Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Hűvös szél fújja a fák lombjait, a tücskök kitartóan ciripelnek bele az éjszakába. Gondolom arra számítanak, hogy ezzel sikerül elűzniük, és értékelendő a kitartásuk, bár aligha ér bármit is. Csillogó tekintetem szuggerálja az elém táruló vizet, ami a mai esti nyugodalmat jelenti. Orromat csiklandozza meg egy kósza hajszál, jobb kezemmel söpröm félre, és pillantok vissza rögtön az enyhén hullámzó vízre. Az is sötét. Körülöttem minden az, csak a cigaretta parázsló vége árulhatja el, hogy valaki bizony tartózkodik jelenleg itt. De... mégis ki előtt bukhatnék le? Nehezen sikerült, de kijutottam, húsz perccel múlt el a takarodó ideje, ilyenkor pedig nem hiszem, hogy bárki is kijönne. Biztos vannak még ilyenek, de most reménykedem abban valamiért, hogy lehet csak én, a csend, az éjszaka és a tücskök.
Bent tartom a füstöt pár másodpercig, közben lehunyom szemeimet, és fejemet emelem az ég felé, amin a felhők úszkálnak. Vajon a vihar még csak most közeledik vagy már elment? Az én viharom mikor csillapodik? - fogalmazódik meg bennem a kérdés azzal egy időben, ahogy tüdőmből szakad ki a füstfelhő. Kinyitom szememet, az eget figyelem, a felhőket, amik komótosan siklanak az égen, mintha halaszthatatlan dolguk lenne. Halaszthatatlan. A mai világban minden halaszthatatlannak érződik, ezért nem juthatunk egyről a kettőre, észre sem vesszük, és saját magunkat hátráltatjuk.
Szabad kezemmel simítom meg a medált. A mozdulat annyira ösztönös, hogy észre sem veszem, inkább ismét ajkaimhoz emelem a cigarettát, ami fokozhatja a nyugodalmamat. Helyes út ez? Nem érzem annak, mégis muszáj csinálnom, hogy ne lássam lehetetlen időpontokban az arcát visszatükröződni valahonnan. Mintha a lelke valóban nem lenne még átvezetve egyik oldalra sem, mintha stagnálna a két út között és várna valamire. Kire lenne képes eddig várni? Rám?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A sötétség, engem minden nyomasztó és kellemetlen érzése ellenére, vonzz. Apámmal sokszor álltunk az erkélyen, figyeltük a csillagokat, már amennyi látszott belőlük Pest szélén, de minket ez sosem tántorított el. A balatoni nyaralások alkalmával is esti programnak volt feljegyezve mindig; vacsora után kifekszünk a pokrócra és fürkésszük az eget. Tippeltünk a csillagképekre, majd rákerestünk az interneten, hogy melyikünknek van vajon igaza, hullócsillagokat kerestünk és vártuk őket. Hajnalig képesek lettünk volna elszórakoztatni egymást a nagyobbnál nagyobb hibáinkkal, mert a egyikünk csillagászati tudása sem mondható még elégségesnek sem, de anya mindig szólt éjfél körül, hogy ideje bemenni. Vidáman pakoltunk össze, mert tudtuk, hogy következő nap ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, amikor pedig hazaérünk, az erkély ugyanott vár.
Arcomat nem fordítom el a fel-felbukkanó csillagokról, halvány mosoly játszik ajkaimon az emlékre. Szerettem az ilyesmit, és még most is szeretem, de már egyedül kell űznöm. Talán nem is tudnám már mással. Elindítom a mozdulatot, hogy szememet ne kelljen elszakítanom az égről fejem nem mozdul, hátra szeretnék dőlni és elképzelni, hogy a Balatonon vagyok, de hátam mögött reccsen meg egy deszka. Megmerevedek.
Kezemet emelem fel sután, alig emelem el térdemről azokat, hogy intsek neki. Félve sandítok oldalra, a srác cipőjét bámulom, amikor elhangzik a kérdés. Bátortalanul bólintok egyet, pár másodperc múlva tudatosul bennem, hogy valószínűleg nem látja, így egy halk igen is elhagyja ajkaimat. Nem szabad nemet mondanom. Ez a helyes út, és biztos vagyok abban, hogy apám büszke lenne, amiért most nem húzódok vissza a csigaházamba. Pedig az lenne a legjobb, főleg...
Felkapom fejemet, ujjaim erősebben szorítanak rá a cigarettára. A füves lány. Szinte már rémült tekintettel fordítom felé fejemet, hogy láthassam az arcát, ha már hangja alapján nemigen ment a beazonosítás. A felismerés a semmiből jön. Alsó ajkamra harapok, elkapom róla tekintetemet, az alattunk elterülő vizet figyelem, aprót bólintok ismét, mielőtt megszólalnék.
- Mar... Margaréta - hangom ismét halk, és nem merek ránézni. Zavarban vagyok a tudattól, hogy egy olyan srác ül mellettem, akivel már találkoztam, és aki emlékszik rám. Akire én is emlékszem. - Lucas, igaz? - magamtól kérdezem leginkább, a szavakat magam elé motyogom. Tudom, hogyha nappal lenne, egyértelműen látszódna zavarom, és az apró pír is arcomon. Pótcselekvésként nyomom el egy deszka oldalán a csikket, amit egy repedésbe teszek, nehogy elfújja a szél. De ez csak időhúzás, ami mégis túl rövidre sikerül.
- Én... - oldalra sandítok. A kedves arcot fürkészem, amin nem látszik rosszallás, egyszerűen a meglepettség maximum, amiért itt és most találkozunk újra. - Bocsánat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Mindennel elmaradtam. Jelenleg itt nem csak a súlyos tananyagot kell érteni, bár az a mérvadó jelenleg. Az életben is lemaradtam, és attól tartok, hogy nem is tudok bele visszatérni sehogy, bármennyire próbálkozom is. Félek, hogy minél jobban próbálkozom, annál messzebb kerül tőlem a visszatérés lehetősége. A doktornő azt mondta, hogy normális dolog ennyire bizonytalannak lenni egy ilyen helyzet után, de nehezen fogadom el. Nem szeretem a bizonytalanságot, a biztos adott mindig támpontot. És hogy most mi a biztos? Semmi. Az égadta egy világon semmi, mert akivel osztozhatnék a gyászomon, amely lassan felemészt, több száz kilométerre tartózkodik tőlem, a leveleimet pedig kétes, hogy megkapja-e. Minden bizonytalan, még az is, hogy az elém tett könyv sorait megértem-e az órán, mert kezdek ebben is kételkedni. A tanárok megértőek és együtt érzőek velem, amiért hálás vagyok, de nem tudok figyelni rájuk, ami nem az ő hibájuk. A kedvességüket sem használhatom ki a végtelenségig, kérdés, hogy meddig tűrik a figyelmetlenségemet és a késztetést, hogy valami biztosat találhassak az életembe. Félek.
Minden félelmet mégsem tud legyőzni az ember, így amikor megkaptam a Sárkánytan ajánlott olvasmányait, rögvest tudtam, hogy melyikre fáj a fogam. Hogy melyikben vagyok biztos, hogy melyik az, ami lefoglalhatja az agyamat órákra. A könyvesboltot hamar elhagyhattam, az eladó néni sem kérdezgetett feleslegesen, eleve képtelen lettem volna felvenni a szemkontaktust, hogy megadjam neki a beszélgetés lehetőségét, így bementem, megtaláltam, kifizettem, és kijöttem. A boltból kilépve bújom az első oldalakat már. Lefelé hajtom fejemet, a könyvet teljesen magam előtt tartom, és a körülöttem lévő világ megszűnik létezni, ahogy Salmander sorait olvasom. Figyelemfelkeltő, érdekes és még tanulok is belőle, talán minimális szinten, de segíthet felzárkózni a tananyagban. Másra amúgy is képtelen vagyok.
A könyv teteje hirtelen nyomódik bele valamibe, felcsúszik rajta a lendületemtől, majd azzal tökéletes ívvel nyomódik bele arcomba. Megszeppenek, halk sikkantásféle hagyja el ajkaimat az ijedségtől, orrom nyomódik a könyv lapjai közé. Akaratlan toporgok előre még párat az el nem múló lendülettől, de amikor végre sikerül megállnom, nem merek felpillantani. A könyvet még jobban arcom köré húzom, már ha ez lehetséges, az sem érdekel, ha az orrom piros lesz tőle. Csak eltűnni szeretnék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Bólogatok minden szavára, amik elhangzanak. Nem tudom mi mást tehetnék. Helyeseljek, esetleg kezdjek neki serényen magyarázni arról, hogy nem probléma, amiért nem emlékszik a nevemre? Engem nem zavar. Talán az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem emlékezne rám. Nem tudom mit kellene tennem vagy mondanom. Most nem menekülhetek a helyzetből, mint ahogy legutóbb tettem, hiszen apa mindig azt mondta, hogy a problémákat meg kell beszélni. Mind a két fél részéről meg kell hallgatni a történetet, próbálni megérteni a másik felet, és utána döntést hozni. Én ezt nem tettem meg legutóbb. Az egyszerűbb és gyávább megoldást választottam arra, hogy kikerüljek a kellemetlen helyzetből; felálltam és otthagytam, gondolván, hogy úgysem látom többet, de szomorú tény, hogy a város és az ország is, mintha egyre kisebb lenne.
Apró mosolyt engedek meg magamnak, amely lehajtott fejem, az előre bukott tincseim és a sötét miatt, nemigen látszhat. De ott a mosoly. Az őszinte nevetése váltja ki belőlem ezt, akaratlan emberi reakció. Ösztön, hogyha valaki jóízűen nevet melletted, akkor automatikusan benned is felszabadul valami és vele kívánsz nevetni. Bár nevetni képtelen vagyok még, de a mosoly megmásíthatatlanul ott van vékony ajkaim szegletében.
- Kedves voltál, egyszerűen én... - elharapom a mondatot, fejemet a másik irányba fordítom hirtelen, nehogy véletlen, mint emberi ösztön miatt, akarjak ránézni arra, akinek a szavaimat intézem. - Velem még nem történt ilyen hirtelen semmi - nem ilyen kontextusban. Nem egy majdnem velem egy idős fiúval. Mert minden ember életében történnek hirtelen dolgok, csak valahogy ők normálisan tudják kezelni, míg én mindig a legegyszerűbb megoldást választom ezekre. Elsétálok. Szó nélkül ráadásul, ami valóban nagy bunkóságra utalhat a mellettem ülőnek, de én tényleg nem akartam megbántani, csak én... én nem tudom. Lassan fordítom vissza fejemet, de immár van annyi bátorságom, hogy mikor ismét beszélni kezd, ránézzek. Meglep, ahogy arcomat fürkészi, reflexszerűen sütöm le pillantásomat, ahogy szemben találom magam pillantásával.
- Ne... Nem kell emiatt aggódnod - egy óvatos, féloldalas mosoly villan fel arcomon, a meglepettség emiatt kiül rá. Mosolygok rá. - A szüleim azok, én boszorkány vagyok. Ezek szerint te is mágus vagy - halk hangom suttogásnak hallatszódik, de igyekszem, hiszen a víztükörből pillant vissza rám, és ő is mosolyog. Neki szól a mosolyom inkább talán, mégis Lucasnak címzem azt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Különös érzés csak ülni a csillagok alatt és beszélgetni. Mármint eddig leginkább Lucas tette ezt meg, de amíg ő beszél, addig nekem nem kell, így kicsit elveszhetek a helyzet normálisságában. Régen volt ilyen. Mindent felemésztett a gyász körülöttem, majd a tény, hogy anyámat is elvesztettem huzamosabb időre, de most valahogy úgy érzem, hogy én is visszatérhetek, a számomra normális élethez. Oldalvást pillantok Lucasra, halványan mosolyodom el. Erre nem gondolt. Persze, hogy nem, amikor a velem egy idős lányok már mindent megtapasztaltak, amit az élet tolt eléjük, én pedig a helyzetek magaslatán valószínűleg soha nem voltam és nem is leszek, főleg nem az ahhoz hasonlóakban.
- Én sem számítottam rá - kellemes mosolyt küldök felé. Légzésem lesz szaporább, ahogy megfogan bennem a gondolat. Bátorság kell. Bátrabbnak kell lennem, hogy a körülöttem lévők számíthassanak rám. Lehunyom a szemeimet pár másodpercre, mély lélegzetet veszek, amit halkan engedek ki, végül felhúzom lábaimat, Lucas felé fordulok és törökülésbe helyezkedem. Apa büszke lenne rám. Megnyíltam. Megpróbáltam, és sikerült! De talán a bátorságom tartott eddig. Felém nyújtott kezére siklik tekintetem, majd vissza arcára, végül megint kezére. Jobbom aprót ráng meg akaratlan, végül meg is mozdítom. Ahogy kezem mozdul, azzal egyszerre sütöm le tekintetemet és rázom meg a felém nyújtott kezet. Félve pillantok fel rá, zavarban vagyok, szinte azonnal el is engedem kezét. Alsó ajkamba harapok, miközben ölembe ejtem kezemet, mellé teszem a másikat, majd morzsolgatni kezdem ujjaimat, miközben hallgatom Lucast. Akaratlan mosoly kerül fel ajkaimra ismét, a zavar mellett jól látszik az is, de most egyáltalán nem zavar.
- En... engem is megnyugtat a tudat - szólalok meg halkan, pár másodperc hallgatás után. - Legalább már tudom, hogy te tudod mi az a porszívó, meg a mosogatógép - oldalra biccentett fejjel mosolyodom el szélesen felé. Találkoztam már itt mugli származású boszorkányokkal és varázslókkal, de Lucasnak igaza van, a neves mágussarjak sokkalta gyakrabban előfordulnak itt, mintsem a mi fajtánk. Ajkaim formálnak ó-t a kérdésre, amit feltesz, lesütöm tekintetem.
- Segít nekem kicsit kiszakadni a valóságos gondolataimból, másért nem kell - felelem akaratlan a kérdésre. Helyes út vagy sem, nincs más oka. - Szeretek a kastélyban lenni, de a környékén még jobban. Megnyugtató hatással bír valamiért. Amikor itt ülök el is felejtem alkalomadtán, hogy vannak problémák az életben... - ismét alsó ajkamba harapok, hogy csendben maradjak végre, megint zavartan sütöm le pillantásomat, és állok neki morzsolgatni ujjaimat. Talán túl sokat beszélek, nem is biztos, hogy érdekli, még zavarom ellenére is fel kell emelnem a fejemet, amikor meghallom a félmondatot, amit elereszt. Oldalra biccentett fejjel fürkészem az arcát, mert a kezdeti jókedv, valahogy lankadni látszik. Mondanom kell valamit, valamit, ami segíthet, ami... bármit.
- Szerintem neked mindig van társaságod - az első gondolat, ami megfogant, el is hagyja vékony ajkaimat. Amikor a szavak értelmet nyernek, kerekednek ki a szemeim, áll el a lélegzetem és kapom el Lucasról a pillantásom. Zavarba ejtő, mert én nem úgy gondoltam, ahogy elsőre hangzott. Én esküszöm, hogy nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Mindenkire máshogy hatnak a tudatmódosító szerek. Ez személyiségfüggő, akár szeretnénk, akár nem. Valaki zárkózottabb lesz tőle, valaki végig beszéli az órákat, amíg tart a hatása, és le sem lehet lőni. Én valahogy a kettő között vagyok. Kicsit jobban megnyílok, de soha nem adom ki magam még így sem, egyszerűen képtelen vagyok rá. Beszédesebb leszek talán egy fokkal, de a hirtelenség még így is ki tud kergetni a világból, ahogy az Lucas esetében is történt. Szégyellem magam, hogy mindezek után, még ilyen kedvesem ül le mellém beszélgetni, miközben én olyan csúnya módon hagytam ott. De jól esik, és ha már kaptam egy második lehetőséget, akkor élni szeretnék vele. Apa mondta mindig, hogyha megkapod a második esélyt, akkor vasmarokkal tartsd és használd ki. Így teszek most.
Lesütött tekintettel húzom vissza a kezemet a kézfogás után, már csak a mondat miatt is. Nem tudom, hogy ez jót jelent-e, vagy csak egyszerűen tényt közöl, de ahogy felsandítok látom, hogy mosolyog, így inkább az első felé hajlok. Szégyellős mosolyt engedek meg magamnak, többre nem telik, nem tudom mit is kellene reagálnom. De amikor a világbajnokságról beszél, felkapom fejemet, ezüstös tincseim hullanak hátra. Kikerekedett szemekkel, teljesen megilletődött arccal figyelem a srácot, majd a felém mutatott két ujjat, végül arcát, és... és kitör belőlem a nevetés. Jóízű kacajomat veri vissza a sötét víz, és jelenleg tényleg képes vagyok elhinni, hogy nincs semmi bajom a világon, egészen addig, amíg észre nem veszem magam. Visszafogom a nevetést, alsó ajkamba harapok, majd ismételten a zavartól szegem le fejemet és kezdem el bámulni a stég igencsak korhadó deszkáit. Tudom, hogy a fülem végéig elöntött a pír, de talán van akkora szerencsém, hogy ilyen gyér fényben Lucas nem láthatja. Kényelmetlenül ficergek a helyemen, amikor megszólal, és akaratlan pillantok fel rá csillogó kékjeimmel. Ajkaim formálnak ó betűt a szavaira.
- Nem... nem mernék keményebbet - elnyílt ajkakkal figyelem arcát. Szomorú, amit látok, mert egyáltalán nem vidám a témától. És nem is azt várom, hogy vigyorogva beszélgessünk a heroinról, de... de olyan más lett a kisugárzása. Aprót bólintok végül szavaim mellé, és ujjaimat kezdem el morzsolgatni, miközben csüngök a szavain. Kékjeim csillannak fel akaratlan, amiért ő is egyetért velem, erőteljeseket bólintok majdnem minden szavára, amit érthetek és átérzek.
- Bostonból jöttél? - lepődök meg egy pillanatra. - Ez nagyon jól hangzik, de biztos nehéz volt ilyen messze eljönni a szülővárosodból - megértően mosolygok rá. Nem szeretnék olyan témát érinteni, ami esetleg kellemetlen lehet, mert csak még jobban zavarba jönnék tőle, és úgy érzem, hogy már ennyi idő alatt is rengeteget fejlődtem, pedig maximum háromnegyed órája ül mellettem. Szeretném tovább vinni a beszélgetést, hogyha már történt köztünk egy kellemetlenebb helyzet, akkor megismerhessem. Úgy igazán meg szeretném ismerni, mert mellette nincs esélye arra a sötétségnek, hogy beszippantson.
- Ó, én... - kerekednek ki szemeim azonnal. - Én csak... nem is tudom, olyan... olyan közvetlen vagy, a kisugárzásod is pozitív. Gondoltam, hogy akkor... akkor sokan vannak körülötted - alsó ajkamba harapok, fejemet elfordítom Lucasról, a vizet kezdem el figyelni inkább, mert a kiejtett szavaimból egyértelmű, hogy mennyire zavarba jöttem, hogy mégis mennyire nem tudok normális emberként beszélgetni. - Ne haragudj, nem akartalak megbántani - oldalvást sandítok rá, de azzal a lendülettel fordítom vissza kékjeimet inkább a víz felé. Amikor ismét beszélni kezd, néha-néha pillantok csak felé. Egyik térdemet felhúzom, államat támasztom rá, és csendes tavon tartom tekintetemet.
- Sajnálom, hogy ilyen nehéz neked. Nem... nem hazudhatom azt, hogy átérzem, de megpróbálom megérteni az érzéseidet, és... és tudom, hogy nem ismerjük egymást, de szívesen meghallgatlak, még ha segíteni nem is tudok - apa büszke rám. Miközben beszélek fordítom felé fejemet. - De segíteni is igyekezni fogok, mert én sem tudok mit kezdeni az aranyvérűekkel - nem tudom, jó-e ez így. Helyesen reagáltam? Mit kellett volna mondanom másképpen, hogy át tudjam adni az üzenetet? Beszélgetni szeretnék vele holnap is, holnap után is, meghallgatok mindent, amit mondd, hogy apa büszke lehessen rám, amiért emberi kapcsolatokat alakítok ki, és egy olyan ember lehessen mellettem, mint Lucas. Aki képes elűzni a sötétséget.
- Ó, én... - meglep a kérdése, kiül arcomra is valószínűleg, hangom remeg meg. - Én a szomorúbb gondolataim elől menekülök leginkább. Amikor kijövök ide, átengedem nekik magamat, hogy túl lehessek rajtuk. Az emlékek... az emlékek... - elharapom a mondatot, hangom szelídül suttogássá, ahogy ismét a víz felé fordulok vissza, sokkal bátrabban, mint eddig, mert tudom, hogy most nem fog elnyelni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Apa mondta mindig azt, hogyha így olvasok, ennyire elmerülök az adott könyvben, akkor előbb vagy utóbb baleset lesz a vége. Ilyenkor, már-már állandó jelleggel küldtem felé egy elnéző mosolyt, ahogy az egy kamaszlánytól várható, és ugyanúgy olvastam tovább. Valahogy ösztönszerűen kerülgettem az embereket mindig is, miközben olvastam, hiszen a periférikus látásom ilyenkor nem veszik el. Folytattam, és soha nem történt semmi baj, mert ha én nem, akkor ők kerültek ki engem, hogy végül sűrű elnézések közepette mehessek tovább. De ma, Merlinre, ma mindenképpen meg kellett történnie annak, ami eddig soha. Pont ma, hogy fejemet nyomhassam teljesen elvörösödve a könyvem gerincébe, mintha nem lennék normális, és most nem is érzem magam annak. Ilyenkor okosabb az ember mindig, apámra kellett volna hallgatnom, aki - biztos vagyok benne -, hogy éppen Anubisszal karöltve nevetgélnek a markukba, amiért végig nézhették az egészet.
Aztán jön a csattanás. Kékjeim kerekednek ki, a túlzóan közeli betűket pillantom meg először, amikre nem tudok fókuszálni. Eltörtem valamit. Merlinre, tényleg eltörtem valamit a figyelmetlenségem miatt, mert így olvastam. Ha fontos volt? Ha kedves volt az illető számára? Ha... A könyv alját húzom el arcomról, hogy legalább lefelé sandíthassak, ha már a srác - a hangja alapján - arcára képtelen vagyok ezek után. Miattam tört el valamije, ami számára fontos lehet. Arcomon a pír még jobban elterül, alsó ajkamat rágcsálva figyelem a fehér cipőmön szétterülő cseppeket. Milyen szép...
- Olyan, mint a Sárkány csillagkép - kerekednek ki a szemeim a felismerésre, majd húzom vissza arcomba a könyvet azonnal, ahogy tudatosul bennem, hangosan mondtam ki a szavakat. Komolyan az az első megszólalásom, amit Teótól tanultam, miközben a srác tintája csordogál a földön? Alsó ajkamat rágcsálom, végül mélyet szusszanva kezdem lejjebb ereszteni a könyvet arcom elől. Érzem, hogy orromat eléggé megnyomta a kötet, de már mit sem számít.
- Saj-sajnálom, én nem akartam - szám előtt áll meg a könyv, hangom lehet elhal a körülöttünk lévő szavak nyüzsgésében. Csak remélem, hogy meghallja. Felpillantani továbbra sem merek, fejemet kissé előre biccentve tartom, talán abban a reményben, hogy előre hullott ezüstös tincseim takarnak el. Nagyjából örökre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Ő egy nagyon kedves srácnak tűnik. Vagyis nagyon kedves srácnak hallom a hangja alapján, mert ugye az arcát a könyvön keresztül aligha látom. Inkább elfoglalom magam a pacák tanulmányozásával, hogy rögtön kimondjam azt, ami először az eszembe jut. Egyetlen csillagképet ismerünk Teóval, és az a Sárkány, ami gondolkodás nélkül hagyja el számat is. És még nem is vagyok pontos sem, mert Teó csak ismerte. Alsó ajkamra harapok, hogy ne engedjek utat a rám törni készülő szomorúságnak, mert sem az idő, sem a hely, sem a szituáció nem alkalmas arra, hogy magamba zuhanjak. Fel kell zárkóznom az évfolyamtársaimhoz, kellene barátokat is szereznem, de ezek mind nehézkes dolgok, hogyha egy egyszerű csillagképről az engem ért veszteségek jutnak eszembe. Döntöttem, és tartanom kell magam ahhoz, hogyha előrefelé szeretnék haladni az életben.
Óvatosan rázom meg a fejemet a kérdésre, pár másodperc erejéig találkozik pillantásunk, de nekem éppen elég ahhoz, hogy fülem végéig ismét elpiruljak. Alsó ajkamba harapok, nagyot szusszanva, borzalmasan lassan veszem el arcom elől a könyvet, de fejemet továbbra is lehajtva tartom. Egy mélyebb levegőt veszek, majd hátizsákomat lököm előre, hogy belecsúsztathassam a könyvet. Kicsit még szöszmötölök, mintha nem férne bele rendesen, de csak időt szeretnék nyerni magamnak. Már-már kellemetlenné alakulna, amikor behúzom a cipzárt, és felpillantok a srácra. Magasabb nálam, minimum egy fejjel, az arca mérhetetlen kedvességről árulkodik, én meg megint elpirulok, amikor eszembe jut, hogy eltörtem a tintatartóját.
- Vesz-veszek neked másikat - sütöm le tekintetem, mert bármennyire is nem gond neki, és ezt is érzem ki hangjából, akkor sem hagyhatom csak így a helyzetet. - Ne! Kérlek... ne - kapom fel fejemet rögtön. Kékjeim csillogni kezdenek, ahogy elkapom a srác tekintetét, aki csak határozottságot láthat benne. Nem szeretném, ha a foltok eltűnnének, sőt... - Megköszönném, hogyha megbűvölnéd, hogy maradjon rajta örökre. Ná-nálam nincs pálca - sütöm le tekintetem megint, és ahogy egy ezüst tincs esik előre tűröm hátra azonnal. Alsó ajkamba harapok. Egy olyan emlék, amit soha nem szeretnék elfelejteni, még ha fáj is rá gondolnom. De vidámak voltunk olyankor mindig. Mindig, amikor egymás mellett feküdtünk, és az összes csillagkép a Sárkány volt. Mindig, amikor próbáltuk kitalálni, hogy mi a többi. De a mindig véget ért és nincs többet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Alsó ajkamat harapdálva próbálom összeszedni magam. Nem alkalmas az időpont, s egy váratlan pillanatban utat is tör a gondolataim között Teó arca. A mosolya és nevetése, a hangja, ahogy a tananyagot magyarázza nekem, miközben én értetlenül ráncolom a szemöldökömet és az orromat, mert egy szavát sem értem. Ő pedig kezdi elölről, hogy mindenképpen megértsem, sikerüljenek a vizsgáim, és... a pillanat tört része alatt, ahogy egyre jobban és jobban tisztul a kép, Teó helyett látom Dodit. Végig ő lett volna? Ugyanolyan mosoly van ajkain, mint a testvérének, szinte már fekete tekintetében csillan mégis valami más. Szomorúság. Őszinte és tiszta szomorúság van a pillantásában, ahogy küzd magával, küzd testvére elvesztésével. És éppen azért kell nekem erősnek lennem, hogy segíthessem őt. Támogassam, és ha csak némán is, de ott legyek mellette, amikor minden csak rosszabbra fordul, hogy tudja, számíthat rám. Még ha szavakkal képtelen is vagyok kimondani neki. Erre van szükségem.
Ez ad elég bátorságot ahhoz, hogy felpillantsak és szemben találhassam magamat egy háztársammal. Láttam már a folyosókon, de soha nem beszéltünk, megmerem kockáztatni, hogy idősebb is nálam, szóval annyira nem is olyan meglepő, hogy elkerültük egymást. De kedves. Nagyon az. A mosolya is, ahogy rám néz, a tekintetéből jövő őszinteség miatt jövök azonnal zavarba és hajtom fejemet előre ismét. Mélyeket lélegzem, kénytelen vagyok, ha nem szeretném, hogy piros arcomat nézze az egész falu, majd az iskola is, mert tuti biztos, hogy kitartana addig, amíg visszaérek a kastélyba. Aprót biccentek, elfogadom, hogy nem kell, de valószínűleg úgyis fogok neki venni másikat, aztán valahogy eljuttatom neki. Valahogy...
- Valóban nagyon jól - mosolyodom el szélesen, majd végre fel is tudok pillantani. - Másra használod, mint az írás... akkor rajzolsz vele? - kékjeimben csillan meg a kíváncsiság, miközben arcát fürkészem. Ha már lehetőségem van kapcsolatot kialakítani, nem futamodhatok meg. Erősnek kell lennem, hogy tudjam támogatni Dodit, és ahhoz ez az első lépés. Legalábbis nekem biztosan.
Folyamatosan arcát és mozdulatait figyelem, ahogy keresi pálcáját a táskájában. Egyre több cucca kerül ki belőle, mire végül megtalálja, és füle mögé tűzi. Olyan természetes mozdulatként cselekszi ezt meg, hogy szinte leesik az állam tőle, ajkaim nyílnak el egymástól, ahogy figyelem. Észre sem veszem, hogy esetleg kellemetlen lennék már, mert annyira el van foglalva a dolgai visszapakolásával, hogy én is csak akkor eszmélek fel, amikor a pálca vége a cipőmre irányul. Csillogó kékjeimmel figyelem, ahogy egyébként semmit nem változik a cipőm, de a tudat, hogy örökre ott marad rajta, elég, hogy boldog legyek. Kicsit feljebb emelem jobb lábamat, hogy megcsodáljam a cipőt, mintha így jobban látnám. Akaratlan kerül fel egy széles mosoly ajkaimra, miközben tekintetem ismét - mint kiderül - Alexre vezetem, majd a felém nyújtott kézre.
- Margaréta - fogok rá jobbjára, majd rázom meg óvatosan, egy hatalmas mosoly mellett. - Mindenképpen neked szólok majd... Navinés vagy, igaz? - mert az ilyen dolgokat nem árt tisztázni még az elején.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Jó érzéssel tölt el, hogy önfeledten nevethetek egy háztársammal. Ilyenkor jönne az a része a dolgoknak, hogy bűntudatot érzek amiatt, mert én jókedvűen tengetem a mindennapjaimat, míg nekik erre már nincs lehetőségük, de valahogy Lucas közelsége még azt is háttérbe szorítja, hogy bűntudatom legyen a jókedvem miatt. Bár nem tart sokáig, de a meleg érzése megmarad a nevetés után is pár pillanatig. Kár, hogy ezt nem lehet elhúzni a végtelenségig, mert most elég jól jönne, de a téma valahogy kellemetlenebb vizekre evez, én pedig zavarba jövök a komolyságától. Hallom Lucas hangján a rosszallást, ahogy rásandítok arcáról is lerí mennyire nem tetszik neki a helyzet, és megértem. Fordított esetben én sem lennék elájulva ettől, de... szükségem van rá. Nem azért, hogy megkönnyítse, elég ha segít az átvészelésben. Bőven elég. Több is, mint amit el tudnék képzelni.
- Szomorú, amikor az embernek nincs más választása - igyekszem úgy mondani, hogy ne csak én, de ő is elhiggye, mennyire sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kényszerült, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy a sajnálatommal semmit nem ér. Támogatóan, enyhe pírral arcomon nyújtom ki kezemet és érintem meg óvatosan felkarját. Ha rám pillant, halványan mosolyodom el, ha nem, a mosoly akkor is ott van arcomon, csak nincs kinek intéznem. Amikor felém pillant rántom vissza kezemet és sütöm le azonnal tekintetemet, feleletére bólintok aprót. Örülök, hogy nem bántottam meg, nem szeretném, ha ismét félreértések áldozatai lennénk. Elég volt legelőször olyan helyzetbe kerülni, amit a valaha volt legrosszabbul reagáltam le. Nem éppen felnőttes viselkedési formát mutattam be ott.
Ahogy beszélni kezd, fejemet lassan fordítom felé, ajkaim elnyílnak egymástól, ahogy a meglepetés egyértelműen ül ki arcomra. Szavai folynak ki ajkai közül, én pedig elhűlten hallgatom, mégis milyen hirtelen csöppent bele ebbe, mármint úgy rendesen a varázsvilágba. Képtelen vagyok megmozdulni, de legszívesebben úgy bólogatnék neki, mint egy bólogatós kutya, mert teljesen megértem és átérzem, amit mondd. Amikor a semmiből rántanak ki egy olyan világba, amiről soha nem tudtál semmit. Felkészületlenül ér, te pedig egy apró pöttyként állsz a mindenség közepén és várod, hogy valaki segítsen kimászni. Hiszen más az, amikor mondják neked, és megint más az, amikor a közepébe került. Mint Lucas, aki addig csak hallott a mágusvilágról, de nem nagyon tapasztalta, ráadásul még az édesapja is, az édesanyjával történtek... hangosan nyelek egyet, ahogy kezem esik le mellém, halkan koppan a stég fadeszkáján. Sok minden értelmet nyert, hiszen így már tudom, miért ellenzi annyira a drogokat, amiben egyet is értek. És mégis a legfontosabb, hogy: ő megérthet engem ennyi veszteség után?
Ki tudja meddig figyelem így a mellettem ülőt, mielőtt megszólalnék. - Nem különc vagy Lucas, hanem különleges. Egy olyan világba kaptál ezzel belátást, ami tele van csodákkal - elég feltűnően akadok el, hiába vettem a folytatáshoz levegőt, hiába nyíltak el ajkaim egymástól, nem tudom mégsem kiengedni a szavakat magamból. Ha úgy érez, mint én, nem elég ide pár egyszerű szó, amit ilyenkor mondanak az emberek a másiknak. Felesleges szavak csupán, amik mögött nincs semmi. Ismét mozdul a kezem, ám most, félénken ugyan, de alkarjára csúsztatom tenyeremet, hogy amíg nem tudok megszólalni, addig valahogy így fejezhessem ki magamat. Pár másodpercig zizegnek kékjeim arcán, mielőtt valóban erőt vennék magamon és egy mély levegő után szólalnék meg ismét. - Sajnálom, ami anyukáddal történt, semmit nem tehettél azért, hogy megmentsd. Tudod mit gondolok? Hogy azért választottad ezt, mert kíváncsi voltál, ami nagyon jó dolog. Sok új dolog vár ránk még itt - bátorítóan mosolyodom el felé, karjára tett kezem mozdul lassan fel s alá, hogy megsimogassam. Rászorítok alkarjára, majd kezemet visszahúzom magamhoz, hogy elhelyezkedhessem ismét. Térdeimet felhúzom, államat támasztom közéjük, miközben karjaimmal ölelem át őket.
Kérdésére mosolyodom el szomorkásan, kékjeimet le nem veszem a körülöttünk elterülő vízről. - Túl sokan léptek ki az életemből egyszerre, hirtelen is, és attól félek, hogy nem fogok tudni túllépni rajtuk - hangom elcsuklik a végére, ahogy felsejlik előttem az arcuk, mintha hangjukat is hallanám egy pillanatra, reszketegen sóhajtva hajtom le fejemet és támasztom térdeimre homlokomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Az ember nem is gondolná, hogy a mindig kedves és vidám emberek a szívük legmélyén milyen szomorúak lehetnek valójában. Lucas jelenleg annak tűnik, de nem vagyok biztos abban, hogy ez minden napjára rányomja a bélyeget. Túlságosan víg kedélyű ahhoz, hogy hagyja magának a szomorkodást, valamint szerintem a személyisége sem engedi meg neki. Olykor-olykor utat enged a szomorúságnak, de valahogy nem tudom róla elképzelni, hogy ez huzamosabb ideig tartson. Látom rajta, hogy a téma érzékenyen érinti, így nem is erőltetem tovább, csak bátorító mosolyt küldök felé, annak ellenére, hogy elfordul tőlem. Nem baj, attól én még folytatom és bizony most minden átgondolás nélkül kerülnek ki ajkaim közül a szavak. Mosolyogva, teljesen beleélve magam szavaimba magyarázok neki, ami láthatóan mosolyt csal ajkaira. Ha másért nem, de ezért már megérte.
- Úúú - csillannak fel kékjeim azonnal. - Nála is nagyobb! Minden mágus legnagyobbika leszel, Lucas - vigyorgok szélesen, amit nevetésem vált fel, ahogy megigazgatja felsőjének láthatatlan gallérját. A víz viszi tovább nevetésemet, majd küldi vissza hozzánk. Kékjeim vándorolnak a sötét felszínre, miközben nevetésem csillapodik, de a halvány mosoly nem tűnik el ajkaimról. A kérdésekre pillantok rá újra, lesütöm kékjeimet.
- Több mindenkit is, de… - harapom be alsó ajkamat egy pillanatra, végül ráemelem pillantásomat. - Sajnálom, így is eléggé mély témákat érintettünk ma már. Evezzünk vidámabb vizekre inkább, amúgy sem szeretnélek terhelni - a legkevésbé sem szeretném terhelni. Azt szeretném, ha tovább tudnánk beszélgetni a kellemetlen érzés nélkül a mellkasomban, amit az elvesztésük gondolata hoz újra és újra elő. Nem is tudom… csak beszélgessünk, mint két tini, ahogy az normális. Soha nem voltam a normális kategória, legalábbis a néha igen különös sminkjeimnek és rikító hajszíneimnek köszönhetően, de Lucas mellett tényleg úgy tudom magam érezni, mint a borzalmak előtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Halkan kacarászok Lucas előadásán. Hiszem, hogy tényleg kitűnő mágus lehet belőle, még akkor is, ha a származásunk miatt sokan nem hiszik ezt el, sőt, még le is néznek minket miatta. Én azonban tényleg elhiszem, hogy mondjuk tizenöt év múlva, ha ismét találkozunk, akkor valamilyen úton-módon kiemelkedő lesz a rengeteg mágus név közül. - Ugyan már! Várj... mint abban a mugli filmben? - soha nem láttam, teljesen zavarba ejtőek azok a mozdulatok és képek, amiket abban a filmben csinálnak, de akaratlan kaptam el belőle részleteket, amikor még otthon volt lehetőségem tévét nézni és éppen játszották is valamelyik csatornán. Jaj, nem szeretnék erre gondolni, mert csak még jobban zavarba jövök. Nem tudom miért vagyok ilyen nyílt és őszinte Lucassal. Ha tehetem kerülöm a témát, nem szeretek arról beszélni, mégis kik hagytak el rövid időn belül. Észszerű indokot sem tudok felhozni arra, amiért elmondok neki egyáltalán annyit, hogy elvesztettem valakiket, mégis megtörténik, és apró megkönnyebbülés járja át minden porcikámat. Megkönnyebbültem, amiért kimondhattam már csak ennyit is hangosan, és megkönnyebbülök, amiért Lucas nem erőlteti a témát, annak ellenére sem, hogy én kimondom, nem szeretném elrontani a hangulatot. Lehet azért vagyok ennyire őszinte, mert ő is beszélt a múltjáról és kicsit megláthattam benne magamat? Szeretném azt hinni, hogy ha nem is emiatt, de megmarad az életemben. Jól esik úgy őszintének lenni valakivel, hogy nem kapok furcsa nézéseket mellé.
- Szerintem ötvözd a kettőt - mutatóujjamat emelem fel, mellé még komolyan bólogatok is meredten a tavat nézve. - Csak képzelj egy futurisztikus cowboy-t. Biztosan nem láttak még ahhoz hasonlót, így már csak ezzel is kitűnnél - halkan nevetek fel az elrugaszkodott ötlet miatt, és a legrosszabb, hogy remekül hangzik amúgy, de elképzelni sem tudom magam előtt, ahogy Lucas valami hasonló szerelésben flangál fel s alá. Ennek eredményeképpen lesz kicsit hangosabb a nevetésem, szám elé téve kezemet emelem kékjeimet Lucasra bocsánatkérően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Megszeppenve pillantok Lucasra, mielőtt kitörne belőlem a nevetés. Nem tudom, hogy egy lánynak mégis miért imponál, ha a fiúja vetkőzik neki, bár aligha van hozzá közöm, és nyilván vannak ilyenek, de én valahogy nem tudnám elképzelni, hogy valaha ilyet kérjek a páromtól. Szám elé teszem kezemet, reménykedve abban, hogy nevetésem csillapodik lassan, majd pillantásomat emelem Lucasra.
- Ha úgy érzed magad jól, akkor felőlem pillangó is lehetsz, Lucas - kuncogok tovább, de immár halkabban. - Bár nem mondom, nehezen képzellek el táncolni, miközben vet- - és akkor itt jön el a pillanat, hogy leesik, mégis miről beszéltünk eddig, és én mégis mit szeretnék éppen elképzelni. Tenyerembe temetem arcomat, ahogy homlokomat támasztom térdemnek, mert ez borzasztóan zavarba ejtő, és mi sem szemlélteti ezt jobban, minthogy teljesen elpirulok. Alsó ajkamat rágcsálom, ahogy nagyot szusszanva, lehunyt szemekkel emelem fel fejemet végül, mert Lucas - legnagyobb szerencsémre - nem viszi tovább a témát, amiért hálás pillantást vetek rá, mikor kinyitom kékjeimet. Ellágyult mosollyal konstatálom, hogy a kellemetlenebb témáról sem beszélünk többet, egyszerűen lépünk tovább rajta, mintha mi sem történt volna, és valahogy a futurisztikus cowboy így is jobban lekötött.
- Bocsi, nem láttam, de tudom ki Leia hercegnő - bólogatok serényen, mintha egy kettessel átcsúsztam volna Bájitaltanból. Elhúzom számat, mert tényleg nem láttam, pedig sokan mondták, hogy mekkora élmény, de valahogy nem vettem még rá magam, hogy elkezdjem. Ez az, ahol nem az első az első rész, hanem a harmadik vagy a negyedik? Nem is tudom most hirtelen. Felkapom rá kékjeimet, ahogy feláll, majd mosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezet és állok fel én is. - Menjünk - bólintok egy aprót, mert most, hogy Lucas felhívta rá a figyelmem valóban eléggé hűvös van. Kicsit vacogva lépkedek vissza mellette a Navinébe, majd mosolyogva integetek neki, ahogy a lányok hálókörlete felé veszem az irányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A vászontáskában gondosan összehajtva van pár ruhadarab, amiket még menet közben is átnéztem, hogy biztosan mindegyiket beraktam-e. Pontosan emlékszem hány darabnak kell lennie. Így a legegyszerűbb, hogy tutira eljuttassam őket Balázs atyához. Utolsó utáni pillanatban fogtam még meg pár verses kötetet és regényt - előbbiből inkább azokból csak, amikből kettő van, mert még otthon is emlékszem, hogy a polcon porosodik, utóbbiból pedig a régebbieket, amiket én már kinőttem. Nehezen válok meg tőlük, hiszen sok jó emlék fűz hozzájuk, de hátha valakinek ugyanakkora örömöt okoznak majd, mint nekem tették gyerekként. Úgyhogy elég széles mosollyal hagyom el a körletet, útközben még hatalmas lendülettel van időm Cone-nak is integetni, de taktikusan nem várom meg a reakcióját, csak fejemen a fejesemmel tovább ugrálok.
Közeledve a helyszínhez moderálom magamat. Már nem táncolok, mint ahogy azt végig tettem az úton, hanem lassítok lépteimen, leállítom a zenét, a fejest letolom a fejemről. De megtorpanok a tér szélén, ahogy meglátom mennyi ember van már ott. Ujjaim erősebben fognak a vászontáskára, alsó ajkamba harapva indulok el végül hatalmas lendülettel, mikor a lábam meg is áll a levegőben, hogy éles kanyart vegyek jobbra.
- Amélia? - biccen félre fejem, majd mosolyodom el szélesen, ahogy mellé lépek. Nem ismerjük egymást, de természetesen tudom ki ő, hiszen éppen elégszer hallottam a nevét az évfolyam elsők között. - Szia. Te is adományt hoztál? - kezdek el billegni kicsit előre és hátra, előrébb is dőlök közben, hogy ne veszítsem el jobban az egyensúlyom, mint az indokolt lenne. Persze tudom, hogy ez nálam semmit nem jelent, mert így is simán összeesek, de nem baj.
- Tudod esetleg kinél kell leadni őket? - állok meg hirtelen és pillantok az asztalok felé, ahol néhányan már rendezgetik a dobozokba a kapott holmikat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Az adakozás mindig is szerves részét képezte a családom életében. Nem csak karácsonykor gyűjtöttük össze azokat a holmikat apával, amikre már nincs szükségünk, hanem bármikor, amikor anya vérszemet kapott. Olyankor megállíthatatlan lett a nő, de pár óra alatt tényleg rengeteg olyan cuccot szedtünk össze, ami már nem kellett. Oké, a könyveknél mindig voltak kis fennakadások, de végül csak megtöltöttünk egy dobozt. Vagy kettőt. Szóval mindig volt miből adni, ez a lényeg. Nincs mellettem egyikük sem, de szeretném megtartani ezt a szokást, még ha csak az ünnepekre is korlátozódik, és bőven nem tudok annyit adni, mint szeretnék. De örömmel látom, hogy nem csak én vagyok ezzel így, szóval nagyon széles mosolyt küldök Amélia felé, aki előtt egy nyolcszor akkora doboz pihen a padon, mint az én vászontáskámba gyömöszölt adomány.
- Váó - hajolok kicsit a doboz fölé. - Ühüm, én is erre várok. Meg arra, hogy valaki elmondja, hogy működik, szóval… köszönöm - mosolyodom el szélesen. - Klassz lenne, ha lehetne még hozni. Beszélnék pár navinéssel - gondolkodom el. Kende talán adna valamit, és ha ő, akkor a Mórocz ikrek is, így Marina is, Marinának rengeteg ismerőse és barátja van, szóval talán sikerülne elindítanom egy lavinát. Az nagyon jó lenne! Izgatottan hihizek fel a fejemben megszületendő gondolatmenetre, miközben arra nézek, amerre Amélia mutat, végül vissza rá, ahogy böködni kezdi a táskát. Nagyokat bólintok.
- Igyekeztem, bár nem olyan sok minden, mint amit szeretnék. Vagy amennyit adtunk eddig - vonom meg vállamat és rakom le a táskát a padra, hogy kiszedjek egy József Attila összest a tetejéről, ami eltakarja a nagy részét a tartalomnak. Tényleg néhány ruha van benne és pár könyv, amiket nagyon is szeretek, úgyhogy… más is megérdemli.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Egyetértően bólogatok. Igaza van, ilyen messziről soha nem jönnék rá, hogyan működik ez az egész, de közelebb menni meg még elég esélytelennek tűnik. Széles mosoly lesz ajkaimon, ahogy az igen sok embert fürkészem, akik éppen rendezik az adományokat, vagy beállnak a sorba, hogy letehessék. Hihi, ez mindig olyan jó.
- Úúú, ez nagyon klassz ötlet! Nekem nincs sok barátom, szóval nem mész velem sokra, de hátha Kende tovább vinné a hírt - bólintok aprót. Ezerszer több ismerőse és barátja van a fiúnak, mint nekem valaha lesz a kastélyban vagy a környékén, és biztosan szívesen is segítene. Ha nem is adakozni, vagy beállni önkéntesnek, de legalább tovább adja a többieknek az infót. Már azzal is beljebb megyünk. Ismét a tömeg felé pillantok Amélia szavai nyomán. - Én szívesen beállnék önkéntesnek is, csak törékeny dolgot ne adjanak a kezembe. Meg éleset. Meg olyat, aminek árt, ha leejtem - szalad ráncba a szemöldököm, ahogy vissza fordulok, magam előtt fixírozom a földet. - Vagy simán nem kellene önkéntesnek lennem - nézek Améliára végül széles mosollyal. Nem arról vagyok híres, hogy szerencsés vagyok, és erről talán Cone tudna a legtöbbet beszélni, aki konkrétan a saját bénaságomtól mentett meg a borostyánnal. Halkan kuncogok fel az emlékre, mert végül is segített és nem hagyott magamra, bár azóta is tartozom neki, de ez legyen a legkevesebb. Egy helyben toporgok kicsit, tenyereimet dörzsölöm össze, mielőtt megmutatnám a hozott holmikat.
- Azt mondod? - pillantok a táskába. - Azért én remélem, hogy tudok még hozni több mindent is - bár a keret kicsit szűkös egy hónapra, de csak megoldom valahogy. Szeretnék még adni. - Óóó, igen. Nagyon. Apával olvastunk fel egymásnak mindig, éppen azt, ahol kinyitódott a kötet - kuncogok fel halkan az emlékre, ahogy magam elé emelem. - Ez az én kötetem, az övét megtartottam - mosolyodom el halványan, a borítót fürkészve. - Te szereted? - pillantok rá végül, immár szélesebb mosollyal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Kende említésére a szívem akaratlan kezd el sokkal jobban dobogni, mint az egészséges lenne. Nagyon szívesen megkérném tényleg, hogy segítsen, de megint előbb beszéltem, mint gondolkodtam volna: túlságosan népszerű, és bár biztosan szívesen segítene, de nem szeretném elvenni az idejét ilyenekkel. Akaratlan harapok alsó ajkamba, végül halványan mosolygok csak Améliára. Adminisztrációval. Nem is rossz ötlet. Abban még senki nem sérült meg. Azt hiszem. Mosolyom lesz szélesebb, ahogy még hozzám is ér. Kedves, így kicsit nyerek vissza abból az önbizalomból, amit a magaménak mondhatok.
Ami addig tart, amíg Kende ismét szóba nem jön. Halkat sóhajtok, arcomra egyértelműen felkerül a pír.
- Aham, majd megkérdezem. Biztos szívesen segít - pillantok el róla, mert ilyenkor soha nem merek a másik emberre nézni. Mármint olyankor, ha Kende a téma. Ha tisztában lennék azzal, mit csinálok, rájönnék, mégis mennyire egyértelműek a reakcióim, bármikor, amikor Kende jön szóba. Ennél jobban nem is lehetnék szerencsétlen. Kékjeim esnek a felém fordított könyvre.
- Olyan bolond vagy, szaladsz akár a reggeli szél, még elüt valamelyik autó - idézem fejből az első pár sort. - Apa mindig ezt mondta nekem, ha késésben voltam - kuncogok halkan, majd maradnak elnyílva ajkaim, ahogy felém nyújtja a kötetet. Kezemet felemelve tolom vissza felé. - Legyen a tiéd. Ha a kedvenced, biztosan van már példányod, de örülnék, ha a tied lenne. Az nem volt kikötve kinek adjuk - mosolyodom el szélesen, fejem billen félre minimálisan, majd fordítom fejemet az atya felé, végül vissza Améliára. Aprót bólintok, táskám pántját megfogva dobom a vállamra, majd indulok el feléjük.
- Szép napot - köszönök halkan, és csak hagyom, hogy Amélia intézze a kérdezgetést. Lehet, hogy fiatalabb nálam, de az biztos, hogy talpra esettebb is. Ez nagyon sok mindent elmond rólam, és ezt Cone soha nem tudhatja meg. Fel is kapom fejemet, gyanakvóan nézek körbe, mert bármelyik sarkon megjelenhet, de nem látom sehol, úgyhogy visszafordulok. Így éppen elkapom az ikreket. Kis pírral nyújtom át a táskát, mert az is ajándék, majd pillantok a nőre. A polgármester asszonyra. Milyen kedves. Arcát fürkészve lépek közelebb aprót.
- Én… én szeretném megkérdezni, hogy esetleg valahogy aktívabban is van-e lehetőség segíteni? - szalad ráncba szemöldököm egy pillanatra. - Mármint nem az adományokkal, mert köz- és önveszélyes vagyok, de Amélia mondta, hogy esetleg valami adminisztratív dolog… - harapok alsó ajkamba. Ideje lenne befognom a számat, mert a fecsegéssel semmire nem megyek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nem mondanám, hogy nagyon készültem a mai estére - Cone meg sem hívott, úgyhogy eljátszottam a gondolattal, hogy ez lehet nem véletlen, de hát... mikor tartott engem vissza ez bármikor is? Sok mindent tettem és nem tettem, amit mondott vagy kért. És bár a hatalmas bulihangulatot igencsak tönkreteszi a tudat, hogy vizsgaidőszak van, de sikerült úgy intéznem, hogy ne kelljen bemennem a könyvtárba holnap, így a mai estét teljesen ki tudom használni. Csak még jobban örültem, mikor Zalán igent mondott a meghívásra: itt a lehetőség látni őket élőben.
Kicsit szedve a lábaimat sétálok Zalán mellett. Nincs más választásom, különben elhagyjuk egymást, mert akkorákat lép, mint ide Nekeresd. Halkan sóhajtva pillantok fel rá, szélesen mosolyodom el, halkan fel is nevetek.
- Teljesen véletlen volt, megmondom az őszintét. Az én életemből is ki szokott maradni az Edictum - vonom meg vállaimat, kicsit közelebb lépve Zalánhoz engedek el magam mellett egy társaságot.
- Még van nagyjából 5 percünk a kezdésig. Szeretnél valamit inni? - pislogok fel rá kérdőn.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Fél arcomat felfújva fordulok el a másik irányba durcásan. Hogy én is lássak. Jó, tudom, hogy igaz, de akkor is! Ennyire ne tegyük már egyértelművé, hogy mindenhova sámlival kellene mászkálnom, mert nem tesz jót az amúgy is alacsony önbecsülésemnek. Végül csak bólintva kezdem el követni a borzasztóan magas fiút - komolyan, szerintem már abnormális, hogy ilyen fiatalon, ilyen magas legyen valaki, de ő legalább biztosan látni fogja őket, és végtére is, Zalán miatt vagyunk ma itt.
Izgatottan toporgok egy helyben, lábujjhegyre állva fürkészem a színpadot, majd a tömeget, hátha van valami ismerős, akit el kell kerülni. Oké, ez csúnyán hangzik, de ma nyugis estét szeretnék, csak a levitással és nem másokkal, márpedig, akik ilyen koncertekre járnak, levakarhatatlanok.
- Most jut eszembe. Te elmúltál már tizennyolc? Ajánlgatom itt, hogy nem is tudom... igyunk meg egy sört, de közben meg lehet kiskorú vagy. Én meg kínálgatlak. Merlinre... - csapok homlokomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Valószínűleg igen szembetűnő a megkönnyebbülésem, ahogy jön a válasz. Hála Merlinnek! Fejem biccen félre, várom a mondat folytatását, de nem veszem magamra, amikor nem érkezik. - Ne aggódj ezen, limonádét bárhol tudok majd venni - mosolyodom el szélesen.
Karomon végig szalad a libabőr, ahogy meghallom a hangolást. Sokan vannak úgy, hogy csak és kizárólag a vokalistára figyelnek, és bár nem fogom tagadni, szeretem hallgatni, mikor Cone énekel, de ami sokkal jobban lekötött mindig is, ahogy ujjai a húrokon járnak.
- Pedig... - vonom meg vállamat. - Mestertanoncok. Vagy volt MT-k - bólogatok párat, mintha csak mindent tudó lennék, pedig nem nagyon követem a mindennapi életüket. Nem csak azért, mert nincs hozzá közöm, hanem, mert a tagok között akadnak olyanok, akik egyáltalán nem kíváncsiak rám. Megnehezíti, hogy a hétköznapok szürkék lehessenek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A kérdésre nézek rá, kékjeimben szemtelenség csillan, ahogy mosolyom is hasonlóan terül el arcomon. Mintha mindennap csinálnám dobom át vállamon a hajam. - Nem is tenném - pár másodperc, majd nevetek fel. - Ma nem terveztem inni - vonom meg vállamat, végül reflektálok a másik dologra. Ezután vezetem Zalánnal együtt tekintetem a színpadra, ahol Cone háta tökéletes célpontot adna arra, hogy hozzávágjak valamit, de - sajnos - semmi nincs nálam, így a figyelemfelkeltés elmarad.
Az elhúzódó csendre pillantok vissza.
- Jól vagy? - érintem meg karját óvatosan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A válasz nem túl meggyőző, de nem erőltetem, ha nem szeretne róla beszélni, így kezemet húzom vissza magam mellé. Hátam mögé teszem kezeimet, minimálisan billegek sarkamon előre-hátra, amíg várom, hogy elkezdődjön az egész. A halvány mosoly egészen addig ékesíti arcomat, míg meg nem hallom a levitás szavait. Ajkam széle remeg meg, kicsit megszeppenve kapom rá kékjeim. A halovány pír lassan teríti be arcomat, de végül megemberelem magam. Zalán karjára simítva próbálom felkelteni a figyelmét, óvatosan lépek közelebb.
- Köszönöm - próbálom elkapni tekintetét, hogy tudja, nagyon jól esett a bókja, nincs oka elfordulni tőlem ezek után. Biztató mosolyt küldök felé, majd lépek vissza egy aprót és fordulok rendesen a színpad felé, kezem is ismét a hátam mögött van. - Te is jól nézel ki - sandítok rá oldalra ugyanolyan mosollyal, mint ami eddig volt arcomon, majd megint előre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Kékjeim a válasz után a színpadon állapodnak meg. Párat dülöngélek még előre-hátra, míg el nem kezdenek végre helyezkedni is a rajta állók. Felhangzanak az első hangok, én pedig szélesen mosolyogva tapsolok, ahogy végre neki állnak. Szemem sarkából látom meg Zalán szájának a mozgását, ránézek, és nem tetszik, amit látok.
Ismét odanyúlok, kicsit rángatom meg felsőjének az ujját, hogy rám figyeljen és lehajoljon hozzám, mert esélytelen, hogy ebből a mélységből hallja, amit mondok neki. Ha lehajol szólalok meg fülébe.
- Biztos minden oké? Elég sápadtnak tűnsz - távolodok el kicsit tőle, hogy láthassam arcát, mert egyáltalán biztató a falfehér arca.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Megszeppenve pislogok rá.
- Ööö... nem, nem hallucinálsz. Nem is ittál - szalad ráncba szemöldököm, egyáltalán nem esik le, hogy költői az egész mondat. - Az Oisin áll a színpadon, Cone a frontember - a színpadra nézek, majd vissza Zalánra. Valószínűleg az arcomra ül az értetlenségem, hiszen tudta, hogy Oisin koncertre jövünk, az együttes alapítója meg Cone. Nem értem a kérdést.
- Miért baj, hogy ő áll a színpadon?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Értetlenségem fokozódik a válasza után. Ha ezen múlik, én aztán hagyom, hogy leigya magát, de nagyon vicces lesz egy nálam háromszor magasabb sráccal visszabattyogni a kastélyba, akit ráadásul - valószínűleg - cipelnem kellene. Tutira lekopna a cipője orra - reflexből nézek is le az említett ruhadarabra, majd vissza rá.
- Ez teljesen elhiszem, Cone egy bunkó - vonom meg vállamat. - És van egy olyan sanda gyanúm is, hogy nem miattad nem vagytok barátok - mosolyodom el kedvesen. - Próbáld meg kizárni valahogy, hogy ő van ott és csak hallgasd. Hm... kössük be a szemed? - billen oldalasan a fejem. Nincs jobb ötletem, hogy tudja élvezni a koncertet, anélkül, hogy Cone-nal szemezne közben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Mosolyom szélesebb lesz, ahogy fülemet megüti a nevetése. Sokkal jobb érzés így látni a levitás fiút, mint az előbb. Az a sápadtság nem állt jól neki. Aprót bólintok, amolyan jelzése annak, hogy így sokkal jobb, és kicsit büszke is vagyok magamra.
- Rendicsek - felelem ugyanúgy mosolyogva, végül fordulok vissza a színpad felé, hogy egyelőre csak némán, de tátogjam a dalszöveget. A zene a csontjaimig hatol, minden másodpercét élvezem az egésznek, akkor csak még inkább, mikor oldalra pillantva látom meg Zalán lehunyt szemeit. Halkan felhihizve nézek előre, de egyáltalán nem látok semmit. Lábujj hegyre állok, ide-oda dőlök, hogy valamit láthassak, és annak érdekében, hogy megtartsam egyensúlyom, gondolkodás nélkül csípem össze Zalán kabátját. Különös lehet, néha még nekem is az, de a koncertek elején soha nem Cone az, aki leköt. Dodit szeretem figyelni, ahogy bűvöli a billentyűket, mert mindig melegséggel tölti el a szívemet, hogy így láthatom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nem nehéz hagynom, hogy az egész koncert vibe-ja elvigyen: Cone hangja, Dodi ujjai a billentyűkön, Zsombor szólói, mindez olyan felszabadultságot szakít rám, amit mindig csak akkor érzek, ha koncerten vagyok. Éppenséggel pont Oisinon, ami csak még inkább boldogsággal tölt el. Szeretem látni, ahogy csapatként dolgoznak és mozognak együtt a színpadon.
Halvány pír lesz arcomon, ahogy Cone szemkontaktusát tartom, de mosolyom nem lankad arcomon. Imádom, amikor ezt csinálja, és tudom, hogy tudja, milyen reakciót vált ki belőlem. Önfeledten éneklem a dalszövegeket, amiket éppen tudok, lábam és testem is akaratlan rezdül a ritmusra, a tömeggel ugrálok, főleg, amikor Mötley jön.
De ahogy a tömeg tódul előre, úgy egyre kevésbé látom, nemhogy Dodit, de még Cone magasodó alakját is. Egy ponton durcásan szusszanok, mert feladom. Megfogadva a saját tanácsomat, bár én nem csukom be a szemem, de akkor látatlanul megyek a koncertélménnyel és csak a dalokra hagyatkozom. Oldalasan pillantva engedem el Zalánt, mikor elkapom tekintetét. Fejem biccen félre, végül kicsit kitárva karjaimat vonom meg vállamat: miért is ne? kérdés ez, bár fogalmam sincs, hogy szeretné megoldani, hogy ne az előttem álló srácok tarkóját - inkább hátát - lássam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Pár másodperc, míg vége van az éppen zajló dalnak, én pedig türelmesen várok, hogy Zalánnak mi a terve, mert már tényleg kíváncsi vagyok. Értetlenségem csak nő, ahogy a sál lekerül a nyakából, a következő pillanatban pedig a levitás guggol előttem a tömeg közepén. Párat pislogok, végül széles vigyorral pattanok a nyakába megfogva a kezét.
Izgatottan ficergek kicsit, ahogy helyezkedem, pálcámat előkapva tisztítom meg bakancsomat, majd teszem hátra a lábamat, hogy igazából Zalán csípőjében is kapaszkodjak lábfejemmel. Kezéből veszem el a sálat, majd teszem a nyakamba azt is, hogy ne neki kelljen fognia.
Előrébb hajolok, fülében szólalok meg halkabban. Ez fontos, nem ordítok a fejébe. - Köszönöm - lehelek lágy csókot a hideg arcra, majd egyenesedem fel és emelem égnek kezeimet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A tomboló tömegből néhányan, a mi példánkat követve, már szintén valaki nyakában ülnek, kezüket az ég felé tartják. Egy ismeretlen lánynak integetek vissza, aki utána a lendülettől majdnem leesik a fiú nyakából, de amint látom, hogy jól van, hüvelykujjamat felfelé emelve konstatálom neki is a megnyugvásomat messziről.
Torkom szakadtából ordítom a HIM dalszöveget, ahogy csak kifér belőlem. Ha ez nem lenne elég, az egész hangulat annyira elvisz, gondolkodás nélkül fogom meg Zalán kezét, kulcsolom össze ujjainkat és ameddig csak tudom emelem fel kezét, hogy a sajátommal mozgassam. Szélesen vigyorgok felfelé a színpadra, egészen addig, míg az utolsó dalok következnek, és az egyiknél Cone mutat be nekünk. Egyetlen pillanatra gondolkodom el, hogy lehet én vagyok a célja annak a középső ujjnak, de el is vetem a gondolatot, amint eszembe jut, Zalán mit mesélt. Nemes egyszerűséggel fordítom ki kezünket és mutatok vissza neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Minden látszat ellenére, kedvelem Cone-t, de a tényen nem változtat, hogy tényleg bunkó tud lenni néha. Ráadásul olyanokkal is, akik nem érdemlik meg. Mármint... komolyan: nézzünk rá a levitásra. Mégis mi olyat tudott volna tenni, amiért ezt érdemli? Nevetséges.
Így mindebből kiindulva nem vagyok rest megtenni azt a lépést, hogy az egyébként hatalmas kéz mögül kibukkanjon a saját középső ujjam, ugyanolyan színűre festett körmeimmel, mint a hajam. Még büszkén el is mosolyodom mellé, fejemet billentem félre, mert nagyon remélem, hogy észrevette, de mikor meglátom és hallom, hogy nevet, már tudom, hogy sikert értem el.
Magam alá pillantok. Elégedetten engedek meg magamnak egy hehe-t, ahogy elkapom Zalán tekintetét, megvonom vállaimat, amolyan ez van jelként. A kis intermezzo után emelem feljebb kezeinket ismét és kezdem el mozgatni őket balra és jobbra.