Kornél

Az első évemet a szobámban kuksolva töltöttem, amennyire ezt lehetett. Nehezen szoktam meg az új környezetet, és az egy egész biztonságos menedék volt. De most összeszedtem a bátorságom, elhatároztam, hogy megpróbálok felfedezni egy kicsit. Csak kis lépésekben, lehetőleg minél messzebb elkerülve a diáktársaim zsivalyától hangos folyosókat. Bárcsak tudnám már használni a Disaudio-t!
Hamarosan ki is keveredek a kastélyból, és mivel rengetegen vannak bent, inkább nem is akarok egy ideig bemenni. Körbenézek a réten, és a rengeteg növény közül kiválasztok egy elég vaskos törzsű fát, ami mögött kényelmesen el tudok bújni és le tudok ülni. Nem is látszom a kastély felől nézve.
Nem sokáig üldögélhetek magamban, egy puffanás, majd halk mérgelődés üti meg a fülem. Aki még tud szitkozódni egy ütközés vagy esés miatt, annak nem lehet komolyabb baja - gondolom, de azért kikukkantok a fám mögül, hogy biztos minden rendben van-e.
Vékony testalkatú fiú ül a fűben a cipőjét a kezében tartva. Annyira lefoglalja, hogy meg se látja, hogy szanaszét hevernek a könyvek körülötte. Szintén levitás nyakkendője van, de nem ismerős az arca. Bár őszintén, az lenne a meglepő, ha az lenne, miután alig jártam ki a szobámból.
Szeretek segíteni embereknek, úgyhogy felállok, és leporolom a nadrágom - utálok szoknyát hordani, ebben az egyben nem hallgatok a házirendre. De a fiúk kritériumának megfelel, úgyhogy nem engedek belőle. Közelebb sétálok a sráchoz, aki még mindig elmélyülten tanulmányozza a cipőjét, és kicsit remegő hangon megszólalok:
- Szia! Elejtetted a könyveid. - majd leguggolok, és elkezdem egymásra pakolgatni a különböző köteteket.

Kornél

Ismerős az első könyv, amit felvettem: tavaly én is használtam ezt. Ezek szerint elsős a srác. Bocsánatot kér, de nem igazán értem miért, de inkább később kérdezem meg. A második könyvet teszem a helyére, mikor hirtelen a maradék két könyv tűnik fel a látóteremben.
- Köszönöm! - mondom, miközben az eddigi stócra rakom a felém nyújtott műveket.
A fiú bemutatkozásából kiderül a neve, valamint a beceneve is. Szóval akkor legyen Som. Egy kérdés üt szöget a fejembe:
- Miért a vezetéknevedet becézik? Nem hallottam még ilyet. - felelek, majd eszembe jut, hogy nekem is illene bemutatkoznom. - Amúgy Dobroviczky Damira vagyok, de hívhatsz Daminak, ha úgy jobban tetszik.
Enyhén meghökkenve veszem tudomásul, hogy Som a cipőjét nyújtja felém, de hamar realizálja, hogy valami nem stimmel. Leteszi a földre, majd újra nyújtja a kezét, ezúttal már cipő nélkül, így kezet fogok vele.
- Jobban hat a gravitáció? Hanyadik baleset volt ez? - húzom fel a szemöldököm a magyarázatára.
- A könyvekből elég egyértelmű volt, hogy elsős vagy, emlékszem meg ezekre. - mutatok a könyvkupacra mellettünk. - Én másodikos vagyok egyébként.
Som megpróbál közben felállni, de nem igazán megy neki. Érdekesen néz, mielött felhúzom a földről, ez is egy újabb arckifejezés, amit nem értek. Az arca felé nyúl, de láthatóan nem találja meg, amit keresett. Szemüvegének hollétét firtató kérdésére csak megrázom a fejem, nem láttam ilyesmit. Elkezdek körbe járkálni a környékünkön a szemem meresztve, hátha észreveszem, amikor egyszer csak baljós reccsenést hallok a cipőm alól. Francba...
Felemelem a lábam, és nem meglepő módon a keresett szemüvegre trappoltam rá.
- Ööö... azt hiszem megtaláltam. - szólalok meg kínosan vigyorogva. - Ne aggódj, meg tudom javítani! - próbálom menteni a menthetőt, miközben előhúzom a pálcámat.
Tudom a varázsigét, még elsőben tanultuk, remélem jól emlékszem mindenre.
- Reparo! - intek a pálcámmal, és nagy megkönnyebbülésemre a széttört szemüveg újra egy darabban van. - Tessék! - veszem fel a földről és nyújtom felé.
- Egyébként, miért kértél bocsánatot az elején? - kérdezem, remélve, hogy ez már egy jó alkalom, hogy feltegyem a kérdést.

Som (ha már nem Kornél)

Érdekes történet lapul Som beceneve mögött. Kicsit szomorúnak is tűnik, és nem igazán tudom elképzelni, hogy miért lenne nehéz megjegyezni a Kornélt, nem olyan ritka név. De nem szeretek mások életébe beleavatkozni, így csak bólogatok, hogy értem.
Miután én is bemutatkozom, kezet fogunk. A mondandóm "hívhatsz Daminak" részét szó szerint vette. Ő is a spektrumon lenne vagy csak véletlen?
- Nem Daminak, csak Dami. - próbálok kedvesen mosolyogni közben, hogy ne érezze annyira kínosnak a javítást.
Miközben cipőt húz, Som azt is elmeséli, hogy már egyszer járt hasonlóan, mint itt. Erre nem tudom mit mondjak neki, inkább csendben maradok és bólintok. Túl sokat csinálom ezt, le kéne szoknom róla, de ha egyszer teljesen üres az agyam, elég nehéz megszólalni. Szerencsére Som beszédesebb, mint én, így remélem nem tűnik fel neki annyira, hogy csak egyik lábammal dörzsölgetem a másikat, hogy valahogy enyhítsem a szorongást.
- Az iskola történetét én is szerettem, szórakoztató olvasmány. - válaszolok neki egy már szélesebb mosollyal. Kifejezetten a házak jellemzését szerettem, olyan volt, mint édesapám pszichológia könyvei, amikbe előszeretettel lapoztam bele, mióta megtanultam olvasni. Nem sokat értettem belőlük, de édesapám szívesen elmagyarázta a dolgokat, amikor megkérdeztem.
- Szerintem az első év nehezebb volt, jobban bele kell rázódni az egész környezetbe, és a nulláról kezdünk. - felelek Som kérdésére. - A második annyiban könnyebb, hogy a környezet már ismerős, néhány varázslatot is tudunk, és arra már könnyebb építeni. - kicsit kényelmetlenül érzem magam, Som úgy néz rám, mintha már olyan nagy tapasztalatom lenne, pedig egy éve én is elsős voltam. - De ne aggódj, hamar bele fogtok jönni! - próbálom biztatni.
A szemüvegtörés hangjától Som nagyon rémült arcot vág, ezért igyekszem minél gyorsabban helyrehozni a hibám.
- Egyszerű varázsige, ti is biztos fogjátok tanulni nemsokára. - könnyebbülök meg, hogy nem mérges, amiért széttörtem a szemüvegét, sőt. Mikor felteszi, nagyon megörül, mintha eddig nem ugyanezt hordta volna. Lelkesen néz körbe-körbe, én pedig teljesen megnyugszom, hogy nincs semmi baj.
Annál jobban meglepődök, hogy örömében megpróbálna megölelni, amitől önkéntelenül hátrálok egy lépést. Szerencsére ő is úgy dönt, hogy ez még korai, így csak a vállamat veregeti meg. Nagyon szerencsétlenül érzem magam, egyre csak bocsánatkéréseket mantrázok a fejemben, de nem bírok megszólalni, mintha egy gombóc elzárná az utat. Közben magyarázatot kapok a bocsánatkérésre is, de erre is csak bólogatni tudok.
- Az a helyzet, hogy az előző évemet a tantermekben és a szobámban töltöttem, és csak most vettem rá magam, hogy kint is körbenézzek. De ez így jó, mert nincsenek sokan. - préselem ki magamból a választ a feltett kérdésre, remélve hogy nem tűnök túl furának.
Somnak sikerült a már általam is szimpatikusnak talált fára mutatnia, miközben odébbhív. Bólogatok, hogy mehetünk, és el is indulok, hogy letegyem magam a fa árnyékában.

Ramóna

Már belekóstoltam a kinti világba, miért is ne mehetnénk most messzebb - ezen gondolkodtam, ahogy néhány könyvemmel a kastélyból kifelé igyekeztem. Jó ötletnek tűnt kimenni a faluba, biztosan van ott is csendes hely.
Hiába nézelődök, nem találok elég kényelmes helyet, így kimerészkedem a faluból. Hamarosan egy park tárul a szemem elé, egy tóval a közepén. Ez az!
Nagy vízbolond lévén egyből a tó felé veszem az irányt. Az egyik sziklán már üldögél egy lány könyvvel az ölében, fejhallgatóval a fején. Néhány méterre tőle szintén van egy kényelmesnek tűnő szikla, és azon még valami: egy béka! Óvatosan odasétálok, nehogy megriasszam az állatot, majd odakuporodok mellé. Előveszem a Legendás lények gondozása könyvemet, hogy biztosan jól megjegyezzem a jelenleg tanult állatunk tulajdonságait.
A békának egészen szimpatikus vagyok, mert pár perc múlva felugrik a nyitott könyvemre, és úgy néz ennivaló után. Mosolyogva figyelem, egészen addig, amíg azt a pillanatot választja az errefelé szálló légy elkapására, amikor közel repül el az arcomhoz, és egy nagyot ugrik felém igyekezetében. Rémülten felkiáltok, ahogy ijedtemben hanyatt vágódom a szikláról a földre. A könyvem mellettem puffan a földön, a béka pedig a bal lábamon landol, éppen lenyelve a zsákmányát. Gyorsan sziklaszomszédom felé pillantok, remélve, hogy nem vette észre a mutatványom, bár erre elég kevés esélyem van.

Som

Félig felhúzott szemöldökkel pillant rám, miután kijavítom. Valamit megint nem vettem észre ezek szerint. Akkor szoktam hasonló nézéseket kapni. De örülök, hogy tetszik neki a könyv.
- Melyik része tetszett a legjobban eddig? - kérdezem, ha már közös érdeklődési pont.
Érdekes motivációja van a srácnak, sokat kell hozzá tanulni. Kérdésére válaszolva:
- Nem is tudom. Talán, hogy rengeteg dolog van ebben a világban, amit nem találok meg a mugliknál, és nem olyan könnyű információt szerezni róluk, mint a mugliknál. Megvan a maga varázsa, hogy nekem kell megtalálni a lényeges anyagokat arról, ami érdekel. Persze nem bánnám ettől függetlenül, ha könnyebb lenne. - nem tudom, hogy sikerül-e átadnom azt, amit szerettem volna. Nehéz megfogalmazni, amit érzek ezzel kapcsolatban.
- Nekem legalábbis az egyszerűbb varázsigék közé tartozott. - mosolygok zavartan. - És igen, simán meg tudod majd javítani egyedül is, de remélhetőleg nem lesz sokszor szükséged rá.
Csillogó szemekkel néz rám, nagyon komolyan veheti a motivációját ezek szerint.
- Persze, megjavítom csak szólj. - ígérem meg. Nem mintha olyan sok időmet venné el egy varázslat végrehajtása. Talán majd beszélgethetünk megint, ha szüksége lesz rám.
Épp leülök a fa tövébe, amikor Som egy újabb kérdést tesz fel.
- Egyszerűbb lett volna, ha átokról van szó. - kényszeredetten elmosolyodok. - Jó lenne, ha az igazi megoldaná, de nem tudja. Az a helyzet, hogy minden túl sok volt a szobámon kívül, órákra meg muszáj volt járni. Még óvodásként diagnosztizáltak autizmus spektrumzavarral. Ezért tűröm nehezen a változásokat, érzem sokszor túl soknak a világot, meg hát a szociális helyzetekkel se állok túl jól. Így utólag is bocsánat, ha megbántottalak valamivel. - mesélem el életem egyik legnagyobb keserítőjét. Nem szoktam titokban tartani, nem érzem cikinek, de azért nem is ezzel szoktam kezdeni a bemutatkozást. Viszont mire elmondom, addigra jellemzően valamilyen módon megsértettem a másik felet, így szinte kötelezőnek érzem emellé bocsánatot kérni.
Közben Som fonalat vesz elő, így a mondandóm végére azt kezdem el fixírozni.
- Ez mire kell? - biccentek a fonal felé. El nem tudom képzelni mire kellhet valakinek egy darab fonal a réten.
- Köszönöm? - reagálok az érdekes név megnevezésre. - Sajna nem tudom mit jelent, nem néztem még utána. A tiéd mit jelent? - dobom vissza a kérdést. Nem foglalkoztam még ezzel a témával, de kíváncsi vagyok mi rejlik benne.

Som

- Nekem is az a rész tetszett legjobban. - még egy közös pont, jól indul az ismerkedés. - Gondolkoztam azon, hogy biztos jól választott-e a Sámánbot. Néhány levitás tulajdonság illik rám, de nyilván nem mind. Szerintem navinés is lehettem volna, mert szeretek a háttérben csak megfigyelni. - gondolkozok hangosan a nyakkendőm babrálva. Nem vagyok biztos benne, hogy jó házban vagyok-e, de az igazat megvallva, ugyanígy érezném magam mindegyikben, maximum néhány házban erősebb lenne az érzés, hogy nem ide tartozom. Viszont abban elég biztos vagyok, hogy a Levitában vagy a Navinében érzem/érezném magam a legkevésbé idegennek. - De talán mégiscsak ebben a házban érzem magam legkevésbé idegennek. Szerinted te melyik házba kerülhettél volna még? - fejezem be hangosan a gondolatmenetem.
Som nem egy ítélkező típus, nem látom, hogy nagyon meglepődne, hogy autistával sodorta össze a szél. Bár ha csak nagyon kis változás van az arcon, még mindig nehezen ismerem fel.
- Az átkokat sok esetben meg lehet törni. - válaszolok neki. - Ezt viszont - kocogtatom meg a halántékom -, nem igazán lehet gyógyítani. Sok fejlesztésre jártam és sokat is fejlődtem, így nem ordít rólam, hogy más vagyok. De azért még így is észre szokták venni. Ahogy a nevében is benne van, ez egy spektrum. Valaki jobban tudja kezelni a dolgait, valaki kevésbé. Nekem például az segít, hogy rengeteg szituációt jegyzek meg, és azokból választok különböző helyzetekben.- vallom be az egyik titkom. Ezt általában nem szoktam megosztani, nem szokták jól fogadni az emberek. Azt hozzák fel, hogy nincsenek is érzelmeim, hogyha ezt csinálom, magamtól kéne reagálnom. De amit ők alapvetőnek hisznek, az nekem nem feltétlenül az. Viszont Som nagyon rendes, így talán nem fog kiakadni rajta.
- Általában vagy elkezdek valamit babrálni vagy dörzsölgetni valamit. - válaszolok a lenyugtatásra irányuló kérdésre. - Ha nagyon túlterhelem magam, akkor csak elvonulok valami csendes helyre, az sokat segít.
Szerencsére nem bántottam meg, legalábbis azt mondja. Inkább nem kérdezek vissza, hogy biztos-e benne. De választ kapok a fonalra is. Menő hobbi, mielőtt eljöttem Bagolykőre, én is próbálkoztam vele. Nagyon béna voltam, ezért inkább hagytam. Meg is mutatja az egyik karján lévő karkötőt, hogy ő csinálta.
- Hű, nagyon ügyes lehetsz benne, ha ilyen szépen meg tudod csinálni! - nyílik nagyra a szemem, ahogy közelebbről megnézem a karkötőt. Jó kézügyessége lehet Somnak. - Hogyan szoktad csinálni ezeket? - érdeklődöm. Hátha el tudok lesni tőle néhány mozdulatot.
- Szabadidő? Leginkább olvasni szoktam. Nagyon szeretem az ifjúsági könyveket meg a krimiket. Vagy ami még hobbinak mondható, hogy kiülök mugli vasútállomásokra és figyelem a vonatokat, és mindegyiket megpróbálom felismerni és végiggondolni, hogy mit tudok róluk. - beletúrok a hajamba, hogy ne lógjon annyira a szemembe. Tipikus autistákhoz kötött érdeklődés a vonat, de hát ha egyszer ezt szeretem, nincs mit tenni.
A nevek jelentésénél Som egy elmélettel rukkol elő a becenevével kapcsolatban.
- Lehet benne valami. - esélyesnek tűnik, lehet a nagyijának is fontosak a nevek jelentése, mint neki. - Ha legközelebb írsz haza vagy találkozol a családoddal, akkor megkérdezheted. A legközelebbi kérdezősködőnek lehet már egy kicsit másképp mesélheted a beceneved történetét. - vigyorgok én is vele együtt.
- A könyvtárban lehet van valamilyen könyv a nevekről, hátha benne van az enyém is. De ha ciki, akkor a sírba viszem az információt, hogy tudok róla. - felelek az ötletére. Fontolóra veszem, egyelőre.

Som

- Ez valószínűleg azért tűnik így, mert csak nemrég kerültél ide. - válaszolok a bizonytalankodására. - Mellesleg szerintem, hogy ezen tépelődsz, kifejezetten levitás tulajdonság. - kacsintok rá. Előbb-utóbb biztosan rájön, hogy nem kell zseninek lenni, hogy itt lehessen, hiába a mi házunk jellemzője a bölcsesség. Erre egy jó példa saját magam.
- A szomszédok attól zavarodnának össze még jobban, ha egyszerűen lányneveket adnál nekik. "Klári, gyere csak ide, adok neked jutalomfalatot"! - nevetem el magam, aztán megint elkomolyodok. - De az átokra visszatérve, egyetértek. Nyilván az is cél lenne, hogy elfogadjanak vele, de közben szeretnék mindent megpróbálni, hogy ne legyek elátkozva. Ha nem sikerül, belenyugszom. - mondom el a véleményem, majd szöget üt a fejembe egy gondolat. - Szóval ezek szerint inkább macskás vagy?
- Az új fejlesztéseket egyelőre meghagyom másoknak. Majd ha biztatóbb eredményei lesznek, talán megpróbálom. - felelem a válaszára. Király, nem reagált furán a szituációs dologra, akkor nem hiszem, hogy nagy baj lenne ezzel kapcsolatban.
- Először inkább csak nézném majd, ahogy csinálod, ha nem zavar. - kapok az ajánlatán, de azért inkább később égetném le magam a bénázásommal. Egészen könnyen tanulok látás után, de sajna ez nem áll a mugli videókra, amiket megnéztem. Élőben viszont jól működik.
Az olvasás eddig is egy közös pont volt, de most úgy tűnik találtunk még egyet a műfajok között is.
- Elég mindenevő vagyok ilyen téren. De legjobban Szabó Magdát és Szakács Esztert szeretem. Valamelyiküktől olvastál már? - mugli írókról beszélek, nem tudom mennyire ismeri őket Som. Remélem igen, akkor tudnánk könyvajánlót tartani.
- Sajnálom, nem tudtam. - mondom csendesen, miután kiderül, hogy már nem tudja megkérdezni az elméletét. Som gyorsan rendezi az arcvonásait, már nem látszik rajta a szomorúság. Ezután felajánlja, hogy segít könyvet keresni a nevekről.
- Okés. Több szem többet lát, hátha lesz olyan. És köszi a titoktartásért. - remélem nem lesznek sokan a könyvtárban. Bár ott előny, hogy csendben kell lenni.
Eközben a mellettem ülő Som elkezdi felhúzni nadrágjának szárát, és megkérdez a sebgyógyítási képességeimről. Végiggondolom a varázslatokat, amiket már tudok, de sajnos nincs közöttük olyan, amivel meg tudnám gyógyítani. Bár...
- Ha meggyógyítani nem is - kezdem el a mondatot lassan -, de talán ki tudom tisztítani egy kis vízzel, ha szeretnéd. - a Suvickus nem hiszem, hogy biztonságos lenne ebben a helyzetben, de még mindig van más megoldás. Elkezdek keresgélni a zsebemben is, hátha találok ragtapaszt. Szoktam hordani magammal, ha kitörné a cipő a lábam. Nincs szerencsém, csak egy darab van, az is szuperhősös. Ettől függetlenül felmutatom Somnak:
- Remélem szereted Hulkot - vigyorodom el, miközben mutatom a mintát.

Som

- Szerintem igen. Valószínűleg az is segíteni fog, hogy látod hogyan teljesítenek a társaid. Mindenkinek megvan a maga erőssége, gyengesége. - igyekszem megnyugtatni Somot. Nekem nem volt időm külön ezen aggódni, de azért nyugtató volt látni, hogy nincs olyan, hogy mindent elsőre tökéletesen tudni. Kevesebb így a nyomás, amit esetlegesen érezhet az ember, ha a Levitába kerül. Azt hiszem sokaknak megfordul ez a fejében, mert egy levitással azt azonosítják, hogy okos és mindent jól tud. De mi is csak diákok vagyunk, mint a többiek.
Jól sült el a poénkodásom, Som is velem együtt nevetgél, majd tovább fokozza.
- Még jó, hogy a fiktív cicáid nem értenék, hogy lánynevek, különben kaparófának használnának. - kuncogok tovább.
- Ó, hogy te így értelmezted az átkot - vakarom meg zavaromban a fejem. Nem ez az első alkalom, hogy szó szerint értelmezem a dolgokat, de attól még nem szűnik meg kínosnak lenni. - Általában megbékélek vele, kivéve amikor kínos helyzetekbe hozom magam miatta. Mint most. - nem mondom el, hogy és amikor úgy érzem magam, mint akit leültettek egy ismeretlen társasjáték elé, és a kezébe nyomták a kínai karakterekkel szedett játékszabályt, ami ráadásul erősen hiányos. Itt még nem tartunk. De jól esik, hogy biztat, remélem sokan ilyenek még az iskolában.
- Akkor tarthatnál mindkettőt. - elmélkedek az időskori állattartásán. - Ha megszokják egymást, nem lesz baj velük.
Visszapasszolja a kérdésem, és lelkesen válaszolok:
- Inkább macskás vagyok, de a kutyákat is nagyon szeretem. Szívesen tartanék cicát, de a szüleim nem engedik. - pontosabban édesanyám. Nincs odáig az állatokért, az a csoda, hogy édesapámnak hagyta, hogy beszerezzen egy kutyát.
Kérésemre Som megmutatja és elmagyarázza, hogyan kezdhetem el a karkötőt. Miután végez a bemutatóval, felemeli, hogy jobban lássuk.
- Köszi! - mosolygok rá. - Ez sokkal érthetőbb volt, mint ahogy eddig próbálkoztam. - lehet veszek valamikor fonalat és megpróbálom. Ha rászánom magam.
És az egyik kedvenc írómat ismeri is, piros pontot neki ezért.
- Az "Abigél"-t nagyon szerettem, de a kedvencem a "Mondják meg Zsófikának!". Kicsit szomorú, de jó könyv. A "Régimódi történetek" kimaradt, de valamikor sort kerítek rá! - fel is jegyzem fejben az olvasnivalók listájára. - Szakács Eszternek leginkább a Grifflovasok könyvei ismertek, ha szereted a mitológiát, tudom ajánlani. - jön elő a könyvtáros énem. Nagyon szeretek könyveket ajánlgatni másoknak, de legtöbbször olyanoknak sikerül, akiknek nincs ideje, így még nem tudtam meg, hogy tényleg tetszenek is a kötetek, amiket ajánlgatok.
- Persze, ismerem Dickenst. Azért nem egy mai író. De még csak a "Twist Olivér"-t olvastam tőle. - nem vagyok annyira tájékozott a műveiben, de azért ez az egy megvan.
Nem tudom eldönteni, hogy most akkor Som szeretné-e, hogy leöblítsem vízzel a térdét.
- Nem erőltetem, ha szeretnéd, majd szólj. - mondom neki. Ez egy jó mondatnak tűnik. Nem akar agresszívan segíteni, de nem is zárkózik el. Közben nagy nehezen megtalálom az agyonkeresett sebtapaszt. Csak Hulk-os van, de úgy tűnik tetszik Somnak, mert jót nevet rajta.
- Nem szeretem a sima sebtapaszokat, viccesebb, ha mintás. - adom neki oda a kérdéses sebtapaszt. Kevésbé tűnik vészesnek a seb, ha egy szuperhős, egy rajzfilm figura vagy csak egyszerű minták vannak rajta.
Érdeklődik, hogy van-e testvérem. Mielőtt megszólalhatnék, elmondja, hogy nála mi a helyzet.
- Azért jó lehet, ha az embernek van testvére. - felelem rá, majd kis gondolkodás után folytatom. - Mennyire zavar, hogy ilyen könnyen magukra tudják vonni a figyelmet? - ezzel a kérdéssel lehet túlléptem egy határt, de már késő visszaszívni. Remélem nem sértem meg vele.

Ramóna

A sziklán ülő lánynak is tetszik a béka ezek szerint. Mivel nagyon az állatot szemléli, így van esélyem egy kicsit jobban megnézni, anélkül, hogy attól kéne tartanom, hogy felemeli a tekintetét. Rövid, vörös haja van, amit kicsit lenyom a fejhallgató. Tovább vizsgálódásomat a mozdulata szakítja félbe: elkezdi levenni a fejhallgatót.
Gyorsan félrenézek, hogy ne vegye észre, hogy néztem. Szeretem jobban szemügyre venni az embereket, de már megtanultam, hogy ezt általában nem szeretik. Inkább óvatosan a kezembe fogom a békát, majd leteszem a fűre magam mellé, de az állat még ekkor sem tágít.
Miközben felállok és magamat porolgatom, halk beszéd üti meg a fülem. Kis keresgélés után rájövök, hogy az immár összegörnyedve ülő lány fejhallgatójából szól. A tavat figyelve próbálom kivenni a szavakat, de nem magyarnak tűnik. Se angolnak, pedig azt még érteném. Pár szó meghallgatása után végre megvilágosodok:
- Latin? - nézek a lányra, de szinte azonnal el is kapom a tekintetem és inkább elnézek a feje mellett.

Ramóna

A szemem sarkából látom, hogy bólintást kapok válaszul, tehát jól tippeltem, és egy kicsit elmosolyodom. Nem egy szokványos érdeklődés, de nem kérdőjelezem meg. Úgy hallottam nehéz nyelv, inkább nem kéne zavarni benne. Mire ennek a gondolatmenetnek a végére érek, addigra a lány ki is kapcsolja a felvételt, így csend lesz. Pár másodpercig csak élvezem a némaságot, majd eszembe jut a könyvem, amit gyorsan fel is szedek a földről. Szerencsére nem lett baja.
Tekintetem visszatéved a békához, amely immár nyugisan üldögél ott, ahova leraktam. Dilis jószág, majdnem nekiugrott a fejemnek. Ennek ellenére adok neki még egy esélyt, és az előzőből tanulva inkább a fűre ülök le mellé. Ránézek a navinés lányra, majd újra a béka felé fordulok. Láttam, hogy figyeli, de ha akar, majd közelebb jön.

Som

- Az igazság, hogy sosem értettem a rivális fogalmát. - jövök zavarba és dörzsölgetni kezdem a kezeim. - Mármint azt tudom, hogy versenyeztek egymással meg ilyesmi, de hogy én most aktívan arra áldozzam az időmet, hogy megpróbáljam felülmúlni a másikat, nem volt. - fejezem be a válaszom a kérdésre. Kíváncsi vagyok honnan jutott ez eszébe. Már most talált volna ilyen embert?
- Az esetek 90%-ában így érzem magam. - próbálom megfogalmazni az érzéseim, ami elég nehéz dolognak bizonyul. Hiába gondolkozom, nem tudom szavakba önteni, úgyhogy inkább csendben maradok.
Magától értetődően mivel Som kutyás, inkább őket választja. Én inkább maradok a cicáknál, nincs belőle probléma. Legalább van valami, amiben nem értünk egyet. Ezután megnézem, ahogy megkezdi a karkötőt, és elszólom magam, hogy korábban próbálkoztam.
- Háááát, elég régen próbálkoztam vele, de ahogy látom, az volt a probléma, hogy vagy túl szorosra húztam, vagy túl lazára hagytam. - emlékezek vissza a szerencsétlenkedéseimre a fonalakkal. - Inkább nem mutatom meg, nem akarom elrondítani, amit már elkezdtél - dörzsölgetem az állam.
Jó könyvmolyokként megtárgyaljuk a kedvenc szerzőinket.
- "Az ajtó"-t kicsit túl megrázónak éreztem, nem szívesen olvasnám újra. - beszéd közben nézelődöm. - De mindenképpen felveszem az olvasnivalók listájára a "Régimódi történetek"-et és "A karácsonyi ének"-et is. - mosolygok rá. Ez az, új könyvötletek! Fejben már be is soroltam Somot a barátok kategóriába. Igen, nálam csak ennyi kell, hogy megnyerj.
Nagy gondolkodás után végül visszautasítja a varázslat általi segítségem, de a sebtapaszt legalább elfogadja.
- Szívesen! - felelem, miközben nézem, ahogy felragasztja a tapaszt a térdére.
Meglepetésemre egész hosszú választ ad az indiszkrét kérdésemre.
- Mindennek van előnye is hátránya is. - foglalom össze, majd válaszolok a kérdésére is. - Hát, szüleimnek is voltak könyveik, bár nem igazán láttam, hogy olvasták volna. De inkább az indított meg, hogy mindig azt mondták a tanáraim, hogy magasabb szinten tudok olvasni, mint a többiek. És édesapámnak sok könyve volt, amiket olvasott gyerekként, ezért azokkal töltöttem a nyarakat.
A nyarakat általában a nagyszüleimnél töltöttem, akik csak örültek, ha egy idő után csendesen is el tudtam magam foglalni. Jól kijöttünk így.
- A cipő hajlamos törni a lábam, ezért szoktam hordani magamnál sebtapaszt, ha erre érted. De hordok a táskámban hordozható evőeszközöket is például, néha jól jön. - gondolkodok még, hogy miket szoktam, de azok már elég általános dolgok. Zsepi, kézfertőtlenítő, tartalék tollak, rágó, kártyapakli... Talán mégiscsak van valami Som kérdésében.
- Te nem szoktál hasonlókat magadnál tartani, hátha jól jön? - eddig magának értetődőnek tűnt, hogy az emberek szoktak ilyet. Ezek szerint mégsem?

Som

Som inkább elmagyarázza, hogy ő mit ért rivális alatt, ezen eléggé megkönnyebbülök. Sokkal könnyebb úgy a beszélgetés, ha pontosan tudom mit ért a mondandója alatt a másik.
- Áh, hogy így érted a riválist! - láthatóan megörülök, hogy most már értem a szitut. - Nem igazán volt ilyen, inkább magamnak állítok fel célokat. És azokat próbálom teljesíteni. Miért te máris találtál magadnak riválist? - kérdezek rá. Valami oka biztosan van, hogy felhozta.
Kedves tőle, hogy megpróbál nyugtatni, de ezt csak az idő szokta elmulasztani. Minél többet vagyok együtt egy emberrel, annál nyugodtabb leszek vele.
- Majd idővel elmúlik, nincs baj. - mosolygok rá, ezzel is igyekszem mutatni, hogy minden oké.
- Majd lehet beszerzek én is egy kis fonalat és újrakezdem. - gondolkozok el. Végülis simán van rá időm, hogy megtanuljam. És van olyan ember is, aki segítene remélhetőleg.
A könyvek mindig jó téma, jól lehet róla beszélgetni.
- Hú, hát nem kedvelt szerzőm nem igazán van. De egy könyvre emlékszem, hogy félbehagytam, az a "Monte Cristo grófja". Rettenetesen hosszú és meguntam egyszerűen. De akkor is igyekszem végigolvasni egy-egy könyvet, ha nem tetszik. Volt ilyen, hogy egy könyvtől rémálmaim voltak, azóta se vettem kézbe megint. Azt jobb lett volna, ha félbehagyom. - magyarázom Somnak. - Neked volt hasonló?
- Verseket annyira nem szoktam olvasni, nem igazán fogott meg egyik sem magában. De megzenésített formátumban szeretem őket hallgatni. Ezek szerint te szereted a verseket is? - kérdezek vissza.
A hangsúlyából ítélve furcsállja, hogy jártam mugli suliba is. Hallottam, hogy sok varázslócsaládnál az otthon tanítás a megszokott, valószínűleg azért reagált így.
- Édesapám ragaszkodott hozzá, így jártam oda is. Nem volt rossz, de a Bagolykő azért jobban tetszik. - vallom be. Sokat csesztettek ott, azóta se tudom, hogy miért volt probléma például a vékony testalkatom. De itt még nem adtam lehetőséget másoknak hasonlóra.
- Szupererő? Hmmm, a gondolatolvasás mindig is vonzott. A láthatatlansággal is szimpatizálok, egyszer hátha tudok szerezni láthatatlanná tévő köpenyt is. Neked? - érdekes, ha belegondolok, sok klasszikus szupererőt meg tudunk valósítani a varázsvilágban. Repülés, láthatatlanság, biztos van még.
Hirtelen még egy új kérdés merül fel bennem:
- Mi az, amit a legjobban hiányolnál az életedből, ha eltűnne? Most a varázserőt leszámítva.

Som

- Nyugi, vizsgaidőszakban mindenhol tanuló embereket fogsz látni. - kuncogok kicsit.
Som, ahogy reméltem, fel is ajánlja a segítségét.
- Köszi! - mosolygok rá. Talán egyszer ráveszem magam, hogy neki is kezdjek. Arra is rákérdez, hogy mitől lettek rémálmaim. Hát haver, ha te is szeretnél, megmondom.
- A "Poszt" Dmitry Glukhovsky-tól. Addig nem volt bajom a posztapokaliptikus világokról szóló könyvekkel, amíg el nem olvastam ezt. A könyv kb háromnegyedéig egész nyugis, aztán bedurvul. És attól voltak rémálmaim. - felhúzom a lábaim és átkarolom őket. Nem igazán tudtam, hogy mit gondoljak a könyvről, miközben olvastam. Nem tetszett különösebben, de nem annyira, hogy abbahagyjam az olvasását. Azért Som se a hű de könnyű könyveket hagyta abba. Tök jó, hogy megpróbálja azért újra, nekem biztos nem lenne türelmem megint nekiugrani a Monte Cristonak.
- Ahhoz képest, hogy nem igazán bírod az orosz irodalmat, azért érdekes, hogy belevágtál. Miért? - vonom fel a fél szemöldököm.
- Éljen a gyerekes, fülbemászó megzenésítés! - lököm fel két kezem a levegőbe ujjongást eljátszva. - A Kalákától például a kedvencem a Születésnapomra. De a legjobban a Kávészünettől a Csonka verset szeretem.
Hallgatom Som válaszát. Az utolsó mondatból a felét ha értem.
- Deza...mi? - ráncolom a homlokom. - Életemben nem hallottam még ezt a szót.
A szupererőknél a gyorsaság és idő megállítása is menőnek tűnik.
- Miért pont azokat választanád? Van valami oka? - nagyon szeretem az okokat kutatni. Ha megtudom az emberek motivációit, remélem, hogy jobban megismerem őket ebből.
- Nekem a biztos pontok hiányoznának. Valami, amit tudom, hogy ott lesz sokáig. Ez lehet család, a gyerekkori szobám, vagy akár ugyanaz a szék is, amin mindig ülök egy órán. - válaszolok neki.
Mi lennék, ha nem tudnék a varázsvilágról? Erre magától jön a válasz, nem kell gondolkozni.
- Mozdonyvezető. - vágom rá vigyorogva. - Legalábbis azon lennék, hogy minél hamarabb az lehessek. Nagy felelősség, de imádnám. Neked milyen ötleteid vannak?

Som

- Kíváncsi leszek, hogy vizsgák előtt is így fogod-e érezni. Én nagyon idegeskedtem előttük. - gondolkozom el. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire várná a vizsgákat. Eddig csak azt láttam, hogy mindenki stresszel.
- Igazság szerint csak megláttam a könyvesboltban és megtetszett a szöveg a hátulján. - vallom be. - Sci-fi tematikájú volt, úgyhogy azt hittem jó lesz, máskor is olvastam már olyat. Nem szeretem a félelmetes könyveket.
- Azt hallottam Kafka inkább bizarr. Nem olvastam még tőlük, nem tudom mennyire igaz. - nézek félre. Nem igazán vagyok otthon az orosz irodalomban. Ez alól kivétel a Poszt írója, de ő kortárs.
Som nagyon benne van az irodalomban, nem tudtam, hogy Horger Antallal ez lett végül.
- Jó sokat tudsz az irodalomról. - szólok elismerően. - Nem is tudtam, hogy ez lett a vége. Max József Attila halála van meg.
Újra elmondja a furcsa szót, de még mindig nem tudom összerakni, hogy mi a fenét jelent.
- Aha. És ez mit is jelent egyébként? - kérdezek kissé értetlen arccal. Nem vagyok jó latinból.
- A láthatatlanság akkor jó, ha nem akarok emberekkel interaktálni. Csak elmegyek mellettük, anélkül hogy barátságtalannak tartanának, mert nem akarok esetleg megállni beszélgetni. A gondolatolvasás meg segítene megérteni az embereket. - teszem hozzá, bár ezt nem kérdezte. - Bár most hogy mondod, a gyorsaság is jól jönne, elég lenne később elindulni órára vagy akárhová. - gondolkodok el.
Annyira magától értetődőnek tűnik számomra a mozdonyvezetés, hogy csak utólag esik le, hogy ő még nem tudja miért. Igyekszem nem túl sok infót rázúdítani a kedvenc témámról.
- Imádom a vonatokat. Mindegyiknek van valamilyen beceneve, ami különösen tetszik. Meg is lehet ismerni a különböző típusokat sokszor már ránézésre, de a sorozatszám is sokat segít, ha leolvasod. Van aminél csak ez segít a megkülönböztetésben, mert másképp tök egyformák. Például a Csörgő meg a Hörgő. Van egy hat számjegyű szám a mozdony orrán és hátsó részén, az első három szám a típus, a második három az egyedi azonosításra szolgál. A két típusnál az első három szám ugyanúgy 418, de a negyedik számjegy dönt. Ha egyes vagy kettes, akkor Csörgő, ha hármas, akkor Hörgő. - túl sokat beszélek erről, inkább elhallgatok. Szóval ezért szeretnék mozdonyvezető lenni, ha nem lenne varázserőm. De még így se lenne lehetetlen.
Som is elárulja, hogy mi lenne, ha nem lenne varázsereje, és büszkén kihúzza magát.
- A tanári pályán én is gondolkodtam. - árulom el. - Egyetemen legalább a fegyelmezéssel nem kell foglalkozni, úgy biztos könnyebb. - Menő lenne egyetemen tanítani, jól hangzik.
- Nem is tudom mit lenne érdemes megnézni. - gondolkozok. - Igazából bármelyik középkori vagy ókori város jól hangzik, ahol nincs épp valamilyen járvány. Csak így a mindennapi életet megfigyelni. - szeretem a mindennapi életet nézni különböző környezetekben. Érdekes, hogy miket csinálnak máshogy, mint mi.

Som

Egyetértően bólogatok a vizsgák előtti találkozóra. Ha komolyan mondja, akkor még találkozunk legalább. Rákérdez a könyvemre. Nem vagyok benne biztos, hogy szarkasztikusan kérdezte-e vagy nem, így inkább válaszolok:
- A tartalomban pont nem említették, hogy mi lesz a vége. De mondjuk volt olyan könyvem, aminek a hátulján voltak hatások leírva. - majd a következő kérdésére is válaszolok. - Általában nem szoktam ragaszkodni műfajokhoz, csak tetsszen a történet és olvasom. A félelmetesek közül nem sok olyan volt, amit élveztem is. - maradok inkább a nem olyan félelmetes sztoriknál, köszönöm.
- Nem olvastam még tőle, így nem tudom. De szurkolok, hogy érthető legyen! - mosolygok rá. Nem is tudom, hogy bír megbirkózni vele, ha nehéz. Én A kőszívű ember fiaitól kaptam hidegrázást, mikor megkaptuk kötelezőnek. Átszenvedtem magam rajta, de semmit nem értettem belőle, és nagyban rontja az olvasási élményt, ha fél percenként elő kell kotornod valami idegen vagy régi szó jelentését.
Hallgatom a verset, aminek a végét elszavalja, és egy kicsit elszégyellem magam, amiért nem értem. Ezért nem igazán vagyok oda a versekért, nem szoktam érteni a lényeget belőle. Ha meg valaki elmagyarázza, azt mondja, amit neki jelent. Nekem lehet mást jelentene.
- Szép. - mondom rá udvariasan. Ez így igaz, mert tényleg szépnek hangzik, csak nem értem.
Kapok magyarázatot a dezantroizére. Ezen el kell gondolkodjak egy kicsit, de végül sikeresen meggyullad a kis villanykörte a fejem fölött.
- Áh, így már értem.
Meglepő módon Som ráérez, hogy a 418-as páros nem villanymozdony.
- Hörgő. - egészítem ki. - Helyes a sejtés, dízelmozdonyok. Nem éppen mai darabok, de még működnek. De persze, a villanymozdonyoknak is van, típusonként. Összességében a keskeny nyomtávú gépeknél nehéz megtalálni a becenevüket, a sima mozdonyoknál egyszerű. - válaszolok az első kérdésére, majd áttérek a másodikra. - Az új vonatokat is szívesen vezetném, de azoknak kevésbé bonyolult az irányítása. Olyanok, mint egy hatalmas villamos. Persze sok hasznos kütyü is van bennük, ami a régiekben nincs, az csábító. Szívesebben próbálgatnám a hagyományosabb masinákat, de azokhoz néha nagy erő kell, az meg nekem nincs. - nézek végig vékony testemen.
- Mennék veled, az is jöhet. - vigyorgok egyet, majd hozzáteszem. - De semmi arzénos vagy hasonló szert nem vagyok hajlandó kipróbálni.
Az állatokra terelődik a szó.
- Nagyon szeretem az állatokat, ez alól nagy kivétel a pókok. Van is egy futóférgem, amit az LLG vizsga után megtarthattam. Szergejnek hívják. - mesélem el. - Túrázni is szeretek. Egyszer a szüleim elvittek a Rám-szakadékba. Imádtam, ők kevésbé. - kuncogom el magam. - Veled mi a helyzet e téren?
A következő téma hallatán elkezdek szorongani.
- Fogalmam sincs. - nyögöm ki egy kis csend után. - Egyáltalán nem találtam még ki. - megjelennek a stressz jelei. Izzad a kezem, nem győzöm a nadrágomba törölgetni. Üres az agyam. Légyszi ne firtasd, hogy biztos van valami, mert rosszul leszek. Nagyon remélem, hogy nem kérdezi tovább.

Som

Som megígéri, hogy mesél majd Kafkáról. Ha neki tetszik, talán megpróbálkozom vele én is. De csak akkor, ha nagyon el van ragadtatva tőle. Kapok kérdéseket is vonatokról, aminek kifejezetten örülök, mert szeretek róluk beszélni.
- Igen, a Csörgő meg a Hörgő név is a hangjukról ragadt rájuk. A Hörgőkben másabb motor van, azért is lett átkeresztelve. - magyarázom. - De ha már hang, akkor a Taurus indulását kellene hallanod, nagyon vicces. Olyan mintha szolmizálna. - vigyorgok, majd a következő kérdést is megválaszolom. - A keskeny nyomtáv csak annyit tesz, hogy a vonatnak keskenyebb sínekre van szüksége, mint a normál. Van még normál és széles nyomtáv, ugyanezen a logikán haladva.
Megegyeztünk az arzéntilalommal kapcsolatban is, még szeretnék sokáig életben maradni. Az állatos témánál viszont valami félreértés történt.
- Nem futóegér, futóféreg. - javítom ki. - Róla kellett gondoskodni az év folyamán, és tanár úr megígérte, hogy akinek a vizsgája sikeres, megtarthatja. Úgyhogy azóta velem van.
Meghallgatom Som történetét a sok állatról, és felcsillan a szemem.
- Mázlista. Én is szívesen élnék ennyi állattal, de a szüleim nem engedik. Az is csoda, hogy Szergej maradhatott. - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem irigykedem. - Nem nehéz kaméleonról gondoskodni? Nem ismerek olyat, akinek volt. - biztos menő lehet, mint háziállat. Bár nem tudom mennyire lenne gyomrom etetni.
A jövőt érintő kérdésen nagyon bestresszelek. Először nem is hallom, amit Som magyaráz, majd lassan eljut a tudatommig, hogy nyugtatni próbál. Néhány légzésgyakorlat után még mindig nagyon ideges vagyok, de már működőképes. Som közben témát vált, a zenére ugrunk.
- A z-zenével is ú-úgy vagyok, mint a könyvekkel. - fenébe, már megint elkezdtem dadogni. Mindig ez van, ha nagyon ideges vagyok. - Ha a sz-szám tetszik, akkor hallgatom. N-nagyon szeretem még a P-paddy and the Rats zenekart. Punk-rockot játszanak. Neked van kedvenc bandád? - a végére elmúlik, és érdeklődni is tudok. Még egy pozitívabb kérdés is eszembe jut.
- Mi tetszik eddig a legjobban a Bagolykőn?

Som

- Nem egy bonyolult állat, nagyjából csak enni meg inni kell neki adni. Nagyon szereti a salátát. - felelem a kérdésre. Bocsi, tényleg nem tudok mást mondani róla. De legalább mindig van futóféregnyálkám bájitaltanra. Rákérdezek a kaméleonjára, érdekesnek tűnik.
- Menő neve van! - mosolyodok el. Úgy látszik mindketten szeretünk nem szokványos neveket adni az állatainknak.
Ezután a zenére terelődik a téma. Elég mindenevő vagyok zenei téren, hallottam már az említett két zenekarról.
- Engem nem zavar az obszcén szöveg se. Ha dühös vagyok és úgy hallgatok zenét, kifejezetten jól is esik. Az Elefántot annyira nem szeretem, de a Carson Coma tetszik. - válaszolok Somnak. Érdekes a csúnya szavas szövegekhez való hozzáállása. Amíg nem kéne rendszeresen kisípolni a szavakat a szövegben, addig nem zavar. Nem is lehet mindenféle káromkodás nélkül élni. Annak a híve vagyok, hogy kerüljük a mindennapokban, hiszen ha egyszer igazán kellenének az erős szavak, akkor mihez fogunk nyúlni?
A Bagolyköves kérdésemre úgy válaszol Som, hogy szinte levegőt sem vesz.
- Elmászkáltam a tó felé, de máshova nem. Egész nyugis hely. - rázom meg a fejem a mondat végénél.
Eszembe jut, hogy ma még azért tanulni is szándékoztam, csak egy kicsit akartam kijönni. Ránézek az órámra és felszisszenek.
- Figyelj Som, nem lenne probléma, ha én visszaindulnék a szobámba? Tanulni is akartam és jól elszaladt az idő. - fordulok felé fintorral az arcomon.

Som

- Berendeztem neki egy akváriumot, és úgy tűnik jól érzi magát. Szereti a nedves helyeket, úgyhogy van neki egy kis medencéje, meg szoktam locsolni a földet benne, hogy ne legyen száraz. - magyarázom Szergej életkörülményeit. Szeretem nézni, ahogy csak úgy van a helyén. Kiszámítható, semmi hirtelen mozdulat.
Ybl Miklós, mint névadó egy kaméleonnak. A vezetéknéven hívás eléggé családi dolog így Soméknál. Nem sokat tudok róla, igazából csak annyit, hogy építész, így udvariasan bólogatok, és remélem nem kell kifejtenem a véleményem róla.
- Aha, jól levezetik a stresszt, főleg, ha üvölthetem a szöveget. - felelem a zenére vonatkozó kérdésére mosolyogva. - Valahogy klasszikus zenére nem az igazi. De mindenkinek más válik be. Nem is igazán tudom elképzelni, hogy lenyugodjak anélkül, hogy kiadnám magamból. - fejtem ki a véleményem. Egyszerűen jól esik kiereszteni. Ha egyből lenyugodni próbálnék olyan, mintha magamban tartanám, és a legközelebbi alkalommal még jobban vissza kell fognom magam. Szerencsére nem gyakran húzom fel magam dolgokon.
Megkérdezi, hogy nekem mi tetszik a legjobban itt, amire nem igazán tudom, mit válaszoljak.
- A szobám tuti, az jó hely. - nevetem el magam. - Ezen kívül talán a nyugisabb helyek, mint ez. Szeretem a zöld területeket.
Nagyon elszaladt az idő, Somnak is van némi tennivalója még. Nagy meglepetésemre felém nyújtja a megkezdett csomózást, és nekem adja.
- Köszönöm! - zavarba jövök, de egyben örülök is neki, bár az arcomon ez annyira nem látszik. Eszembe jut egy kis fáziskéséssel, hogy mosolyt varázsoljak az arcomra, hogy Som is tudja, hogy örülök neki.
Jó ötlet volt kimerészkedni a szobámból. - gondolom, miközben elindulok visszafelé. Lehet többször kéne.

Som

Annak ellenére, hogy nem értek a kviddicshez, teljes bizonyossággal állapíthatom meg, hogy tökéletes az idő egy kis repkedésre, miközben a pálya felé ballagok. Nincs túl meleg, nincs túl hűvös, úgy tűnik elázni sem fogunk. Igen, fogunk. A random srác, Som, akivel összefutottam az első kimerészkedésem alkalmával, azt küldte a bagollyal, hogy szívesen eljön velem repkedni.
Remélem, hogy nem fogok sokat bénázni. Volt már repüléstan órám, de még mindig nem vagyok ura a helyzetnek. Legalább csak ő lesz tanúja a szerencsétlenkedésemnek az üres pályát elnézve. A nagy morfondírozás közben sikeresen megérkeztem. Nem látom Somot, de lehet, hogy csak nem veszem észre.
Amíg várok rá, seprűt is kéne kerítenem, nekem nincsen sajátom. Úgy tudom, hogy a tőlem nem messze lévő épületben tartják a mindenki által használható eszközöket, így megrántom a vállamon a táskát - igen, mindenhova magammal cipelem -, és pár lépés után kinyitom az ajtót.

Som

A kezem még a kilincsen van, amikor megüti a fülem Som hangja. Egy kicsit összerezzenek, sikerül meglepnie.
- Szia! - fordulok hátra az ajtóból. - Felszállásra kész! - vigyorgok. Már csak egy seprű hiányzik. És ezt az apró hiányosságot mindjárt orvosolni is fogom.
- Azért indultam, nekem nincs. - felelek a kérdésre. - De úgy látom, legalább egyikünk elég jól repül ahhoz, hogy sajátja legyen. - biccentek a kezében lévő seprű felé. Édesanyám képviseli a boszorkány vonalat a családban, viszont ő nem hajlandó venni nekem egyet, mondván nem tudok biztonságosan repülni, és nincs is szükségem rá. Ami tulajdonképpen igaz, mert a városunk közepén mégse közlekedhetek vele, és még a környéken se nagyon használhatnám, nincs ami takarjon a muglik elől. De az előbbivel jár az is, hogy csak Bagolykőn tudok gyakorolni, amikor ráérek vagy reptanon vagyok. Hát, ez van, ebből kell kihozni a legjobbat. Attól még megengedem magamnak, hogy icipicit irigykedjek Somra meg a seprűjére.
Én is bekukucskálok a srác után, még azelőtt kapott el, hogy jobban szétnézhettem volna. A helyiség sokkal nagyobbnak tűnik belülről, mint az lehetséges lenne. Rengeteg viharvert seprű fed majdnem minden felületet, nem túl szívderítő látvány.
- Nem tudom. Most vagyok itt először. Keresek egy seprűt, addig nyugodtan nézz körül! - lépek beljebb a helyiségbe azzal a reménnyel, hogy hátha találok egy alkalmas példányt. Vagy legalább kevésbé alkalmatlannak tűnőt, ne legyenek nagy elvárásai az ember lányának. Kicsit félreállok az ajtóból, hogy Som is bejöhessen, ha akar, és pásztázni kezdem a lehetőségeim.
Pár perc lődörgés után úgy döntök, hogy az egyik sarok közelében lévő seprű egy picit jobban néz ki, mint társai, így azt veszem el. Cseppet sem konyítok a seprűk márkáihoz, ezért pár másodperces vizsgálgatás után nem keresem tovább, hogy milyen típust vettem el. Inkább megkeresem Somot.
- Azt hiszem megvagyok. - lépek mellé szívem választottjával. - Találtál valami érdekeset?

Ramóna

Nézelődés közben elkapom, hogy az ismeretlen lány még mindig figyel. Nem igazán értem, hogy miért, annyira azért nem vagyok érdekes. Talán beszélgetni akar? De akkor miért nem mond semmit? Általában az emberek nem szoktak törődni velem, ha nem rájuk figyelek. Márpedig az elhangzott, szám  szerint egy darab kurta kérdés után a legtöbben már mennek tovább dolgukra. Egyre jobban keresgélek a koponyámban található adatbázisban, de ilyen helyzetre nem kapok találatot.
Tanácstalanul visszanézek a békára, amely egy brekegés után egy loccsanással eltűnik a szemem elől a tóban. Hát, jó szórakozást kishaver! Ha legközelebb találkozunk, remélem nem ugrasz neki a képemnek megint. A lány ütemes dobogásától az agyam közben kezdi levetni kissé az ékszíjat. Mintha minden dobbanás egyre mélyebbre hatolna a dobhártyámhoz, szinte már fájdalmas, érzem az összes rezdülést a földön ülve. Megrázom a fejem, hátha sikerül kirázni belőle ezt az érzést, amitől a hajam borzas gólyafészekké vagy egy csapzott pulira kezd hasonlítani. Mielőtt felerősödhetne a hatás, megpróbálom elterelni a figyelmem:
- Amúgy hogyhogy latint tanulsz? - szólítom meg megint a lányt. Remélem a válasz alkotása megzavarja annyira, hogy abbahagyja a dobogást. Nem merem megkérni, hogy hagyja abba, mert ahányszor ezzel próbálkoztam, az emberek mindig megsértődtek. Nem jó, ha megsérted az embereket. Apropó emberek! Nem mutatkoztam be, pedig az is szokás.
- Egyébként Damira vagyok, téged hogy hívnak? - teszem fel a kérdést a lány homlokának, hogy legalább úgy tűnjön, hogy a szemébe nézek.

Som

Legalább egyikünk biztonságosan mozog a levegőben. Hálistennek.
- Az a baj, hogy szerintem nem csak azt az egyet használhatták. - kuncogok. - Több kviddics csapatuk is lehetett az állapotokat elnézve. - tetszik a poén, ezt könnyű volt megérteni.
Miközben megkeresem a legszimpibb seprűt, Som kvaffokat talál. Tehetséges a fiú, azt is kitalálja, amit még ki sem gondoltam rendesen. Segíthet, hogy ügyesebben mozogjak a seprűvel.
- Ő tűnt a legjobb állapotúnak. - emelem magasabbra a többinél kevésbé használtnak látszó seprűt. - Aha, jó ötlet! Segíthet fejlődnöm kicsit a seprűn maradásban. - helyeselek a kérdésére. Követem Somot az ajtón kívülre, ahol a táskámról érdeklődik.
- A levegőben legalább nem valószínű, hogy szükségem lenne rá, de az esetleges tempósabb földet éréshez pakoltam Betadine-t. - teszem le a táskát az épület mellé, ahol még ráláthatok a pályáról, nehogy véletlenül lába keljen. Amint megvagyok ezzel a művelettel, rábólintok Som kérdésre, aki ezután fel is száll. Hát, most én jövök ezek szerint, felülök a seprűre. Egy utolsó búcsúpillantást vetek féltett táskámra, majd felrúgom magam a levegőbe.
Egyből egy billenéssel kezdek oldalra, amitől a seprű elkezd irányt váltani, de gyorsan sikerül korrigálnom. Egy kicsit megállok kifújni magam. Megkeresem Somot a levegőben, és némi bizonytalan billegéssel odairányítom a seprűt.
- Mit szólnál egy kis bemelegítéshez a dobálgatás előtt? - kérdezem tőle kínosan vigyorogva, ahogy elfehéredő ujjakkal szorítom a seprűnyelet, mintha az életem függne rajta. Még nem vagyunk nagyon magasan, de innen se esne jól közelebbről megnézni a füvet alattunk. Gyakorlásképp elkezdek körszerűségeket leírni a srác körül, amire egész hamar ráérzek, de még mindig be vagyok kicsit feszülve. Minekután eleve kissé bebillenve körözgetek, de nem érzem, hogy elveszteném az egyensúlyom, kevésbé aggódom a leesés miatt, mint a felszálláskor. Nagyon remélem, hogy nem lesz szükség a Betadine-ra!

Ramóna

Észrevette, hogy észrevettem. Upsz. Nem tudom ilyenkor mit kéne csinálni, úgyhogy csak üldögélek tovább. A figyelemelterelésként feltett kérdés kicsit segít a szinte már az agyamat érő dobolással. Egyre több összpontosítás kell, hogy másra is tudjak figyelni.
Szóval asztronómia. Nem egy könnyű terület, de nem is igazán vonzott. Abban igaza van a lánynak, tényleg a latin a tudomány nyelve. Egyre gyorsabban topog a lábával, eléggé megnehezíti, hogy jól mondjam el a bemutatkozást. Cserébe megtudom az ő nevét is. A dobogás nem marad abba, majdnem elmulasztom miatta a kérdést.
- Mielőtt válaszolnék erre, abba tudnád hagyni a dobogást? - szólalok meg az utolsó adag koncentrációm felhasználva, francba a sértődéssel. Sokkal rosszabbul járna, ha hagynám, hogy a kiborulásomban is része legyen. Néhány idegszál választ csak el attól, hogy üvölteni kezdjek. Önkéntelenül is előre-hátra ringatom magam, hátha segít.

Som

- Tudom én, de egy horzsolással például nem feltétlenül megyek el a gyengélkedőre. - biztosítom a srácot, hogy tisztában vagyok a gyengélkedőn folyó munkával. De ha nem súlyos vagy zavaró sérülés, akkor majd begyógyul magától. Mindig így gondolkodtam, még ha kisgyerekként édesanyám minden kisebb sebemet is begyógyította. Mikor már iskolás lettem, nem mindig lehetett ezt megoldani. Hogy magyarázod meg az osztálytársaidnak, hogy hogyan gyógyult be a teljesen lehorzsolt könyököd vagy törött ujjad egy nap alatt? Ilyenkor maradt a mugli módszer.
A némi nehézségekkel tarkított felszállásom után megegyezünk egy kis bemelegítésben.
- Jól hangzik! - felelem neki, és elindulok utána. Somot nézve olyan könnyűnek tűnik a seprű irányítása, bárcsak nekem is ilyen könnyen menne!
Óvatosan megpróbálom feljebb emelni a seprűt, amely először nem reagál, de határozottabb mozdulatokkal már egész megbízhatóan tudom irányítani. Fel-le, jobbra-balra, már nem fenyeget a veszély, hogy megbillenek vagy lecsúszok, bár még mindig elég lassan megyek. Nem baj, egyelőre pont elég! Egy random gondolat száguld át a többi között: mi lenne, ha csinálnék egy 360 fokos fordulatot seprűstől? Hamar kiverem a fejemből, hiába nézne ki nagyon menőn, azért tisztában vagyok a képességeimmel.
Mikor visszaérek a kezdőpontra, Som már ott vár. Bólintok, hogy kezdhetünk, amire odadobja a kvaffot. Ilyen közelről még nem hibázom el, de egy kicsit meginog alattam a seprű, némi egyensúlyproblémát jelezve. Nem tudom, hogy lehetne folyamatosan távolodni, így a biztonság kedvéért fél kezemet visszarakom a nyélre, hátrébb tolatok kicsit, és visszadobom a kvaffot.
- Sokszor szoktál egyébként repülni? - érdeklődöm, bár elég nyilvánvalóan látszik, hogy van gyakorlata a fiúnak, és tuti nem csak könyveket olvasgatott róla.

Som

Nagyon koncentrálok, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom, miközben elkapom a kvaffot. Miután hátratolatok egy kicsit és visszapasszolom, Som inkább a képességeimnek megfelelően alakítja a dolgot.
- Az lehet jobb lesz elsőre. Repüléstanon inkább a seprűirányításra figyeltünk. - könnyebbülök meg. Megtudom, hogy ő már nem kezdő seprűlovas velem ellentétben. Remélem nem fogja elunni magát, amíg használható edzőtárs leszek.
- Kiskoromban próbáltam repülni édesanyám seprűjével, de tanítani csak itt, az iskolában kezdtek rá. Ahhoz képest egész jól megy szerintem. Rajtad viszont tényleg látszik, hogy nem most kezdted. - válaszolok neki passzolgatás közben. Eleinte meg-meginog a seprű, de lassan kezdek ráérezni, hogy hogyan tompítsam a mozgását. Ezt Som is észreveszi, bonyolítást javasol. Az én szerepem nem tűnik bonyolultnak: elkapom a kvaffot az egyik oldalamról és továbbdobom a másikra, amint Som odaér. Bólogatok, és felkészülök a kvaff fogadására. Sikeresen el is kapom, majd visszadobom. Ahogy ezt a passzolgatást folytatjuk, újra beszélgetést kezdeményez.
- Házit írok, tanulok javarészt. Mást nem igazán csináltam mostanában, úgyhogy jó kimozdulni kicsit. Szergej is jól van, nem egy aktív állatka. - válaszolok a kérdéseire. - Veled mi a helyzet? Ybl hogy van? - kérdezek én is. Sikerült megjegyeznem a kaméleonja nevét, kellően nem megszokott volt. Közben figyelem, ahogy kering körülöttem dobálgatás közben. Egyre egyszerűbbnek tűnik, ahogy újra és újra végrehajtva megfigyelhetem mit hogyan kell csinálni.
- Mit szólnál ahhoz, ha szerepet cserélnénk? Azt hiszem sikerült jól megfigyelnem a technikát és nem fogok lefordulni a seprűről. - vetem fel az ötletet. Mivel éppen nálam van a kvaff, még visszapasszolom neki, és ha rábólint, egyelőre két kézzel várom a passzt, hogy utána fél kézben kvaffal, fél kézben seprűvel indulhassak el.

Som

- De, csak akkor még nem ment olyan jól az irányítást, ezért inkább azt kellett gyakorolnom. - felelem. Ha lefordulok a seprűről közben, nem egy életbiztosítás még valamit a kezembe is nyomni. Ahhoz képest egész jól repülök már. A dicséretre elmosolyodok. Nem hiszem, hogy bárki örömmel választana a kviddics csapatába, de így ketten dobálgatni okés leszek előbb-utóbb.
- Ybl határozottan szociálisabb akkor mindkettőnknél. - kuncogok egy kicsit. Mondjuk tőlem nem nehéz szociálisabbnak lenni.
Som készségesen beleegyezik a szerepcserébe, túl sokat hagytam körbe-körbe repkedni, amiért kicsit bűntudatom van. Nem érek rá sokáig rágódni rajta, máris passzol, amit a már megszokott mozdulattal elkapok. Igyekszem fél kézzel irányítani a seprűt, a tőle látott mozdulatokat minél jobban hasznosítani. Annyira nem is bonyolult, a kör végén visszadobom neki. Felvetődik a kapura dobálás ötlete is:
- Hát, még azért pár kört repülök körülötted, ha nem baj, utána megpróbálhatjuk. - egyezek bele végül. Hamarosan ez a körbe repkedős dolog is egész biztonságosan megy. Nem állnám meg a helyem egy meccsen, de nem esek le.
- Mostanában visszatértem a retróbb vonalra. - felelek a kérdésére. - A Bogáncsot kezdtem el megint. Nagyon sokszor olvastam kiskoromban, de mindig van benne valami új, amit megértek. Nálad mi van most a terítéken a tankönyveken kívül? Mizu a Kafka könyveivel? - érdeklődöm. Valami rémlik az orosz irodalommal is, de nem akarok belebakizni, hogy rossz nevet mondok. Kafka legalább biztosan megmaradt. Közben befejezem a nem tudom hanyadik körömet, és elég magabiztosnak érzem magam, hogy egy szinttel fentebb emeljük a gyakorlatok színvonalát.
- Most már jöhet a kapura dobás! - nézek rá a mellettem lebegő Somra, majd elindulok az egyik karika felé, hogy én legyek az első kapus.

Som

- Hát, nem éppen egyszerű könyveket választasz. Nem szokott egy kicsit sok lenni? - teszem fel a kérdést. Nekem speciel sok lenne, ha  tanulás után is mindig ilyen nehezebb témájú könyveket olvassak. Mondjuk lehet Somnak pont ez a szórakoztató.
A körözgetés után kapura dobásra váltunk.
- Egy kviddics edző van elveszve benned. Nem gondoltál még arra, hogy csatlakozz a csapathoz? - vetem fel a gondolatot, ami egy ideje már a fejemben jár, amíg Som elfoglalja a helyét a kapuban.
Amíg a válaszra várok, kvaffal a kezemben, egy helyben lebegve méregetem a lehetőségeimet, hogy gólt dobjak. Max a kezdők szerencséje szegődhet mellém, bár eddig ő is hanyagolt, akárhányszor próbálkoztam. Nem hibáztatom, a korábbi seprűről félig leesős rakás szerencsétlenséghez én se fűztem volna sok reményt. Ma viszont már sokat tanultam a seprű irányításáról és egyensúlyban tartásáról, szóval legalább egy kicsit besegíthetne.
Nagy levegőt veszek, majd kissé Som mellé célozva elhajítom a kvaffot. Gyönyörűen száll a levegőben, egyetlen icipici probléma akadályozza meg a további repülésben: a kapu. Ennyit a kezdők szerencséjéről és a célzásomról.
Sűrű bocsánatkérések között begyűjtöm a kvaffot, majd egy kicsit hosszabb célzás után ismét eldobom, remélve, hogy ez már jobban fog sikerülni.