Cicaséta

Kellemes, májusi este volt. Johanna, akit csak mindenki Sütikének ismer, cicájával sétált kifele a faluból, a stégek irányába.

Imádta azt a helyet. Ahogy a szellő átsüvített lenge, barna haján, keresztül a stég nyikorgó pallóján. Ahogy a brilliáns naplemente narancssárga vízfestékké változtatta a vizet. Ahogy a nyüzsgő varázslók sokasága meg-megjelent vagy gyalog, vagy hopponálva, esetleg seprűkön száguldva. Olyan... megnyugató volt és kellemes. Kikapcsolta a lányt a sűrű hétköznapokból.

Elérve a fapallókhoz, melyek benyúltak a finoman hullámzó víztükör felé, Kobalt, a boszorkány éjfekete kandúrja megpillantott valamit. Őrült tempóban szedni kezdte apró mancsait egy másik lány és annak macskája felé. A macska nem volt rest rávetni magát a másik cicusra.

Johanna bosszúsan szólt macska után. – Kobalt, rossz cica! Hagyd szegény macsekot!

Odasietett a másik személyhez sűrű bocsánatkérések közepette. – Rettentően sajnálom  macskámat, nem tudom, mi ütött belé... Katie?

Cicaséta

Kellemes, májusi este volt. Johanna, akit csak mindenki Sütikének ismer, cicájával sétált kifele a faluból, a stégek irányába.

Imádta azt a helyet. Ahogy a szellő átsüvített lenge, barna haján, keresztül a stég nyikorgó pallóján. Ahogy a brilliáns naplemente narancssárga vízfestékké változtatta a vizet. Ahogy a nyüzsgő varázslók sokasága meg-megjelent vagy gyalog, vagy hopponálva, esetleg seprűkön száguldva. Olyan... megnyugató volt és kellemes. Kikapcsolta a lányt a sűrű hétköznapokból.

Elérve a fapallókhoz, melyek benyúltak a finoman hullámzó víztükör felé, Kobalt, a boszorkány éjfekete kandúrja megpillantott valamit. Őrült tempóban szedni kezdte apró mancsait egy másik lány és annak macskája felé. A macska nem volt rest rávetni magát a másik cicusra.

Johanna bosszúsan szólt macska után. – Kobalt, rossz cica! Hagyd szegény macsekot!

Odasietett a másik személyhez sűrű bocsánatkérések közepette. – Rettentően sajnálom  macskámat, nem tudom, mi ütött belé... Katie?

Estére Katie végre kiszabadult a káoszból, ami az évvégi vizsgák közeledtével a Bagolykő Mágustanodában uralkodik. Jó volt egyet kikapcsolódnia, hiszen hetek óta csak tanul és gyakorol.

 Blue-val, a macskájával éppen kedvenc helyükről, a stégről nézték a vizet, amikor a lány egyszer csak valami mozgást láttott a szeme sarkából. Egy másik macska vette üldözőbe Blue-t. Ezután már csak összemosódott fekete-vörös foltokat lehetett látni, ahogy a két macska játszott egymással és szaladgált fel-alá. Az állat mögött lassan felbukkant gazdája is.

- Szia Johanna! Miújság? Te is jöttél kiszellőztetni a fejed?- kérdezte a lánytól.

Cicaséta

– Igen igen, valahogy úgy – helyeselt a lány mosolyogva. Rég nem látta a navinés lányt, egészen pontosan, mióta bekerültek a Bagolykő Mágustanodába. Johanna levitás lett, így csak akkor találkoznak, ha közös órájuk van az iskolában. Pedig igen régóta ismerik egymást. Miközben válaszolt, letessékelte egy lebegtető bűbájjal Kobaltot Katie cicájáról, Blue-ról. – Mi újság veled? Hogy mennek az év végi vizsgák?

- Egész jól. Szerencsére a szünetben bőven volt időnk készülni- mondta Katie.

A lány ezután elgondolkodott, hogy milyen érdekes, hogy Johannával a mugli világban egy óvodába, majd a varázslóiskolába való felvétel előtt egy általános iskolába is jártak, azonban mégsem ismerték egymást annyira. Valahogy mindig más körökben mozogtak. Pedig Katie tudta, hogy a lány is szeret olvasni, hiszen gyakran lát nála könyveket. Katie minden évben megfogadta, hogy megpróbál barátokat szerezni, és nem lesz többé olyan félénk. Ez nem mindig jött össze, azonban most úgy érezte, hogy lehetősége nyílik rá, és ha minden jól megy, talán egy új barátra lelhet Johanna személyében.

- Nincs kedved valamikor eljönni könyvtárb..- kezdte a lány, azonban kérdését egy nagy csobbanás félbeszakította.

Cicaséta

Johanna nagyon felvidult, hogy régi barátnője egyik kedvenc helyére, a könyvtárba akarja invitálni. Már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy mi se természetesebb egy jó kis olvasgatásnál, mikor is hangos csobbanás rázta meg a nyugodalmas beszélgetést.

Johanna riadtan ugrott hátra, csakúgy, mint Katie és a két cicus. A lány máris rántotta elő magnólia pálcáját, fenyegetően tartva a gyűrűszerűen hullámzó víztükör felé – akkor is, ha nem igazán ismert olyan sok féle védekező bűbájt. Keze remegett az idegességtől.

A habok közül egy hatalmasra nőtt, már-már a magyar mennydörgőket megközelítő, robusztus tengeri kígyó emelkedett ki. Johanna nem tudta, hogy segítségért kiáltson, vagy megvédje magát, mint egy vérbeli boszorkány.

Végül a második mellett döntött. Ő nem lesz egy félős kislány. Pálcája vége fenyegetően izzott fel, ahogy a bestia kiemelkedett a habok közül, kíváncsian fürkészve a lányokat. – Vigyázz, Katie! Az ilyenek kiszámíthatatlanok!

Hamarosan a két lány meglátta a csobbanás okozóját. A hullámok közül egy tengeri kígyó bukkant fel. A lányok azonnal támadóállásba helyezkedtek pálcáikkal védve magukat.

Katie nagyon rémült volt, mert éles helyzetekben még sosem használta az iskolában tanultakat. Azonban, mint kiderült, nem is volt rá szükség. A szörnyeteg mögött ismét hullámok keletkeztek, majd mégegy alak bukkant ki.

Egy sellő. Katie nem tudta mit tegyen, hiszen a sellőkről még nem tanultak, ezért csak annyit tudott róluk, amit mesékben olvasott. Az adott helyzetben viszont az nem tűnt valósnak. Ezt bizonyította a sellő nyálkás bőre, és összetapadt, hínáros haja. Ami meglepő volt viszont, hogy a lény arcán barátságos tekintet volt látható.

 A sellő közelebb jött, és egy apró dobozkát helyezett el a lányok elé a földre. Majd őt is, és a kígyót is elnyelték a habok.

Cicaséta

Johanna sokkosan, pálcáját előrenyújtva nézte végig a szeme előtt folyó jelenetet. Magnólia pálcáját először a tengeri kígyóra irányította, végül pedig a furcsa kinézetű sellő mozdulatait követte vele végig – egészen, amíg az le nem tett elé és Katie elé egy apró dobozkát és a két lény el nem tűnt a fodrozódó hullámok közt.

Johanna értetlenül, enyhén remegő kézzel mutatott rá ezúttal a dobozra. Kézzel semmiképp sem akart hozzáérni, mert félt, hátha valami körmönfont csapda rejtőzik benne. Helyette használta a talán legalapabb bűbájt, amit eddig elsajátítottak. – Wingardium Leviosa!

A dobozka lassan, követve a lány pálcájának mozgását, közelebb lebegett hozzájuk. Johanna letette tőlük két méterre és a nyitóvarázst felhasználva felpattintotta annak tetejét. – Alohomora!

Az aprócska, rejtélyes doboz engedelmesen felnyílt, felfedve kettőjük szeme előtt a tartalmát. Míg Kobalt sziszegve, felborzolt szőrrel ugrott hátra, addig Johanna hevesen verő szíve még gyorsabb ütemre váltott.

Egy gondosan összehajtott, türkizkék pecséttel lezárt levél feküdt a gondosan kipárnázott felületen. Még a pecsétnyomó mintája is finoman kirajzolódott rajta: buborékok tömkelege, mely körbevett egy háromágú szigonyt.

Nem lehetett mástól a levél, mint a Poszeidón néven futó, helyi sellőkirálytól.

Ahogy a lények eltűntek, Johanna nyomban munkához látott. Katie meglepődve figyelte ahogy iskolatársa kinyitja a dobozt. Mégjobban meglepődött, amikor meglátta a tartalmát.

A dobozban ugyanis egy levél volt pecséttel lezárva. A megsárgult papír hívogatóan lebegett a szemük előtt.

- Ezt vajon nekünk szánták? Felnyissuk, vagy vigyük be az iskolába? Mit gondolsz Johanna?

Cicaséta

– Nem tudom, hogy nekünk szánták-e, de én azt mondom, hogy nyissuk fel – felelte nemes egyszerűséggel Johanna. Tudta, hogy nem helyénvaló a választása, azonban a benne eluralkodó kíváncsiság épp erre ösztökélte. Azt viszont ő is tudta, hogy ha nem akarják, hogy kiderüljön mindez, a legnagyobb titokban, a kíváncsi szemektől elrejtve kell feltörniük a pecsétet. Épp ezért kapta fel a levelet dobozostul, vágta zsebre és fordult Katie felé. Barna szemei kihívóan csillantak meg. – De ahhoz előbb rejtőzzünk el! Mondjuk a közeli tölgyerdőbe, ott senki se keresne minket. Mit szólsz hozzá?

-Jó ötlet. Arra úgysem jár senki -felelte Katie, majd a két lány, nyomukban macskáikkal elindult az erdőbe.

Az erdő széléhez értek, és elindultak befelé. Ahogy haladtak a fák sűrűjébe, a tölgyfák levelei között egyre kevesebb fény szűrődött át.

-Lumos- szóltak a lányok kórusban, majd pálcáik végén apró fénypontok jelentek meg, amik segítségével már tisztán láttak.

Néhány perc gyaloglás után elértek egy tisztáshoz.

-Itt jó lesz- szólt Katie, majd a két lány megállt, és Johanna előhúzta zsebéből a dobozkát. Kivette a levelet, majd Katie feltörte a pecsétjét.

- Készen állsz?- kérdezte a lány, majd a papapír fölé hajolva olvasni kezdték.

Cicaséta

A levél a következőt írta.

„Drága Johanna és Katie,

Valószínűleg nem tudhatjátok, ki is lehetek valójában. Elsős boszorkányként amúgy sem mehettek nagyon a víz közelébe.

Poszeidón vagyok, a helyi sellőkolónia királya. Édesapkátok jó gyerekkori barátaim voltak, ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Én leendő uralkodó voltam, a népem  hercege, míg apuitok bagolykői diákok voltak. Megfogadtuk, hogy felnőttként is meglátogatjuk egymást olykor-olykor, illetve segítünk egymásnak a bajban.

Sajnos az utóbbi történt meg velem. Csakhogy nem tudtam eljuttatni a levelem édesapáitokhoz, nem ismerem a mostani címeiteket. Arról ellenben tudomást szereztem, hogy ti ketten itt tanultok. Ezért hozzátok fordulok a segítségemme: egy csapat, vicces kedvében lévő animágus ellopott tőlem egy igen fontos tárgyat, amely egyensúlyban tartja vízi királyságom és az iskola közti kapcsolatokat, vagyis a Tengerszép Gyöngyöt. Ez egy hófehér gyöngy, benne kékes beütéssel. Összesen annyit tudok mondani, hogy valahova kifele a faluból vitték.

Vissza tudnátok nekem hozni? Számítok rátok.

Poszidón”

Johanna nem hitt a szemének: az apja mindvégig titkolt egy ilyen szintű ismerettséget előtte? Hiszen ez még kedvező is lehet a számomra, vagyis így Katie és a lány számára.

A másik dolog, ami aggasztotta az az volt, hogy megemlítette benne az animágusokat. Senki se tudta rajta és a szülein kívül, hogy a nagyapjától örökölte az animágus-képességet. Senki se tudta, hogy ha szenvedésekkel is, de a tüzes madárrá, egy főnixxé tud átváltozni, így egyben akár szárnyalni is.

Remélte, hogy idegessége nem tűnik fel Katie-nek.

A levél tartalma nagyon meglepte Katie-t. Azt tudta, hogy édesapja annak idején szintén itt tanult, de ismerettségét a sellőkirállyal nem említette a lánynak.

A Tengerszép Gyöngyről már olvasott a könyvtárban. Pontosan fel tudta idézni a könyv borítóját. Ezt meg is osztotta Johannával.

- Én már hallottam a Gyöngyről. Legutóbb amikor a könyvtárban voltam, ráakadtam egy nagyon szép könyvre. "Mágikus Tárgyak" volt a címe. Abban azt olvastam, hogy a Gyöngyöt ha kiviszik a tengerből, akkor a különleges varázsereje miatt nyomot hagy maga után, amit egy bizonyos varázsigével lehet láthatóvá tenni. Szerintem menjünk be a könyvtárba és nézzük meg a varázsigét, meg hátha valami mást is találunk róla.