Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

XD nem kell félned tőlünk. :33333 nem bántunk nagyon, csak pár kérdésünk van

*húzza elő a nagyítót és a detektívsapit* Mihail. A neved Mihail Vladiszlav Sztavinszkij igaz-e?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Onnan tudom, hogy nincs.... *körbepislog* hogy Belián azt mondta majd ő lesz! *kihúzza magát a válasz után, mint aki jól megmagyarázta*

Riz: én és a hangjaim

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Ellenben Beliánnak sokkal több mindene van mint holmi jogi végzettség! Olyan cuki, nem tudok nem engedni ha ő áll előttem!! Megkér, hogy hagyjam abba, és... Abbamarad amit csinálok. Ezt melyik üdvégy tudja utánozni?

Ó, és az ő hangjai miket súgnak? *-* Az enyémek azt, hogy mosolyogjak, lógjak fejről lefelé a fákon, rázogassam az ágakat ha nem fúj a szél, és szórjak csillámport ha szürke a hangulat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Jóó az a pár hónap az márajdnem két év o.O Mondjuk értem, tény, hogy ilyen szempontból nem állítottam párhuzamba a dolgot.

Majd most is elhagyják a népek a cicáikat és hipp hopp lesz megint annyi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Igen? :O Akkor lehet, hogy tudsz segíteni, én is elhagytam a macskám, már nem törődik velem... :C Könnyű felismerni, batár nagy fekete dög, és felkapja a fejét az Ambrózy Henrik névre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Ambrózy Henrik - 2020.03.19. 08:25

Honnan tudod, hogy nincs ténylegesen egy macskám akit beidomítottam, hogy karmolórendbe álljon a tiszteletedre?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bakker Hátezegy Dusán

Oké, szóval az a helyzet, hogy nem bírtam megülni otthon a fenekemen nyugodtan, szóval az első vonat (igen, tudom, mindig sírok, hogy nem tudok felkelni, de most izgatottságomban még ez is összejött) ablaküvegét lehelem telibe ahogy orromat nekinyomva bámulom a kinti életet. Fa, fa, bokor, máshogy kinéző fa, hopp egy nyuszi, MÉGEGY NYUSZI, őzike, ŐZIKE, tóóó, úú de jó lenne most úszni egyet. Nos, útitársaim kitűnően szórakoznak rajtam, ahogy lelkesedve, pirosló arccal igyekszem kiszúrni megállónkat, mint a kincses szigetet a kalóz az árbóckosárból.
Idén úgy döntöttem, hogy már a nulladik pillanat előtt edzésbe kezdek - legalábbis ez a fedősztorim arra miért iramodok meg hol futva, hol sípolva a hegyre, rángatva magam után cókmókomat. Természetesen csupán a futástól dobogó szívvel esek be a bejárati csarnokba, nézek körbe, keresgélve, szívom be a jó öreg dohos kastély szagot... Najó, viccelek, nem dohos, de mégis van az egész helynek egy kellemes, barátságos, ismerős, és nagyonnagyon hiányolt illata. Jó újra itt. Mosolyogva indulnék meg a körletem felé, reflexből, ám tervem végük befuccsol, ahogy türelemre intenek valamiféle tájékoztatóig. O-óó, rosszul hangzik. Visszabattyogok tehát az ajtó mellé, hogy a falhoz halmozzam cuccaimat, s úgy ahogy vagyok, egyenruhástól kellemestül rávessem magam, előhalászva pálcámat. VÉGRE. Egész szünet alatt nem varázsoltam, így talán nem is olyan csoda, hogy amint belépek a kastély területére máris ezen töröm a buksimat. Nem is törődik velem senki, nem is akar megállítani senki, kutakodó szemeim egy várt arcot sem találnak (ami azért mondjuk csalódottá tesz egy picit), így a reményképeket erőszakkal kiűzöm fejemből, s egymás után kezdem sorra venni a bűbájokat. Hatalmas vigyorral arcomon élvezem a játékot, néha-néha tartok egy kis szünetet, hogy aztán újult erővel kezdjek bele.
Áttáncikálok a bejárati ajtó másik oldalára, holmi képzelt ellenféllel csatározva, majd ahogy az ajtó jobb oldalán hagyott táskám jelentette célpontra szegezvén pálcámat elhangzik egy magabiztos aguamenti, nyílik az ajtó, éééééés... Ó hogy a kumkvatok kövér királya szaladna el velem.
Mentegetőznék, de csak egy akaratlan nyüszítés tör fel belőlem, ahogy elkerekedett szemekkel bámulom a frissen belépő ismeretlent, és a róla hulló cseppeket. Láttál már kisegeret akinek pihegő mellkasa pontosan mutatja, hogy tudja, másodperceken belül a mögötte suhanó kígyó vacsorája lesz? Na. Üdv, ez itt adiscovery channel álá Bagolykő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bakker Hátezegy Dusán

Változó, hogy ki milyen gyorsan döbben rá, hogy elkövetett egy apró hibát, sőt, nem csak emberektől de általában helyzettől is szokott függni az ilyesmi. Megvallom őszintén, egyik listának sem lennék a rekorderei között. Sőt. Azonban ebben a pillanatban, ahogy épp egy sose próbált, mégis itt-ott látott és hallot ártást sikerül dekódolnom, számomra is világossá válik, hogy ezt most egy kicsit eltoltam. Apró segélykérő nyüsszöm elhalkul, de teljesen meg nem szűnik, pálcám karjaimmal együtt magam mögé csapom, ajkaimat beharapom, igyekszem kerülni a szemkontaktust, tettesd magad hallottnak, tettesd magad halottnak, súgja az oposszumösztönöm, ami köztudottan rokona makilelkemnek.
- Bo - emelném fel a fejem, erőt véve magamon, hogy azért egy sajnálom kibújjon belőlem, az mindenkinek segít; de mielőtt a hang elhagyhatná a hamarosan esélyesen süllyedni kezdő anyahajót (ez lenni én), le-fel kapkodott pillantásom valami olyat lát, amitől minden izmom görcsbe rándul. Megugrok, szó közepén mégis megtalálva magam, így a - csiiiii - rész egy folytott sikolynak hangzik inkább (persze, beszéljük be magunknak, hogy ez történt), pálcámat magam elé kapom, karjaimat mellkasomhoz szorítom. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, ajtó mellett, sápadt Masám kábán ijedezik. Nem is tudok megmaradni egy helyben, ahogy az első görcs végigfut rajtam már hátrálok is egyet, pálcámat újra hátam mögé dugva - ne érezze fenyegetésnek, ne érezze fenyegetésnek - dülöngélek jobbra-balra, majd egy lépésből lendületet véve pördülök vagy 540 fokot tengelyem körül (he?).
- Bocsiii - hallhatja még elnyújtva, ahogy sebes léptekkel eliramodok a folyosón, vissza-visszapillantgatva, majd bevágódok a mosdó ajtaján, egy "ház" szusszanással. Nos... Az eridonos kisfiú arca láttán jobbnak látom ismét a hátraarcot, így mindenki szemtanúja lehet, ahogy kirongyolok, s eltűnök immár a női mosdó ajtaja mögött. Hozom a formám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

- Én azt hittem, hogy ilyen extra szűz olívaolaj dolgot csak kajákhoz használnak - dünnyögök, egyik kezemben a receptet tartva. Miközben tekintetem újra és újra végigfut a papíron, balkezem arcom körül matat, hol a fülem, hol ajkaimat piszkálgatom, egyszer-egyszer pedig nózim végét is megpöckölöm. Pislogok párat némely alapanyagnál, de hát mit nekem egy kis bluggyhalikra - szerencsére még, még nem kerestem rá mi is az -, az egész furcsasága eltörpül amellett, hogy úgy néz ki valami izgalmasba lettem bevonva. Végre! Ilyen is megesik! Életem legjobb döntése volt TS-nek jelentkezni, ha ez azt jelenti, hogy részt vehetek hasonló érdekes projektekben. Alsó ajkam eleresztve kezdek el kopogni izgatottan a mellettem lévő padon, óvatlanságomban pedig tolltartómat le is pöckölöm a földre, így a tompa puffanástól megzavarodva hajolok le érte, s dobom vissza a táskám mellé. Nem látta senki, nem látta senki, hogy milyen elefánt a porcelánboltban pillanatom esett meg. Apró fülpírral, mereven a papírt bámulom, s kopogásom üteme végül egészen begyorsul, ahogy a streeler-ház leírásához érek. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy rákérdezzek mi az a... De nem, inkább nem, van egy sejtésem, és... Hm.
- Ez de menőőőő - szakítom meg az olvasást, hogy csillogó szemekkel nézzek fel, és el is felejtve, hogy van még ott némi apróság, amit nem ártana meglesnem, már lépek is közelebb a hozzávalókhoz, rá-rápillantva közben Elenannára. - Mit csinálhatok? Feltöröm ezt, ú, nem, felvágom azt, vagy izé, kicsomagolom a pasztát, kimérhetem én a levet...? - zúdítom rá kérdésáradatomat, s neki is állok feltűrni ingem ujjait, s hátrakötni a hajam. Visszatipegek a recepthez, sokadjára emlékeztetvén magam, hogy el_kell_olvasni, de azért már... Készen állok, tisztán, rendezetten, összeszedetten! Csak ahogy tanultuk, elvégre jó diák vagyok, szabálykövető, kötelességtudó, meg ilyenek. New year, new me.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Karom lehanyatlik, a gurkó nála marad, szám széle szomorúan biggyed le egy kicsit. Kelletlenül nyelek válaszára, hiszen már megint megmakacsolja magát, s hiába tenném én is ugyanezt, természetesen nem engedi, hogy elbújjak néhány jelentéktelen, mit sem érő visszakérdezés hamis biztonságérzete mögött. Ujjaim jobb híjján a sápadtra színezett takarón simítanak végig újra és újra, másik kezem keresztbe fektetem hasamon, akaratlanul húzva össze ezzel magam még jobban. Állom, ha egyre nagyobb zavarban is, de állom pillantását, maga igazához ragaszkodó megjegyzésére már nyitnám a szám, hogy ellenkezzek, de a hirtelen lélegzetvétel csak egy fájdalmas fintort csal arcomra, okosabbnál okosabb szavak helyett. Nem értem miért fontos ez neki ennyire, miért keresett fel miatta, ha úgyis anyira ki nem állhat, zavarom, feszélyezem, idegesítem mindig, hát miért nem egyszerűbb, ha szimplán nem keres meg? Messze szaladnék, el ágyamtól, s a mellette ülőtől, vagy legalább ha ülhetnék én is... Máris nem érezném annyira kísérleti nyúlnak magam, aki épp boncolására vár, hogy kiderüljön, mit, miért csinált. És ha nem fog tetszeni a válasz, akkor mi van? Ha nem elég neked a legőszintébb nem tudomom?
- Ajjaj - motyogok bátortalanul, s ahogy ő, egy pillanatra én is lesütöm tekintetem. Saját, bebugyolált látványomnál azonban még a válla mögötti lég is érdekesebb, így pillanatokkal később már arrafelé nézelődök, azt is érezve, hogy nem néz fel újra rám. Megkönnyebbülnék ettől? Egy kicsit minden bizonnyal. Bár érzem, sőt, a szó legnempozitívabb értelmében várom, hogy kimondja, befejezze amit elkezdett, zavar bizonytalansága, félszegsége, és én hirtelen nem is tudom mit kezdjek a helyzettel. Neki sem kellemes itt lenni, villan belém valamiféle megértés, amíg eddig igyekeztem minél kevésbé belegondolni abba ő mit érezhet, nem foglalkozni indítékaival, most az akaratlan elkapott pillantástól már... nem tudok. Egyre tekintélyesebb méretű gombóc szorítja torkomat, visszhangzik bennem a nenenene, hiszen elrontottam, már megint elkövettem ugyanazt a hibát, engedtem, hogy ez, ez az... alien-Henrik megzavarjon. Miért, hogy mindig, mikor azt hiszem már nem lehet rosszabb, nem hozhat jobban zavarba, átvált erre a... erre, amit kezelni sem tudok?
- Hogy miért viszonoztam a csókot - dörmögöm a kérdést vele együtt, szinkronban.
Némán fekszem. Eszembe sem jut visszakérdezni, elvégre nem is merem re- elvégre fel sem merül bennem, hogy bármi más indoka lett volna azon kívül, amit már elmondott. És mégis, miközben szemeit keresem, zavarodottan, magam előtt bőszen tagadva, hogy épp megszólalok, lassan valami válaszféle szökik kettőnk közé. - Mert nem tudtam nem. Mert megdöbbentem. Mert... - és csak hallgatom, ahogy fülemben zakatol a szívem - mert ahogy álltam ott és azt éreztem, hogy szeretnéd... - én is akarni kezdtem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Márk és Mihail
február 14.

Én tényleg, csupán csendes megfigyelője terveztem lenni ennek a kis beszélgetésnek, gondolván biztos a mai nappal kapcsolatban akarnak kitalálni valamit. Lett volna valamiféle fennakadás, amit én észre sem vettem? Ú, lehet, hogy egy komplett bűntényről maradtam le? Fülelek, azonban úgy néz ki hiába, nem tudok meg semmiféle érdekes információmorzsát. Nos, ez úgy tűnik Márkot is zavarja, mégis, Mihailra mintha semmi hatással nem lenne frusztrációja... rám, a vélamágia viszont annál inkább. Nem tudom, nem veszem észre, hogy így szórakozik velem, bár máskor, ha csak ketten lennénk Márkkal, mostanra kicsacsogtam volna magmaból az egész napot, elejétől a végéig. Például, hogy ebédnél véletlenül összecseréltem a tányérom a mellettem ülővel, aki így a megcukrozott pörköltbe evett bele, és köpte ki majdnem; ettől persze a szembenülő elfintorodott, csakhogy teli szájjal, a húsleves meg az ölébe csorgott, ezen én elkezdtem kacagni, és ahogy az asztalra csaptam, véletlen felpattintottam a kanalmat, az pedig szépen placcs, elmerült középen a tálban. Na. Örülsz, Márk, hogy ideért az elnök, vagy inkább szeretnél még ilyen sztorikat?
Jelenleg viszont csupán zavartan pislogok, helyemen ülve ficergek s arcomon jól ismert mosolyom igazán ismeretes változata díszeleg, főleg amikor még becézgetni is elkezd. Eddig nem töltöttem vele sok időt, jó, persze nyilván tudom ki, de nem mozgunk sokat egyszerre. Meg aztán, maximum küldöncnek lennék jó közöttük, de ott is csak akkor ha nincs fontos infó - hiszen azokat természetesen rendre elfelejteném.
- Ő - is tud aranyos lenni, mondanám, de nyelvem belegabalyodik a szavakba, ahogy csupán lefagyva nézek a mellettem ülőre, szinte meg sem hallva a külvilágot. Márk mit válaszol? Nem tudom, hallom, de nem fogom fel, odáig jutok csupán el, hogy tátott szám becsukjam, a terítőt birizgáló ujjaimat pedig ölembe húzzam. Elkerekedett szemekkel, egyre lassuló gondolatokkal bámulom Mihailt, miközben bokáimat széklábaim mögé akasztom. Nem tudom mi történik, de fel sem tűnik, hogy egyáltalán bármi nem normális, az egyébként is mindig csivitteljes Masafejhangok most kicsit koncentráltabbak. Mihailra. Én, a szobanövény, a pirosló szobanövény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Udvar

- Tetőcserép - fűzöm a következő gyöngyöt a szóláncra egy hullámos vigyorvonal felfestése közben. Orromon már ott is díszeleg egy pöttynyi sárga, kézfejemre pedig a mellettem pingáló Kornél (Kornél? Kornél.) már nem volt rest felvázolni egy imresszionista dinoszauruszt. Egyesek talán alaktalan zöld pacának nézhetnék ezt az igen aranyos triceratopszt, de tekintve, hogy az én kézügyességem is hasonló szinten mozog, mint az ötévesé... Nos igen, ennek is vannak előnyei, legalább nem szomorítok el egyetlen csemetét sem. Oké. Lehet, hogy egy icipici legilimencia is a segítségemre volt, mikor éppen óriási csillogó szemekkel kérdezte, felismerem-e mit festett.
- Szerinted zöld, vagy kék nyelve legyen a macskának? - kérdem Márkot, hogy segítsen eme borzalmasan nehéz döntésben. - Egyrészről logikus lenne a zöld, mert az előző tojáson spenótos ubisalit evett, de nem nézne ki egészségtelenül? - biccentem oldalra fejem, miközben végigpillantok a többi, már félkészen előttem heverő tojáson. Próbált már bárki így képregényt rajzolni? Eskü viccesebb, mint simán papírra! Hümmögve dörzsölöm meg a nózimat, elmaszatolva a sárgában némi fehéret is, azonban hiába érzem magamon a festéket, nem érzek kényszert rá, hogy lemossam, jól van az ott. Sőt, egészen vicces, olyan bohókás, színes tavaszias, kifestem magam is a tojások mellett. Úú, megcsináljam vagy ne csináljam, megcsináljam, vagy ne csináljam...? Megcsinálom. Vasárnap befestem magam, és elbújok valahol a körletben míg meg nem találnak. Illetve eh, ahhoz korán kéne kelni, elfestem meg bújtatom magam szombat este, aztán maximum rámtalálnak idejekorán. Zseni vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Felismerek ugyan ilyen-olyan jeleket a hozzávalók jellemzésénél, ami alapján illene már rosszra gondolnom, s kicsivel szkeptikusabban hozzáállnom a dologhoz, netalán-tán rákérdezni mi is lesz ez, de mégis, ha sejtésem igaznak bizonyulna - már egyáltalán az, hogy mivel kapcsolatos az egész (szeretlek virágnyelv) -, inkább nem is akarom tudni. Nemi vágy, spe-, nem, inkább tényleg nem gondolok bele, biztosan csak félreértek valahol valamit. Elvégre miért főzne bármi ilyesmit a Tanárnő?
- Jóó, rendben - veszek egy mély levegőt a felszólításra, s szépen magam mellé rendezem addig csepengő-csapongó végtagjaimat. Fegyelmezetten, fegyelmezetten. Tekintetem ide-oda repked a hozzávalók és a nő között, figyelek, felkészülök mindenhogy, ahogy csak lehetséges. Természetesen izgatottságom továbbra is jelen van, csupán az egyetlen megjelenési formája amit engedek, az egy nagy, széles vigyor. Laborbiztos verzió. Bólintok, már mondata közben, hiszen eddig ismerős a történet, nyilván tudnunk kell mivel dolgozom ahhoz, hogy hasznos lehessek.
- Hát felismerem, azért vannak ideír- jahogy fizikailag az asztalon - pár másodperces néma csend. Na akkor elölről, és kicsit lassabban, megfontoltabban. A receptet felemelem, s a szövegben haladva szép sorjában rámutatok mindenre. - Duriánpaszta, rigópohár-tinktúra, olívaolaj, fenyőszurok, kumkvatlé, bluggyhalikra - sorolom végig a könnyűeket, majd a három porhoz közelebb hajolok, s tippelek, ezekben már nem vagyok olyan biztos. - Puira muama, fehér nyúl szőr, streeler-ház?
Hangomon hallatszik, hogy kételkedek, de nem is igyekszem titkolni, elvégre nem gyakran (sőt...) használt alapanyagok ezek, nem találkoztam még a nyuszin kívül semelyikkel, neki pedig tudnia kell, ha van valami, amiben nem vagyok teljesen biztos.
- Van egy pár amit most látok először. Azt tudom, hogy például a kumkvatlé és az olaj nem kényes, de most átfutottam - emelem fel a lapot -, és igyekeztem megjegyezni mi az amire nagyon oda kell figyelni, mert kiemelten veszélyes. A papucs, és a streeler, leginkább.
Hangom a végére kérdőre vált, ahogy félrebiccent fejjel várom, hogyan reagál, hiszen ha szeretné, bele tudok menni részletesebben is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Magam előtt is tagadni akarom, hogy kimondtam ezeket a szavakat. Még ha eddig lett is volna bennem elég erő ahhoz, hogy őt figyeljem, lássam rezdüléseit, ez most biztosan elhagy, szemeimet szorosan zárom össze, míg belül csak annyit mantrázok, maradj csöndben, maradj csöndben. Nem mondhatnék ilyeneket. Nem érezhetnék ilyeneket. Nem bizonytalannak kéne lennem, hanem azt mondani, hogy az az este valamiféle groteszk, félresikerült játék volt, de... De ha egyszer nem így van? Elütöm gondolataimat, kényszerítem, hogy ne folytassam a gondolatmenetet, mint tettem eddig valahányszor, mikor megzavart. Nekem magamnak kényelmesebb lett volna, ha nem akarjuk megbeszélni, és miket mondok, még most sem akarom, nem tudom elképzelni, hogy ez bárhogy is jól alakulna, bármennyivel is könnyedebb lélekkel jöjjek ki ebből, mint amilyennel beleugrottam. Belelöktek. Kérem a karúszóimat.
Értetlenség, döbbenet, és valamiféle megbántottság keverékével nézek fel, elnyomva magamban a kitörni készülő horkantást. Igen, tudom, hogy technikailag nem rohantál le, de nem csak veled kellett volna megküzdjek ott, hanem magam- mármint. Nem. Pont az ilyen apróságokat kellene jó mélyre száműznöm magamban. Állkapcsom megfeszül, ahogy fogaimat összeszorítom, a kis húzódást, és jobb fülemben érzett pattanást kihasználva próbálok nem alásüppedni bűntudatom fekete, mérgesen kavargó mocsarában. Majd ha elment. - Nem így értettem - nyelek egyet végül, de nem fejtem ki, túl azon, hogy nem tudnám, egész biztos, hogy nem akarnám, hiszen ahhoz bele kéne gondolni, amit sem most, sem máskor nem akarok.
Figyelem őt, keserű mosoly húzódik ajkaimra kérdése nyomán. Bizonytalan, a felvetés jó, válaszom pedig természetesen nekem sincs. Honnan lenne? - Tíz miatyánk és öt nem tudom mi a másik - húzok színtelen mosolyt arcomra, azonban nem is próbálok úgy csinálni mintha igazi lenne, inkább azt a "fogalmam sincs te, honnan tudnám" energiát árasztja, amit nem gondoltam volna, hogy valaha érezni fogok majd. Eddig mindenre volt válaszom, vagy jó, vagy helyes, most mégis, a legtöbb amit tehetek, az az, ha visszadobom a labdát. - Kéne semmit. Mit szeretnél tenni? Mit tudsz tenni? - ezek után a vizsgaidőszak kutyafüle. Ott léteznek a válaszok amiket keresek, készen, megfogalmazva vagy az egyik füzetben, vagy a másik könyvben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Udvar

Ajkamat csücsörítve bólogatok lassan, mint azok a műkutyák a kalaptartókon. Bár eredetileg vizuálisan akartam kifejezni mindent, elképzeltem milyen menő ábrázolások lesznek itt kérem, lehet jobban járok, ha Márk javaslatát követve könnyítek a szinten. Végülis, az a célom, hogy ha húsz év múlva ránézek erre a tojásra (úgyse fogok, mert addig hatszor összetöröm ripityára), akkor is értsem a mondanivalóját (a mijét? lol), a szituációt, és én se gondoljam betegnek a cicát... jó, odaírom. Még bólintok is egyet, ahogy magamban megszületik az elhatározás. - Írok valami ilyesmit, meglátjuk mennyi fér ki - veszem át mosolyogva a filcet. - Köszönöööm - toldom meg, miközben a fogaimmal lekupakolva már próbálgatom is, hogy ha ilyen pici mozdulatokkal írok rá, akkor vajon kiférne-e az, hogy...
- Igazából gondoltam arra is, hogy két nyelvet rajzolok, tudod ilyen villásan, egyik zöld másik kék, de az lehet már túlzás lenne - hümmögök magam elé, még mindig nem érintve hozzá a filc hegyét a felszínhez. Nem merem, még.. még.. szépnek kell lennie na.
- Tudom, de még nem eléggé - dalolom felhívására, s rögtön, hogy lássa nem szándékozom ma tiszta maradni, bal csuklóm belső oldalára kanyarintok egy apró fekete szívecskét. Tívetke. Szíveszke. Tivetetetetetkeee. Ja, mi, ipszilon? - a világ legnagyobb átverése, hogy az ipszilont nem ipszilonnal írják - horkanok fel, és már születik is meg fejemben a következő szavam. - Napocska.
Érdeklődve pislogok át Márk elé, szemrevételezve mit zsákmányolt magának, s érzem, hogy másik oldalamon Kornél is közelebb dől kíváncsian, mi is lehet a bátyám újabb ötlete.
- Azt hiszemmmm - nyújtom el -, legalábbis én még a nyers tojással dobálásnak is jobban örülnék, khm, célzás, khm; de ez a verses ötlet nagyon szép, tetszik, biztos értékelni fogja - lágyul el tekintetem, s picit, egészen picit felé mozdulok, vállammal meglökve picit az övét. No nem kell félni, arra azért figyelek, hogy ne olyankor tegyem amikor éppen ír, ez csak egy ilyen "nem ölellek át, mert tiszta festék vagyok, és nem szereted ha csüngök rajtad, de azért awwwh" taszítás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A korábban véget érő óra, és a hosszú szünet csakis a Joghurtos Sajtburger Istenének áldása lehet. Még szinte fel sem fogom igazán milyen szerencsém van, már repülök is ki az ajtón, természetesen mindenki mással együtt. Látom, hogy sokan mennek ki szünetre a rétre, de hah, amatőrök! Úgy lesz a leghosszabb a pihenőidő, ha már most fogom magam, odamegyek a következő óra helyszínére, bevágom magam egy ablakpárkányba, és mint valami gekkó, gyik, egye nyuszifüle, szépen barnulgatok az üveg mögött, bámulva ahogy a többiek köpköveznek, vagy épp kiverik egymás fogát a frizbivel. Tervem egyelőre csodálatosan halad, szökdécselve közelítem meg a legnaposabbnak tetsző párkányt, hogy aztán táskámat a fal mellé dobva csak finoman és nőiesen eresztve nyújtózzak ki kicsit. Ingem kiszalad szoknyám alól, és ahogy jobbra-balra egyaránt kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat hasam is kivillan egy-egy pillanatra. De hát olyan meleg van, nem vehetek fel trikót már, itt a tavasz, aztán mindjárt a nyár... Úgysem látta senki, ha meg mégis, akkor majd elbujdosok remetének, a... Hm. Még mindig csak a hasamról van szó, miért lovallom bele magam ennyire? Na mindegy.
Nyakamat kiroppantva tolom fel magam, hogy aztán megfordulva elnyúljak, lehunyt szemmel élvezve a bőrömet csiklandozó napsugarakat. Aaaah, tényleg macskának kellett volna születnem. Észrevétlenül lassul le a légzésem, ahogy a kastély viszonylagos csendje (hiszen mindenhol máshol még óra van) körbeölel, érzem, ahogy minden szusszanásomnál egy apró gyertyaláng-szín tincs megcsiklandozza orromat. Talán el is pilledek kicsit, hasamon keresztezett ujjaim békésen fonódnak egymásba miközben kicsit lejjebb csúszok, teljesen kizoomolva a valóságból. Talán táncolok, valaki vezet, de minden olyan fényes, hogy se az alakokat, se a helyszínt nem tudom kivenni. Vagy talán itt is csukva van a szemem? A halk zene egyszerre fülbemászó, és szorul teljesen háttérbe, csak két meleg tenyeret érzek, egyet bal lapockámon, egyet jobb kezem alatt. Sodródok, lassan, ráérősen, álmom seszínű ruhámmal együtt fodrozódik körülöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Néha vannak olyan különleges pillanataim, amikor éppenséggel kivételesen tudok koncentrálni, figyelni, memorizálni. Most is, ahogy bólint válaszaimra, majd kijavít, úgy figyelek, mintha az életem múlna rajta. Bólintok, elfogadva a hibámat, és kicsit ismét közelebb hajolok, keresve az apró különbségeket amik alapján legközelebb már remélhetőleg jól meg tudom majd különböztetni az anyagokat egymástól. Mivel tippeltem, nem is lep meg, hogy rontottam benne, sőt, talán jobb ha tudja, hogy nem ismerem fel őket, mintha szerencsém van, és azt hiszi magabiztos vagyok... majd elrontom.
A kérdést előbb végiggondolom, nem csak úgy rávágom azt, ami legelőször eszembe jutna. VÍZ. Inkább először szemügyre veszem a receptet, hátha rejlik benne valamiféle válasz, amire magamtól nem gondolnék, mégis itt van segítségként az orrom előtt. - Citromlével - szúrom is ki rögtön a Puira Muamánál, s miközben tekintetem oldalra siklik a papíron tovább is gondolom a kérdést. - Illetve gondolom itt a citromsavon van a hangsúly, szóval ugyanígy jók lehetnek hasonló jellegű dolgok is - pillantok fel Elenyára, hogy lássam, jól gondolkodom-e.
- Szóval simán lehet, hogy mindent jól csinálunk, mégis a nyakunkra robban? - kérdezek vissza, összehúzott szemmel méregetve a kis üvegcsét. - Adom - szalad vigyorra a szám, közben pedig lejátszódik előttem, ahogy Yzma kiönti a hiperrózsaszín lötyit a robbanás kíséretében elcsoffadó virágra. Elég menőn hangzik azért, valljuk be. Rugózva emelem tekintetem a plafonra, hogy gyorsan átgondoljam, mindent tudok-e amit kell, míg végül halk hümmögéssel rázom magam készre.
- Egyelőre nincs, ha bármi eszembe jut, majd felteszem - helyezem az asztalra receptem saját példányát, felhúzom a furcsa de kötelező iskolai kesztyűvackot... Kezdhetjük!
- Inkább magamtól jöjjek rá mivel segíthetek, és dolgozzak be a keze alá, vagy csak azt csináljam amit mond? - biccen oldalra lábfejem, várva, hogyan tehetem magam hasznossá. Tudom, hogy van aki az előbbit szereti, van aki utóbbit, nekem igazából jobban testhezálló lenne ha belevágok a közepébe, de nem akarok elrontani semmit. Arról nem is beszélve, hogy még alig ismerem őt, szeretnék alkalmazkodni hozzá, aztán ez vagy sikerül majd, vagy nem. Ahhoz, hogy valamit jól csinálj, előbb el kell rontanod ezerszer. Uhhnn, mondjuk remélem ez erre a bájitalra most nem lesz igaz, kéne egy kis sikerélmény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Úgy értettem vonzottál magad felé, erővel kellett megtartanom a nyakam, hogy arcom ne simuljon a tenyeredbe. Úgy értettem, hogy hiába suhant át az agyamon minden ok arra, hogy miért kéne ellépnem, kíváncsi voltam mi történik ha mégsem teszem meg. Furcsa voltál, vonásaid gyengédek, mások, finomak; figyeltél rám, egyre közelebb és közelebb léptél, vontál magadhoz. Míg egyik pillanatban az lett volna furcsa ha eltollak, a másikban már az lett az, hogy nem teszem, belezavarodtam a fejemen átfutó miértekbe, mi történikekbe, és csak téged tudtalak nézni. Vártam. Talán nem hittem mi folyik ott, nem értettem miért bánsz velem úgy, ahogy, de...
De nem lett volna szabad hagynom. Tudom. Hidd el, pontosan tudom.
- Ne bánts - suttogom halkan, megtagadva a válaszadást, hiszen nem, ezt nem akarnám kimondani. Nem is tudnám - de még megmutatni sem. Kérdése váratlanul ér, elsőre nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az apró, de a kialakult helyzeten mégis oldó válaszom; ami valójában nem is válasz semmire. Felszusszanok, ahogy halványan ugyan de elmosolyodik, mégis ez nem más csupán mint egy mély levegő, amit kénytelen vagyok beiktatni mielőtt igazán veszélyes vizekbe buknék alá.
Hát akkor min múlik? Visszakérdezésem készen áll, mégis a tokromra forr, ahogy egy újabb mondata, mikor azt hinném már végzett, még közénk feszül. - Őszintén nem értelek - bukik ki belőlem egy hitetlen, vérszegény nevetésféleség, miközben ujjaim hajamba túrnak. MI AZ, hogy akarunk-e úgy tenni? Eddig azt hangoztatta, hogy bájital így, bájital úgy, az egész az én hibám, mert mégis hogyan engedhettem! Bocsánat, de ez nem úgy hangzik, mintha ANNYIRA zavarna! Ha ezt ki tudnám mondani hangosan, ugye...
Lassan rázom meg a fejem, hogy pírommal együtt gyorsuló szívdobogásom - hagyd abba - is leküzdjem, de valahol itt zavart össze annyira, hogy feladjam az egészet. Nem értem őt. Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e már érteni. Még mindig tekintetébe meredve csúsztatom le tenyereimet a nyakamhoz, ujjaim kifeszítve támasztják ki az állam, balom mutatóujjának körme egészen bőrömbe nyomódik. Nem bánom.
- Nem - szökik ki belőlem olyan könnyedén, lágyan és tisztán a szó, mintha csupán egy kiskutyára mondtam volna azt, hogy cuki. - Nem. Nem tudnánk, és nem is akarhatunk úgy tenni mintha meg sem történt volna, elvégre hibáztunk - nyomom meg keményen az utolsó szót - nem söpörhetjük szőnyeg alá a botlásainkat. - És ismét. Hiba, botlás, malőr, baklövés, ragozhatnám pirkadatig. Meddig soroljam, hogy magamra hagyj, és ne bánts tovább? - Ezért mondtam, hogy a legegyszerűbb, ha nem beszélünk róla. - Továbbmegyek. - Ha nem beszélünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Én sem értem őt, ő sem ért engem. Erősebb fal feszül közénk az ajtónál, amin át először hallottam a hangját, vagy annál a másiknál amin keresztül egy kihalt folyosó kellős közepén szaladtam bele mellkasába. Eddig mindkettőt a véletlen hordta az utunkba, de ezt most mi magunk csapjuk be, és helyezzük zárába a kulcsot. Logikus lehetne, hogy akkor itt és most visszakérdezzek, hogy mit nem ért, megtehetném, hogy most én szegezem neki mindazt amit tudni szeretnék, de mégsem teszem, nyelvemre harapva burkolózok némaságba. Kellemetlenül feszengek attól, ahogy rám néz, azt mégis jobban utálom mikor pillantása rólam inkább az ágyneműre siklik. Rosszul érzem magam a helyzetben, a kérdéseinkkel, válaszaink nélkül, egyszerre szeretnék mindent elordítani ami feszít, és fogni be a számat, nehogy véletlenül is megtehessem ezt.
Nem tudom, hogy ki beszél belőlem, ki mondja ilyen lágyan ki azokat a szavakat amikről legszívesebben tudomást sem vennék. De hát ez a logikus nem? Ha folyton csak bántom, minek? Hiába szeretnék erősnek és határozottnak tűnni, abban a pillanatban, ahogy utolsó szavam elhangzik, egy pillanatra lehunyom a szemem. Nyelvem szájpadlásomnak nyomódik, és hiába nem mozdultam már mióta, egy pillanatra mégis mintha megszédülnék. Lehet csak a kviddics, biztos csak a kviddics. Eddig mindig győzedelmes vigyorra görbült a szám, ha elismerték az igazamat, de bármit megadnék azért, hogy most azt mondja hülyeség volt, és márpedig ő innen nem tágít, amíg el nem oszlik közülünk a feszültség. Ez azt jelentené, hogy máris megbántam?
És még mindig nem mondok egy szót sem. Mélyebben veszek levegőt a szokottnál, ujjaim belemarkolnak a takarómba, talán így állva meg, hogy felé kapjak... De nem szólok utána. Szomorú mosolyát nem tudom viszonozni, így szinte mozdulatlanul, elkerekedett szemekkel, mint aki kísértetet látott nézem ahogy feláll, és elindul. Mondanék valamit, bármit, mégsem teszem. A legjobb, ha nem is beszélünk. Ha nem beszélünk. Ahogy megszűnik a csendharang, hirtelen ezer dolog jut eszembe, amit így már nem tehetek meg, énekelhetnék neki megint, hogy felidegesítsem mint még soha senkit, hozzávághatnám a párnám, kiabálhatnék utána bármi meghökkentőt, vagy furcsát... Lehet, hogy lassúságom a szerencsém, így nem tehetek olyat amit később megbánnék. Tekintetem hátára tapad, szám megrándul, ahogy jobbulást kíván - köszönöm -, hallgatom távolodó lépteit. A plüssgurkó a székén árválkodik, mégsem nyúlok érte; egyrészt mert fáj, másrészt meg mert... Nem ő az akit közelebb szeretnék tudni magamhoz. Hol rontottam el ennyire? Rég nem a lépcsőházban. Szinte hallom, ahogy elfordítom a kulcsot abban a bizonyos zárban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Könnyű, libegős minden léptem, és talán mintha friss, halványan érezhető akácillat is keringne körülöttünk. Szemem lehunyva csak érzek, nem nézek semerre, a ritmust is odabent hallom, nem kívülről szól. Arcom az ég felé fordul, mint késve érő napraforgó tányérja tenné, miközben halkan szusszanok, mégis fáradhatatlanul lépkedve tovább. Orrom rezdül meg először a finom ébresztőre, fújok egy rövidet, szempilláim is megrebbennek vele egyszerre. Lassan lebegek ki az álomból, de jó hangulatát, finomságát húzom magammal, mosolyom kiül az arcomra már azelőtt, hogy laposakat pislogva lassan ráfókuszálnék a mellettem megtorpanó szöszke lány arcára. Mély levegőt véve nyújtózom egyet, félig-meddig beleásítva a végébe, s ujjaimmal megdörgölöm arcomat, hogy felpezsdítsem agytekervényeimet. - Szia Lau - húzódik szélesebbre mosolyom, miközben hátrébb csúszok, félfekvő pozícióm helyett immár teljesen ülve hunyorogva a mellettem állóra. - Be kellene tiltani a hétfőket, milyen galádság már tőlük, hogy léteznek - értek egyet kicsit még kásás hangon. - Tök szépet álmodtam, táncoltam és meleg és fényes volt… szerinted mikor kezdünk el gyakorolni a végzős bálra?
Talán meglepem a kérdéssel, ami csak így eszembe jut, talán nem, mindenesetre így, kora reggel nem fékezem meg csapongó gondolataimat (jó, máskor sem), és elmélkedésem hangosan is hallhatóvá válik. Amúgy nem is tudom, szoktak egyáltalán gyakorolni, vagy csak így ki leszünk lökve, hogy táncoljatok és jó napot? Brr, azért az kicsit durva lenne, inkább nem szeretném.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Udvar

Mintha egy nagyon komoly, fontos és megismételhetetlen dolgozat részletein gondolkoznék, olyan szigorú arccal meredek szerencsétlen tojásra, próbálva eldönteni a villás nyelv rontana, vagy javítana az ábra minőségén. "Minőségén." - Ó ó ó ó ó ó ó - lelkesedek be azonnal, ahogy egy fél mondat megváltoztatja az elképzeléseimet, és már nézek fel, ki is szúrva a színváltós festéket. - Zseni vaaagy - és ezzel el is dőlt milyenek lesznek majd a csillagok. Attól most tekintsünk el, hogy nappali tájképet rajzolok, lesznek csillagok, méghozzá narancs és rózsaszín színekben vibrálók, mert ez akad legelőször a kezembe.
Morcosan hunyorogva pislogok fel, én elhiszem, hogy viccesnek gondolja a dolgot, de majd - akkor nevess, ha utána festékesen szaladgálok a nyomodban, és mindenedet összekenve ölelgetlek szét a folyosó közepén.
Belemerülök a nagy csillagpöttyözésbe, így hümmögve várom a szót amire reagálnom kell. Nem lesznek itt túl sűrűn? Túl ritkán? - Jajj már, hát a festékkel töltött tojás épp olyan rossz ötlet mint a sima festék - nyögök fel, és előre látom a sorsom, ahogy a húsvétot idén Masa helyett egy két lábon járó, csöpögő festékszörny édesíti majd meg. Kornél közben kitalálja mit szeretne, titok, így hát hümmögve elkezdek gondolkodni mit is mondjak a kapott betűmmel. - Hűűha, ká? K mint Karola, ha már témánál vagyunk - vigyorodok el végül, szinte énekelve a szavakat.
- Amúgy nem - komolyodok el kicsit, hogy ne csak a viccből éljünk - szerintem tényleg jó ötlet, nem hiszem, hogy kellemetlennek tartaná. Figyelmes - toldom meg, reményeim szerint meggyőzően, mielőtt magamtól kicsit eltartva megcsodálnám az elkészült művemet. - Szerinted Kócos haza tudja vinni Anyáéknak valahogy úgy, hogy épségben meg is kapják? - hümmögök kételkedve baglyunk képességeiben, majd igazából vállat vonva lerakom a kezemből száradni egy dicső sorozat első tagját, és nyúlok a következő áldozatért. Még csak most kezdek belejönni!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Jé, hát néha hasznom is származik abból, ha gondolkozni kezdek, lehet gyakrabban kéne ilyesmire szánnom a fejem! Igyekszem a dicséret ellenére sem túllelkesedni, megpróbálom megtartani magam az izgatott, érdeklődő, de még nem hebehurgya és izgága szinten. Hajjajj, nem mondom, hogy egyszerű. Bólintok a kiegészítésre, magamban utána is ismétlem kétszer, hátha így megragad a fejemben, és legközelebb már csípőből rá tudom majd vágni, ha kérdezik. Nem is olyan csoda, de az ilyen "kiscsoportos" fogalalkozások sokkalta motiválóbban hatnak rám, mint egy óra tenné, jobban figyelek, koncentrálok. Egyébként is könnyebben tanulok olyasmit, amihez élményt vagy emléket köthetek, ugyanígy szeretem a gyakorlati jellegű dolgokat, mint amilyennek ez a kis bájitalfőzős kaland is kinéz. Azt már megállapítottam magamban, hogy itt leszünk egy darabig, elcsíptem a receptből valami olyasmit, hogy hosszú hosszú időn át rendszeresen kell kavarászni a lötyit, de őszintén? Nem akarom kimondani még magamban sem, elég az hozzá, hogy megjegyeztem és pfej, nem sokat fogunk aludni.
- Jó leszek - emelem magasba kezeimet ártatlanul, és kivételesen nem simlisségem leplezése ezzel a célom - toronyrobbanásból kijutott már bőséggel, nem kívánom újra átélni. Mondjuk vigasztal, hogy nem élném, ha épp mellettünk robbanna be... na most hazudtam, inkább tereljük is tova a témát, mielőtt lesápadok. Bólintok, közelebb lépve, majd ahogy az instrukciót megkapom, neki is látok a munkának. - Máriiiis!
Precízen mérem ki a kért hozzávalót, nem nagyzoló, hű de király vagyok mozdulatokkal, hanem egyszerűen, de annál inkább odafigyelve. Noha erre nem írta emlékeim szerint a recept, hogy apró mennyiségbeli eltérések is katttasztrófákhoz vezethetnek, amennyire csak lehet betartom az előírtakat. Kezem nem remeg meg, elvégre azért több mint négy éve - ha ezt Elenanna hallaná, nevetne - főzök üstben bájitalokat, ha most izgatottabb vagyok is, mint egy kora hajnali bájitaltanon, nem engedem - nem engedhetem -, hogy ez munkám minőségének kárára váljon. - Azt hiszem titokban férfinak születtem, de esküszöm meg nem tudnám mondani mi a különbség a - itt a papírra pillantok, ellenőrizve jót mondok-e mielőtt ténylegesen kiejtem a számon - nyers és a gyapjúfehér között...
Picit arrébb húzódok, hogy ideférjen mellém, de azért szememet meresztve bámulom az üst tartalmát, hátha elcsípem azt a pillanatot amikor elérjük ezt az állítólagos gyapjúszínt.
Amikor Apának kell segíteni valamit, ő mindig arra vár, hogy én adjak oda neki mindent, én találjam ki mit szeretne, miben lehetek hasznos - ezt határozottan nem szeretem, ám a berögződés nem hagy nyugtot, így egy halk - öö - zés után, amit csak azért kezdek, nehogy megzavarjam, inkább belekérdezek mit csináljak, mintsem várok. - Előkészítsem a duriánpasztát és a vizet?
Maximum lepisszeg, vagy azt mondja, hogy még ne. A receptnek ez a része még megy fejből, így hát nem kell elszakítanom pillantásom az üsttől - legalábbis egyelőre nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

A halvány lámpafényt tompán veri vissza tollam fém csiptetője, azonban nem állok meg bámulni az általa papírra vetülő kis téglalapot, körmölök tovább. Halkan surrog a tollhegy a papíron, ahogy újabb és újabb sort töltök meg a beadandóm szövegével, de írásom kapkodó, maszatos. Tekintetem már nem is a betűket figyeli, úgy írok tovább, hogy közben a tankönyvben lapozok egyet, keresve az információkat. Gyorsabban, gyorsabban, nem leszek kész. Feltűröm ingem ujját, és fél füllel hallom ugyan, hogy reccsen az anyag varrása, de nem zavartatom magam. Oda sem figyelve tűröm be a vékony, kibomlott cérnaszálat, s simítom hátra újra - már vagy ezredszerre - tincseimet. Meleg van, de nem mertem ablakot nyitni, így a polcok rejtekében próbálok minél kevésbé észerevehető lenni.
Az elmúlt időszakban kifejezetten óvatos voltam, nem császkáltam (annyit) éjszaka mint előtte, de teljesen megfeledkeztem erről a beadandóról a szülinapom miatt és... hát, ha nem is időben, de még leadás előtti este eszembe juttatták a többiek. Sötét varázslatok kivédése hm? Jó kis kutatómunka hm? Ehhez egy dolog lenne igazán szükséges, mégpedig az idő, de az meg ugye nekem pont nincs. Nagyon nőiesen hajolok az asztal fölé, lábaim a szék lábai mögé fűzöm, cipőm mellettem hever valahol, ahová vagy egy órával ezelőtt lerúgtam - akkor még nem sértettem szabályt ittlétemmel. Ellenben most... hajjajj. Ezek a könyvek nem találhatók meg a körletben, szóval nincs túl sok választásom, kénytelen vagyok ebből élni. Nem, nem nem, lapozgatom őrült módjára a tankönyvet, majd mikor csalódottan beletörődök, hogy ismét nincs benne az a rész amire szükségem van, felállok és a polcokhoz sietek. Igen, jól gondolod, ezért van előttem még három másik is. Lábujjhegyről próbálom lekalimpálni a vaskos kötetet, kecsegtető címmel, de ne már Masa, ne légy ilyen mugli - leinvitozom.
Nagyot puffan az asztallapon, én pedig elnyomok egy tüsszentést, ahogy kinyitva arcomba kapom legalább egy év porát. Bekönnyező szemekkel dobom le magam újra a székre, felcsapva valahol a kétszázadik oldal környékén, és visszatérek a munkához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ezerhétszáztizenhétben nyilvánították megbocsáthatatlannak - eh vagy ez a főbenjáró lenne már és arra fordítsam? Miért csak angolul találom meg amit keresek? Mindegy, nem akadunk fent ezen, mondjuk, hogy főbenjáró, szóval ezerhétszáztizenhétben lett főbenjáró átok a crutiatus a másik kettővel, izé, a jellemzői közé tartozik a nyikorog az ajtó és lábak kopp- oh. OH. Kezem mozdulatlanná dermed a közeledő léptek hangjára, csak hogy aztán még szorgosabb körmölésbe kezdjek fel sem pillanatva. Lábaimat már eresztem le a földre, hogy ha elküldenek még az utolsó pár gondolatot le tudjam írni, amit csak lehet be akarok sűríteni a sorok közé és a fejembe, ám a várttal ellentétben - nem ez történik. Csíkot húzva áll meg kezemben a toll, tarkómon apró pihék bizseregnek fel a hangra, miközben Henrik tovább sétál. Egy pillanatra önkéntelenül is hátára emelem, és ottfelejtem tekintetem, sőt ki tudja meddig bámulnám (pillanatra mi?), ha nem tűnne el a sorok között. Olyan rég szólt hozzám utoljára - teljesen kimegy a fejemből minden a crutiatussal kapcsolatban, bambán meredek a tankönyvre egész addig, míg a szék nem csikordul, s helyet nem foglal.
Ééééééééééééééés azután már az arcát fürkészem. Ujjaim között a toll fel-alá vándorol, hegyének nyomán apró satírozás marad a margón kívül. Nem tudnám jól megfogalmazni mit érzek, sőt mit jól, egyáltalán  nem, de balom idegesen szorul ökölbe, elrejtve remegő zavarom. Nem kérdezem miért nem küld el, őszinén örülök, hogy nem teszi, és nem, nem csak azért, mert muszáj lenne haladni, hanem mert- oh a fene, tényleg. Muszáj lenne haladni.
- Köszönöm - köszörülöm meg végre a torkomat, hosszas késlekedés után, pillantásomat már szegezve is a fejezetre. A hosszas csendességtől hangom kicsit mélyebb a szokottnál, még az én fülemnek is morcos hatást kelt, pedig én tudom, hogy a legőszintébb szó volt ez ami csak lehetett. Ahogy elhallgatok, elindul a fejemben a mi van ha zavarbaejtő szólama, és fejemen egy pillanat alatt szalad át, hogy ez az egy szó hány ezerféleképpen lenne értelmezhető, PLÁNE ezzel a hangsúllyal. - Tényleg - teszem hozzá halkan, de végeredményben lágyabban. Ez már elég barátságosan hangzott? Nem akarok vitát szítani... most olyan mintha... Igen, határozottan olyan, mintha madárlesen ülnék az erdőben, és megjelenne egy fülemüle, én pedig lélegzetvisszafojtva várnék, alig mozdulva, nehogy elriasszam. Mert ezt teszem nem? Elriasztom... Mindig csak elriasztom.
Fekete betűk sárgás alapon, ezt figyeld Masa, ne őt bámuld, kérlek! Légy normális, az ég áldjon meg! - korholom le magam, így egy határozott arcnyönyörgetés után visszakanyarodok saját dolgomhoz, fokozatosan véve fel a korábbi őrült jegyzetelési tempót. Gyorsabban gyorsabban... de igazából valahogy már nem megy olyan gyorsan, valamiért már nem bánom, ha tovább kell ittmaradnom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Vajon lehet érezni a ki nem mondott szavakat? Az az ami megfeszül közöttünk, és addig csípkedi az arcom míg ki nem ül rá egy bolond mosoly? Egy halvány, már-már hitetlen vigyor, amit orrom aljának dörzsölésével próbálok leplezni, ne kapjon rajta, ha esetleg idenézne. Ha egy pár centivel magasabb lennék lábam nem járna ilyen könnyedén és hangtalanul előre-hátra a szék alatt, de így mivel eléggé hátrahúzódtam pont elfér a talpam anélkül, hogy zoknim a padlóhoz érne. Merthogy jár ám, önkéntelenül lelkesülve fel, még arról is elfeledkezem, hogy amúgy menynire fáradt voltam pár perce és mennyire elegem volt mindenből. Hozzám szólt, akkor mégsincs akkora nagy baj nem?
Elég, de komolyan. Rám fagy az önámító, keserű boldogság, kis vésővel feszegetem le az utolsó darabkákat is. Hogy ne lenne baj, csak ámítom magam. Hajam előrehull, egy sóhaj után balom eltökélten mozdul a könyv felé, hogy lapozzon, míg jobbom folytatja tovább a beadandót - de hogy én hol vagyok mindenközben, az nagy talány. Próbálok, komolyan próbálok koncentrálni, hosszú hosszú percek múltán azonban feladom az önámítást. A plafonra nézek, egyszerre nyújtva ki ezzel elgémberedett nyakam és odázva tovább amire készülö- elég már... ha habozok később mitől lesz jobb? Rápillantok. Bár zavarba is jöhetnék, hogy nyíltan bámulni kezdem, most túl ideges vagyok hozzá, ajkamat rágcsálva kelek fel.
Bizonytalan léptekkel megyek közelebb, kezem végighúzom a széktámlák hepehupás csíkján, és az asztalt nem megkerülve megállok vele szemben. Figyelem, majd egy mély levegővégel után csikordul a szék, hogy rákuporodhassak - mégha csak fél fenékkel, felpattanásra készen is. Megköszörülöm a torkom, halkan, de ajkamat rágcsálva várok egy picit, hogy leírhassa ami épp a fejében van. Nem tudom mi erre az alkalmas pillanat, egyáltalán van-e, és csak reménykedni tudok, hogy nem megy el, de... nézem, és várok, majd úgy döntök lesz ami lesz, belekezdek.
- Khm. Én... én sajnálom amit mondtam. Nem kellett volna úgy beszélnem veled, sem elhajtani, és most is tiszteletben akartam tartani a döntésedet, amit akkor hoztál, amikor nem jöttél be odafent és sajnálom, biztos vagyok benne, hogy most is inkább örülnél annak ha nem ültem volna ide, hanem békénhagynálok és folytathatnád, de nem voltam rá képes, én... - nyelek nagyot - megijedtem. Attól ami történt, attól amit gondoltam róla, attól amit gondoltam hogy gondoltál róla és rólam, attól... az egésztől. Megijedtem, féltem a szemedbe nézni utána mert nem tudtam hogyan kellene kezelnem és... - behunyom a szemem, eddigi összevissza hadarásom suttogássá halkul, ahogy készülök rá, hogy elismerjem a dolgot. - Inkább bántani akartalak, csak hogy ne legyen kínos. - Jézus, ez eddig is ilyen borzalmasan önzőn hangzott? Megnyalom kiszáradt ajkaimat, tekintetemet lesütöm ölemben összekulcsolt ujjaimra. - Azt gondoltam, hogy ha úgy megbántalak, hogy többet ne akarj látni az megoldja a dolgot, de... attól még igenis bántottalak, és nem lett volna szabad. Nem akartam, hogy ez legyen - mutatok sután kettőnk közé -, nem... nem gondoltam komolyan amit akkor mondtam, és azóta is bánom, csak... Mindegy, csak bocsánatot akartam kérni. Nem azért, hogy... nem azért ami történt, hanem ahogy beszéltem veled utána. Én... ne haragudj. Most sem akarlak tovább feltartani, de nem akartam, hogy még az én szavaim is fájjanak... mármint lehet nem is jelentettek semmit. Mindegy. Túlkombinálom, valószínűleg nem zavart annyira mint engem, miért is kellett ezt most megint felhozzam...
Felváltva hadarok, és halkulok el, próbálom kimondani ami először eszembe jut, és mégis átgondolni mielőtt még nagyobb galibát okozok. Utolsó mondataimnál már szinte kapaszkodok első tincseimbe, egyszerre próbálva meg elbújni mögöttük, és erőt meríteni ahhoz, hogy ne pattanjak fel azonnal az idegességtől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem lep meg a kedvesnek csak szemellenzővel, várakozónak alvómaszkkal mondható ábrázat, olyan régóta kikívánkoznak már belőlem ezek a szavak, hogy a nyilvánvaló szívesen-nem-látottság ellenére belekezdek. És csak mondom, és mondom, egyre jobban belekavarodva, hogy miközben tőle próbáljak elnézést kérdni, lehetőleg ne véssek rá újabb sebeket. Így is sokkal többet sikerült már ráaggatnom mint amivel a lelkiismeretem el tudna bírni - és már megint minden rólam szól. Tényleg önző vagyok. Halkan dobognak a másodpercek, kórusban a szívverésemmel, csak amíg előbbi egyet, utóbbi legalább ezret számlál. Fogalmam sincs, hogy elég érthetően fogalmaztam-e, hogy javítottam, vagy rontottam a helyzeten, nem tudom érti-e mit szeretnék tudtára adni, sem azt, hogy úgy ért-e mindent, mint ahogyan én teszem. Hiszen alig ismerem - nevetnék fel keserűen - nem csoda, hogy fogalmam sincs. És csak messzebbre löktem magamtól, honnan tudhatnám?
Bizonytalanul pislogok fel rá, ahogy elkezd beszélni, valahol örülök már pusztán annak, hogy nem állt fel, és hagyott itt. Kérdésére bólintok, hiszen leginkább valóban ez lett volna az egész célja, de hogy akkor is képes lettem-e volna így megfogalmazni a dolgokat azt kétlem. Talán akkor még tüskésebb lettem volna. Talán akkor csak megint bántottam volna, talán-... mondjuk ki mondja, hogy nem bántom most is? - Köszönöm - motyogom még miközben beszél, egészen halkan, nem zavarom meg abban amit mond, mégis melléfűzöm. Ami nekem jó. Tényleg értem - azt hiszem -, és próbálok hasonlóképpen rá gondolni, de lehet ehhez én kevés vagyok.
- Én... Én leadtam, mert... Mert azt hittem minél távolabb szeretnél tőlem maradni. Leadtam, hogy ne kelljen azon gondolkodnod, hogy vajon a következő órádat tönkreteszem-e valamivel; vagy hogy ne kelljen felelősséget vállalnod értem; és hát azért, mert ha nem vagy a tanárom... akkor az a múltkori... kevésbé... veszélyes rád nézve.
Bár először határozottnak indul hangom, nem tart ki sokáig, rövidre zárom, gyorsra fogom amit mindeképp úgy érzek, kikívánkozna. A felsorolás végéig nem tudom tartani a szemkontaktust, a lépcsőházas incidens felemlegetésével már nem tudom zavar nélkkül állni pillantását, így zúgó fülekkel sütöm le tekintetem az asztallapra. Mikor a végére érek csupán pár pillanatot habozok, aztán nagyot nyelve, bátortalanul intek felé. - Hogy látod a helyzetet?
Talán megbánom még, hogy feltettem ezt a kérdést, azonban ha ki is fejti, hogy soha többet nem akar látni, nem akarja, hogy közöm legyen hozzá, elege van belőlem, semmirekellőnek tart, és.. és... ilyenek, akkor legközelebb tudni fogom, és majd nem zavarom. Megpróbálom nem zavarni. Rossz vagyok az ilyesmi próbálkozásokban, de ha ezt szeretné mindent elkövetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nos, technikailag igen, de nem. Már nyitnám a szám, hogy megmagyarázzam, nem így gondoltam, de nincs egy épkézláb kifogásom, ami legalább számomra elfogadhatónak tűnne. Fogaim kattannak, fejem lehorgasztom, nem küzdök azért, csak hogy enyém lehessen az utolsó szó. Igazad van.
Szomorúan, igen, talán ez írja le legjobban az arcomra kiülő érzelmeket, szomorúan hallgatom válaszát. Azt mondom nem így akartam? Bólintás. Van fogalmam arról, mit akarok? Fejrázás. - El, eljöttél, ott ültél felettem komoran az ágy mellett az éjszaka közepén, miközben konkrétan előtted feküdtem kiterülve, teljesen leszedálva, zavarban és feszengve a meccs miatt. - Keserűen nevetek, épp mielőtt hitetlenkedve ráznám meg a fejem. - Akkor ott arra gondoltam, hogy egyedül szeretnék maradni, és később, mire higgadtan átgondoltam milyen hülyeséget mondtam, már nem tudtam visszaszívni. Igen. Akkor és ott valóban magamra gondoltam - tárom szét a karom -, de a tárgyleadásnál nem. Szerettem az óráidat - vallom be csöndesen, mintegy mellékesen. Épp csak egy apróság, ne is figyelj rám.
Abszolút értetlen fejjel nézek rá, még talán egy rendkívül értelmes "he" is kiszalad amikor azt mondja gyűlölöm, csak hogy ez az egész mélyvörös zavartságba csapjon át a csók ilyetén említésére. Ezer százalék, hogy én ilyet nem mondtam így, ezer százalék, hogy én ilyet nem mondtam így, ezer százalék, ezer... alig tudok figyelni arra amit ezután mond, szemgolyóim mindenhova villannak, csak Henrikre nem. Köhintek. Sőt, ez már rendes köhögés, próbálom rávenni magam, hogy értelmesen megszólaljak, mondjak bármit erre, de hát, nem egyszerű.
- Nem utállak - könyörög tekintetem megértésért - nem akarok játszani, én csak... igen, nem érzem a szavaim súlyát? Lehet. Amikor rájöttem, hogy tényleg nem fogsz hozzám szólni, először nem is értettem - mély levegőt veszek, zsongó gondolataimat próbálva kicsit lecsitítani. Pont a szavaknál, legalább egyszer válaszoljak normális ember módjára is. Nem a csókra. Nemnem. Nem. Remek, most már megint zavarban vagyok. Lassan, őrült lassan fújom ki az eddig benntartott lélegzetet, és minden könyveket pásztázni akaró porcikám ellenére visszavezetem pillantásom az övéibe. - Tudom. Nem tudok veled normálisan beszélni, eddig is ebből volt gond, és bár fogalmam sincs miért van ez így, de biztosan nem azért, mert utálnálak. Olyan vagy, mint- nem, ezt inkább hagyjuk, nincs is rá jó hasonlatom. Egyszerűen csak sajnálom, hogy ezen csúszunk el újra és újra, rajtam meg a szavaimon, ezért kértem bocsánatot, ezért kértem, hogy akkor mondd meg te mit látsz mert őszintén? Továbbra is úgy érzem, hogy valami bajod van velem. Valami ami miatt másképp kezelsz mint azt a rakat másik diákot a folyón vagy az osztályban. És az, hogy megcsókolsz majd később kijelented, hogy bájitaltól volt, és rákérdezel, hogy én akkor miért csókoltam vissza, nem olyan amire...
Hirtelen szakad vége a mondatomnak, a lassan előgyűrűző, értetlenségből táplálkozó indulatot mintha hirtelen elvágták volna. Sóhajtok, ajkamba harpva, hogy hagyjam abba, mielőtt olyat mondok amit megbánnék, megbánna. Megint el akarom marni magam mellől, de nem szeretném megint megbántani, tettem már elégszer. Ne fejezd be amit elkezdtél. Ne fejezd be. - Mindegy.