Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=693595#post693595][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.01. 23:24[/b][/url]

Mr. Kensington

Valaki mással láttam őt. A derekát ölelte, miközben hangosan nevetve sétálgattak lent a faluban. Ervin gyakran csinált ilyet más lányokkal is, amikor még együtt voltunk. Habár azok a csajok csak a barátai voltak, de nem tudok menekülni a gondolat elől, hogy mi van, ha ez a lány más lesz a számára? Ha pont olyan, mint amilyen én voltam, vagy jobb, hiszen mi van, ha ő az oka annak, hogy szakítottunk. Amikor láttam őket olyan mérges lettem, rájuk akartam ordítani, hogy legalább csinálnák óvatosabban, legalább ne közvetlenül az orrom előtt enyelegnének, de a torkomban akkora gombóc képződött, nemhogy üvölteni, suttogni sem tudtam volna, szóval az utca közepén sírtam el magamat. Mindez naná, hogy a nap legforgalmasabb perceiben történt, így rengeteg ember látott zokogni, miközben a múltamat és az ő leendő jövőjét bámultam. Ezért gyorsan összeszedtem a maradék méltóságomat, sarkon fordultam és elrohantam.
A tónál kötöttem ki végül, leültem a stég legvégére, levettem a szandálomat és a lábamat a hűs vízbe lógattam.
Órák óta ücsörgök itt, egész idő alatt a vizet nézem, a víz felszínén tükröződő kék eget. A gondolataim elől menekültem ide, mégis, amióta csak itt csücsülök, rá gondolok. A régi együtt töltött időkre, a szeme színére, a hajára, hogy mennyire vágyom a közelségére. Aztán, miután megnyugszom, az elmém elvisz más helyekre, és egészen hazáig repítenek. A nagyszüleimre gondolok és Willre. Talán életembe nem éreztem még ekkora honvágyat, mint most. Aztán eszembe jut a mamám és a papám. Vajon, ha ők élnének, ha az életem részesei lennének, akkor is ennyire fájna? Akkor is ennyire meggyötörtnek érezném magamat, ennyire egyedül? Elmondhatatlanul hiányoznak, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Az egész életemet úgy éltem, ahogy véleményem szerintem ők elvárták volna tőlem, ha ők neveltek volna fel. Mindig arra gondoltam, mi van, ha látnak engem? Nem engedhettem meg, hogy bizonyos tetteim miatt csalódjanak bennem. Emiatt mindig a jó utat választottam, most mégis én húztam a rövidebbet.
Akkor meg mi értelme - kiáltok fel dühömben.
Az idő múlását csak úgy érzékelem, hogy a tó vize égszínkék helyett már sötétben játszik, és a szél is feltámad kicsit. Ideje lenne mennem, sötétben fogalmam sincs, hogy fogok visszatalálni a faluba, de még maradni akarok. Maradok és ünnepélyesen megesküszöm, hogy mostantól azt teszem, ami számomra jó lehet. Ki akarok bontakozni a kényelmes kis gubómból és élni akarok végre. Őrültségeket akarok tenni, és nem ülni egy stég végén, és búslakodni miatta, míg a könnyeim az arcomra nem száradnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=693639#post693639][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.02. 10:44[/b][/url]

Mr. Kensington

Határoztam és eldöntöttem. Nem akarok az a lány lenni, aki a sarokban ül és a nyomorult életét, valamint elvesztett szüleit siratja. Tény, hogy így felnőni, csonka családban, nem könnyű, de ugyanakkor mindenem megvolt, ami csak egy gyereknek kell. Meleg, családi fészek, benne a nagyszüleimmel és a nagybátyámmal, akik igyekeztek egy valamire való embert faragni belőlem és ez sikerült nekik. Egyedül a sötétség ellen nem tudtak tenni. A sötétség, ami egész életemben ott lebegett a fejem felett, kísért engem, bárhova mentem. Nagyon sok barátot és számomra fontos embert űztem el az életemből, mert féltem, mi van, ha őket is elveszítem egyszer? Pont ezért mindig úgy gondoltam, jobb nekem egyedül. A baj csak az, hogy sokszor magányos vagyok, és nem akarom így érezni magamat. Mégis, a sötétség elől nem igazán tudok menekülni.
A lábam kezd egy kicsit fázni, ezért kiemelem a tó lehűlt vizéből és a tenyeremmel megtörölgetem kicsit. Hátrébb csúszok, eligazítom kis kék szoknyámat, majd hátradőlök. Az égen millió csillag ragyog, fénye bevilágítja az egész tavat, a kis stéget, amin pihenek.
Halkan elkezdek dudorászni egy dalt, amiben régi barátomat, a sötétséget köszöntöm. A hangom egyre hangosabb, egyre bátrabban szól. Amikor a végére érek elhallgatok és csak bámulom a fényeket a fekete égen.
Aztán egy pillanatra elfog egy rossz érzés, mintha valaki figyelne engem a sötétben, ezért felülök, körbe nézek és magam mögött megpillantok egy sötét alakot. Annyira megijedek, hogy percekig csak bámulom a feketeséget, mozdulni sem bírok. Egy idő után az alakból ember forma lesz, miután a szemem elkezd alkalmazkodni a sötéthez, pontosabban egy férfi formája, aki magas és  hosszú hajú. Az idegen szintén csak bámul rám, ha egyáltalán észrevett engem, nem gondolnám, hogy rossz szándékú lenne. Éppen ezért, minden bátorságomat összeszedve, odaszólok neki.
- He-helló!
Igen, ez aztán bátorságot sugallt, kislány! - kommentelem magamban a dadogásomat.
- Nem akarlak megijeszteni, vagy zavarni - szabadkozom, pedig ő az, aki a frászt hozta rám.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694062#post694062][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.04. 10:06[/b][/url]

Mr. Kensington

Eleinte nagyon megijedtem, hiszen minden épeszű ember, vagy lány (különösen egy lány) így reagálna, ha a sötétben találkozna egy idegen férfival. Habár ő nem tesz semmit, csak kedvesen válaszolt és feltett egy kérdést, szóval lehet, hogy semmi okom az aggodalomra. Viszont végre megmozdul, kicsit közelebb jön, így jobban szemügyre tudom venni. Nagyon lassan és óvatosan mozog, már-már kecsesen. Mint egy macska, egy ragadozó, aki éppen elegáns mozdulatokkal készül lecsapni áldozatára, és halálos sebet ejteni azon. A férfi különös látványt nyújt, nem hétköznapi az öltözete. A haja hosszú és fekete, a szeme szintén sötét és számomra úgy néz ki, mintha a világ összes bölcsességét benne hordozná. Ami viszont nagy észrevételt igényel, az a modora. Az idegen nagyon udvarias, a hangja lágy és szelíd. Be kell vallanom magamnak, ez tetszik nekem!
Érdekes, a félelmem kezd szertefoszlani és a helyét átveszi a kíváncsiság. Mégis ki ez a férfi? Meg akarom kérdezni tőle, de egyelőre még nem merem. Inkább csak válaszolok a kérdésére, hátha azzal eljutunk valamerre.
- Egy Simon és Garfunkel számot, aminek a címe, The Sound of Silence. Nem ismered? Gyönyörű dal, az egyik kedvencem, nagyon közel áll hozzám - mesélek lelkesen. A félelmem már teljesen a múlté, sokkal inkább izgatottá válok. Mégis ki lehet ez a fickó? - Szerintem meg kellene hallgatnod, ha nem ismered - ajánlom neki.
A következő pillanatban egy hirtelen ötlettől, és persze a kíváncsiságomtól, vezérelve felállok. Óvatosan állok fel, mintha attól félnék, hogy a férfi megijed és elszalad előlem. Leporolom a fenekemet, megigazítom a szoknyámat, és a szandálomat hátra hagyva elindulok felé. A lépteim lassúak, kimértek, nem is vagyok biztos benne, hogy ő akarja-e egyáltalán, hogy közelebb menjek hozzá, de én így akarom. Mintha megigézett volna. Nevetségesen hangzik, tudom, de ezt érzem.
- A nevem Claire Anne Livingstone - mutatkozom be, közben pedig felé nyújtom a jobb kezemet, és még mindig lassan közeledem felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694512#post694512][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.06. 19:05[/b][/url]

Mr. Kensington

A szívem kihagy egy ütemet, majd újra verni kezd, csak ezúttal olyan gyorsasággal, mintha maratont futnék. A testemen végig fut egy borzongás onnan kezdve, ahol a férfi megérintett, egészen a hasamig. A keze hatalmas, az egész tenyerem elférne benne kétszer is. Habár az is lehet, hogy az én mancsom túl apró. Jól esik jéghideg bőrének érintése, a tenyere sima, de kőkemény, mint egy szikla. A fejemben a gondolatok egy pillanatra teljesen összekuszálódnak. Semmi másra nem tudok koncentrálni, csak a kézfogásra. Idejét nem tudom, mikor érintett meg valaki utoljára, aztán feldereng előttem. Ő volt az, de ez most teljesen más, mintha sokkal jobban vonzana ez az egyetlen érintés, mint ő valamikor is. Ijesztő. Tudom, hogy mondani is akartam valamit, de ha megfojtatnának, akkor sem jutna eszembe, mit. Pedig már a szám is nyitva van, de inkább becsukom és adok magamnak egy lélegzetvételnyi időt, hogy rendbe rakjam a gondolataimat. Hihetetlen, milyen érzéseket váltott ki belőlem egy szimpla kézfogás egy vadidegennel.
Viszont most, hogy még közelebb jött hozzám, észreveszem, a szeme valójában nem sötét színű, mint amilyennek először láttam, hanem világoskék, akárcsak a tenger egy gyönyörű, felhőtlen napon. Megigéz.
- Jó estét, Mr. Kensington - köszöntöm újra a férfit mosolyogva, immár a nevét használva, és csak utólag hallom ki saját hangomból a bujaságot.
Kissé elszégyellem magamat, ezért hirtelen kikapom a kezemet az övéből, különben is hosszabb ideig tartott a köszöntésnek ez a formája, mint amennyinek kellett volna. Egy fél lépéssel hátrébb állok és babrálni kezdem a szoknyámat, miközben a cipőm orrát bámulom. Nagyon zavarban vagyok az előbbi miatt, de legalább már a szívem az eredeti tempóját diktálja újra, és a borzongás is elmúlik. Újra visszatér a kíváncsiságom.
- Na és, Adam, mit keres itt ilyen késői órákban? És egyáltalán ki maga, még sosem láttam ezelőtt a faluban - buknak ki belőlem végül a számomra égetően fontos kérdések.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=694890#post694890][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.08. 01:04[/b][/url]

Mr. Kensington

Mintha egy pillanatra átfutna az arcán valami. Talán egy mosoly volt, amiből én azt szűröm le, hogy szimpatikusnak talál engem. Megmerném kockáztatni, hogy még tetszem is neki, habár ezt a merész gondolatot gyorsan ki is ütöm a fejemből.
Mégis hova tűnt a józan eszem? Nincs még egy órája sem, hogy találkoztam ezzel a férfival, ráadásul még idősebb is nálam, én mégis úgy viselkedem, mint egy ostoba kislány, aki életében először találkozott a másik nemmel. Nem értem, miért van rám ekkora hatással Adam, de nem is akarom firtatni az okát, mert minél többet foglalkozom vele, annál jobban nyomom le a saját torkomon, hogy ez a Mr. bizony elcsavarta a fejemet. Mármint oké, ez nyilvánvaló, talán már neki is feltűnt, de attól még megpróbálhatom elfojtani ezt az érzést, hátha tudok értelmes beszélgetésbe bonyolódni tiszta fejjel.
- A Kin&Kens az öné? - A hangsúlyomból kihallható az őszinte döbbenet, bár a névből asszociálhattam volna, hogy a bolt az övé, de még csak eszembe se jutott. - Imádom azt a helyet, egyszer voltam bent, csak körülnéztem, de teljesen lenyűgözött. A nagyapám valami ezermesterféle, mindenhez ért, mindent meg tud javítani, egészen az apró dolgoktól kezdve a nagyobbakig. Mikor kicsi voltam sokat időztem a műhelyében. Ezért tértem be a boltba, ráemlékeztetett, biztos őt is érdekelné.
- Igen egyébként, bagolyköves vagyok - leülök a stégre újra, a szoknyámat betűröm a két lábam közé. - Ötödik évfolyamot végzem éppen, hogy pontosabb legyek. Nem szeretne leülni mellém, kényelmesebb így beszélgetni - mutatok magam mellé. - Na és hogy-hogy az erdőben él? És mióta? Na és miért ilyenkor, éjnek évadján sétál?
Túl sok kérdést tettem fel egyszerre, akár zaklatásnak is veheti, de csak kíváncsi vagyok, és egyszerűen nem tudok nem érdeklődni iránta. Közben pedig abban reménykedem, hogy ő is érdeklődni fog az irányomba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=695578#post695578][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.10. 01:34[/b][/url]

Mr. Kensington


Mielőtt megtudakolhatnám, miért nem tudja elhagyni az otthonát fényes nappal, ő tesz fel egy kérdést, ami teljesen kizökkent az addigi elvarázsolt állapotomból és újra ott ülök a stég közepén. Látszólag ugyan egyben vagyok, pedig a felszín alatt éppen darabjaimra hullok szét. Adam kérdése olyan mérhetetlenül szíven talál, egy ideig nem is bírok megszólalni úgy, hogy ne sírjam el magamat. Veszek néhány mély levegőt, mielőtt beszélni kezdenék, megvárom, míg a gombóc a torkomban akkora nem lesz, amekkorát már könnyedén le tudok nyelni. Végtelennek tűnő másodpercek telnek el, de egy pillanatig sem érzem zavarban magamat, nem érzem kínosnak a csendet. És tudom, hogy a mellettem ülő férfi sem, valamiért azt érzem, hogy csak úgy árad belőle a megértés, a gyengédség.
- Valójában nem vágyom a magányra, mégis mindig megtalál - súgom végül. - Talán a legrosszabb érzés a világon ez, egyedül lenni. Pláne akkor, amikor száz és száz ember van körülötted, hiszen úgy érzed, senki sem ért meg, senki sem vesz észre. Olyan érzés, mintha egy zsúfolt terem közepén állnál, te pedig üvöltesz, üvöltesz, ahogy csak kifér a torkodon, mégsem emeli fel a fejét senki, mert nem hallanak, nem akarnak hallani.
Leszegem a fejemet, nem akarom, hogy lássa a könnyeimet egy idegen, különben sem szoktam mások előtt sírni. Viszont mostanában úgy összecsaptak a fejem felett a hullámok, hogy nem bírok uralkodni az érzelmeim felett.
- Mindig úgy éltem, - fakad ki belőlem végül - ahogy mások elvárták. A nagyszüleim,  a nagybátyám, a halott szüleim. Mindig jó voltam, sosem kockáztattam, sosem voltam rossz gyerek, mindig a jó úton jártam. És mi értelme volt?!
Újra dühösen kiáltok fel, de ezúttal a dühöm enyhülni kezd, elviselhetőbbé válik.
- Köszönöm - mondom Adamnek kis idő múlva, mert bár ő nem tudja mennyit segített nekem, de én érzem, hogy rengeteget.
Letörlöm a könnyeimet, sajnálkozón nézem a férfi kék szemeit.
- Szóval, hogy hogy nem hagyhatja el nappal az otthonát? - Végül csak sikerül feltennem az eredeti kérdésemet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=696435#post696435][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.16. 09:37[/b][/url]

Mr. Kensington

Hirtelen minden gondomról megfeledkezem, még a sírást is abba hagyom. A szám tátva marad, nem vagyok biztos benne, hogy jól halottam-e a férfi válaszát.
- H-hogy micsoda? El-elégnél? - Csak dadogásra vagyok most képest, a gondolataim is száguldoznak az agyamban.
Mégis milyen betegsége van valakinek, aki elég a napon? Fényérzékenység? De hát, attól nem kéne elégnie. Vagy, mi van ha...
Előbbi kényelmes pozíciómból most felugrom, félni kezdek a férfitól. Meg akarom tőle kérdezni, hogy mégis miféle lény ő, de kérdés nélkül is tudom a választ. És egyszerűen hirtelen, mintha arcon csaptak volna, választ kapok az előbbi viselkedésemre. Csak azért érdeklődtem iránta annyira, csak azért tartom őt vonzónak, csak azért éreztem magamat elvarázsolva, mert ő az, ami.
- Én...mennem kell - jelentem ki, és már el is indulok, sőt inkább rohanok.
De megtorpanok a stég végén, ott felejtettem a cipőmet. Nem akarok visszafordulni, egy cipőért nem, ahhoz túlságosan félek. Viszont újra érzem a vonzást, a késztetést, hogy visszamenjek és feltegyem az összes kérdésemet. A következő pillanatokban lerázok magamról minden félelmet, ijedelmet és megfordulok.
- Mi vagy te? - Kiabálnom kell, hogy meghallja, habár ha suttognék, valószínűleg azt is értené.
- Mégis mit jelent, hogy elégsz a napon? Miért élsz az erdőben? Egyedül élsz egyáltalán? - Aztán felteszem azt a kérdést, aminek a válaszától a legjobban félek. - Bántani fogsz?
Szinte észre sem veszem, de újra ott ülök mellette, az arca csak fél centire van az enyémtől, és várom a választ. Míg várok, más érzelmek is a hatalmukba kerítenek, nem csak a félelem, de tisztán kell gondolkodnom. Elképzelhető, hogy ezek a percek az utolsó perceim ezen a földön. Viszont minden józan ész ellenére, nem mozdulok, nem menekülök el. Várom a választ, vagy várom a halált.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=696783#post696783][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.19. 02:11[/b][/url]

Mr. Kensington

Vámpír. Vámpír. Vámpír!!! Gondolatban sikítom ezeket a szavakat, szinte úgy hallom a fejemben, mintha ő üvöltené a képembe, még az arca is dühösen rajzolódik ki előttem. A tudatalattim mindent elkövet, hogy rettegjek Adamtől. Minden ösztönöm azt súgja, hogy rohanjak, meneküljek és vissza se nézzek, én mégsem bírok mozdulni. Mélyen néz a szemembe, azt bizonygatja, hogy nem fog bántani, és én hiszek neki. Megmagyarázhatatlan okokból, de elhiszem minden szavát. Kezdve attól, hogy vámpír, egészen odáig, hogy még mindig itt ülök vele, és a hajam szála sem görbült, de még egy karcolás sincs rajtam. Bízok benne, döbbenek rá hirtelen. Mély nyugalom tölt el, és a következő pillanatban olyat teszek, amit nem gondoltam volna, hogy megtennék bármikor is.
Az arca egy ujjnyira van az enyémtől, érzem a leheletének az illatát, miközben beszél hozzám. Kellemes. A nyugalmam hirtelen semmivé foszlik, izgalom lesz úrrá rajtam. Nem gondolkozom, nem is tudnék, hiszen a józan eszem elillant már abban a pillanatban, hogy visszafordultam a stég végéről. Egészen eddig le sem tudtam venni a szememet az övéiről, de most már inkább az ajkát nézem. Aztán megtörténik. Még közelebb hajolok hozzá, a számat az övére tapasztom, megcsókolom. A szívem majd' kiugrik a helyéről, minden porcikámat átjár valami furcsa, különös érzés. Rájövök, hogy egészen eddig csak egy zsibbadt porhüvely voltam, de most, újra tele vagyok élettel, ahogy rövid csókot váltok a férfival.
Végül észbe kapok, óvatosan távolodok el Adamtől.
- Sajnálom - lehelem, közben pedig bűnbánóan lehajtom a fejemet.
Várok pár pillanatot, míg a szívem megnyugszik annyira, hogy ne akarjon kitörni a bordáim közül. Újra bocsánatot akarok kérni, de aztán rájövök, hogy egyáltalán nem sajnálom az előbb történteket. Azt sajnálom, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe hoztam őt ezzel, azt sajnálnám, ha valójában ő nem vágyott volna erre a csókra. Viszont azt, hogy megtörtént egyáltalán nem bánom. Ettől mosolyogni támad kedvem, és közben várom, hogy mi fog történni a következő percekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=698558#post698558][b]Claire Anne Livingstone - 2017.08.30. 17:32[/b][/url]

Mr. Kensington

Nem lepődöm meg az elutasítás hallatán. Mielőtt kimondaná, már akkor tudom, mi lesz a reakció az előbbi kis akciómra. Tudom, hogy nem miattam van, legalább is reménykedem benne. Ahogy nézett rám, abból azt vontam le, hogy elég vonzónak talál ahhoz, hogy legalább visszacsókoljon, ha még kezdeményezni nem is akar. Elhiszem, amikor azt mondja, hogy nem teheti és, hogy sajnálja. Az okát nem tudom, de sejtem. Fiatal vagyok, az iskola egyik diákja, nem akarja se magát, se engem bajba keverni, na meg lehet elszaladna vele a ló és bántana. De ezt nem igazán tudnám elképzelni róla. Ahhoz túl jámbor, akárcsak ahhoz, hogy megcsókoljon. Sajnálom, hogy elutasít, de talán majd akkor több is alakulhat közöttünk, miután már végeztem a vizsgáimmal. Talán.
Lehajtott fejjel húzódok el tőle, vissza a saját térfelemre. Szégyellni még mindig nem szégyellem magamat, bár félek, hogy ez az érzés csak ideiglenes, ezért úgy döntök, most már ideje lenne mennem, míg van bennem elég méltóság, és emelt fővel tudok távozni. Lassú mozdulatokkal, zsibbadtan a csóktól és Adam mondandójától, felhúzom a cipőmet. Gondosan húzom fel, várom, hátha még van valami, amit mondani akar nekem a férfi. Végül, mikor már mindkét cipő a lábamon van és ő még mindig nem szólt semmit, felállok. Onnan nézek le rá, keresem a pillantását. Mikor megtalálom, az összes magabiztosságomat összeszedve fúrom bele tekintetemet az övébe. Egy ideig csak nézem őt, van egy olyan furcsa érzésem, hogy nem utoljára látjuk egymást, és hogy végül meg fogom kapni azt, amit akarok. Ettől mosolyra húzódik a szám.
- Akkor úgy tűnik nincs más hátra, mint a búcsú. Köszönök mindent és örülök, hogy megismerhettelek - a hangom akaratlanul is, de egy kicsit élesebb, mint amennyire szándékozom. - Viszlát, Adam - nyújtom felé a jobbomat.