Amióta Kinsey beköltözött a Macskabagoly utcza 1. alá ez volt az első nap, amikor nem akadt semmiféle sürgős tennivalója és elmehetett sétálni egyet a faluban. Már beszélt Axellel, otthonosabbá tette a házát (avagy immáron két kihűlt teáscsészét is felborított a nappaliban), írt egy baglyot az igazgatónak a vizsgáival kapcsolatban, szóval most már csak várnia kellett. Borzalmas. Ha volt valami, amihez a férfi nem értett, akkor az a várakozás volt. Ráadásul még nem sikerült munkát találnia, ami azt jelentette, hogy a kémiai felszerelését sem vásárolhatta még vissza egy ideig. Emiatt egész nap nem akadt jobb dolga, mint egy Londonból hozott routert bütykölni, abban a reményben, hogy valahogy sikerül majd neki internethez jutnia ebben az átkozott varázsfaluban. Egyelőre nem járt sikerrel, és csalódottságában úgy döntött, kiszellőzteti a fejét és egyúttal jobban felfedezi Bogolyfalvát.
Elment a játszótér mellett, ahol már csak pár kisgyerek volt, egy felnőtt nő felügyelete alatt. Biztosan előkészítősök az egyik tanárral vagy az igazgatónővel - gondolta, ahogy tovább haladt az utcán. Elsétált a tehetségkutató miatt felállított színpad mellett, amely a kora esti félhomályban üresen terpeszkedett a Boglyas tér közepén. Céltalanul fordult be a Fő utczára, és elégedetten vette tudomásul, hogy a falu ezen része már jóval csendesebb, lévén, hogy a boltok nagy része be volt zárva. Egyedül az utca végéről, a máguscsárda irányából hallatszott némi zaj, pohárcsörömpölés és élőzene egyvelege. A férfi nem felejtette el, milyen kellemetlen volt átvágnia esténként a zsibongó embertömegen, amikor még az egyik ottani vendégszobában lakott. Éppen ezért nem folytatta az útját arrafelé, hanem letelepedett egy padra, közel a térhez. Zsebeiben csak a kulcsai, a pálcája és egy doboz cigaretta pihent, amelyekből utóbbi kettőt vette elő. Kiszedve egy szálat a pálcája segítségével meggyújtotta (természetesen amíg még mindkettőt a kezében tartotta, megtapasztalta már, hogy nem érdemes égető varázsigét a szája felé irányítania, még ha abban egy cigaretta is pihen). Kényelmes terpeszben ült a padon, és csendben fújva a füstöt figyelte a többnyire néptelen utcát. Nem nagyon szeretett volna találkozni senkivel, ugyanakkor a viselkedése gyanúra adott okot. Ha valóban ennyire nem szerette az embereket, akkor miért nem könyvelte el a sétát sikeresnek és ment egyenesen haza? Nyilvánvalóan azért, mert (még ha önmagának nem is akarta beismerni), vágyott a társaságra, legalábbis olyanra, amelyiknek be tudja mutatni tehetségét.

A csárda környékétől eltekintve a Fő utcza szinte teljes egészében csendes és puszta volt. A hangsúly a szinte szavon van, hiszen Kinsey ott cigarettázott a padon, és most egy fekete hajú, napszemüveges fickó is felbukkant. A volt levitás először nem törődött vele, de aztán észrevette, hogy az idegen megállt a régiségbolt kirakata előtt, és látszólag egy hegedűt nézegetett. Az egyik kezében egy laptopot tartott, és ez már két dolog volt, ami érdekessé tehette Kinsey számára. Egy ideig csak figyelte a sötéten öltözött férfit, majd miután elszívta és eltaposta a cigijét, lassan felállt a padról és ráérősen odasétált hozzá. Valamiért úgy érezte, hogy az illető a szeme sarkából (vagy a bolt kirakatából) őt figyeli, ezért semmi értelme nem lett volna megpróbálnia meglepni.
- 1710-es Guarneri, különleges darab, feltéve, hogy nem hamisított - morogta kellemes baritonján. Egy pillanatig habozott, ahogy végigtekintett az ismeretlenen. Elég idősnek tűnt ahhoz (höh), hogy tegezhesse, úgy pár évvel lehetett csak öregebb nála. - Én a te helyedben jobban szemügyre venném holnap, amikor a bolt nyitva van.
Valamiért azért csak nem állt össze a kép. Elvégre miért is nézegetné valaki a kirakatokat éjszaka, amikor úgysem tud vásárolni semmit? Az öltözködését tekintve nem tűnik olyan férfinak, aki nem engedhetné meg a vásárlást egy régiségboltban. És minek az a napszemüveg? Anélkül is alig lehet látni a késő esti sötétségben. Bár valóban elég sötét volt, az idegen bőre még így is feltűnően sápadtan fénylett. Kinsey bőre is betegesen fehér volt, de ez az árnyalat még az övénél is természetellenesebbnek tűnt.
Hát persze. A felismerés olyan érzést keltett Kinsey-ben, mintha megrázta volna az áram. Idióta. Hamarabb is rájöhettem volna, elvégre nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni a pletykákat a bogolyfalvi vámpírról.
- De az nem fog összejönni sajnos, hm? - mosolyodott el végül győzedelmesen.
- Mondjuk ha hegedűt szeretnél, akkor azzal is megpróbálkozhatnál - bökött a fejével a vámpír laptopja felé. Aztán eszébe jutott, milyen váratlanul érte, amikor hiába próbálta használni a mobilnetjét az iskolában és annak környékén. Valószínűleg az idegen sem lehetett vele másképp.
- Nem sok jeled van neked sem errefelé, ugye? - kérdezett végül rá Kinsey. Sejtette, hogy nem csak neki gyűlhetett meg a baja az elektromos felszerelésekkel varázslatos térben, de nem tudta, mégis hány ember használhat a környéken efféle mugli eszközöket.

A sötét alak egy szóban biztosította Kinsey-t arról, hogy megvannak a maga módszerei a vásárlásra, és ebben a férfi nem is kételkedett. Úgy tudta, a vámpírok legalább olyan jók a manipulációban, mint a viselkedéselemzők, ha nem jobbak. Az idegennek biztosan vannak emberei, akiket össze-vissza küldözgethet amikor ő nem tud kimenni a házból.
A férfi következő mondata egyáltalán nem lepte meg Kinsey-t, utóbbi szavai viszont annál inkább.
- Tényleg? Hogyan? - kérdezett rá őszinte kíváncsisággal a szemeiben. Valóban, ő is elhozott ide egy wi-fi routert Londonból, de képtelen volt működésre bírni varázslatos térben. Vajon az idegen több sikerrel járt volna? Nem látott rá okot, hogy a férfi hazudjon neki, bár azok a nagy, fekete lencsék meglehetősen megnehezítették a munkáját. Ha látta volna az alak szemeit, akkor sokkal biztosabb lehetett volna benne, nincs oka aggodalomra. Így természetesen megfordult a fejében, hogy a vámpír felfedezte az egyik gyengeségét (korlátlan internet-hozzáférés), és most csupán csapdába akarja csalni annak segítségével. A kíváncsisága azért, mint mindig, felülkerekedett a bizalmatlanságán, és egyelőre mindenre felkészülve várta az idegen (remélhetőleg az eddigieknél kimerítőbb) válaszát.

Kinsey-nek nem állt szokásában félni az idegenektől, inkább érdeklődve figyelte és elemezte őket. Most mégis feszélyezve érezte magát, főleg azért, mert társa szemeit sötét lencsék rejtették el előle. Az illető, mintha csak olvasott volna a viselkedéselemző gondolataiban, lazán levette a napszemüvegét, és csak utána kezdett bele a részletes magyarázatába. A volt mestertanonc szemei felcsillantak a beszéd közben, még ha ez nem is látszódott túlságosan az esti homályban. Ráadásul most, hogy kielégítőbb választ adott a kérdéseire, Kinsey még arra is rájött a férfi észak-nyugat londoni akcentusából, hogy ő is angol származású.
- Gondolom nem gond, ha átváltunk angolra - mondta immár angolul. Bár úgy tűnt, mindketten szinte tökéletesen beszélik a magyar nyelvet, az exlevitásnak jól esett, hogy valakivel itt az anyanyelvén is beszélhet. - Tehát ez azt jelentené, hogy a mágikus teret betöltő erőt, amely akadályozza mugli eszközök működését, fel tudnád használni ezek javára? Ez zseniális lenne.
Kinsey-t meglepő mértékben felizgatta a téma, hiszen minden álma az volt, hogy egyszer internetezhessen Bogolyfalván. Ám az idegen következő mondatát hallva kissé vesztett a lelkesedéséből. Túlságosan gyanús volt számára, hogy egy ismeretlen vámpír felhozott egy olyan témát, ami nyilvánvalóan felcsigázta az érdeklődését, aztán meg hirtelen sétálni hívta. Lehetségesnek tűnt, hogy a napszemüvegétől is csak azért szabadult meg, hogy bizalomgerjesztőbbnek hasson. Elvégre Kinsey sok mindenre következtethet -akár tévesen is- a szemkontaktusból.
Igyekezett higgadtnak tűnni, ahogyan kényelmesen zsebre dugta a kezeit, a pálcája nyugtató tapintását keresve. Bal kezével meg is találta azt, ezért aztán úgy döntött, belemegy a játékba. Eléggé bízott önmagában ahhoz, hogy elhiggye, bármilyen szorult helyzetből ki tudna kerülni varázserejének segítségével.
- Miért sétálnék egy számomra teljesen idegen vámpírral? - érvelt a férfi. - Talán ha nem lenne teljesen idegen, esetleg. Egy egyszerű bemutatkozás is megtenné.
Ezt kimondva Kinsey felhúzta a szemöldökét, és habozva elmosolyodott.
- Matthew Godwin Kinsey, de inkább csak Kinsey - adta be a derekát végül. Kinyújtotta jobb kezét a társa felé, balját még mindig a zsebébe rejtve. Így készen állhatott egy esetleges támadásra, de jól esett neki arra gondolni, hogy egyelőre nem lesz szüksége a pálcájára. Ha a másik is rászánta magát, és szintén bemutatkozott, a férfi már nem igazán látta akadályát annak, hogy felhagyjanak az egy helyben toporgással és elinduljanak a Fő utczán.

Kensington. Kinsey keserű szájízzel gondolt vissza London elitnegyedére, ahová csak akkor keveredett el párszor, amikor elszökött otthonról egy-egy borús délutánon. "Gyönyörű házak, ronda lelkek" volt az egyetlen benyomás, ami mindmáig megmaradt benne a városnegyedről. A férfi biztos volt benne, hogy nem véletlenül ez a vezetékneve a vámpírnak, hanem valóban London azon részéből származhat. Az is lehetséges, hogy az évszázadok során elfelejtette igazi vezetéknevét, és egy olyan új nevet választott magának, amit biztosan nem fog többé elfelejteni.
Közben a két férfi lassan elindult egymás mellett Bogolyfalva fő utcáján. Kezeit Kinsey továbbra is a zsebeiben tartotta, de feszültsége oldódni kezdett. Ha Adam kárt akart volna benne tenni, már a néptelen utcá elején is megtehette volna. Legfeljebb, hogyha túlságosan aggódott volna amiatt, hogy félbeszakítják majd a lakmározását, meghívta volna a lakására.
Amit a legutóbbi mondatával tulajdonképpen meg is tett.
A viselkedéselemző iszonyatosan lelkesedett a témáért, amiről éppen beszélgettek, és tisztában volt vele, hogy ez látszott is rajta. Nem véletlenül igyekezett legtöbbször közömbösnek mutatnia magát az emberek előtt. Így legalább elkerülhette az olyan helyzeteket, mint amilyenbe most is belekeveredett.
Naná, hogy szeretne internetet a faluba, és naná, hogy ennek érdekében egy vámpírral is szövetkezne. Csak az a gond, hogy ezt maga a vámpír is tudja, ezért nem is kellett kérnie semmit Kinsey-től, csak várnia, hogy magától ajánlja fel. Az exlevitás habozva pillantott a mellette lépdelő alakra, de elméjében közben már kutatott a megfelelő varázsige után.
- Pirocus? - szólalt meg végül, először észre sem véve, hogy hangosan mondta ki a megoldást. Amikor azonban ráébredt erre, gyors magyarázatba kezdett: - Egy varázslat, amivel tüzes jeleket lehet vésni különböző tárgyakba. Szerinted rúnázásra alkalmas lenne?
Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük. A viselkedéselemző észrevétlenül sóhajtott, és kivette a kezeit a zsebeiből. Felesleges dolog annyira kapaszkodnia a pálcájába, Kensington szavaitól úgysem tudja megvédeni magát. Befészkelték magukat a tudatába, és már sejti, hogy az egész éjszakáját azzal fogja majd tölteni, hogy a romlott kenyérpirítóját próbálja felrúnázni Pirocus-szal.

A rúnázósegéd az asztala fölé görnyedve dolgozott a mobiltelefonján. Már nem is számolta, hányszor tette tönkre a szerkezetet a kísérletezései alkalmával, és hányszor kérdezte meg kelletlenül Ilosvai urat, hogy hogyan lehetne megjavítani. Ezen az éjjelen is az ő utasításait követve távolított el róla pár elrontott rúnát, és éppen készült feltenni az újakat, amikor megszólalt az ajtó feletti apró csengő. Kinsey természetesen tudta, hogy társtulajdonosa lépett a boltba. Ha nem számított volna a felbukkanására, valószínűleg nem is hagyta volna nyitva az ajtót. És egyébként is, senki más nem tudott annyira csendesen besurranni a boltba, hogy a csengetésen kívül semmilyen más zaj ne legyen hallható az érkezésekor.
Egy pillanatra felnézett a mobiljáról, görbe mosolyával és szintén egy biccentéssel üdvözölve Adamet. Aztán azonnal folytatta a félbehagyott pálcamozdulatot, melynek következtében felizzott a telefon hátlapja egy bizonyos alakzatban, majd elhalványult. Közben a perifériájából látta, hogy társa a vevőpulthoz sétált. Minden bizonnyal azzal a csomaggal kezd majd el foglalatoskodni, amit Gyuri bácsi vett át a délelőtt. A halk papírzörej arról tanúskodott, hogy Matthew-nak igaza volt, és Kens már ott helyben elkezdte bontogatni a küldeményt. Mivel a csomag a bolt címére érkezett, ezért Kinsey csupán arra gondolt, hogy a tartalma talán még az ő érdeklődését is felkelthetné. Talán Adamnek sikerült beszereznie azt az antennát, ami a legutóbbi kísérletükhöz kellett volna? A viselkedéselemző kíváncsiságát palástolva mormogott további varázsigéket a mugli szerkentyű fölött. Lehet, hogy megint csak okosnak hitte magát a következtetéseivel, amikről később majd kiderülhet, hogy hamisak voltak. Ritkán történt ilyen, de azokat az alkalmakat Matthew kifejezetten gyűlölte, ezért is folytatta inkább csendben a munkáját ahelyett, hogy ok nélküli izgatottságával esetleg pofára essen.

Kinsey-nek nem volt szüksége túl sok biztatásra ahhoz, hogy abbahagyja a munkáját. Elég volt pár drámai hangvételű szó, és ő nyugodtan letette a pálcáját, székestől Adam felé fordulva. Kérdően felvonta az egyik szemöldökét, majd az égnek emelve a tekintetét egy pillanatra elfordult.
- Remélem is, hogy nem hiába kerítesz ilyen nagy feneket neki - állt fel végül a helyéről Matthew, és sétált el ráérősen az asztalhoz. Ezek szerint mégsem sikerült annyira palástolnia a kíváncsiságát, mint amennyire szerette volna. Legalábbis Adam időhúzásából nagyon úgy festett.
Amikor aztán nagy sokára előhúzott valamit a csomagból, Kinsey nekidőlt a vevőpultnak, és szemügyre vette a szerkezetet.
- Aha, láttam már párat mugli kertekben. Szabad? - nyújtotta ki a kezét a mugli tárgy felé. Biztos volt benne, hogy vannak még a csomagban ketyerék, de mivel a társtulajdonosáról volt szó, ezúttal a nehezebbik utat választotta, és inkább először engedélyt kért.
- Hm, tudtommal a fénykibocsájtáson kívül csak dekoratív szerepük van, és öhm, napenergiával működnek? - pillantott a társára. - Szimpatikus technológia, bár én még csak számológépeknél használtam.
Nem törte magát azzal, hogy elmagyarázza társának ennek a mugli szerkentyűnek a működését, hiszen úgy is mindketten tudták, miről van szó. Inkább azzal foglalkozott, hogy valamilyen különleges tulajdonságokra utaló jeleket keressen a küldeményen, de semmit sem talált. Márpedig ezt a tárgyat Kens biztosan nem csak azért rendelte, hogy éjszakánként legalább indirekt módon eljuthasson hozzá a napfény. Vagy mégis...?
Nem, ennél többről lehetett szó. Érezte magán társának átható tekintetét, és talán emiatt is érezte magát képtelennek arra, hogy megfejtse a szavait.

Átvette Adamtől a lámpát, és közben elmondott mindent, amit ezekről a mugli szerkezetekről tudott és gondolt. Eközben a vámpír bólogatott, és amikor ő is elmondta a véleményét, Kinsey is ugyanúgy reagált. Nem volt valami nagy környezetvédő, de szerette az újító, hasznosnak ígérkező ötleteket, és a napenergia felhasználása nagyon is annak tűnt. Azonban az exlevitás jól sejtette, hogy nem ez lehetett az egyetlen oka Kens rendelésének. Erre egyből rájött, amikor a másik feltette a filozófiára vonatkozó kérdését.
- Mondhatni - bólintott aprókat válaszul. - De gondoltam, hogy hozzád viszont közel áll.
Amíg Adam kifejtette, miért is jelentett olyan sokat számára ez a ketyere, Kinsey egy pálcaintéssel lefejtette az izzót felülről védő műanyagrészt. Varázsló létére más módszerekkel dolgozott, mint a varázstalan vámpír, de emiatt még esze ágában sem volt megvetni bármiféle bütykölést, sőt, még ő is ezt az utat választotta néha a mágia helyett. Több időt igényelt, de egyúttal hangulatosabb is volt, és jobban megismerhette közben a tárgyat, amin ügyködött.
Kens befejezetlen mondatára felnézett a munkájából, és tőle szokatlan melegséggel elmosolyodott. Amikor a vámpír is rá emelte a tekintetét, pár másodpercig csendben maradt, majd a szokásos arckifejezését felvéve így szólt:
- A te szemszögedből elhiszem, hogy az.
Nem volt hozzászokva ilyen bőbeszédűséghez Adam részéről, a személyesebb kérdéseire legtöbbször csak röviden, vagy éppen sehogy sem válaszolt. Nem mintha ez különösebben zavarta volna Kinsey-t, hiszen ő sem volt az a cseverészős típus. Most viszont úgy gondolta, ha már ilyen szerencsés hangulatban fogta ki a társtulajdonosát, igazán megpróbálkozhatna egy-két olyan kérdéssel, amikre eddig nem hitte, hogy kaphatna választ.
- Akkor te valóban rettegsz a nappaltól? - próbálkozott a viselkedéselemző úgy, hogy a hangneme ne tűnjön túlságosan tolakodónak. Tudta ő, hogy a vámpírokat úgy égeti a napfény, akár az embereket a tűz, mégis nehezen tudta elképzelni, hogy emiatt egy egész faj rettegjen tőle. Gyűlölni esetleg, de rettegni? Utóbbi túlságosan intenzív érzésnek tűnt Kinsey-nek ahhoz, hogy minden vámpír egyaránt érezhesse, amikor a nappalról van szó.

Felség

Szilviának ezúttal szabadnapja volt, úgyhogy csak Ilosvai úr és Kinsey tartózkodtak az üzletben. Ők is éppen a hátsó helyiségben rúnáztak egy kisebb televíziót, így történhetett az, hogy senki nem köszöntötte azonnal a boltba lépő férfit. A csengőszót hallva Kinsey ránézett a mesteremberre, aki már indult is volna a lehetséges vásárló elé.
- Folytassa csak, az első égetésbe még úgysem tudnék besegíteni - közölte a fiú, és kilépett a szobából a vevőpulthoz. Közben csúnya krákogás ütötte meg a fülét, amiről kiderült, hogy a boltban várakozótól származott.
- Jó napot kívánok, segíthetek? - szólította meg kedvetlenül a férfit. Kötelessége volt tisztelettel szólni a vásárlókhoz, de közben gyanakodva tekintett az előtte állóra. Az a fakanál az övben és az illető furcsa némasága arra engedte következtetni, talán ismét egy őrülttel van dolga. Bár Kíráról kiderült, hogy állítólag nem klinikai eset, ő még mindig nem volt biztos benne. Így volt ez az idegen esetében is. Csak itt nem vághatta olyan könnyen hozzá a következtetéseit, mint Kírának a saját otthonában. Megadta neki az esélyt, hogy bemutassa, tévedett, és valójában csak egy  hivatásos szakáccsal volt dolga, aki szenvedélyből hordott mindig magánál egy fakanalat.

Azt hinné az ember, két ilyen komor tulajdonossal a Kins&Kens lehetett a legmogorvább hely a világon. Azonban ezek az emberek valószínűleg sohasem látták a két férfit olyan meghitten szerelni és beszélgetni, mint most. Hasonló érdeklődési körük és személyiségük révén bizony Matthew is egész kényelmesen érezte magát Adam társaságában, és ugyanúgy élvezte a néma bütyköléseiket, mint az ehhez hasonló elmélkedéseiket.
Miután Kens a maga módján viszonozta a mosolyát, bevallotta, hogy inkább csak a hangzatosság kedvéért használta a rettegett jelzőt. A viselkedéselemző megértően bólintott, hiszen nem a vámpír volt az egyetlen a helyiségben, akire néha jellemző volt a drámaiság.
- Így már értem, miért tartod annyira pikánsnak az ötletet - húzta félre a száját együttérzőn Kinsey. - Hiszen ha a szabadságérzeted így megsínylette a vámpírrá változásodat, igazán különleges lehet irányítani valami olyasmit, ami általában téged irányít. Vagy legalább kapcsolatba lépni vele, ha már máskor nem teheted meg.
Amíg Kens a napközbeni rosszulléteiről számolt be, addig Kinsey kiszedte az apró lapot a lámpa tetejéből, amely a napsugarakat gyűjtötte be és alakította át villamos energiává.
- Mindezek mellett azért gondolom nem bántad meg az átalakulást... ugye? - bizonytalanodott el a fiú. - Mondjuk ha abból indulok ki, hogy hasonlít a gondolkodásunk, én meglehetősen nehezen fogadnám el az örök életet.
Miután alaposan szemügyre vette a napelemet követte társa példáját, és összeszerelte a szétbontott ketyerét. Ellökte magát a vevőpulttól, és közelebb lépett Adamhez, hogy visszaadhassa neki a kölcsönvett lámpát.
- A filozófiától eltekintve azért remélem, hogy majd nekem is fogsz szólni, ha neadjisten elromlana az egyik - szólt a viselkedéselemző. - Kíváncsi lennék, ketten mihez tudnánk velük kezdeni. A nagy igyekezetben talán még tovább is fejlesztenénk őket.
Ezen a gondolaton ismét elmosolyodott egy pillanatra. Az internetes terveikből kiindulva valóban úgy gondolta, nagy dolgokat érhetnének ők még el együtt.

Felség

Az idegen első megszólalásából kiderült, hogy Kinsey bizony nem tévedett. Bogolyfalva vonzza a legtöbb elmegyógyintézeti beteget. Fáradt sóhajjal figyelte, a másik hogyan emelte fel a lábát a pultra. Egyelőre nem szólt, csak elpakolt pár törékenyebb tárgyat a férfi közeléből.
- Ebben a boltban egyik eladónak sem kötelessége megcsókolni a vevő cipőjének orrát - felelte nyugodtan az idegen sürgető szavaira. Amikor a férfi végre azt is elárulta, mit keresett, egykedvűen félrehúzta a száját. Remek, most megint próbálkozhatott szót érteni egy őrülttel.
- A legdrágább, aranyból készült zsebóránk ára százharminc galleon, de csak akkor adhatom, ha ki tudja fizetni - figyelmeztette a másikat, de gyanította, hogy ezzel még nem fog megszabadulni tőle. Nem szívesen hívta volna ki újból az aurorokat, még a végén meggyanúsítanák, hogy ő az, aki őrületbe kergeti a körülötte lévőket. Bár ebben is lehetett némi igazság, azért nem szó szerint... Kinsey a pult mögött állva megtapogatta a bal zsebét, amelyben pálcája pihent. Ha gond van, akkor ezzel a férfival talán elbírna egyedül is.

Felség

A férfi arca teljesen elváltozott a dühtől, Kinsey pedig összevont szemöldökkel húzódott hátrébb tőle. Az idegen ábrázata nem volt valami bizalomgerjesztő, a pultra emelt lábáról nem is beszélve.
- Majd ha látok egy uralkodót, elgondolkodom rajta - felelte élesen Matthew, és leseperte a vevőpultot ott, ahol a férfi talpa nyomot hagyott. Legtöbbször igyekezett elfojtani a szarkazmusát a vevők közelében, de ebben az esetben nem érezte úgy, hogy megérné. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy az idegennek nem volt pénze, és erre utalt a következő megjegyzése is.
- Fenyegetőzhet nyugodtan, ingyen akkor sem fogok aranyórát adni - vágott vissza a bolttulajdonos. A férfi ugyanolyan makacsnak tűnt, mint ő maga volt. Kinsey azért remélte, hogy nem fognak egész álló nap azon vitatkozni, hogy mik a kötelezettségei egy mogorva rúnázónak a falu bolondjával szemben. A viselkedéselemző egy pillanatra hátat fordított neki, és Ilosvai urat látta zavartan pislogni rá a televízió mögül. Matthew egy intéssel jelezte neki, hogy egyelőre ura volt a helyzetnek, és visszafordult az idegenhez. Nem szerette volna, ha mellette még a kedves rúnázómester is felhúzta volna magát az állítólagos uralkodó miatt.

Felség

Minden egyes megszólalásával a férfi elmélyítette Kinsey-t abban a hitében, hogy megint egy őrülttel volt dolga. Sejtette, hogy az idegen nem fogja szó nélkül hagyni a tényt, hogy azonnal eltakarította a lábnyomát a pultról, de hogy erre majd mókusszőr ecsetekről fog hablatyolni... Hát, ezt még a viselkedéselemző sem láthatta előre. Ingerülten forgatta meg a szemeit, miközben a másik a képzeletbeli palotájának szőnyegeiről mesélt neki.
- Igazán? - kérdezett vissza unottan. - Eddig még senki nem állt ott olyan sokáig, hogy ez zavarta volna.
A finom utalások nyilván nem segítettek az állítólagos uralkodó esetében. Továbbra is követelte az aranyóráját. Komolyságának bizonyításaként az asztalra helyezett egy erszényt, amelyben feltehetőleg pénzérmék koccanhattak össze. Kinsey a furcsa sértegetésre is csak egy lemondó sóhajjal hajolt a pult mögé, és elővette az emlegetett aranyórát.
- Egy svájci mester készítette, és pálcaintésre iránytűként is működik - közölte az áru fontosabb tulajdonságait. Megforgatta, és ki is nyitotta a zsebórát, a férfinak azonban még nem adta át. Emellett azt sem sietett említeni, hogy szerinte ha valakinek varázspálcája volt, akkor az már egy egyszerű "Tájolj!"-jal is boldogulhatott volna iránytű helyett. Elvégre nem az ő véleménye volt a lényeges, hanem az, hogy minél hamarabb megszabadulhasson a vevőjétől. Az már igazán nem érdekelte, hogy ezt egy sikeres vagy sikertelen vásárlás után érhette el.

Felség

Minden igyekezetére ellenére a férfi meg volt győződve róla, hogy Kinsey a lehető legudvariatlanabbul viselkedett vele. Pedig általános viselkedését tekintve most aztán igazán visszafogta magát.
- Én egyben tulaj is vagyok - vonta meg érdektelenül a vállát. - Ergo ebben a helyiségben én vagyok a király.
Na, ha Matthew-t eddig pofátlan pórnépnek tartotta az idegen, akkor most már végképp leírta magát a szemében. A bolttulajdonos türelmetlenül dobolni kezdett a pulton. A vásárló következő megjegyzését eleresztette a füle mellett, java részt azért, mert ennél az embernél nem tudhatta pontosan, mire is vonatkozik. Mi vitte csak eddig, a bolt? Az határozottan jól ment. Elég jól ahhoz, hogy mindegy legyen, elűz egy idegesítő vásárlót vagy... Nem. Ha már ennyit elszenvedett, nem most fogja feladni. Előkaparta a legértékesebb zsebórájukat, és röviden bemutatta azt. A másik ekkor elővett egy ékszerésznagyítót. Kinsey-t az összes eddigi cselekedete közül ez lepte meg a legjobban. Nyilvánvaló őrültsége ellenére talán tényleg értett az órákhoz? Miután megvizsgálta az árut, egyből felvetette azt a lehetőséget, hogy hamisítványt próbálnak rátukmálni. Ez persze nem volt igaz, de bizonyos fokú megfontoltságról tanúskodott. Ez az elismerő pillanat Matthew részéről azonban rögtön elmúlt, amikor a portéka kopottsága került szóba.
- Persze, hogy kicsit kopott, hiszen antik - vázolt fel a számára nyilvánvalót Kinsey. - Bársonypárnát meg szerezhet a szemközti ajándékboltból, ha ragaszkodik hozzá.
Matthew bizony nem bánta volna, ha a másik most már Gareth-et boldogította volna a Fő utcza túloldalán. Azonban azt még egy őrültnek sem tudta megengedni, hogy elhíresztelje a faluban, náluk hamisítványokat árulnak.
- Leellenőriztettük egy szakemberrel, de hajrá, győződjön meg maga is róla. Arany - szólt, és átadta a zsebórát.

Felség

Tisztelet. Mindketten főleg ezt hiányolták a másik megszólalásaiból. A viselkedéselemző mondjuk úgy érezte, a lehető legtiszteletteljesebben szólt a furcsa öregemberhez, de hát csak nem beszélhetett úgy vele, mint egy királlyal. Sőt, Kinsey ki is jelentette, hogy ebben a boltban ő volt a király, mire csak egy gúnyos nevetést kapott válaszul. Igazából csoda (és szerencse), hogy az idegen nem fakadt ki újra. A göndör hajú az eddigi heves válaszai után kezdett egyre fáradtabbá és érdektelenebbé válni. A férfi gőgös megjegyzésére is csak legyinteni tudott. Látván, hogy az idegen mennyire figyelmesen szemügyre vette a portékát, Kinsey eldöntötte, hogy tényleg megpróbálja eladni neki. Jelenleg nagyon úgy tűnt, hogy így szabadulhat meg a leghamarabb a másiktól.
- Ez főleg egy ketyererúnázó és -bűvölő bolt, ha ez mond bármit is magának - felelte. - Tényleg nem ez a szakterületünk, de attól még alaposan utánanézünk az áruinknak.
Matthew unottan pislogott a fontoskodó vevőre. Mégis kinek hiszi magát, hogy... Mindegy, már teljesen mindegy. A srác most már csak szabadulni akart tőle, minél hamarabb. A férfi következő szavaira Kinsey csak hitetlenül meresztette a szemeit. Ezt nem gondolhatta komolyan.
- Én százharmincat mondtam - nyomatékosította. - Ennyit ér, mert akármennyit is volt használva, attól még arany. Őrültség lenne száz alatt odaadnom...
A viselkedéselemző egy pillanatra megállt. Tényleg őrültség lenne? Vagy az lenne nagyobb őrültség, ha most nekiállna alkudozni (amit egyébként is gyűlölt) egy őrülttel.
- Tudja mit? Vigye. Vigye csak el húszért. Eddig egy ember sem kért tőlem zsebórát, szerintem ezután se fog - emelte fel megadóan a kezeit. A bajsza alatt még mormogott valamit, ami egész könnyen lehetett káromkodás is, majd felemelte és átnyújtotta a zsebórát.