Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Darabokban ugyan, de megvan, amit most szeretnék. Az illatok töktik be az orromat, mintha az aromák már a számban lennének, hirtelen többet és még tudnék enni és rendelni, viszont tudom, hogy csak a „szemem kívánná”, nem tudnám valóban meg is tenni. Egyszer ettem annyit, hogy rosszul is lettem, annyira, hogy napokig csak egy kanyarra járt bennem minden, még a víz is szinte, azt hittem, sosem élvezhetem többé az ételek ízét és azt, hogy valamit kellemes érzéssel ehetek meg. Leülve, elhelyezkedve törlöm meg ujjaim megszokásból, mintha a port akarnám róla letörölni, majd felvéve a szeletet, harapok belőle egyet. Ráérősen rágom meg, még kicsit meleg, türelmesnek kell lennem, itt minden friss. Ez meglepő, megszoktam a hideg, hűvös pizzaszeleteket.
- Kettő pontot is adok – bólintok, mosolyt húzva ajkaimra, hogy az öröm kölcsönös, én is örvendek. Minden apró ismeretség fontos, ki tudja, hogy mivel fogom majd egyszer megkeresni őt, vagy fordítva, én kíváncsi vagyok mindig arra, mit hozhat a jövő, mi az, amit hozhat a sors, akárkiről is van szó. Meglátjuk, mi lesz az.
- Az unalom luxus dolga, mindenben van valami lehetőség, valamire – nagy bölcselet, de én inkább tényleg jobban szeretek mindent feltölteni valamivel, más nem azzal, hogy sétálok és látok világot. Még ha pici világot is.
- De a napom csendes volt. Vettem pár dolgot, gondolkodom hogyan fejezzem be az egyik régebbi festményem, vagy mi legyen az új. Ihletet gyűjtök, úgymond, az pedig néha jön, néha pedig… elkerül. Most még gondolkodom rajta, hogy melyik van velem – szórakozottan és bő választ adok neki, majd eszek magam is, ismét egy falat, finomabb, mint hittem. Elismerésem szól a hely felé, mert a pizzát annyi módon lehet elkészíteni, ahány módon el is rontani.
- És neked? Azt hiszem, láttalak téged a művészboltban, de lehet mégsem. Érdeklődsz iránta?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Hát erre mondják sokan, hogy bizony az a fajta fa, amibe beletörik nemcsak a bicska, hanem a balta is. Hiába, vélhetően sokan azt hiszik, én most olyannyira teperek utána, hogy bármire képes vagyok, csakhogy engedjen közelebb. Pedig semmi olyan nincs a nem létező terveim között, amivel aztán nemhogy a faluból, de talán a kastélyból is ki tudnám kergetni. Csak azt látom, hogy nagyon be van zárkózva, senkinek nem enged semmit, legfőképp magának. Ha csak ezen könnyítek, már jobb lesz, és nem, engem nem érdekel az, hogy ki mit lát bele. Egészségükre.
- Igen, mondhatni. Mint ahogy erre sokan káromkodnak vagy épp isznak, mint sajátosság. Se mi, se ti nem éltek mind ezekkel, de jellemző. Én ezt kaptam, megszokás – mindenkivel sikerül és mivel ez sokaknak új, szokatlan, szívesen értik félre az egészet. Volt, akinek ezek után már kész volt az érzés, hogy ő szerelmes, mert én vagyok a herceg. Minden vagyok, csak az nem. Bennem is van hiba, rossz, lovam sincs. – Én meg próbálok kevésbé… modoros lenni. És nem zavaró lenni – nevetek aprót, hogy akkor mind a ketten figyelünk valamire. Határokra, azt hiszem. Nekem nincs sok, neki annál több. Én ha nézem őt, akkor máshogy látom, de lehet azt látja ebben, hogy a fenekét, a melleit, bármi mást méregetem. Pedig nem. De ezt nagyon nem is szokták megérteni amúgy, nem is nagyon akarom már magyarázni.
- Eszembe sem jutott. Igazságosan felezni, igen – még akkor is, ha én kétszer drágábbat rendelek? Az mondjuk nem lenne túl szép gesztus, korántsem. – De vagy az, vagy mindenki a magáét – bólintok, hogy ezek közül választunk. Füllentek, mert simán kifizettem volna az egészet, már csak azért is, mert én hívtam el, akkor azonban erre majd emlékeztetem magam. Már az étlapot nézem én is, túl sok a választék és ez az én hibám, hogy ilyenkor sosem tudom melyik lenne a jobb. Kicsit csípjen, legyen édesebb, sósabb? Aztán annyira bele tudok ebbe kavarodni, hogy végül savanyút választok, amely nem volt az opciók között. Szavaira pillantok fel rá.
- Rendeld meg, és szerintem itt is létezik rá különleges mágia – somolygok felé. A nők és a madár adagok. Felőlem ehetne egészet is, nem fogom megszólni érte, viszont nem, nem szólok semmit rá, csak azt tegye, ami neki kényelmes. – Elcsomagolják, ami nem fér beléd – kuncogok egy aprót, mert nem kell itt számolni, meg lehet azt később is enni. Vagy ha nem akarja, akkor odaadja valami kóbor ebnek, azok mindig örülnek a potya falatoknak. Én is inkább összegyűjtöm és beviszem a menhelyre, hogy a táp helyett titokban finomságokkal tömjem őket. Nem tudom, szabad-e ilyet.
- Egy jó ész torna mindig jól jön, nem? Én szkeptikus vagyok, még mindig. De egészen jól haladok ezekkel az álomfejtésekkel és azzal, mi a franc van bennem. Talán tényleg igazukban van és valami olcsó látó vagyok – bár ez mit sem számít, hiszen nekem a művészet az, amely számít, semmi más. Ott is látni kell, túl is azon, amit a szem érzékel. – És melyiktől tartasz a legjobban? – tudom én, hogy milyen szakon van, ezt egyszer talán említette már, vagy csak rájöttem. A pincérre tekintve köszönök és biccentek egyet.
- Tonikot kérek és szintén kacsát, de az egzotikusból – akkor csípjen kicsit és emellett döntöttem. Az étlapot leadva dőlök hátra és pillantok felé. Elmosolyodom a válaszra.
- Nem kenyerem a sajnálat, én sem szeretem – rázom meg a fejem, ezt előre leszögezve. – Pont az igény hiánya miatt. Tele van az iskola átlagos és unalmas arcokkal, akikkel felszínesen lehet beszélni. Az én művészetem se átlagos, szeretem a kihívásokat és az érdekes arcokat. Annak tartalak, olyannak, akit nem a körömlakk és a rózsaszín pulóverek izgatnak csak. Kevés mestertanoncot ismerek, de szeretek beszélgetni. Reméltem, ha elhiszed, hogy nem trófeának kellesz és hasonlók, akkor lesz még valaki, aki ismerős arcként néha engedi, hogy leüljek mellé vagy épp, hogy sikerül vászonra vinnem. Bevallom, a hajad színe nagyon tetszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Biccentek egyet, hogy meg és akkor majd így lesz, hogy aztán a béke addig megmarad, én igyekszem. Nem akarom elzavarni, együnk egy jót és beszélgessünk. Ez a cél.
- Nem arról vagyok híres, el se fér bennem – nézek le magamra, majd vissza rá. Nem kell sok mindent visszafognom, ha elég, akkor elég, le sem megy. Egy idő után vissza is jönne, ezt már onnan tudom csak, hogy próbáltam, akartam, aztán az lett, hogy majdnem vége mindennek. Onnantól hát, inkább meg próbálkoztam ilyesmivel, teszem azt, amit tanácsoltam; elcsomagoltatom, ha nem kell, de sajnálom visszaküldeni. Mondhatnám én is neki, hogy ne fogja vissza magát, de a nők és az evés mindig is olyan téma, amelyet jobb nem pedzegetni. Nem látom rajta, hogy jele lenne annak, hogy sokat eszik, de abban biztos vagyok, hogy ő minimum három helyet felsorolna, ő hol látja. Nem is én vagyok az, akivel erről kell beszélni, azt hiszem.
Ehelyett jött a tanulás és az iskola, bár ebben sem tudok többet mondani, mint amennyit lehet. Én nem látok az ő anyagaiba, ő pedig az enyémbe nem. A megjegyzésére mégis, akaratlan mosolyodom el. Tudom én, hogy sokan, a legtöbben nem tartják semmire a jóslástant, őszintén, én sem vettem annak. Mindig is látványosan unatkoztam, kitaláltam kamu álmokat, mindent, amikor feladat volt és kedvem se volt hozzá. Jót szórakoztunk, mondhatni, addig, ameddig meg nem tapasztaltam, hogy van egy olyan oldala is ennek az egésznek, amely nem vicc és nem valami kitalált vacak.
- Ebben részben egyet tudok érteni veled és nem is – dőlök hátra. – Először is, nekem a művészet a fő, ez csak másodlagos. Nem magam miatt jöttem. Azonban, azt se tudom már mondani, hogy marhaság és nem. Vannak látók, igazoltak, akik tényleg látnak és tényleg megtöltik igazsággal az álmokat. A legtöbb valóban az – vonok vállat, mindenki álmodott marhaságot, én is. – Én sokszor festem le, ha érdekes, de nem erre akarok kilyukadni. Nekem is van közöm a látókhoz. Gyengén, azt se tudom, hogy irányítsam, de van – egyre több a bizonyíték, hogy nem csak az a véletlen megérzés, hogy ezeknek sokszor, ha apróság is, de van jelentése. Ezt fejleszteni jöttem és igyekszem, több kevesebb sikerrel. Hogy mi lesz belőle, jó kérdés. Lehet, hogy semmi.
- Szerencsés vagy – én azért tudok, akaratlanul is, mert egy minimális bizonyítási vágy van bennem a szakom iránt, a művészetben ennek határa nincs. Ott a maximális. De oda a másik nem is jár, így nem emlegetem feleslegesen.
- Nem mondtam ilyet, de ha akarnám, meg tudnám tenni emlékezetből – nevetek fel, ahogy azonnal kijelentette. Nem volt tervben eddig, de nálam ezt sosem tudni. Néha észre se veszem, mit csinálok.
- A fele azokból mű. A másik fele egyszerű. Teljesen egyforma árnyalat nincs, nem is könnyű meglátni a különbséget. Ez ilyen művész dolog, akinek valóban ezer piros árnyalata van. De ezzel nem azt mondom, veled van a gond, én látok túl bonyolultan – közben megérkeznek az italok, első körben, így aprót már kortyolok is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

- Na, azokról hallottam eleget – többet is, mint szerettem volna. Nem akarok én semmit sem becsmérelni, de sok is volt, amit hallottam. Nem tudnám rávenni magam, hogy leüljek és nézzem is, ne pedig bealudjak rajta. Szerencsére, nem is vagyok nagyon oda a mozgóképes világért, az enyéim pillanatot ragadnak ki, semmi többet. Nem is kell több, nem is szeretnék. De láttam egy-két filmet, így tudom legalább, mikre számolhatok. Nem szeretném, ha az a megjelenés bezavarva abba, ahogy látom a világot. - És jó gagyi. Mármint, lényegében mindenhol egy a séma. Egy szegény, egy gazdag, egy gonosz és sok dráma. Eltaláltam? - bár itt, a portréknál vicces lenne ezeket a „szereplőket” megkeresni és beazonosítani, hogy hogyan is működnek a dolgok. Szerencsére, nem vagyok egyedül, hogy az egész éjjelem azzal töltsem, hogy na, ki a gonosz, ki az ártatlan.
Fecsegek helyette neki, szóval tartom, mintha muszáj lenne. Ellenben, rendet nem bontok, nem kell fognia a fejét, mert letépkedem a portrékat, bár volt, hogy valamelyiket legszívesebben megtettem volna, vagy azért, mert nem tetszik az, ahogy készült, vagy túl jó és én is azt akarom.
- Ó, jól kezdődik – nevetek fel. A rellonos prefektusi gárda igencsak… érdekes bagázs. Szemnek jó látvány, no de jobb elkerülni őket. Kit miért, az már más kérdés, mindegyik megéri a pénzt. Egyedül a kislány lóg ki a sorból, aki ha jól tudom. Theon-t váltotta. Ő is csendben van, lehet megjavult? Vagy valaki végre elrendezte úgy, hogy több ember ne kelljen neki? És a vicces, hogy én is hallottam róla ki ő, mi ő, pedig keveset vagyok erre.
- Ez valahogy nem lep meg – sóhajtok fel, amint visszatérek és hallom, mi a történet vége. Mentik egymást és a kivételezés sem új, amit hallok. Remek. - Nem is azért válogatják őket össze, hogy nagy büntetés legyen. Bezzeg, ha levitások lettek volna… már elnézést, de mint tudjuk, rajtuk leverték volna a port – ellenszenvek, amik gyökeresen közöttünk vannak. Valahogy ki sem lehet gyomlálni őket, mert mindig van új és friss utánpótlás annak bizonyosságára. Bár nem tudom honnan ered ez az egész, nem is fogom megtudni, de értelmetlen. Én szerintük béna vagyok, ha a házamat nézik, pedig ha kell, pálcával, ököllel is meg tudom védeni magam. Na meg, alkosssanak jobbak.
- De én is találtam bájitalfőzőket. Meg általában piálnak vagy cigiznek. Egyszer muszáj volt a női mosdóba mennem, mert kizavartak. Rendes löködtek, hogy húzzak már. Jó, lehet kicsit állba vágtam érte de na, érted – csak azért nem lett belőle verekedés, mert jól rájuk is zártam az ajtót, majd mentem a dolgomra. Mindegy.
- Lefelé, kifelé, igen – fordulok irányba és lépkedem kényelmesen mellette. - És mi volt a meglepőbb, amit éjjel találtál idekint? - ha már téma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Sokaknak mániája a páros, a szimmetrikus, ez nem lep meg. Nekem mikor mi tetszik, van, amikor egyik sem, van, amikor pedig a rend. De a munkaasztalom, a szekrényem káosz, valahogy az ecseteim, festékek és egyéb kellékek rendben tartása az, ami megy, minden más mehet és nézhet ki úgy, ahogy esik és puffan. Nem nagyon vannak nagyobb igényeim a kényelmesnél, szóval, nem rendezek belőle gondot. Csak akkor és abban a pillanatban, amikor valami tényleg nagyon kell és nem gondolom át, hova is tehettem, akkor csapkodok kicsit, majd elmúlik és mindent ugyan úgy pakolok össze és vissza. Nem vagyok a rendmániások kedvence, de azt mondják, a művészet káosszal jár.
- Igen, többnyire. Vannak napok, amikor az sem – fáradtság vagy épp más állapot, de nem akarok itt rossz színben feltűnni vagy éppen a kedélyeket borzolni, csak megjegyeztem. Eszek pár falatot, elvégre kihűlni nem épp a legjobb ötlet hagyni egy pizzát, szerencsére túl forrón sem kaptam, hogy hólyagosra égessen, mint mohóbb társaimat néhanapján. De tudok olyat, aki úgy szereti, ha közben fáj és még bele sem halt. Érdekes, miket bírnak az emberek. A szavai hallatán sóhajtok egyet és leteszem a szeletet.
- Ó, nagyon is. Szenvedni, sírni, könyörögni. Máskor meg nem hagy aludni, volt, hogy napokig ébren voltam, mert csak jött és jött. Fájtak a kezeim, kicsit talán hallucináltam is, de… jó volt – ezt azonban nem csodálom, ha furcsán fogadja, úgy szokták, az ilyeneket csak az érti meg, aki benne van és aki esetleg át is élte. Nem lehet elmondani sem, mert akkor mást és máshogy érzékeltem, érzékel az ember.
- Persze, hogy jók. Az arcmemóriám még jobb – ha neveket nem is tudok társítani mellé, de sok mást igen. Színeket, mi volt aznap rajta, mit csinált. Igen, ez nagyon ijesztően hangzik, de csak annyit mutat, hogy a megfigyelés részletesebb.
- Elég annyi is, ha kikapcsolódásnak szánod, még ha csak takarítasz is. De valamennyi művészet kell, ez tény. Miket festesz? - kérdezek én is, majd közben iszok egy kortyot. - Ó, a szürrealizmus. Szeretem, csinálom, és nem tudom mi fogott meg. Talán minden, az, hogy alkothatok és elmondhatom azt, én hogyan látom a világot. Kivéve, ha meg van adva mit és ho… - akadok meg látványosan. Mit és hogyan. Mit és hogyan… Szinte villámcsapásként ér a felismerés.
- Van egy beadandóm. Ó, te jó ég, beadandó – és el se kezdtem, mert utálom. De muszáj, hogy ne essek ki, hogy ne buktasson, hogy ne veszítsek. Szinte felpattanok és bocsánatkérően nézek rá.
- Köszönöm, hogy szóba hoztad. Nélküled lehet elbuknék, de most mennem kell, hogy meg is csináljam. Nézd, ezt máskor, más formában, de be fogjuk pótolni. Ígérem. Most pedig… ne haragudj és szia – összekapkodom a dolgaim és szó szerint hazáig futok, hogy ha haraggal, utálattal, de le tudjak holnap adni valamit. Muszáj lesz. Szegény lány, remélem nem bántottam meg.

//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Tény és való, nem mindenki szereti azt, amikor nem neki adnak feltétlen igazat. Nem egyszer és nem is kétszer találkozok vagy akár ő találkozik olyannal, aki hamar felkapja a vizet és kifakad. Mert ugye a vita és a veszekedés teljesen más. A viták, már amik egy-egy téma miatt jönnek létre, nem hozzák azt magukkal többnyire, hogy idegesnek is kell lenni. Ellenben az előbb említett alakok egy idő után ordítanak és ingerlékenyek. Nem mindig van nekem sem türelmem ezekhez, bevallom.
- Ó, én nem várom – rázom meg a fejem. Teljesen megértem a szkepticizmust, ami árad belőle, nincs is ezzel probléma, mert nem lehetünk egy állásponton. Nem is szeretném, de azt hiszem, félreért. - Én is így álltam hozzá amúgy. A művészet és a jövő… két külön út, még ha mind a kettőben vannak úgymond víziók. De nem keresem, nem kerülöm. Sokáig a véletlennek hittem, mostanság tűnik annak, hogy valami ragadt bennem. Hidd el, inkább nem kellene – mert ugye, nem is a legjobb. Ahogy a fejem sajdul bele, ahogy nem alszom, ahogy nemigen vagyok ura olyankor a dolgoknak. Ha azon múlna, hogy én nem kérem, akkor már most azt mondom, vigyék innen, maradok a horoszkópnál, bár ahhoz, olvasni kellene egyáltalán. Olyasmi dolog ez, amit nem kértem, csak kaptam, bár inkább testvérem hisz ebben, nem én. Ha nem kínoz és nem figyelek, akkor észre sem veszem. Néha amikor erősebb és durvábba jelentése, akkor elgondolkodom, viszont mivel az egyetlen, amikor megkerestem azzal, hogy meg-megjelent, elég rosszul fogadta. Bizonyára azóta is kerül, bár az ott látott haverjai rám vigyorognak, én mindig átnézek rajtuk. Ez már csak ilyen, egy elég, lehet más még rosszabb lenne. Nem szokásuk az embereknek ebben hinni, meg is értem. Egy idegen jön és azt mondja, ne lépcsőzz kedden, mert kitöröd a nyakad. Aha, hihető.
Bólintok egyet. Eléggé macerás lenne, hogy úgy fűzök másokat a vásznam elé, hogy enni viszem őket, vagy éppen többször találkozom velük. Nem, én nem így működöm. Ha azt akarom, egyből arra kérdezek rá. Emlékszem Zsófira, őt is sokkoltam talán, de nála sem szégyelltem kimondani, pedig negyedannyira sem ismert, mint most Lilla. Vagy úgy akár az elején, a nevem sem ismerte. Nem szoktam kertelni, ha arról van szó.
- Bizony, abból. Bizonyára nem biztos, hogy azonnal minden apró részlet menne, de hát, egy újabb találja és már tudom, hol ülnek a szeplők, következő a szem színe, ha nem jegyzem meg elsőre. Vannak könnyen felejthetők, de olyanok is, akiket ki se lehet verni a fejemből. Többnyire őket szoktam megörökíteni – na, ez megint ijesztően hangzik. Remek. Most majd valami bolondnak tart. - De, mielőtt úgy tűnik, a szobám idegenek portréjával van tele, a legtöbbet eltüntetem, amit elmegy a kényszer. Nagyon ritkán marad – ez ilyen. Aprót kortyolok, amit előttem az ital, készségesen beszélek én egész végig, ha kell. Leteszem a poharat és hátradőlve törlöm meg a szám.
- Ugyan, te másban látsz olyan logikát, amit én akkor se, ha ütnek. Úgy érzem, én vagyok az álomvilág, te pedig a valóság. Mikor melyik ijesztőbb – apró pillanat az, ahogy ujjai mozdulnak, és ahogy ő mondja, bonyolult. Látom, hogy körmei vájódnak bőrébe, de jelentőséget nem tudok neki tulajdonítani; lehet viszketés, bármi női probléma, vagy csak zavarja valami, azt viszont nem veszi észre, hogy én ezt is láttam, mert nem is említem.
- Van, akinek hasonlít a mézhez, a homokhoz, a naphoz, pitypang, mind szőke, csak sok színben. Vagy épp az arc. Bár bevallom, arcot megjegyzek, nevet sokszor nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Sosem szokásom az órákon kívül csoportosan dolgozni, azonban tagadhatatlan, hogy amint elolvastam a kiírást, elfogott valami istentelen kíváncsiság. Nem amiatt, hogy mit alkothatunk, hanem inkább, hogy kik. Cole óta nemigen ragadtam rá senki vonásaira, vonalaira, talán mintha csalódott is lennék valahol, hogy vagy én vagyok vak, vagy akit látok, azok mind középszerűek. Nem tudhatom, amíg nem látok mindenkit. Erre azonban várhatok, várhattam, talán eddig? Ki tudja. Ezzel a gondolattal firkantottam fel a nevem és mentem tovább a dolgomra.
Majdnem mégis kiment a fejemből, ha nem pillantok a felfirkált szövegre a naptárban, hisz muszáj, ha nagyon kikapcsolnék és gondolataim olyan messzire vinnének, hogy nemigen találnék vissza segítség nélkül. Így talán kapkodva dobálok be valamiféle alapfelszerelésnek használható dolgokat, szokványos vázlatfüzetem kerül mellé és az órámra tekintve indul vissza a kastély felé. Út közben ejtek meg pár percet a kávévásárlás oltárán, mire odaérek, már csak a papírpohár emlékszik rá, íze még bőven ajkaimon ücsörög, amikor a bejárati csarnokot elhagyva lépkedem a terem felé. Jártam már ott, azonban nem vagyok térkép, hogy meg is jegyezzem pontosan így biztos már az, hogy a késő ember az én leszek. Annyi bajom legyen, biztos nem fogok lemaradni sokról, maximum nevekről, ahogy első momentumként legalább bemutatkozunk egymásnak és miegymás. Ki mit hozott, ki mit visz, kötelező körök, minden csoportos dologban megesett valamely formában. Körbepillantok, jó helyen járok-e, majd végül tényleg, amint megpillantom az ajtót is, amely hirdeti, mennyire is ez a kilincs kell most nekem. Egy gyors mozdulattal rendezem a vonásaim, kócos tincseim és már be is nyitok.
- Elnézést, késik az órám – amit nem is hordok, de senkit sem érdekel. Mosolyogva, szellemesen jegyzem meg, mert hát, vegyes a felhozatal. Ahogy körbepillantok, meglátom kik ülnek ott, majd végül arra, aki összehozott minket. Biccentek egyet, gyorsan helyet foglalok a legszélén és lepakolva a cuccaim, nézek feléjük.
- Alexander Burton, sokadév. Alkotni jöttem, majd kiderül, mi sikerül belőle – optimista vagy nem? Mindegy, egyszerűen csak hátradőlök, mert itt nem én irányítok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Én viszont talán nem hiszek abban, hogy valóban igazi átéléssel hisz ezekben a dolgokban. És nem zavar, hiszen nem is kell, el nem várom sem tőle, sem másoktól, hogy megtegyék azt, ami talán totálisan lehetetlen. Mert mindannyian mások vagyunk, más gondolkodással és felfogással. Nincs ebben semmi, ahogy arcunk, bőrünk, ujjunk lenyomata egyedi, úgy a gondolkodás is. Szeretem, amikor valaki teszi is, nem csak úgy, bele a vak világba megy és ontja a szavakat, ha kell, ha nem.
- Köszönöm – mosolyodom el, még ha mint mondtam, nem feltétlen igazság is ez. Nem folytatom tovább a témát, hiszen akkor lehet tudnék olyat mondani, amelytől ez a kis hit is apróra törne és inkább nem is akarna tovább hallgatni, semmi másról sem. Én nem szívesen állok fel ettől az asztaltól előbb, mint ami indokolná. Nem is úgy tűnik egyelőre, hogy kell. Időnk mint a tenger, nekem legalábbis, nem tudom tervez-e mást, mint itt lenni ma. Azt tudom, jelezni fogja, ha mára elege van belőlem.
Mintha mégis feszengene kicsit, bár megértem. Együtt látnak vele és itt, ebben a faluban, kastélyban ez nagyon jó alap arra, hogy holnap már egy párként emlegessenek. Talán ez feszélyezi, pedig még a keze közelébe sem nyúlok, nemhogy valami bensőségesebb dolgot tegyek. Megtenném, ha akarnám, nem látnám akadályát a magam részéről, hiszen csinos lány, olyan, aki nem átlagos, nem egy a sok közül. Csakhogy nem akarom a világ végére kergetni, sem a haragot azért, mert nem tudom szabályozni azt, ami a nadrágomban pihen. Szerencsére nincsenek ilyen gondolataim, beszélek hát, hátha azzal feloldom, hogy tényleg eszmecserét várok csak tőle és érezze jól magát. Még ha elutasítóbb is, nincs egyedül, biztos vagyok benne, ha lányok közül is, de vannak mellette bőven. Talán én vagyok az egyetlen fiú, aki nem úgy lép elé, hogy olyat akarna? Lehet. Akkor még büszke is vagyok rá.
- Ha ezt mondom, akkor ez eléggé félreérthető lenne – nevetek aprót, mert ilyet, vagyis ezeket a szavakat inkább akkor használnám, ha több és sok olyan érzés kavarogna bennem, amely a vágyakat testesítené meg. - Inkább úgy mondanám, hogy mint művésznek. Értsd ezt úgy, hogy ha van egy téma ami előttem van, keresem hozzá mi lenne jó. Formák, színek, arcok vagy csak gondolatok. Asszociáció, csak éppen képekkel. Sok itt a diák, van, akit megjegyzek, mert rettentő sok szeplő borítja vagy mert olyan afro-frizurája van. Vagy az arca, a járása. Többet nézelődök, mint beszélgetek, még ha ez nem is olyan hihető – mert lehet valami központi figurának tűnök, aki mindenkivel beszédbe elegyedik, ha éppen olyat lát. Pedig nem, korántsem. Ülök én eleget két óra között és csak nézelődök, firkálgatok, van, hogy alakokat, van, hogy másokat vázlatolok. Mikor mi sikerül. Van, amikor mellém ülnek és kérdeznek, de a legtöbb esetben elvagyok egymagam is.
- Megértem. Elég holdkóros alaknak nézhetek ki, főleg ha meg is szólalok – vigyorodom el, tudom, hogy hogyan festek. Akkor még nem látott, amikor alkotok. Olyankor aztán tényleg álomszerű minden, én is abban érzem magam. Nincs kapcsolatom a világgal, csak azzal, ami előttem van és amit alkotok. Semmi több. És nem is kell, mert nincs másra szükségem. Hogy a végeredmény mi lesz, az mindig változó.
- Köszönjük – szólok végül a pincérhez, amikor elénk kerül az élet. - Jó étvágyat – veszem kezembe a villát és a kést, majd nekiállok enni. Ráérősen falatozom, pillantok Lilla felé, aki szintén jóízűen fogyasztja, amit rendelt. Akkor a kacsa jó választás volt, ez is, bár kicsit csípősebb, mint hittem. Nem zavar viszont, szeretem, arcom nem rándul bele a falatokba, csak néha tartok egy szusszanásnyi szünetet.
- Ugyan, semmi gond. Egészségedre – legyintek aprót, hogy ne szabadkozzon. Lehet nem is evett előtte, szokása úgy mindenkinek, nekem is, ha ilyen helyre jövök, nem tömöm tele előtte magam, hagyok helyet. - Szeretnéd megkóstolni? Kicsit csíp – mutatok arra a részre, amihez hozzá se értem még, hátha kíváncsi az ízvilágra. Addig is kortyolok párat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Lehetett volna sokkal kellemetlenebb közös pont, mint olyasmi képsorok emlegetése, amelyeket titokban biztos mindenki néz, aki olyan közegből jön. Tipikus, mikor tagadva van, aztán mégis, kiderül, hogy mégis minden történéssel tökéletesen tisztában vannak. Mondjuk ha most mondana egyet, nem lennék, nagyon rég és nagyon kicsit kóstoltam csak bele, így örülök, hogy más vizekre evezünk. Egyikünk sem erről híres és a művészetem sem erre alapoztam szerencsére. Így aztán, könnyebb arról beszélni, amit valóban ismerünk.
- Akkor kérlek, te vagy a szigor – mosollyal jegyzem meg, semennyire sem sértésként, mert azt végképp nem szeretném, ha annak venné. - Így kellene, ahova jártam, ott sem volt mégsem másképp. Egészen addig mondja valaki igazságosnak magát, ameddig nem kap valamennyi „hatalmat”, aztán ugyan azt teszi, amit előtte köpködött. Ez már csak természetes emberi viselkedés – vagy a másik véglet, aki senkinek sem könyörül és zsarnokká válik. Vannak olyan emberek, akik nem elég érettek egy-egy feladathoz, nemhogy bármi máshoz. Kezelni sem tudják, ahogy addig semmit, úgy mindent irányítani akarnak. Pedig nem lettek erősebbek, sőt, szerintem még viccesebbek is, egyenesen szánalmasak. De ez csak az én nézőpontom. Ahogy neki az, hogy nem kivételez. Őt nem látom viccesnek, egyszerűen csak rendet szeretne tartani, ami, valljuk be, itt egyre nehezebb.
- Abból nem tanulnak – vágom rá rögtön. Elröhögik, túlélik, majd csinálják tovább. Mármint, nemigen láttam olyat, hogy valaki azért ne gyújtson rá, mert jaj, le fog bukni és megbüntetik. - De máskor is szívesen nevelek, még ha nem is nagyon az én asztalom az erőszak. Viszont abból tanult és amennyire arcoskodott utána még egy kicsit, most már ajtót is nyit nekem – nem mintha szükségem lenne rá, de ez is olyan nevelés kérdése dolog. Előbb vagy utóbb minden berögzül. Tényleg nem szeretek verekedni, nem is nagyon nézik ki belőlem, hogy ilyesmiket teszek vagy mert jaj, a művészgyerek. Pedig, meg tudom védeni magam.
- Szerintem az aranyos. Mármint a rókák. Angliában is van rengeteg, némely elég szelíd, pedig nem veszett általában. Csak megszokták az embert. Lehet az is, aztán ennyi. De akkor úgy értelmezem, elég nyugodalmas dolog idekint. Lehet mégis jelentkeznem kellett volna prefektusnak? - nem nekem való, elunnám hamar. Máshol járna az agyam vagy leülnék éjszakai sötétséget alkotni és sziluetteket festegetni rá. - Leszek nagymama. Hogy állsz az udvarlókkal? - mintha közöm lenne hozzá, de ki tudja, lehet mennem kell majd pár pofont arra is kiosztani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Az a baj, hogy a szavaknak nem csak akkor van más értelme, ha a szótárban keresik, hanem akkor, amikor azt a másik meghallja. Lehet itt aztán mindenfélét keresgélni szinonima alatt, ha egyszeriben az egyértelmű szavak is másképp hatnak. Nem látja senki, főleg nem ő a gondolataimat, amivel nincs is baj, mert talán az jobban összezavarná őket. Néha elképzelem, hogy milyen: mint valami hatalmas tér, tele színekkel, képekkel, gondolatokkal, de akkora kavarcban, hogy lehetetlen rajta kiigazodni. Meztelen valóság, vagy épp egy-egy test részlete, amelyből azt hinnék, hogy a fene nagy perverzióm kívánom kiélni, pedig nem. Soha, egy akt festése alatt sem gondoltam másra, mint hogyan és milyen ütemben táncoljon esetem. A test néha reagál, az agy azonban annyira kikapcsol és másfelé kalandozik, hogy nem az jut az eszembe, hogy hozzá, vagy magamhoz nyúljak. Nem azért csinálom, hogy pótoljak valamit, hanem mert ez is művészet. Van, aki igen, láttam már korábban, még a tengerentúlon olyat, aki bár csodásan bánt a vászonnal, de elvesztette a kontrollt, ha valami ilyesmit látott. Lilla bizonyára ennek említése hallatán még furábban nézne rám és lehet, hogy az eddig biztosított nyugalmat zavarnám fel. Nem tudom hányan és hogyan akarták eddig arra az egy dologra megkaparintani, de ezek szerint nem egyszer és nem kétszer, ha ennyire bizalmatlan.
- Kicsit? Nyugodtan mondhatod, hogy nagyon. Ez nekem nem sértés, nem akarok nem fura lenni. Ki akarok tűnni – mint minden művész. Ki a külsejével, ki a viselkedésével, ki a tényleg forradalmi, új világával és annak ábrázolásával. Az átlaghoz tartozni csak annyira kell, amennyi a mindennapokhoz elég. De én leszek fura, sőt, akarok az lenni.
Az evésben persze nem kell, nincsenek furcsa szokásaim, sem éppen az, hogy kézzel eszem villa helyett, így aztán, ebben semmit sem találhat senki.
- Máris – tolom közelebb a tányért, hogy kényelmesen elérhesse a tányért és ne kelljen mégse belefeküdjön a tányérba. - A citrom sem rossz, legközelebb azt próbálom ki – húzom vissza és folyatom a falatozást. Nem sietek, nincs is értelme betömni egyszerre, mert akkor valóban szétégeti a számat, így aztán, ráérek azzal, ha néha hagyok pár falat szünetet.
- Lehet, persze. De szerencse kérdése és persze, tehetség. Szeretném azt hinni, hogy kiemelkedik a sajátom annyira, hogy eladható legyen. Vélhetően míg befutok, ha befutok, valamit kezdenem kell majd magammal, de mindenképp olyasmit szeretnék, ami köthető a művészethez. Ezt keresem még, mert a múzeumi teremőr annyira nem vonzó állás – nevetek egyet, hogy egyelőre ennyit találtam és az is inkább öregeknek való. - És te? Neked mik a terveid?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Nehéz a pillanat, talán a levegő is egyre jobban, ahogy az idegen, vélhetően elméje rabságában élő fiú félelmeit és ólomsúlyú gondolatait leheli a világba. Ki tudja mi az, amely üldözi, amely megnyugtatja egy pillanatra, vagy amely miatt a hűs vízbe mártja lábait. A lassú naplemente és a sötétség közeledte talán csak azt vetíti előre, ahogy a másik szemhéjai engednek a nyomásnak és lecsukódnak. Én pedig, mint egy idegen tényező, zavarok bele ebbe. Néha, ilyenkor azt kívánom, bár jobban ismernék mindenkit és mindent. Talán lehet már őt is láttam, valamely fakó vagy éles képben, amelyek kísérteni szoktak. Tarkómban érződő apró nyomás miatt úgy hiszem, megtörtént már, hogy talán láttam zuhanni, elhullani és levegőért kapkodni. Ahogy a sötét és nehéz víztömeg ölelte körbe, vagy éppen valami más. Ezek derengenek fel és most már engem ráz a hideg, ahogy futkos gerincemen, mint valami apró bestia, amely csak arra vár, hogy puha felületet keresve bőrömbe marhasson. De álmaimnak, a fura képeknek mindig van egy olyan haszna, hogy elűzhetőek. Semmi sincs kőbe vésve, az ember csak vágyja azt, hogy lásson előre mindent, tudja mi vár rá és mikor kell balra lépnie a jobb helyett. Bárcsak és bárhogy. Én nem kívánom, nem akarom, mégis várom és mikor megtörténik, élek vele.
Mozdulok, minden hatásra, ami egem ér. Biztosan hall, ha nem is úgy, ahogy annak lennie kell. Ha nem is úgy, ahogy azt szabad és ahogy az szépnek hangozna. Mit látsz? Tudni akarom, mi uralja, mi bukkan fel benne hangom hallatán. Ahogy megrezdül, ahogy reagál rám, talán valami rémalak lehetek a számára. Megleptem, perszehogy, mert nem köszöntem rá hangosan, amikor ide érkezett. Én is egy kis, puha buborékban ültem, mint mindenki, aki csak ilyen helyre sétál, akár egyedül, akár egymaga. Ő nem abban érkezett, nem védi semmi, hiába fedi testét ruha, olyan csupasz, hogy az érdes világ folyamatosan horzsolja, karcolja a bőrét.
- Hé, hé. Én ugyan nem bántalak – emelem fel karjaimat, hogy lássa, semmi olyan nincs nálam, amivel ártani tudnék. Még ciderem is messze pihen, már el is feledkeztem róla, csak aromáját érzem még a szavaim formálása közben. Persze, hagyom én békén, de nem azt látom, hogy kéne. Ellépek egyet hátra, kiegyenesedem, ahogy felpattan. Olyan hirtelen teszi, hogy ebbe én is beleszédülök, apró, ezernyi pont táncol egy pillanatra előttem. De míg én szilárd lábakon állva figyelem őt, a fiú, a kínzott tagot összeomlanak. Kinyúl felém vagy éppen bármi felé, amit látni vél vagy érezni akar. Csak az ujjvégét érinthetem meg, az ér enyéimhez, amint azokat felé lendítem és vége. Koppan a földön, mert elkéstem, mert úgy ugrottam vissza, mint akit bármivel meg lehet ijeszteni. Sziszegek, de magamnak. Felé lépek, az én térdeim is koccannak, mellette, mégis, amilyen hevesen vetem le magam, olyan gyengéden nyúlok felé.
Lélegzik, ennyi biztos, de hogy merre jár? Jó kérdés. Óvatosan csúsztatom be feje alá a kezem és húzom ölembe. Neki talán ez valahol kényelmetlen lesz, de így tudom tartani, nem engedem, hogy esetleg ha felébred és dobálná magát, a vízben kössön ki. Aprókat és óvatosan ütögetem meg arcát. Nem, nem tudok elsősegélyt, elveszett vagyok most, de kétséggel teli. És nem is ismerem őt.
- Gyere vissza, kérlek. A világnak szüksége van rád – keltegetem, de tovább nem érintem, nem paskolom. Kezem leengedve sóhajtok egyet. És most? Segítség kell ide. - Tudom, hogy hívogatóbb a sötét, de a napfény kell neked. Fogalmam sincs miért beszélek hozzád, talán nem is hallasz – ha nem reagál még egy ideig, akkor kénytelen leszek összekaparva, a markomban tartva elrohanni vele a legközelebbi helyre. De mi van, ha most töröm össze? Számolok, lassan és vissza, várva arra, hogy visszataláljon.

Mert ma én leszek a fény. A sötét ellenére ragadom meg, hagyom magam kapaszkodónak, még ha rémalak, egy szörnyeteg képe vetül rám. Szelíden, minta porcelánból lenne, ébredését követően, várva pár, kellemetlen pillanatot, döntök. Én ehhez kevés vagyok, és félő, ez csak az előfutára annak, ami őt kínozza. Nem kérdezem mi, miért és hogyan, csak bizotsítom arról, rám bízhatja magát. Ha ellenkezik, szavam erősebb, fogásom biztos, ahogy célom is. A kastély bontakozik lassan ki előttünk, csendes sziluettje nehezedik ránk. A tempónk lassú, kényelmes és az övéhez igazítva. A gyengélkedőre viszem, engedem el, mikor már az ágy biztonsága van alatta, nem pedig a kemény föld, a padló. Pár szót váltok a gyógyítóval, majd eltűnök, mintha ott sem lettem volna. Mintha, valójában csak egy képzelet lettem volna, ami előtte táncolt. De talán, mindegyik mellett, ami elől menekült, én voltam az első, aki kinyúlt felé. Remélem, minden rendben lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Szigorúság. Nem nagyon találkoztam itt vele, nem abban az értelemben, amit nekem ez a szó jelent. Nem szabályos sorokban közlekednek, nem minden szabályra ügyelnek annyira, mint kellene. Van egy egészséges vagy már kicsit egészségtelenebb káosz abban, ami itt uralkodik és mászik a diákság között, illetve a tanári kar soraiban. Nem mondom, hogy ez akkora hiba, hogy ez rossz. Nem minden hely egyforma. Azt hiszem, messze a hideg hegyekben, egy zord országban teljesen más a helyzet, ott bizony uralkodik ez a szó és merev háttal sétálva, szemükben rendíthetetlenséggel néznek szembe a világgal.
- Itt azzal nehezen jutsz bármire – mosolygom meg a dolgot. Nem teljesen igaz, mert van, akiken fog, van, akik nagyon szabadon értelmeznek mindent és nevetnek csupán. Nyilván, valahogy mindent meg lehet oldani. Nekem ilyen dolgom nincs, nem is adnék rá sok időt. A türelmem sok, szinte végtelen, de amikor elszakad, onnantól mindennek vége.
- Nem mindenki. De nem magam mentem, fogalmam sincs, mi lenne ha hatalmat adnának. Ott állnék és hallgatnám, ahogy a két felem veszekedne. Megpróbálnék igazságos lenni, azonban olyan nincs, mert bármely döntés valamelyik felet csorbítja. Az a legjobb, ha ezt sosem kapom meg és csak a vászon felett van, annak mindegy, mit alkotok rá – csak nekem nem. Az már más, hogy én döntök arról is, hogy eltüntetem, átalakítom, szeretem vagy épp szégyellem. Egy jelvény egy iskolában nem akkora hatalom, mint azt hiszik. Birtokolják, majd amikor lekerül róluk, tudják, hogy semmi sem volt ahhoz képest, ami odakint várja őket. Legalábbis én így látom. Hogy Bogi hogyan, az az ő véleménye. Talán felelősséget lát benne, amit amúgy sem árt gyakorolni.
- Persze, mert akkor azt hiszik, más fejében ez nem fordul meg. De a legjámborabbnak is, mindig az a kérdés, ki meddig megy el. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene, úgy fogják majd lefeszegetni rólad, mert… úgy hallom, sorban sem állnak érte – mármint, a navinés diákok között is ha feljött, hogy mekkora nyűg és reméli az illető, aki beszélt, hogy sose kerül rá a sor. Kinek mi. Alkalom, átok, vagy csak még egy dolog, amit meg kell tenni.
- Valahol hallottam, nem az én gondolatom: inkább mi nem vagyunk idevalók, a természet előbb volt itt – mosolygok a dologra. Nem értek teljesen egyet vele, mert itt még békés az összhang, míg egy városban már nem. Ki mit lát és hogyan, minek és mikor van helye. Nem vagyok nagy védő, nem fröcsög a nyálam, hogy védjek mindent. Amit tudok megteszek. Megmosolygom a pillantását, mert tényleg éles a váltás. Viszont nem tolakodó és rámenős, nem azért, mert én akarok a valaki lenni. Talán velem van a baj és nem keresek, mert van és dédelgetem. De Annát manapság keveset látom, keveset érintem. Mintha másoknak lenne több ideje és érezném, néha jól jönne az érintés.
- Az jól hangzik – tehát vagy semmi, vagy nagyon titkos. Értem én. - Nem. Én örök és reménytelen vagyok. Ha akad is, hamar elillan, mint valami parázs. Megszoktam. Majd egyszer belép valaki, akit nem akarok ereszteni, de az sem gond, ha enyém a világ és addig azzal táncolok, akivel nem szégyellek – nem rejtem véka alá, hogy az alkalmi dolgok azok, amik rám illenek ezen a téren jelenleg. Ez van. - Inkább rágom magam azon, ha ennek a fejezetnek vége, melyik oldalra lapozzak. Lehetetlennek látom még egy galéria látványát előttem, talán meg kell tanulnom előtte két kézzel munkálkodni. De ehh… ki akar?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Annyira ízlett a múltkor itt vásárolt tészta, hogy muszáj vagyok megint betérnem ide. Igaz, a teázáshoz meleg van, csak épp nem nekem, nem hiszem, hogy itt az én ízlésem szerint fogják azt elkészíteni. Egy próbát megér. De majd csak később, most a cukkini-tésztára vágyom.
Laza inget, sortot viselek, semmi extra, minden értékem a zsebeimbe tömködve. Ujjaim még néhol feketék, eléggé nehezen tudom a tintát levakarni róluk, viszont mindenképp őrült késztetést éreztem, hogy egyes részleteket ecset helyett ujjbegyemmel fessek oda. Ennek ára, hogy most úgy nézek ki, mint egy jó munkás, akinek nemrég ért véget a heti műszaka és ki sem látszik belőle. Az itteni nyarak nekem túlságosan forróak, karomon látni és arcomon, hogy vörösebb árnyalatra égett fel, hajam pedig világosabb, néhol már-már szőkés tincsekbe fordult át. Az angol nyarak sokkalta másabbak, rövidebbek is ugyan. Ott ha napsütés van, ki kell használni, olyankor tele minden park, minden apró fűszálon telepszik valaki. Mókusok futnak némi elemózsiáért kíváncsian, nem olyan riadtan, mint az itteni példányok. Hiányzik, így terveim szerint, jövő hétvégén hazalátogatok, eltöltöm a hétvégét és pár napot a családi házban, találkozom ottani barátokkal, művésztérsakkal. De ez még messze, addig itt kell helytállnom.
Az étteremhez érve térek be, ahol fura felállás fogad. Egy hölgy kezd kiabálni, csapja le élesen a villáját és kapkodja össze a táskáját. Ó-ó. Szerelemféltés, megcsalás, bármi lehet, az utolsó szó a döntő, soha többé ne keresse. Se nem lát, se nem hall, a férfi könyörgő szavát főleg nem, és engem sem lát, mert nekem csattan, én pedig akaratlanul tántorodok hátra. Nem vagyok dühös, a harag tesz ilyet és tudom, ha nyugalomba jönne a nő, elnézést kérne. Vagy nem. A kis kilengés közben, sikerül hátsómmal egy széknek ütköznöm, ami nem üresen csikorogva libben arrébb, hanem nagyon is ülnek rajta. Hátam egy fejnek koccan, persze, ezek már rettentő szelíd érintések. Sóhajtok egy nagyot és maradok én az udvarias.
- Elnézést kérek, de elgázoltak – fordulok a széken ülő felé ellépve, majd ekkor ismerem fel. - Ó, szia Zsófi. Téged is látni itt? - mosolygom felé, bár van valami, a tekintetében, ami legutóbb nem volt ott. Talán őt is valami hév kínozza? - Mi újság veled? - lépek arrébb, beszélve, mert a férfi ekkor ugrik fel, dob némi pénzt az asztalra és sietve távozik, hangos szavakkal kísérve. A fejem rázom meg, és szinte felsóhajt az étterem, főleg a kiszolgálók.
- Micsoda műsor – jegyzem meg, apró vigyorral a lány felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Ez a kis intermezzo olyan életszerű, amilyen csak lehet, sosem gondoltam volna, hogy megélek errefelé ilyet. Mindig úgy néztem, hogy ez a hely igencsak nyugalmas és minden elkerüli, mintha a világnak egy olyan szeglete lenne, ahová nem ér el a valós világ, csak egy vászonra festett fantázia, ahol minden úgy megy, ahogy annak mennie kell. Nem mintha bánnám, hogy a valódi világ, a rossz, a kellemetlen be-betörne, mert az én alkotásaimba is belemásznak, ha akarom, ha nem. Sötét színek, sötét mozdulatok, vagy éppen bármi más, ami csak ott lehet. Ahogy elnézem az alakokat, úgy képzelem őket a vászonra, csak nem éppen úgy, ahogy azt az ember gondolná: színekben, formákban, vagy épp csak ecsetvonásokban. De hamar kiszaggatom magam ebből az egészből, azzal, hogy ütközöm és tekintetem végül egy sokkal kellemesebb alak felé fordítom. Nem mondom, hogy minden szempontból ismerem és tudom, mi jellemzi őt, viszont tekintetem nem tudja nem meglátni, hogy valami mégis akad, valami ott lebeg és ül mellette, mint egy rossz árnyék amellett, amely minden nap kíséri. Nem ezzel kezdem viszont, senkinek sem hiányzik az, hogy azzal rontsanak rá, hogy látni a gondot. Arcom vidám, mint ahogy már megszokhatta ő is, bárki is, tekintetem érdeklődően csillan, mégsem tolakodó, hogy mindenképp ott és mellette kell lennem. Vagy épp akarok. Mégsem mozdulok és megyek távolabb, mégsem hagyom csak úgy magam mögött. Megragad a dolog és nem enged, az pedig talán a véletlen műve, már ha létezik, hogy itt vagyok és ma.
- Kivételes? Más a törzshelyed? - játszom a szavakkal, mert nem tudhatom, merre jár szívesen. Úgy néz ki, most mind a kettőnknek erre kellett, ebben a pillanatban. Különös. De nem lehetetlen, olyan talán számomra nem létezik. - Ó, köszönöm. Igen, egyedül vagyok és szerencsémre te is. Mármint, ne haragudj – javítom ki magam, mert hát, nemigen illik olyat mondani, hogy valaki legyen azért egyedül egy ilyen helyen, mert nekem az kedvez. Mégis kicsúszott. Ahogy a szék is, amire le is ülve foglalok helyet. Egyelőre nem foglalkoztat az étel, csak a kérdés, amelyre feljebb csusszan a szemöldököm.
- Ne fogd vissza magad. Bizonyára hallottam már csúnyább szavakat is – mosolyodom el, bár ez jobban igazolja a megérzésem, mint bármi. Nem kellemes. - Velem nincs semmi újdonság, vagy épp bármi. Létezem és alkotok, kiderül, mi célból – mert a művészetet nem lehet irányítani, ahogy néha a kezem, az ujjaim sem. Nem is bánom. A pohárra pillantok.
- Megengeded, hogy meghívjalak egy italra, az ebédre és közben, ha lehetséges, könnyíts a lelkeden? - nem kell beszélnie, néha elég egy társaság is, akinek minden eszébe jutó dologról beszélhet. Hátha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Szép ráérősen fogyasztom a kacsámat a tányérról, én nem sietek, ámbár nyitva van a lehetőség a másik számára, hogy ha szeretne, akkor menjen. Azonban ő is jóízűen választott, így aztán a be-beálló csend nem kínos, hiszen teli szájjal mégsem olyan kényelmes beszélni, no meg, elviekben nem illik. Gyakorlatilag hallom, miközben Lilla épp rág és nyel, nem beszél, hogy a körülöttünk lévő asztalok közül nem mindenhol él a „szabály”, a tipikusan formált szavak mellé csámcsognak is pár sort, amitől csak kiráz a hideg, de alapvetően nem zavar. Az sem, hogy két világot képviselve diskurálunk róla mégis, amit neki lehetetlen, nekem nagyon is valós, mégsem nyálfröcsögős vita az. Sőt. Így vitázni már szeretek, máshogy meg nincs is értelme, ezzel lehet haladni. Az, hogy minek néz és mit gondol, már az ő dolga, nem zavar, hiszen nem arra kell adnom, mit gondolnak az emberek, hanem, hogy mit akarok, szeretek csinálni. Lenyelem a falatot, a szalvétát felvéve törlöm meg a szám szélét és ingatom meg a fejem.
- So-so, hogy van alternatív. Inkább csak ötlet, vagy akarat rá, hogy legyen – nem örülnék neki, azonban lehet engem is csak halálom után fognak értékelni, amikor valami garázsvásáron, antikvitásban meglelik a képeim és értelmezik. Addig viszont ki kellene húznom valahogy, szerencsére nem vagyok köteles a mugli foglalkozások közül válogatni, így aztán, kicsivel jobb a helyzet.
- Nagyon jó ez a gondolkodás – vágom rá, amikor szabadkozik. Egyáltalán nem bolondság az, amit mond, sőt, mi több, egészen jól cseng. Bár nem éppen szeretek mások műveit másolni, vagy épp alkotni, de a restaurálás nem is épp ezt takarja, így az, ha megmentek valamit, szebben hangzik. - Eddig az én ötleteim mellett is ez a legjobb megoldás. Megnézem mit tudok kihozni belőle. Köszönöm – engedek meg egy mosolyt, hogy tényleg hálás vagyok, nekem ott volt ez a lehetőség a szemem előtt és tessék, nem is láttam. Persze, nem csak rólam van szó, a lehető legtávolabbi dolog ugyan a politika, de van, akinek ez nyerő. Mint neki. És ahogy nézem, a kiállását, egy sötét blézerrel, a kép tiszta. Látom magam előtt.
- Nos, női miniszter is kell a világnak, meg ne állj a csúcsig! De értelek. Bár a politika nekem az, mint neked az én festészetem, bár szerintem ezzel nincs is baj. És mit képviselnél? - több van, annyit még én is tudok. Vagyis remélem. Eszek addig én is, nekem még van némi a tányér egyik oldalán és nem is szándékozom meghagyni. Felpillantva kapom el a lány arcát, amit nem nekem címez, de meglepő.
- Minden oké? - mert lehet hirtelen evett, lehet bármi, de attól még akad. A szemeim nehéz becsapni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A bárka, amire annak idején mindenki kívánkozott volna. Szerintem elég ironikus egy ilyen helyre ilyen névvel nyitni bármit, azonban mégsem. Hiszen ki tudja, kik lelnek épp ott és menedéket, ha nem is özönvíz elől, legyen az bármi más. Most ez a hely is kissé az, még ha nekem erről fogalmam sincs, vagy nem lehet.
- Ott is dolgozol, ha jól tudom – említem meg, hiszen akár lehetne csalás is azt nevezni annak, ami egyben pénzt is ad. Mégsem az, hiszen szeret ott dolgozni, kényszerből sehol sem kell lenni, dolgozni meg főleg. Vagyis, részben igaz ez, hiszen a létezés valahol sok mindentől függ. - Én ritkábban járok ilyen helyekre, mint illene, mégis néha úgy érzem, mindet ismerem – nézek körbe, bár itt valójában kevesebbet léteztem. Így talán az én helyem is a bárka, a menedék, ha jönne az áradat. Valami akad a szavak mögött, a mosoly és úgy a pillantása mögött, azonban nem lehet kirángatni azokat, nem éppen arra valók. A szavaknak maguktól kell jönniük, így hagyok nekik időt. Enni jöttem, kapóra jön az, amit kellemes étkezés közben teremtünk idő. A felkínált lehetőséggel pedig úgy és akkor él, amikor szeretne, szerencsémre pedig, ez hamarabb is érkezik, épp most és épp ma.
- Ugyan – rázom meg a fejem a köszönetére. Ez egyszerű gesztus, szinte már unalmasnak is mondható, azonban van, amikor mindennél többet jelent. Talán én leszek ma a bárka, nem is egy hely, nem is egy valódi hajó. Reméljük, hogy nem süllyedek el.
- Azzal kezd, ami legjobban feszít, ami a legrosszabb. Utána már csak könnyebb lesz, feltéve ha az én fülemnek való és ki is szeretnéd mondani – mert erre még mindig nem kötelezhető. Bólintok, amikor bort kíván tölteni és emelem fel a kezem, amikor jelzem, hogy elég. Elvéve kortyolok aprót, ízlelem és úgy vélem, ez kiváló lesz a tésztámhoz később is.
- Ó, már nem hangzik jól. Csak nem máshová kívánnak küldeni? - nevesebb iskola, szebb hely, költözés, bármi lehet. Közben megérkezik a pincér és hamar ki is kérem amit szeretnék, megvárom, míg Zsófi is így tesz, majd csak ez után fordítom vissza tekintetem felé.
- Én mindig úgy vélem, elég érett valaki saját döntéseket hozni. De a család ereje is nagy és fontosak ők is. Kérdés, megéri-e, hogy engedj nekik – csak bölcseletekben beszélek, mégis, talán ebben van a kulcs.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Riley hírének igencsak sok formája és fajtája akad, azonban nekem egyiket sincs se jogom, se akaratom megkérdőjelezni vagy épp rosszba forgatni. Hiszen nekem is ezer meg ezer arcom van, csak éppenséggel én azokat vászonra festem, nem pedig arcom helyébe húzom. Mégsem emiatt tartok most felé, még ha a késztetés meg is van rá. Vannak bennem kérdések, igazából minden, és ebben ő sokat segíthet vagy csak egy kellemes délutánt töltünk el kellemes szavakkal. Nekem más a szemléletem, a gondolkodásom, mint a világé, mégis néha muszáj az, hogy kiadjam magamból az aggályokat. Testvérem már korábban hazaköltözött, nem bírta tovább az itteni tömeget, a nyomást talán, ezzel együtt elvitte azt, aki iránt szívem nyitott volt. Nem váltunk el kedvesen, nem tudom, talán összetörtem bent vagy csak továbbléptem. Tudom, hogy nem volt a legegészségesebb, hogy nem volt a leghelyesebb és mégsem ártott senkinek sem. Nem tudom, hogy ha itt maradok, az az utam vagy utána kellene mennem és csakis vele. Remélem, ha beszélek róla, segít válaszokat lelni.
Rövid egyeztetés után, már szinte egy üresjáratú nap délutánján tartok felé. Tudom hol találom, azt már korábban néztem és figyeltem, azonban akkoriban nem volt szükségem rá. Most, hogy talán másnak kezdek, akaródzok segíteni, nekem is szükség van a biztos talapzatra, a nyugodt gondolatokra. Nem tudom, hogy emiatt nem mennék el vagy mert megszerettem itt lenni. Az, hogy Lilla szavai gondolva, kellene még kezdenem valamit. A jóslás sosem lesz a mesterségem, már tudom, ismerem mi lakik bennem, de az erősebb nem lesz, sosem nyílik ki teljesen a harmadik szem. Kicsit most nekem kell kapaszkodó.
Sóhajtok egy nagyot, mert először csinálok ilyet. Mindig testvéremnek öntöttem ki mindent, könnyeket akár vagy a hangos szavakat, de ő messze van. Haza fogok repülni a szünetben, azonban akkor lehet már késő lesz, elillan a szándék, a pillanat. Lehet látni sem kíván. Nem tudhatom, amíg vele nem beszélek, mégis, most itt vagyok. Kezemben két gőzölgő papírpohár, melybe kávét kértem, igazi különlegességeket a faluból, a pohár bűbája pedig melegen tartja apró gesztusomat. Szabad kezem emelem meg hát és kopogtatva várok bebocsátásra. Hiába, véremben az illem, amely nem enged berontani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Az első lépések mindig nehezek. Emlékszem, amikor először fogtam ecsetet úgy a kezembe, hogy nem csak valami iskolai feladatot másoltam vagy hajtottam végre, hanem éppen mert ki akartam engedni azt, ami odabent megrekedt. Amikor először közöltem, hogy merre akarok tovább menni, vagy amikor először indultam el ebbe az országba. Azóta rengeteg minden történt és valahol mégsem álltam meg igazán ott és arra, hogy kicsit átgondoljam, átrágjam és átdolgozzam a történteket. Valahogy ez… elmaradt. Vagy nem is tudom, inkább nem volt rá idő?
Befejeztem egy szakot az iskolában, amely inkább nyitottam fel a szemem arról, mi van bennem és mi az, amit talán nem jól döntöttem el. Nem tudok vele mit kezdeni, ahogy a képességnek csúfolt valamivel sem. Csak van, létezik, mint jelenleg én is kicsit ezen a vidéken. Hiszem, hogy azokkal, amiket teszek, segítek valakin és közben lehet, hogy nem találom az utam. Mármint semmit sem akarok Zsófira terhelni, semminek sem hiszek, amit hallani, leginkább az a problémám, hogy közben mihez kezdjek. Ekkor kezdtem el keresni egy olyan szakot, ami talán utat ad. Mégsem hagytam időt magamra úgy, ahogy kell. Ezért is vagyok itt, többek között. Hogy mit segít majd? Az jó kérdés, hiszen hamarost kiderül. Az ajtó nyílik.
- Üdv, Riley – köszöntöm és hamar beljebb is térek. Gyors varázsolom szabaddá a kezem, hogy kezet tudjak nyújtani a férfinek – hiszen most ebben a formában fogad. Valamennyit tudok róla, a képességét bőven, de nekem ez nem akadály. Én is azt az arcom hoztam, ami ide való.
- Egy pillanat – emelem fel az egyik poharat és nyújtom felé. - Csak, hogy ne igyak egyedül, mint az ökör – mintha alkohol lenne, azonban köze sincs hozzá és csak egy kedves gesztus. A szoba végül – meglepetésemre ugyan, de nagy hangot nem adok neki – hozzám idomul. Így hamar egy kissé homályos, behatárolhatatlan galériában foglalunk helyet. A képek falon nem konkrétak, pont olyan sötétek és titokzatosak, mintha direkt fedték fel őket, azonban a csalfa, tágasnak mutató térben hamar helyet foglalok egy fehérre festett fotelben. Ennek párja velem szemben foglal helyet, a főfalra nézve.
- Gondolom, egy kicsit izgulni előtte teljesen normális – kortyolok bele az italomba, majd ölembe fektetem a kezem. Fogalmam sincs mikor és hogyan kezdjem így egyelőre úgy ülök a székben, mint egy korholásra váró elsős kisfiú.
- Remélem eltaláltam az ízvilágot - mutatok végül a másik pohár felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Itt vagyok, ismét. Még, már. Ezer és egy jelzőt aggathatnék a helyzetre, a jelenre, azonban nem teszem. Felesleges, hiszen attól még semmi sem változik, nem mintha éppen akarnám. Egy más és egy saját döntés miatt jutottam arra, hogy maradok még, hiszen ha engedik, akkor egy második, talán élhetőbb szakot végezzek. Emlékszem, amikor engem kértek fel modellnek és állhattam a lencse egyik oldalán. Furcsa volt, más, mint amit megszoktam, az ismertebb, hogy most én tartom majd a lencsét és mások lesznek előtte. Festékkel alkotni több idő, mint a pillanattal, egy géppel, amelyet nem én alkottam, nem én bűvöltem meg, mégis, közben az én kezem munkája. Beszereztem egy egyszerű, mugli készüléket és egyet a mi világunk terméke közül, apróságokat, álványt, bármit, ami kellhet, és ha nincs még, akkor majd út közben szerzem be. Ráérek. Nagyon az eleje ez, a végét talán sosem fogom látni. Nem tettem le azonban az ecsetet, ami már a kezem, az ujjaim része. Ugyanúgy alkotok, ugyanúgy lefoglal, csak közben másfelé is nyitok. Ez valami haladás talán, nem tudhatom, azt viszont igen, hogy eddig egészen tetszik a választás.
És ennek a választásnak az eredménye, az, hogy megkerestek. Nem hiszem, hogy ne lenne más, aki erre megfelelne, mégis hozzám hozta a sors, és nekem állított kihívást. Azt már régóta tudom, hogy van az iskolának színjátszó köre, azonban sosem láttam őket, nem éreztem késztetést, hogy be is lépjek. Ma befogok, az ajtón legalábbis, hiszen felkértek, hogy a következő előadásukra segítsek díszleteket alkotni. Mágiával is lehetne, ők azonban festett hátteret szeretnének, azonban tudásuk vagy nem elég, vagy nem elégedettek vele. Kreatív feladat, mit ne mondjak, még ha semmisnek is tűnik. Mégis, megmozgat, hiszen ha sikerül, ha nekem is tetszik és elkezdődik az előadás, akkor majd beülök, hozom a masinám és megörökítem. Kellemeset a hasznossal.
Lenyomva a kilincset, besétálok. Egy székre pakolom le a holmijaim, hoztam egy vázlatfüzetbe terveket, amiket meg tudok majd mutatni neki, addig viszont, míg egyedül vagyok, a színpad elé állok. Csendben, türelmetlen várakozás és bármi nélkül vizualizálom magam elé a képet, ami majd kikerekedik belőle. Remélem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A kávéval a legtöbb esetben nem lehet melléfogni, már azért sem, mert igencsak népszerű „doppingszer”, amellett pedig, szerencsére, már igencsak finom ízekben léteznek. Van már minden mentes is, csak az íznek, vagy olyan erős, amelytől akár egész éjjel csak meredt szemekkel bámul maga elé az illető, bár ott lehet más is szerepet játszik. A kávé, amit hoztam, mondjuk átlagosnak, semmi olyan nincs benne, amelytől egyesek a fejüket csóválnák és a mögöttes tartalomban sincs. Egy jó beszélgetés kelléke, nekem pedig amúgy is szükségem volt egyre, egyedül iszogatni viszont számomra illetlenség lenne. Mióta itt élek, jobbára átszoktam a kávéra, hiszen kevés hely tartogat angol teákat a fiókjában, de azokból is akad otthon, így ha csak vágyom rá, összedobok egyet.
- Ugyan, semmiség. Ez kihagyhatatlan íz – adom át, miközben a sajátomat tartom magamnál, miközben a helyiség változik. Otthonosabbá válik, nekem pedig néma elismerésem a bűbáj ügyességén, hiszen valóban, egy tipikus, rendelő-szerű beállításban nehezebben nyílik meg az ember, mint mondjuk kedvenc fotelja és falikárpitja mellett. Nekem más ugyan, nem is tudtam, hogy ennyire más, de elfogadom, nem érzem magam kényelmetlen. Elhelyezkedve kortyolok egy aprót, csak kóstolásképp, hogy kell-e valamit pótolni, mivel én már ott helyben kértem bele mindent, ami kellhet, de el lettek találva az arányok.
- Félreértés és tévhit. Ez mondjuk igaz, mert mindenki azt hiszi, ha ide kell jönnie a beteg és gyenge. Pedig én úgy tudom, egy teljesen mentálisan egészséges embernek se árt néha, ha kicsit karban tartja magát. Mégis, ezt ha így is vélem, bennem van egy kis feszültség - teljes mértékben elhiszem, hogy engedni fog, csak idő kell hozzá. Nem is feszengek vagy éppen az órát nézegetem, mikor szabadulok innen. Elhelyezkedem, miközben a másik a kávéjába kortyol és arcomra mosoly kúszik, hogy sikeres volt a találat.
- Ennek örülök! És valóban. Ez az ízvilág valahogy nagyon bejött elsőre is – nem volt az olyan régen sem, mert mindig volt egyfajta tartás a különleges hangzású ital ellen, de aztán engedtem neki és tessék. Most már terjesztem, másokra is. Ennyi gond legyen, nem hiszem, hogy rosszat tettem.
- Ez ellen nem is volt kétségem, hogy nem jut ki innen. És rendben, csak őszintén, bár én általában abban mozgok, talán néha ezzel mások lelkébe tiporva, de mégis jobb. Akkor, kötetlenebb – legyek is az. Újabb korty, most már igencsak iható hőmérsékletű.
- Van elég erőm – bólintok, majd keresem magamban a fonalat, honnan akarom kezdeni. Sóhajtok egyet, majd végül elindulok. - Leginkább azért jöttem ide, mert úgy érzem, akadnak dolgok, amiket kiadnék, hogy ne menjen rá a művészetemre. Festek, és mivel sok minden kavarog bennem, néha úgy érzem, hogy belezavar. Leginkább a döntéseimben. Nem tudom, jól döntöttem-e, hogy maradtam, hogy fontolgatok egy igencsak erőteljes dolgot és mégis, közben elveszítek valaki fontosat. Azt hiszem, kicsit nem találom a jó utat – vezetem fel, elsőre ennyivel. Nagyobbat kortyolok, próbálom kibogozni addig is, hogyan legyen a folytatás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem, nem a Louvre, vagy a hatalmas Nemzeti Galéria, de haladás. Eddig is el-elvittem kiállításokra a képeimet, jobbára ingyen megtekinthető, civil kezdeményezések vagy helyi rendezések keretében. Valahogy mégsem érzem magam magamutogatónak, olyannak, akinek görcsös kényszer az, hogy lássák, tudják nevét. Egyfelől bizonyára bolond vagyok, hogy nem használom ki azt, amit tudok és amit alkotni vagyok képes. De a tehetség, az adottság számomra, szerintem nem árucikk. Én ugyan olyan boldog vagyok a négy fal között, amikor alkotok, mint kint, ahol leülhet bárki mellém és figyelheti. Ez néha frusztrál, néha nem, nem tudom eldönteni mikor és hogyan támad, a lényeg, hogy megtörténik. Egyszer sem fog el, hogy nekem ezeket pénzzé kellene tenni és tudom, hogy ez a hiba, hiszen mindenki abból él. Családomnak köszönhetően lesz majd, mindig akad talán, ha nem dobálom ki az ablakon és máshogy, vagy ha kicsapnak a családból, akkor lesz másképp. Nem félek a munkától, semmitől sem, lesz ami lesz alapon teszem a dolgot. Mégis, egyre többet hallom, jelzik, hogy valamit tennem kellene. Nem kell semmit, ha nem akarom.
Véletlen került elém a lehetőség, amivel nem számoltam és nem is vártam. Egy neves műértő felajánlotta a galériáját fiatal, kezdő művészeknek. Nem garantált semmit, hírnevet, sikert és kiugrást, csak lehetőséget. Lehet, hogy itt találja meg valaki azt, amit keres, vagy akit keres. Így végül, a saját kíváncsiságomnak mondtam végül igent.
Kellemesen hűvös, délutáni napnak nézünk elébe. Hoztam pár fotót, amolyan szárnybontogatásképp, ha már frissen kezdtem bele és hét, kisebb, nagyobb festményt. Több, mint amit vártam. Körülöttem akad minden, mások fotói, festményei, akadnak szobrok, a tér kitöltésére, olyanok, amiket nem értek és amik nekem is igencsak tetszetősek. Elfog a láz, ahogy másik alkotásait nézem, hogy semmi helyem sincs itt, vegyem le és vigyem mindet vissza oda, ahova, de nem tehetem. Nem, mert megcselekedtem valamit, amitől most félek igazán. Három kép előtt állok, mindhármat egy ember ihlette, kettőt jóval utána, hogy találkoztunk, egyet, a legnagyobbat pedig az, amit beszéltünk. És én idehívtam őt, hogy lássa azt is, amit eddig nem. Megtartottam a kérését, egyik sem illetlen és mutat semmi olyat, amit hivatali címei és neve nem viselhet el. De a másik négy, fekete-fehér festmény között is látni, hogy szinte lángokban áll. Eme tüzet akarom láttatni vele, miközben az órámra nézek és idegesen állok egyik majd másik lábamra. Mindjárt itt lesz, kínomban pedig egy pohár pezsgőt veszek el és húzom le, egy szusszra. Talán segít.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem segít a pezsgő, csak marja a torkom. Hamar le is teszem a poharat, nem kérek többet, hiába nyújtják felém. Majd később, ha az apró falatokkal teli tálat meglátogattam. Nem kellene eláznom, amikor még el sem kezdődött semmi sem, mert annál kellemetlenebb nem is lehetne. És ez egy finom jelző. Állhatnék ott, dölöngélve, két szót sem tudnék kimondani és a végén egy hatalmasat böfögnék. Maga a jelenet komikus, azonban onnantól kezdve én már másképp vonulnék be a világ színe elé, mint ami vagyok. Vannak, persze, hogy vannak olyanok, akikről köztudott, hogy kell egy kis „plusz” nekik, hogy alkossanak, egy löket és senki sem ítéli el, mert a végeredmény a lényeg és az általában elképesztő. Vannak azok, akiknek semmi se kell, csak pár pillanat és egy üres vászont töltenek meg pár vonással, meg vagyok én, mi, a kezdők, az aprónép, akik a szárnyukat bontogatják. Nem hazudok, volt, hogy bennem is volt „plusz”, mikor alkottam, de azok a képeim nincsenek itt. Azt majd talán máshova.
Hátrapillantok, mintha csak azt akarnám ellenőrizni, hogy tökéletesen egyenesen álljon, sehol egy milliméter elcsúszás, de akik előkészítették, erre rettentő gondosan ügyeltek. Talán még por sincs rajta, persze minden kész képem ellátom egy portaszító bűbájjal, amire „titkos keveréket” használok vagy nem is szólok róla, ha nem a mágusvilág elé viszem. De még a kereten sincs semmi. Jónak kell lennie. Visszafordulok előre és figyelek, ameddig meg nem pillantom őt. Tudom, hogy fura valakit anélkül csodálatosnak és különlegesnek látni, érezni, hogy abban szexuális töltet legyen. Nem vagyok vak, nem mondanék nemet, boldoggá tenne, viszont tudom, hogy ő más akar azzá tenni és én nekem, amire szükségem van, amit elvenni és átadni akarok neki, elég, az tesz engem azzá. Ez már csak ilyen, egyfajta fura szerelem, vonzalom vagy csak kapcsolat, talán ilyenek a múzsák, akik homlokon csókolnak. Tudja rólam, hisz látta a képeim sokaságát, hogy többnyire fekete és fehér vagyok, vele azonban mindig színes és tüzes. Van neki adottsága, egy csodálatos és veszélyes adalék, amit mintha akaratlanul adna át nekem és költöztetnék a festményekbe. Mint Dorian Gray, csak itt nem a fiatalságot őrizzük meg, hanem a valóságot ültetjük át a vászonra a legjobban. Nagyot sóhajtok, ahogy végül közeledik felém.
- Dehogy is. Csodásan áll a zöld, azonban ezzel te nagyon is tisztában vagy – mosolyodom el felé. Nem beszólás ez, hanem az a dicséret, amit az kap, aki felfedezte, hogy ha kicsit enged, akkor a kiskacsából hattyú lesz. Emlékszem, hogy mennyire szorongott először és mennyire engedte el magát a végén, vagy akár most. Kinyílt. Ahogy nyílik, miközben a képek felé fordul. Gyomrom bukfencezik egyet, ahogy vele nézem együtt őket, majd őt, minden apró rezdülését.
- Ahogy a modellem is az. Gondoltam ez remek alkalom, hogy találkozz velük. Így együtt egy egész – mert valahogy összeillik a három, hiába nem egy időben és mintára készültek. - Elfogadsz egy italt? Tudom, ezek általában puccos, unalmas rendezvények, de szerettem volna, ha velem vagy ma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Hidd el, azt is, aki nézi – nevetek halkan, de ez egy finom bók, nem bántó, nem tolakodó. - De ne érts félre, mert tényleg jól áll. Kiemeli a vöröset és fordítva – folytatom és fejezem be a gondolatot. Vannak pillantások, elkapok párat, amik éhesen vetülnek a nő felé, akik talán inkább azt a zöldet a padlón látnák és azt csodálnák, mi van alatta. Mellettem áll viszont és nem az a tipikus, kínos távolság, ahol még attól is fél az ember, hogy véletlen ér hozzá, nemhogy direkt. Mégsem másztam rá, így azonban mégis megóvom olyanoktól, akik kínos, de eléggé egyértelmű társalgással untatnák őt, vagy engem. Nem itt akarok felszedni bármit, nem mondom, nemet sem mondanék, azonban a műkedvelők nagy része üresfejű, újgazdag valaki, akik szeretnek kiöltözni, drága pezsgőt kortyolni és ezt társaságban, hogy mindenki lássa, megengedhetik maguknak. Közben képeket néznek, felük sem érti, mi van a képen, de elégedetten bólogatnak és minél drágább, annál jobban kell nekik. Ne értsen félre senki, nagyon jól tudom, hogy akadnak bőségesen olyanok, akik a gazdagság mellett tényleg értik is, hogy mit akarnak venni, de az ilyen kisebb, amatőr, bemutatkozó kiállításokra ők ritkábban térnek be. Inkább az előbbi a jellemző, még amikor pakoltam ki, odalépett hozzám valaki kísérője és magyarázott a modern csodákról. Nos, hajrá, alkossanak.
- Elhiszem – bólogatok. - Egy lány egyszer megkért, hogy legyek a modellje a portfólióhoz. Akkor éreztem hasonlót én is – emlékszem vissza, bár nem tudom, az ki lett-e állítva, vagy sem, elég volt a kamera egyik oldalán lenni. - De örülök, hogy nem ellenzed és nincs harag, hogy idehoztam őket. Meg téged. Rossz lenne, ha titokban alkottam volna és most tudnád meg, szerencsére azonban a kisbolt varázsa nem múlt el – nem tudom, hogy mire és mikor kérem még fel, de ameddig neki ez jó és nem kényelmetlen  vagy rossz kényszer, meg fogom tenni. Rajta kívül nemigen használok színeket, látni a többin is, így ameddig lehet, szükségem lesz a benne lobogó tűzbe. Talán egy festményemen ezt is érzékeltethetném. Különleges festék, módszer, de hirtelen felbukkan bennem. Talán a hajánál. Talán. Elteszem későbbre.
- Ugyan. Én köszönöm – veszem is el az italt, pontosabban kettőt. Egyet neki nyújtok, egy nálam marad, úgy állok meg ismét meg mellette. Felpillantok ahogy beszélni kezd, majd bólintok aprót.
- Igen. Az elsőnél még látni, hogy ez az első és nos, olyankor mindig izgul az ember, bármi is legyen az. Aztán szép lassan kinyíltál és… igen. Az utolsóra még minden beképzeltség nélkül is büszke vagyok – szusszanok egyet és aprót kortyolok. - Egyszer, ha egy negyedik is beleférne neked, ott már egyenesen parázslanál – mosolyodom el. Ez persze az ő döntése. - De ma igyunk erre a hármasra és rád, hogy rád találtam – emelem végül poharam egy koccintásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Belebeg elém a kép, amiben lila vagy épp egy élék rózsaszín színben pompázik az a ruha rajta, ami most és megértem, miért mondja azt, hogy kerülnie kell. Nem mondom, hogy borzalmas, hanem inkább emel ki olyat, amit nem kellene és rejt el mást, amit pedig nem. Bólintok hát egyet, pedig az öltözetekhez pontosan annyi közöm van, mint az asztalos munkákhoz.
- Megértem, bár én nemigen szoktam nagyon túlgondolni ezt. Azt veszem fel, amiben jól érzem magam, csak nem nézem meg, mi áll tényleg jól. Lehet adhatnál majd tanácsokat – nevetek egy aprót. Nem vagyunk egyformák, nekem is vannak halovány szeplőim el-elszórva, a hajam viszont átlagos és barna, ahogy az egész lényem az. Így nem nagyon tudok olyan rosszul tenni, persze, a neonszíneket messze elkerülöm. Azért ahhoz még nekem is merészség kellene vagy egy jó, beöltözős buli.
- Ó. Ő fotózott – pontosítok, hogy milyen vászon volt és milyen mű. - Egyébként nagyon fura, még ha nem is kért, hogy tekerjem ki a karom olyan furán, mint a plakátokon látni néha – amit nem is értek, de a lényeg, kényelmes volt mégis egy része. - Azt hiszem jobban szeretek a magam oldalán maradni. Most én is tanulom ezt a fotózás dolgot – mutatok a pár, kisebb kép felé. - Ha már úgy éreztem, maradnom kell még itt egy kicsit, eltöltöm hasznosan – az, hogy ez végül jó döntés volt-e vagy sem, majd kiderül, nekem még mindig van időm. Most is, amit pedig nem is végképp magamra szentelek.
- Igen, tudom, hogy vannak. Azért is maradtunk azon a terepen, ahol mindenkinek kényelmes. Ha idejönnek, nem fogják azt látni, hogy egy nő az erkölcstelenséget választotta. Mármint ne érts félre, egy akt is tud bőven művészi lenni, de lehet nekik nem úgy jönnének át. Ha az egyik olyan lenne, akkor olyan helyre vinném, ami már túl messze van nekik – mosolygok cinkosan, mintha ez lehetséges lenne, csak épp azt mutatom, figyeltem arra, hogy neki itt neve van és nap mint nap köztük jár. - Köszönöm. Mármint, hogy értékesnek tartod őket meg a munkám – jól esik, ezért csinálom. A mosolyért, a pillantásért, mindenért. Csak alkothassak, ha lázas vagyok, ha épp nem jó, de akkor is.
- Ezt örömmel hallom! - csillan fel tekintetem. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan, de negyedik. Őszintén, ennél ma már nem leszek boldogabb. - És mit szeretnél, meglépni valamit vagy az utolsót megragadni és folytatni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Szeretem a kihívásokat, a kreatív dolgokat, még ha azok kicsik is. Egy ilyen kis színpadról is indulhat el valaki az olyan nagy felé, ami előtt ezer ember ül és csak őt akarják látni. Nem egy történet kezdődik úgy, hogy az iskolai körökben kezdte, aztán egy szem jókor, jó időben pillantja meg és nincs megállás. Nem tudom, hogy innen van-e, volt-e valaki, aki hasonlóképp járt, nem is fontos. Az a fontos, hogy amire felkértek, az meglegyen. Egy művész mindenben vásznat lát, hát még a kimondott szavakban ne látná meg. Lehetnék sznob, aki elfordult volna, amikor a srác odalépett hozzá és elmondta, hogy mit szeretne megmutatni. Lehetnék az, aki ilyen kicsinyes dolgokra nem ad, de az nem én lennék. Nem ismerik a nevem világszerte, pontosan olyan kicsi vagyok és eldugott helyen, mint ez a színpad és ha ezzel sem bírok, magammal sem fogok. Ha ezt elutasítom, vagy később másokat, akkor azzal sem fogok tudni mit kezdeni, amikor nagy nevek vagy a nagy világ akar tőlem bármit is látni.
Ezért is, ahogy megállok és ahogy jobban figyelem, lassan felöltözik a színpad. Színekkel, formákkal, egy világgal, aminek részletei ott hevernek a lapokon, nem is olyan messze tőlem. Remek. Éppen elmélyülten hümmögök, amikor megjelenik Benett is. Elillannak a formák, a színek, minden és szép lassan a jelen áll a helyébe, az én tekintetem esik a srácra. Az ő arca is vászonra való, annyi szent, de erről nem szólok semmit, csak a szám szegletébe ül egy mosoly.
- Hello – biccentek fel, angol úriassággal. - Már miért ne jöttem volna el? Amit megígérek, azt be is tartom, ne aggódj – és ne szabadkozz, az az én dolgom, lenne, ha a helyzet azt kívánná. Finoman fogok rá a kezére majd rázom meg és engedem is el végül. Tartózkodó, bátortalan, látni rajta, el akar tűnni a világ elől szinte, de én látom és látni is fogom.
- Hoztam bizony, többet is – veszem fel a füzetet és nyújtom felé. - Vannak részletek, van összkép, többféle. A színek változtathatók, azokban nem vagyok a legjobb. De nézd át és kérdezz, ami nem érthető – jegyzeteltem is mellé, anyagok nevei, felállások, bármi, ami eszembe jutott, már csak az a kérdés, ő lát-e bármiben lehetőséget egyáltalán. Mert nos, benne van a pakliban, hogy nem egyre gondoltunk.