A hold sápadt sugarai pont azt a fát választották maguknak, mely alá kincsemet rejtettem. Mint ezer tündér játszottak a törzs körül, a földből kiszabadult gyökereken ugráltak és hol előtűntek, hol elbújtak a sötétség mögött. És ezek a milliónyi fénynyalábok mutattak nekem utat a táskámhoz. Ahhoz az egyszerű fekete szövetdarabhoz, mely a megmaradt dolgaimat tartotta magában, és védelmezte minduntalan. Talán még senkinek sem mutattam meg, mindig, miután felöltöztem és kivettem a szükséges tárgyakat, szépen visszatettem a helyére, és reggelig nem is bántottam.
Ma sem volt másképp, bár mikor belenéztem elhúzott ajkakkal tapasztaltam, hogy csinos kis tartalékaim a napok múlásával egyre jobban apadtak. Már a fele sem volt meg annak, amit magammal rángattam, csupán öt doboz maradt és kettő üveg.
Kihalásztam az egyik dobozból egy szálat és egy gyújtót, majd, az egyik fának dőlve, az árnyékok takarásában rágyújtottam. Nem minden nap szoktam, de most muszáj volt. Megint ő járt a fejemben, és ezt kellékek nélkül, önerőből mégis hogyan győzhetném le?
Kifújtam a füstöt és figyeltem, ahogy elillan a csillagok felé sodródva. Ma is gyönyörűen ragyogtak, mint ékes ruhájú hölgyek a fekete parkett kövein táncolva, lágyan, és kecsesen.
Újból ajkaimhoz emeltem "mentőövem", beleszívtam, ám kifújni már nem volt időm. Hangos csobbanás ütötte meg fülem a tó felől, mintha valami belezuhant volna, vagy kiugrott volna belőle. A néma csendben még hangosabbnak tűnt a zaj, és meglepetésemben majdhogynem addig tartottam benn a füstöt, míg tüdőmet el nem kezdte kemence módjára perzselni.
Köhécselve léptem elő a fák közül, a stég felé tartva. Kíváncsi voltam mi volt az. Talán csak egy hal, melynek hangját felnagyította az erdő?
A stégre lépve kinyújtottam nyakam, egy utolsót köhintve, és próbáltam kivenni valamit a szürkeség paplanja alól.
- Hahó? - Volt valaki a tóban, vagy valami. A hullámok agresszíven fodrozódtak, a cseppek sikítva zuhantak vissza a vízbe, de az alakot kivenni teljesen tisztán képtelen voltam, mintha a sok víz mellett egy adag sötétséget is ráöntött volna az este.

Mint valami bamba, álltam a stég lábánál, és próbáltam kivenni az alakot, ahelyett, hogy segítettem volna. Ember volt, ebben egészen biztos voltam, de még mindig nem értettem, hogy mit keresett a hideg vízben. Fürdeni akart? Na de este, és pont télen.
Az alak egyre közeledett a stéghez, köhécselve, nyögve-nyelve, de valahogy a meglepetésem még mindig nem engedett. Egyszerűen nem voltam képes normálisan kezelni a stresszhelyzeteket, mindig lefagytam és képtelen voltam motszanni, míg el nem hárult  a dolog. Akármi történt, én csak álltam és néztem, várva, hogy más végezze el a munkát, hogy más nyújtsa jobbját, még ha én közelebb is voltam.
A hangok téptek ki ebből a borzalmasan merev és dermesztő állapotból, Lotti hangjai. Azonnal felismertem őket, és hirtelen ismét éreztem, hogy testem a saját irányításom alatt tudhatom.
Nem törődve térdeimmel levetettem magam a szálkás deszkákra, és amennyire csak tudtam előredőltem, hogy mindkét kezemmel meg tudjam markolni a lányt. Szerencsére nagykabátban volt, és a kabáton bőven akadt mit fognom, így képes voltam kiemelni őt a vízből, bár közben a cigarettám, mondani sem kellett, tönkrement a víztől. De megérte, ha Lottiról volt szó.
- Mégis mit kerestél a vízben? - hangom lágy volt és simogató, ahogy egy nedves tincset kihúztam a lány arcából. Teljesen elázott, és bőrén éreztem, hogy a lány már egészen átfagyott, csontig hatolt nála a kegyetlen, jeges víz.
- Van valamilyen varázsigéd a kihűlés ellen ugye? - reménykedésem mögött ott lapult  a mérhetetlen aggodalom is, és kezeim azonnal megindultak, a pálcája után nyúlva. A móló szélén volt, egészen közel ahhoz, hogy vissza pottyanjon a vízbe, így hamar elkaptam és a lány felé nyújtottam. Legszívesebben én magam segítettem volna, de ez a vacak nem működött a kezemben, hisz nem voltam képes varázsolni. Pedig engem is körülölelt a mágia, az életembe is beleszivárgott, a világomba, a hétköznapjaimba, csak abba nem, amely egy kicsit is hasznos lett volna számomra.
Szinte imádkoztam, hogy a lány tudjon valamilyen varázsigét, ami segít majd rajta, de azonnal eszembe jutott az is, hogy mi van, ha nem tud. Ha most azonnal felkapnám és a kastélyig rohannék vele sem lennék képes megmenteni a megfázás alól, vagy talán még rosszabbaktól sem. Túl messze volt az a nyomorult iskola, Lotti pedig vacogott. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi lenne a legtökéletesebb megoldás, bár abban is egészen biztos voltam, hogy nem fog örülni a hírnek. Másokat általában nem ilyen indokkal szoktam vetkőztetni, de nála kénytelen voltam kivételt tenni. Nem hagyhattam, hogy baja essen.

A kezébe nyomtam a pálcáját, azután visszazuhantam a sarkamra és ajkaimat összeszorítva figyeltem ahogy felcsillant a bot vége. Szemeimmel szórakozottan követtem mozdulatait, azonban fejben inkább azt próbáltam kitalálni, hogy mit keresett itt este, és miért volt a vízben? Talán megint az édességboltban járt, és megállt pihenni a stégnél, mint az első találkozásunk alkalmával, bár nem rémlett, hogy lettek volna körülöttünk zacskók. Nem akartam ténylegesen megbizonyosodni róluk, a lányon akartam tartani a szemem mindaddig, ameddig feltűnés nélkül megtehettem. Attól féltem, ha leveszem róla  a tekintetem, megint valami borzalmas fog történni vele.
Amikor láttam, hogy leengedte pálcáját, de még mindig remegett, lekaptam a saját kabátomat és a vállára helyeztem. Nem valami vastag, de talán segít neki a felmelegedésben. Különben sem fáztam annyira mint ő, és úgy tűnt az immunrendszerem is erősebb egy emberénél, vagy csupán szerencsém volt eddig. Tisztában voltam avval, hogy változtatnom kéne néhány dolgon, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy tegyek is valamit érte. Egyenlőre ez így jó lesz, ha pedig elkapok valamilyen betegséget, majd kigyógyulok belőle előbb, vagy utóbb.
Én a lányt figyeltem, és Lotti engem figyelt, farkasszemet néztünk egymással, úgy tűnt egyikünk sem tudott szólni a másikhoz.
- Nem szabadott volna olyan közel menned a vízhez. Bajod is eshetett volna. - suttogó hangom késként hasította át a kettőnk közé befurakodott csendet, mely után ez a pár halk szó is fülhasogatóan hangosnak hatott. Nem akartam megfedni vagy leszidni, ahhoz már túl nagy volt, nem volt ötéves kislány, akit irányítani kellett volna, csupán hangot adtam aggodalmaimnak. Nem tudtam, mihez kezdtem volna, ha rosszabb lett volna a helyzet. Talán még így is lett valami baja. Lehet megfázott vagy tüdőgyulladást kapott, talán el kéne vinnem valahová, ahol értenek az ilyesmihez.
- Tulajdonképpen miért ugrottál bele a vízbe? - talán ez volt az egyetlen amit nem értettem. A stéget képző deszkák nem tűntek csúszósnak, így nem tudtam elképzelni, hogy megcsúszott volna, de az elképzelhető volt, hogy egy rossz lépés miatt megbotlott. Akkor lehet a bokájával is történt valami. Egyre hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy szemeim előtt egyre több baljós gondolat siklott át.

Nem történt baja, mert itt voltam. De mi lett volna ha nem.  Talán megoldotta volna maga is, de az időveszteség amit úgy okozott volna, talán mindent elrontott volna.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a vigyorgó lányt figyeltem, és mosolyogva ráztam meg a fejem. Lényegtelen és buta dolog lett volna folytatni a fejemben lévő rossz opciók számolását, mely esetekben otthagyta volna a lány a fogát. Vége volt, ami történt megtörtént, jól volt. Megijedhetett, fázhatott, de nagyobb baja nem történt. Legszívesebben magamhoz öleltem volna és elrángattam volna a stég közeléből, de valószínűleg kaptam volna érte pár furcsálló tekintetet, esetleg néhány ezt kifejező szót is, szóval inkább türtőztettem magam.
- És megtudtad, hogy mi volt az? - kérdeztem rá szórakozottan. Talán a szobrocskámnak a csillogását láthatta, ahogy néhány kósza holdfény ücsörgésével felhívta magára a figyelmet. Nem is olyan régen kaptam azt a sellőt mintázó jégbábút egy lánytól, aki a maga kezével, szemeim előtt keltette életre. Valahol arra lehetett amerre Lotti esett, és nem is volt messze a felszíntől, egy nagyobb kőnek hála. Még mozogni is képes volt, csapkodni a farkával, piszkálni a haját, vagy vidáman integetni felém. Vajon Lotti is képes ilyen mágiát használni? Rásandítottam, és alaposan elrágódtam a magamban feltett kérdésen. Nem tartottam valószínűnek, akkor már találkoztam volna a képességeivel, de azért mégis elhatároztam magamban, hogy majd rákérdezek a dologra.
- Nincs mit, bármikor megtenném újra ha rólad lenne szó. - a gyűrűmet birizgáltam, még a saját számból is olyan nyálasnak tűnt ez a kijelentés. De mit tehettem volna, ha egyszer így éreztem. Akárhonnan kihúztam volna a lányt, még ha nekem is be kellett volna mellé zuhannom a tóba ahhoz, hogy kirángassam onnan.  
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn megint a stégnél leszel. Most is édességet voltál venni? - mosolyogva helyeztem tekintetem újra rá, olyan érzésem támadt hirtelen, mintha megint az első estén lettünk volna. Ezekben a percekben meg nem mondtam volna, hogy a világban rajta és rajtam kívül bárki más is élne. Olyan elképzelhetetlen dolognak tartottam, egy harmadik személyre gondolni, mikor vele voltam.

- NE! - előre dőltem, és ugrásra készen megfeszült minden izmom. Nem akartam ráüvölteni, de így is megemelkedett kicsit a hangom. Megijedtem, ahogy ott bohóckodott az előbb már pórul járt lány, azonban azzal is tisztában voltam, hogy túlzásnak bizonyult megütnöm azt a hanghordozást. Kiszaladt a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Nem szükséges megnézni... - ezek a szavak lágyabb esésűek voltak és sokkal halkabbak. Próbáltam korrigálni egy picit, nehogy a lány azt feltételezze, hogy haragszom rá. Mert erről szó sem volt. Nem haragudtam rá, nem tudtam volna haragudni rá. Egyszerűen csak nem szerettem volna többet a jeges vízben látni, szenvedni, fázni. De ezt ő mégis hogyan érthetné meg?
Visszasüllyedtem lábaimra, megpróbáltam ellazítani testem, és mint valami nyugtatás gyanánt újra a gyűrűvel kezdtem játszani.
- Nem volt vicces... - jegyeztem meg a lány szemébe nézve. Nem értettem, hogyan képes ilyenekkel viccelődni. Vagy csak én vettem túl komolyan a dolgot. Kicsit ellágyult a tekintetem, talán jobb is volt ez így. Talán ezerszer jobb volt, hogy mindig vidám maradt ilyen helyzetekben, ahelyett, hogy ő is bepánikolt volna. Nekem is mosolyognom kellett volna. De nem állt viccre a szám, így csak megpróbáltam átlépni ezen.
- köszönöm, bár nem valószínű, hogy szükségem lesz rá - nevettem el magam, őszintén mosolyogva. Olyan viccesnek hangzott, tudva, hogy igazából az életem legnagyobb feltétele a víz volt. Ha Lotti tudta volna, hogy egy sellőt akart kimenteni a vízből, biztosan ő is csatlakozott volna hozzám, biztos voltam abban, hogy az ilyesmi megmosolyogtatná a lányt. Hanem mivel mégsem mondhattam el valódi okát hirtelen jött jókedvemnek, inkább hamar témát váltottam, hogy újra róla legyen szó helyettem. Mindig is szívesebben hallgattam az ő meséit.
Meglepődtem a lesütött pillákon, és fel is keltették egyben kíváncsiságomat. Kicsit előre hajoltam, hogy közelebb kerüljek Lottihoz, és minden szavát tisztán értem majd, ha beszélni kezd.
Újból elnevettem magam, jókedvem úgy tűnt gyorsan visszatért, nem tudtam morcos maradni a lány közelében. Lehetetlennek bizonyult, hisz amikor csak ránéztem mosolyogni támadt kedvem, de mikor meg is szólalt...
- Szóval látni akartál? - vigyorom elterült egész arcomon, talán a fülem tövéig is kinyúlt volna, ha most egy rajzfilm főhőseit alakítottuk volna a valóságos alakok helyett. - Azt hiszem elég lett volna egy bagoly...bár nem szeretem őket, elég hasznosak tudnak néha lenni, elébed mentem volna akkor. - gondolkodtam el, majd rájőve, hogy mit is mondtam hirtelen elkezdtem azon is agyalni, hogy vajon a lány mit is képzelhetett jelen pillanatban rólam. Mármint a kilétemről, hogy ki voltam. Diáknak hitt? Azt hazudtam neki nem? Vagy az más volt? Már alig voltam képes észben tartani az összes hazugságot, ami elhagyta a számat. Nem tudtam már kinek mit mondtam, egyáltalán kinek mondtam valamit, és kinél hallgattam el.

 

Még csak meg sem próbálta tagadni. Eddig somolyogtam, de a vallomás után, lágyabb mosolyra váltottam, mely ezerszer barátságosabbnak hathatott egy bágyadt, fölényeskedő gúnyvigyornál. Valami a mellkasomban ismét életre kelt, hevesebben kezdett dobogni, mintha több kört is futottam volna a tó körül. Pedig már régen abbahagytam az edzéseket. Nem volt miért folytatni őket. Kóborlás ide vagy oda, azért el kellett ismerni, hogy elég jól néztem ki, még így emberi alakban is, bármiféle rásegítés nélkül.
Figyeltem ahogy a lány a körmét rágcsálta, akaratlanul is tovább időzött szemem ajkain a kelleténél. Egyszer majd én is szívesen beleharapnék, újra.
- Általában itt szoktam lenni, ha nincsen dolgom. Szeretem ezt a helyet, mert olyan békés, csendes és innen tökéletesen látni a csillagokat. De most már egy újabb okom lesz azt hiszem, hogy itt legyek. - tekintetem egy pillanatra sem vettem le a lányról, néha a hajában táncoló holdfényt, máskor szemeiben szikrázó sötétséget figyeltem, vagy ajkainak gyöngyös ragyogását. Nem értettem, hogy mit is akartam igazán tőle. Olyan nevetségesnek hatott, hogy éppúgy elkezdjek randizgatni mint a muglik vagy kétlábú rokonaim szokták csinálni. Én egy kívülálló vagyok ebben a világban, egy szellem, de akkor miért nem tudom elengedni őt?
És természetesen az is ott motoszkált a fejemben, hogy mit is gondolhat rólam. Okos lánynak találtam, biztos voltam abban, hogy rég átlátott a hazugságaim vastag függönyén. Egyszer ezt mondtam, máskor azt, de ha tudta, hogy hazudom miért volt itt?
Nagy lépésre határoztam el magam, hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
- Mond csak Lotti... - kezdtem, tekintetem lekúszott kezemre, amely zavartan a fekete gyűrűvel játszott. Nem láttam még feketét világítani, de mintha most tényleg rikított volna az ékszerben a kő.  - Kérdezhetek valamit? - nem akartam látni a szemeit mikor feltettem a következő kérdést.
- Mégis mit gondolsz, ki vagyok én? - nem bírtam ki, felnéztem, szomorúan, mint egy múltból szökött kísértet. Úgy el akartam mondani neki az igazságot, azt akartam, hogy őszinte legyen a kapcsolatunk, de...de rettegtem, hogy ellököm magamtól a valóságos kilétemmel.

Nem bírtam tovább várni. Előbb vagy utóbb úgyis nekiszegeztem volna a kérdést. Azt, amely már olyan régóta lebegett kettőnk között, kimondatlanul. Ami mart és csaholt, üvöltött, ha elfelejtettem, mert hiába szorult a háttérbe, ő játszotta a főszerepet. A lánynak kellett, hogy legyen rólam egy elképzelése. Egy csavargó, egy diák, egy varázsló, egy idetévedt mugli, akármi. Kellett, hogy valaminek besoroljon, és én tudni akartam, mi voltam a szemében.
Még csak a szemébe sem tudtam nézni. Helyette a gyűrűvel játszva tettem fel a kérdést, és aztán csendben figyeltem. Mintha egy egész évszázadra ránk telepedett volna a csend, és súlyos dunyhaként nyomta volna vállam. Képtelen voltam nem ránézni egy idő után, ellenőrizni, hogy még ott van-e, bár elzártam testemmel minden kiutat Lotti elől.
Talán mikor már majdnem leült a négykézlábas közlekedés után eszméltem rá, hogy hirtelen milyen közel voltunk egymáshoz.
Némán, ajkaimat összezárva hallgattam. Amiket rólam mondott, azok olyan dolgok voltak, melyeket mind semmiségnek tartottam. Odaülni valaki mellé, belopakodni valahová, de mikor a csókhoz ért, kicsit elkomorodtam. Elloptam az elsőt. Talán egy gerincesebb, a világba beleillőbb fiúnak kellett volna ezt megtennie helyettem. Valakinek, aki mellette marad, mert ahogy az életet ismertem könnyedén megeshetett, hogy engem hamar elsodor innen a szél, vagy maga a hurrikán.
Megdermedtem. Lotti megérintette az arcomat. Máskor élveztem volna ezt, egy másik lánytól, aki még csak negyedannyit se érdekelne mint ő. Akkor tetszett volna, mert tudtam volna a végét, de abban a pillanatban ahogy a lány ujjai a bőrömhöz értek, hirtelen valami hatalmas dobbantotta meg a szívemet. Valami, amit azonnal átváltott a rettegés. Nem akartam remegni, de lehet nem tudtam eltüntetni.
- Mennem kell - egyszerre álltam fel, és ugrottam hátra, hogy megnöveljem a távolságot közöttünk. Lotti tette! Ő volt az, aki miatt ez az izé bennem hangosan dübörögni kezdett. Azonnal el kellett tűnnöm innen, mielőtt kitörne belőlem olyan szóáradat, amelyre még nem voltam készen.
- Sajnálom, majd... - nem ígérhettem meg, hogy találkozunk. Idő kellett. Sok idő.
- Szia - El kellett menekülnöm. Túl sok szalag akart valamihez láncolni. Nem, ez velem nem történhetett meg. Azok a borzalmas muglik rám ragasztottak valami fertőzést. Valami nyavalyát, melytől máshogy éreztem magam, mint ahogy általában szoktam.
Még csak hátra se néztem, mert ha megtettem volna, lábaim megállnának, és maradásra késztetnék testem. Szívem őrjöngött, sikított és húzott volna vissza a stégre, ellentétben az agyam űzött a helyszínről. És mint mindig, most is rá hallgattam, mikor beléptem a fák takarásába, faképnél hagyva a szerencsétlen leányzót.