Kárási-Tóth Zsanna

Hozzászoktam, hogy a kastély minden pontján közelebb kerülök a padlóhoz, de úgy éreztem, hogy a könyvtár egy olyan helyiség, ahol biztonságban lehetek és most mégis itt esem el. Szerencsémre most egy lányra estem, több bibit már nem bírt volna el a térdem. Már így is úgy néznek ki a lábaim, mint egy színes anatómiai ábra, amin bejelölték a sérülékeny pontokat. Az már csak plusz az egészben, hogy a számomra ismeretlen lány nem reagálta túl a balesetet. Nem kell újraélesztenem és nincsenek olyan sérülései, amik maradandóak lennének. Szóval, megúsztam vagy mi.
-Nos, én ilyen vagyok! A személyiségem lehengerlő. -ha már ő is ilyen lazán kezeli a helyzetet, nem lehetek befeszülve. Gyorsan lemászom róla, nehogy valaki meglásson itt minket, újra bekerülnék az Edictumba. A végén azt hinnék rólam, hogy ez a csajozós taktikám.
A lába alatt nincs a könyvem, feljebb nem is terveztem vizsgálódni, de figyelmeztetése alapján ő se örült volna neki. Mondatára csak megrázom a fejemet és tovább kutakodom. Az nem lehet, hogy egy könyv, ami még egy másodperce a kezemben volt most hirtelen eltűnjön a semmibe. Szerencsére nem kell tovább keresnem, Zsanna a háta mögül felém nyújtja a művet. Gyorsan elveszem és végig nézem, hogy milyen állapotba került a baleset után. Örömmel konstatálom, hogy nem keletkezett rajta sérülés.
-Nem szorgalmihoz kell, butus. Azokat már megcsináltam, most egy bájitalról olvasok. -gyorsan törökülésbe Zsanna mellé ülök és felnyitom a könyvet a hatvankettedik oldalon, majd elkezdem olvasni. -Unguentum ferveo, kelések kezelésére alkalmas bájital. -most Zsannára pillantok. -Neked nincs véletlenül kelésed? Megtudnám gyógyítani, vagyis még nem készítettem el ezt a bájitalt, de eskü nagyon óvatos lennék és remélhetőleg nem halnál bele. -mosolygok a lányra nagy bociszemekkel. Ha azt gondolná valaki, hogy csak tréfáltam, akkor tájékoztatom, hogy szó sincs erről. Teljesen komolyan gondoltam, hogy a bájitallal eltüntetem Zsanna keléseit, feltéve, ha vannak.
-Egyébként miért álltál az ajtóban? Be is lehet menni -csak most jut eszembe, hogy hogyan is kerültünk padlóra.

Kárási-Tóth Zsanna

Kezdem azt gondolni, hogy a lány direkt várt meg az ajtó előtt és szándékában állt, hogy neki fussak. Megértem, anyámék egy szépfiút neveltek fel és máris lecsapnak rám. Na jó nem, ez mind csak elképzelés, de valljuk meg elég szépfiúcska vagyok és mellette még eszem is van bőven.
-Ez most fájt! -jobb szemem felett lévő szemöldökömet felhúzom mondatára és halvány mosoly jelenik meg arcomon. Tetszik, hogy ilyen szépen lecsapta a labdát, de ezt neki nem mondhatom el, még a végén elbízza itt magát.
A könyvem kézhezvétele után egyből jobb lett a kedvem is, még az aggodalom is eltűnt arcomról. Mégse tűnt el és én tanulhatok továbbra is, ez a legfontosabb. Nem engedhetem meg azt a luxust, hogy tudásom ne legyen naprakész. Viszont úgy érzem, hogy megtaláltam Zsanna érzékeny pontját.
-Nem, ez csak egy kedves kis szó, mint például az aranyom vagy kedveském, tudod? Ha neked jobb, akkor azt mondom, hogy aranyoskám, rendben? -majd széles vigyor terül el arcomon. Tudom, hogy ezt az idős hölgyek szokták mondani a fiataloknak, de talán arra is jó ez a szó, hogy húzzam az agyát.
Viszont látszólag a kelés kérdéssel sikerül jobban felhúznom, pedig tényleg nem ez volt az elsődleges célom. Csak jobb rákérdezni valamire, mint feltételezni valamit. Kezemet elkapja és az arcára teszi, tuti akar valamit tőlem, csak azt nem tudom, hogy mit! Csináljam meg a háziját vagy van valami az arcán és azt kéne megnéznem?
-Öhm..ez az arcod. Nem egy kelés, kis bu..aranyoskám! -leveszem az arcáról a kezem. Az tény, hogy nagyon selymes a bőre és csak a következő mondatánál kapcsolok, hogy mit is akart.
-Áh, szóval a kelés az sértő, értem! Oké, akkor többet nem hozom szóba! Nem akartalak megsérteni, bocsánat! -nézek rá nagy szemekkel, tényleg nem az volt a szándékom, hogy megbántsam csak elújságoltam neki, hogy mit olvasok és ha ilyen problémával küzdene, akkor én tudok neki segíteni. -Béke? -nyújtom felé jobbomat őszinte megbánásom jeleként.
Ki gondolta volna, hogy a lány nem egy könyvtárba járó típus. Pedig tökre úgy néz ki, mint aki féléletét ott tölti.
-Pedig a bolygóegyüttállás klassz téma!  Akkor te miről szoktál beszélgetni, kedves lányka, aki elállta utamat, hogy lenyúlhassa a könyvemet és azóta se árulta el a nevét? -a mosoly visszatér arcomra. Persze, nem gondolom komolyan eme gyors monológomat, amit egy levegővel eldarálok neki.
-Én Somi vagyok, Somlay Kornél! -nyújtom felé jobb kezemet, immáron a bemutatkozás miatt.

Kárási-Tóth Zsanna

-Valahogy így? -majd kezemmel elkezdem csipkedni az arcát, ha már úgyis engedélyt adott rá, és öregnénis hangon elkezdek beszélni hozzá. -Van sütike! Hozzak neked, aranyoskám? -oké, abbahagyom, de ez nagyon vicces volt, a végén elnevetem magam.
Majd a szó a makulátlan és tiszta arcára terelődik, én pedig jól nevelt ifjúként figyelmesen végig hallgatom, hogy mennyit törődik külsejével.
-Az szép! Akkor ezért ilyen selymes a bőröd én azt hittem, hogy jelenlétem váltotta ki, de persze elhiszem azt is, hogy ennyit foglalkozol külsőddel! -mosolygok Zsannára, majd kezecskéimmel az arcomra mutatok -Ez genetika, nekem reggelente három perc plusz fogmosás! -mégszélesebb vigyor jelenik meg arcomon. Mindig azt mondják, hogy a pasiknak könnyebb, Zsanna beszámolója alapján valóban kevesebbet törődőm arcommal, bár szerencsére teljesen tiszta sehol egy pattanás vagy bármi más ártalom. Hófehér, tiszta és amikor mosolygok, akkor apró gödröcske jelenik meg mind a két oldalon.
-A könyvet? Miért vágnám mások fejéhez a könyvet? -ráncolom össze homlokom a kijelentésén. -Most már minden világos, te azért ólálkodsz a könyvtár előtt, mert könyveket akartál elvenni, hogy mások fejéhez vághasd! Nem szép dolog! -majd lassan felé nyújtom a visszakapott könyvemet. -Nem láttam semmit és mi nem is találkoztunk! -ezt olyan halkan mondom neki, hogy más meg se hallhassa. A végén még bajba keverne itt engem a szeleburdi lányka.
-Teljesen hihető..ez a taktikám, hogy lányokba szaladok bele és így szólítom le őket! -szemeimet forgatom nonszensz kijelentésén.
-Fiúkról? Hol? -csillan fel a szemem, majd a folyosó felé fordulok. -Azt a pocakos negyedikes Levitás srácot stírölöd ott? -ujjammal egy általam kiszemelt srác felé mutatok. -Érdekes ízlésed van, de te tudod! -majd szemeimmel tovább nézelődöm, hátha látok még valakit. Közben hallgatom tovább Zsanna előadását. -Szerintem abban a szemöldökben már egy egész bagoly család fészkel. -pontosan tudom kire gondol a lány.
Eljutunk a bemutatkozáshoz is. Zsanna, tök jó név, persze ezt se mondom el neki, már így is fülig szerelmes belém, az kéne még, hogy bókoljak is neki. Utána elég fura fordulatot vesz a beszélgetés, mert elkezdi sorolni a hét napjait, de csak a péntekig jut el.
-Mi lesz pénteken? Akkor tartod a háromóra harminc perces arcápolási rutinodat vagy akkor csináljuk meg a bájitalt? -teszem fel a kérdést értetlenkedve. -Várj, most mégis megcsináljuk a bájitalt? Nagyon menő lesz! -a remény csillaga ismét ott tündököl a szemembe.
-Keresnünk kell valakit, akin kelések vannak és rajta leteszteljük. Kérjük meg a pocakos pasidat, hogy legyen ő a tesztalany? -kezemmel újra a srácfelé mutatok

Kárási-Tóth Zsanna

Zsanna tetszését nem nyerte el, hogy engedélyével, de megcsipkedtem az arcát. Felpattan a földről és keres egy ablakot, hogy megnézhesse külsejét.
-Nyugi, továbbra is gyönyörű vagy! -jó, ez most kicsúszott belőlem, remélhetőleg nem akad meg ezen a lány. A végén még azt hiszi, hogy udvarolni próbálok neki.
Megmutatja az anyukája fényképét valóban szép nő és csak bólintok, hogy igen, látom. Viszont annyira nem rajongok a modellekért. Tudom, hogy sok mindent tesznek szépségük megőrzésének érdekében, de nem is tudom, annyira műnek tűnik az egész.
-Ó, akkor kicsit félrement az infó! Azt hittem, hogy a könyvet vágjam hozzájuk, de oké, majd sértegetek másokat, akik nem szimpik nekem! -szerencsére a könyvem nálam maradhat. Nem veszi el tőlem és ami talán a legfontosabb másokhoz se fogja hozzá vágni. Pedig már kezdtem félni, hogy elviszi a művet és nekem dobja.
-Akkor taktikát váltok és ezentúl csak simán odasétálok és leszólítom a lányokat. -a végén tényleg azt hiszi, hogy az egész egy nagy terv része és nem véletlen botlásról van szó. A szemforgatásomat is figyelmen kívül hagyja és még én nem értem a szarkazmust…
-Szóval tetszik a mosolyom? -a kijelentése hallatán kihúzom magam és egy csábos mosoly jelenik meg arcomon, láthatóvá válnak gödröcskéim, amik így még cukibbá teszik pofimat.
A pocakos fiúval melléfogtam és Zsanna behúz az egyik oszlop mögé. Szerintem erre a jelenetre jobban felfigyeltek, mint arra, hogy én másokra mutogatok, de elengedem. Viszont ez az illat valami fantasztikus. Eddig, hogy nem vettem észre? Nagyon kellemes illatú parfümöt használ. Ám, ezt már végképp nem mondhatom el neki, furán is jönne ki a szitu azok után, hogy egy oszlop mögött bujkálunk. Arra a „kérésére”, hogy vegyek vissza csak felemelem mind a két kezem jelezve, hogy megadom magam és nem ellenkezek, megértettem.
Lassan világossá válik számomra, hogy miért mondta el a napirendjét nekem, randizni akar. Ez meglep, én tényleg azt hittem, hogy bájitalt fogunk készíteni, de ez a váratlan fordulat mégjobb. Csak van egy bökkenő, én még soha nem randiztam, sőt a szüleimmel még szóba se került, hogy mi a teendő akkor, ha valaki randira hív. Bár általában a fiú szokta randira hívni a lányt, de ez most mellékes.
-Szóval randizni szeretnél velem? Rendben, akkor randizzunk! A péntek nekem is tökéletes, ha már így rákérdeztél kis bu…aranyoskám! -mosolygok a lányra és mint valami párbaj győztese mégjobban kihúzom magam. Nem sejtettem volna, hogy valaki vasárnap randira hív. Pedig én csak tanulni indultam a könyvtárba. Bezzeg, ha azzal a céllal indultam volna el a kastélyban, hogy valakit ma randira hívok biztos, hogy ennek ellenkezője sült volna ki a dologból, köszönhetően Murphynek.
-Pénteken -azzal felállok a padlóról és elindulok eredeti célom felé kezemben könyvemmel. Ma mégse tanulni fogok, hanem keresek valami olvasmányt arról, hogy hogyan is kell randizni.

Kárási-Tóth Zsanna

Eljött a nagy nap. Baromi sok könyvet olvastam el a randizásról meg úgy mindenről, ami hozzáköthető. Egy 17. századi könyvben azt írták, hogy a randizás csak az úrinépség bugyuta elfoglaltsága, elég a lány apjának valamilyen haszonjószágot adni és a hölgy már a miénk is. Nos, mivel nálam nincs kecske vagy más ilyesmi, ezért ezt elvetem, főleg, hogy a XXI. században már máshogy mennek a dolgok. A lélekszoba lett a kiválasztott helyszín, ahol találkozom Zsannával. Örültem volna valami kevésbé lépcsős helynek, leszakad a lábam mire elérek oda. Nem tudom mennyire gondolta komolyan, hogy megcsináljuk a bájitalt, ezért a biztonság kedvéért magammal hozom az üstömet és a szükséges egyebeket, nehogy az legyen, hogy ő tényleg elakarja készíteni ezt a valamit én meg üres kézzel toppanok be.
Nagy nehezen feljutok a szobába, belépek az ajtón és meglátom őt. Az én egyszerű kis fehér ing-fekete farmer kombómhoz képest ő úgy néz ki, mint aki divatfotózásról ugrott be gyorsan. Végig nézem a teljes szettet, meg persze őt is, kicsit elakad a lélegzetem, de gyorsan összeszedem magam és köszönök neki.
-Szia, Aranyoskám! -mosolygok, majd beljebb lépek a szobába. -Készen állsz? -teszem fel a kérdést vigyorogva és leteszem az üstöt a padlóra.
-Ha mákunk van, akkor sikerül valamit összehoznunk, ha nincs, akkor beírjuk magunkat a történelembe, mint egy őskori kastély megsemmisítői. -előszedem a cuccokat és az üst aljából egy rózsát is előhúzok, amit a lány felé nyújtok. Egy másik könyvben olvastam, hogy randira virágot kell vinni és a legjobb egy szál vörösrózsa.
-Ezt neked hoztam! -igen, mondhattam volna valami nyálas dolgot is, de szerelmes versek olvasására már nem maradt időm.

Kárási-Tóth Zsanna

Az az igazság, hogy csak olvastam a bájitalról, de soha nem készítettem el. Anyám biztos tudná a fortélyát és lehetséges, hogy tanácsokkal is ellátna, hogy hogyan is kell elkészíteni a főzetet. Viszont az ő véleményét most nem kérhetem ki, mert mégis csak tilosban járunk és félek, hogy ha valaki rajtakap minket egyből írna a szüleimnek, anyámnak meg lelkiismeretfurdalása lenne, hogy még tanácsokkal is ellátott. Szóval, ez lesz az első önálló, órán kívüli bájital készítésem, de ezt persze nem mutathatom Zsanna felé, muszáj magabiztosnak lennem.
Az első megszólalásom már nem tetszést váltott ki a lányban.
-Oké, nem nevezlek se butusnak, se aranyoskámnak! Akkor mondj te egy becenevet, amit használhatok! -nézek a lányra. Azzal talán nem lövök mellé legközelebb, ha az általa választott néven szólítom őt.
-Egy lift? Ugye az megvan, hogy még mindig baglyokkal kell levelet küldözgetnünk? Majd legközelebb a hátamra veszlek, hogy ne kelljen ennyi lépcsőt megmásznod! -nem mintha nekem olyan könnyű lett volna ide feljönnöm. Szerintem a hegymászók is hasonló fáradtságot érezhetnek egy-egy sikeres mászás után. Konkrétan ahhoz kell legalább két-három perc, hogy újra érezhessem a lábaimat, de erős vagyok és belül szenvedek.
Vasárnap beáll az ajtó elé, hogy nekiütközhessek most meg elejti a virágomat. Még szerencse, hogy nem kecskét hoztam, ahogy azt a 17. századi könyvben ajánlották, szegény állatkát meg se tudná fogni. Csak egy mosollyal nyugtázom, hogy végül sikerül kézbe vennie a virágot. Utána előkerül a savanyú gumicukor.
-Úristen, imádom! -majd széles vigyorral az arcomon gyorsan be is tömök a számba kettőt, nem akarok mohónak tűnni, de konkrétan az összeset megtudnám enni. A kedvencem, egyszer annyit ettem meg belőle, hogy utána fájt a hasam. Majd belépünk a szobába, ő már meg is mutatja, hogy hova tegyem az üstöt én pedig a kijelölt helyre pakolom le a cuccokat.
-Bájitaltan órán már kotyvasztottam, de a véremben van a főzetek elkészítése. -vagyis remélem, ha anyám eltudja készíteni őket, akkor remélhetőleg nekem is menni fog. Gyorsan kipakolok minden hozzávalót, előveszem a könyvet és kinyitom a bájitalnál.
-Először is kell víz. Addig te megkeresed az őrölt csalánt meg a kígyófogakat? Valamelyik tasakba tettem őket. -mutatok a földön heverő zacskóra, amiben sok kis tasak van. Közben megtöltöm vízzel az üstöt, mert vizet is hoztam magammal, semmit nem bíztam a véletlenre. -Az egyik sötétzöld, a másik fehér színű!

Kárási-Tóth Zsanna

-Oké, akkor legyél Zsizsi! -mosolygok a lányra. -Azért nem jó, mert mindenki így hív az is, aki bír, az is aki utál, a tanáraid, a családod mindenki. A becenévnek meg pont az a lényege, hogy valaki olyantól kapod, akinek nem vagy közömbös, érted? -meglovagoljunk ezt a témát, de nem akarom kimondani, hogy azért aggatok rá ilyen neveket, mert szimpi nekem. A Zsanna meg a rendes neve, nem hívhatom én is Zsannának, mert rajtam kívül mindenki más is így hívja és ezáltal csak egy lennék a sok közül.
-Ha összebarátkozol velük és rendesen kapnak kaját, akkor nem csípnek. -próbálom a lehető legkedvesebben mondani, nehogy ezt is támadásnak vegye és megsértődjön. A végén még az ajtó előtt lefújja a randit.
A savanyú gumicukorral kapcsolatban ugyan azon a véleményen vagyunk. Annyira aranyos, amikor a savanyú íz miatt elfintorodik, hogy muszáj vigyorognom rajta.
A bájitaltanos történetet jobb, ha csak meghallgatom és nem mondok semmi olyasmit, hogy „persze, mindig más a hibás” vagy ehhez hasonló. A végén még beledob a főzetbe. Miközben ő a bájitalhoz szükséges hozzávalókat keresi én beleöntöm a vizet az üstbe és elkezdem melegíteni. A szín kérdésre összeráncolom homlokomat, nem is értem, hogy pontosan mi a kérdés.
-Az lesz a csalánlevél! -mutatok az egyik tasakra, melynek sötétzöld por a tartalma. -A kígyófog meg talán az. -mutatok a másik tasakra, mondjuk az pont problémás, mert két tasakban is fehér por van, de talán a kréta színű a kígyófog.
-Öntsd bele őket! -közben én kevergetem a forrásban lévő vizet, amibe majd belekerülnek a hozzávalók. A könyv azt írja, hogy lassú kevergetés mellett kell a két anyagot beleönteni, szóval megpróbálok erre is ügyelni nehogy már itt az elején elvérezzen a dolog.
-Most várnunk kell egy kicsit, amíg hűl! Addig mesélj valami jó kis pletykát! -fordulok Zsannához. Közben előkeresem a 8 darab tarajossül tüskét, ami az utolsó hozzávalója a főzetnek.

Kárási-Tóth Zsanna

-Akkor maradjunk a Zsannánál! -sóhajtok nagyot, látom, hogy nem nyerte el tetszését ez a becenév se, én pedig nem szeretnék nagy vitákba kerülni vele a téma miatt.
-Igen, hogy szimpi vagy, úgy értettem -mondatomba eléggé belepirulok, még szerencse, hogy nem piros inget vettem fel a mai alkalomhoz, különben nem lehetne megkülönböztetni az inget és a fejemet.
Lassan beindul ez a bájital főzéses esemény, olyan érzésem van, mint amikor nyaranta a kertben bográcsoztunk. Csak most nem esszük meg a készítményt.
Nagy nehezen sikerül összeszedni az alapanyagokat, közben Zsanna felmutatja mind a két fehér poros tasakot és jön a kérdés, amire nem számítottam. Bennem fel se merült, hogy félreérthető egy fehérporos tasak.
-Csak az egyik, a másik valami őrlemény, amit múltkor órán használtunk, de már nem tudom mit tartalmaz. -olyan nyugodtan adok választ, mintha csak azt kérdezte volna, hogy milyen nap van ma. Nekem tök természetes, hogy ilyen ismeretlen eredetű anyagokat rejt a bájitalos zacsim.
-Ugye az megvan, hogy már az is illegális, hogy mi itt épp bájitalt készítünk? Másrészről, tényleg képes lennél felnyomni? -kérdéseim során kis pimasz mosoly jelenik meg az arcomon. Ha eddig nem esett volna le neki, akkor ő a bűntársam, ergo elég nagy butaság lenne felnyomnia.
Zsanna beleönti az anyagokat a forró vízbe.
-Igen, még érkezésem előtt kiporcióztam minden hozzávalót és mindenből annyit, amennyit a könyv ír, nyugi! -bár tévedni emberi dolog. Én pedig ember vagyok, szóval semmi sem biztos.
-Akkor mondok én egyet. Emlékszel még vasárnapról a pocakos Levitás srácra? Összejött a Navinés bozontos szemöldökű lánnyal. -Zsannát biztos lesújtja majd a hír, főleg azok után, hogy a srácot szemeltem ki jövendőbelijének.
-Ezt nem megitatni kell, but…Zsanna! Ez ilyen felkenős cuccli lesz. -szerintem már eleget hűlt a bájital, beleteszem a három darab tüskét és a végén futóféregnyálkát teszek hozzá, ez sűrűsíti be az egészet.
-Kész vagyunk! -büszke mosoly jelenik meg képemen, de talán elhamarkodtam a kijelentést, mert az üst elkezd rázkódni, majd egyre sűrűbb füst jön belőle. Tudom mi a probléma, nem vártunk eleget és a készítmény még nem hűlt ki, amikor a tüskéket beledobtam, ez para.
Gyorsan felpattanok a földről megragadom Zsanna karját, segítek neki felállni és kirohanok vele a szobából. Még éppen időben távozunk, mert ahogy bezárom az ajtót az üst egy hatalmas dörrenéssel szétrobban és tartalma beteríti a szobát.
-Túl hamar tettem bele a tüskéket! -mondom Zsannának. -Neked milyen szép szemed van! -csak most veszem észre szemei szépségét.
Miután úgy tűnik, hogy elmúlt a baj benyitok a szobába, aminek falait beteríti a zöld trutyi.
-Szóval öhm..kész vagyunk, akinek kelése van elég ha odadörgölődzik a falhoz és meggyógyul!

Kárási-Tóth Zsanna

-Akkor marad a Zsanna!-megnyugtat, hogy nem kell agyalnom beceneveken. Bár, szeretek másoknak becenevet adni, de talán majd később kap tőlem, amikor már jobban ismerjük egymást.
-Köszönöm! -mosolygok a lányra, ezt most bóknak veszem. Persze jól is esik, mert ez az Eridinostól olyan, mintha azt mondaná, hogy ő is kedvel engem.
Zsanna fennakad az ismeretlen fehér poron és nyomozósdit kezd el játszani, jönnek a kérdései, amiken nekem is el kell gondolkoznom.
-Mert ingyen volt és bármikor jól jöhet csak már elfelejtettem, hogy mi van benne. -talán ezzel a válasszal lenyugtattam kíváncsiságát, de az is lehet, hogy pont sikerült összezavarnom. Nem tudom, hogy miért van nálam az a tasak, amikor elhoztam, akkor jó ötletnek tűnt megtartani.
Az illegális dolgokkal kapcsolatban elég érdekes véleményen van, ami kicsit meglep.
-Tessék? Mi az, hogy én végzem el a büntetőmunkát? Emlékeztetlek arra, hogy te vártál meg a könyvtár előtt, hogy beléd rohanhassak azzal a céllal, hogy randira hívhass és a randin bájitalt készíthessünk, vagy tévedek? -pimasz kis mosolyomat előveszem. Muszáj felhánytorgatnom a vasárnapi találkozásunkat. Másrészről viszont biztos nem végezném el egyedül a büntetőmunkát, ha meg egy tanár vagy prefektus ránk találna, akkor minden felelősséget magamra vállalnék.
-Ezekre gondolsz? -mutatok kis gödröcskéimre, amelyek mosolyom kisérői.
A bájitaltanos felkérésére csak bólintok. Én is úgy terveztem, hogy elzavarom bamba társát és majd segítek neki az órákon, de így, hogy ő maga kér fel a feladatra nem kell ismernie eredeti tervemet.
Közben lassan elkészül a bájital, a hozzávalók belekerülnek és kezd összeállni a dolog.
-Igyekszik az ember! -kihúzom magam, jól esnek dicséretei. Talán jobban is esik az ő elismerése, mint Rudi bácsi dicséretei Báitaltanon.
-Elvileg igen, kicsit csúnya, de nem is a kinézete miatt használják, hanem gyógyító hatásai miatt. -válaszolok feltett kérdésére.
Viszont a bájital mégse úgy sikerül, ahogy az eredeti tervekben szerepelt. Az üst elkezd mozogni és füstölni én pedig fedezékbe vonulok Zsannával együtt. Pontosabban kimentem őt a veszélyes zónából, nehogy megsérüljön. Nehéz lenne előadni valami sztorit arról, hogy miért darabokban viszem el a lányt a gyengélkedőre. Már odakint az ajtó előtt állunk, én tudom, hogy lassan bekövetkezik az elkerülhetetlen robbanás, a lány pedig nem érti, hogy mi történik.
-Most jobb, ha nem maradunk az üst mellett! -és bumm, még szerencse, hogy az ajtó elválaszt minket az üsttől. Lehet, hogy az első bájitalkészítés nem úgy sikerült, ahogy azt elterveztem, de legalább felismertem a veszélyt és nem maradtunk a szobában.
Visszatérve a helyiségbe szembesülök apró hibám hatalmas következményével.
-Igen, szerintem se kéne tudnia erről! Amiről nem tud, az nem fáj neki! -másrészről rontaná is a gyorsan felépített hírnevemet és onnantól kezdve már nem engem tartanának az első évfolyam legokosabb diákjának.
-Talán a legjobb, ha átneveznénk a szobát kelésriasztónak és úgy nem lenne akkora para, hogy zöld trutyi csöpög le a plafonról. -Zsanna továbbra is fogja a kezem, ami jól esik és őszintén én se szeretném elengedni.
-Nos, a jó hír az, hogy a bájital kész. A rossz hír az, hogy ezt nem tudjuk innen lekaparni! Szóval, jobb lenne, ha erről más nem tudna! -nézek a lányra, mélyen a szemébe. Gondolom neki se hiányzik az, hogy mindenki tudja, hogy itt járt. Másrészről annyira gyönyörűek a szemei, hogy nem tudok máshová tekinteni.
-Ez egy darabig itt marad. -körbenézek a szobában. -Ahogy ez is, ha szeretnéd. -közel hajolok hozzá és adok egy puszit az arcára. Jó, elsősként még nem vagyok gyakorlott ebben a romantikus dolgokban, a puszi meg nem tűnik olyan túl riasztónak. Lehet a lánynak már ez is sok, nem tudom, hogy mi jár a fejében velem kapcsolatban és hogy szeretne-e egyáltalán tőlem bármit. Annyi van meg, hogy cukinak tart.
-Viszont a könyvet muszáj megkeresni, mert az rögtön elárulná, hogy itt jártam! -amikor beleírtam a nevemet a könyveimbe, akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd tönkreteszek egy szobát a kastélyban.

Kárási-Tóth Zsanna

-Ez megint szarkazmus? -teszem fel a kérdést a megjegyzése kapcsán. Vasárnap a könyvtár előtt is valamelyik szarkasztikus megjegyzését komolyan vettem, utána jött a lecseszés. Szóval, inkább rákérdezek a dologra a félreértések elkerülése miatt.
-Oké, nyugi nem akarok balhét! Neked van igazad! -egy férfi mondat, amit nőtől nem hall az ember. -Csak arra céloztam, hogy nem jó ajtók előtt várni a szőke herceget, mert most szerencséd volt velem, de mi van akkor, ha valaki más botlik beléd? -természetesen nem gondolom komolyan és tudom, hogy véletlen volt, de annyira jó Zsanna agyát húzni vele.
-Mi az, hogy nem randi? Hoztam rózsát meg üstöt és kiöltöztem..na jó, ez tényleg nem randi! Akkor ezután el kell mennünk egy igazi randira! Valahová kajálni vagy piknikezni! -most ebben neki van igaza, de ezek szerint kár volt annyi könyvet elolvasnom a randizásról.
A gödröcskéim nem várt fordulatot okoznak a lánynál. Helyettük inkább az ablakon néz ki és összefonja karjait maga előtt, így puffog.
-Sokkal szebb vagy náluk!  Te égiekkel játszó földi tünemény, Istenségnek látszó remény. -talán ez a Csokonai átirat kicsit feloldja a durcis kedvét. Én örülnék neki, mert nem jó ilyennek látni Zsannát. Konkrétan a másodperc töredéke alatt megváltozik a hangulata és a jó kedvű lányból fordul át durcis pingvinné.
Nem szoktam meg, hogy kritizálják munkámat, de Zsanna nem tud szó nélkül elmenni a bájital kinézete mellett.
-Eddig minden gyógyszer, amit valamilyen bajomra kaptam, csúnya és rossz ízű volt. Szóval, most ez a mondat nem állja meg a helyét! -nem engedek neki. Én eddig mindig csak borzalmas ízű gyógyszereket kaptam anyámtól és az ízük ellenére mindegyik segített.
Kimenekítem a szobából Zsannát és az ajtó előtt várjuk meg amíg az üst megadja magát. Látom a lány szemében a csillogást, az én szememben meg ott a csalódás. Akkora hülyeség, hogy egy ilyen kis semmin múlik egy főzet sikere.
-Rendben, akkor legyen ez a terv, ha ránk talál egy tanár, akkor azt mondjuk te voltál! -nézek Zsannára. Persze nem engedném, hogy ő vigye el a balhét. Arra csak bólintok, hogy a tettünket ő is titokban fogja tartani. Megnyugtat a tény, hogy nem kell kisujj esküt fogadnunk vagy ehhez hasonló.
Örülök, hogy a puszi után nem csak én pirulok el, hanem ő is. Gondolom megleptem vele, talán ez is volt a célom. Viszont pozitív, hogy nem akad ki, csak szó nélkül elfogadja, ez annak a jele, hogy én is érdeklem őt? Reménykedem benne, hogy igen.
-Nem, csak téged! -meg anyámat, de az más fajta puszi. Meg csak rontana a dolgon, ha ezt így hangosan kimondanám. Legyen elég az a tudat, hogy csak ő kapott puszit, más lánynak nem adtam még rajta kívül a kastélyban.
Bezzeg a rózsája sértetlenül megússza az egészet. Az én könyvemnek annyi, vehetek újat.
-Szuper! -felveszem a trutyiban úszó könyvet. Ennek annyi. Nem akadok ki, talán azért nem, mert még magam se fogtam fel, hogy menthetetlen állapotba került, vagy csak azért nem, mert itt van Zsanna és nem szeretnék gyerekesen viselkedni mellette. Majd később biztos kiakadok, amikor realizálom, hogy a remekmű, amire eddig annyira vigyáztam, megsemmisült. Elindulok vissza könyvvel a kezemben az ajtóhoz, de a ragacson megcsúszik a cipőm és egyetlen biztos pontnak a lány tűnik, ezért belekapaszkodom. Ez a mutatvány olyan jól sikerül, hogy én a karjaiba kapaszkodva térdre ereszkedem és onnan nézek fel rá.
-Öhm..Kárási-Tóth Mária Jennifer Juliska Rozika Zsanna! Elfogadsz-e engem, Somlay Francesco Rodrigo de Mariana-árok Kornélt, legjobb arc évfolyamtársadnak? -csak most vegye a lapot! Már annyi feldobott labdámat csapta le simán, ezt itt és most nem lehet kihagyni! Nem maradhattam szó nélkül azok után, hogy véletlenül pont úgy esek el, hogy előtte térdeljek. Megpróbálok óvatosan felállni, hogy ne csússzak el jobban és az ajtóhoz tipegek.
-Szerinted, hogy sikerült a nem randi, randink?

Kárási-Tóth Zsanna

Ez a szarkazmus nagyon össze tud zavarni engem, én általában mindenkit komolyan veszek és annak a lehetősége fel se merül bennem, hogy az illető nem gondolja komolyan azt, amit mond. Zsanna mellett tanulok és még nem teljesen, de már kezdem felismerni szarkasztikus megjegyzéseit.
A kijelentésén miszerint neki nincs szüksége hercegre meglepődöm. Azt hittem, hogy minden lány a tökéletes hercegre vár.
-Én azt hittem, hogy a lányok a szőke hercegre várnak, aki felülteti őket a lovára és a naplementében ellovagolnak a palotába. -lehet, hogy túl sok mesét néztem eddigi életem során és ideje visszatérnem a földre.
-Zsanna eljössz velem randizni pénteken sötétedés előtt a Csillagvizsgálóba? -már fejben meg is van a terv, hogy hogyan fog kinézni az első igazi randink. A megvalósítás kicsit macerás lesz, de olyan randira viszem el, hogy még az unokáinak is arról fog mesélni.
Én is éreztem, hogy a bók kicsit sok lett, de legalább felhagyott a durcis kedvvel és újra mosolyog. Ha másért nem, már ezért megérte az a kis Csokonai átirat. A beszélgetés a gyógyító főzetek ízére és állagára terelődik. Kijelentésére csak bólogatok jelezvén, hogy egyetértek vele, valóban lehetne jobb az ízük. Zsanna a történéseket nevetéssel reagálja le. Megnyugtat a tény, hogy nem zavarja a bénázásom és nem kezd el hibáztatni, hogy miért nem sikerült a tervek szerint az első bájitalkészítésünk.
-Zsanna, nem hagynám, hogy te vidd el a balhét! -majd rákenjük másokra, a Rellonosokról elhinnék, hogy ilyen káoszra képesek. Szóval nem kell aggódnia a lánynak. nem mintha a hangjában az aggódás jeleit fedezném fel. Én biztos pánikba esnék, ha valaki elkezdene faggatni a helyiségben történtekről. Távol áll tőlem, hogy bárkinek is hazudjak, de lehet, ha felmerülne a közelemben, hogy mi történhetett a szobában, muszáj lennék valamit kitalálni. Remélem, hogy senki nem fog minket gyanúsítani és ez az egész csak a mi titkunk marad.
-Aranyos vagy, de majd veszek egy újat! -mosolygok a lányra. Azt nem kell tudnia, hogy felmegyek és gyászidőszakot tartok a hős könyv miatt, ezen időszak alatt csak sírok és olvasok majd. Elég, ha úgy tűnik, hogy a helyzet magaslatán állok és jól tartom magam a körülményekhez képest. Péntekre biztos sikerül majd elengednem az elveszett művet és addigra be is kell szereznem egy új példányt belőle.  
Véletlenül térdre borulok előtte. Azzal nem számoltam, hogy főzetünk ennyire csúszós, bár gondolhattam volna rá, hiszen nyálka van benne. Viszont sikerül kivágnom magam a kínos kis szituból és még Zsannát is megnevetettem poénommal. Örülök, hogy bolondnak tart és annak, hogy megtudtam nevettetni. Felállok a földről és az ajtóhoz megyek.
-Zölden..hmm..végülis.. -mosolygok a lányra. Maximum akinek elmeséli, hogy az első randija zöld lett, az illető azt hiheti majd, hogy a természetben voltunk.
-Naa, azért tartogasd bókjaidat péntekre is! -már egyre jobban kezd összeállni a csillagvizsgálós randink képe fejemben. Remélem elnyeri majd a lány tetszését. Puszijától ismét elvörösödöm, jól esik, de sikerül zavarba is hoznia vele. Ő kimegy a folyosóra én pedig követem.
-Rendben! Ne feledd, mi nem is jártunk itt! -majd elindulok abba az irányba, ahova mutatott.
-Szia, Zsanna! -nehogy még a végén megszóljon, hogy el se köszöntem tőle.

Rómeó

-Mesélj, mit jelent nálad a vad éjszaka? Te is késő estig olvasgattál? -mi mást jelenthet egy vad éjszaka? Biztos ő is valami szépirodalmi mű miatt maradt fent sokáig. Velem ez már sokszor előfordult, olvasás közben elvesztem az időérzékelésemet és mire észbe kapok, addigra már késő éjszaka van.
-Ebben van igazság, így már érthető, hogy miért állnak varázslók bűvészeknek! Te gondolkoztál már azon, hogy tehetségedet muglik előtt is bemutasd? -bár már annyi bűvész van, hogy nagyon profinak kell lenni ahhoz, hogy valaki felvegye a versenyt velük.
Örülök, hogy az éjszakai látogatásos ötletemmel sikerül megnevettetnem Rómeót, az elmondottak alapján elég szürreálisnak és viccesnek hangzik. Nagy valószínűséggel be se jutnék hozzájuk, ezért a terv már itt elvérzett.
-Nem is rossz ötlet csak ne sétáljunk túl sötét vagy félelmetes helyeken, az nem segítene a problémámon! -bár, ha Rómeó velem van, akkor nincs okom félni. Biztos megvédene vagy legalábbis reménykedem benne, hogy nem hagyna ott a bajban.
A beszélgetés a vérfarkasokra terelődik. Látszólag nem ez a kedvenc témája Rómeónak, én nagyban felvázolom terveimet, ő pedig csak diszkréten mosolyog. Ez a reakció érthető, sokan félnek a vérfarkasoktól, gondolom Rómeó is ezért ül ilyen csendben és csak a monológom végén tesz fel egy számomra meglepő kérdést.
-Mivel feltételezem, hogy nem egy teára szeretne invitálni, ezért okom lenne félni tőle! Viszont, ha emberi alakjában állna meg, akkor nem félnék tőle! Az emberek mindentől megijednek, ami szokatlan vagy az átlagostól eltérő és rosszabb esetben el is ítélik ezt! Csak elfelejtik, hogy mindannyian emberek vagyunk, ezért segítenünk kell a másiknak! -annyira utálom azt, amikor valamit megbélyegeznek és elítélnek. Emiatt van az a sok gonoszság a Földön. -Ha megjelenne egy ember itt most előttem és azt mondaná, hogy ő vérfarkas, akkor nem ijednék meg tőle és szívesen beszélgetnék vele. Feltéve, ha nyitott a beszélgetésre! A vérfarkas egy kór, amitől sok fertőzött szívesen szabadulna! Sajnos kicsi vagyok ahhoz, hogy segíthessek rajtuk, de biztos megkérdezném, hogy mi az, amit tehetek értük, hogy könnyebben elviseljék azokat az éjszakákat, amikor átváltoznak! Feltett szándékom, hogy felnőttként segítsek másoknak és ha lenne ilyen ismerősöm, akkor az ő közreműködésével mindent megtennék azért, hogy megszüntessük ezt a kórt és élhesse szabad életét, de sajnos nincs, ezért maradnak a könyvek és a hiányos leírások! -annyit fejlődött már a tudomány, de még mindig olyan kevés ismeretanyag áll rendelkezésünkre a vérfarkasokról. Mintha ez egy tabu téma lenne és senki nem foglalkozna velük.  -Egyébként jó kérdés volt, de kétlem, hogy bárki ez ügyben elém állna! Mindenkinek van titka és egy ilyen titkot kétlem, hogy megosztana velem bárki is! -én se újságolom el a nagy titkomat mindenkinek, ami örök bélyeget nyomna rám itt az iskolában, így megértem, hogy egy egyén, aki teliholdkor vérfarkas nem árulja el nekem.
-Ó, rendben, akkor ezt az egy szabályt majd betartom! -mosolygok Rómeóra. Bár ezt amúgy se tettem volna meg, a világ még nem annyira toleráns és nyitott, hogy tőlem jó szemmel nézze ezt a cselekedetet.
-Igen, biztos vagyok benne! Úgy érzem neked nagyobb szükséged van arra, hogy megvédjen attól, ami hatalmas szívedet nyomja! -nagyim se haragudna meg, hogy másnak adom a nyakláncot, főleg azért, mert tudja, hogy jó helyre megy és segít valakinek. Ez egy közös pontunk nagyimmal, akkor is adunk, ha nekünk nem marad semmi.
-Jól is áll neked! -mosolyok a srácra, miután a nyakába helyeztem a medált. -Te nem szoktál ékszereket viselni? -bár ez annyira nem jellemző a fiúknál.

Dobroviczky Damira

Örülök, hogy Dami beleegyezett abba, hogy repüljünk egy kicsit a kviddicspályán. Elsősként csak repüléstan órákon van alkalmam seprűn lovagolni. Mára úgy sem volt semmi tervem, szóval még jól is jön, hogy Dami is ráér. Seprűmmel a kezemben indulok meg a pálya felé, most kivételesen nem az egyenruhám van rajtam, csak egy póló, fekete rövidnadrág és sportcipő. Otthon sokat gyakoroltam a repülést, apám kviddics játékos volt a suliban, ezért ragaszkodik hozzá, hogy a fiai tudják használni a seprűt, emiatt nem is izgulok a mai random repkedéstől. A pályára érve megpillantom Damirát, örülök, hogy pontos és nem kell rá várnom. Széles mosollyal köszönök, ahogy közelítek felé.
-Szia, Dami! -látom a táskát most se felejtette fent a szobájában. -Készen állsz a mai repülésre? -kimondva úgy hangzik, mint valami illegális szer. Pedig évezredek óta használják a boszorkányok és varázslók a seprűt légi közlekedésre, de jobb lenne valami másik szót kitalálni erre a cselekvésre.
-Van seprűd vagy épp azért indultál? -teszem fel a kérdést. Bár felesleges, mert Damit annak az épületnek a nyitott ajtajánál kapom el, ahol a mindenki által szabadon használható eszközöket tartják. Szóval, egyértelmű, hogy seprűért indul én pedig követem és benézek a helyiségbe.
-Mik vannak még itt a seprűkön kívül? -egy újabb kíváncsi kérdés tőlem, hátha Dami jobban ismeri a helyet, mint én.

Dobroviczky Damira

-Ez a beszéd! -vigyorgok én is Damira. Mondjuk az nem derült ki, hogy ő mennyire jó seprűn lovaglásból, de látszólag nem parázik rá, ez megnyugtat. Seprűvel a kezemben állok mögötte a helyiség előtt és felteszem a buta kérdést, hogy van-e seprűje. Ha lenne, akkor nem hiszem, hogy bemenne az ingyen használható roncsok között kutatni egyet.
-Akkor szerezzünk neked egy menőt! -meglepődnék, ha gyorsabb seprűt találnánk a tárolóban, mint ami nekem van. -Nem vagyok profi, de tudok repülni! -a jó az kicsit túlzás, de apám sok mindent tanított nekem, szóval nem kell félnie Daminak attól, hogy leesek a seprűről.
A helyiség sokkal nagyobb, mint azt gondoltam volna. Rengeteg seprű hever a földön és a falnak támasztva. Ezek közül bőven tud majd Dami választani egyet. Beljebb lépek a helyiségbe és én is szemügyre veszem a seprűket, addig amíg Damira keres magának egyet. Van köztük jó pár viharvert, megrongált, törött, de szerencsére vannak használható darabok is.
-Nem ártana itt egy kis lomtalanítás! -legalább, akkor kikerülnének a selejtes tárgyak innen és átláthatóbb lenne ez a káosz. -Szerintem ezt használták az alapítók is! -mutatok egy elég rozoga darabra, s közben Dami felé fordulok mosolyogva. Persze csak viccelek, bár ahogy ez a seprű kinéz még hihető is, hogy olyan régóta itt van.
Ezután tekintetem megakad a kvaffokon, amik egy kupacban várnak arra, hogy használják őket. Leteszem a seprűmet, leguggolok és egyesével átnézem őket. Közöttük is van pár elhasznált darab, de találok egy jó állapotban lévőt, amit mellkasomhoz szorítok, lassan felállok és ismét kezembe veszem a seprűmet, majd megindulok Dami felé, aki kiválasztott egy számára tökéletes repülő alkalmatosságot.
-Ő lett a kiválasztott? -jobbra szemügyre veszem a seprűt, majd válaszolok kérdésére is. -Egy kvaffot! Lenne kedved dobálgatni? -nézek Damira. Majd válasza után, utat engedve neki elhagyom a helyiséget.
-A táskád is veled repül majd? -tudom, hogy fontos neki a túlélőcsomag, de lehet, hogy most hátráltatni fogja a levegőben. -Akár itt is hagyhatod, ha szeretnéd! Szerintem senki nem fogja lenyúlni! -rajtunk kívül jelenleg nincs is itt senki más.
-Készen állsz? -nézek Damira, majd ráülök a seprűmre és elrugaszkodom a földtől, hogy a levegőben bevárhassam őt.

Kis Laura Grace

Ez a nap is ugyan úgy indult, mint az összes többi. Reggel kipihenten felkeltem, reggeliztem, tanultam, majd ebédeltem, utána tanultam és most elindultam a könyvtárba. Igen tudom, hogy odakint nagyon jó meleg idő van, de nem szeretem ezt a tikkasztó hőséget és az ódon kastély falai mögött hűvösebb az idő. Szóval a Levitából kilépve utam a Nyugati szárny, első emeletére vezet, ahol a könyvtár helyezkedik el. Elég sok folyosón és lépcsőkön át sétálok célomhoz és már a nyugati szárny, első emeletére vezető lépcsősor utolsó fokához érek, amikor megbotlom és vézna testem -engedve a fizika törvényeinek- hatalmas erővel zuhan előre. A becsapódást kezeimmel tompítom, de a térdeim így is megsérülnek a hosszú fekete nadrágom alatt. Persze a becsapódás és kínomban elengedett jajgatásomra többen is felfigyelnek, de senki nem jön oda segíteni. Egy kicsit még fekszem a padlón, majd lassan felállok és érzem, ahogy a térdemen keletkezett sebből elindul a vérem. Tudom, hogy egy emelettel feljebb van a gyengélkedő, bár még sose jártam ott pedig már párszor közel kerültem a földhöz és most nem is tudnék visszamászni a Levitába, ezért megindulok az emeletre. Sántikálva és erősen kapaszkodva egyesével veszem a felfelé vezető lépcső fokait, hogy utána meggyötörten érkezzek a gyengélkedőbe, ahová kopogás nélkül lépek be.
-Hahó, van itt valaki? -teszem fel a kérdést, majd elindulok az egyik üres ágy felé sántikálva. Ám, a hatalmas ablakokon át beszűrődő fény eléggé megrémít. -Úr Isten, látom a fényt! Haldoklom! -kell egy-két perc amíg realizálom, hogy ez nem az a fény, de lábaim annyira fájnak, hogy szinte halálomon vagyok. Talán jobb, ha folytatom utam az előbb már kinézett ágy felé és lehuppanok rá. Megpróbálom lassan felhúzni a nadrágom szárát, hogy jobban szemügyre vehessem a jobb lábamon keletkezett sebet, de annyira fáj az egész művelet, hogy fogaimat összeszorítva se sikerül beteljesítenem tervemet és csak elfekszem az ágyon. Majd a fájdalom okozta könnycseppeket letörlöm arcomról, nehogy gyengének nézzen itt valaki, bár elég alacsony a fájdalomküszöböm, szóval így is gyorsan ki fog derülni, hogy az vagyok! De addig megpróbálom tartani a látszatot.  

Dobroviczky Damira

-Az itt uralkodó káoszt elnézve, minden csapat bedobta ide a seprűit a meccsek után -az egész hely úgy néz ki, mintha valami gyűjtőhelye lenne az elhasznált eszközöknek. Szerencsére a kvaffok jobb állapotban vannak, de így is le kell guggolnom, hogy megtaláljam a legjobbat. Közben Dami is kiválaszt egy seprűt.
-Nem néz ki rosszul! -reméljük bírni fogja a mai gyakorlást. Elég para lenne, ha pont Dami alatt adná meg magát. Szerencsére a lány is benne van, hogy dobálgassuk a kvaffot, ezért a kiválasztott eszközökkel elhagyjuk a helyiséget. Majd a táskája felől érdeklődöm, nem lenne jó, ha amiatt sérülne le a lány.
-Ugye tudod, hogy a gyengélkedőn olyan emberkék dolgoznak, akik bármilyen sérülést meggyógyítanak? -teszem fel a kérdést a Betadine hallatán. Egyébként sok mindenre nem használható a jódos oldat, csak egy szimpla fertőtlenítő. A gyengélkedőn meg akkor is összeraknának pillanatok alatt, ha atomjainkra hullunk szét. Ez is jó a varázsvilágban, sokkal több mindenre képesek a gyógyítóink, mint a mugli orvoslás.
A táska lerakása után Dami felszáll, először billenéssel indul meg, de a korrigálás után már a helyes irányba repül felém. Figyelek rá, nehogy itt az elején leessen nekem!
-Rendben, legyen -majd a levegőben állva nézem, ahogy tesz egy kört körülöttem.
-Mit szólnál, ha mennénk egy nagy kört? -teszem fel a kérdést, majd elindulok, hogy megkerüljem a pályát, s közben a seprűvel süllyedek, majd ismét felemelem csak azért, hogy én is visszaszokjak a repüléshez. Már egy ideje nem használtam ki ezt a szabadságot, amit a repülés nyújt. Majd miután visszaérek a kiindulási ponthoz, Dami felé fordulok.
-Jöhet a kvaff? Kezdjünk először kis távolságban, úgy biztos mind a ketten elkapjuk a labdát, majd folyamatosan egyre jobban távolodunk egymástól, jó? -a labdát Daminak passzolom, s ezután kezeimet úgy helyezem, hogy én is eltudjam kapni azt.  

Kis Laura Grace

Sérült lábbal felsántikálok a gyengélkedőre, mint valami Dickens műben, amiben az árva kisfiút jól megruházzák a gonosz nála nagyobb srácok, de ő rendíthetetlenül tart a célja felé. Most én is ezt érzem, azzal a kivétellel, hogy az én eredeti célom a könyvtár lett volna és a lépcső volt az ellenségem. Mikor benyitok a gyengélkedőre nem látok senkit, akihez odarohanhatnék, hogy baj van, a nap meg elvakít és a fájdalomküszöböm túllépte az eltűrt határt, ezért kínok közepette csak arra marad erőm, hogy elfeküdjek egy üres ágyban.
Nagy szerencsémre jön is egy lány, aki megáll az ágy mellett, amíg én könnyeimmel küszködöm és megszólít. Annyira halkan közeledik felém vagy én merülök el saját fájdalmaimban, hogy észre se veszem őt, ezért amikor köszön megijedek, de gyorsan összeszedem magam és lassan felülök az ágyban.
-Szia! Megsérültem, a lábam szerintem műteni kell -bár az igazság az, hogy csak egy nagy sérülés keletkezett jobb lábamon és műtétre itt semmi szükség. Viszont annyira fáj, hogy csak arra tudok gondolni, hogy sokkal komolyabb a probléma egy szimpla horzsolásnál.
Lehajolok és óvatosan megpróbálom felhúzni jobb lábamon a nadrágom szárát, közben minden mozdulatnál egy „au” hagyja el a számat, de végül sikerül és láthatóvá válik a seb. Nem túl széles és nem is túl mély vágás, viszont vérzik.
-Látod? -mutatok sérülésemre. -Elfertőződött! Biztos elkaptam valami Corpus Dei-t  -ez az egyetlen latin szó ami eszembe jut, bár semmi köze az orvosláshoz, mert a jelentése „Isten teste”, azt pedig a lépcsőn nehéz elkapni.
-Tudsz segíteni? -nézek az ismeretlen lányra.  

Kis Laura Grace

Nagy nehezen felhúzom a nadrágom szárát, aminek köszönhetően láthatóvá válik sérülésem és a lány felméri, hogy mekkora a baj.
-A hümmögés azt jelenti, hogy komolyabb a probléma? Elfertőződött? Érzem is, hogy elindult az a vörös csík a szívemig -ujjamat végig húzom a lábamon, egészen a mellkasomig, mutatva, hogy a csík erre fog menni a szívemig. Közben teljesen riadt arcot vágok, de megnyugtat a tény, hogy ő ért a sérülésekhez és bátorító szavainak köszönhetően elmúlik félelmem. A végén én is elhiszem, hogy kifogom bírni a procedúrát, pedig jól ismerem magamat.
Amíg ő elmegy én nézem a sebemet és most már belátom, hogy nem annyira vészes a helyzet. Sokat segített, hogy a lány se pánikolt be és szavaival megnyugtatott. Majd visszafekszem az ágyra és egészen addig fekszem ott, amíg vissza nem tér. Amikor ismét mellém áll, felülök és figyelmesen végig hallgatom.
-Megígéred, hogy óvatos leszel? -bár ettől nem hiszem, hogy kevésbé fájna majd az egész, de biztonságérzetet adhat a tudat, hogy figyel rám.
-Utána megnézed a másik lábamat is? Szerintem az is megsérült, csak nem fáj annyira, mint a jobb -ha kéri, akkor majd a bal lábamon is felhúzom a nadrágom szárát, de a jobb lábam sokkal jobban fáj, ebből arra következtetek, hogy a bal csak lehorzsolódott. Viszont, ha már itt vagyok, akkor érdemes arra is ránézni. Majd ezután ismét ledőlök az ágyra.
-Kezdhetjük! -legalábbis lelkileg felkészültem rá és fogaimat összeszorítva várom a beavatkozást.

Dobroviczky Damira

Miután Dami is beleegyezik, hogy egy teljes kört írjunk le a pálya körül gyakorlásként, elsőként suhanok el, s közben néha hátrapillantok, hogy a lány repülését is lássam. Majd a kör után megvárom a kezdőpontnál és bedobom, hogy passzolgassuk egymásnak a kvaffot. Mivel nálam a labda, ezért átpasszolom neki, aminek hatására alatta meginog a seprű, de gyorsan visszanyeri egyensúlyát és visszapasszolja a kvaffot.
-Menni fog ez Dami! -bíztatom a lányt, majd közelebb repülök hozzá. Lehet elsőre nagy falat ez a folyamatos távolodás.
-Legyen inkább sima passzolgatás csak, hogy mind a ketten szokjuk, hogy nem csak egy dologra kell fókuszálni, rendben? -majd visszapasszolom neki a kvaffot és válaszolok a kérdésére. -Otthon sokat repültem, itt már csak órákon! Te csak a suliban kezdtél el repülni? -bár nem tűnik kezdőnek a lány, de az látszik, hogy nem használja túl magabiztosan a seprűt. Közben passzolgatjuk egymásnak a kvaffot és mikor már látom rajta, hogy ráérzett az ízére közvetlenül mellé repülök.
-Bonyolítsuk a dolgot! Én ide repülök melléd, majd átpasszolom neked, utána megkerüllek és visszapasszolod nekem, benne vagy? -ha igent mond, akkor már dobom is a labdát majd gyorsan megkerülöm és a másik oldalán várom a visszapasszolást.
-Egyébként mi újság veled? Rég találkoztunk! Hogy van a futóférged? -az utolsó találkozásunk óta nem beszéltem Damival, emiatt büszke is vagyok, hogy emlékszem a háziállatára csak a nevét felejtettem el időközben.

Kis Laura Grace

-Micsoda, itt hárman meghaltak? -ez a mondat elég nagy megdöbbenést váltott ki most bennem. -Hogyan? Elmeséled nekem? -erről nem is tudtam, hogy három ember is életét vesztette a kastély falain belül. Pedig biztos érdekes történetük lehet és durva, hogy még pletyka szinten se hallottam róluk. Vajon mennyi titkot rejtenek még az ódon kastély falai?
Elveszem a felém nyújtott cukorkát és gondolkodás nélkül be is kapom.
-Ez tényleg savanyú! -így valóban könnyű lesz elterelni a figyelmemet arról, hogy a lábam közben majd kínokat él át. Ezután eldőlök az ágyban és megadom a jelet a kezdésre. Hiába a becsukott szem és összeszorított fogsor még így is kellemetlen a találkozás a fertőtlenítő folyadékkal átitatott textillel, aminek következtében reflexszerűen húzom el a lábamat, arcomat pedig a párnába fúrom.
-Ez nem volt túl kellemes -de a kezdetleges megrázkódtatások után a kezelés többi részét már sokkal jobban tűröm.
-Épp a napi sétámat ejtettem meg, amikor láttam, hogy egy lányt öt troll megtámadott én pedig bátor Levitásként gyorsan segítségére siettem és elzavartam a hatalmas óriásokat. A lányt ezután karjaimba visszavittem a kastélyba, mert látszott rajta, hogy nagyon megijedt, majd ezután mentem volna dolgomra, de a lépcső nem bírta el izmos testemet és összecsuklott alattam, így lett bibis a lábam -nem szoktam hazudni, viszont már annyiszor estem el ittlétem során, hogy ciki lenne azt mondani, hogy egy újabb figyelmetlenségből bekövetkezett sérülést lát a lány. -Na jó, füllentettem! Az igazság az, hogy könyvtárba indultam és megbotlottam a lépcsőn, de tenyeremmel tompítottam az esést -mutatom felé két piros tenyereimet. Szerencsére nem lett semmi bajuk csak megütöttem őket.
-Te mióta dolgozol itt? -ha már ő is érdeklődik, akkor nekem is szabad.

Kis Laura Grace

-Nem vette észre, hogy rohannak felé és nem hallotta a hangokat? Ez annyira abszurdnak tűnik -persze hiszek a lánynak, de egy troll támadás nem hangtalanul zajlik főleg, ha menekülnek is előlük és fura, hogy a srác nem hagyta abba a dolgát, a többiek pedig nem vették észre. Nehéz elképzelni az egész szituációt.
-Egyszer leomlott a Levita torony? Erről se hallottam! Mikor történt? -vagy én mozgok rossz körökben és ezért vagyok ennyire lemaradva vagy tabu témának számít ez az esemény a kastély falain belül. Nos, mindenesetre sajnálom, hogy három ember is meghalt már itt és elég tragikus volt a sorsuk. Viszont ez a kis beszélgetés teljesen elterelte a figyelmemet és szinte nem is érzem, hogy a lány meggyógyítja a sebemet, szinte már meg is feledkezem arról, hogy miért is jöttem be ide, Grace emlékeztet rá, amikor azt mondja, hogy használni fogja a pálcáját. Először furán nézek rá, én mindig is azt hittem, hogy a gyógyítók pálcát nem használnak csak kenőcsöket, bájitalokat és egyéb orvosieszközöket. Ám, Grace pillanatok alatt eltüntette sérülésemet és még a nadrágomat is megjavította.
-Megnyugtat, hogy nem csak én esek el rajtuk. Egyet kell értenem Zsannával, hogy nem ártana lifteket is beépíteni a kastélyba, hátha azokon nem esnek el az emberek -bár amilyen szerencsétlen vagyok én még egy liftben is eltudnék esni. Mondjuk ritkábban, mint a lépcsőkön, de én akkor is megoldanám a lehetetlent. Valamiért rám jobban hat a gravitáció, mint másokra, ezért én gyakrabban esek el, mint egy normális ember.
-Miért pont a gyógyítást választottad? -azt el kell ismernem, hogy nagyon ügyes, de azért figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy sok véres esettel is fog találkozni meg kelésekkel, kiütésekkel és néha a páciensek is elviselhetetlenek.
-A tenyeremen lévő bőrpírre is van valami megoldásod, vagy csak várjak és napokon belül eltűnik majd? -azért elég nagyot estem és a kezem állította meg a testemet, ezért érthető, hogy pirosak a tenyereim, illetve kicsit lehorzsolódtak, de nem vészes a helyzet. Szerencsére nem is fáj.

Stephen Zimmermann

Izgatottan várom a mai találkozást, kíváncsi vagyok, hogy vajon ki lehet az a híres Ain Henze Stimner, akiről Steph mesélt még a vízesésénél. A levele alapján művelt, szerény és intelligensnek tűnik, ezek alapján szimpatikus így ismeretlenül, de ez a találkozón majd úgyis kiderül. Szeretek levelet írni, tudom régimódi vagyok, mintha egy másik évszázadból ragadtam volna itt. Az ő levele szépen megfogalmazott, lényegre törő és összeszedett volt, tetszett. A ma délutánt beszéltük meg a találkára, így órák után rögtön a hálóterembe megyek és az iskolai egyenruhámból kibújva egy fehér pólót, fekete rövidnadrágot és fekete vászoncipőt veszek fel, majd egy kevés parfümöt fújok magamra utána el is indulok a pizzázóba. Útközben azon gondolkodom, hogy miért lett a hely neve „Félszemű Kukorica Pizzázó”, vajon mi lett a másik szemével?
Belépve az étterembe körülnézek, nincsenek sokan, ezért egyből megpillantom Steph-et, gondolom ő is részt vesz majd a meetingen, bár azóta a találkozás óta nem beszéltünk egymással és nem is futottunk össze, így meglep jelenléte, de odasétálok az asztalhoz és leülök vele szemben.
-Szia, te is itt leszel? -kérdezem tőle egykedvűen és barátságtalanul. Azóta a találkozó óta tövisként él bennem a távozása. Csak úgy szimplán ott hagyott, mint valami játékbabát, amit félrelöknek miután már megunják.
-Mivel én pont időben érkeztem, ezért, ha jól sejtem a zenekar vezető késős típus. Mesélj róla valamit, mire kell számítanom? -szívem szerint meg se szólalnék a közelében, de a legjobb énemet szeretném megmutatni majd Ain-nak és maximalistaként mindre felszeretnék készülni vele kapcsolatban nehogy olyat mondjak, ami esetleg negatív fényt vetne rám. -Majd, ha vége a találkozónak, akkor elköszönsz vagy innen is csak simán lelépsz? -nem bírom magamban tartani és leplezni se tudom érzéseimet. Annyira bennem él az a jelenet, ahogy Steph csak úgy elsétál én meg álltam ott, mint egy szobor. Órákon keresztül tudnám neki sorolni, hogy mi volt a baj azzal, hogy csak úgy lelépett és úgy elmondanám neki, hogy ezzel csak azt érte el, hogy egy kihasznált kisfiúnak érezzem magam.

Dobroviczky Damira

-Várj, akkor még kvaffal nem is gyakoroltatok repülni vagy úgy, hogy tárgy van a kezetekben? -olyan fura, hogy ilyen lassan haladnak a repüléssel. Már elsőben meg kellett volna tanulniuk biztonságosan repülni és másodikban simán jöhetnének a nehezített feladatok. Volkov úr nem kapkodja el ezt a Repüléstan dolgot, mintha csak a kviddics tagoknak kéne megtanulniuk repülniük a többiek meg majd elboldogulnak valahogy. Nagyon nem jó ez így, de nem szólhatok bele egy tanár elképzeléseibe!
-Igen, van érzéked hozzá csak gyakorolnod kell és a végén még kviddics játékos is lehetsz majd -mosolygok Damira. Tényleg elég jól megy neki, ahhoz képest, hogy még kezdő a repülésben.
-Velem is hasonló a helyzet, szabadidőmben leginkább csak tanulok és készülök a vizsgákra. Ybl jól van, jól érzi magát a kastélyban, már össze is barátkozott egy holland Navinéssel, szóval jobb a szociális élete, mint nekem -mosolygok Damira. Wout és Ybl hamar jóban lettek, mondhatnánk azt is, hogy a kaméleonom levette a lábáról a srácot.
Elkezdek körülötte repülni, ő elkapja majd tovább dobja nekem a kvaffot, a végére már egyre jobban ráérez az ízére én pedig lassan leszédülök a seprűmről. Még szerencse, hogy bedobja a csere ötletét, mert már nekem is eszembe jutott, de megelőz a felvetéssel.
-Rendben benne vagyok, már kezdtem szédülni -mosolygok a lányra és megállok mellette, átveszem tőle a kvaffot, hogy majd mikor mellém repül, akkor átpasszolhassam neki.
-Ha majd úgy érzed, hogy ez már megy, akkor utána dobálhatunk kapura is! Az egyikünk dob, a másik véd és utána csere -vetem fel az ötletet. Látszólag Dami jól boldogul már a levegőben, szóval simán belefér, ha kapura is játszunk. Végül is a lényege ugyan az, amit elsőnek felvetettem csak itt közben nem kell hátrálni és csak a labdára kell figyelni, erősen egyikünk se dobná a kvaffot, ezért kevés az esélye, hogy a játékból sérülés lesz.
-Egyébként, hogy haladsz az olvasással? Mit olvasol mostanában? -ez egy közös témánk Damival.

Stephen Zimmermann

Felettébb érdekes, hogy most milyen kis lelkes, de a vízesésénél úgy otthagyott, mint Szent Pál a zsidókat. Lelkesedésére még az arcizmom se rándul meg, harag van bennem és csak arra tudok gondolni, hogy én akkor ott kitárulkoztam előtte, őszinte érzéseket mutattam, majd ő ezek után csak elsétált a helyszínről. Most annyi érzés kering bennem, hogy el is feledteti ittlétem valódi okát. Persze nehéz elnyomni mindezt, de próbálkozom és inkább a bandavezér felől érdeklődöm. Nem jó pont, hogy ő még nincs itt és most Steph-el ketten ülünk az asztalnál.
-A szétszórtság nem biztos, hogy jó akkor, ha valaki egy zenekart vezet. Legalább lelkiismeretes és kiáll a csapatért? -hiába ír összeszedetten és tűnik intelligensnek, ha késik. Kifejezetten utálom, ha valaki késik és most mégrosszabb a helyzet, hogy Steph-el ülök a történtek után egy asztalnál.
-Nyugi, jelenleg nem izgulok -gúnyos kis mosoly jelenik meg arcomon. Teljesen más érzelmek keringenek bennem, amik szinte kilökték az izgulás parányi morzsáit is és a harag vette át a helyét, amely tükröződik szememben. Jelen állapotomra illik az a mondás, hogy „ölni tudna a szemével”. Pedig nem vagyok ilyen, sőt nagyon békeszerető és türelmes emberként jellemezném önmagamat, de annyira megbántott a srác, hogy egyszerűen nem tudok más érzelmeket mutatni felé. Szívem szerint felállnék és itt hagynám, de nem teszem, még nem. Helyette inkább célzásokat teszek a vízesésénél történtekről. Ő pedig lehetőséget ad, hogy kifejtsem álláspontomat.
-Nos rendben -mély levegőt veszek és megpróbálom összeszedni gondolataimat, ami jelenleg nem egy könnyű feladat. -Akkor a vízesésénél csókolóztunk és én őszinte voltam veled, kinyilvánítottam az érzelmeimet, majd egy „szia” után elmentél onnan. Mintha csak egy céda lennék, akit elhagynak miután elvégezte a feladatát! Tudod, hogy milyen érzés ez most nekem? Konkrétan kihasználtál, én meg azt hittem, hogy az nem csak egy csók volt a sok közül és jelentett neked valamit, de ezek szerint csak lejárattam magam és számodra csak játék volt az egész! Én őszinte voltam, egy olyan oldalamat mutattam meg, amit rajtad kívül csak egy ember felé mutattam! Te meg csak úgy elsétáltál én meg álltam ott, mint egy lámpa még jó, hogy pénzt nem adtál -hirtelen most ennyi jött ki belőlem, egy gyorsan elmondott szöveg, ami nem túl összeszedett, de ezzel nem is nagyon foglalkozom. A cél az volt, hogy kiadjam magamból mindazt, ami bennem volt. Majd leveszem a karkötőmet és a srác felé csúsztatom. -Ez egy emlék volt, amit nem tudom miért hordoztam eddig a karomon. Rá kell jönnöm, hogy azok, akikben megbízok csak átvernek! Legyen a tiéd, nem szeretném tovább őrizni azt, amit kaptam egy embertől, akinek csak nyári kaland voltam, viselje az, akinek csak egy délutáni kaland voltam! -hátra dőlök a székben, karjaimat összekulcsolom és próbálom visszafojtani könnyeimet. Talán most jobb lenne csak simán kisétálni a helyről, de nem mozdul a lábam. A fal felé fordulok, hogy Steph ne lássa könnyes szemeimet.

Stephen Zimmermann

Miután mindent elmondok, ami bennem van a legutóbbi találkozásunk óta, Steph feláll és mellém ül. Nem fordulok felé, a falat bámulva hallgatom őt. Majd miután bevallja, hogy valójában ő az, akire eddig vártunk, ő küldte a levelet és ő vezeti a bandát, kezemmel megtörlöm könnyes szemeimet és most már felé fordulva reagálok az elhangzottakra.
-Túl intelligens vagy ahhoz, hogy az őszinteség helyett anagrammák mögé burkolódzva hazudj nekem! Egyébként az úton egyszer eszembe jutott, hogy lehet te vagy az, akivel ma találkozni fogok, de elhessegettem ezt a gondolatot, hisz nem adtam okot arra, hogy átverj. Túl naiv vagyok és még mindent elhiszek, amit látok vagy hallok. Mondd, miért kellett ez? Miért nem mondtad el a vízesésnél, hogy te vagy a zenekar vezetője? -nem haragszom rá emiatt, jobban érdekel a dolog miértje. Mintha attól félt volna, hogy elítélem majd azért, mert van egy zenekara vagy esetleg attól félt, hogy akkor majd nem jövök el ide? Nézem, ahogy a karkötőt vizsgálja és hallgatom monológját a pillangóról, magamról. Van igazság abban, amit elmond, de én nem ezért tartom magam pillangónak. Valóban fontos nekem a szivárvány és a karkötő tényleg arra a nyári napra emlékeztet, amikor szabadnak érezhettem magam és végre önmagam lehettem, de most nem tudok jó emlékként tekinteni a tárgyra. Jelenleg zavarodott folyóként él bennem minden, Steph felkavarta az állóvizet, ami eddig bennem volt és már magam sem tudom, hogy hogyan kéne tekintenem a múltra.
De az ölelése jól esik, nem rázom le kezét és nem lököm el magamtól, mert tudat alatt már vágytam az érintésére, újra hallani akartam szívdobbanásait és érezni teste melegét, bőre tapintását. Megnyugszom, és eltűnik a harag, ami eddig uralt engem, megbocsátok neki. Majd megjelenik arcomon egy halvány mosoly, ami az ölelés végéig ott is marad utána kékjeibe nézve hallgatom szavait.
-Felelősséggel tartozol azokért, akiket megszelídítesz! -ez a legjobb reakció, ami hirtelen eszembe jut arra, amit a viselkedéséről mond. A másik mondatát is meghallom, viszont az nem ragad meg bennem csak egyszerűen elengedem, azt úgyis bizonyítania kell tettekkel.
-Nem kell idő, mesélj a bandáról! -most már sokkal nyugodtabb vagyok és kezd visszatérni az a Somi, akit a vízesésénél megismert. -Viszont éhes vagyok, mit lehet itt enni és inni? Fura, hogy amióta itt vagyok senki nem jött ide megkérdezni, hogy mit ennék! Szerinted érezték, hogy feszültség van bennem és féltek idejönni vagy itt ez a divat? -az asztalon keresgélek egy étlap után, hátha találok bármit, amire felírták az ajánlatot. Viszont mindig bele ütközöm a karkötőbe, amit kezembe veszek és Steph-nek adok.
-Ez legyen a tiéd, nekem már nem jelent semmit, mert nem szeretnék a múltban élni épp elég ideig hordoztam magamon! -az a nyár úgyis bennem él és majd álmatlan estéken megkísért, ezért feleslegesnek tartom, hogy még egy tárgy is emlékeztessen a srácra, akivel otthon találkoztam.

Stephen Zimmermann

A nagy érzelmi hullám után csak egyetlen kérdés marad bennem, hogy miért kellett anagramma mögé bújva hazudnia. Beszámolója után könnyes szemmel fordulok felé és reagálok az elhangzottakra, felteszem a kérdést és hallgatom a választ.
-Pontosabban mi új? Az, hogy egy srác érzelmileg közeledik feléd vagy az érzelmek? -annyi minden lehet számára új, amit meg kell értenem ahhoz, hogy elfogadhassam az ő álláspontját. -Szerintem ott akkor annyi sokkal komolyabb dolog történt mindkettőnk életében, hogy ahhoz képest csak egy aprócska csepp lett volna az az információ, hogy neked zenekarod van -szinte csak egy parányi infó lett volna róla, ami nem mozdította volna ki a bolygót tengelyéből. Ahhoz képest én itt az iskolában, ahová tanulni érkeztem megcsókoltam egy srácot, ha valaki látott volna minket, akkor bajba is kerülhettünk volna. Miatta tudom azt, hogy pontosan ki vagyok és mi az, ami érdekel. Egészen eddig csak sejtettem és titokban éltem, de a vízesésnél történtek mindent megváltoztattak bennem. Nekem se könnyű egy olyan életet élni, amiért Csajkovszkij-t megmérgezték, Poe-t börtönbe zárták. Tudom, hogy a világ sokat változott és elfogadóbbak lettek az emberek, de még mindig vannak, akik számára az azonos neműek szerelme elfogadhatatlan és utálatot vált ki belőlük, én pedig azzal, hogy ott megcsókoltam Steph-et nem csak felfedtem magam előtte és előbújtam rejtekemből, de célkeresztbe is állítottam magunkat a gyűlölködő embereknek. Mindezt elfeledteti velem a hosszantartó ölelése, szinte eltűnnek negatív érzéseim, amik megpillantásakor támadtak fel bennem.
Az ölelés végén letörli könnyeimet ujjaival az arcomról és puszit ad homlokomra.
-Azt a mesét csak egyszer láttam és nem fogott meg annyira, Exupéry „A kis herceg” művéből idéztem. Én azt hittem, hogy te nem nézel meséket -fura, hogy pont egy animációs filmhez köti a mondatomat, pont ő, aki elutasítja ezeket a filmeket és jobban kedveli az animéket.
Közben megérkezik az étlap is a fiatal lánytól, én kezembe veszem és elkezdem olvasni az ajánlatot, de tekintetem követi a távozó felszolgálót.
-Hány éves lehet? -kibukik belőlem a kérdés. -Nekem is kéne suli mellé valami meló -nem mintha rászorulnék, de a munka nemesít, legalábbis sokan ezt mondják.
Steph elkezd a bandáról és a terveiről beszélni én pedig hallgatom őt, miközben a kínálatot  olvasgatom.
-Szóval akkor csak most alapítod a zenekart és tagokat keresel? -fel se nézek az étlapból. -Milyen hangszereket képzeltél el a bandába? Két gitár és egy dob? -legtöbbször ez az alap felállás, de lehet neki más tervei vannak főleg, ha jazz-el szeretné színesíteni a repertoárt.
-Saját dalokat vagy feldolgozásokat szeretnél játszani? -ez is kimaradt a beszámolóból, pedig egy elég fontos szempont.
-Én inkább megpályázom ezt a pásztorpitéset, sok zöldség kevés hús, egészséges. Mellé jöhet egy hűsítő limonádé -ezután bezárom az étlapot és eltolom magamtól jelezvén, hogy sikerült választanom. Majd Steph felé fordulok, immáron teljes mértékben tudok rá figyelni.
-Ugye tudod, hogy csomózott? A madzagot tudod állítani és ha a végét kicsomózod, akkor simán felköthető a karodra -elveszem tőle a karkötőt, a végét kicsomózom és Steph karjára igazítva ismét összekötöm. -Látod, tökéletesen is passzol mancsaidra -mosolygok a srácra.
-Miért ezt a helyet választottad a találkozóra? -teszem fel kíváncsi kérdésemet.

Stephen Zimmermann

Csendben hallgatom Steph szavait kapcsolatairól és az újdonságról, amit én váltottam ki belőle. Most már értem, hogy mi a probléma, hogy mik azok az érzések, amik keringenek benne és lehet ez az én vesztem, mert hirtelen nem tudok mit reagálni csak hallgatom őt csendben, majd kis gondolkozás után megszólalok.
-De ezt miért nem mondtad a vízesésnél? Velem is lehet felszínes kapcsolatod, sőt, ha szeretnéd ki is használhatlak! Például a mai kaját fizetheted is, ezen ne múljon -kezemet vállára helyezem, mintha szavaim teljes komolyságot rejtenének. Pedig erről szó sincs, viccelek. Nem is lennék képes felszínes kapcsolatot kialakítani senkivel és az se pálya nekem, hogy bárkit is lehúzzak. Hirtelen csak ez jutott eszembe, talán ő is nevet egyet rajta és leesik neki, hogy az egész csak poén, annak érdekében, hogy megszűnjön a köztünk lévő komoly hangulat.
-Az elmondottak alapján ideje lenne elgondolkoznom azon, hogy lehet én is véla vagyok -túl sok az egyezés a leírás és köztem. Bennem sincs meg a csábító-átok és elég válogatós vagyok minden téren. Bár komoly kapcsolatom nem volt még, de a válogatás érthető baráti kapcsolatokra is, nem?
-Őszintén? Elég sok! Túl sok volt a kockázat és féltem, hogy félreértem a jeleidet. Neked nem kellett bátorság ahhoz, hogy visszacsókolj? -ha igen, akkor biztos átérzi, hogy mi játszódhatott le bennem akkor.
-Megígéred, hogy többet nem hazudsz és elmondod, ami benned van még akkor is, ha úgy véled, hogy azzal megbántanál? -tudom, hogy nehéz kérés ez, de jobb a fájdalmas őszinteség, mint a burkolt hazugság. Másrészről, ha valamit szeretnénk kezdeni egymással, akkor ott alap a bizalom és a hazugságokkal könnyű lerombolni ezt a bizalmat.
-Tessék? -muszáj visszakérdeznem, mert halk motyogásából nem hallok semmit. -Elfogadom a véleményedet, de nekem nem nyerte el a tetszésemet -ezzel most nem szeretnék vitát indítani, teljesen érthető, ha Steph-nek tetszik, ebből is látszik, hogy különbözőek vagyunk és más az ízlésünk, amivel semmi baj nincs. Viszont belül örülök is, hogy vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, hosszútávon unalmas is lenne, ha mindenről ugyanaz lenne a véleményünk.
-Lehet, hogy nekem is várnom kéne addig? Olyan rossz kicsinek lenni -bár elnézve felnőttként se vidámabb az élet. -Nem tudom, valami egyszerű. Lehetnék kutató vagy egyetemi docens, ilyen kis laza melókon gondolkozom -mosolygok a srácra. Most is csak vicceltem, ezekhez tényleg még nagyon kicsi vagyok. Ezután a beszélgetés a zenekarra terelődik és Steph elmondja, hogy milyen felállásban gondolkozik.
-Ennyi zenészt nem kis munka beszervezni. Nem is ismerek olyat, aki rézfúvós hangszeren játszik itt az iskolában -az igazsághoz hozzátartozik, hogy alapból nem ismerek sok embert az iskolában. Viszont a poén tetszett és apró nevetéssel honorálom azt.
-Persze, csak annyi, hogy nekem elég sok a tanulnivalóm, ezért jobb lenne késő délután vagy hétvégente próbálni. Esetleg már van terved, hogy mikor és hol zajlanak majd a próbák? -a tanulás számomra az első helyen áll, de erre gondolom már Steph is rájött magától.
Megérkezik a pincérnő és felveszi a rendelésünket, kikerekednek szemeim arra a kérésre, hogy Steph ír kávét szeretne inni. Kicsi vagyok, de tudom jól, hogy az a kávé készítmény alkoholt is tartalmaz és oké, hogy ő már nagykorú, de akkor is olyan fura, hogy fényes nappal itt iszogat mellettem. Most tartsak kis előadást az alkohol káros hatásairól vagy majd később mondjam el neki azokat az ismereteket, amiket tudok a témáról? Inkább majd később elhadarom neki, de még szerencse, hogy nem dohányzik! Egy függőség bőven elég az embernek.
-Én mindig figyelek magamra és az egészségemre! Ezért nem eszek édességet, kerülöm a zsíros ételeket, sokat sétálok és távol tartom magam a káros szenvedélyektől. Te hogyan óvod tested a káros anyagoktól? -hátha Steph-nek is vannak praktikái, amikkel megőrzi egészségét.
-Mit szeretnél rólam tudni? Kérdezz bátran, ifjú fiú! -a srácra fokuszálok és várom kérdéseit, de még mielőtt megszólalhatna egy újabb átverés jut eszembe. -Tudtad, hogy a családom Krisztusig visszavezethetően gyilkosokból állt és én is az vagyok? -közel hajolok a sráchoz és a fülébe súgva folytatom kitalált történetemet. -Ölni, ölni, vért akarok! -majd ezután visszafordulok az asztalhoz pár rövid másodpercig a cipőm orrát nézem, hogy azután mosollyal az arcomon újra Steph felé fordulhassak.
-Miről is beszéltünk?

Stephen Zimmermann

-Sei il pezzo di puzzle che non trovo, ez tudod mit jelent? -nézek Steph-re a betanult olasz mondat elhangzása után. -Te vagy a puzzle hiányzó darabja, amit nem találok -a találkozásunk után francia mondatokat kezdtem el keresni, ami leírja pontosan, hogy mit is érzek vele kapcsolatban, de az olaszok jobbnak bizonyultak őszinte, szép szavakban, ezért inkább e nyelv mondatait kezdtem el megtanulni. Az, hogy Steph számára mit jelent a mondat csak ő tudhatja.
-Akkor mesélj, ne várj a kérdésre! Lehet, hogy a kérdés nem is lenne olyan jó, mint a történet, amit magadtól kezdenél el -nem is értem, hogy miért várja el tőlem, hogy mindenre rákérdezzek! Persze, szeretek kérdéseket feltenni, de nem vagyok gondolatolvasó és nem biztos, hogy olyan kérdést teszek fel, amire szívesen válaszol. -Viszont eszembe is jutott egy kérdés, ha már így felajánlottad a lehetőséget. Ki az a Steph Zimmermann? Mit árulnál el magadról egy ismeretlennek? -játékos kíváncsiság tükröződik keskeny hangomban és várom a választ. A választ arra a kérdésre, ami most a legjobban foglalkoztat engem, hiszen annyi mindent kérdezhettem volna tőle, de első körben arra vagyok kíváncsi, hogy önmagáról mit árul el nekem. Majdnem egy egész délutánt együtt töltöttünk mégis oly’ rejtélyes maradt számomra a srác.
-Rendben, de csak a szép mondatok után fizetek -mosolygok Steph-re. Tudom jól, hogy viccnek szánta és én vettem is a poént. Annak kifejezetten örülök, hogy a mai fogyasztásunk után ő fog fizetni, de természetesen nem élek vissza a helyzettel és nem most fogom végig enni az étlapot. Talán, ha korábban ajánlja fel ezt a lehetőséget, amikor még nagyon mérges voltam rá, akkor elgondolkoztam volna azon, hogy kieszem a vagyonából, bár a lelkiismeretem úgy se engedte volna meg nekem ezt az aljasságot.
-Igen, ezt eltaláltad! Megválogatom, hogy kivel állok szóba és arra még jobban ügyelek, hogy kit engedek közel magamhoz -a mondat végét jobban megnyomom, egyfajta célzásként. -Kifejezetten utálom, ha valaki késik, ez azt jelenti számomra, hogy annyira nem tisztel, hogy időben érkezzen a megbeszélt találkozóra -mellesleg a késés azt is jelenti, hogy az illető egyáltalán nincs felkészülve a velem való találkozásra. Ha valaki pedig készületlenül érkezik valahova, az olyan, mintha ott se lenne!
-Neked erről mi a véleményed? Meddig nézhető el a késés? -most már érdekel az ő álláspontja is a témáról. Ebben a témában több ember nem értett már velem egyet.
-Miért féltem? Nagyon egyszerű, azért, mert nem tudtam, hogy hogyan fogsz reagálni! Neked a meló könnyebb része jutott, csak viszonoznod vagy elutasítanod kellet a kezdeményezésemet, ez a két lehetőséged volt! Nekem kellett megtennem az első lépést és emiatt úgy érzem magam, mintha te lennél Higgins professzor, én pedig Elza. A történetben csak akkor derülnek ki a professzor érzései, amikor elveszti a lányt. Te is elég jól titkoltad érzéseidet irányomban, mintha arra vártál volna, hogy én lépjek először! Mi történt volna, ha nem léptem volna? -egy újabb kérdés, ami foglalkoztat. Az maradjon titok, hogy a találkozásunk óta gondolkoztam azon, hogy kik is vagyunk és a legtökéletesebbnek Higgins professzor és Elza helyzetét láttam hasonlónak a miénkhez. Az már csak mellékes, hogy az eredeti mű szerint ők sose jöttek össze, csak a színdarabban a közönség nyomására változott meg a történet vége. Remélhetőleg velünk máshogy lesz és Steph is szerez annyi bátorságot, hogy ne külön utakon járjunk.
-Rendben, ezt én is megígérhetem neked! -mosolygok Steph-re. Eddig se állt szándékomban hazudni neki, felesleges is lenne az igazság úgyis utat tör magának és gyorsan kiderül.
-Nem úgy volt, hogy csak animéket nézel? -jobb szemem feletti szemöldökömet felhúzva teszem fel a kérdést és halvány mosoly jelenik meg arcomon.
Majd ezután a munkára terelődik a beszélgetés és Steph elmeséli, hogy ő mit csinált iskola után. Nos, utca zenésznek nem állnék az biztos, nem azért, mert számomra túl alantas lenne ez a foglalkozás, szimplán csak valami komolyabb munkát szeretnék, ami után biztos, hogy viszek haza pénzt és nem másokon múlik a megélhetésem. Persze tudom jól, hogy a mai világban ez nem ilyen egyszerű.
-Lehet, hogy igazad van és várnom kéne! Viszont, ha vége a vizsgaidőszaknak, akkor túl sok lesz a szabadidőm, bár akkor úgy is otthon leszek majd, csak fura lesz innen újra hazatérni. Mintha otthon már nem az a hely lenne, ahonnan eljöttem. Neked nincs ilyen érzésed? Nem érzed úgy, hogy a kastély lett az otthonod és a családod a második helyre került? -lehet csak én gondolom túl a dolgokat, ami mostanában rám túlságosan is jellemző, de örülnék annak, ha ezzel az érzéssel nem lennék egyedül, így talán még van esély arra, hogy nem bolondultam meg teljesen.
-Mindenképp meg kell nézni akkor azt a helyet, viszont lehet, hogy fizetni kell ahhoz, hogy kibérelhessük! Ha esetleg fizetni kell érte és nincs más lehetőség a próbák megtartásához, akkor szólj és hozzájárulok a bérleti díjhoz! -jó lenne, ha a Steph által javasolt terem elérhető lenne számunkra, de a mai világban semmi sincs ingyen, ezért biztosra veszem, hogy valamennyi bérleti díjat felszámolnak nekünk. Viszont ez egy olyan dolog, amire szívesen költök és természetesen nem várhatom el, hogy a srác egyedül állja a költségeket.
Közben megérkezik a rendeléseink és észreveszem, hogy Steph milyen izgatottá válik, gondolom ő is már éhes lehet. Ám mielőtt elkezdek enni, előtte megosztom gondolataimat Steph-el az egészséges életmódról és kikérem véleményét a témáról. Pontosabban az érdekel, hogy ő hogyan óvja testének épségét. Ám, hamar kiderül a szörnyű igazság és két mondat között elejti az egyik legnagyobb félelmemet, a dohányzást. Kissé megilletődöm, egy hang se jön ki hirtelen belőlem. Kell egy pár perc, hogy összeszedjem magam.
-Te dohányzol? -teljes ledöbbenés részemről. -A legtöbb haláleset annak a kis bűzrúdnak köszönhető! Tudod, hogy rákot okoz és minden egyes szippantással mérgezed a tüdődet? Olyan, mintha valaki víz helyett lassan oldódó mérget inna! Miért kell neked az a halálrúd? -órákon keresztül tudnám ecsetelni a dohányzás káros hatásait Steph-nek, bár gondolom már mindent hallott róla, szóval feleslegesen jártatnám a számat. A megdöbbenéstől nem is tudnék most nagy mélységekbe merülni a témában, ezt a pár mondatot is nehéz volt megszülnöm. Annyira lesokkolt ez az új tény Steph-ről, hogy a saját limonádém helyett a félretolt kávéjába kortyolok bele.
-Ez meg mi? Mintha egy hordóból öntötték volna a bögrébe! Szerintem megromlott és valami erjedni kezdett benne, gyorsan küldjük vissza! -leteszem a kávéval megtöltött poharat az asztalra és tekintetemmel a felszolgálót keresem, hogy jelezhessem neki a problémát. -Ilyenkor persze az összes pincér eltűnik, tudják, hogy elrontottak valamit! Még szerencse, hogy nem ittál bele, így csak én éreztem ezt a borzalmas ízt! Majd, ha újra előkerül a lány, akkor jól lecseszem, megakart mérgezni téged! Bár a cigihez képest, ez vitamin -nem tudom úgy elengedni az előző témát, hogy ne szúrjak oda Steph-nek. Majd én is nekikezdek a pizzámnak, hogy elnyomjam azt a borzalmas ízt, amit a kávé okozott.
Az ezután következő poénom, eléggé meglepte és megijesztette Steph-et. Hirtelen felpattan miután azt kamuzom neki, hogy a családom gyilkosokból áll és én is vérre szomjazom. Kell egy kis idő, amíg a srác rájön, hogy csak szivatom. Tudom, nem szép dolog tőlem, főleg azok után, hogy magamról kellene mesélnem, de olyan jó érzés megtréfálni a kis naiv Levitást. Amíg ő próbálja lenyugtatni hevesen dobogó szívét, addig én jót nevetek az egész jeleneten, ami nem rég lejátszódott itt mellettem.
-Megijedtél Steph? -miközben felteszem neki a gúnyos kérdést, közben próbálom visszafojtani a nevetésemet.
Most Steph lep meg engem komoly kérdésével, amire hirtelen nem is tudok mit válaszolni. Pontosabban a válasz megvan, csak meg kell fogalmaznom a mondatot.
-Igen, azért már bántottak, mert szorgalmas vagyok, nehezen nyílok meg és jobban érdekelnek a könyvek, mint a társas kapcsolatok. Az okára még nem jöttem rá, anyám mindig azt mondta, hogy csak féltékenyek rám, mert én sokkal komolyabb vagyok náluk és jobban érdekel a világ, mint őket. Szóval, elhittem ezt a mondatot és reméltem, hogy egyszer majd belátják, hogy nem az ellenségük vagyok, csak én máshogy élem meg a jelent, mint ők. Azért viszont még nem ért bántás, mert meleg vagyok. Mondjuk sokan nem is tudják rólam, azt pedig nem látom, hogy a jellemem vagy mozdulatom árulkodik-e erről! Nem szoktam külső szemmel figyelni önmagamat, így ami számomra természetes az lehet másnak már feltűnő! Te, aki saját szemszögéből lát engem, áruld el nekem, hogy van-e arra utaló jel, hogy más vagyok, mint az átlagos srácok! -Steph felé fordulok várva a megváltó választ kérésemre. Majd folytatom a mély gondolataimat. -Amikor nehézség támad az életemben vagy verbálisan bánt valaki, mindig Madách nagyszerű mondata jut eszembe, „küzdj és bízva bízzál!” -egy kis hatásszünetet tartok az idézet elmondása előtt, hogy még jelentőségteljesebb legyen ez a nagyszerű mondat. Majd a karkötőre nézek, ami Steph karját ékesíti.
-Téged bántottak valaha azért, aki vagy? -illik visszakérdezni, ha már ennyire komoly témába kezdtünk bele. Másrészről természetesen engem is érdekel, hogy Steph milyen élményeket szerzett eddigi élete során.

Kis Laura Grace

Figyelmesen hallgatom a szomorú történeteket, amik az elhunyt diákokról szólnak és elhangzik egy mondat, ami szinte lesokkol.
-Várj, azt mondtad, hogy van egy könyv, ami frissül? -ne, ez azt jelenti, hogy a baklövésünk Zsannával bekerülhetett a könyvbe? -Tegyük fel, hogy két diák egy félresikerült bájitallal zöldre festi az egyik termet a kastélyban, az bekerülhet a könyvbe? Ha bekerül a könyvbe, akkor a két diák neve is szerepel a leírásban? -félve teszem fel a kérdést. Mintha a lány arról mesélne, hogy ha nagyon kíváncsi vagyok, akkor megtudhatom életem utolsó napjának a dátumát én pedig erről érdeklődnék. Nagyon nem szeretném, hogy az a délután bekerüljön bármelyik könyvbe is és annak főleg nem örülnék, ha a nevünk is szerepelne ott, mint elkövetők. Eddig sikerült titokban tartanunk azt a délutáni eseményt és senki nem gyanakodott ránk, de félek, hogy a könyv fog lebuktatni minket.
-Az a baj, hogy a mugli technológiák folyamatosan fejlődnek. Szerintem ezalatt az egy év alatt is rengeteg minden került a piacra, amióta itt vagyok és egy idő után az újaknak már elavult lesz az iskola technológiai fejlődés nélkül -persze ez csak az én véleményem. Nekem igy is tetszik az iskola, hogy nincs felszerelve mindenféle mugli dologgal. Jobban is élvezem ezt a kevésbé modern világot, mint azt a rohanó közeget, ami otthon vár.
-Sajnálom, de kedves tőled, hogy segítesz a nagypapádnak! Mi történt a vendéglővel, a szüleid bezárták? -csak a kérdés után gondolok bele jobban, hogy lehet érzékeny pontra tapintottam a lánynál. Elvégre csak kevés információt tudok róla és pont ezért félő, hogy túl lépem a határt tapintatlan kérdéseimmel.
Piros tenyereimet a lány felé nyújtva várom, hogy az említett krémmel meggyógyítsa azt. Egyáltalán nem fáj és nem is vérzik.
-Még nem tudom. Amíg ide nem jöttem én is a gyógyításon gondolkoztam, de én nem bírnám elviselni a vért meg a sérüléseket. Te bátor vagy, hogy ennyire könnyen kezeled az embereket, akik ide betérnek! Egy mondás szerint a legrosszabb ember, a beteg ember -pontosan nem tudom, hogy mit is jelent valójában a mondás. Remélhetőleg én elviselhető kis páciens voltam itt. -Ha felnövök szeretnék nagy dolgokat alkotni, amik megmaradnak és az emberek örökre emlékeznek majd Somlay Kornélra! Persze jó értelemben emlékezzenek rám, ne utálattal vagy félelemmel mondják ki a nevemet, hanem örömmel, érted? -remélhetőleg a lány felvette a fonalat, mert nehéz lenne újra elmagyarázni, hogy pontosan mire is gondolok.
-Szerinted lehetséges még a mai világban valami jót alkotni, ami nem merül feledésbe? -annyi találmány van már, ami megkönnyítette az emberek életét, hogy szinte lehetetlen feladatnak tűnik ez az egész.  
-Egyébként neked, hogy telt el az első éved? Könnyen szereztél barátokat, jól érezted magad és olyan volt az iskola, mint amilyennek képzelted? -annyira kíváncsi vagyok rá, hogy mások hogyan élték meg elsős évüket itt a kastélyban.

Dobroviczky Damira

-Nos valóban, ebben a műfajban a legfontosabb az irányítás! Érthető, ha leginkább arra koncentráltál -nem ér semmit az egész, ha valaki nem tudja irányítani a seprűjét. Valóban nem könnyű elsajátítani ezt a képességet és nagy fokú koncentrációt igényel az egész.
-Szerencsére igen, nem a gazdájára ütött -legalábbis, ami a szocializációt illeti. Én is elmosolyodom a tényen, hogy gyorsabban talál barátokat a kiskedvencem, mint jómagam.
Damival cserélünk és már ő repül körülöttem. Időben változtatunk a felálláson, mert már kezdtem beleszédülni a folyamatos körbe-körbe repülgetésben. Sokkal könnyebb csak egyhelyben lebegni és dobálgatni Daminak a kvaffot, így ő is gyakorolhatja, hogy milyen érzés több mindenre koncentrálni és legalább én is pihenhetek egy kicsit. Felvetem az ötletet Daminak, hogy emelhetnénk a tétet és dobáljunk kapura, de ő még szeretne kicsit a jelenlegi feladatra fókuszálni, amit bólintással el is fogadok és utána a beszélgetés a közös témánkra terelődik, a könyvekre. Örülök, hogy vele beszélhetek az olvasmányaimról.
-Jók is azok a művek! Nos, Kafka könyvet még mindig nem sikerült olvasnom, helyette „Mester és Margaritát” kölcsönöztem ki és most egy Balzac mű, „A szamárbőr”, amit olvasok. Azt hittem kalandregény lesz, keveset tudok Balzac-ról, de a mű, inkább filozófiai elmélkedés. Nem rossz, de nem is egy könnyű olvasmány –viszont lassan azt is befejezem és keresnem kell majd egy másik olvasmányt, csak még nem tudom, hogy mi lenne a legideálisabb számomra, ami kikapcsol.
Damira ráérez a repülés ízére és megadja a jelet, hogy kész váltani. Seprűmmel a kapuhoz repülök, majd Dami felé fordulok.
-Kezdj te! Én védem a kaput, te pedig próbáld meg bedobni a kvaffot! Ha biztonságosabbnak érzed, akkor először dobj közelről, utána lassanként hátrálj, így legalább ezt is gyakoroljuk! -mosolygok a lányra, majd elfoglalom helyemet a karikánál és felkészülök a felém érkező labdára.