Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822818#post822818][b]Rothstein Elektra - 2020.12.09. 21:42[/b][/url]

Annyi minden történt az elmúlt hetekben. Kezdve a késsel az ajtóban, mely egyértelmű jele volt annak, hogy körültekintése és óvatossága ellenére minden bizonnyal rájött a díler, hogy nem egy langaléta fiatal felnőtt vett tőle anyagot. A bökő és a fiola azóta is toronyszobájában, lezárt zacskóba rejtve várnak a Zlatannak való átadásra. Talán találnak rajtuk használható ujjlenyomatot, vagy DNS maradványt. Minden esetre Imolára sokkal jobban vigyáz és szüleit is erre kérte, akik indoklás nélkül cselekednek mind a mai napig aszerint. Azután ott van az a hihetetlen érzelmi hullámvasút, tele gyötrelemmel és gyönyörrel, melyen Marcellel mentek keresztül. Amennyiben ez nem volna elég, hát tizenkilencre lapot húzva, még kedvese volt felesége, Otília is megjelent és szembesítette hősnőnket a ténnyel, miszerint nem érdemli meg a férfit. Bárkinek a fele is sok volna a teljes összeomláshoz. Elektra csak most érzi azt, hogy: Elég! Úgy döntött, hogy elmenekül pár órára a valóság elől. Kijött hát ide a stéghez, mely csendes, békés és ilyenkor elég elhagyatott ahhoz, hogy magányába burkolózva - akárha puha takaró volna - gondolkodhasson. Rendet akar tenni lelkében. Leállítja motorját, s nyergén átvetve lábát egy mozdulattal kitámasztja. Elővesz egy pokrócot a két oldalt lévő táskák egyikéből és lesétál a rozoga, de biztonságos fából ácsolt építmény legvégére. Megáll egy pillanatra, megcsodálja a látványt, ahogy az alkony fényei narancsvörös hidat vernek a tó két partja közé. Mélyet sóhajt, kilélegezve az első adag feszültséget, mely jó ideje nehezedik már mellkasára. Leteríti a plédet, majd elhelyezkedik rajta. Térdeit felhúzza, karjaival átkulcsolva őket, fejét lehajtja rájuk. Pilláit sötét szemeire zárja, s hagyja, hogy elméjében életre keljenek a bennük cikázó, zilált képzetfoszlányok. Színek, formák, zajok öltenek testet, s válnak elevenné körülötte. Átél mindent újra, kezdve attól a pillanattól, hogy megérkezett Imolával a lila falú, türkiz ajtós házba. Hosszú percek telnek el, mire elér ez a furcsa film a tragédiák első hullámához. Fájdalmas sóhajjal hagyja ekkor könnyeit hősnőnk kicsordulni. Ritkán tesz ilyet. Nem jellemző rá, hogy sírjon, hiszen a sós cseppek meg semmit sem oldanak. Azonban itt egyedül van. Nem láthatja senki. Nem kell hát szégyellnie - csupán maga előtt - gyengeségét. Apró, áttetsző gyöngyök hullanak kézfejére és most, kivételesen hagyja. Átadja magát a zokogás egyszerre felszabadító és kínzó örömének. -Könnyebb lesz vajon ezután? - kérdezi magától kétkedőn, mert az egyetlen, aki ezt megválaszolhatja, csak ő maga - Mond, hogy igen, még ha hazug is minden szavad - biztatja belső hangja. Ennyi önáltatás talán még belefér, nem igaz? Lassan telnek a percek. A nap már épp csak kitűnik a horizont felett. Az ég színe észrevétlen liláskékké válik. A levegő is egyre hűl, hősnőnk mégsem ettől reszket. Más rázza egész lényét szüntelen. Előbb mélybe kell zuhannia, hogy felemelkedhessen. Így lesz. Idő kérdése és összeszedi magát. Helyretesz mindet. Otília szavait, Marcell hangját, Sándor arcát, Zlatan stílusát, Elizabet haragját. Mindent. Haza már úgy indul majd innen, - emelt fővel - hogy ismét sziklaszilárd és bizakodó lélekben. Ezt reméli. Hiszen az nem lehet, hogy épp ott bukjon el, ahol konstellációja szerint erőben kellene legyen. Neki más a végzete. Határozottnak, magabiztosnak és mindenek felett Boldognak kell lennie.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822843#post822843][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 12:53[/b][/url]

Magába merülve észre sem vette a közeledő léptek zaját. Túlságosan lekötötték gondolatai. Elmerengett oly' sok mindenen, s végül eljátszotta a legveszélyesebb játékot, melynek neve: Mi lett volna ha? Ha Zoli és Peti nem halnak meg? Ha ő vész oda a tűzben? Ha nem akart volna ismét munkába állni? Ha mindezt nem Bogolyfalván akarta volna megtenni? Ha nem hívta volna meg az Ellenőrt a műsorába? Ha nem futottak volna össze Marcellel a piac közepén? Ha nem fogadta volna el Zlatan próbáját? Ha azonnal elmondta volna az igazat Elizabetnek? Ha ki tudott volna sétálni a házból, amikor Otília megjelent? Hogyan szövődtek volna történetének szálai? Megannyi kérdés, melyre egyetlen válasz adható: Nem számít már. Minden úgy lett, ahogy elrendeltetett. Elektra üresnek ható, fénytelen tekintetét a tó tükrén játszó halvány hullámokra függeszti, miközben még midig, de már jóval csendesebben hullatja könnyeit. Ekkor hallja meg a hangot, melyet ezer közül is felismerne. Nem számított rá, hogy épp ilyenkor jár bárki erre, s főleg Sándor megjelenése érte váratlanul. Szembesült saját gyengeségével az elmúlt időkben épp eleget. Fel szeretett volna töltődni erővel, hogy Imolához és Marcellhez úgy térjen haza, hogy mosolya őszinte, lelke tiszta és rendezett. Most mégis a sors ismét áthúzta számításait? Mivel érdemelte ki ezt az újabb éles metszést? Mert most ezt érzi. Fájdalom mar belé. Mintha mellkasát - szegycsontja mentén - egy Sectum Sempra hasítaná fel, hogy azután szívét kitépjék, s egy tollpihével szemben helyezzék az Igazság mérlegére, akár az egyiptomi mitológiában. Megítéltetett, s talán ezért kap sorra mélyebbnél-mélyebb sebeket? Mit tegyen, hogyan viselkedjen? Nem akar fájdalmat okozni a férfinek. Azt már nem! Nem teheti meg Sándorral, hogy az ő belső drámája miatta legyen megint szomorú. A játszótéren is bevált módszert alkalmazza hát, s cselekszik immár aszerint. Gyorsan letörli baljával könnyeit, szép ívű ajkának szegletét mosolyra húzza. Így néz fel a két méteres gavallérra. - Persze, csak egy homokviharnyi por ment a szemembe - szólal meg rekedtes bársonyossággal, mentve a menthetőt. Arca és ajka egyként fakó, ám orra és lélektükrei vörösek. Egyértelműen elárulják, hogy mindeddig hosszú ideje sírt. Tudja, hogy nem lesz képes becsapni az okos és őt már elég jól ismerő, időközben tanárrá avanzsált Ellenőrt, ezért inkább igyekszik lefoglalni - Mi járatban erre, amerre a madár se jár? - hagyja el ajkát a kérdés, mellyel magáról a figyelmet próbálja meg elvonni. A csípős hideg hamar el fogja tüntetni bánatos belső mozimaratonjának nyomát. A sötét, beszédes szemekben is lassan felgyúl a kíváncsi csillogás halvány szikrája, a test remegése észrevétlen szűnni kezd, a görcsös testtartás is fellazul. Önuralom a helyén. Vidámság betöltése folyamatban. Hiszen Sándor ilyennek kedvelte meg, s ő nem okozhat neki csalódást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822853#post822853][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 14:41[/b][/url]

Mélyzöld szemében éppúgy látja, hogy nem hisz neki, mint arcán. Apró örömcsepp, hogy a férfi nem változott meg. Vonásait az előtt az elfuserált este előtt sem tudta elrejteni előle, amikor még barátszerűségei voltak egymásnak, ahogy most sem. Azonban nem kérdezi sírásának okát. Jól esik a csend, mely rájuk borul, éppúgy mint a közelgő este. Hórihorgas árnyéka hősnőnkre vetül, még ha csak képletesen is, de valahogy az Óriás mindig eltakarja előle a fényt. Vásárolni volt, mutatja immár a holmikat. Elektra csak biccent halvány mosollyal. Biztosan a szépséges nő főz neki, ő pedig a hozzávalókat cipeli. Lovagias cselekedet, amit ki is néz Sándorból. Ezután váratlan fordulat gyanánt a nevezett, helyet kér mellette. - Nyugodtan, gyere csak - igazgatja el a felgyűrődött, melegítőbűbájjal megigézett szövetet, hogy mindkettejük alá bőven jusson annak anyagából. Távol ül le tőle, épp a takaró szélére helyezkedik. Elektra erre összepréseli ajkait. - Tart tőlem? Fél talán? - fut át elméjén a sötét gondolat, s lehorgasztott fejét halványan megrázza, de nem szól semmit. Csípős riposztja elmarad, pedig mondhatná, hogy nem harap. Kár a szóért. Minden rajta állt vagy bukott. - Köszönöm - veszi át hálás pillantással az üveget, ügyelve rá, hogy ujjai még véletlenül se érjenek Sándor kezéhez. A stég egyik, fémmel veretezett oszlopán bontja fel, - rutinos mozdulattal - majd a férfi üvegéhez koccintja amennyiben az megemeli felé sajátját. Ezután vesz csak le egy apró kortyot a keserédes italból. Minden olyan csendes. Lassan a tavat ölelő lámpák is felfénylenek, sárgás derengésükbe ölelve a tájat. - Tudom - dönti lágyan fejét oldalra és mosolyog kicsit vidámabban, s egyben sokatmondón. Riporter, ráadásul be kénytelen járni a tanodába, ahol mindent hall az ember, azt is amit soha sem akarna. Ott találkozott Julianne-el is, még az előtt a bizonyos játszótéri búcsú előtt. Nem érhetett volna a nyomába soha. Be kellett látnia. Hiszen a nő szép, fiatal, okos, kedves, gyermektelen. Mind olyan erények, melyeknek Elektra híján, de minimum szűkében van, az értelmet kivéve talán. Mindegy is már a történtek távlatából. Ami volt elmúlt. - Remélem az új otthonodban már ki tudod rendesen nyújtani azokat a létra hosszú lábaidat - jegyzi meg csipetnyi kedves iróniával, hiszen ott, ahová elhívta, csak szinte behajtogatni tudta langaléta termetét. Az a melange, amit akkor készített, volt a legkedvesebb gesztus amit sok éve kapott. Emlékszik rá, hogy Sándor másnapos volt, s még ingét is félregombolta. Aztán elég volt csak rámosolyognia, hogy rávezesse a dologra. Régi szép idők. - Tanár lettél. Ezt is tudom. Szereted? - kérdezi, a tőle megszokott szemtelen, féloldalas mosollyal, mert egyrészt valóban érdekli, másrészt nem szeretne felülni a nosztalgia vagonban, mellyel még a végén a toronyszobájáig vonatozna. Feltépni az alig beforrt hegeket nagyon fájdalmas volna. Eleve az sem épp szerencsés, hogy egyáltalán találkoztak, főleg mert hősnőnk rapszodikus lélekállapotban van, amióta Marcell ex neje még jobban felnyitotta szemét, mint amennyire tisztán már eddig is látta önmagát és helyzetét. A sors, mint könyörtelen bábmester irányította mindannyiukat. Így talán jogosan gondolhatja hősnőnk, hogy nem érdemelte meg Zoltánt és Petit, s ők emiatt meghaltak. Nem érdemelte meg Sándort, de legalább más mellett boldog lett, s most nem érdemli Marcit sem, bár ő azzal biztatja, hogy igen. Egekre, annyira próbál neki hinni, de aztán mindig jön egy újabb negatív visszacsatolás. Átok ülne rajta? Meglehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822865#post822865][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 17:07[/b][/url]

Kellemes érzés jókedélyűen mosolyogni látni. Melegséggel tölti el, hiába hűs a lég, s a sör is olyan akár a jég. Ebből szép kis torokgyulladása lehet, ezért óvatos duhaj módjára kortyolja apránként, pedig szíve szerint nagyot húzna belőle. Lágy, de elégedett biccentéssel konstatálja, hogy a férfi végre hozzá illően tágas laktérre tett szert. Számmisztikát oktat. Tudta ezt is Elektra jól, de ahogy szokta, most is így veszi rá a nem épp szószátyár férfit a beszédre. Bevált formula ez már kettejük között, s marad is mindig. - Legalább megszereted a gyerekeket, mert ők biztosan meg fognak téged - szúr oda a mondat elejével maga módján, de hangjában semmi bántó nincsen, ahogy pillantásában sem, mely időről időre találkozik az őt fürkésző zöldszín szempárral. Talán jó volna, ha tudná mi jár ilyenkor az Ellenőr - mert neki az marad - fejében. Vagy nem. Nem tud olvasni tekintetében, sem vonásaiban. Fél, ha megpróbálná csak újfent tévútra lépne. Ezért inkább visszafordul, az immár tinta kékké vált víztükör felé. Újabb pici kortyot elfogyasztva a sörből. Rájuk borul tehát ismét a csend. Az a lelket nyugtató, puha fajta, amiért Elektra ma ide érkezett, s amit egymagában valamiért mégsem érzett. Némaságukat Sándor kérdése töri meg, melyre hősnőnk hirtelen nem tud mint mondani. Hezitál. - Ne gondolkozz! Csak mond az igazat! - hallja meg fejében belső hangjának biztatását. Sosem hazudott a férfinak. Legutóbb is csak Imola jelenléte okán finomított szavainak folyamán. Azonban most csak ők vannak itt, kettesben. - Nem úgy, ahogy szerettem volna, de jobban, mint megérdemlem - kezd bele helyzete felvázolásába, ám időben leállítja magát, még mielőtt kimondana bármit is abból a megannyi keserűségből, amit az imént még kisírni igyekezett - De ne aggódj értem! - mosolyodik el halvány vidámsággal - Volt már ennél rosszabb is, és azt is túléltem - biztatja jószerével inkább saját magát. A nehezén végül is már tényleg túl van, hiszen nem rohant el, ahogyan a bálról. Nem menekült el, ahogyan megpillantotta a fölé magasodó, két méteres gavallért. Lehet persze, hogy épp ez volt a rossz döntés, ám lassan be kell látnia, ha elfut, akkor csak még nagyobb csapások érik. Így inkább most is arra törekszik, hogy megkeresse ebben a bizarr helyzetben a boldogságra okot adó részeket. Rájuk is talál igen könnyen. Itt ülnek a férfival, aki akárhogyan is próbálja tagadni, hiányzott az életéből. Ráadásul sört iszogatnak és beszélgetnek, majdnem úgy mint régen. Lehet a whisky ugyan jobban átmelegítené, de ilyen apróságon nem múlik semmi. Nem kérdez mégsem vissza. Önzőség talán, de fájna hallania, hogy a mellette ülő milyen elégedett és fülig szerelmes. Elektra is az persze. Elméletileg. A gyakorlatban inkább tűnik úgy, hogy amikor végre kicsit egyenesbe jönnének Marcellel, akkor vagy ő ijed meg és vesznek össze. Vagy betoppan a rókaképű, rafinált ex asszony és egy mondattal porig alázza, amihez neki az összes kikarikírozott riposztja sem volt elég. Bárcsak megmentené végre valaki...saját magától.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822882#post822882][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 20:16[/b][/url]

Kevés mondat hangzik el kettejük között, mégsem bánja. Kell néha a hallgatás. Szüksége van olykor neki is arra, hogy ne beszéljen. Talán túl sokat tette az elmúlt időkben. Nem valószínű, hogy itt üldögélnének most, ha be tudta volna fogni a száját abban a néhány ominózus esetben, amikor rellonos vérmérsékletét a körülmények előhozták. Bánja-e őket? Nem mindet. Ha megtehetné, inkább csendben maradna? Mindenképpen. Sándor mellett lenni egyszerre félelmetes, fájdalmas és természetes. Valószínű ő is így lehet ezzel. Nem egymaga tette, amit tett. Okot a másik szolgáltatott számára, még ha nem is akarattal. Elektra hibája, hogy tudomást vett arról, amiről nem kellett volna. Egyedül csak magát hibáztatja. - Érdemes talán az elsőre nem olyan eszesnek tűnőkkel is foglalkozni. Lehet ők jobban meghálálják - reflektál elgondolkozva. Valamiért úgy gondolja, senkiről sem szabad idejekorán lemondani, sem megítélni. Ékes példa erre a Gyöngyhalász esete. A hontalan férfi értékes ember, akit érdemes volt megvédenie - Sosem tudhatod kiben mi rejlik, míg nem figyelsz rá igazán - néz Sándorra és mosolya elmondja ezt rá éppúgy érti, mint a szóban forgó diákokra. Ha ott a stúdióban nem fürkészi és jön rá, hogy kedvességgel és azzal nyithatja meg maga és a hallgatók felé, ha kérdezni hagyja, akkor...talán sosem fordult volna hozzá, s kérte volna a segítségét. Elektra számára az, hogy próbálhatta megmenteni az állását, többet jelentett, mint ezer szál virág. Bízott benne, rá támaszkodott. - Lesz-e ez így még valaha? - merül fel benne a kérdés, ahogy tekintetét összefonja a langaléta tanerővel - Vajon akkor is megtetted volna, ha tudod mi történik a nap végén? - hallja belső hangját, de próbálja elhallgattatni a narrálást. Jobb nem is merengeni ilyeneken. Egyszerűen csak örülnie kell annak, ami adatik az itt és mostban. Színlelni, hogy tényleg erős, míg ez valóban be nem következik. Mert be fog, biztosan. Gondolatainak útvesztőjéből Sándor vezeti vissza a jelenbe. Mielőtt felelne, kortyol egyet a sörből, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, majd tekintetét maga elé veti és a térdét fixírozza. - Így van. Mint megérdemlem - bólint megerősítésként, hogy a férfi jól értette. Jobbján támaszkodik, míg baljában az üveget tartja maga alá húzott lábára téve - Nem tudom - vallja be őszintén, s viselkedésének tónusa  komorabbá válik - Annyi minden történt mostanában, ami miatt úgy érzem nem vagyok méltó szinte semmire és senkire...Sem Rád...- csúszik ki száján az, amit szándéka szerint titkolni vágyott. Rádiós  rutinja azonban most hasznára válik. Gyorsan folytatja, s hangja szinte alig bicsaklik meg - ...Sem bizonyos emberek bizalmára és Marcellra sem - fejezi be a felsorolást. Elhunyt szeretteit nem is említi. Ahogyan nem tesz különbséget az elhangzottak közt annak tekintetében sem, hogy milyen fájdalmat okozott számára elutasításuk, haragjuk vagy épp a benne generálódott félelem és veszteség. Nem mer a férfira nézni. Fél látni milyen arcvonások suhannak arcára vagy épp érzelmek tükröződnek zöldszín szemeiben. Ezért testben mozdulatlanná válik. Ajkáról viszont lágy neszű sóhaj szakad fel és száll fehér párfelhőként tova a tó felett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822904#post822904][b]Rothstein Elektra - 2020.12.11. 10:20[/b][/url]

Sándor
zene

Igaza van a férfinak, mint általában. Ritkán szól, de amit mond annak mindig veleje van. Nem megoldás. Néha futni kell. Néha rohanni kell. Menekülni amilyen messze csak tud az ember. Ha nem bírja már tovább, ha úgy érzi maga alá próbálja temetni az Élet nevű hullám, akkor inalni kell, ahogyan a lába bírja. Hősnőnk is ezt éli át, akár egy villámcsapást, ahogyan Sándor keze vállára simít, megremeg. Ezt nem teheti. Nem teheti magával, nem teheti Marcellel és nem teheti Sándorral sem, bár úgy hiszi a férfi már hagyta, hogy vele jó dolgok történjenek. Tapasztalatával kíván Elektrának segíteni. Méltányolja, becsüli, örökké szeretni fogja, de most, ha nem távozik azonnal, akkor ismét olyan hibát követ el, melyet már nem csak két, de négy ember szenved meg, de pokolian. Bárcsak ott a poros toronyszobában, hagyta volna a mellette ülő, hogy kiderüljön a teljes igazság kettejükről. Akkor talán nem maradt volna hiányérzete, s nem sóvárogna még most is, tudatalattija legmélyén a befejezés iránt. Azonban mindketten döntöttek, s most már nincs apelláta. Visszakozásnak helye többé nem lehet. Akkor még talán kevesebb fájdalomba telt volna, hogy őt  válassza. Nem így tett és ezt Elektra el is fogadta, sőt saját magára vállalta a bűnös szerepét. Csak ne kelljen ezek után látnia, ne kelljen mellette újra azt éreznie, hogy a csend is boldog megnyugvás. Mert fáj! Keserédes kínnal mardossa, ami okán bűntudata mind jobban erősödik. Nem céda, aki elveszi ami a másé. Önző és irigy, de sosem ostoba. - Ez csak tapasztalatból merített jó tanács, tudom - fordul hát a férfi felé ajkára erőltetett keserű mosollyal - Ígérem megfontolom, de most mennem kell - áll fel, majd miután Sándor is így tesz hóna alá gyűri a pokrócot - Köszönöm a sört! Vigyázz magadra... - búcsúzik, miközben lábujjhegyre emelkedve ajkát a férfi arcához érinti. Ösztönös mozdulat ez, melyet nem tud megállni. Ennyi kínt még el képes viselni. Azután sarkon fordul, hogy motorjához siethessen. Mondhatni rohan, olyan hosszúra nyújtja lépteit, amennyire csak lehet. Kapkodva elteszi a takarót, átveti lábát a gépen, majd ráfog a kormányra. Úgy szorítja, hogy ujjai elfehérednek belé, s ismét könnyezni kezd. Beindítja vasparipáját, miközben egy másodpercre lehorgasztja fejét. Mély sóhajjal emeli fel ismét, hogy elnézzen még egyszer, utoljára Sándor felé, s azután kilőjön a késő délután csöndjébe egy jókora benzinfröccsel. - Tér és idő kell. Mindentől és mindenkitől távol. Csak Imola és én, épp úgy mint régen! - születik meg elméjében az ötlet, mely hamar döntéssé válik. Ezért szülei felé veszi az irányt, - egy éles és veszélyes hajtűkanyarral - akiktől elhozza Imolát. Annyit mond csupán nekik, hogy sajnálja, de idén valószínű, hogy a karácsonyt sem töltik együtt. Illetve még azt, hogy ha bárki keresné náluk, annak csak annyit mondjanak, munka ügyben sürgősen el kellett utaznia. Még Marcellnek se többet. Minden cikkét leadta, az idei évre időben, s azt az egy műsorát, ami még hátra lenne, majd az a kedves kollégája pótolja, aki eltüntette a felvett tartalmait. Ez a minimum attól a lókötőtől. Azután már úgyis szabadságon lett volna egyébként is, így nincs miért aggódnia. Hazaérve összepakolja mindkettejük pár heti holmiját, gépén lefoglal egy olcsó, de barátságos szállást, az ország határán messze túl, majd gyermekével és csomagjaikkal együtt elindultak a legközelebbi hophálózati központba, hogy onnan úticéljukig meg se álljanak. Mivel ilyenkor, alapvetően korán sötétedik, nincs még túl késő. Kora este érkeznek meg, s az éjszaka már a barátságos kis hotelben éri őket. Elektrának levegőváltozásra van szüksége és arra, hogy ne kelljen senkivel kommunikálnia azok közül, akik miatt ennyire elvesztette önmagát. Imolát viszont mindenképp el szerette volna hozni. A gyerkőc az egyetlen ebben a percben, szülein kívül, akit szeretni képes. Viszont Róbert és Iza könnyebben tud vigyázni egymásra, ha nem foglalja le figyelmüket unokájuk. Hősnőnk így egyszerre óvhatta meg őket és csemetéjét, akivel ráadásul mostanában nagyon kevés időt töltött. Legalább most lesz módjuk rá, hogy pótolják. Elszöktek tehát, csak ők így ketten.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842734#post842734][b]Rothstein Elektra - 2022.01.25. 19:51[/b][/url]

Most csend kell és béke. Egy hely, ahol a múlt és a jelen összeér, mint tó vizével az alkony fénye. Ahol lelke, akár egy régvolt estén a Nap, megpihenhet. Elhagyta otthonát. Sétálni indult. Átgondolni mindent, ami eddig történt. Ez a célja. Mérlegre tenni szívét, s akárha ítéltetne bírák előtt, tollpihével mérni össze súlyát. Megérte? Ennyi szenvedés, ennyi bánat, ennyi hazugság? Meglehet a választ sohasem leli. Bakancsos lábai viszik előre. Nem figyel csak belső hangja suttog, s narrálja a lelki szemei előtt sorjázó képeket. Nála van Hege házának kulcsa és titkát Zsófia már tudja. Nem ez volt a terve. Miért kellett szövetségesének olyan erőszakosnak lennie? Nem! Nem hárítja rá a felelősséget. Egy itt, aki gyenge volt az ő maga. Neki kellett volna elvéhez hűnek maradnia. Késő. Elbukott. Megint. Ezen jár agya szűntelen, ahogy lendületes léptekkel fordul rá a stég rozoga fájára. Léptei alatt alig reccsennek a gerendák, mégis felkapja fejét. Időben. Éppen. Szép ívű ajka elnyílik, melyre azonnal rászorítja balját, még mielőtt felkiáltana. Tekintete felrohan egy széles háton, megállapodva egy nagyon is jellegzetes üstökön. Pontosabban az ő Két méteres gavallérjáén, akinek alakját ezer közül is felismerné. A férfi mögött torpan meg tehát, de megszólalni képtelen. Úgy rohanják meg az emlékek, hogy majdnem összerogy, azonban tartja magát. Ereje teljében van, így hamar ocsúdik. Nem számított rá épp itt és ilyenkor. Lassan engedi le szájáról kezét. - Szép ez az este... - ejti ki lágy bársonyossággal a szavakat. Szíve szerint közelebb menne, de egyelőre távolságot tart. Nem tudván mennyit hallott róla az ő Ellenőre, nem kockáztat. Szíve nagyot dobban. Régen látta. Bármi is történt, még mindig fontos számára a hallgatag férfi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842744#post842744][b]Rothstein Elektra - 2022.01.25. 20:48[/b][/url]

Mosolyára átjárja valamiféle észrevétlen megnyugvás. Állandóság a folytonos változások közepette. Ez volt számára mindig a férfi, aki most is eltakarja előle a Napot. Árnyékot vet rá ebben a koraesti félhomályban is, melyben szinte elvész. Zöld szemei, a hangsúly, ahogyan nevét kiejti és az a rá jellemző szelíd óvatosság, amivel állapota felől érdeklődik, egészen átformálja a pillanatot. Hősnőnk sötét szemei megtelnek aranyló ragyogással, mint régen. Már csupán az a kérdés, mit tegyen? Szíve szerint dönt esze helyett. Szabad akaratából választja az igazság útját. Hajkoronáját a lágy fuvallat meglebbenti, petrolzöld kabátjában eddig nem fázott, most mégis reszketni kezd. Lényegtelen intermezzo csupán, hiszen minden figyelmét a rég látott férfire összpontosítja. Nem fog hazudni neki. Képtelen volna ezekbe a lélektükrökbe úgy belepillantani, hogy nem az igazat mondja. Tudja mélyen, legbelül jól, hogy azonnal átlátna rajta, akár az üvegen. Mert Sándor nem a szavait figyelné. Egyszerűen csak megértené a jeleit, ahogyan anno, amikor karamellás melange-ot készített, s elég volt egy pillantást váltaniuk, hogy helyre gombolja ingét. - Megmondom, ha megkínálsz - biccent fejével a sörösüveg felé, melyet a másik szorongat, s közben ajkát a rá jellemző ravasz félmosolyra húzza. - Fenébe már! Ne nézz rám ilyen rémülten! - nevet fel és beharapja alsó ajkát, hogy azután egy lépéssel közelebb sétáljon és felnézzen egyenesen a férfi szemeibe - Szigethy, hát képes vagy itt állni és hagyni, hogy szomjazzak? - beszél úgy, ahogyan annak idején, amikor még sűrűbben látták egymást. Ezzel együtt fel is fedte magát a vele szemben álló előtt, aki ha szemfüles, észre veheti azt a ragyogást és könnyed üdeséget, ami mindig ott bujkált hősnőnk tekintetében és hangjában, amikor vele beszélt. Tehát mindenre emlékszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842747#post842747][b]Rothstein Elektra - 2022.01.25. 21:27[/b][/url]

Átveszi a sörösüveget és csak mosolyog. Annyira hiányzott neki a férfi  jó értelemben vett ügyetlenkedése és tétovasága, hogy képes hinni benne, hogy az élet mégsem olyan kegyetlen. Megérdemli még a jót, a szeretetet és az örömöt, melyből mostanság szükséget szenved. Lazán szemtelen mozdulattal hajol le oldalra, hogy a stég vasalatának segítségével, egyetlen határozott ütéssel szabadítsa meg palackját a kupaktól. - Most már igen - kortyol bele az italba - Egyértelműen - folytatja miután az első adagot lenyelte. Sejtelmes mosolyával, tudja jól, hogy Sándor nem igazán tud mit kezdeni. Ezért inkább szóra nyitja szép ívű ajkát, megnyugtatás gyanánt. - Neked nem ismerős ez a helyzet? Mert én emlékszem, hogy ittunk mi már itt, ugyanígy együtt - emeli fel fejét, hogy kifürkéssze beszéd közben a férfi vonásait. Két korty közt olvasni igyekszik tekintetéből, s arcának rezdüléseiből. Ugyanis tökéletesen tisztában van vele, hogy a csevegés nem épp Sándor terepe. Elméletileg. - Azt is tudom - billenti oldalra fejét - Hogy kérdezni szeretsz válaszolgatás helyett. Szóval húzz egy szürke öltönyt, hajtogasd be magad a mikrofon elé, persze csak képletesen és kérdezz...Bármit - incselkedik a férfival szokásához híven, hogy kizökkentse végre abból a hitetlenkedő döbbenetből, amiben épp tobzódik. Hősnőnk közben, míg Sándor reakciójára vár, addig már tervet hegeszt fejben. Azon töpreng szűntelen, miként tartsa meg titkát, s maradjon mégis a végletekig őszinte Két méteres gavallérjával.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842785#post842785][b]Rothstein Elektra - 2022.01.26. 00:29[/b][/url]

Szűkszavú, mint mindig, ha felelnie kell. Hála az égnek ez sem változott. Kellenek az ilyen fix pontok, amikhez az ember lánya kötődhet. Olykor elfogja a félelem, hogy semmi sem maradt abból a nőből, aki egykor volt. Aztán ilyenkor jön az ellenvetés, hogy márpedig mégis. Hiszen megint csillogó szemmel húzza Két méteres gavallérját és sört nyit egy mozdulattal, és egyáltalán nem érez fájdalmat, vagy keserűséget, sem pedig szégyent, amiért ezeket teszi. Hiába az erős deja vu, nem vádolja a férfit semmivel. Nem miatta alakult úgy az élete, ahogyan. Saját gyengeségének köszönhet mindent. Ostoba hiba volt elmenekülnie, és ezért egyedül önmagát hibáztatja. Rossz döntések sorát hozta meg, pedig csupán helyesen akart cselekedni, mindig. Vajon, ha nem utazik el Prágába, most itt beszélgetnének ők ketten? Ki tudja. Talán igen, talán nem. Akkor lehet Hegével töltené az estét és vitatkoznának valamin, vagy épp fegyverszünet volna a menü étlapjukon. Nála sosem tudhatta mire számítson, ahogy a nevezett is a legszélsőségesebb viselkedést hozta ki belőle. Mi sem bizonyította ezt jobban annál a ténynél, hogy nem átallott megátkoztatni magát és a halál szélére sodródni, csak azért, hogy rátaláljon a nyomára és kiderítse, él-e még, vagy valóban halott. Elektra figyelme nagyon elkalandozott. Szerencsére Sándor kellemes hangja visszahúzza parttalanná váló gondolataiból. Tekintete megrebben, ahogy eljut tudatáig a férfi által kimondott szavak értelme - Mondjuk úgy, hogy Te az a fajta könyv vagy, ami nem hivalkodik, mégis olvasmányos - mosolyodik el kedvesen a helytálló feltételezésekre alapuló megnyilatkozását hallva. Valóban ennyire nem ismerik mások? Vagy egyszerűen csak, nem látják úgy, ahogyan hősnőnk? Kétségei vannak efelől, ám ezeket inkább megtartja magának. Ha igazak feltevései, hát azért. Ha pedig esetleg téved, hát annak okán jobb nem megosztania a vele szemben állóval további nézeteit a kérdéskörben. Elvégre egy jó riporter és egy jó barát is diplomatikus, nem igaz? - Elég sok dolog történt. A lányom, Imola ugyan még mindig nem mutat semmi mágiát, előkészítőbe jár és nagyon élvezi. Mindig is fejlettebb volt a gondolkodása a kortársainál, ezért már rögtön középsős lett - meséli büszkén, majd kortyol egy jóízűt söréből mielőtt folytatná - Aztán hamarosan megjelenik a képregényem. Tudod, amiről meséltem, hogy sok év után befejeztem - ecseteli őszinte örömmel a helyzetet, mely most rengeteg energiát ad számára - Nyomozgatok, vadászom az igazságot, ahogy szoktam - teszi még hozzá, de egy pillanatra elhallgat. Újabb kortyot vesz le az üvegből, miközben magában összerakja következő gondolatsorát - Részben, de még rengeteg a sötét folt és valószínű azokat az emlékeimet már nem nyerem vissza soha. Azonban te felejthetetlennek bizonyultál - nevet kedélyesen, bár azt ki nem mondaná semmi áron, hogy ez az utolsó pár mondat csak az igazság egy erősen átretusált verziója. Mindkettejük érdekében hallgatja el a teljes verziót. Nem áll szándékában belekeverni Sándort abba a kálváriába, melyben azóta része van, hogy Hege "öngyikosságáról" tudomást szerzett. Nehéz időszak áll mögötte, amit remél hamarosan megbékélve a Sors akaratával zárhat le, örökre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=843218#post843218][b]Rothstein Elektra - 2022.02.06. 21:28[/b][/url]

Egyetértőn biccent, ajkán lágy mosoly játszik. Lánya miatt ezen a téren valóban nem aggódik. Letlégyen kvibli vagy kis boszorka, az életben a helyét megállja. Rengeteg dolgon ment ifjú korához képest keresztül, de ez később talán majd a javára válik. Szeretik és féltik ennek ellenére persze, mindannyian. Szüleivel és Tamással is sokat van, akikben mind támaszra és bizalmasra találhat hősnőnk mellett. Túl leszenek majd ezeken a nehezebb heteken, aztán beáll egyfajta rend. Békésen élnek majd csendesen. Karsa jobbra, Elektra balra, Mark meg, ki tudja...esetleg egyenesen. Egy aki tartotta a helyét, az a vele szemben álló. Barát lett és maradt. - Szeretettel várlak a könyvbemutatóra! - koccantja üvegét a férfiéhoz és csillogó, büszke tekintettel kortyol belőle egy nagyot. Valóban úgy érzi nagy áttörést ért el karrierjében. Immár nem csak zsurnaliszta, hiszen hivatalosan is íróvá avanzsált. Ezután emlékezetvesztésének és visszatérésének utóhatására terelődik Sándor szava. - Hetente járok kontrollra és terápiára. Ennyit még a tűz után sem kellett. Komolyan veszik a dolgukat a dokik - meséli könnyed hangnemben - Ne félts Ellenőrkém, bájos önmagam vagyok és ezen az sem változtatott, hogy fejjel tompítottam egy épület rám omlását - nyugtatja meg kaján mosolyával, majd szabad kezével beletúr hajába és eligazgatja rakoncátlan, sötét zuhatagként hullámzó fürtjeit. - Arról viszont te mesélhetnél, hogy veled mi történt mióta nem takartad ki előlem a Napot? - tereli a beszélgetést óvatosan elfelé magáról. Jól esne kicsit mindent feledni. Mellette pedig azt szeretné, hogy a férfi ne aggódjon miatta, hanem egyszerűen körül venné azzal a kedves, csendes hatalmasságával. Sándor közelében nem érezte soha, hogy magyarázkodnia kell és arra vágyik, hogy ez így is maradjon. Ahogy egyszer régen, még a romos dolgozószobájában lezajlottak előtti időkben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=843750#post843750][b]Rothstein Elektra - 2022.02.21. 18:03[/b][/url]

Rajta a bölcs hallgatás sora. Unokafívére is megirigyelné csendességét és ősöreg tölgyhöz való hasonlatosságát, ahogy mosolyogva figyeli miként válaszol kérdésére a férfi, aki előtte áll a maga óriásságával és tétova aggodalmával. Valóban nem lepődik meg és épp ez a kiszámíthatóság az ami egykor megragadta Sándorban. Benne könnyű volt olvasnia. Egyszer tudta csupán meglepni. Ott fenn, a toronyszobában. Hősnőnk azt hitte ő zökkenti majd ki vendégét, ehelyett amaz okozott számára rövid, ám annál fájdalmasabb döbbenetet. Elmúlt? Talán. Másként tenné, ha visszaforgathatná az idő kerekét? Soha. Tudnia kellett az igazat, mindkettejüknek. - Néha árnyékban kell állnunk, hogy tisztán lássuk azt, ami elvakított bennünket - szólal meg lágy mosollyal, s közben szabad kezét a férfi karjára teszi - Ha akkor nem utasítasz vissza, lehet ezer szenvedéstől óvtál volna meg engem, de magadra csak bajt hozol. Hiszen tudod mi történik azokkal, akik beleszeretnek Rothstein Elektrába és akiket viszontszeret - réved el tekintete a víz felszínén táncoló ezüstös sugarakat figyelve. Nehéz, ugyanakkor könnyű is a szíve. Mégis abban a tudatban állhat itt Sándorral, hogy őt nem érheti baj és nem veszélyezteti semmiféle veszedelem, mert egy több évvel ezelőtti alkonyon ellenállt az Elektra hurrikánnak. Így kellett lennie. Sokszor  elgondolkozott akkoriban rajata, hogy mi történt volna, s a férfi szavai most újra felélesztették benne ezeknek az eszmefuttatásoknak az emlékét. Mi lett volna ha...? Sosem tudják meg. Felmosolyog az ő Óriására és még néhány szót váltanak. Hősnőnk ezután a ferfi arcára puszit nyomva búcsúzik, majd alakját kisvártatva elnyeli a félhomály.