Rose Penelope Reakwood

Nyeste úgy döntött ma bátor lesz! Kimerészkedik a Navine falai közül és felfedezi a kastélyt. Először el akarta hívni Annamarit is de úgy döntött nem zaklatja minden aprósággal az idősebb lányt, egyébként is biztos, hogy unokatestvére már ismeri a kastélyt kívül-belül, nem hozná lázba a felfedezés. Igaz, Nyestét sem hozza lázba. Ő egyszerűen csak nem szeretne eltévedni, ha netán-tán egyedül kell mennie valamerre.
Egyelőre nem merészkedik messzire, csak a Déli szárnyat fedezi fel, s mindenről amit lát, készít egy rajzot. Így készül Nyeste térképe, aminek segítségével könnyen el fog igazodni a kastélyban. Őt az sem zavarja, ha a rajzolgatás miatt rettentő lassan halad. Elvégre ráér, nincsen semmi dolga, ha csak azt nem vesszük, hogy gyakorolnia kéne a varázslást, de lássuk be, nem sok értelme, hiszen egyetlen varázsigét sem tud kimondani, így pedig valószínűbb, hogy felrobbantja a kastélyt, mint hogy végre hajt egy amúgy - mások szerint - rendkívül egyszerű varázslatot.
Szóval ráér, s mikor benyitott a trófea terembe, egyszerűen nem tudott kint maradni. Bejött és megnézett mindent, majd kiválasztott egy-egy trófeát, aminek díszesebb, fényesebb, mint a többi s neki állt rajzolni. Már legalább az ötödiket rajzolja, úgy, hogy senki sem zavarja meg.
A talárjába burkolózva ücsörög a földön, szemben egy vitrinnel és most is az egyik navinés diák kupáját rajzolja. Az illető lány biztos nagyon okos volt, mert a prefektusok között is látta a kitüntetését meg az év diákjai között is kétszer. Már el is képzelte, hogy vajon milyen lehetett, s ha nem zavarják meg, akkor a következő rajzán egész biztos ez a lány szerepel majd. Egyébként meg, nem biztos, hogy észrevenné, ha lenne rajta kívül más is a teremben. Nagyon elmélyülten dolgozik.

Rose mint megérkezése óta mindig, a kastélyban sétálgatott: Szülei sokat meséltek a kastélyról, ismerte, tudta mi hol van, s még alig kezdte el az iskolát máris őrzőn lett belőle. Ma úgy gondolta, szétnéz a trófeateremben, ott díszelgett családtagjainak díszei, díjai. Hanem mikor odaért, s ment volna be, megállt: Egy lány üldögélt a kövön és rajzolgatott. Vörös haja a szemébe lógott, így nem vette észre Rose-t. Rose óvatosan megpróbált odébbállni, de aztán összeszedte magát és azt mondta magában: "Vajon ki lehet ez?" Nem szeretett vadidegeneket megszólítani, úgy, hogy nem tudja, hány éves az illető: Rose nem szeretett nála idősebeket megszólítani, ha nem ismeri őket. Se a kisebbeket. De Rose végül kibökte:
- Szia - motyogta kissé rekedten.

Rose Penelope Reakwood

Igencsak belemerült a rajzolásba. Persze ez nem meglepő. Apuka szerint Nyeste egy másvilágba kerül ha alkot és a kislány, bár nem ért teljesen együtt vele, azért szeretné hinni, hogy valóban egy másik, egy jobb világban van, amikor valamit a papírra vet. Talán a legjobb az lenne, ha ő is egy képregény figura lenne, akkor például nem okozna gondot a beszédhibája, hiszen egy szövegbuborékba azt írhatna, amit csak szeretne.
Persze most nem ilyesmin álmodozik. A serleget vagy tudja is ő mi az, rajzolja, amit az a navinés lány szerzett. Szeretne ő is hasonlót, de erősen kétli, hogy valaha is lesz része ilyesmiben. Álmodozni, ábrándozni azonban szabad, s így lehet az is, hogy ahogy egyre részletesebbé válik a papírlapon a dicsőséget jelző tárgyacska, az ő neve kerül annak aljára, egyelőre évszám nélkül.
Meg is feledkezik a külvilágról, nem veszi észre a másik lányt, aki idetévedt, csak amikor az ráköszön.
Lassan pillant körbe, mint akit valóban álomból ébresztettek, s néz a másik lányra. Becsukja a rajzát, aztán beharapja az ajkait, majd összeszedi magát, hogy kimondhassa azt a bizonyos szót. A gondolatai azonban messzire szaladnak vele, így ahogy mindig, most is belecsuklik a nyelve.
- Sz... sz... sssszzz... szia! - mondja ki nagy nehezen, közben fel is áll, leporolja a talárját és körbe néz, van-e itt más, és valóban neki szólt-e a köszönés. Elég valószínűen igen. Próbál hát barátságosan nézni a másikra, vagyis ahogy az az ő szótárában kinéz: lehajtott fejjel, a másik cipőjét bámulva, ami amúgy kifejezetten szép! Ha neki lenne olyan! De egy ilyen cipő, biztos drága, Apukának pedig nem lenne rá pénze. Talán megkérdezhetné, hogy lerajzolhatja-e a cipellőket. Akkor álmodozhatna arról is, hogy neki van ilyen. Persze, ahhoz előbb beszélgetni kéne tudni.

Rose igazán nem tudta, hogy most mi a helyzet. Csak pár dolog jutott el az agyáig: Ő, Rose Penelope Reakwood itt áll, itt van egy másik lány is, eddig rajzolt, de most nem tudja miért, de dadogva visszaköszönt a lány. Nem mintha a dadogással baj lenne, nem az illető tehet róla. Rose csak azért köszönt rá a lányra, mert talán a lány már észrevehette, és akkor illik köszönni. Hiába próbált összpontosítani az elkezdett beszélgetés feldolgozására és folytatására, folyton felmerült benne a kérdés: Miért dadog ez a lány? Nem mintha ez bűn lenne, ez nem bűn. Lehet, hogy egy régebbi bűbáj miatt dadog? Vagy egy bájitaltól, amit rosszul készítettek el? De ilyen esetekben a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály kezelésbe venné és kikúrálná. Akkor vajon miért? Rose nem tudta felfogni, hisz számára egyértelmű volt: ha baj van, jön a bűbáj vagy bájital, vagy ha nagy a baj akkor a Szent Mungó. Hisz őt varázslók nevelték. Mindent tudott a varázsvilágról. De akkor hirtelen felmerült benne egy esedékes lehetőség: a lány csak úgy dadog. Semmi bűbáj, semmi bájital. Csak úgy. Számára ez hihetetlen volt, de tudta amit szülei tanítottak: akár mugli, akár mágus, sajnálni kell azokat, akiknek valami problémájuk van, és nem szabad őket megvetni problémájukért, hanem segíteni kell rajtuk. Segíteni. De ő mivel segíthetne? A barátságával? Lehet, hogy nincsenek barátai. Így Rose elhatározta: Ha Százfűlé  Főzetet is kell innia vagy bármi más szörnyűséget csinálni, ő megteszi azért, hogy ezzel a lánnyal barátok legyenek. Így kb. 5 perc után kinyögte:
- Hogy hívnak? Én Rose Penelope Reakwood vagyok. Vagy csak simán Rose, esetleg Rosie.

Rose Penelope Reakwood

A másik lány első ránézésre igazán szimpatikus neki. Először is nem nevette ki, és nem is hagyta magára, miután köszönt. Nyestét pedig, egyáltalán nem zavarja a köztük beálló csend, közben is nagyon jól érezi magát. Memorizálja a lány cipőjét, annak színét és vonalait, s egy kis idő után már biztos benne, hogy emlékezetből is le fogja tudni rajzolni. Így azonban már nem tudja, hogy mit nézzen, vagyis sejti, hogy illene rápillantani a másikra, így kicsit meg is emeli a fejét s vet rá egy futó pillantást, de annyira nincs hozzá szokva ahhoz, hogy másokat néz, miközben azok nézik őt, hogy gyorsan el is fordul megint, s inkább az egyik vitrint szemrevételezi. Legalábbis látszólag, mert igazából abból figyeli a lányt, ahogy visszatükröződik a képe az üvegen. Igazán kedvesnek tűnik még mindig.
Nyeste magában már egy teljes beszélgetést levezényel. Természetesen csak azért magában, mert tudja jól, a valóságban ilyesmire sosem lenne képes. Vagyis egyszer majd biztosan, mert állítólag ezt még kinőheti, bár ő már nem hisz benne. Mindenesetre jól el van csendben is, pontosabban lenne, mert a másik lány csak bemutatkozik, és hát az illem megköveteli, hogy ő is ezt tegye.
Ilyenkor nem szereti a nevét. Sokkal jobb lenne, ha Emmának vagy Ellának, esetleg Annának hívnák. A magánhangzóval kezdődő szavakat ugyanis mindig könnyebben mondja ki. Azokat se olyan gyorsan, mint szeretné, de jóval könnyebben, mint egy olyan szót, amiben torlódnak a mássalhangzók. Pont mint a Nyestében.
Elsőre bólint, hogy tudomásul vette a másikat Rose-nak hívják. Meg is jegyzi, aztán belevág újra, abba a bonyolult dologba, amit mások beszélgetésnek hívnak.
- Ny...ny...nyes..nyes...t..tt...e - Mondja ki nagy nehezen, de ő is hallja, hogy ebből a makogásból nem sokat érthetett a másik, így csak felemeli a rajzmappáját és megmutatja az arra felírt nevét:
Mezősi Nyeste Veronika

Rose körültekint: hirtelen furcsa volt neki a lány dadogó beszéde, hisz öt perc néma csend után hiába gondolkodott erről, teljesen megfeledkezett róla. Aztán pedig megpróbálja összerakni a szót: Nyeste? Ezt a nevet még nem nagyon hallotta. Látta, hogy a lány elkezdte újra nézegetni a cipőjét, amitől kissé megilletődött, és megpróbált észrevétlenül odébb lépni, de talárjában megbukott és elesett. Szégyenkezve feltápászkodott és mosolyt próbált varázsolni arcára, de ezzel csak azt érte el, hogy egy groteszk szörnytekintet látszott arcán, és abban biztos volt, hogy ezzel nem teszi magát sikeresebbé barátkozás terén.  Félt, sőt rettegett, hogy ezzel csak megijeszti a Nyeste nevű lányt: Rose bátor volt, ha kalandokról volt szó, de szörnyen félős, ha idegennel való beszélgetésre került a sor. Szerinte neki nem ment ez. Ezt abból gondolta, hogy a mugli iskolában nem nagyon voltak barátai, bár ez érthető volt, hisz egyszer egy lányt fogócska közben felrepített a második emeleti fiúvécé nyitott ablakába. Egyszerűen félt a barátkozástól. De meg kell próbálni. A nagybácsi mindig ezt mondta. És amit Edward bácsi mond az szent! Így hát megpróbálta:
- Mezősi Nyeste Veronika, igaz? Láttalak a beosztáson. Navine, ugye? - Itt egy picit habozott. Vannak, akik házuk alapján ítélnek meg másokat, és félt, hogy nem fog tetszeni a lánynak. - Én a Rellonba kerültem. Kviddicsezem is. Te szereted a kviddicst?

Rose Penelope Reakwood

Nos, arra nem számított, hogy a bemutatkozására felborul a másik. Pedig annyira nem volt heves a mozdulat, amivel felemelte a mappáját, de rögtön félre is teszi, az sem zavarja, ha most a földre esnek a rajzai, mert nem akarta feldönteni a lányt. Gondolkodás nélkül nyújtja neki a kezét, hogy felsegítse. A furcsa fintorral Rose arcán nem foglalkozik, hiszen biztos csak megütötte magát, azért vág ilyen arcot. Ha tudná meg kérdezné, hogy jól van-e, de valószínűleg sok időbe telne, egy ilyen hosszú kérdést kimondania. Így csak arra hagyatkozik, hogy felsegítse a másikat. A legrosszabb, ami történhet, hogy ő is a földön köt ki. Neki az sem baj. Esett már rengeteget.
Miután felsegíti a másikat - vagy ha magától áll fel Rose, neki az is oké - megszólal a másik, és ő ismételten csak bólogat. Igen, ő az a Nyeste. A Navinéből. Most, hogy mondja a másik a beosztást, neki is dereng valami, bár igazság szerint ő nem figyelt. Folyamatosan azt várta, hogy majd közlik tévedés történt és visszamehet Apukához. Kicsit talán csalódott lett volna, de nem lett volna rossz az sem. Így mondjuk, Anyuka biztos büszke rá. Apuka ezt mondaná. S ahogy ez jut eszébe meg is érinti a nyakában levő láncot, lepillant rá, majd ismét a lányra néz.
A kviddics említésére, kissé furcsán pislog. Hallotta már többektől is, de az igazság az, hogy még nem tudja pontosan, hogy mi az. Így egy bizonytalan bólintás után, ismét megpróbál meg szólalni.
- Én... één, n... n... nem t... t..tu-tu...d...dom... m... m... mi az - mondja el kissé nehézkesen és lehajtja a fejét, mert hát tudja ő, hogy ez egy rossz dolog. Meg kellett volna kérdeznie erről is Annamarit, de tényleg nem akarta zavarni.

Rose igazán és őszintén csodálta, hogy a lány még nem hallott a kviddicsről. Ismert már sok félvért is, de ők is tudták mi az. Hisz nekik a varázsló szülőjük elmagyarázta, hogy mi az a kviddics. Rose észrevette, hogy ha bár a lány szűkszavú, mégis így-úgy kihámozza a dolgokat, és megismeri a lányt. Hisz már tudta a házát, a dadogását, a nevét és hogy mugli születésű. Legutóbbit onnan sejti, hogy Nyeste nem tudja, mi az a kviddics, pedig mindjárt itt az első meccs. Most Rose úgy érezte, nem tud semmit se mondani: bár tényleg nem tudott. Nem jutott eszébe semmi. Semmi az ég világon. Beszéljen a Rellonról? Nem, az nem jó, hisz Nyeste a Navine ház tagja, őt nem érdekelné a Rellon. Tényleg nem tudott semmit mondani. De eszébe jutott valami:
- Nincs kedved holnap ugyanitt találkozni? Mehetnénk együtt órára vagy ilyesmi. Vagy, ha nincs olyan órád, amilyen nekem, akkor holnapután is találkozhatnánk és együtt tölthetnénk a napot, jó? - Rose a biztonság kedvéért hozzátette: - Ha találkoznák velem, csak bólints vagy rázd a fejed. Ha igen, mikor? Mutass egyest az ujjaddal, ha holnap, kettest, ha holnapután. Van holnap Bűbájtanod? - kérdezte, majd fürkészve figyelte a lány arcát, válaszra várva.

Rose Penelope Reakwood


Érezi ő, hogy a kviddicset tudnia kéne. Hiszen a másik lány szinte rögtön azzal jön, hogy majd holnap találkozzanak. Nem mintha az nem felelne meg. Neki jó az is. De valahogy olyan rövidnek és sutának érezte a mostani találkozást és tudja, hogy a kviddics miatt van. Persze rábólint a holnapra, aztán ahogy a másik tovább magyaráz, és nagyon sokat beszél, megakad a gondolatmenetében. Érzi, hogy a másik segíteni akar, azért mondja, hogy mutogasson, de valahol sérti is. Elvégre nem buta ő, tudja, hogyan fejezze ki magát. Nem is gondolkozik, csak úgy odateszi a mutató ujját a másik szájára, mintha azt mondaná: "pszt". Aztán felkapja a rajzmappáját, kihúz belőle egy lapot és arra írja le, amit, mondana. Szerinte ez sokkal egyszerűbb.
Holnap és holnapután is jó. Van bűbájtanom. Neked az jól megy?
Gyorsan ír, így nem olyan szépek a betűi, de azért olvashatóak. Írásból és rajzolásból mindig dicsérték, nem aggódik, hogy a másik ne tudná elolvasni a sorait. Ugyanakkor most kérdőn pislog rá, hogy mit fog válaszolni. Az igazság ugyanis az, hogy retteg a bűbájtantól, de az viszont egyike a kötelező tárgyaknak, nem igazán volt választása, hogy felveszi-e vagy sem. Csak éppenséggel azt nem tudja, hogy fog varázsolni, amikor még a nevét sem tudja kimondani, nem hogy egy varázsszót. De talán ez a lány, segíthetne neki. Mondjuk ülhetnének egymás mellett és mondhatná Rose a bűbájokat. Persze csak akkor, ha a másiknak jól megy. Ha neki is nehéz, akkor nem akarja még inkább visszatartani a tanulásban. Nem lenne szép tőle.

Rose alig várta már Nyeste válaszát és megkönnyebült, mikor a lány igent írt. Már nagyon várta a holnapot. Aztán: Hogy megy a bűbájtan?! Lehet ilyet kérdezni egy Rose Penelope Reakwoodtól?! Hisz ő mágusok közt nevelkedett és a nagyapja, apja, anyja kiválóan vizsgáztak bűbájtanból. És őt ők tanították. Meg Edward bácsi. De ő is csak egy ponttal maradt le a kiválóról. Remélte, hogy neki is hasonló lesz az eredménye: már elképzelte, ahogy Nyeste és ő egy padban fognak ülni és majd egymás mellett fogják körmölni a házi feladatot. Rose ránézett az órájára, már nagyon késő volt. Gyorsan hadarta Nyestének:
- Igen jó vagyok bűbájtanból azt hiszem. De most szörnyen sajnálom, mennem kell. Akkor holnap a bűbájtan terem előtt, holnapután meg itt?- Kérdezte.
Miután a lány válaszolt, rögtön futott le a klubhelyiségébe, kiakasztott egy cetlit egy eladó Jól-Sep R 6-ról, hiszen neki már Tűzvilláma volt, és a hálószobába felszaladva és lefeküdve rögtön elnyomta az álom.

Rose Penelope Reakwood

Szerencsére a másik nem vette rossz néven a hirtelen mozdulatot, amivel mondhatni befogta a száját, így jóval könnyedebben és gyorsabban tudja leírni a mondanivalóját. Meg is mutatja gyorsan Rosie-nak, aki könnyedén elolvassa a sorokat és válaszol is. Igaz csak sebtében, úgy látszik, dolga van. Nyeste meg már csak bólintani tud mind a két kérdésre. Ott lesz holnap a bűbájtan terem előtt és holnapután is eljön ide az órák után. De ki tudja, talán a többi órán is találkoznak majd Rose-zal, elvégre ha mindketten elsősök, akkor könnyedén összefuthatnak.
Integet még a lánynak, majd amikor az eltűnik a Trófeateremből, visszaül, hogy befejezze a korábban megkezdett rajzát. A lapot, amin leveleztek, vagyis, amire a válaszát írta Rose-nak elteszi, hogy majd holnap is tudja használni, ha úgy adódik, hogy sokat kéne beszélgetni. Aztán jókedvűen folytatja a rajzolást, mert ez a lány egyáltalán nem nevette ki, és ez azért igazán nagy előrelépés. Nem ehhez van szokva. Persze, nem bízza el magát túlságosan, még változhat a helyzet, akkor pedig nem akar szomorú lenni. Egyelőre azonban nem gondol erre. A rajzára mered, majd a trófeára, amiről készül és néhány perc után folytatja a rajzolást. Lassan visszakerül abba a különleges világba, amit csak ő ismer, és amiben a rajzain kívül talán csak Apuka létezik. A Trófea mellé, lassan odakerül egy lány is, aki bár nem olyan, mint amilyennek az eredetileg képzelte kifejezetten tetszik neki.
Hosszú idő telik el, s mire észbe kap, már javában besötétedik odakint. Hirtelen, ijedten pattan fel, szedi össze a dolgait és szalad vissza a Navinébe, hogy ne büntessék meg, takarodó utáni kint lét miatt.

Reggel Rose korán kelt. Maga sem tudta miért. Furcsa, kellemes érzés járta át testét. Gyorsan felöltözött és futott le reggelizni. Csak egy pirítóst kapott be. Nem volt éhes. Mikor kapta volna fel a táskáját, hogy induljon, ijedten konstatálta, hogy az nincs ott. A Rellonban hagyta. Futott vissza. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehet ilyen szeleburdi és feledékeny. És még be se pakolt! Rápillantott az órájára: még bőven volt ideje az órákig. De ő minta pár másodperce lenne, gyorsan beledobálta könyveit, nem nézve melyik milyen. Ő most csak sietett. Futott, ahogy a lába bírta. Fel a lépcsőn, balra, megint fel és így tovább. Odaért és leült a hideg kőre. Most valahogy tényleg hidegnek tűnt. Eddig nem volt az, pedig nem változott semmi a hideg kőnél. Ugyanaz maradt. Talán őt járta át a tegnap miatt akkora melegség, hogy ez neki már hidegnek számít? Hát igen, a tegnap. A legszebb tegnap a világon számára. Elgondolkozott, hogy mikor lesz már holnap. Soha. Hisz mindig ma lesz. Ha felkelünk egy nappal később, azt már mának mondjuk. Butuska gondolata megrémítette: akkor holnap sosem lesz? Akkor nem fog eljönni hozzá Nyeste holnap! De talán akkor ma se? Gondolataiba mélyedve várta Nyestét Rose. Mintha egy év telt volna el azóta, hogy a trófeateremben járt. És ő ült, csak ült és várta Nyestét, arra gondolva, hogy talán sosem jön el.

Rose Penelope Reakwood
másnap reggel

Nyugodtan reggelizik, s bár ő magam nem feltűnő jelenség ő látja Roset a rellon asztalánál. Azt is látja, hogy a másik gyorsan elsiet, de nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. Szépen befejezi a reggelijét, majd feláll, megigazítja a talárját, s miután megnyugszik, hogy nincs késésben egyetlen óráról sem, a táskáját meg a rajzmappáját felemelve indul el a Trófeaterem felé. Nyugodtan sétál, hiszen nem sürgeti semmi. Meg sem fordul a fejében, hogy a másik már tűkön ülve vár rá.
Amikor odaér csendesen nyit be a terembe, ahol meg is pillantja új ismerősét a földön ülve. Mosolyra húzza a száját és integet neki, aztán mellé csüccsen a földre.
Előveszi a tegnapi lapot, amire a válaszait írta és ismét körmölni kezd. Amikor pedig elkészül Rosie elé tolja a lapot, hogy a másik lány el tudja olvasni a mondani valóját.
Szia! Hogy vagy ma? Jól aludtál? Láttalak a reggelinél. Hova siettél? Dolgod volt?
Miközben a másik olvas, Nyeste a lány arcát figyeli. Később lehet őt is lerajzolja majd. Múlt este a cipőit már megrajzolta elalvás előtt.

Rose nagyon örült. Hát mégis eljött! Nem csalódott. Aztán egy fura gondolat azt mondta neki: holnap már nem lesz ilyen szerencséd, holnap nem jön el. Gyorsan elhessegette  ez a buta gondolatot. Holnap is itt lesz. Ugyanitt. Hanem már menniük kellet volna órára. Mikor a lány elé rakta rajzát, ami nem is rajz, hanem írás, egy pillanatra elbambult, aztán válaszolt:
- Jól vagyok. És te? Én jól aludtam. Hogy hova siettem? Otthagytam a klubhelyiségben a táskám. Te hogy aludtál? - Bár nem várta meg a választ. Feje szörnyen gyorsan zakatolt. Eszébe jutott valami. A szünetben mesélt neki valamit Edward bácsi: hogy sok évvel ezelőtt meghalt egy boszorkány, egy nagyon tehetséges boszorkány valami szörnyű varázsbetegségben. És, hogy van egy lánya. De a férje mugli. És azt is mondta, hogy együtt fognak Bagolykőbe járni. Rose okos lány volt. Felmerült benne: talán Nyeste annak a boszorkánynak a lánya? Nem is mugli születésű, hanem félvér? Talán azért nem ismeri a kviddicst. Végül órájára pillantott. Menniük kellet.
- Mindjárt kezdődik az óra, mennünk kell. Nyeste, neked él az anyukád? - tudta, hogy ezt illetlenség volt megkérdezni, és szégyellte is magát, de kibukott a száján. Egyszerűen kíváncsi volt.

Rose Penelope Reakwood

A másik lány láthatóan jókedvű, így Nyeste is csak mosolyog, miközben leírja azt a sok mindent, amit kérdezni szeretne. Utána pedig türelmesen várja a válaszokat.
Bólogat, ez nála azt jelenti, hogy ő is jól van, és örül, hogy a másik is. Na meg, hogy igen, érdekli, hova sietett. Aztán mikor kiderül kicsit nevetgél, mert hát vicces ez a Rose, hogy ilyen kis feledékeny. Majd újfent bólint, jelezve, ő bizony remekül aludt.
Aztán Rose mintha máshol járna. Nyestét amúgy nem zavarja, ő is szokott álmodozni, meg képzelődni fényes nappal is, főleg ha olyan az anyag, hogy követni sem tudja. Pedig nem buta ő, csak ha az ember nem tud szólni, hogy nem ért valamit, akkor elmagyarázva sem lesz neki még egyszer. Épp ezért maradt mindig csöndben matematika órán. Egy picit számolgatott ezt-azt, aztán legfeljebb rossz volt. Nem olyan nagy baj az.
Most viszont teljesen más anyagokról fog tanulni és itt bizony nem szeretne lemaradni. Talán Rose majd elmagyaráz neki ezt azt. Már épp visszahúzza a lapot, hogy erre is rákérdezzen, amikor egy váratlan kérdést szegeznek neki.
Egy rövid pillanatig csak néz Rosie-ra, vajon honnan jutott eszébe most a lánynak ez? És egyáltalán miből? Ennyire látszik rajta, hogy nincs Anyukája? Talán rosszul öltözött fel? Meg is nézi magát, de szerinte minden rendben. A haját is kifésülte reggel, így végül csak megrázza a fejét válasz gyanánt, de aztán a papírra is leírja:
Meghalt még mikor kicsi voltam. Honnan tudod?
Nyeste nem szeretné, ha emiatt bárki sajnálná vagy ilyesmi. Ő megszokta, hogy ketten vannak Apukával. Vagyis itt, most már Annamáriával az unokatestvérével. De hogy egy olyan lány, mint Rosie honnan tudhat az ő anyukájáról, az számára rejtély.

Rose érezte, hogy nagy sértés mondott az ő csacsogó szájával. Gyorsan hozzátette:
- Nem mintha úgy néznél ki vagy ilyesmi, nagyon szép vagy és rendezett. Biztos érdekel honnan veszem, ugye? Tudod, van egy bácsikám, Edward bácsi. Ő gyógyító. Látta az anyukádat. És ismerte is. Mármint nem ő, hanem Edward bácsi barátja. Egy helyen dolgoztak. Ő mondta Edward bácsinak, hogy milyen tehetséges az anyukád. De Edward bácsi maga is látta. Látszott rajta. Gondolom nem nagyon szereted, ha a halott anyukádról beszélnek. Én se szeretem, ha apukám nagybátyjáról beszélünk. Három éve halt meg, sárkányhimlőben. Az egy varázsbetegség. Persze, tudom, az ha valaki az anyukáját veszíti el, az nem olyan, mintha valaki az apja nagybátyját vesztené el. Hisz az anyuka nagyon fontos. De most már végképp mennünk kell. Nem akarsz késni, ugye?

Rose Penelope Reakwood

Az információ halmaz kicsit sok egyszerre Nyestének. Bár a lényeget azért érti. Rose ismert valakit, aki megpróbálta meggyógyítani az anyukáját. Vagy ha nem is az ő anyukáját valaki másét. Mert azért Nyeste sejti, hogy nem ő az egyetlen lány, akinek meghalt az anyukája, így abban sem lehet biztos, hogy Rose valóban az ő édesanyjáról beszél. Ennek ellenére, az, hogy anyukáját tehetséges boszorkánynak tartják nagyon jó kedvre deríti. Csak a fejét rázza, őt nem zavarja, ha Anyukáról beszélnek. Apuka is sokat mesélt róla, igaz sosem a varázslatokról, mert mint ő mondta, butaságot nem szeretne mondani. Nyeste pedig ezt is elfogadta. Apuka sem minden tudó, csak ha fáról van szó.
Aztán, ahogy Rosie sietségre invitálja ő is lepillant a jobb kezén lévő órára, és csak bólint. Valóban elment az idő, jobban mint gondolta. Felkapja hát a cuccait a földről és csak a biztonság kedvéért, ismét megigazítja a talárját. Sosem volt ilyen szép ruhája! De aztán persze, már szalad is. Rosieval együtt. Bízva benne, hogy a Rellonos lány tudja, hol van a tanterem, mert neki valójában fogalma sincs.

Rose nagyon sietett. Futott, ahogy a lába bírta, vagyis elég gyorsan. Megedződött már ő futásban a kviddicsnél, ha be kellet melegíteni. Nyeste pedig futott utána. Rose fel, balra, fel, jobbra és egyet mégis le futkorászása nem volt túl hatásos, mert egy szoborról jegyezte meg az utat, de végül odaértek. Beálltak a sor végére a sok dudorászó, fütyörésző és sustorgó diák mögé. Izgatott volt. Remegett az izgalomtól. Mikor a tanár beengedte őket, a diákok özönvízszerűen ömlöttek befelé. Rose és Nyeste is bementek és Rosie érdeklődön pillantott Nyestére, várva, hova ül le a lány.

Rose Penelope Reakwood

Nyeste szalad, ahogy csak tud, nehogy lemaradjon Rosietól. Egyébként nem rossz ő futásban, a faluban is sokszor futott, főleg a csúfolódok elől, de egyébként is jó szórakozásnak minősült. Csak ahhoz nincs hozzászokva, hogy mindezt egy rajzmappával teszi. Viszont itt a kastélyban annyi szép dolog van, hogy egyszerűen úgy gondolta, neki mindig szüksége van a mappára, benne a lapokkal, hogy bárhol, bármikor rajzolhasson. Most már sejti, hogy ez nem volt olyan jó ötlet, hiszen az órák között valószínűleg ideje sem lesz, de nincs mit tenni. Most vele van a mappa, hát azzal fut és igazán ügyesnek érzi magát, amiért egyszer sem esik el, csak picit botlik meg egy lépcsőfordulóban de még időben megkapaszkodik s szalad tovább, mintha mi sem történt volna. A terem előtt, aztán meglát pár másik gyereket, akiket már látott a Navinében és akikről tudja, hogy elsősök, mint ő, így biztosan tudja, hogy jó helyen vannak.
Rosieval együtt ő is belép a terembe. Kettős érzések bujkálnak benne, egyfelől szeretne eltűnni, hogy ne is vegyék őt észre, másrészt az újdonság varázsa csábítja előre. Rellonos barátjára pillant, mert most már talán hívhatja barátnak, vajon ő hova szeretne ülni? De mint egy fajta javaslat, a terem közepe felé mutat bal kezével, hogy ott azon a részen, neki megfelelne, s mit gondol a másik? Ha Rosienak is megfelel, akkor odaülnek le, ha nem, akkor majd követi a rellonost, ő úgyis tapasztaltabbnak látszik a varázslatokban. Biztos varázslók nevelték, nem úgy, mint őt. Bár Apuka szerint semmi hátránya nincs ebből.
Nyeste figyel rá, hogy Rosie bal oldalára üljön, mivel ő balkezes - Rosieról meg nem tudja, de ha a lány jobb kezes, mindig összeütköznének írás közben. Ha pedig már ülnek a mappát a pad lábának támasztja, majd elővesz egy lapot és tollat, meg egy díszes, fafaragású dobozkát, benne a pálcájával. Pontosabban Anyuka pálcájával.

Nyeste a terem közepe felé mutat. Oda akar ülni? Jó, hát üljünk oda. - gondolta Rose. Elindult és leült. Elővette a jegyzeteit, tintát, pennát és a gyönyörű pálcáját. A pálcára egy apró poros cetli volt rákötve, egy egyszerű madzaggal. Rajta ez állt:
              Mogyorófa
                  Főnixtoll
                  11 és fél hüvelyk
Rose a papírkát figyelemre sem méltatva leszedte a pálcáról. Feszülten figyelt. A tanár bejelentette, hogy ma mit fognak tanulni. Előkapta jegyzeteit és gyorsan írni kezdett, halkan motyogta, hogy mit ír:
- Bűbájtan, 1. óra, Vingardium leviosa varázsige- ez volt irományán. Mikor a tanár bemutatta a pálcamozdulatot, az is lejegyezte, majd rápillantott Nyestére.

Rose Penelope Reakwood

Nyeste csak egy pillantást vet a másik pálcájára, ami nyilván új, hiszen rajta van még a papír is. Az övéről nincsenek ilyen információk, de majd megkérdezi Apukát, hogy milyen fából készült, mert Apukánál senki sem tud többet a pálcákról. A hosszát meg le tudja majd mérni. A főnixtollat nem érti Rosie pálcájánál, de nem is igazán foglalkozik vele, ahogy a tanár beszélni kezd ő is neki lát a jegyzetelésnek. Igaz, padtársának furcsa lehet, ahogy most ír, mert Nyeste bizony tükörírással jegyzetel. Balról jobbra, ahogy a példaképe Leonardo da Vinci is tette. Legalábbis egy könyvben ezt olvasta és azóta megtanult így írni, s iskolai jegyzeteit mind így írja. Néha mást is, nem szokta észrevenni, de ha szólnak neki, akkor gyorsan lekörmöli a szöveget a jó irányban is.
Figyeli a tanárt, a pálcamozdulatot, a szavakat, a kezébe is veszi a pálcát, megforgatja, elképzeli, hogy milyen szép is lenne, ha neki is úgy felemelkedne csak egy pöccre bármi is. De egyelőre nem hiszi, hogy sikerülne neki, így vissza is teszi a pálcát a dobozkába, nem szeretne úgy járni, mint néhány napja az első óráján, ahol a kezébe kellett fogni. Persze nem történt nagy katasztrófa, csak egy hangos pukkanás volt, majd apró porszemek szálltak ki a pálcája végéből. De nem ez volt a feladat, és akkor is megkérte a tanár, hogy ő most inkább ne varázsoljon. Sóhajt hát egyet és figyeli Rose-t, meg a többi diákot, hogy nekik, hogyan megy.
Ha meg a tanár megkérdezi, hát megpróbálja neki elmondani, hogy ő egy ilyen hosszú szót, mint a "Vingardium Leviosa" egész biztosan nem tud kimondani.

Rose rápillantott Nyeste lapjára és elkerekedett a szeme: Nyeste visszafelé írt. Vagy más néven tükörírással. De az nem jó, mert lehet, hogy a tanár nem tudja kiolvasni vagy ilyesmi. Nem mintha esetleg most bármi baj lenne vele, hisz ez a jegyzet csak maguknak szólt, de a házi feladatnál és majd a vizsgánál probléma lesz belőle. És Rose szólni akart, hogy ne legyen baj belőle. De nem most fog szólni. Majd óra után. Majd figyelmezteti őt, hogy ne így írja a házi feladatát. De most egyébként is mást kellet csinálni. Felemelte pálcáját és kimondta a varázsigét, a helyes mozdulatot használva. Mintha egy picit megmozdult volna a pennája egyik pihéje. Menni fog ez! - biztatta magát. Pár perc múltán mintha felemelkedett volna egy picit, de rögtön vissza szállingózott, bár inkább csak visszahanyatlott. Rápillantott Nyestére. Csak most vette észre, hogy a lány nem csinál semmit se a pálcájával. Most jutott eszébe, hogy ha a lány dadog, akkor a varázsigéket se tudja jó kimondani. Vajon mit lehetne ez ellen tenni? Majd küld egy baglyot a szüleinek. Vagy kutakodik a könyvtárban. De ő segíteni fog Nyestén! És ha Rose valamit elhatároz, azt meg is teszi!

Rose Penelope Reakwood

Nyeste tudja jól, hogy a házi feladatot nem írhatja majd így, bár az sem lenne szerinte olyan probléma, biztos van a tanároknak is tükre azzal el tudnák olvasni. De azért figyelni fog. Viszont ő már egészen megszokta ezt, gyorsabban is ír így meg olvasni is szuperül tudja.
Most viszont, hogy mindent leírt, kicsit kezd unatkozni. Jobb híján megtámasztja a fejét a tenyerében és úgy figyeli Rosiet, akinek meg-megmozdul a tolla. Ha a másiknak, aki tökéletesen tud beszélni csak ennyire megy, vajon mi történne, ha ő is megpróbálná? Nem, nem fog most kísérletezni, de talán este a szobában, vagy valamikor, ha teljesen egyedül van kipróbálhatná. Csak úgy, kíváncsiságból. Mert előbb-utóbb biztos tőle is elvárják majd, hogy csináljon valamit, nem ücsöröghet a végtelenségig némán a többiek között. De az is lehet, hogy szimplán hazaküldik majd. Igen, ez a valószínűbb.
Mivel ezen azonban nem szeretne agyalni, s mert az is lehet, hogy Rosie azért nem tud úgy teljesíteni, ahogy kell, mert ő figyeli, ezért inkább rajzolgatni kezd a lapjára. Semmi extrát, csak firkákat. Ezzel igazán nem zavar senkit, és ő sem unatkozik. Ha pedig nem szólnak rá, akkor szép lassan megjelenik a lap szélén egy lebegő tollpihe, majd ha ezzel megvan, kinyitja a díszes dobozkát, amiben a pálcája pihen és azt is oda rajzolja a lap szélére, mellé pedig odaírja a varázsszót is. Ha a valóságban nem is, a képzeletében megcsinálja ő a feladatot. Nem mondhatja senki sem, hogy nem figyel.

Rosie nagyon boldog volt, hogy ötlete eszébe jutott. Nem is figyelt másra, csak ezen agyalgatott óra végéig. Mikor kicsöngettek odament Nyestéhez:
- Nincs kedved könyvtárba menni? Esetleg felmenni a bagolyházba? Most van egy pici időnk. A könyvtár nagyon szép. Vagy a bagolyházban küldhetnél apukádnak egy baglyot. Mit szólsz hozzá?- kérdezte Rose, abban reménykedve, hogy még nem járt a könyvtárban és megnézné azt, vagy tényleg küldene egy baglyot az apukájának. Más dolgon is járt az agya: Hamarosan itt a kviddics szezon, és lemehetnének Bogolyfalvára a kviddics szaküzletbe, hogy bemutassa ezt az érdekes sportot Nyestének:
- Meg esetleg hétvégén lemehetnénk Bogolyfalvára és nézegethetnénk az üzleteket.- Igaz, Rose nem "nézegetni akarta az üzleteket", hanem konkrétan bemenni egy boltba, de gondolta, majd biztos máshova is benéznek.

Rose Penelopte Reakwood

Míg Rosie és a többi diák gyakorol ő szépen lerajzolja a varázslatot. Nyestének ez majdnem olyan sikerélmény, mintha valóban varázsolt volna, így amikor megszólal az óravégét jelző csengő vidáman csukja be a pálcájának szánt dobozkát s teszi ismét a táskájába, majd elteszi a lapot, amire jegyzetelt és rajzolt.
Rosie kérdése eközben érkezik és egy pillanatig elgondolkodik, aztán felmutatja a kezét, pontosabban két ujját, hogy neki a második lehetőség, a levél küldése Apukának szimpatikusabb most.
Egyszer, közvetlen az érkezése után már megpróbálta, de akkor nem volt ügyes és a bagoly összekarmolta. Annamarit pedig nem kérte meg végül, hogy segítsen neki. Nem akart a nagyobb lány számára teher lenni. Rosie felajánlása viszont most nagyon jól jön. Remélhetőleg érti is, hogy mire gondol, de ha nem akkor szükség esetén meg is próbálja kimondani:
- B...b...ba..bag..g...goly! - így már biztos egyértelmű a dolog, s ha Rosie-nak is megfelel indulhatnak is.
Közben pedig a hétvégi program is szóba kerül, Nyeste pedig elgondolkozik, mert úgy emlékszik mondtak neki valamit erről a Navinések, és nem is lehet akármikor kimenni, csak amikor szabad hétvége van. Vajon most az lesz?
- A..az, o..oké? - kérdezi meg bizonytalanul, bár nem teljesen biztos benne, hogy Rosie ennyiből is érti, hosszabban viszont nem nagyon szeretné ecsetelni. Ha úgy alakul, majd leírja, pontosan mit is szeretne tudni.

Rentai Bálint
Húsvét hétfő

Gwen Jones


Na, nem szerepeltem valami fényesen a legutóbbi vizsgán, meg van pár tanár is, aki szerintem pikkel rám. Igen, csak amiatt lehet, hogy bár átmentem, mégsem volt egyszerű menet. Sokat kihagytam a betegségem miatt, meg később is kerültem ide, de ez nem ok arra, hogy extra feladatokat kelljen megoldanom a megmérettetésen, ráadásul olyat, ami nincs is a könyvben. A hideg futkos a hátamon most is, ahogy felidéztem magamban a tanerőt, ahogy pökhendin áll ott, karba tett kézzel és jár a szája. „Igen, kisasszony, vettük az órán. Beszéltem róla, hol járt, a fellegekben vagy épp kviddics meccsen? Abba a verzióba bele sem gondolok, hogy esetleg aludt, bár magán már semmi nem segít.” Persze az eszébe nem jutott, hogy akkor még itt sem voltam a suliban, mentegetőzni ezzel meg hiába mentegetőztem. Szóval van okom rá, igen is, nem is kicsi. Még mindig feldúlt vagyok, mikor már kész a terv, és meg kell hogy mondjam, zseniális. Jó sorsom összehozott Gwennel, aki remek partnernek bizonyult benne, bár hogy őt mi vezérelte, azt nem tudom, de azonnal rácsapott a lehetőségre. Éjfélre beszéltük meg a találkát a tanári előtt, de ezt megelőzően, éjszakákat bújtam a könyveket a megfelelő alapanyagok felkutatásának szent célja érdekében, egyszer még be is zártak a könyvtárba. Na, persze nem hiányoztam senkinek, még Dasha sem keresett, ő is tanult, legalábbis azt hiszem. Lassan közeleg a megbeszélt időpont, én sötét árnyként osontam a csendes, kihalt folyosón, remélve, hogy nem futok bele egy prefibe sem. Zihálva a cipeléstől, torkomban dobogó szívvel az adrenalin miatt, érkeztem meg a tanári szoba elé. Próbából lenyomtam a kilincset, hogy nyitva van-e, meg hogy valamelyik túlbuzgó tanerő nem felejtette-e magát a szobában, de az ajtó zárva volt. Reméltem Gwennek van erre is ötlete.

Viki

Úgy öltözött, mint egy betörő. Legalábbis próbált olyan cuccokat felhúzni, amit az ilyen filmekben. Bár lehet, hogy a Nirvana feliratú póló nem ideillő, de ez volt az első fekete felső, ami a kezébe akadt. Ha nem is teljesen macskabetörős a külseje, legalább valami hasonló legyen. És még attól sem kell félnie, hogy bajba került. A napokban jelentkezett a prefektusi címért, amit, ha megkapott volna nem biztos, hogy itt lenne. De nem kapta meg a jelvényt, ezért nem keveredhet bajba. És még talált is egy társat az akcióra. Először azt hitte, hogy Dasha jelentkezett, de ennek hála megismerte a lány ikertesóját, Vikit. Még valamikor a délelőtt folyamán futottak össze az ebédnél. Miként merült fel ez a téma közöttük, azt nem tudja, de a következő pillanatban, már az időpontot beszélték meg. Gwen készítette el a tervet, mint az esetek 99%-ában, mikor Ő az egyik tag. Pár perc alatt kitalálja a legapróbb részleteket, hiszen van már benne gyakorlata. A megértetés sem tart sokkal tovább, kivéve, ha valamit egy kisgyereknek kell elmondani. Ilyen viszont nincs gyakran. Inkább egyedül dolgozik, vagy a korabeliekkel.
Van megbeszélt időpont, de most is késik egy pár percet a szőkeségünk. A hozzá közelállók már megszokhatták, azonban, ha valami nem ismeri, azt idegesítheti a dolog. Nem nagyon érdekli, mert a barátain kívül nem foglalkozik az emberekkel, csak kivételes alkalmakkor.
A fekete ruhákban beleolvad a kastélyba, aki arra járkálna nem biztos, hogy észrevenné. Emellett még a prefifigyelőjét is felvette, hátha arra akar járkálni egy az említett személyekből. Ez a kis ketyere sem mindig megbízható, csak akkor, ha az illető viseli a jelvényét.
- Szia - köszön a fekete hajú lánynak, aki már ott várakozik rá. Leveszi a hátáról a táskáját, és előveszi a két üveget. Mind a kettőben trolltakony van, amivel a tanároknak akarnak kedveskedni. Nem kedves meglepetés az egyszer biztos.

Gwen Jones


Csak néhány percig ácsorogtam idétlenül a megbeszélt helyen, ám nekem szinte óráknak tűnt. A lábam teljesen lezsibbadt, egyrészt a félelemtől, másrészt a sok cipeléstől. Összeszedtem minden fontos kelléket, már ami szerintem fontos lehetett, aztán lehet, hogy Gwen csak jót röhög rajtam. Ő az akció részleteinek kitervelője, de én sem szerettem volna lemaradni, mert akkor nem éreztem volna rendesen a bosszú ízét. A frászt hozta rám a piros, mikor rám köszönt, majdnem akkorát ugrottam hátra, mint ide Lacháza.
- Szia! Jó hogy jöttél, már teljesen kikészültek az idegeim - Vártam pár percet, hogy szívdobogásom felgyorsult üteme kicsit lejjebb araszoljon, közben figyeltem, miket vett elő a lány. Valami áttetsző, ám zöldes, kocsonyás zselészerű volt az üvegekben. A látvány teljesen lenyugtatott és széles mosoly terült el az arcomon.
- Troll takony! – Csillant fel a szemem – Ugye mondtam, hogy Felagund professzornál mindig van vész esetére? – Nem kérdeztem, hogy szerezte, ha akarja majd elmondja, de sokat nőtt az eridonos árfolyama a szememben, pláne, ha még az ajtót is ki tudja nyitni. Én is szedtem elő sorjában, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges, köztük feszítővas, lufik és két rózsaszín lepkés esőkabát. Jó hosszú, de kapucnis.
- Jó, hát izé. Ezt tudtam csak szerezni. Tudod milyen nehéz ilyen mugli cuccot beszerezni a faluban? – védekeztem kicsit határozatlanul, miközben átnyújtottam neki a remekbe szabott darabot, két gumikesztyű kíséretében. Kezembe vettem a lufikat, amik szintén extrém színekben pompáztak, aztán várakozó állásba tettem magam.
- Lássuk az ajtót! -

Viki


- Még nem csináltál ilyet, vagy mi? - kérdezi mosolyogva. Ha kezdő a lány, akkor ideje megismernie a rosszabbik énjét. Nincs idő elmerengeni a múlton, de egy tized másodpercig Gwennek is eszébe jut az első csínytevése. Hol is volt? Mikor? Ha jól tudok, akkor negyedikben a mugli iskolában. Nem volt a legkreatívabb, de elsőre nem rossz. A régi "tűt a tanár székére" trükk mindig beválik. De most sokkal komolyabbra készül a két diák. Ilyen ötletük még nem volt, viszont izgalmas lesz megcsinálni.
- Talált, süllyedt - válaszolja az undorító trutymóra. Nem volt könnyű megszerezni, de egy kis segítség mindenkinek kell. Ám ha nem lett volna szükség rá, akkor Gwen nem szólt volna senkinek. Jobban szereti egyedül intézni az ügyeit, mert akkor nem köphetik be. Azonban ilyen időkben elfogadott a másik ember segítsége. A szőke csak annyit mondott, hogy egy feladathoz kell, de Fela bá' nem szeretne nekik adni, mondván, hogy szereznek maguknak. Csak egy ici-pici füllentés volt, (mert ezt nem lehet hazugságnak nevezni), és ebben az esetben megengedett. A cél szentesíti az eszközt.
- Ha előbb találjuk, ki bagollyal hozatok egy csomagot - vigyorog a másikra, de azért bólint egyet arra, hogy a Bogolyfalván nincs mugli cuccokat áruló bolt. Építhettek volna egyet, legalább azok a gyerekek miatt, akik abból a környezetből származnak. De az sem hátrány, ha a vicces kedvű gyerekek miatt raknak egy ilyen üzletet ide.
- Azt csak bízd rám.
Előveszin a zsebéből y kulcscsomóját, amit a Dökös munkájáért kapott, majd beleilleszti az első kulcsot a lyukba. Idegőrlő másodpercek következnek, mivel az első pár darab nem nyitja ki, de végül meglesz a megfelelő darab, a zár kattan és a lányok már mennek is be. Mire nem jó az iskola dolgokban való részvétel.
- Szeretnéd kezdeni, vagy enyém a megtiszteltetés? - kedvesnek mondható, hogy így felajánlotta az elsőbbséget. Máskor nem szokott ilyen lenni, de ez talán betudható a boldogságának.