Albert

Kora délután
Anyukám mindig azt mondta, hogy menjek ki a levegőre. Persze sosem hallgattam rá és inkább bebújtam az ágyam alá, csak hogy ne kelljen kimennem. Szívesebben játszottam, vagy olvastam a szobámban, mint kint az udvarunkon. Ám a kiskoromtól kezdődő fejfájások miatt úgy döntöttem, hogy keresek egy vízpartos helyet és ott tanulok. Naná, hogy tanulnom kellett. Felkaptam egy könyvet és rápillantottam a borítójára. Mosolyognom kellett az eredményen. Legendás Lények Gondozása. Szuper, ez a kedvenc tantárgyam.
Pár percig azon gondolkoztam, hogy hozzam-e a kedves kutyuskámat, de elvetettem az ötletet. Nem lehet tanulni, ha egy kutya körülötted ugrál. Mivel az időt kellemesnek találtam és úgy gondoltam, hogy nem tudok megfázni, nem öltöztem melegen. Nekem elég egy pulcsi is. Kiválasztottam a kedvenc pulóverem, magamra kaptam és összeszedtem a tanuláshoz szükséges eszközöket: könyv, pergamen, toll, és egy másik könyv, amin írok. Néhány napja hallottam két levitás lányt beszélgetni. Nem hallgatóztam, ugyanis hangosan beszélgettek, szóval még az is hallotta, aki nem rájuk figyelt. Egy tóparti helyről meséltek, a falu határában. Úgy gondoltam, hogy ez igazán ideális hely a tanuláshoz, így szedtem a cókmókomat és lesétáltam a faluba. Letértem az útról és a település végéhez siettem. Már messziről hallottam a patak/folyó/tó hangját, és próbáltam nem eltévedni.
Betértem egy mellékútra és pár perc séta után a tóparton találtam magam. Felmásztam a stégre, lepakoltam és levettem a cipőm. Bokáimat belelógattam a vízbe, közben pedig törzsemet elfordítva, ráhasaltam a stégre és felcsaptam a könyvemet. Figyelmesen elolvastam a szöveget, majd fogtam a pergament és a tollat, aztán lekörmöltem mind azt, amit fontosnak találtam.
Levettem a gyűrűm és a biztonság kedvéért a zsebembe rejtettem, nehogy elvesszen. Hajamat kibontottam és a csuklómra húztam a hajgumit. Megráztam a hajkoronám, amitől a szőke fürtjeim szépen egyesével az arcomba hullottak. Hátratűrtem és folytattam az írást. Közben egy dallamot dúdoltam, majd halkan énekelni kezdtem. Előtte persze alaposan körülnéztem, belestem a stég alá és ezért majdnem belezuhantam a vízbe. Meglóbáltam a lábam, ezzel megzavarva a víz egyenletes állását és elzavartam a halakat. Boldog mosolygással nyugtáztam, hogy nincs senki a közelben, így halk mormogással énekelni kezdtem a dalt.
Sokan mondták már, hogy nagyon jó énekhangom van, amit persze nem vettem komolyan és csak megmosolyogtam az illetőket. Most, hogy nincs egy árva lélek sem a közelben(a halakat leszámítva) felszabadultan kezdtem énekelni a refrént újra és újra. Mikor már hatodszorra daloltam ugyanazt a sort, illetve versszakot, kezdtem felszabadulni. A hangosságon még most sem változtattam, és nem szerettem volna arra eszmélni, hogy a hátam mögött hatalmas tömeg áll és engem tapsol. Na, ezt már nem. Felsóhajtottam és meglepődve láttam, hogy a tananyag helyett a dal szövegét írtam le a papírra.

" Just keep following,
  The heartlines on your hand!
  Just keep following,
  The heartlines on your hand! "
- Remek - morogtam és áthúztam az egészet, majd újrakezdtem az anyagot. Most fél óra munkám ment kárba. Vagyis nem egészen. Leírtam egy dal szövegét, csak sajnos ezt nem adhatom be, mint veszélyes lény. Nekiálltam hát, hogy leírjam mind azt, amit az Augurey-ről tudok. A toll gyorsan mozgott a kezemben, a hegye csak úgy tépte a papírt. A nagy sietségben egy-két helyen ki is lyukadt a pergamen. ~ Ha ezt a tanár így nem fogadja el, én egyenként tépkedem ki a hajam ~ sóhajtottam, ahogy végignéztem a kék madár leírásán. A papír - megjegyzem - nem nézett ki valami fényesen. De hát ez van! Belecsúsztattam a könyvembe, abba a részbe, ahol a madárról írnak, majd lapoztam, előszedtem egy újabb papirost és elkezdtem írni a tudnivalókat egy bizonyos porlock nevezetű lényről. Állítólag lovakat őriz, ezért nagyon megtetszett és kiírtam szinte mindent a könyvből. Időközben újra dúdolni kezdtem valamit és ez a valami ugyanaz a dal volt, amit először énekeltem. Vigyáztam, nehogy újra a szöveget írjam le, de párszor át kellett húznom a refrén első, második szavát. Ez így nem lesz jó... A tanár nem fogja elfogadni ennyi húzogatás után.
- Nem szabad énekelnem tanulás közben - motyogtam, és kuncogni kezdtem azon, hogy már megint daloláson kaptam magam. - Nem! - szóltam magamra szigorúan, de ez nem jött össze. Kiskoromban mindig is egy neveletlen kis csitri voltam, ahogy apám mondaná. Aztán amikor édesanyám meghalt, magamba zárkóztam és nem nagyon közeledtem senki felé. Menekültem a világ, apám, az emberek, mindenki elől. Egyedül Matthew-t és James-t engedtem magamhoz közel. A bátyáimra mindig is számíthattam. Egyedül ők voltak azok, akik próbáltak segíteni nekem. Apám még csak felém sem nézett. Jó, ez persze nem volt teljesen igaz, de nem kevésszer volt olyan, hogy arra értem haza a Matt-el vagy James-szel való sétámról, hogy apám otthon fekszik részegen. Szörnyű volt látni, ilyenkor bátyáim mindig elvittek fagyizni, vagy pizzázni, addig is próbáltatták velem elfeledtettni apám tetteit.
Ezekre a dolgokra iszonyú volt visszagondolni, a szemem előtt elhomályosult a világ és azt vettem észre, hogy sírok. ~ Nem! Aubrey, erősnek kell maradnod! Nem láthatják, hogy gyenge vagy! | Ugyan ki látná? | Bárki aki erre jár ~ veszekedtem magammal és ilyenkor mindig a második, az emberek számára ismeretlen nevemen szólítottam magam.

ruha

Albert ^--^

Nem szabad sírnom - ismételgettem magamban. Letöröltem a könnyeimet és mélyet sóhajtottam. Szemeim lehunytam és próbáltam megnyugodni. Rápillantottam a lapra és örömmel láttam, hogy nem lett vizes. A pulcsim viszont igen. Próbáltam megszárítani, de csak elmaszatoltam. Meglengettem lábaimat, ezzel újra összezavarva a vizet. Egy kis halacska távolabb kiugrott a vízből. Három kis szárcsa úszott felém. Úgy tűn, mindenki boldog, csak én nem. Nem szabad sírnom - ismételtem újra és ezzel kicsit megnyugodtam.
Mivel közeledett az este, folytattam az írást, ha még ma be akarom fejezni. Leírtam a porlock tulajdonságait, kinézetét, életmódját, táplálkozását, szinte mindenről szó volt a könyvben. Tanulságos - gondoltam. Igazából semmi kedvem nem volt tanulni, és már egyre mérgesebben írtam a tudnivalókat. A papír néhány helyen teljesen felszakadt és az egész lap ocsmányul nézett ki, ha szabad így fogalmaznom.
Hirtelen a semmiből egy fuvolaszóló hallatszott. Nem tudtam mire vélni a dolgok, hiszen rajtam kívül nem volt itt senki. Körbenéztem, végigpásztáztam az egész tópartot, de semmi. A stég alá nem volt merszem benézni, így csak gyorsan felhúztam a lábaim és felvettem a cipőm. Mivel visszamenni a kastélyba nem volt kedvem, türelmesen végighallgattam a játékot. A végén mosolyognom kellett, amitől jobb kedvre derültem. Lehet, hogy direkt erre az alkalomra játszották, Nekem. Ne álmodozz - szólalt meg az előbbi hang a fejemben. - Aubrey, ez a valóság! | Már megint Te - morogtam magamban a "társamnak".
A fuvola szóló végén kicsit megijedtem, de arcomon még mindig boldogság ült. Próbáltam megtartani ezt a formát, ami sikerült is. Meg akartam szólalni, de nem sikerült. Hang nem jött ki a számon. Torkomba gombóc telepedett, én pedig újra szomorú lettem. A víz ellenére hátradőltem a stégen és behunytam a szemem. Próbáltam felvidulni, ám hiába. A fuvolajáték után eszembe jutott még egy dal.
Hogy megnyugodjak ezt kezdtem el énekelni, de most már nem törődtem az emberekkel. Felszabadultan énekeltem, közben egyre jobban feloldódtam. Az előbbi játékot is elfeledtem, persze tudtam, hogy valóság volt, de mégis. Mintha valaki kényszerített volna arra, hogy elfeledjem. Kezeimet kiterítettem a stégre, lábaimmal ugyanezt tettem. Kiterülve, csukott szemmel feküdtem a fán, közben már hatodszorra énekelve a refrént.
" Unconditionally, unconditionally,
  I will love you unconditionelly,
  There is no fear now
  Let go and just be free
  I will love you unconditionally! "
Arra eszméltem, hogy valaki néz. Legalábbis valaki tekintetét éreztem magamon. Felültem és körbetekintettem.
- Ki vagy? - kérdeztem az előbbi fuvolázótól. Nem érkezett válasz. A szárcsák eltűntek az egyik nádasban, a halak sem ugráltak és egyedül voltam. Vagyis nem egészen...

Albert

A stégen ültem, jobb lábamon, bal lábam pedig kinyújtottam. Szélgyerekek kergetőztek körülöttem, majd egyre feljebb merészkedtek és összeborzolták a hajkoronám. Gyorsan rendbe szedtem magam, aztán egy hang szólt hozzám. Egy fiú hangja volt. Úgy húsz évesnek tippeltem.
A hangja férfias volt, mégis lágy és finom. Mintha egy másik korból érkezett volna. Ahogy beszélt, egyre jobban éreztem azt, hogy a fiú másik korból érkezett. Albert néven mutatkozott be. Körbepillantottam, én viszont egy árva lelket sem láttam. A madarak eltűntek a folyón, a levegőben sem körözött már állat. Képzelődöm. Ez biztos. Pszichológushoz kell mennem - morfondíroztam magamban. A bemutatkozás után csönd ült a tóra és környékére. Biztos az várta, hogy majd én is elárulom a nevem, ám gombócot éreztem a torkomban. Akármennyire szerettem volna, nem tudtam megszólalni.
A neve viszont tetszett. Mindig is szerettem az Albert nevű embereket é találkozni akartam egyel. Viszont most csak beképzeltem magamnak. Míg ezeken rágódtam, Albert újra megszólalt. Elmagyarázta, hogy egy mágikus világban ragadt és a víz tükörképében meglátom. Becsukott szemmel kúsztam előrébb. Valóban.
A víz tetején/benne megláttam Őt. Nem, nem Voldemortot, hanem Albertet. Kék szemei igézően meredtek rám. Szőke fürtjei kócosan álltak a fején. Arca egészen különleges formájú volt. Nagyon helyes - gondoltam. Még mindig hallgattam, így Albert folytatta. Megdicsérte a hangomat, amit nem szerettem, ugyanis én úgy gondoltam, hogy rossz hangom van. Aztán a sírásom miatt érdeklődött. Legyintettem és lassan válaszolni is tudtam.
- I..Isobel Reeves - nyögtem ki a nevemet. Nem tudom mi üthetett belém, hiszen ahogy viselkedtem, úgy a fiúnak is kellemetlen lehetett. Összeszedtem magam és végre normálisan tudtam válaszolni.  
- Hogy érted azt, hogy kisebb mágikus baleset? - kérdeztem csodálkozva, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy miért csak a víztükrön keresztül kommunikálhatunk.
- Nem fontos, csak eszembe jutottak a régi emlékek. Ööö... - próbáltam másra terelni a szót. - Mesélj magadról. Hogy kerültél ilyen helyzetbe? Persze csak  ha nem gondolod úgy, hogy túl rámenős vagyok - mosolyodtam el, hátha attól kicsit feloldódok.

Albert

A nap már kezdett lenyugodni, ám ezzel nem törődtem. Figyelmesen végighallgattam Albert történetét, amiben elmesélte hogy került tükörbe.  A történet elején még „faarccal” néztem előre, ám szám és szemem egyre jobban elkerekedett, ami azt eredményezte, hogy a végére már tátott szájjal bámultam előre. Albert élvezettel mesélt sanyarú sorsáról, de úgy láttam, hogy ő már beletörődött az életébe. Én nem tudtam volna elviselni. Bele is bolondultam volna, ha ezt át kellett volna élnem. Persze, mások vagyunk. Megfújta a hangszerét, amire elmosolyodtam. Becsukott szemmel ringattam magam az ütemre, aztán amikor abbahagyta, kinyitottam a szemem és újra őt figyeltem. Szerettem a zenét, de nem annyira, mint az állatokat vagy a könyveket. Könyvek! – kaptam észbe. Hiszen nekem tanulnom kellene! – gondoltam, de közben Albert újabb kérdést tett fel, amikre igyekeztem válaszolni.
- Szintén – mosolyogtam rá. – Igen, természetesen ide járok iskolába. Levitás vagyok, jelenleg még első évfolyamos, de ez rövidesen változni fog. Nem nehezek a vizsgák, viszont a felügyelő tanárok annál szigorúbbak.
Törökülésbe tornáztam magam és azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom magamról. Végül más témát kerestem. Ez lesz a legjobb - gondoltam.
- Melyik korból érkeztél? - szegeztem neki a kérdést, ami leginkább furdalt. Nagyon szerettem a középkort, ha idő utazhatnék, oda mennék vissza. A legjobb ebben az időben az, hogy nincs levegőszennyezés, lovagolhatnék és nem kéne iskolába járnom. Reméltem, hogy a középkorból jött, mert akkor mesélhetett volna valami meséset onnan.

Albert

A nap vészesen közeledett a Föld másik oldala felé, ami azt jelentette, hogy itt rövidesen este lesz. Ennek nem örültem, ugyanis semmi kedvem nem volt még visszamenni a kastélyba. Viszont ha nem akarok egy prefektus karmai között kínlódni, el kell indulnom valamikor. Albert meglepően örült, amikor megtudta, hogy Levitás vagyok. Állítása szerint a toronyban lakik, aminek én is nagyon örültem, hiszen így többet fogunk találkozni.
- De ugye nem leskelődsz? – suttogtam. A mosolyt, amit az arcára tett, kicsit furcsálltam, de nem gondoltam, hogy leskelődni. A „magamról” témát még mindig kerültem. Nem szívesen beszéltem másoknak az életemről. Az csak is rám tartozik, nem akartam már az első alkalommal elárulni a fiúnak. Persze nem azért, mert nem bíztam meg benne, vagy ilyesmi, hanem azért, mert ez számomra igen nagy csalódás és szenvedés volt. Ekkor megszólalt az a lágy hang, ami a fiútól származott.
- Szóval semmire nem emlékszel az életedből? – csodálkoztam a származását illetően feltett kérdésemre. Meglepett, de én szerintem én sem emlékeztem volna a középkori emlékeimre egy tükör fogságába esése után. Nem szerettem egyedül lenni, de most nem azt mondom, hogy én vagyok a társaság központja, de egymagam sem szerettem lenni. Elvoltam a kis állataimmal. Albert újra feltette a kérdését. Úgy láttam, nagyon izgatja a téma, egy egy nagy és halk sóhajtás után lehajtott fejjel mesélni kezdtem rövidke életem.
- Édesanyám öt éves koromban meghalt, apám pedig egy éven keresztül felém sem nézett. A bátyáim segítettek átélni ezt az időszakot. Miután apám már sokadszorra is részegre itta magát, Matthew – ő a legidősebb – munkát keresett neki és apám újraházasodott. Ekkor persze a bátyáim már elmentek Romániába, így egyedül maradtam. Becsapottnak éreztem magam. Napokig ki sem mentem a szobámból, félő volt, hogy depressziós leszek. Ám megkaptam a levelet, majd jött Matt és James, akiktől kaptam egy tündéri kutyust, így most vele és a csajokkal lakom a levita egyik szobájában – szinte végigsuttogtam a beszédet, nem akartam, hogy meglásson sírni, így egy kicsit lehajtottam a fejem.

Albert

Úgy látszott, mintha Albert elpirult volna, ám ebben nem voltam teljesen biztos, hiszen a víz tükröződése nem volt tiszta. Amikor „megvádoltam”, hogy leskelődik a lányok után, már látszott, hogy elvörösödik. Kijelentette, hogy ő bizony soha nem tenne ilyet, hiszen jól nevelt fiú, amit meg is értek, hiszen már az első pillanattól kezdve látszott rajta, hogy nagyon illemtudó fiú.
- Bocsánat – motyogtam. – Nem akartam ilyet feltételezni rólad, csupán rosszul értelmeztem a szavaid.
Még mindig nem válaszolok a magamról kérdésére, így inkább az ő éltéről kezdek el kíváncsiskodni. Figyelmesen hallgatom végig a beszédét, viszont van egy pillanat, amikor a testem megremegett és bizony nem a hidegtől. Albert sok mindenre emlékszik az előző életéből, ám vannak homályos foltok is, hogy a szavaival éljek. Vannak olyan dolgok, amiket a tükörben való évek alatt vesztett el, és ezt meg is értem. Ha be lennék zárva egy sötét helyre, akkor biztos, hogy én sem emlékeznék ilyen dolgokra. Persze lehet, hogy nem sötét helyen volt, ez csak egy feltételezés. Amikor kitért arra az időre, amikor én öt éves voltam, erősen koncentrálni kezdtem, hátha emlékszem valamire, de semmi. Konkrétumokra nem emlékszem, de van egy-két dolog, ami rémlik.
De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem. Mintha egy költő írta volna a szavait, ámulatba ejtő, ahogy formázza a szavakat, majd a hangok végül elhagyják a száját. Imádtam az ilyen stílusú beszédet, ezért is volt élvezetes hallgatni Albert beszédét.
A hideg futkosott a hátamon, teljesen beleéltem magam a szavaiba. Elképzeltem, ahogy a tükör fogságában sínylődik, több mint… több, mint száz éve. Nem bírom a fogságot, én biztos, hogy már réges-rég megbolondultam volna.
- Persze, bocsánat… nem akartam felkavarni a régi élményeket – suttogtam. Nem akartam viszont, hogy abbahagyja a beszédet, így valami mást kellett kitalálnom. Mivel nem jutott eszembe hirtelen semmi jó téma, azért – Albert unszolására – elmeséltem az életem. Könnyeimmel küszködtem, mire a végéhez értem, de tartottam magam. A fiú bocsánatot kért, amit egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd mélyen beszívtam a levegőt és lassan megnyugodtam.
- Semmi baj, nem tudhattad, ahogy én sem azt, hogy Veled mi történt a tükör mélyén – szipogtam még párat, aztán végleg befejeztem a sírást. – Kérlek, beszélj még!
Ez most komoly Issie? – korholtam magam. Mi az, hogy beszélj még??! Igen, ordibáltam magammal, miközben a düh egyre jobban elárasztott és az arcomon egy kis pír jelent meg.
- Khm… már mint, úgy értettem, hogy beszélgessünk még – a hangom elhaló volt, az arcom tiszta vörös, mint Albertnek pár perccel ezelőtt. – Na jó, nem kertelek, nagyon jó hallgatni, ahogy beszélsz.
Ennyi. Kész, passz. Kimondtam, nincs visszaút, nincs időutazás, megtörtént. A tücskök már ciripeltek a nád is esti susogásába kezdett, de ebben a percben nem gondoltam rájuk. Egyedül ketten voltunk, Albert és én. Most mi számítottunk, nem volt senki, aki ezt megzavarhatta volna. Az iskola szembe sem jutott, és ha elkap egy prefektus? Na, ez a legkisebb gondom…

ZoliMájus 14. - 20:49ruha


Az esti levegő mindig megbabonáz. Nem tudom miért, de így van. Mindig is szerettem a lehűlt levegő illatát, na meg persze az esőét is, de az már egy másik dolog. Egyrészt ezért is jöttem ki ilyen későn a kastélyból, más rész pedig már nem bírtam odabent. Ma mindegyik órám termes óra volt, így esélyem sem volt arra, hogy kint lehessek. Persze reggel - mint mindig - lementem futni, hiszen van egy kutyám, akinek kell a mozgás, de az az idő túl kevés volt. Nekem a természet amolyan létfontosságú dolog, és ha nem vagyok kint a friss levegőn minimum három órát, hát akkor meghalok. Persze nem szó szerint, de érezni lehet rajtam az ingerültséget és a fáradtságot. Mivel egész idáig tanultam és a szobámban kuksoltam, csak most volt időm arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem követ se tanár, se prefektus.
Az pedig főleg nem lett volna jó, ha Kei, Lau, vagy Ly kap el. Az meg ég inkább, ha másik házból való emberke lát meg és követ. Persze az meg az én hibám lesz, hiszen nem kell éjszaka mászkálnom, de ha elkezdeném mesélni a történetem, hogy ezért, meg azért lógtam ki éjszaka, akkor persze lecsiccsegnek. Fáradtan sóhajtva lépdeltem tovább, ügyelve arra, hogy senki ne lásson meg. Amint kiértem a kapun, már nyugodtabban szedtem a lábaim, bár azért még féltem egy kicsit, hisz Bogolyfalván és a kastély külső udvarán is "járőrözhetnek". Zsebre vágtam a kezem és közben magamban szitkozódtam, amiért nem öltöztem fel rendesen. Hiába, most már nem mehetek vissza a kastélyba, hiszen holnap ismétlődni fog ez az egész bent maradósdi.
Az éjszaka már önmagában is gázos, főleg ha egyedül sétálgatsz Bogolyfalva kihalt utcáin, miközben a csárdákból kihallatszik a zene és a kiabálás. Persze nem mindegyik ház volt ám ilyen. Sokszor percekig néma csend volt és csak a baglyok huhogtak, akik - szokás szerint - a frászt hozták rám. Nem mintha féltem volna tőlük, csak amikor síri csend van és hirtelen megszólal egy állat, na akkor aztán futhatnékom támad. Dideregve haladtam végig a macskaköves utcán, majd letértem az útról és a falu vége felé vettem az irányt. Számításaim szerint itt már nem voltak prefektusok, de ha még is, akkor nekem végem van. Befordultam pár sarkon és hopp! a temető előtt álltam. Tanácstalanul néztem körbe, hiszen fogalmam sem volt, hogy hogy kerültem ide, még is itt álltam. Lassan kinyúltam és belöktem a nagykaput, ami hangos nyikorgással ki is nyílt. Óvatosan beléptem és többször körbe is kémleltem. Az sem lett volna szerencsés, ha egy itt lakó ember meglát és szól a felsőbbrendűeknek. Hangtalanul lépegettem a temetőben, közben hol az utat, hol a sírokra vésett neveket néztem. A fa alatt ülő emberi lény pedig annyira hidegen hagyott, hogy amikor elhaladtam mellette, még akkor sem vettem észre. Elszambáztam pár sír mellett, aztán olyan száz méterre leültem egy padra - háttal a fiúnak - és Nemes Flórián sírját nézegettem. Bár nem voltunk rokonok, a neve még is ismerős volt.

ZoliMájus 14. - 20:49


Az éji csendben magányosan üldögéltem egy rozzant, elkopott padon. Bár hideg volt, nekem a legkisebb gondom is nagyobb volt annál. A zsebembe rejtett kezeimet mozgatni kezdtem, hiszen akár mennyire voltak védett helyen, bizony azok is fázni kezdtek, ahogy az egész testem. Behunytam a szemem és mélyet szippantottam a hűvös levegőből. Élveztem a szél cirógatását az arcomon, ahogy egyre feljebb megy, aztán a füleimet kezdi el simogatni. Végül felér a hajamhoz és lágyan szétfújja az összefogott tincseket. Rendkívül kellemes volt az idő, ahhoz képest, hogy lassan kilenc óra lesz. Bár a takarodó csak egy órával később lép érvénybe, én még is féltem egy kicsit. Semmi kedvem sem volt egy prefektus karjai közt végezni. Ismerek pár olyan embert - hű, ez kész csoda! -, akiket olyan prefi kapott el, hogy utána egy hétig rémálmaik voltak. Persze nem tudom ez mennyire igaz, de higgyük csak el. Akár mennyire is élveztem kint lenni, nem szerettem volna megtapasztalni azt, hogy milyen, amikor elkap egy gyilkos.
Az előbbi sírt kezdtem el figyelni, a már nyitott szemeimmel. Nemes Flórián - 1813 - 1825. Szegény kisfiú mindössze tizenkét évet élt és valahogy meghalt. Rögtön elgondolkoztam azon, hogy az élet mennyire kegyetlen. Egyik pillanatban még vígan sétálunk az utcán, a másikban pedig elüt egy mugli jármű. Bármi megtörténhet és bárhogy, illetve bármikor. Egy kissé oldalra billentettem a fejem és úgy figyeltem tovább a sírt. Volt valami írás rajta, viszont nem tudtam elolvasni, mert a sír eléggé elkopott.
Ekkor valahol a távolban a kapu újra megnyikordult, én pedig felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt róla, hogy rendesen becsuktam-e, vagy valaki bejött. Lassan felemelkedtem a padról és sietősen a kriptához indultam, amikor megpillantottam az idegent. A távolban nem igazán ismertem fel, de azt láttam, hogy fiú és van egy pokróc a kezében. A fal mellé simultam és az árnyékból figyeltem, hogy mit csinál. Nem voltam benne biztos, hogy prefektus-e, de nem kockáztattam. Semmi kedvem sem volt benyakalni egy büntetést. Tettem egy lépést hátra, amikor megbotlottam, de szerencsére nem csaptam semmiféle zajt és el sem estem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és a kalapom mélyebbre húzom. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy a nekem háttal álló idegen prefektus-e, vagy sem. Tanár nem lehet, hiszen ahhoz túlságosan kicsi. Bár lehet, hogy csak távol áll tőlem.

ZoliMájus 14. - 20:49


Néha elgondolkozok azon, hogy az emberek tényleg ilyen hiszékenyek? Persze tudom, hogy én például csak félig-meddig vagyok ember... vagyis az vagyok, de boszorkány is, szóval... szóval mindkettő. Maradjunk annyiban, hogy mindkettő. Mire a fiú a padhoz ért, én addigra már réges-rég a falnál lapultam és néhol komor arccal, néha halk kuncogással figyeltem a reakcióit.Az előbbi bizonygatásom nála bevált, hisz naivan szólongatni kezdett, hátha előjövök. Hát azt lesheted fiam! Eszem ágában sem volt előmászni a fal mellől, hiszen még mindig nem tudtam, hogy prefektus-e, vagy egy szimpla falulakó. Hiszen ők is bepanaszolhatnak, igaz, hogy lehet nem ismernek, de rám küldenek egy sóbálványátkot és kész! Vagy felcipelnek a kastélyba - amit kétlek - vagy pedig lecipelik az egyik prefektust, tanárt, illetve az igazgatót. Még a gondolattól is megborzongtam, hogy akár ki is csaphatnak ezért. A szüleim pedig, ha ezt megtudták volna, biztos, hogy szívbajt kaptak volna, hiszen nem ilyennek neveltek. Magamra sem ismertem és szerintem ők sem. Soha egyetlen egyszer sem szegtem szabályt, amióta az iskolában vagyok. Persze otthon volt egy-két csíntevésem, de azokat elnézték "még gyerek vagy" indokkal. Itt viszont nem otthon vagyok és ettől egy kicsit megijedtem.
A fiú újra megszólalt, ekkor viszont "szimpla diákként" mutatkozott be, és azt is elárulta, hogy a pálcája a kastélyban maradt. Mégis ki a a bolond, aki pálca nélkül mászkál éjjel kilenc órakor? Este van, egyedül vagy és vérfarkasok is élnek errefelé. Folytassam? A hideg is kirázott, na persze nem ettől, hanem a hidegtől.
A csípős levegő kezdte csipkedni az arcom és a csuklóm, na meg persze a kézfejem, aminek nem örültem. Tudtam, hogy fel kellene már mennem a kastélyba, de nem fogok addig előmerészkedni innen, amíg az idegen el nem tűnik a száz méteres körzetemből. Pechjére kiváló a látásom és bár nem tudok olyan nagyon messze elnézni, de sokáig látok dolgokat. Egy tompa puffanást hallottam, amiért persze kikukkantottam a kripta mellől. Ha jól láttam - sötétben viszont már nem olyan kiváló a látásom, főleg, ha az "áldozat" egybeolvad az éji sötétséggel - a fiú elesett, bár lehet, hogy csak lehajolt valamiért.
Nem harap. Ez a mondat elgondolkodtató volt, hiszen ha nem harap, akkor nem egy vérfarkas, aki átváltozva tudat nélkül rójja a falut, hanem egy ember. Vagy varázsló, de ezt már letisztáztam magammal. Óvatosan kihajoltam, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lásson meg. Egy kicsit elfogott a félsz, hátha meglátott, de ahhoz már szuper szemek kellettek volna.
Összedörzsöltem az átfagyott kezeimet és reménykedtem, hogy miután visszaérek a kastélyba - ha! -, nem fognak leesni. Tényleg nagyon durván nézett ki. Az ujjperceim teljesen pirosak lettek, néhol felszakadozott a bőröm és a hideg is csípte a sebeket. A pálcámért nyúltam, amikor mozgolódást hallottam az egyik fáról. Megnyugodva sóhajtottam fel és óvatosan kibogoztam magam a sálamból. A ruhadarab amint elhagyta a nyakam, rögtön átfújt a szél és a ruhám alá sompolygott. Dideregni kezdtem és lassan belebújtattam a kezeimet az összetekert nyakbavalóba. Egy kicsit még megdörzsöltem és a nyakam is összehúztam, de több baj nem történt.


// Utólag is kérem a prefektusokat és tanárokat, illetve minden olyan embert, aki beköphetne minket, hogy egy kicsit még bírják ki, had játsszunk! ^^ Köszönöm! //

ZoliMájus 14. - 20:49


A kezem elég durván nézett ki, még a sálba bugyolálás után is. Nem értettem, hiszen nem szokott így kirepedezni, de most nagyon fájt. Igaz, nem is szoktam éjfélkor kint mászkálni a mínuszokban, de hát ez van. Szokatlan egy levitástól, hogy éjszaka kint járkál a kastély falain kívül - emlékeztettem magam arra, hogy ha egy prefektus elkap, biztos, hogy ezt fogja mondani. Ezért is bujkáltam. Hiába mondta a fiú, hogy így meg úgy nem prefektus és nem is tanár, én még sem hittem neki. Nem tudom miért, de nem.
Amíg a kezemet dörzsölgettem a fiú leült a padra, épp oda, ahol én ültem. Elárulta, hogy Kilt Zoltánnak hívják. Zoli...?! A szövegelésének további részére nem is figyeltem, elkezdtem átfuttatni az agyamon a nevet. Végül sikeresen megérkeztem a levitás fiúhoz, akit már ismertem, hiszen millió edzésen voltunk, a kviddics miatt. Gyakorlatilag ott ismertem meg, hiszen se órákon, se a kastélyban nem találkoztunk, hiszen vagy a szobámban csücsültem és zongoráztam, olvastam vagy tanultam, illetve este és kora reggel a kutyámmal futottam. Nem sok alkalmam volt tehát megismerni az évfolyamtársaim, vagy csak a levitásokat. A névhez egy kissé homályos arcot is tudtam párosítani. Szeplők, barna haj és szem, körülbelül olyan magas, mint én. Másodikos. Igen! Ő az! Kilestem a fal mellől és gyanakodva néztem rá. A hangja viszont más volt. Bár lehet, hogy csak félreemlékeztem, hiszen az emberek hangjait nem nagyon szoktam megjegyezni.
Mélyet lélegeztem a levegőből, majd kiműtöttem a kezem a sálamból és a ruhadarabot visszatekertem a nyakam köré. Behunytam a szemem, majd ellöktem magam a faltól. Mivel sem elesni, sem nekimenni nem akartam semminek, így nyitott szemmel kikukkantottam a fal mögül és néztem, ahogy a padon ül és hallgattam a beszédét. Egy kicsit figyeltem is rá, de nem minden részletére. Amikor azt említette, hogy hideg van, akkor a sötétben, de bólintottam. Pléd! Hirtelen tágra nyíltak a szemeim, amikor azt említette, hogy nekem adná, hátha fázom. De még mennyire, hogy fázom!
Ahhoz képest, hogy még mindig nem tudja ki vagyok, egész sokat elárult magáról, ami ha tényleg prefektus lettem volna, most nagy bajba sodorta volna. Ha jól tudom, név és ház, illetve évfolyam kell ahhoz, hogy beköphessék a házvezetőnél. Amikor megemlítette, hogy felmegy nélkülem, megborzongtam. Nem szerettem volna egyedül felsétálni a kastélyba, bár egymagamban sokkal gyorsabban fel tudtam volna jutni, illetve gyorsan kapcsol az agyam és a reflexeim is jók.De úgy, hogy mellettem van még valaki, nem tudok helyette is figyelni ezekre. Összeszedtem minden erőm és kiléptem a biztonságot nyújtó fal mellől.
- Kérlek ne menj!
A hangom elhaló volt, rekedt és talán nm is hallotta, hisz épp akkor jött egy nagyobb fuvallat. Megköszörültem a torkom és a fiú mögé léptem. Reméltem, hogy nem ijed meg tőlem nagyon, vagy nem kezd el kiabálni, ilyesmik. Bár ha hangoskodni kezd, akkor saját magát is veszélybe sodorhatná, szóval ez kilőve.
- Kérlek ne menj!
Megismételtem a mondatomat, immár hangosabban és érthetőbben. Ha felém fordult, akkor rámosolyogtam, de nem tudom, hogy látta-e a sötétségben. Reméltem, hogy tudja ki vagyok, hiszen nem lett volna jó, magyarázni a kilétem.

ZoliMájus 14. - 20:49

Évi
14. 06. 10.
ruha

Évi
14. 06. 10.
ruha

Évi
14. 06. 10.
ruha

Évi
14. 06. 10.
ruha

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey

Brandon

Évi

Brandon ~ zárás

Évi
~ zárás

Zétény

Zétény

Zétény

Zétény