Cicaséta
Kellemes, májusi este volt. Johanna, akit csak mindenki Sütikének ismer, cicájával sétált kifele a faluból, a stégek irányába.
Imádta azt a helyet. Ahogy a szellő átsüvített lenge, barna haján, keresztül a stég nyikorgó pallóján. Ahogy a brilliáns naplemente narancssárga vízfestékké változtatta a vizet. Ahogy a nyüzsgő varázslók sokasága meg-megjelent vagy gyalog, vagy hopponálva, esetleg seprűkön száguldva. Olyan... megnyugató volt és kellemes. Kikapcsolta a lányt a sűrű hétköznapokból.
Elérve a fapallókhoz, melyek benyúltak a finoman hullámzó víztükör felé, Kobalt, a boszorkány éjfekete kandúrja megpillantott valamit. Őrült tempóban szedni kezdte apró mancsait egy másik lány és annak macskája felé. A macska nem volt rest rávetni magát a másik cicusra.
Johanna bosszúsan szólt macska után. – Kobalt, rossz cica! Hagyd szegény macsekot!
Odasietett a másik személyhez sűrű bocsánatkérések közepette. – Rettentően sajnálom macskámat, nem tudom, mi ütött belé... Katie?