Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

Mr. Kensington

Valaki mással láttam őt. A derekát ölelte, miközben hangosan nevetve sétálgattak lent a faluban. Ervin gyakran csinált ilyet más lányokkal is, amikor még együtt voltunk. Habár azok a csajok csak a barátai voltak, de nem tudok menekülni a gondolat elől, hogy mi van, ha ez a lány más lesz a számára? Ha pont olyan, mint amilyen én voltam, vagy jobb, hiszen mi van, ha ő az oka annak, hogy szakítottunk. Amikor láttam őket olyan mérges lettem, rájuk akartam ordítani, hogy legalább csinálnák óvatosabban, legalább ne közvetlenül az orrom előtt enyelegnének, de a torkomban akkora gombóc képződött, nemhogy üvölteni, suttogni sem tudtam volna, szóval az utca közepén sírtam el magamat. Mindez naná, hogy a nap legforgalmasabb perceiben történt, így rengeteg ember látott zokogni, miközben a múltamat és az ő leendő jövőjét bámultam. Ezért gyorsan összeszedtem a maradék méltóságomat, sarkon fordultam és elrohantam.
A tónál kötöttem ki végül, leültem a stég legvégére, levettem a szandálomat és a lábamat a hűs vízbe lógattam.
Órák óta ücsörgök itt, egész idő alatt a vizet nézem, a víz felszínén tükröződő kék eget. A gondolataim elől menekültem ide, mégis, amióta csak itt csücsülök, rá gondolok. A régi együtt töltött időkre, a szeme színére, a hajára, hogy mennyire vágyom a közelségére. Aztán, miután megnyugszom, az elmém elvisz más helyekre, és egészen hazáig repítenek. A nagyszüleimre gondolok és Willre. Talán életembe nem éreztem még ekkora honvágyat, mint most. Aztán eszembe jut a mamám és a papám. Vajon, ha ők élnének, ha az életem részesei lennének, akkor is ennyire fájna? Akkor is ennyire meggyötörtnek érezném magamat, ennyire egyedül? Elmondhatatlanul hiányoznak, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Az egész életemet úgy éltem, ahogy véleményem szerintem ők elvárták volna tőlem, ha ők neveltek volna fel. Mindig arra gondoltam, mi van, ha látnak engem? Nem engedhettem meg, hogy bizonyos tetteim miatt csalódjanak bennem. Emiatt mindig a jó utat választottam, most mégis én húztam a rövidebbet.
Akkor meg mi értelme - kiáltok fel dühömben.
Az idő múlását csak úgy érzékelem, hogy a tó vize égszínkék helyett már sötétben játszik, és a szél is feltámad kicsit. Ideje lenne mennem, sötétben fogalmam sincs, hogy fogok visszatalálni a faluba, de még maradni akarok. Maradok és ünnepélyesen megesküszöm, hogy mostantól azt teszem, ami számomra jó lehet. Ki akarok bontakozni a kényelmes kis gubómból és élni akarok végre. Őrültségeket akarok tenni, és nem ülni egy stég végén, és búslakodni miatta, míg a könnyeim az arcomra nem száradnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=693595#post693595][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.01. 23:24[/b][/url]

Mr. Kensington

Valaki mással láttam őt. A derekát ölelte, miközben hangosan nevetve sétálgattak lent a faluban. Ervin gyakran csinált ilyet más lányokkal is, amikor még együtt voltunk. Habár azok a csajok csak a barátai voltak, de nem tudok menekülni a gondolat elől, hogy mi van, ha ez a lány más lesz a számára? Ha pont olyan, mint amilyen én voltam, vagy jobb, hiszen mi van, ha ő az oka annak, hogy szakítottunk. Amikor láttam őket olyan mérges lettem, rájuk akartam ordítani, hogy legalább csinálnák óvatosabban, legalább ne közvetlenül az orrom előtt enyelegnének, de a torkomban akkora gombóc képződött, nemhogy üvölteni, suttogni sem tudtam volna, szóval az utca közepén sírtam el magamat. Mindez naná, hogy a nap legforgalmasabb perceiben történt, így rengeteg ember látott zokogni, miközben a múltamat és az ő leendő jövőjét bámultam. Ezért gyorsan összeszedtem a maradék méltóságomat, sarkon fordultam és elrohantam.
A tónál kötöttem ki végül, leültem a stég legvégére, levettem a szandálomat és a lábamat a hűs vízbe lógattam.
Órák óta ücsörgök itt, egész idő alatt a vizet nézem, a víz felszínén tükröződő kék eget. A gondolataim elől menekültem ide, mégis, amióta csak itt csücsülök, rá gondolok. A régi együtt töltött időkre, a szeme színére, a hajára, hogy mennyire vágyom a közelségére. Aztán, miután megnyugszom, az elmém elvisz más helyekre, és egészen hazáig repítenek. A nagyszüleimre gondolok és Willre. Talán életembe nem éreztem még ekkora honvágyat, mint most. Aztán eszembe jut a mamám és a papám. Vajon, ha ők élnének, ha az életem részesei lennének, akkor is ennyire fájna? Akkor is ennyire meggyötörtnek érezném magamat, ennyire egyedül? Elmondhatatlanul hiányoznak, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Az egész életemet úgy éltem, ahogy véleményem szerintem ők elvárták volna tőlem, ha ők neveltek volna fel. Mindig arra gondoltam, mi van, ha látnak engem? Nem engedhettem meg, hogy bizonyos tetteim miatt csalódjanak bennem. Emiatt mindig a jó utat választottam, most mégis én húztam a rövidebbet.
Akkor meg mi értelme - kiáltok fel dühömben.
Az idő múlását csak úgy érzékelem, hogy a tó vize égszínkék helyett már sötétben játszik, és a szél is feltámad kicsit. Ideje lenne mennem, sötétben fogalmam sincs, hogy fogok visszatalálni a faluba, de még maradni akarok. Maradok és ünnepélyesen megesküszöm, hogy mostantól azt teszem, ami számomra jó lehet. Ki akarok bontakozni a kényelmes kis gubómból és élni akarok végre. Őrültségeket akarok tenni, és nem ülni egy stég végén, és búslakodni miatta, míg a könnyeim az arcomra nem száradnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=693621#post693621][b]Adam Kensington - 2017.08.02. 01:04[/b][/url]

Nem egy lelket találtam már éjnek évadján ezen a helyen, a tóra nyúló deszkákon. Mindegyikük története érdekes volt. Nem mindennapi eseménysor vége az, ami valakit egy stégen lel a sötétben. Kirívónak se kell lennie, persze. Azonban mindig megvan az a bizonyos különleges ok. Jelenleg egy vívódó, dühödt lélek ücsörög a léceken, hangot is adva gyötrődésének.
Mivel valószínűleg maga akar lenni -legalábbis nem feltétlenül egy ilyen vadidegen, árnyszerű, bakancsos alak társaságára vágyik-, így megállok a stég közepén, és előre dőlve, letámasztok a korlátra, lazán könyökölve. Innen kezdem kémlelni a tavat. Aztán persze egy pillanatra se lepődöm majd meg, ha valamilyen úton-módon mégis beszédbe elegyedünk. Furcsa lények a bagolykövesek. Természetüknél fogva keresik ellentmondásos társaságomat. Persze, a fajtám alapvetően vonzza az embereket, azonban a tanodabeli kisdiákokat én magam különösen. Nem csak amióta az iskolaújság szerkesztője vagyok és amióta ezáltal sokuk ismer. Már jóval előtte így voltak velem. Meg vannak a mai napig azok is, akik nem feltétlen jönnek rá elsőre, kivel van dolguk. Idővel azért mindüknek beugrik, hogy én lehetek az a bizonyos vámpír, aki az erdei házban él és aki barátságos vérszívó hírében áll.
Meglehet, futólag találkoztam már az eridonos lánnyal. Bár megeshet az is, hogy még nem volt szerencsénk, lévén, hogy erre csak a sötét órákban lett volna lehetőségünk, olyankor meg nem sok diák tartózkodik a körletein kívül. Bár kevésnek se kevés. Elég az hozzá, nem ismerős nekem. Úgy döntök, békén hagyom. Egyelőre mindenképp. Ha bárhogy nyit felém, az persze más. Addig régi tekintetemmel a feketén hullámzó vizet, a lengedező növényeket figyelem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=693639#post693639][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.02. 10:44[/b][/url]

Mr. Kensington

Határoztam és eldöntöttem. Nem akarok az a lány lenni, aki a sarokban ül és a nyomorult életét, valamint elvesztett szüleit siratja. Tény, hogy így felnőni, csonka családban, nem könnyű, de ugyanakkor mindenem megvolt, ami csak egy gyereknek kell. Meleg, családi fészek, benne a nagyszüleimmel és a nagybátyámmal, akik igyekeztek egy valamire való embert faragni belőlem és ez sikerült nekik. Egyedül a sötétség ellen nem tudtak tenni. A sötétség, ami egész életemben ott lebegett a fejem felett, kísért engem, bárhova mentem. Nagyon sok barátot és számomra fontos embert űztem el az életemből, mert féltem, mi van, ha őket is elveszítem egyszer? Pont ezért mindig úgy gondoltam, jobb nekem egyedül. A baj csak az, hogy sokszor magányos vagyok, és nem akarom így érezni magamat. Mégis, a sötétség elől nem igazán tudok menekülni.
A lábam kezd egy kicsit fázni, ezért kiemelem a tó lehűlt vizéből és a tenyeremmel megtörölgetem kicsit. Hátrébb csúszok, eligazítom kis kék szoknyámat, majd hátradőlök. Az égen millió csillag ragyog, fénye bevilágítja az egész tavat, a kis stéget, amin pihenek.
Halkan elkezdek dudorászni egy dalt, amiben régi barátomat, a sötétséget köszöntöm. A hangom egyre hangosabb, egyre bátrabban szól. Amikor a végére érek elhallgatok és csak bámulom a fényeket a fekete égen.
Aztán egy pillanatra elfog egy rossz érzés, mintha valaki figyelne engem a sötétben, ezért felülök, körbe nézek és magam mögött megpillantok egy sötét alakot. Annyira megijedek, hogy percekig csak bámulom a feketeséget, mozdulni sem bírok. Egy idő után az alakból ember forma lesz, miután a szemem elkezd alkalmazkodni a sötéthez, pontosabban egy férfi formája, aki magas és  hosszú hajú. Az idegen szintén csak bámul rám, ha egyáltalán észrevett engem, nem gondolnám, hogy rossz szándékú lenne. Éppen ezért, minden bátorságomat összeszedve, odaszólok neki.
- He-helló!
Igen, ez aztán bátorságot sugallt, kislány! - kommentelem magamban a dadogásomat.
- Nem akarlak megijeszteni, vagy zavarni - szabadkozom, pedig ő az, aki a frászt hozta rám.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=693765#post693765][b]Adam Kensington - 2017.08.03. 00:48[/b][/url]

Magára is hagyhatnám az eridonost, dehát elég nagy ez a stég. Elférünk rajta ketten. Csak elvétve pillantok néha felé. Ilyen alkalom az is, amikor dudorászni kezd. Igazán különös hangulatod ad a csillagos éjszakának itt a tavon.
Egyszerre aztán gyorsul a pulzusa és hamar az egekbe szökik, amint észlel engem. Csak a szemem sarkából látom, ahogy rám néz, azonban a szapora szívverése mindent elárul. Inkább nem teszek semmi hirtelen mozdulatot. Nem mintha amúgy szokásom lenne. Viszont rezzenetlen sem maradok. Hiszen az valószínűleg ugyanolyan rémisztő. Nekem meg nem állt szándékomban a frászt hozni rá. Nagyjából soha nem áll, az esetek többségében mégis ez a vége.
- Szia - köszönök vissza neki csöndes baritonomon, fejem felé fordítva.
- Az jó, mert egyiket sem teszed - nyugtatom meg efelől. Közben kiegyenesedek addigi könyöklésemből és most fehér, hosszú kezeimet támasztom a fakorlátra.
- Mit dúdoltál az imént? - kérdezem, kissé felé fordulva. Közelebb egyelőre nem lépek még. Megvárom, egyáltalán igényli-e bármilyen szinten a társaságomat. Érezni fogom rajta, ha nem. Most egyelőre még csak azt az enyhe zaklatottságot érzem, amit a puszta jelenlétem okoz a számára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694062#post694062][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.04. 10:06[/b][/url]

Mr. Kensington

Eleinte nagyon megijedtem, hiszen minden épeszű ember, vagy lány (különösen egy lány) így reagálna, ha a sötétben találkozna egy idegen férfival. Habár ő nem tesz semmit, csak kedvesen válaszolt és feltett egy kérdést, szóval lehet, hogy semmi okom az aggodalomra. Viszont végre megmozdul, kicsit közelebb jön, így jobban szemügyre tudom venni. Nagyon lassan és óvatosan mozog, már-már kecsesen. Mint egy macska, egy ragadozó, aki éppen elegáns mozdulatokkal készül lecsapni áldozatára, és halálos sebet ejteni azon. A férfi különös látványt nyújt, nem hétköznapi az öltözete. A haja hosszú és fekete, a szeme szintén sötét és számomra úgy néz ki, mintha a világ összes bölcsességét benne hordozná. Ami viszont nagy észrevételt igényel, az a modora. Az idegen nagyon udvarias, a hangja lágy és szelíd. Be kell vallanom magamnak, ez tetszik nekem!
Érdekes, a félelmem kezd szertefoszlani és a helyét átveszi a kíváncsiság. Mégis ki ez a férfi? Meg akarom kérdezni tőle, de egyelőre még nem merem. Inkább csak válaszolok a kérdésére, hátha azzal eljutunk valamerre.
- Egy Simon és Garfunkel számot, aminek a címe, The Sound of Silence. Nem ismered? Gyönyörű dal, az egyik kedvencem, nagyon közel áll hozzám - mesélek lelkesen. A félelmem már teljesen a múlté, sokkal inkább izgatottá válok. Mégis ki lehet ez a fickó? - Szerintem meg kellene hallgatnod, ha nem ismered - ajánlom neki.
A következő pillanatban egy hirtelen ötlettől, és persze a kíváncsiságomtól, vezérelve felállok. Óvatosan állok fel, mintha attól félnék, hogy a férfi megijed és elszalad előlem. Leporolom a fenekemet, megigazítom a szoknyámat, és a szandálomat hátra hagyva elindulok felé. A lépteim lassúak, kimértek, nem is vagyok biztos benne, hogy ő akarja-e egyáltalán, hogy közelebb menjek hozzá, de én így akarom. Mintha megigézett volna. Nevetségesen hangzik, tudom, de ezt érzem.
- A nevem Claire Anne Livingstone - mutatkozom be, közben pedig felé nyújtom a jobb kezemet, és még mindig lassan közeledem felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694195#post694195][b]Adam Kensington - 2017.08.05. 01:59[/b][/url]

Kezdődik. A vonzás. Viszont nálam ez nem az a fajta, mint a legtöbb vámpírnál. Ők direkt csalogatnak. Direkt kínálják különös lényüket. Ami bennem a halandót vonzza az szerintem a korom, a furcsaságom és a nyugalmam. Nem csábítom őket szánt szándékkal. Ami vonzza őket hozzám, egész más tőről fakad. Az alapvető húzás a fajtám felé elenyésző hányada, hiszen nem élek vissza vele.
The Sound of Silence. Hát persze. Ismerem. Nagyon jól ismerem. Csak a hangzása olyan klasszikus, olyan mélyről jövő, olyan átható és magától értetődő, hogy a világ zeneművészetébe olvad. Inkább egyszerűen csak élveztem a dúdolást, és talán előbb fogalmaztam meg a lány felé a kérdést, mint hogy magamban tettem volna helyre.
- Ismerem - bólintok. Ha jól emlékszem, egyszer élőben is volt benne részem. Valamikor a hetvenes években lehetett. Szerettem azt a párost. De velük nem beszéltem, nem találkoztam. Nekik nem adtam ihletet. Őket csak hallgattam.
- Adam Kensington - felelek a névre névvel, miközben elfogadom az eridonos jobbját. Nagy, fehér kezem hűsen fonja át az ő kis, meleg kezét. Kék szemeim nyugodtan figyelik csinos, fiatal arcát.
Nem kérdezek rá, vár-e valakire, vagy csak magányra vágyott. Ilyenről nem igazán ildomos érdeklődni, ha csak nem akarja magát valaki gyanúba keverni. Márpedig nekem a puszta személyem is mindig gyanakvásra ad okot. Nem kell még tetézzem is. Azt sem kérdezem meg, jól van-e. Pedig jogos lenne a pár perccel ezelőtti dühödt kiáltása után. Azonban nem szokásom lelki ügyekbe ártani magam. Kapok belőle anélkül is. Megnyílnak nekem. Amivel persze nincsen gondom. Kiváló hallgatóság vagyok. Az imént dúdolt szám könnyűszerrel szólhat akár rólam is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694512#post694512][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.06. 19:05[/b][/url]

Mr. Kensington

A szívem kihagy egy ütemet, majd újra verni kezd, csak ezúttal olyan gyorsasággal, mintha maratont futnék. A testemen végig fut egy borzongás onnan kezdve, ahol a férfi megérintett, egészen a hasamig. A keze hatalmas, az egész tenyerem elférne benne kétszer is. Habár az is lehet, hogy az én mancsom túl apró. Jól esik jéghideg bőrének érintése, a tenyere sima, de kőkemény, mint egy szikla. A fejemben a gondolatok egy pillanatra teljesen összekuszálódnak. Semmi másra nem tudok koncentrálni, csak a kézfogásra. Idejét nem tudom, mikor érintett meg valaki utoljára, aztán feldereng előttem. Ő volt az, de ez most teljesen más, mintha sokkal jobban vonzana ez az egyetlen érintés, mint ő valamikor is. Ijesztő. Tudom, hogy mondani is akartam valamit, de ha megfojtatnának, akkor sem jutna eszembe, mit. Pedig már a szám is nyitva van, de inkább becsukom és adok magamnak egy lélegzetvételnyi időt, hogy rendbe rakjam a gondolataimat. Hihetetlen, milyen érzéseket váltott ki belőlem egy szimpla kézfogás egy vadidegennel.
Viszont most, hogy még közelebb jött hozzám, észreveszem, a szeme valójában nem sötét színű, mint amilyennek először láttam, hanem világoskék, akárcsak a tenger egy gyönyörű, felhőtlen napon. Megigéz.
- Jó estét, Mr. Kensington - köszöntöm újra a férfit mosolyogva, immár a nevét használva, és csak utólag hallom ki saját hangomból a bujaságot.
Kissé elszégyellem magamat, ezért hirtelen kikapom a kezemet az övéből, különben is hosszabb ideig tartott a köszöntésnek ez a formája, mint amennyinek kellett volna. Egy fél lépéssel hátrébb állok és babrálni kezdem a szoknyámat, miközben a cipőm orrát bámulom. Nagyon zavarban vagyok az előbbi miatt, de legalább már a szívem az eredeti tempóját diktálja újra, és a borzongás is elmúlik. Újra visszatér a kíváncsiságom.
- Na és, Adam, mit keres itt ilyen késői órákban? És egyáltalán ki maga, még sosem láttam ezelőtt a faluban - buknak ki belőlem végül a számomra égetően fontos kérdések.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694877#post694877][b]Adam Kensington - 2017.08.07. 23:33[/b][/url]

Érintésemre a pulzusa ismét az egekben. Most azonban szerencsére nem az ijedelem teszi. Ez most más. A levegő egészen felpezsdül körülötte. Pillanatról pillanatra válik egy merő izgalommá. Mikor elengedi kezem, azt se tudja, mit kezdjen a sajátjával. Vagy úgy en bloc magával. Nagyon helyes látvány.
A kívánságára csak bólintok egy mélyet, mintegy viszonzásul. Kajánsága nyomán mosolytalan, de békés vonásaim még jobban ellágyulnak. Közben pedig immáron teljesen egyértelművé lesz számomra, hogy az előttem álló lánynak fogalma sincs róla, ki vagyok. Már az előtt biztosra veszem, hogy feltenné a kérdését. Hát még az után.
- Csak erre sétáltam - felelem egyszerűen a valót, kezemet sötét farmerem zsebébe csúsztatva. Gyakran járom a falut és környékét olyankor, ha éppen nem szólít máshova a kötelesség vagy az érdeklődésem.
- Néhány éve már itt lakom a falu melletti erdőben - pillantok el arra.
- Társtulajdonos vagyok a Fő utczán lévő ketyerekereskedésben. A Kins&Kensben - közlök magamról valami olyasmit, ami egy helyi vagy egy kastélybeli számára a legmegfoghatóbb lehet. Ami esetleg mondhat neki valamit. Mert különben a "ki maga" egy olyan kérdés, amire igazán sokféle válasz létezik. Mind annak a függvénye, a másik mit akar tudni rólunk vagy hogy mihez tud kötni. Minden esetre az "én vagyok a falu vámpírja" bemutatkozást nem tartom túl megfelelőnek. Ha belegondolok, soha nem volt szokásom így kinyilatkoztatni a fajtámat. Idővel mindenki rájön így vagy úgy. Nem érdemes ezzel kéretlenül előhozakodni.
- Te bagolyköves vagy? - pillantok végig rajta.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694890#post694890][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.08. 01:04[/b][/url]

Mr. Kensington

Mintha egy pillanatra átfutna az arcán valami. Talán egy mosoly volt, amiből én azt szűröm le, hogy szimpatikusnak talál engem. Megmerném kockáztatni, hogy még tetszem is neki, habár ezt a merész gondolatot gyorsan ki is ütöm a fejemből.
Mégis hova tűnt a józan eszem? Nincs még egy órája sem, hogy találkoztam ezzel a férfival, ráadásul még idősebb is nálam, én mégis úgy viselkedem, mint egy ostoba kislány, aki életében először találkozott a másik nemmel. Nem értem, miért van rám ekkora hatással Adam, de nem is akarom firtatni az okát, mert minél többet foglalkozom vele, annál jobban nyomom le a saját torkomon, hogy ez a Mr. bizony elcsavarta a fejemet. Mármint oké, ez nyilvánvaló, talán már neki is feltűnt, de attól még megpróbálhatom elfojtani ezt az érzést, hátha tudok értelmes beszélgetésbe bonyolódni tiszta fejjel.
- A Kin&Kens az öné? - A hangsúlyomból kihallható az őszinte döbbenet, bár a névből asszociálhattam volna, hogy a bolt az övé, de még csak eszembe se jutott. - Imádom azt a helyet, egyszer voltam bent, csak körülnéztem, de teljesen lenyűgözött. A nagyapám valami ezermesterféle, mindenhez ért, mindent meg tud javítani, egészen az apró dolgoktól kezdve a nagyobbakig. Mikor kicsi voltam sokat időztem a műhelyében. Ezért tértem be a boltba, ráemlékeztetett, biztos őt is érdekelné.
- Igen egyébként, bagolyköves vagyok - leülök a stégre újra, a szoknyámat betűröm a két lábam közé. - Ötödik évfolyamot végzem éppen, hogy pontosabb legyek. Nem szeretne leülni mellém, kényelmesebb így beszélgetni - mutatok magam mellé. - Na és hogy-hogy az erdőben él? És mióta? Na és miért ilyenkor, éjnek évadján sétál?
Túl sok kérdést tettem fel egyszerre, akár zaklatásnak is veheti, de csak kíváncsi vagyok, és egyszerűen nem tudok nem érdeklődni iránta. Közben pedig abban reménykedem, hogy ő is érdeklődni fog az irányomba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=695111#post695111][b]Adam Kensington - 2017.08.09. 01:27[/b][/url]

Különlegesen szép lány, ehhez kétség sem fér, és kifejezetten erős, izgalmas a kisugárzása. Így természetesen jól esik a közelében lenni. Azonban nem szeretek visszaélni azzal, amilyen hatást akarva-akaratlanul a halandókra gyakorlok. Főleg nem fiatal lelkek esetében. Kiváltképp, ha bagolyköves diákok.
Bólintok csupán. Az enyém az üzlet, igen. Jobban mondva: a miénk. Kinseyvel. Fejemet finoman oldalra biccentve hallgatom az eridonos áradozását a nagyapjáról és a boltunkról, ami eszébe juttatta őt. Örülök, hogy így vélekedik a kereskedésről. Mi sem fontosabb egy vállalkozás számára, mint hogy a kedves ügyfelek szívesen járjanak oda és kellemes emlékeik legyenek róla?
Élek a felkínált lehetőséggel és helyet foglalok magam is, leereszkedve mellé. Felhúzom kissé térdeimet, hogy karjaimat hanyagul rájuk támaszthassam, fehér kezeimet előre lógatva. Bakancsom sarkát a stég utolsó deszkájának támasztom.
Szóval végzős. Akkor kisdiáknak azért már egyáltalán nem kisdiák. Így talán Dwayne nem fenyegetőzik karóba húzással, ha kitudódik, hogy itt üldögéltem vele a tóparton kettesben. Bár neki mindegy. A bagolyköves az bagolyköves. Mindet foggal-körömmel védi. Ami egyébként rendjén is van. Viszont talán már azt is megszokta, hogy sokukkal barátkozom. Féltenie pedig nem kell tőlem őket.
- Van ott egy régi viktoriánus ház, ami már jó ideje üresen állt. Megtetszett és birtokba vettem - adom meg egyszerű magyarázatomat, miért pont ott telepedtem le.
- Csak ilyenkor tehetem - felelek őszintén, nyugodt baritonomon.
- Nappal nem hagyhatom el a házam. Olyankor különben is pihenek - pontosítok még egy keveset, hogy ne csak ilyen ködös választ adjak az éjjeli sétámat illetően. Noha talán még ebből sem teljesen egyértelmű, miből fakad ez az életstílus. Sokaknak van felcserélt napirendje akár a munkájukból, akár bármi másból kifolyólag. Más kérdés, hogy ők ettől még elhagyhatnák az otthonukat fényes nappal is.
- És te? Magányra vágytál? - tekintek körbe a tavon, miközben arról érdeklődöm tőle, mi hozta őt ide ilyenkor egymagában. Hátha van kedve kibeszélni magából azt, ami néhány perce még olyan látványosan gyötörte őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=695578#post695578][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.10. 01:34[/b][/url]

Mr. Kensington


Mielőtt megtudakolhatnám, miért nem tudja elhagyni az otthonát fényes nappal, ő tesz fel egy kérdést, ami teljesen kizökkent az addigi elvarázsolt állapotomból és újra ott ülök a stég közepén. Látszólag ugyan egyben vagyok, pedig a felszín alatt éppen darabjaimra hullok szét. Adam kérdése olyan mérhetetlenül szíven talál, egy ideig nem is bírok megszólalni úgy, hogy ne sírjam el magamat. Veszek néhány mély levegőt, mielőtt beszélni kezdenék, megvárom, míg a gombóc a torkomban akkora nem lesz, amekkorát már könnyedén le tudok nyelni. Végtelennek tűnő másodpercek telnek el, de egy pillanatig sem érzem zavarban magamat, nem érzem kínosnak a csendet. És tudom, hogy a mellettem ülő férfi sem, valamiért azt érzem, hogy csak úgy árad belőle a megértés, a gyengédség.
- Valójában nem vágyom a magányra, mégis mindig megtalál - súgom végül. - Talán a legrosszabb érzés a világon ez, egyedül lenni. Pláne akkor, amikor száz és száz ember van körülötted, hiszen úgy érzed, senki sem ért meg, senki sem vesz észre. Olyan érzés, mintha egy zsúfolt terem közepén állnál, te pedig üvöltesz, üvöltesz, ahogy csak kifér a torkodon, mégsem emeli fel a fejét senki, mert nem hallanak, nem akarnak hallani.
Leszegem a fejemet, nem akarom, hogy lássa a könnyeimet egy idegen, különben sem szoktam mások előtt sírni. Viszont mostanában úgy összecsaptak a fejem felett a hullámok, hogy nem bírok uralkodni az érzelmeim felett.
- Mindig úgy éltem, - fakad ki belőlem végül - ahogy mások elvárták. A nagyszüleim,  a nagybátyám, a halott szüleim. Mindig jó voltam, sosem kockáztattam, sosem voltam rossz gyerek, mindig a jó úton jártam. És mi értelme volt?!
Újra dühösen kiáltok fel, de ezúttal a dühöm enyhülni kezd, elviselhetőbbé válik.
- Köszönöm - mondom Adamnek kis idő múlva, mert bár ő nem tudja mennyit segített nekem, de én érzem, hogy rengeteget.
Letörlöm a könnyeimet, sajnálkozón nézem a férfi kék szemeit.
- Szóval, hogy hogy nem hagyhatja el nappal az otthonát? - Végül csak sikerül feltennem az eredeti kérdésemet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=695868#post695868][b]Adam Kensington - 2017.08.11. 22:31[/b][/url]

A kérdésem betalált. Felszínre hozta azt a fájdalmat, amit olyan kellemesen elnyomott eddig azzal, hogy irántam érdeklődött. Most viszont ismét rászakadt az egész. Ez azonban nem feltétlenül baj. Más, ha egy magunkban szomorkodunk és megint más, ha valakinek kiöntjük a lelkünket. Ez pont amiatt fontos, amit a lány ecsetel: számít, meghallja-e valaki az üvöltésed a teremben. Az ember társas lény. Mint a közhelyek többsége, ez is igaz.
Hallgatom őt szótlanul. Nem csak hagyom beszélni, hanem valóban figyelek. Sokat látott tekintetem békésen fürkészi őt. Könnyeit, keserű vonásait, dühödt rezdüléseit. Nyugodtan adja ki magából!
- Csak annak van értelme - közlöm rekedtes hangomon.
- Jó úton járni - pontosítok egy bólintással. Hiszen sok minden elhangzott. De én nem arra gondolok, hogy az elvárásoknak meg kelljen felelni, vagy hogy ne legyen néha rossz valaki. Ezekkel semmi gond. Viszont van értelme a jó úton járni. Nem másokért. Magunkért.
- Elégnék - felelek a kérdésére nemes egyszerűséggel. Ez történne velem. Hamu maradnék csupán, ha pár másodpercnél tovább lennék a napvilágon. Nem egyszer esett már meg velem, hogy kitettek a fénynek. Azonban szerencsére csak pár pillanatig ért. Így is súlyos sérüléseket okozott. A vele járó kínokról nem is beszélve. A sebek azonban hamar gyógyulnak. A testiek. Nem úgy a lelkiek. Már amennyi lelkem nekem van ugyebár. De mivel valamennyi van, így képes fájni is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=696435#post696435][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.16. 09:37[/b][/url]

Mr. Kensington

Hirtelen minden gondomról megfeledkezem, még a sírást is abba hagyom. A szám tátva marad, nem vagyok biztos benne, hogy jól halottam-e a férfi válaszát.
- H-hogy micsoda? El-elégnél? - Csak dadogásra vagyok most képest, a gondolataim is száguldoznak az agyamban.
Mégis milyen betegsége van valakinek, aki elég a napon? Fényérzékenység? De hát, attól nem kéne elégnie. Vagy, mi van ha...
Előbbi kényelmes pozíciómból most felugrom, félni kezdek a férfitól. Meg akarom tőle kérdezni, hogy mégis miféle lény ő, de kérdés nélkül is tudom a választ. És egyszerűen hirtelen, mintha arcon csaptak volna, választ kapok az előbbi viselkedésemre. Csak azért érdeklődtem iránta annyira, csak azért tartom őt vonzónak, csak azért éreztem magamat elvarázsolva, mert ő az, ami.
- Én...mennem kell - jelentem ki, és már el is indulok, sőt inkább rohanok.
De megtorpanok a stég végén, ott felejtettem a cipőmet. Nem akarok visszafordulni, egy cipőért nem, ahhoz túlságosan félek. Viszont újra érzem a vonzást, a késztetést, hogy visszamenjek és feltegyem az összes kérdésemet. A következő pillanatokban lerázok magamról minden félelmet, ijedelmet és megfordulok.
- Mi vagy te? - Kiabálnom kell, hogy meghallja, habár ha suttognék, valószínűleg azt is értené.
- Mégis mit jelent, hogy elégsz a napon? Miért élsz az erdőben? Egyedül élsz egyáltalán? - Aztán felteszem azt a kérdést, aminek a válaszától a legjobban félek. - Bántani fogsz?
Szinte észre sem veszem, de újra ott ülök mellette, az arca csak fél centire van az enyémtől, és várom a választ. Míg várok, más érzelmek is a hatalmukba kerítenek, nem csak a félelem, de tisztán kell gondolkodnom. Elképzelhető, hogy ezek a percek az utolsó perceim ezen a földön. Viszont minden józan ész ellenére, nem mozdulok, nem menekülök el. Várom a választ, vagy várom a halált.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=696591#post696591][b]Adam Kensington - 2017.08.17. 01:26[/b][/url]

Összeáll a kép. Ráébred, kivel ül itt. Jobban mondva, hogy mivel. Hiszen ebben a pillanatban csak ez számít neki. A fajtám. Nem én magam. Úgyhogy nem sért a viselkedése. Természetes. Ösztönös. Bár akkor se sértene, ha a személyem ellen irányulna. Túl vagyok én már ezeken a játékokon.
Finoman bólogatok a visszakérdezésre. Elégnék, igen. Aztán ahogy felpattan mellőlem, durván lüktető szívvel, hogy hanyatt-homlok meneküljön, csak lehajtom a fejem. Szusszanok egyet és körbenézek a tavon. De megáll. Felém kiált. Jól gondolja, ha csak lehelné a szavakat, akkor is tisztán hallanám őket. Éppen csak hogy felé fordítom fejem, profilomat mutatva. Ám hamar ismét mellettem terem. Jó alibi lenne az itt hagyott cipője, ha nem tudnánk mindketten pontosan, hogy nem ezért jött vissza.
- Nem foglak bántani - rázom meg fejem szelíden, felelve békés baritonom arra a kérdésre, amelynek megválaszolását a legfontosabbnak gondolom. Hiszen érzem rajta a halálfélelmet. Szeretném eloszlatni.
- Vámpír vagyok. Ha napfény ér, hamar porrá lehetek. Azért élek az erdőben, amit már elmondtam neked. Megtetszett a ház. Meg ott legalább nem zavarom senki köreit - kezdem meg a továbbiak megválaszolását, rendületlen nyugalommal. Semmi jelét nem mutatom, hogy rá akarnék támadni. Pedig különben nyilvánvalóan aakarnék. Az ösztöneim legalábbis azt diktálják. Azonban már rég megtanultam uralni őket. Amennyire csak lehet.
- Elméletileg egyedül élek ott. Gyakorlatilag viszont többen is szeretnek időzni nálam - vallom meg az őszintét. Előadhatnám a magányos vérszívót, azonban a helyzet az, hogy a házam lassan társasházzá avanzsálódik az engem körülvevőktől, akik már teljesen otthonosan mozognak nálam.
- Nem foglak bántani - ismétlem meg ezt, mélyen a szemébe nézve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=696783#post696783][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.19. 02:11[/b][/url]

Mr. Kensington

Vámpír. Vámpír. Vámpír!!! Gondolatban sikítom ezeket a szavakat, szinte úgy hallom a fejemben, mintha ő üvöltené a képembe, még az arca is dühösen rajzolódik ki előttem. A tudatalattim mindent elkövet, hogy rettegjek Adamtől. Minden ösztönöm azt súgja, hogy rohanjak, meneküljek és vissza se nézzek, én mégsem bírok mozdulni. Mélyen néz a szemembe, azt bizonygatja, hogy nem fog bántani, és én hiszek neki. Megmagyarázhatatlan okokból, de elhiszem minden szavát. Kezdve attól, hogy vámpír, egészen odáig, hogy még mindig itt ülök vele, és a hajam szála sem görbült, de még egy karcolás sincs rajtam. Bízok benne, döbbenek rá hirtelen. Mély nyugalom tölt el, és a következő pillanatban olyat teszek, amit nem gondoltam volna, hogy megtennék bármikor is.
Az arca egy ujjnyira van az enyémtől, érzem a leheletének az illatát, miközben beszél hozzám. Kellemes. A nyugalmam hirtelen semmivé foszlik, izgalom lesz úrrá rajtam. Nem gondolkozom, nem is tudnék, hiszen a józan eszem elillant már abban a pillanatban, hogy visszafordultam a stég végéről. Egészen eddig le sem tudtam venni a szememet az övéiről, de most már inkább az ajkát nézem. Aztán megtörténik. Még közelebb hajolok hozzá, a számat az övére tapasztom, megcsókolom. A szívem majd' kiugrik a helyéről, minden porcikámat átjár valami furcsa, különös érzés. Rájövök, hogy egészen eddig csak egy zsibbadt porhüvely voltam, de most, újra tele vagyok élettel, ahogy rövid csókot váltok a férfival.
Végül észbe kapok, óvatosan távolodok el Adamtől.
- Sajnálom - lehelem, közben pedig bűnbánóan lehajtom a fejemet.
Várok pár pillanatot, míg a szívem megnyugszik annyira, hogy ne akarjon kitörni a bordáim közül. Újra bocsánatot akarok kérni, de aztán rájövök, hogy egyáltalán nem sajnálom az előbb történteket. Azt sajnálom, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe hoztam őt ezzel, azt sajnálnám, ha valójában ő nem vágyott volna erre a csókra. Viszont azt, hogy megtörtént egyáltalán nem bánom. Ettől mosolyogni támad kedvem, és közben várom, hogy mi fog történni a következő percekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=697530#post697530][b]Adam Kensington - 2017.08.23. 23:05[/b][/url]

Akár a gondolataiba is tekinthetnék, ahogy figyeljük egymást. Ám egy részről nem teszek ilyesmit, hacsak a másik meg nem engedi; más részről pedig nincsen szükségem effélére ahhoz, hogy erős sejtelmeim lehessenek, mi zajlik le benne. Ha másból nem, légzéséből, pulzusából is levonhatom a magam következtetéseit. Eleinte fél még. Eleinte dolgozik az életösztön, azonban lényem és szavaim megnyugtatják annyira, hogy hamarosan már mástól verjen olyan hevesen a szíve.
Talán már azelőtt tudom, mit fog lépni, hogy ő odajutna. Tenni azonban nem teszek semmit. Ahogy hozzám hajol, csak lehunyom egy pillanatra a szemem. Rezzenéstelen maradok. Ajkaim sem mozdulnak. Nem viszonzom a csókot. Inkább csak hagyom. Nem mintha nem viszonoznám szívesen. Nem erről van szó.
- Semmi baj - suttogom, lassan feltárva régi tekintetem.
- De... - kezdek el még hozzátenni valamit csöndes, mély hangomon.
- ...én ezt nem tehetem sajnos - adom a tudtára, mielőtt még továbbgondolná a helyzetet annál, mint ami most megesett. Hiába akarna még többet akár ő, akár én, akár mindketten, ezek a dolgok nem ilyen egyszerűek. Arról nem is beszélve, hogy az, amitől most forr kettőnk közt a levegő, mindenképpen fellángolás. Lehet, hogy holnap is ugyanolyan vonzónak talál majd engem, azonban a pillanat és az én személyes bűvkörömből kivonódva más színben látja majd mindezt. Talán.
Minden esetre csak remélni merem, hogy nem bántottam meg. Hogy nem esik neki túl rosszul. Az ő érdeke és az enyém is, hogy ezen az iménti, kellemes pillanaton kívül ne jusson több nekünk. Legalábbis efféle ne. Sok egyéb módja van még, hogy élvezzük egymás társaságát. Hiszen az eddigiekben is ezt tettük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=698558#post698558][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.30. 17:32[/b][/url]

Mr. Kensington

Nem lepődöm meg az elutasítás hallatán. Mielőtt kimondaná, már akkor tudom, mi lesz a reakció az előbbi kis akciómra. Tudom, hogy nem miattam van, legalább is reménykedem benne. Ahogy nézett rám, abból azt vontam le, hogy elég vonzónak talál ahhoz, hogy legalább visszacsókoljon, ha még kezdeményezni nem is akar. Elhiszem, amikor azt mondja, hogy nem teheti és, hogy sajnálja. Az okát nem tudom, de sejtem. Fiatal vagyok, az iskola egyik diákja, nem akarja se magát, se engem bajba keverni, na meg lehet elszaladna vele a ló és bántana. De ezt nem igazán tudnám elképzelni róla. Ahhoz túl jámbor, akárcsak ahhoz, hogy megcsókoljon. Sajnálom, hogy elutasít, de talán majd akkor több is alakulhat közöttünk, miután már végeztem a vizsgáimmal. Talán.
Lehajtott fejjel húzódok el tőle, vissza a saját térfelemre. Szégyellni még mindig nem szégyellem magamat, bár félek, hogy ez az érzés csak ideiglenes, ezért úgy döntök, most már ideje lenne mennem, míg van bennem elég méltóság, és emelt fővel tudok távozni. Lassú mozdulatokkal, zsibbadtan a csóktól és Adam mondandójától, felhúzom a cipőmet. Gondosan húzom fel, várom, hátha még van valami, amit mondani akar nekem a férfi. Végül, mikor már mindkét cipő a lábamon van és ő még mindig nem szólt semmit, felállok. Onnan nézek le rá, keresem a pillantását. Mikor megtalálom, az összes magabiztosságomat összeszedve fúrom bele tekintetemet az övébe. Egy ideig csak nézem őt, van egy olyan furcsa érzésem, hogy nem utoljára látjuk egymást, és hogy végül meg fogom kapni azt, amit akarok. Ettől mosolyra húzódik a szám.
- Akkor úgy tűnik nincs más hátra, mint a búcsú. Köszönök mindent és örülök, hogy megismerhettelek - a hangom akaratlanul is, de egy kicsit élesebb, mint amennyire szándékozom. - Viszlát, Adam - nyújtom felé a jobbomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=698656#post698656][b]Adam Kensington - 2017.08.30. 22:45[/b][/url]

Jámbor. Tűnhetek annak és talán az is vagyok, amennyire csak lehetek, azonban ez meg sem közelíti a valódi szelídség szintjét. Mondjunk inkább visszafogottnak és önmegtartóztatónak engem! Az teljes mértékben fedi a valóságot. Furcsa, mennyire szíven tudja ütni az embereket ez. Szinte mintha sajnálnom kéne, hogy eljutottam az önkontroll ezen fokára. Azonban -mondanom sem kell- eszem ágában sincs tenni. A lány még a jobbak között van azok közül, akiket megbánt a tartózkodásom. Számtalanszor végződött ez már rosszabbul is és kaptam a fejemhez néhány válogatott, sértett megjegyzést. Még jó, hogy egyáltalán nem érdekelnek. Inkább tiporjak egy halandó önérzetébe, mint a sikolyát hallgassam vagy várjam az aurorok kopogtatását az ajtómon. Mondjuk Dwayneét. Bár ő már rég nem kopog.
A cipőjét kezdi venni. Menni készülne? Igen. Feláll és egy udvarias monológot intéz hozzám. Némán, rezzenéstelenül figyelem az egész folyamatot. Aztán mikor a kezét nyújtja, nem fogom meg jobbját, viszont az emberi szem számára felfoghatatlan gyorsasággal emelkedem fel és termek ellőtte a pillanat töredéke alatt, fölé magasodva. Talán ezzel adom az első valós tanújelét annak, hogy tényleg vámpír vagyok.
- Megyek én - bólintok. Hiszen ő volt itt előbb. Sajnálom kissé, hogy így már nem tart igényt a további társaságomra. De persze megértem. Így már nem esne jól neki. Legalábbis most. Túl eleven az iménti élmény.
- Jó éjt - búcsúzom rekedtes hangomon és egyszerűen köddé válok.