Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

- Jönnek, már itt vannak közel! - kiabál fel a faházba, olyan hangosan, ahogyan csak tud. Közben pedig szalad a bizonyos fa felé, ahol hős játszótársa várja, odafent. Ő a felderítő, mér harci festés is csak az arcain. Nem mintha az segítene fénylő vörös haján, de hála istennek ellenség sincs, csak képzeletben. Egy kötelet kötött fel Alexa apukája az egyik korláthoz, hogy ne csak a lépcsőn lehessen fel-le járni. Valószínűleg az édesanyja hátán felállt volna a szőr, ha látja ezt, de amit nem tud, az nem fáj neki.
- Védd az ablakokat, csukd a kapukat, itt vannak! - kiabálja, miközben felugrik a kötélre, gyorsan, fürgén mászik felfelé. Ahogy felér, megkapaszkodik a korlátban és felhúzza magát a faház külső részére. Szuszog egy kicsit, mert azért ennyi mozgástól picit megfáradt, így a térdeire támaszkodik kicsit, tekintetével a fiút keresi.
- Rengetegen vannak, hol vannak a fegyverek? - kérdezi, éles hangon, mintha tényleg vészhelyzet lenne. Bár a nagy fegyvereket pár félig üres vízipisztoly, illetve törlőkendő- és vécépapírgurigákból tákolt csodás géppuskák alkotják. Az arzenál nagy, a muníció képzeletbeli, tehát kifogyhatatlan. A kapukat becsukja, vagyis felhúzza a mászókötelet, egy kartondobozt rak a lépcső feljáratához. A képzeletbeli sereg közeleg, de neki olyan valós, hogy már szinte tényleg izgul, hogy mi lesz velük, meg tudják-e védeni, csodásan átrendezett várukat.
Ugyanis, amióta felfedezték, minden csütörtökön a faház csak az övék, nem is engednek ide idegeneket. Alexa még vécépapírral is képes dobálózni, hogy távol tartsa a valósabb betolakodókat. És természetesen, egy egész napot el tud tölteni itt, csupán a képzeletét használva, fára mászva. Esténként nagyokat beszélgetve, a zseblámpánál árnyékbábokat formálva kezükkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=614182#post614182][b]Tóth Alexandra - 2016.08.26. 16:52[/b][/url]

- Jönnek, már itt vannak közel! - kiabál fel a faházba, olyan hangosan, ahogyan csak tud. Közben pedig szalad a bizonyos fa felé, ahol hős játszótársa várja, odafent. Ő a felderítő, mér harci festés is csak az arcain. Nem mintha az segítene fénylő vörös haján, de hála istennek ellenség sincs, csak képzeletben. Egy kötelet kötött fel Alexa apukája az egyik korláthoz, hogy ne csak a lépcsőn lehessen fel-le járni. Valószínűleg az édesanyja hátán felállt volna a szőr, ha látja ezt, de amit nem tud, az nem fáj neki.
- Védd az ablakokat, csukd a kapukat, itt vannak! - kiabálja, miközben felugrik a kötélre, gyorsan, fürgén mászik felfelé. Ahogy felér, megkapaszkodik a korlátban és felhúzza magát a faház külső részére. Szuszog egy kicsit, mert azért ennyi mozgástól picit megfáradt, így a térdeire támaszkodik kicsit, tekintetével a fiút keresi.
- Rengetegen vannak, hol vannak a fegyverek? - kérdezi, éles hangon, mintha tényleg vészhelyzet lenne. Bár a nagy fegyvereket pár félig üres vízipisztoly, illetve törlőkendő- és vécépapírgurigákból tákolt csodás géppuskák alkotják. Az arzenál nagy, a muníció képzeletbeli, tehát kifogyhatatlan. A kapukat becsukja, vagyis felhúzza a mászókötelet, egy kartondobozt rak a lépcső feljáratához. A képzeletbeli sereg közeleg, de neki olyan valós, hogy már szinte tényleg izgul, hogy mi lesz velük, meg tudják-e védeni, csodásan átrendezett várukat.
Ugyanis, amióta felfedezték, minden csütörtökön a faház csak az övék, nem is engednek ide idegeneket. Alexa még vécépapírral is képes dobálózni, hogy távol tartsa a valósabb betolakodókat. És természetesen, egy egész napot el tud tölteni itt, csupán a képzeletét használva, fára mászva. Esténként nagyokat beszélgetve, a zseblámpánál árnyékbábokat formálva kezükkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=614209#post614209][b]Rözge Csongor - 2016.08.26. 21:06[/b][/url]

Megszoktam, hogy ő dirigál. Apa is inkább azt mondja, hogy hagyjam rá a lányokra a dolgot, ha valamit akartak. Jelen esetben persze nem olyan rossz dologról van szó, hiszen Alexa egy szuper vezető tud lenni, vele imádok bármit is csinálni. Tudom, hogy számíthatok a véleményére, sokszor írunk leckét például együtt - amiből aztán átmentünk játékba -, mert motivál és előhozza a kreatív énem. Mondanom sem kell, az évek alatt volt időnk megtanulni egy húron pendülni, vagy hogy is mondják.
Szavaira hümmögtem egyet, majd hunyorítva kikukkantottam a faház ablakán. Előbb társamra, majd a messzi távolba kémlelve az ellenség után. Előbbi szerencsére még épségben, de kapkodva futott menedékünk felé, míg a közelgő rémület - mely talán a felnőttkor volt, vagy aminek majd Lexa narrálja - lassan, de biztosan tűnt fel a horizonton. Ennek bizony a fele se volt tréfa, gyorsan kellett cselekednünk.
- Oké! - kiabáltam le neki, s már el is kezdtem menteni a menthetőt. Behúztam a zsalukat, ügyelve arra, hogy egy kis titkos résen azért még belátható legyen a fa környéke, majd az egyetlen számára fenntartott bejárat kivételével mindent jól lezártam. A falakat már korábban megerősítettük, valamint minden fontosat a helyiség közepére tettünk egy ládába, hogy minél biztonságosabb helyen legyenek. Egy kicsit engem is elöntött a félelem, de a következő pillanatban már mellettem is termett hű barátom, így nem köthetett le többi a saját kis gondolatvilágom.
- Mit láttál még? - húztam le magam mellé, faggatózóan és kissé türelmetlenül, majd nagy büszkeséggel az arcomon a közösen felhalmozott arzenálunkra mutattam. Nem is értem, miért fél ennyire, hiszen ezek még az igazi ellenséget is elriasztják.
- És mi a terv? Ne adjunk esetleg meg magunkat? - kérdeztem egy kissé bizonytalanul.