Cicaséta

Kellemes, májusi este volt. Johanna, akit csak mindenki Sütikének ismer, cicájával sétált kifele a faluból, a stégek irányába.

Imádta azt a helyet. Ahogy a szellő átsüvített lenge, barna haján, keresztül a stég nyikorgó pallóján. Ahogy a brilliáns naplemente narancssárga vízfestékké változtatta a vizet. Ahogy a nyüzsgő varázslók sokasága meg-megjelent vagy gyalog, vagy hopponálva, esetleg seprűkön száguldva. Olyan... megnyugató volt és kellemes. Kikapcsolta a lányt a sűrű hétköznapokból.

Elérve a fapallókhoz, melyek benyúltak a finoman hullámzó víztükör felé, Kobalt, a boszorkány éjfekete kandúrja megpillantott valamit. Őrült tempóban szedni kezdte apró mancsait egy másik lány és annak macskája felé. A macska nem volt rest rávetni magát a másik cicusra.

Johanna bosszúsan szólt macska után. – Kobalt, rossz cica! Hagyd szegény macsekot!

Odasietett a másik személyhez sűrű bocsánatkérések közepette. – Rettentően sajnálom  macskámat, nem tudom, mi ütött belé... Katie?

Cicaséta

– Igen igen, valahogy úgy – helyeselt a lány mosolyogva. Rég nem látta a navinés lányt, egészen pontosan, mióta bekerültek a Bagolykő Mágustanodába. Johanna levitás lett, így csak akkor találkoznak, ha közös órájuk van az iskolában. Pedig igen régóta ismerik egymást. Miközben válaszolt, letessékelte egy lebegtető bűbájjal Kobaltot Katie cicájáról, Blue-ról. – Mi újság veled? Hogy mennek az év végi vizsgák?

Cicaséta

Johanna nagyon felvidult, hogy régi barátnője egyik kedvenc helyére, a könyvtárba akarja invitálni. Már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy mi se természetesebb egy jó kis olvasgatásnál, mikor is hangos csobbanás rázta meg a nyugodalmas beszélgetést.

Johanna riadtan ugrott hátra, csakúgy, mint Katie és a két cicus. A lány máris rántotta elő magnólia pálcáját, fenyegetően tartva a gyűrűszerűen hullámzó víztükör felé – akkor is, ha nem igazán ismert olyan sok féle védekező bűbájt. Keze remegett az idegességtől.

A habok közül egy hatalmasra nőtt, már-már a magyar mennydörgőket megközelítő, robusztus tengeri kígyó emelkedett ki. Johanna nem tudta, hogy segítségért kiáltson, vagy megvédje magát, mint egy vérbeli boszorkány.

Végül a második mellett döntött. Ő nem lesz egy félős kislány. Pálcája vége fenyegetően izzott fel, ahogy a bestia kiemelkedett a habok közül, kíváncsian fürkészve a lányokat. – Vigyázz, Katie! Az ilyenek kiszámíthatatlanok!

Cicaséta

Johanna sokkosan, pálcáját előrenyújtva nézte végig a szeme előtt folyó jelenetet. Magnólia pálcáját először a tengeri kígyóra irányította, végül pedig a furcsa kinézetű sellő mozdulatait követte vele végig – egészen, amíg az le nem tett elé és Katie elé egy apró dobozkát és a két lény el nem tűnt a fodrozódó hullámok közt.

Johanna értetlenül, enyhén remegő kézzel mutatott rá ezúttal a dobozra. Kézzel semmiképp sem akart hozzáérni, mert félt, hátha valami körmönfont csapda rejtőzik benne. Helyette használta a talán legalapabb bűbájt, amit eddig elsajátítottak. – Wingardium Leviosa!

A dobozka lassan, követve a lány pálcájának mozgását, közelebb lebegett hozzájuk. Johanna letette tőlük két méterre és a nyitóvarázst felhasználva felpattintotta annak tetejét. – Alohomora!

Az aprócska, rejtélyes doboz engedelmesen felnyílt, felfedve kettőjük szeme előtt a tartalmát. Míg Kobalt sziszegve, felborzolt szőrrel ugrott hátra, addig Johanna hevesen verő szíve még gyorsabb ütemre váltott.

Egy gondosan összehajtott, türkizkék pecséttel lezárt levél feküdt a gondosan kipárnázott felületen. Még a pecsétnyomó mintája is finoman kirajzolódott rajta: buborékok tömkelege, mely körbevett egy háromágú szigonyt.

Nem lehetett mástól a levél, mint a Poszeidón néven futó, helyi sellőkirálytól.

Cicaséta

– Nem tudom, hogy nekünk szánták-e, de én azt mondom, hogy nyissuk fel – felelte nemes egyszerűséggel Johanna. Tudta, hogy nem helyénvaló a választása, azonban a benne eluralkodó kíváncsiság épp erre ösztökélte. Azt viszont ő is tudta, hogy ha nem akarják, hogy kiderüljön mindez, a legnagyobb titokban, a kíváncsi szemektől elrejtve kell feltörniük a pecsétet. Épp ezért kapta fel a levelet dobozostul, vágta zsebre és fordult Katie felé. Barna szemei kihívóan csillantak meg. – De ahhoz előbb rejtőzzünk el! Mondjuk a közeli tölgyerdőbe, ott senki se keresne minket. Mit szólsz hozzá?

Cicaséta

A levél a következőt írta.

„Drága Johanna és Katie,

Valószínűleg nem tudhatjátok, ki is lehetek valójában. Elsős boszorkányként amúgy sem mehettek nagyon a víz közelébe.

Poszeidón vagyok, a helyi sellőkolónia királya. Édesapkátok jó gyerekkori barátaim voltak, ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Én leendő uralkodó voltam, a népem  hercege, míg apuitok bagolykői diákok voltak. Megfogadtuk, hogy felnőttként is meglátogatjuk egymást olykor-olykor, illetve segítünk egymásnak a bajban.

Sajnos az utóbbi történt meg velem. Csakhogy nem tudtam eljuttatni a levelem édesapáitokhoz, nem ismerem a mostani címeiteket. Arról ellenben tudomást szereztem, hogy ti ketten itt tanultok. Ezért hozzátok fordulok a segítségemme: egy csapat, vicces kedvében lévő animágus ellopott tőlem egy igen fontos tárgyat, amely egyensúlyban tartja vízi királyságom és az iskola közti kapcsolatokat, vagyis a Tengerszép Gyöngyöt. Ez egy hófehér gyöngy, benne kékes beütéssel. Összesen annyit tudok mondani, hogy valahova kifele a faluból vitték.

Vissza tudnátok nekem hozni? Számítok rátok.

Poszidón”

Johanna nem hitt a szemének: az apja mindvégig titkolt egy ilyen szintű ismerettséget előtte? Hiszen ez még kedvező is lehet a számomra, vagyis így Katie és a lány számára.

A másik dolog, ami aggasztotta az az volt, hogy megemlítette benne az animágusokat. Senki se tudta rajta és a szülein kívül, hogy a nagyapjától örökölte az animágus-képességet. Senki se tudta, hogy ha szenvedésekkel is, de a tüzes madárrá, egy főnixxé tud átváltozni, így egyben akár szárnyalni is.

Remélte, hogy idegessége nem tűnik fel Katie-nek.