Ahogy közeleg a tél, egyre hidegebb lesz az idő. Az esték hűvösebbé válnak, levegő kezdi lassan szúrni emberi bőröm vékony hártyáját.
Dideregve mászok elő a tóból, és az egyik közeli fához tartozó gyökér alá gondosan elrejtett táskámból megpróbálom a lehető leggyorsabban előkapni a ruháimat. Egy farmer, egy vászoncipő és egy sötétkék ing. Nem valami meleg holmi, de a többi ruhanemű még ennél is hidegebb. Amikor fogtam csekélyke vagyonom és továbbálltam,nem gondoltam bele, hogy egyszer a hideg lesz az ellenségem. Míg a tó mélyén éltem, nem volt gondom a téllel. Ott sosem éreztük igazán, talán csak a hőmérséklet csökkent picivel, de sellőbőrünk vastagsága miatt, szinte alig vettük észre. A városokban sem kellett igazán aggódnom, míg volt pénzem olyan szőrös kabátokba burkolhattam testemet, amilyenbe csak akartam.
De most emberi alakom vacog, és én semmit sem tehetek. Bőrömtől átázott ruháim a testemhez tapadnak, víztől súlyos tincseim arcomba zuhannak.
Talán a tó körül kéne maradnom, míg teljesen meg nem száradok. Lassan indulok el, kezeim közül előhúzom öngyújtómat és kedélyesen játszok a tűz lángjával. Legalább egy kicsit meleg, épp, hogy csak pislákol, de a semminél mérföldekkel jobb.
Ahogy a stég felé tartok a bokrok között ledermedek. A holdfényben egy leány áll, szőke hajával keringőzik a szél. Arca vidám, alkata kecses és magas. Kezei közül pedig hó száll fel. Olyan igazi, melyet ha néha télen feljöttem a felszínre a jégtakaró felett dunyha ként láttam, áh még egyszer sem értem hozzá az ilyesfajta fehér dolgokhoz, akkoriban az ilyesmi nem kötötte le igazán a figyelmem. Akkor is a csillagokat fürkésztem, melyeket zúzmarába zárt az est.
Azonban az amit én láttam akkor az égből jött, ez viszont a leány markaiban született. Tudtam a varázslók létezéséről, azt is, hogy épp egy ilyen falu környékén lebzselek, de ennél a lánynál nem volt pálca mellyel varázsolhatott volna. Nem volt semmi ketyere vagy kütyü, csak a puszta ujjak. Ez lehetséges volna?
Valami kis vakarcsot gyártott épp a leányzó, valamit amit sosem láttam még, pedig úgy tűnt a hószörnynek farka is van, így vízben élőről van szó. Elbűvölt a bemutató, és észre sem vettem, hogy közben végigtrappoltam az elszáradt gallyakon, hogy közelebb tudjak menni.
Ha szólt is valamit a lány, azt nem hallottam, képtelen voltam elfordítani a tekintetem arról a dologról, még azután se ment, hogy a kis hölgy elejtette játékát és műremeke apró darabokra esett.
Csak haladtam felé apránként, talán már árnyékomnak is testet szabott a hold fénye.

A bokrok között megállok és a lányt figyelem. Sosem vallottam magam valami beteges kukkolónak, akinek öröme telik a szép lányok figyelésében. Mindig is az a típus voltam, aki az érintést is megkapta a hölgyekhez, nem csak a látás örömét.
Csakhogy ez egy teljesen más helyzet. Bizonyost a jéggel játszó kisasszony sem megvetni való, fehérarany fürtjeivel, azonban az amit művel minden mást elfelejtet velem. Megbabonáz és lebilincsel a dolog. Mint minden embert, ha valami újat lát, mint az állatot, mikor olyat tapasztal amit még soha, mint a gyermeket, aki ma is valami újat tanult meg.
Lábaim maguktól indulnak meg, a mohóság vezérli őket, közelebbről akarják látni az egészet. Meg akarom érinteni a havas remekművet. Talán ha szépen megkérem a leányt nekem is alkot valamit. Egy apró halacskát, egy pingvint vagy egy parányi jóképű szobormásomat.
Figyelem az állatot, és annak összetört, ismeretlenné deformált testét. És ekkor telibe talál valami hideg. Elkerekedett szemekkel meredek a lányra most először, teremtménye helyett. Mintha felébredtem volna. Nagyokat pislogok, meglepetten figyelek, és halkan motyogok.
- tűzes...km jeges - csak alig hallható szavak, a természetes reakcióm első még el nem nyomott jegyei.
Végül csak összeszedem magam. Arcomról lesöpröm a havat és beletúrok hajamba, hogy megfelelően álljon, majd felemelem a kezem.
- hé hé, békével jöttem, tüzet szüntess - vigyorodom el és megállok a stég elején, végigmérve a hölgyeményt. Nem vágom zsebre kezem, még várok, hátha egy újabb hólabda akar képen törölni, melyet a kezemmel háríthatok el.
De végül nem bírom ki, az összezúzott hókupacra mutatok.
- Hogy csináltad? - kérdezem oldalra billentett fejjel, és érzem hangomon, hogy megjelent az a gyermeki rajongás, mely azt hittem, már rég kihalt belőlem. Még vannak csodák...de azok sem hosszú életűek.

Meglepetten szalad fel szemöldököm a leány beszédét hallgatva, ami úgy saccolom, még csak nem is magyar szavakból áll. Először azon gondolkodom, hogy közbeszóljak-e és esetleg tájékoztassam-e efelől az apró tény felől, azonban mint nemsokára beigazolódik, erre semmi szükség nem lett volna, ugyanis hamar ismét a magyar szavakkal kezd bíbelődni, lassan és érdekesen. Nem érthetetlen, messze nem, azonban meglepően rendezi a szavakat sorba. Látszik, hogy hazája nem e föld, bár a nyelv alapján besorolni más országba nem tudom. kevés nyelvet ismerek az emberek világából és azok között az övé nem szerepel.
A kérdésre megrángatom vállam, csak remélni tudom, hogy értelmezésem helytálló és arra válaszolok majd, amire kell.
- Nem szívesen találkoznék még egy hógolyóval az arcomban, talán java részt azért. - vigyorodom el pimaszul.
Azután tekintetem megint az apró összetört hóremekműre vándorol. Valahogy mindig ide fogok kilyukadni, amíg az a dolog el nem tűnik a stégről...
Még rá is kérdezem a titkára, azonban a válasz egyenesen kiábrándító. Bár még normális varázsló sem vagyok, az ilyet még az átlagosnak nevezhetők sem képesek elkövetni. Ez a lány valamitől különleges, amitől élő hómasina lett. Szó szerint, egy gyönyörű jégangyal.
- A beszédednek köze van a képességedhez? - faggatom tovább - nem magyar vagy igaz? - billentem oldalra a fejem azután fellépek magam is a stégre. Nem nézem ki a lányból, hogy ismét hozzám vágjon valamit, csak mert közelebbről akarom tanulmányozni az egészet, így ezt a lépést meg merem kockáztatni.
Következő szavai kicsit meglepnek, és tekintetem azonnal lekapom a hóromról, hogy a leányra helyezhessem.
- Tényleg készítenél nekem egy szobrot? - kérdeztem meglepetten de bizakodóan. Nagyon jó lenne, de nem értem miért csinálna egy vadidegennek valaki valami olyat, amiben a saját lelkét rejti el valamilyen szinten.

Hűvös szél vágtatott át a tó simára gyalult tükrén, hogy mint ezernyi vadló dübörgő patája, tiporjon bele, fellázítva a nyugvó hullámokat. Az égen már gyülekeztek a korán érkezett csillagok, fényüket elhalványította az alkony színeiben úszó horizont izzása.
Lassan kezdett átváltani a nappal estébe. A világost és a napot elhalványította a hold és a sötétség.
A felszín közelében úsztam, talán csak alig egy ujjnyi volt köztem és a párás levegő között, mely a víz fölött uralkodott. A part felé igyekeztem, legalábbis olyan közel akartam menni a parthoz, amennyire uszonyok és pikkelyek segítségével lehetségesnek bizonyult.
Azután csak vártam, hogy az utolsó csillag is felszökjön az égre, és az utolsó narancsban pompázó fénycsík is elsüllyedjen az erdők koronái alatt.
Néhány perc és a gyűrűm hatalmas fénycsóva kíséretében életre kelt, melegséggel öntve át testem. Ismerősen kellemes bizsergés, mint apró buborékok tánca a bőrömön, lassan érzékeltem, ahogy a uszonyom kettéválik, bőrömről leolvad a pikkely és emberi arcot ölt eltorzult koponyám.
Az idő közben vánszorgott, miután kidugtam fejem a tóból, sem lehet sokkal később mint a felcsillanó fény. Immár emberi alakban voltam, szőke hajamból elnehezült vízcseppek zuhantak vissza a tóba, vagy másztak le oldalamon, jéghideg kezeikkel végigtapogatva.
A táskám egy közeli fa tövében lapult, nem is olyan messze, és abban rejtőzött minden cuccom és motyóm. Hamarosan kezdett elfogyni a víz, nemsokára már csak derékig értek a hullámok, majd a térdemnél fodrozódtak, s végül a bokámat nyaldosták.
Ott megálltam, és körbenéztem, azonban szemem megakadt az aprócska stégen.

Lépésenként haladtam a part felé, élveztem ahogy lábaim alatt besüppedt a mocsaras homok. Minél kijjebb mentem, annál jobban éreztem a hideg ocsmány karmainak didergő jelenlétét, emberi bőröm vékonyabb volt, már nem voltak pikkelyeim melyek megóvtak volna az ilyesfajta időjárástól.
Amint kiértem megálltam és beletúrtam hajamba, hogy a lehető legtöbb vízcsepptől megszabadítsam tincseimet, azután a stég felé tévedt szemem, és azonnal el is kerekedett.
Egy lány korvonalait rajzolta ki a holdfény, sötét hajával játszott a szellő, és a körötte elterülő zacskókat néha meg-megszólaltatta játékosan, mint valami sokszínű hangszert. Szájából gumimacik lógtak ki, arca további részét pedig ujjai takarták el. Néhány pillanatig nem is értettem a dolgot, csak utána esett le, és ajkam széles vigyorra húzódott.
Amikor pedig észleltem, hogy a leány kiles cenzúrát végző ujjai között, még jókedvűen integettem is felé, és hangosan nevettem, mikor az apró mancsok visszazuhantak pillái elé.
De tovább már tényleg nem húztam az időt. A fa tövéhez siettem és előkotortam a táskám, hogy öltönyömet, mely olyan Ádámos fílinget nyújtott valami normálisabbra cseréljem.
Talán három percet vett igénybe, míg teljes harci díszbe átöltöztem, sötétkék ingbe burkoltam felsőtestem, egy egyszerű farmert rángatva fel hozzá, meg egy barna megkopott bakancsot.
Azután vállamra dobva a táskát a stég felé vettem az irányt.
- Szia-köszöntem oda kedvesen,megállva a stég lábánál. Nem tudtam mit fog reagálni a lány, így jobb volt mindig először kicsit tartani a tisztes távolságot. Biztos ami biztos. Boszorkányoknál sosem tudni, hogy mikor változtatnak át békává.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzet egyáltalán megtörténhet velem. Az ezt megelőző két évemben egyszer sem adatott a sors példát ilyesfajta dolgokra, és mikor idejövök Bogolyfalvára néhány hét alatt már másodjára történik velem ehhez hasonló szituáció. Talán a biztonsági rendszeremben volt a hiba, mondjuk ott, hogy nem volt biztonsági rendszerem. Pedig pontosan tudtam, hogy ha így folytatom továbbra is, igazából nyugodtan felvehettem volna egy " sellő vagyok simizni ér" táblát is, ahelyett, hogy mindenkinek engedem végignézni a dolgokat. Talán mindkét félnek sokkal kényelmesebb és kellemesebb lenne az élmény.
Hamar előkotortam gönceimet, és csak miután bebugyoláltam magam, hogy arcomon és két felkaromon kívül csak a nyakam látszódjon ki, elindult a stégre a lányhoz. Talán illene ezek után bocsánatot kérnem, biztos elrontottam a napját, a hetét vagy talán az egész hónapját ezzel az aprócska jelenetemmel. Legalábbis mikor odaértem hozzá és megszólítottam, olyan vörösnek tűnt az este szürke fátyla mögül is, mint egy érett paradicsom.
- Igen felöltöztem - nyugtattam meg azonnal és szelíden el is mosolyogtam beletúrva még mindig nedves hajamba. Azután még egyszer és még egyszer, számba hirtelen nem adott szavakat eszem. Egyik lábamról a másikra álltam, és végül halkan felsóhajtottam.
- Azt hiszem bocsánatkéréssel tartozom feléd. Nem tudtam, hogy tartózkodik más is a közelben. - morogtam a saját bakancsom orrát nézve. Sosem voltam jó az efféle elnézésekért esedező beszédekben. Mindig lerendeztem annyival, hogy akitől bocsánatot kellett volna kérnem, hátrahagytam. Csakhogy ezt most mégsem tehettem meg. Szegény lánynak tartoztam ennyivel, ez volt a minimum. Ennél már csak a kártérítés lett volna kedvesebb ajánlat, azonban semmi olyan holmit nem tudtam felmutatni, aminek örült volna a lány, így szavakon kívül egyebet nem tudtam nyújtani felé.

Amikor néha rá-rápillantottam a lányra, észrevettem, hogy az inkább az égnek vagy a csomagjainak intézi szavait mintsem nekem. Bizonyára igazán zavarban lehetett, bár én még csak hasonlót sem éreztem. Nem voltam soha sem szégyenlős, pláne, hogy mikor emberi alakban voltam mindig úgy éreztem egy plusz jelmezt viselek. Mintha mindig Halloween lenne számomra, és valaki másnak öltöznék be, csak itt nem kapok nap mint nap ingyen cukorkákat.
- Hiszen ez közterület, nem lehettél rossz helyen. Talán még ha egy " belépni tilos" tábla állna odakinn megérteném, de így tényleg én hibáztam. - zsebre vágtam kezeim és a földet kezdem bökdösni, figyelve a hideg levegővel összekeveredő porfelhőcskét.
Lassan kezdett megfogalmazódni fejemben egy olyan gondolat, hogy ideje tovább állnom. Bemenni  a városba, esetleg körbenézni a kastély szélénél, hátha találok valakit, akinek esti járkálhatnéka van. Már éppen a búcsúzó szavakat akartam kinyögni, mikor a lány meglepett a kérdésével.
Felpillantottam rá, és kissé oldalra is döntöttem a fejem, mint valami kutya, ha nem érti az emberi nyelvet. Tétováztam kicsit, a papírzacskóra meredtem, mintha még sosem láttam volna halott fából eszkábált, kidobható hordozót. Azután csak óvatosan biccentettem és belenyúltam, kivéve két darab gumimacit. Az egyiket azonnal a számba is tömtem, rég ettem már valamit ami ennyire édes lett volna. Általában inkább a sózott dolgokat részesítem előnyben, talán ez egy olyan sellő mellékhatás volt, mivel, hogy javarészt sós dolgokon nőttem fel, így az édeset eleinte nehéz is volt egyáltalán megszoknom.
- Köszönöm -mosolyodtam el szelíden, majd bekapva a másik macit is felé nyújtottam a kezem - Vadász Csenger Richárd vagyok - mutatkoztam be hamar. Néhány lépést közelebb is léptem hozzá, hogy ne kelljen felkelnie ahhoz, ha meg akarja fogni a kezem.
- Mond csak ezekben a zacskókban mind édesség van? - kérdeztem, a nejlontáskákra mutatva halvány vigyorral képemen. Sosem láttam még ennyi egy rakáson, az ezekkel dolgozó boltok polcait leszámítva.

- Férj? Nos, azt hiszem, nem fogsz túl sokszor pimasznak látni - nevetve ráztam meg fejem. Meglepett a szó, és hiába lestem fel rá titkon, arcvonásaiban próbálva olvasni, inkább tűnt lassan felnőttkorba lépő gyermeknek, mintsem bekötött fejű menyecskének. Nem tettem szóvá, hallgattam róla, talán saját magam saccoltam be rosszul a korát, hisz ő is ember, az emberek pedig tizennyolc és negyven között teljesen egyformának hatnak. Néhány ránc, árulkodó ősz hajszálak, talán csak ennyi választja el őket egymástól. De mind hasonlóak, mind olyanok mint egy ember.
- Köszönöm, de azt hiszem kihagyom. Nem szeretem a hideget, és az édes hármasnak sem vagyok igazán a híve - nem sértésből mondtam, ajkamon végig vigyor ült. Kedves volt a lány, de ez az út lehetetlennek bizonyult ezer okból, millió szögből, halála már akkor pecsétet nyomott rá, mikor felreppent a nyelvről.
Helyette inkább a mágiára figyeltem, arra, amit alkotott, még az után is, hogy az lesöpörte az egészet a stégről. Kár érte, szép hó volt, már ha a hó lehet szép. De miért ne lehetne? Hisz minden lehet szép...lehet szép bögre, szép tányér, szép toll és szép konvektor is...így a hó is szép.
A visszakérdezésre csak halvány mosoly kíséretében bólintottam, ártatlanul, mintha csak egy szokványos dolgot kértem volna, ami minden napi az ilyen kétlábúak életében. Azután csak figyeltem. Már egészen közel álltam hozzá, de észre sem vettem, csak a mozdulatait figyeltem, ahogy az én apró szobromat gyártotta, hóból. Ügyes volt, de legfőképp gyors és precíz. Ez tetszett benne igazán.
Elégedetten vettem át a bábút, mely eleven módjára mozgatta immáron jégből ácsolt farkát, sőt, miután észrevett, csókokkal és kedélyes kézmozdulatokkal köszöntött, és képtelen voltam megállni, hogy ezt az integetést ne viszonozzam.
- Vadász Richárd - csak azután esett le, hogy kiélveztem a kedves ajándékom gyönyörű alakját, és amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam bepótolni a bemutatkozást. Talán sikerült a végét el is harapnom, de bíztam a lányban, és abban, hogy nem érti félre...olyan nagyon.
Bólogattam, a mondat legtöbb részét képes voltam értelmezni,a többit odaképzeltem.
- Szóval ez itt az első éved? - kérdezem, gondolván, hogy ha több ideje lenne itt, nem törtné ennyire a magyart. Elvégre nekem is volt akcentusom a partraszállás után sok ideig, de mára az emberek több mint nyolcvan százaléka, még csak észre sem veszi. Hiába, ha túl sokat van valaki egy bizonyos közegben, akármennyire is ellenezni fogja a dolgot, meg fog változni, a közeg javára.  

- De hasonlított - úgy morogtam, mint egy durcás kisfiú, ha nem kapja meg azt a nyalókát amit kinézett magának a vásárban. Pedig aztán igazán megdolgozott azért az egy szem nyalókáért.
Azonban nem tart sokáig nagyban színlelt sértődésem, amint a lány a vállamba bokszol, követem példáját és jómagam is nevetésben törtem ki.
- Szép küldetés - vigyorom mosollyá halványult. - Majd egyszer, ha kiderítetted a válaszokat, meséld el nekem is, kíváncsi vagyok mindre - nem kedvességből mondtam, vagy csak azért, hogy beszéljek. Komolyan is gondoltam, tudni szerettem volna, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre mégis milyen válaszok vannak helyesnek titulálva. Talán közel jártam az egyik megfejtéséhez, talán tényleg lassan el kell ismernem a vereségem.
Ám nem tudtam sokat gondolkodni ezen, hisz más is teljesen lefoglalta elmémet, mely nem hagyott nyugodni. Hiába pillantottam néha titkon a lányra, és próbáltam rávenni magam, hogy hagyjam az egészet annyiban, a kíváncsiságom mégis győzedelmeskedett. Igazán utálom, mikor az érzelmeim után megyek, ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szappanoperában játszó színész, akinek furcsa és általában kimondhatatlan nevei vannak, nem is egy, a bonyodalom fokozása kedvéért.
- Szóval érdekes lennék? - sok emberrel beszéltem, de ilyet még nem hallottam. Aki érdekesnek talált, az csak azért volt, mert nappal két lábbal kevesebb adatott mint egy normális muglinak vagy varázslónak. Ha pedig ezt a titkot nem árultam el, sokak szemébe csak egy voltam a millióból, aki ha nem beszél, könnyedén elfeledte az ember.
Teljes testemmel felé fordultam, még azok a nyomorultul vágós szálkák sem akadályoztak meg benne. Sőt az sem érdekelt, hogy elszalasztottam egy hullócsillagtól való kívánságot. Pedig lett volna ötletem arra, hogy mit is kívánjak. Bár mind csak olyan kívánság lenne, melyek igazán soha sem teljesülnének be. De megszoktam már, nem is azért tettem fel reménykedő kérelmeket az égnek, hogy az teljesítse azokat, hanem csak azért, mert megnyugtató volt, hogy valami a változó világomban is állandó maradt.

A sellő lány elkészült, és igazán remekre sikeredett, depláne, hogy még a mozgásra is képes volt, mint valami mechanikus mugli ketyere. Egészen elevennek tűnt, mégsem valódinak. Hosszú hajával és kerek, emberi arcával nem közelítette meg igazán azt a küllemet, mellyel fajtatársaim női képviselői rendelkeztek. Helyette amolyan mugli legendás könyvekből kilépő alaknak tűnt, misztikus lénynek, fejben élő képnek. De attól még gyönyörű volt, és egészen biztos voltam abban, hogy keresek neki valami szép helyet a tó alján. Mondjuk az a kő a hínárból eszkábált ágyam közelében tökéletes volna. Vagy esetleg a tóból kimeredő egyik párkányra helyezzem, hogy mindenki lássa őt? Bárcsak ezek lennének életem nagy kérdései, akkor minden olyan egyszerűvé válna.
- Értem - bólintottam. Azonnal eszembe jutott az én családi mizériám is a szóra, bár feltételeztem, hogy a lány nem járt hasonló cipőben, mégis mindig azok a csúnya emlékek jutottak eszembe, mikor szóba kerül a téma. Család...néhány szerencsétlen, akik egy légtérben toporognak, nem több, talán túl van értékelve az egész szó. Túl sok meg nem érdemelt érzelem, sok feleslegesnek tűnő áldozat, no meg annál is több halál, a családért.
- Igen, idén érkeztem - nem akartam tovább a gondolataimmal foglalkozni, még a végén arcomra is kiült volna a szomorúság. Helyette inkább a hazugságaim hálójának húrjait kezdtem szőni.
- Levitás vagyok - tettem még hozzá. Emlékszem az első napokban egy lánnyal találkoztam, aki ezt a házat mondta, vagy inkább visszakérdezte hitetlenkedve, de a lényeg a névben van. Megjegyeztem, és tökéletesen fel tudom használni ezentúl, ha mindig ugyanezt mondogatom, ahelyett, hogy megpróbálnám kideríteni a többi ház nevét is, talán többre megyek, és kevésbé lesz feltűnő. Különben is, valami köze elvilegben van a kék színhez is, mely a víz színe, és talán az életemé is.

Nem kérdezett tovább, akárhogyan is értelmezte a válaszomat kielégítőnek találta, vagy esetleg -velem ellentétben - ő képes volt gátat szabni a kíváncsiságának. De akármilyen okból sem firtatta tovább a témát, hálás voltam neki. Meg akartam ismerni, mellette akartam lenni. Nem tudom miért, talán csak kezdtem bekattanni. Az emberek nyálas érzelmei gennyes ragályok, melyek áldozataikat nem csak a muglik és varázslók soraiból választják ki, válogatás nélkül vetik magukat azokra, akik elhaladnak mellettük. És ha egyszer a test belebetegedett, és gyengévé válik tőle, ha meg is gyógyul sem lesz ugyanolyan mint régen. És ha nem lesz olyan mint régen volt, akkor miért akarna bárki is felgyógyulni belőle?
- Ha te lennél a hercegnő, nem csak, hogy egyszer ellátogatnál oda, de ott is élhetnél egy kastélyban, melynek minden négyzetcentimétere ehető volna. Málnás gumicukorból a tető, mézes csokoládéból a falak, és vattacukorból a párna töltőanyaga... - festettem elé egy képet, miközben magamat is beleképzeltem a helyzetbe. Bár abban biztos voltam, hogy töltőanyag mindig szerepelni fog a bevásárlólistán, mint elfogyóban lévő cikk. Mert a vattacukornál mi is lehetne jobb, először puha, azután ragacsos, mintha a szádban változna át valami sokkal jobb dologgá, mint azt elsőre gondoltad volna.
- Azt hiszem érdekes képek születnének akkor, ha így pózolnál a királyi fotós előtt - ráztam meg fejem mosolyogva, és figyeltem, ahogy a lány elsőre komoly arca szép lassan megváltozik, és végül képtelen megállni egy apró kacajt.
Közelebb húzódtam hozzá, és ő engedte ezt. Valahol legbelül nem számítottam arra, hogy maradni fog, s csupán reménykedni mertem, hogy mégis akképpen cselekszik. Innen már olyan dolgokat is észrevettem, amik az előbbi helyemről még nem voltak észlelhetőek. Éreztem a lány kellemes illatát, láttam, hogyan táncol sötét szemeiben a hold fényének egy bezárt szilánkja.
Ha tudná milyen vagyok, most nem mondta volna ezt. Ha tudná, nem is engedett volna a közelébe. Talán mégsem nyílt lapokkal játszottam, ahogy az elején gondoltam, miután belőlem szinte mindent látott a parton, de nem akartam elmondani neki ezt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. A szemeibe néztem, és ő vissza az enyémbe... nem tudom, hogy egész pontosan meddig néztük egymást, az idő vánszorgott és egyszerre szélvészként rohant el, és én képtelen voltam visszafogni magam. Előrehajoltam és megcsókoltam.

A hold sápadt sugarai pont azt a fát választották maguknak, mely alá kincsemet rejtettem. Mint ezer tündér játszottak a törzs körül, a földből kiszabadult gyökereken ugráltak és hol előtűntek, hol elbújtak a sötétség mögött. És ezek a milliónyi fénynyalábok mutattak nekem utat a táskámhoz. Ahhoz az egyszerű fekete szövetdarabhoz, mely a megmaradt dolgaimat tartotta magában, és védelmezte minduntalan. Talán még senkinek sem mutattam meg, mindig, miután felöltöztem és kivettem a szükséges tárgyakat, szépen visszatettem a helyére, és reggelig nem is bántottam.
Ma sem volt másképp, bár mikor belenéztem elhúzott ajkakkal tapasztaltam, hogy csinos kis tartalékaim a napok múlásával egyre jobban apadtak. Már a fele sem volt meg annak, amit magammal rángattam, csupán öt doboz maradt és kettő üveg.
Kihalásztam az egyik dobozból egy szálat és egy gyújtót, majd, az egyik fának dőlve, az árnyékok takarásában rágyújtottam. Nem minden nap szoktam, de most muszáj volt. Megint ő járt a fejemben, és ezt kellékek nélkül, önerőből mégis hogyan győzhetném le?
Kifújtam a füstöt és figyeltem, ahogy elillan a csillagok felé sodródva. Ma is gyönyörűen ragyogtak, mint ékes ruhájú hölgyek a fekete parkett kövein táncolva, lágyan, és kecsesen.
Újból ajkaimhoz emeltem "mentőövem", beleszívtam, ám kifújni már nem volt időm. Hangos csobbanás ütötte meg fülem a tó felől, mintha valami belezuhant volna, vagy kiugrott volna belőle. A néma csendben még hangosabbnak tűnt a zaj, és meglepetésemben majdhogynem addig tartottam benn a füstöt, míg tüdőmet el nem kezdte kemence módjára perzselni.
Köhécselve léptem elő a fák közül, a stég felé tartva. Kíváncsi voltam mi volt az. Talán csak egy hal, melynek hangját felnagyította az erdő?
A stégre lépve kinyújtottam nyakam, egy utolsót köhintve, és próbáltam kivenni valamit a szürkeség paplanja alól.
- Hahó? - Volt valaki a tóban, vagy valami. A hullámok agresszíven fodrozódtak, a cseppek sikítva zuhantak vissza a vízbe, de az alakot kivenni teljesen tisztán képtelen voltam, mintha a sok víz mellett egy adag sötétséget is ráöntött volna az este.

Mint valami bamba, álltam a stég lábánál, és próbáltam kivenni az alakot, ahelyett, hogy segítettem volna. Ember volt, ebben egészen biztos voltam, de még mindig nem értettem, hogy mit keresett a hideg vízben. Fürdeni akart? Na de este, és pont télen.
Az alak egyre közeledett a stéghez, köhécselve, nyögve-nyelve, de valahogy a meglepetésem még mindig nem engedett. Egyszerűen nem voltam képes normálisan kezelni a stresszhelyzeteket, mindig lefagytam és képtelen voltam motszanni, míg el nem hárult  a dolog. Akármi történt, én csak álltam és néztem, várva, hogy más végezze el a munkát, hogy más nyújtsa jobbját, még ha én közelebb is voltam.
A hangok téptek ki ebből a borzalmasan merev és dermesztő állapotból, Lotti hangjai. Azonnal felismertem őket, és hirtelen ismét éreztem, hogy testem a saját irányításom alatt tudhatom.
Nem törődve térdeimmel levetettem magam a szálkás deszkákra, és amennyire csak tudtam előredőltem, hogy mindkét kezemmel meg tudjam markolni a lányt. Szerencsére nagykabátban volt, és a kabáton bőven akadt mit fognom, így képes voltam kiemelni őt a vízből, bár közben a cigarettám, mondani sem kellett, tönkrement a víztől. De megérte, ha Lottiról volt szó.
- Mégis mit kerestél a vízben? - hangom lágy volt és simogató, ahogy egy nedves tincset kihúztam a lány arcából. Teljesen elázott, és bőrén éreztem, hogy a lány már egészen átfagyott, csontig hatolt nála a kegyetlen, jeges víz.
- Van valamilyen varázsigéd a kihűlés ellen ugye? - reménykedésem mögött ott lapult  a mérhetetlen aggodalom is, és kezeim azonnal megindultak, a pálcája után nyúlva. A móló szélén volt, egészen közel ahhoz, hogy vissza pottyanjon a vízbe, így hamar elkaptam és a lány felé nyújtottam. Legszívesebben én magam segítettem volna, de ez a vacak nem működött a kezemben, hisz nem voltam képes varázsolni. Pedig engem is körülölelt a mágia, az életembe is beleszivárgott, a világomba, a hétköznapjaimba, csak abba nem, amely egy kicsit is hasznos lett volna számomra.
Szinte imádkoztam, hogy a lány tudjon valamilyen varázsigét, ami segít majd rajta, de azonnal eszembe jutott az is, hogy mi van, ha nem tud. Ha most azonnal felkapnám és a kastélyig rohannék vele sem lennék képes megmenteni a megfázás alól, vagy talán még rosszabbaktól sem. Túl messze volt az a nyomorult iskola, Lotti pedig vacogott. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi lenne a legtökéletesebb megoldás, bár abban is egészen biztos voltam, hogy nem fog örülni a hírnek. Másokat általában nem ilyen indokkal szoktam vetkőztetni, de nála kénytelen voltam kivételt tenni. Nem hagyhattam, hogy baja essen.

A kezébe nyomtam a pálcáját, azután visszazuhantam a sarkamra és ajkaimat összeszorítva figyeltem ahogy felcsillant a bot vége. Szemeimmel szórakozottan követtem mozdulatait, azonban fejben inkább azt próbáltam kitalálni, hogy mit keresett itt este, és miért volt a vízben? Talán megint az édességboltban járt, és megállt pihenni a stégnél, mint az első találkozásunk alkalmával, bár nem rémlett, hogy lettek volna körülöttünk zacskók. Nem akartam ténylegesen megbizonyosodni róluk, a lányon akartam tartani a szemem mindaddig, ameddig feltűnés nélkül megtehettem. Attól féltem, ha leveszem róla  a tekintetem, megint valami borzalmas fog történni vele.
Amikor láttam, hogy leengedte pálcáját, de még mindig remegett, lekaptam a saját kabátomat és a vállára helyeztem. Nem valami vastag, de talán segít neki a felmelegedésben. Különben sem fáztam annyira mint ő, és úgy tűnt az immunrendszerem is erősebb egy emberénél, vagy csupán szerencsém volt eddig. Tisztában voltam avval, hogy változtatnom kéne néhány dolgon, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy tegyek is valamit érte. Egyenlőre ez így jó lesz, ha pedig elkapok valamilyen betegséget, majd kigyógyulok belőle előbb, vagy utóbb.
Én a lányt figyeltem, és Lotti engem figyelt, farkasszemet néztünk egymással, úgy tűnt egyikünk sem tudott szólni a másikhoz.
- Nem szabadott volna olyan közel menned a vízhez. Bajod is eshetett volna. - suttogó hangom késként hasította át a kettőnk közé befurakodott csendet, mely után ez a pár halk szó is fülhasogatóan hangosnak hatott. Nem akartam megfedni vagy leszidni, ahhoz már túl nagy volt, nem volt ötéves kislány, akit irányítani kellett volna, csupán hangot adtam aggodalmaimnak. Nem tudtam, mihez kezdtem volna, ha rosszabb lett volna a helyzet. Talán még így is lett valami baja. Lehet megfázott vagy tüdőgyulladást kapott, talán el kéne vinnem valahová, ahol értenek az ilyesmihez.
- Tulajdonképpen miért ugrottál bele a vízbe? - talán ez volt az egyetlen amit nem értettem. A stéget képző deszkák nem tűntek csúszósnak, így nem tudtam elképzelni, hogy megcsúszott volna, de az elképzelhető volt, hogy egy rossz lépés miatt megbotlott. Akkor lehet a bokájával is történt valami. Egyre hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy szemeim előtt egyre több baljós gondolat siklott át.

Nem történt baja, mert itt voltam. De mi lett volna ha nem.  Talán megoldotta volna maga is, de az időveszteség amit úgy okozott volna, talán mindent elrontott volna.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a vigyorgó lányt figyeltem, és mosolyogva ráztam meg a fejem. Lényegtelen és buta dolog lett volna folytatni a fejemben lévő rossz opciók számolását, mely esetekben otthagyta volna a lány a fogát. Vége volt, ami történt megtörtént, jól volt. Megijedhetett, fázhatott, de nagyobb baja nem történt. Legszívesebben magamhoz öleltem volna és elrángattam volna a stég közeléből, de valószínűleg kaptam volna érte pár furcsálló tekintetet, esetleg néhány ezt kifejező szót is, szóval inkább türtőztettem magam.
- És megtudtad, hogy mi volt az? - kérdeztem rá szórakozottan. Talán a szobrocskámnak a csillogását láthatta, ahogy néhány kósza holdfény ücsörgésével felhívta magára a figyelmet. Nem is olyan régen kaptam azt a sellőt mintázó jégbábút egy lánytól, aki a maga kezével, szemeim előtt keltette életre. Valahol arra lehetett amerre Lotti esett, és nem is volt messze a felszíntől, egy nagyobb kőnek hála. Még mozogni is képes volt, csapkodni a farkával, piszkálni a haját, vagy vidáman integetni felém. Vajon Lotti is képes ilyen mágiát használni? Rásandítottam, és alaposan elrágódtam a magamban feltett kérdésen. Nem tartottam valószínűnek, akkor már találkoztam volna a képességeivel, de azért mégis elhatároztam magamban, hogy majd rákérdezek a dologra.
- Nincs mit, bármikor megtenném újra ha rólad lenne szó. - a gyűrűmet birizgáltam, még a saját számból is olyan nyálasnak tűnt ez a kijelentés. De mit tehettem volna, ha egyszer így éreztem. Akárhonnan kihúztam volna a lányt, még ha nekem is be kellett volna mellé zuhannom a tóba ahhoz, hogy kirángassam onnan.  
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn megint a stégnél leszel. Most is édességet voltál venni? - mosolyogva helyeztem tekintetem újra rá, olyan érzésem támadt hirtelen, mintha megint az első estén lettünk volna. Ezekben a percekben meg nem mondtam volna, hogy a világban rajta és rajtam kívül bárki más is élne. Olyan elképzelhetetlen dolognak tartottam, egy harmadik személyre gondolni, mikor vele voltam.

- NE! - előre dőltem, és ugrásra készen megfeszült minden izmom. Nem akartam ráüvölteni, de így is megemelkedett kicsit a hangom. Megijedtem, ahogy ott bohóckodott az előbb már pórul járt lány, azonban azzal is tisztában voltam, hogy túlzásnak bizonyult megütnöm azt a hanghordozást. Kiszaladt a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Nem szükséges megnézni... - ezek a szavak lágyabb esésűek voltak és sokkal halkabbak. Próbáltam korrigálni egy picit, nehogy a lány azt feltételezze, hogy haragszom rá. Mert erről szó sem volt. Nem haragudtam rá, nem tudtam volna haragudni rá. Egyszerűen csak nem szerettem volna többet a jeges vízben látni, szenvedni, fázni. De ezt ő mégis hogyan érthetné meg?
Visszasüllyedtem lábaimra, megpróbáltam ellazítani testem, és mint valami nyugtatás gyanánt újra a gyűrűvel kezdtem játszani.
- Nem volt vicces... - jegyeztem meg a lány szemébe nézve. Nem értettem, hogyan képes ilyenekkel viccelődni. Vagy csak én vettem túl komolyan a dolgot. Kicsit ellágyult a tekintetem, talán jobb is volt ez így. Talán ezerszer jobb volt, hogy mindig vidám maradt ilyen helyzetekben, ahelyett, hogy ő is bepánikolt volna. Nekem is mosolyognom kellett volna. De nem állt viccre a szám, így csak megpróbáltam átlépni ezen.
- köszönöm, bár nem valószínű, hogy szükségem lesz rá - nevettem el magam, őszintén mosolyogva. Olyan viccesnek hangzott, tudva, hogy igazából az életem legnagyobb feltétele a víz volt. Ha Lotti tudta volna, hogy egy sellőt akart kimenteni a vízből, biztosan ő is csatlakozott volna hozzám, biztos voltam abban, hogy az ilyesmi megmosolyogtatná a lányt. Hanem mivel mégsem mondhattam el valódi okát hirtelen jött jókedvemnek, inkább hamar témát váltottam, hogy újra róla legyen szó helyettem. Mindig is szívesebben hallgattam az ő meséit.
Meglepődtem a lesütött pillákon, és fel is keltették egyben kíváncsiságomat. Kicsit előre hajoltam, hogy közelebb kerüljek Lottihoz, és minden szavát tisztán értem majd, ha beszélni kezd.
Újból elnevettem magam, jókedvem úgy tűnt gyorsan visszatért, nem tudtam morcos maradni a lány közelében. Lehetetlennek bizonyult, hisz amikor csak ránéztem mosolyogni támadt kedvem, de mikor meg is szólalt...
- Szóval látni akartál? - vigyorom elterült egész arcomon, talán a fülem tövéig is kinyúlt volna, ha most egy rajzfilm főhőseit alakítottuk volna a valóságos alakok helyett. - Azt hiszem elég lett volna egy bagoly...bár nem szeretem őket, elég hasznosak tudnak néha lenni, elébed mentem volna akkor. - gondolkodtam el, majd rájőve, hogy mit is mondtam hirtelen elkezdtem azon is agyalni, hogy vajon a lány mit is képzelhetett jelen pillanatban rólam. Mármint a kilétemről, hogy ki voltam. Diáknak hitt? Azt hazudtam neki nem? Vagy az más volt? Már alig voltam képes észben tartani az összes hazugságot, ami elhagyta a számat. Nem tudtam már kinek mit mondtam, egyáltalán kinek mondtam valamit, és kinél hallgattam el.

Még csak meg sem próbálta tagadni. Eddig somolyogtam, de a vallomás után, lágyabb mosolyra váltottam, mely ezerszer barátságosabbnak hathatott egy bágyadt, fölényeskedő gúnyvigyornál. Valami a mellkasomban ismét életre kelt, hevesebben kezdett dobogni, mintha több kört is futottam volna a tó körül. Pedig már régen abbahagytam az edzéseket. Nem volt miért folytatni őket. Kóborlás ide vagy oda, azért el kellett ismerni, hogy elég jól néztem ki, még így emberi alakban is, bármiféle rásegítés nélkül.
Figyeltem ahogy a lány a körmét rágcsálta, akaratlanul is tovább időzött szemem ajkain a kelleténél. Egyszer majd én is szívesen beleharapnék, újra.
- Általában itt szoktam lenni, ha nincsen dolgom. Szeretem ezt a helyet, mert olyan békés, csendes és innen tökéletesen látni a csillagokat. De most már egy újabb okom lesz azt hiszem, hogy itt legyek. - tekintetem egy pillanatra sem vettem le a lányról, néha a hajában táncoló holdfényt, máskor szemeiben szikrázó sötétséget figyeltem, vagy ajkainak gyöngyös ragyogását. Nem értettem, hogy mit is akartam igazán tőle. Olyan nevetségesnek hatott, hogy éppúgy elkezdjek randizgatni mint a muglik vagy kétlábú rokonaim szokták csinálni. Én egy kívülálló vagyok ebben a világban, egy szellem, de akkor miért nem tudom elengedni őt?
És természetesen az is ott motoszkált a fejemben, hogy mit is gondolhat rólam. Okos lánynak találtam, biztos voltam abban, hogy rég átlátott a hazugságaim vastag függönyén. Egyszer ezt mondtam, máskor azt, de ha tudta, hogy hazudom miért volt itt?
Nagy lépésre határoztam el magam, hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
- Mond csak Lotti... - kezdtem, tekintetem lekúszott kezemre, amely zavartan a fekete gyűrűvel játszott. Nem láttam még feketét világítani, de mintha most tényleg rikított volna az ékszerben a kő.  - Kérdezhetek valamit? - nem akartam látni a szemeit mikor feltettem a következő kérdést.
- Mégis mit gondolsz, ki vagyok én? - nem bírtam ki, felnéztem, szomorúan, mint egy múltból szökött kísértet. Úgy el akartam mondani neki az igazságot, azt akartam, hogy őszinte legyen a kapcsolatunk, de...de rettegtem, hogy ellököm magamtól a valóságos kilétemmel.

Nem bírtam tovább várni. Előbb vagy utóbb úgyis nekiszegeztem volna a kérdést. Azt, amely már olyan régóta lebegett kettőnk között, kimondatlanul. Ami mart és csaholt, üvöltött, ha elfelejtettem, mert hiába szorult a háttérbe, ő játszotta a főszerepet. A lánynak kellett, hogy legyen rólam egy elképzelése. Egy csavargó, egy diák, egy varázsló, egy idetévedt mugli, akármi. Kellett, hogy valaminek besoroljon, és én tudni akartam, mi voltam a szemében.
Még csak a szemébe sem tudtam nézni. Helyette a gyűrűvel játszva tettem fel a kérdést, és aztán csendben figyeltem. Mintha egy egész évszázadra ránk telepedett volna a csend, és súlyos dunyhaként nyomta volna vállam. Képtelen voltam nem ránézni egy idő után, ellenőrizni, hogy még ott van-e, bár elzártam testemmel minden kiutat Lotti elől.
Talán mikor már majdnem leült a négykézlábas közlekedés után eszméltem rá, hogy hirtelen milyen közel voltunk egymáshoz.
Némán, ajkaimat összezárva hallgattam. Amiket rólam mondott, azok olyan dolgok voltak, melyeket mind semmiségnek tartottam. Odaülni valaki mellé, belopakodni valahová, de mikor a csókhoz ért, kicsit elkomorodtam. Elloptam az elsőt. Talán egy gerincesebb, a világba beleillőbb fiúnak kellett volna ezt megtennie helyettem. Valakinek, aki mellette marad, mert ahogy az életet ismertem könnyedén megeshetett, hogy engem hamar elsodor innen a szél, vagy maga a hurrikán.
Megdermedtem. Lotti megérintette az arcomat. Máskor élveztem volna ezt, egy másik lánytól, aki még csak negyedannyit se érdekelne mint ő. Akkor tetszett volna, mert tudtam volna a végét, de abban a pillanatban ahogy a lány ujjai a bőrömhöz értek, hirtelen valami hatalmas dobbantotta meg a szívemet. Valami, amit azonnal átváltott a rettegés. Nem akartam remegni, de lehet nem tudtam eltüntetni.
- Mennem kell - egyszerre álltam fel, és ugrottam hátra, hogy megnöveljem a távolságot közöttünk. Lotti tette! Ő volt az, aki miatt ez az izé bennem hangosan dübörögni kezdett. Azonnal el kellett tűnnöm innen, mielőtt kitörne belőlem olyan szóáradat, amelyre még nem voltam készen.
- Sajnálom, majd... - nem ígérhettem meg, hogy találkozunk. Idő kellett. Sok idő.
- Szia - El kellett menekülnöm. Túl sok szalag akart valamihez láncolni. Nem, ez velem nem történhetett meg. Azok a borzalmas muglik rám ragasztottak valami fertőzést. Valami nyavalyát, melytől máshogy éreztem magam, mint ahogy általában szoktam.
Még csak hátra se néztem, mert ha megtettem volna, lábaim megállnának, és maradásra késztetnék testem. Szívem őrjöngött, sikított és húzott volna vissza a stégre, ellentétben az agyam űzött a helyszínről. És mint mindig, most is rá hallgattam, mikor beléptem a fák takarásába, faképnél hagyva a szerencsétlen leányzót.