Nérel Danka
.Zárás.

Elmosolyodtam, mikor megkérdezte, jót jelent-e. Végre valaki, akinek nincsenek ítéletei ezekről a dolgokról, és nem gondolja rögtön, hogy stréber vagyok.
- Igen, jót jelent. - mondom még mindig mosolyogva, aztán rájövök, ez talán túlságosan is beképzeltnek látszik, ezért még megjegyzem:
- Gratulálok!
 Bólogatok, amikor mondja, mi készül. Jól hangzik, úgyis régen ettem már muffint. a szfinxes megjegyzésnél én pirulok el egy kicsit, majd megköszönöm a lehetőséget.
- Benne vagyok, kedves tőled. - felelem.
 Közben már csinálom is, amit Danka mond.
 Mikor készen voltunk a sütikkel, bemázaztuk őket, majd felvittük a klubhelyiségeinkbe őket. Akiknek adtam, nagyon örültek, és ízlett nekik. Ez a nap is jól zárult.

Zayday Hudson
Kutyakaland

Így, vizsgaidőszak vége felé jólesik egy kis üdítő séta. Az időjárás tökéletes és a nap sem viselkedik hatalmas kazán módjára.
 A stégen leülök, és nézem a kis hullámokat
. Olyan nyugodt itt minden! De ezt már mondtam.
 Ahogy így nézem a vizet, egyszercsak ésészreveszem, hogy a túlpart felől köközeledik egy fekete folt, széles V alakú csíkot húzva maga után. Megfordul a fejemben, hogy egy kígyó, de aztán rájövök, itt nem élnek ekkorák. Akkor mi?
 A választ fél perc múlva megtudtam, amikor is a fekete valami odaért a parthoz, és kimászott rá, majd a négy lába szépen cserben hagyta, és a kutya lefeküdt.
 Abból, amit az ülőhelyemről láttam megállapítottam, hogy valószínűleg egy labradort sodort ide a szél. Vagyis a víz.
 Mielőtt elgondolkodtam volna, hogy miért kezdett bele az úszásba, felállt, körbeszimatolt, majd elindult felém. Mit ne mondjak, a szemeim nagyra kerekedtek.
 Nem feltétlenül jó, hogyha egy esélyesen kóbor eb, aki lehet, hogy veszélyben érzi magát, feléd indul. Főleg akkor nem, hogyha egy stégen vagy, vízzel körülvéve, és a potenciális támadó egy labrador. Bár nem tudom, mennyire maradt ereje vízi harcra, de nem szeretném megtudni.
 Kétszóval esélyem sem lenne, ha nekem esne. Ez viszont nem történt meg. Helyette valami olyat csinált a csapzott állat, amire nem tudtam magyarázatot adni.
 Ahogy mellém ért, rám nézett, bele a szemembe, felnyüszített egy rövidet, majd fejével a könyökömet bökdöste, jelezve, hogy simogassam meg.
 Remegő kézzel eleget is tettem a kérésére, mire ő leült mellém. Nagyon úgy nézett ki, nem olyan régen vesztette el otthonát.
 Töprengésemből ezúttal emberi léptek zaja zökkentett ki. Mikor hátranéztem, a közeledő lányban felismertem Zayday Hudson-t, akiről Lily mesélt nekem.
 A kutyáról nem vettem le a szememet, lassan felálltam, és csak mikor láttam, hogy négylábú pajtásom csak érdeklődve csavarja fejét felénk, néztem a navinésre.
- Szia! Angelica vagyok, levitás. Tudod, az én manóm Lily. - mondtam, hátra-hátra pillantva.
- Nem tudod, kié ez a kutya? Ideúszott, és úgy tűnik, nem régen árvult el.

Zayday Hudson
Kutyakaland

Előbb a kutya, utána én. Nem haragszom, csak kicsikét meglep. Mikor végül köszön, kissé megtántorodok. Nem tudom, honnan tudja a nevemet, lehet, hogy Lily beszélt rólam, fogalmam sincs.
 Halkan sóhajtok, mikor mondja, hogy nem tud a kutyáról. Kicsit meghökkenek, amikor bátran odamegy a blökihez, és megsimogatja. Lehet, hogy én vagyok túl óvatos?
 Megjegyzésére bólogatok, és hümmögök. Persze, szerencse. Bár hiába tud úszni, nem feltétlenül szeret. Ismertem egy golden-retrivert, aki fajtájából adódóan profi úszó volt, de ahogy meglátott egy tavat, fülét farkát behúzva fordult az ellentétes irányba.
 Ez a labi viszont láthatóan imádta a vizet. Mikor látta, hogy barátságosak vagyunk, visszafordult a víztükör felé, lefeküdt, és orrát megpróbálta beletenni.
- Nem tudom, mi legyen vele... Talán először valami nevet kellene adni neki. - Gondolataimba merülök, és közben észre sem veszem, hogy pajtásunk odamegy Zay-hoz, és elkezd nyüsszögni.
 Csak a hangjára kapom fel a fejemet.
 - Nincs nálad bármilyen ennivaló? Szerintem azt érzi.

Ismeretlen

Becsöngettek jóslástanra én pedig még mindig a bűbájtantankönyvemet szorongatom. Gyorsan loholok a portrénk felé, hogy előszedjem a szükséges dolgokat.
 Miért kellett nekem megkérdeznem annak a bűbájnak az eredetét? Miért? Az hiányzik még, hogy az utánam lobogó hajam beleakadjon valamibe. A mai napomból már bármit kin...
 - Au! - Nemes egyszerűséggel ütődök neki, majd pattatanok vissza arról a valakiről, akit nem vettem észre. Egyensúlyomat vesztve kitárom a karjaimat, de így is leülök az ütközéstől.
 Körül kellett volna néznem, nem is vitás. De azért ő is figyelhetett volna, hogy ott száguldok.
 Elpirulok, mert nem szeretek idegeneknek nekiesni. És ez a pirulás már csak erősödik, amikor felnézek, és meglátom, ki akadt az utamba.
 Nem fogok szerelmes regényt, vagy verset írni hozzá. Legyen elég, hogy kedves, ázsiai vonásai, és barna haja volt. Belőlem pedig valamiért piruló-világbajnokot csinált.
 Zavart, hogy csakúgy ott ülök a földön, és megpróbáltam felállni, viszont nem sikerült. Nem, nem tört el semmim, csak a lábaim nem akarták azt tenni, amit én.

Paithoon Chaiyasan


 Hálásan fogom meg a felém nyújtott kezét, és gyorsan felállok. Lábaim mostmár biztosan tartanak, nem fogok elesni mégegyszer.
- Igen, jól vagyok, köszönöm. - Egy mosollyal is meghálálom, hogy segített. Pedig tényleg nem nagy dolog! Az ő helyében én is ezt tettem volna.
 - Nincs szükség rá. - Tétovázok egy kicsit, majd felveszem az eldobott könyvemet.
 Mikor visszafordulok a fiú felé, eszembe jut, hogy még be sem mutatkoztam.
 - Egyébként Angelica vagyok. - Majdnem kezet nyújtok, de utána valami visszatart. Helytte a könyvemet kezdem el bámulni, és érzem, hogy az a tipikus kínos csend kezd közénk szivárogni. A jóslástanóra viszont lassan letelik. Tényleg! Neki vajon nincsen órája? Nem hinném, hogy örülne, ha megkérdezném. Lehet, hogy tolakodónak gondolna, azt pedig valamiért nem esne jól.
 A csendet végül én törtem meg, amikor már kissé rosszul éreztem magam.
 - Te szereted a manókat? - A kérdés hirtelen volt, és látszólag értelmetlen. Nem nézek a fiúra, egyszerűen csak rózsavörösen szemlélem a bűbájtantankönyvemet, és gyűrögetem az egyik lap sarkát.
 Úgy érzem, ki kell magyaráznom magamat, ezért újra szóra nyitom a számat.
- Csak mert nekem van egy. - Ezt hívják nagybetűs Káosznak. A beszélgetésbe a legrandomabb dolgokat szövöm bele, és utána csak az arcom pirosodik.

Paithoon Chaiyasan

Bemutatkozásán elmosolyodom, mert neve egy kiscicára emlékeztet. Amikor felnézek újra, arca tényleg jobban hasonlít egy macsekra, mint emberre. Vagy csak a szemem káprázik, nem tudom.
 Még mindig sül az arcom a felesleges kérdés miatt, de a válasza rögtön megnyugtat. Nem mindennap találkozik az ember olyannal, aki hisz a reinkarnációban. Ez most egy ilyen, ritka nap volt.
 Hagyom, had mondja, milyen jó, hogyha van egy manónk, közben pedig gondolkozom. Kérdezzem meg, vagy ne kérdezzem meg, hogy milyen vallású? Illik az ilyet szóvá tenni egyáltalán? Nem, biztosan nem. Pedig én most úgy feltenném ezt a kérdést...
 Az arcom azonban beszél helyettem. Felismerés tükröződhet rajta, boldogság, és még valami.
 Elismerem, nem túlzottan levitás viselkedést tanúsítottam az elmúlt hetekben. Theon és Nyálka esete, és most még az érzéseimet sem tudom titkolni. Remélem nem küldenek el a levitából... miért küldenének? Túlaggódom. Mindent túlaggódok.
 Amint idejutok, már csúszik ki számon egy mondat, hiába húznám vissza teljes erőmből:
- Remélem, Lily nem Buddha földi. Akkor apa nem úszná meg. -
Én nem kérdeztem semmit. Én csak kiejtettem a számon azt, amire csak gondolni kellett volna.
 Amennyit tudok erről a vallásról, azt szűrtem le, főalakja nem túl bosszúálló. Nem tudom, miért mondtam ezt. Tényleg nem!
 Valahogyan úgy érzem, Cat közelében beszélnem kell.

Pai

Amikor a holdmedencéből kiérek, utolér a hatalmas búbánat. Eddig bírtam, hogy Moon ennyire megváltozott. Könnyek szöknek a szemembe, úgy megyek lassan a réten át. Csak kóválygok, közben pedig hullanak csendben a könnyeim. Nem én voltam a hibás! Nem tehetek sem erről, sem pedig arról, hogy oly sokszor történik velem rossz dolog. Minden felfogás kérdése, és ez nekem nem túl fényes.
 Egy-egy rosszabb időszak után jön egy barátkozós, vidám szakasz. Ezek mindig feldobnak, és a következő rosszat már jobban viselem. Remélem egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz akkora ugrás a kettő helyzet között, és akkor nem érezném magamat balszerencsésnek. Mondjuk most sem annak érzem magamat, hanem elkeseredettnek.
 Gondolataim közül egy apró szárnysuhogás zökkentett ki. Már nem könnyezek, úgyhogy tisztán látom otthoni baglyunkat, Pihét. Meglepődök, mert már régen nem kaptam anyától levelet.
 Amit pedig Pihe nyújtott át, tőle jött. Kicsit remegő kézzel kibontottam, és elkezdtem olvasni anya kicsit akadozó írását.

"Kedves Angeli!"- csak ő hív így-
Azért írok, mert történt pár dolog, ami téged is érint. Tudod, még te kérted, hogy írjak le mindent. Candy sajnos meghalt. Nem betegségben, tudod, már idős volt. Ne aggódj, nem szenvedett sokat, csak elaludt.
 A másik pedig egy talán még ennél is rosszabb hír. Apádat, és a csoportot elkapták, ítélet még nem született, lehet, hogy nekünk nem is mondják meg.
 Sajnálom, hogy nem a reggeli postával küldtem Pihét, de akkor kaptam a hírt Robertről.
 Remélem nálatok minden rendben, és nem ilyen ott az élet. Persze itt sem rossz, ne aggódj! Üdvözlöm Moont, mondd meg neki, várjuk a szünetekben.
 Ölel:

Többször megálltam az olvasással, mert nem bírtam.
 Meghalt Candy. Az egyik kedvenc kutyám volt. Elkeseredek, és már kisebb lendülettel nézem a sorokat.
 Apám híréhez érve ismét elakadok. Örülnöm kellene neki? Mégiscsak az apám! Miért fáj az annyira, hogy elkapták, méghozzá jogosan? Nem, nem tudom. Így, kétszeresen sokkolva erőltetem szememet az utolsó pár sorra. Bár ne tettem volna.
 Moon említésére ismét eltörik az a bizonyos mécses, a levelet pedig összegyűröm, és kezemet ökölbe szorítom. Meg kell nyugodnom! Nem sírhatom el magamat itt, a rét kellős köze... késő.
 Hirtelen tör ki belőlem minden, és az sem állít meg sírásomban, hogy lépteket hallok hátam mögül.

Pai

Mikor a lépések elhalnak, és gazdájuk megszólal, meglepetésemben elállnak a könnyeim. Egy zsebkendőt halászok elő talárom mélyéről, közben a levelemet leejtem. Nem nyúlok utána, nincsen rá szükségem.
 Orrfújás után piros szemmel felnézek a macskás fiúra, aki meglepett az érkezésével. Nagyon gyakran futunk össze, igaz, még csak kétszer találkoztunk, de akkor is. Nekem ez a kettő is sok. Vagy csak én vagyok újabban ennyire zárkózott, hogy csodálkozom azon, ha valaki odajön hozzám? Talán nem is fontos ez.
 Kérdésére picit megingatom a fejemet, és veszek egy mély levegőt, hogy ne kezdjek el megint sírni.
- Kicsit hosszú. Vagyis talán inkább bonyolult. - Megeresztek felé egy gyenge mosolyt. Nem szeretném untatni, sem pedig az idejét lopni. Egyáltalán nem biztos, hogy kíváncsi arra, mi történt velem.
 - Nem hinném. Hacsak nem tudsz holtakat feltámasztani, vagy emléket a jelenbe hozni... - Igen, megint kezdem túldramatizálni a dolgokat.
 Amikor a negyedévesek elhaladnak mellettünk, grimaszolok, és megint megcsóválom a fejemet.
- Nincs jobb dolguk? - Teszem fel a költői kérdést. Ekkor pillantom meg a fiú kezében a könyvet, amit pont úgy fog, hogy nem látszik a címe.
- Mit olvasol? - A hangom már azinte teljesen tiszta, talán csak egy kicsit remeg.

Lena
Ültessünk "virágot"

 Lena Felagundot nemrég ismertem meg. Mikor bemutatkozott, a nevéről először csak a bájitaltantanárom jutott eszembe, utána pedig a pletykák. Azok, amik Charlotte Felagund körül keringtek. Nem szoktam pletykák alapján ítélkezni, de azért a Felagund név óvatosságra intett. Nem volt kedvem sértegetéseket hallgatni, vagy bármi mást elviselni.
 Ígyhát egy kicsit tehát gyanakodva fogadtam el az elsőéves Lena felkérést a virágültetésre.
 Ettől függetlenül kíváncsian vártam a kitűzött időpontot, és előszedtem a gyógynövénytan felszerelésemet. A hajamat is kontyba kötöttem, és már indultam volna, amikor egy számomra ismeretlen negyedéves odajött hozzám, és elkérte a bűbájtan beadandómat. Negyvenöt percbe telt, amíg leráztam, úgyhogy már futnom kellett, hogy odaérjek Lenához.

 Amikor a lány mellett kicsit kilihegtem magamat, kutató pillantást vetettem rá.
 - Szia! Bocs hogy késtem, feltartottak. - Remélem nem haragszik. Tényleg nem lenne jó, hogyha elkezdene valamit terjeszteni rólam... jaj, verjem már ki a fejemből ezt az átkozott előítéletet!
 Kicsit sietve elindulunk a tanári mosdó felé, majd be Lena be is megy. Én meg csak állok értetlenkedve az ajtóban. Nem, nem megijedtem, csak meglepődtem. Egy pillanatig habozok, majd besurranok a lány után.
 - Mit is csinálunk pontosan? - A hangom kíváncsian cseng, de ugyanakkor gyanakvó is. Rosszindulatból rángat bele valamibe? Hogyha nem, én megteszem, elültetem amit szeretne. Tekergő voltam, a csínytevés jóformán a véremben van. Persze nem feltétel nélkül. Ne essen senkinek nagyobb baja, és ne omoljon ránk a torony. Akkor boldog leszek.
És hogyha mégis Charlotte rosszabbik oldala tükröződik benne? Akkor majd kitalálok valamit.
 Azon is csodálkozom egy rövid ideig, hogy egy levitás szeretne szabálytalant tenni. Várjunk csak? Masa, Moon, és én is levitások vagyunk. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy nem hinném, hogy szerepel a házirendben, hogy növényt ültetni a tanáriba tilos.
 Bár lehet, hogy amire most készülünk, nem néznék jószemmel a tanárok.

Lena

Kérdésére csak egy halvány fintor fut át az arcomon. Meggondolni magam? Az kéne még, hogy itt, az ajtóban megforduljak. Neeem, egy volt tekergő ilyet nem tenne. Válaszára felhúzom a szemöldökömet, bár ezt ő nem láthatja. Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy ameddig nem ördöghurkot ültetünk, minden a legnagyobb rendben. Ugye egy elsős nem szerezhet ördöghurok palántát? Nem. Biztos, hogy nem. Még akkor sem, hogyha Felagund az illető.
 A sötétbe lépve hunyorogni kezdek, és előkotrom a pálcámat. Szinte a lány kérésével egy időben suttogok el egy lumost.
 Lena palántáira irányítom a fényt, majd kicsit hátrahőkölök. Csalánok? Nem igazán erre számítottam. Inkább valamiyen különösen büdös virágra, vagy hasonlóra. Persze, a csalán sem túl kellemes, de szerencsére még belefér a tekergőéletbe.
 Sóhajtok egy halkat, és kicsit késve, de válaszolok Lenának.
- Ez csak természetes. Nem tudtam mit ültetünk, úgyhogy elraktam. - Pálcámat egyik kezemben tartva előkotrom a kesztyűket, és egy kis bénázás után felhúzom őket.
 Kíváncsian figyelem a lányt, és mikor felémnyújtja a kupacot, egy aprót bólintok.
 - Persze, segítek. Tedd le a földre, kérlek! - Lehet, hogy kicsit meglepi a kérésem, de nekem, hogyha nem muszáj, nincs kedvem lefolyókba nyúlkálni.
 Akár leteszi, akár nem, pálcámmal a kupac felé intek, majd pöccintek, miközben a megfelelő bűbájt mormolom.
 - Vingardium leviosa! - Erre a felső papír felröppen, és az apró intéseimet követve a kagylóban landol.
 - Ez így sokáig tartana. Lássuk csak! - Egészen belemelegedek a feladatba. Kezd tetszeni ez a mai kaland, mert emlékeztet arra, milyen volt Zippmancsékkal járni a kastélyt.
 A következő lapokat nagy galacsinokká gyűröm, és úgy reptetem őket rendhagyó helyükre.

Andretzky Korinna

Még másodévben kért meg Lovászi Lara, hogy vigyek verset a naptárjukhoz. Igen, azóta két év eltelt, de a versek csak szaporodtak, és úgy gondolták a szerkesztőségnél, hogy tesznek mégegy próbát, vagyis kérnek még pár verset.

Mostmár sokkal nyugodtabb vagyok, mint az első ilyennél. Ez nem jelenti azt, hogy nem töltöttem órákat a vers kikeresésével, és azt sem, hogy nem aggódok amiatt, hogy megsértem valahogy a munkatársat, akit Lovászi Lara küldött a versekért. Egyszerűen azt jelenti, hogy nem félek annyira a beszédtől, hiszen akkor talán még kevésbé voltam oda az emberi társaságért. Vagy fordítva? Nemtudom most eldönteni.
 Közben lassan lépkedek, kezemben a versekkel, és oda is érek ahhoz a padhoz, amin pár éve nyújtottam át remegő kézzel költeményeimet.
- Szép napot! - köszönök udvariasan a padon ülőre, és kezet nyújtok.
- Angelica vagyok a versekkel. - mondom, és elmosolyodok.

Dina

Nagyon szeretem az állatokat, és amikor meghallottam, hogy nincs vadőr, elkezdtem tervezgetni az állatlátogatást. Ez most nagyon önfejűnek, és lázadónak hangzott igaz? Pedig nem annak szántam.
 Egyik szép napos reggelen úgy gondoltam, ideje lenne lemenni a hippogriffekhez. Lunát megkértem, hogy vadásszon néhány nagyobb egeret, de ő csak feküdt az ágyamon, és lustán nézett rám.
 Úgy gondoltam, szükségem lehet egy társra, akivel hozunk húst a konyháról, és társaság lesz, mert nem szerettem volna egyedül menni.

Így akadtam Dinára, aki éppen a portrénk előtt sétált. Megkérdeztem, hogy jönne-e velem megetetni és simogatni a hippogriffeket, ő pedig beleegyezett.
 Kértünk Lilytől néhány szelet húst, és már mentünk is kifelé.

Lassan odaértünk a vadőrlakhoz, ahol éppen kószált egy lómadár.
 - Ki menjen előbb? - Fordulok a lányhoz kérdőn. Nem zavarna, hogyha ő szeretné előbb megsimogatni. Addig amíg nem válaszol, csak nézem a jószágot.

Lena

 Mostmár csak magamban lepődök meg Lena megjegyzésén. Hogyha nem tudnám, hogy egy 14 évesről beszélünk, azt hinném legillimentor. Az is lehet, hogy simán csak Felagund, bár az ellenszenvem kezd alábbhagyni velük szemben. Nem tűnik ez a levitás lány túlságosan bunkónak, akármit mondjanak a nővéréről. Azért az ördöghurok egy kicsit talán túlzás.
- Egy nagyon picit meglepődtem, nem mondom. De a csalán is egész jó! - vonok egy aprót a vállamon, és mosolygok.
 Közben végzek a papírokkal, és elégedetten nézem a munkám gyümölcsét.
 Mi ezt elsőévben tanultuk, nem? Mindegy, majd megkérdezem a bűbájtantanárt.
 A következő kérdés meglep, de nem nagyon. Mindenki szeretne jobb lenni valamiben, azt hiszem. A válaszon elgondolkozok.
 - Várffy professzor lehet, hogy örömmel fogadná az igyekezetedet. A kívánságok termében tudnál egyedül is gyakorolni, de azt nem javaslom. - mielőtt felháborodna, hogy miért féltem, gyorsan magyarázkodni kezdek. - Azért nem, mert hiába néznéd ki egy könyvből a varázslatot, egy tanár, vagy más mágus sokjal jobban eltudja magyarázni a működését. - kis bólintással nyomatékosítom. Nem szeretném, hogy egyedül gyakoroljon. Az elmondottakon kívül persze ott van még az, hogy ez veszélyes is lehet, sőt, lebukni is nagyon könnyű vele.
- Szóval a legjobb, és legszabályosabb módszer valamelyik tanár, aki nem hiszi azt, hogy te leszel az új, az ötödik tekergő. - Szerintem ez a téma lezártnak tekinthető, de a kérdéseire még válaszolok szívesen, hogyha van egyáltalán.
 Kérésére bólintok egyet, úgy intek a virágföldes zsákra.
- Szerintem ezt már tegyük kézzel. Mit gondolsz? - nézek rá, egy nagy marék földdel a kezemben, amit utána belepottyantok a csészébe.
 Gyorsan betömködöm, és utána átveszem a megtermett csalánt. A sárkánybőr kesztyűn nem csíp, úgyhogy vidáman ásom be a nagy növény gyökerét.
- Aquamenti! - varázslatomra a föld benedvesedik, egy kicsit talán túlságosan is, de az újság és a csalán kibírja. Majd legközelebb egy kannába teszek vizet.
- Van nálad kanna? - Hogyha nincs nem baj, mert még mindig nálam volt a pohár, amiből Theonnal ittunk. Igen, ennyire felejtem el a talárjaim zsebét átnézni. Mondhatjuk, hogy egy poharat csak észreveszek, de nem. Valahogy elkerülte a figyelmemet.

Dina

 Igaza volt, ez valóban nem egy házirendhez illő kószálás lesz. Eddig kétszer voltam az erdőben, ebből egyik sem volt túl szívderítő, de még most is vonzottak a fák és az árnyak. Annyi dolgot megúsztunk már, és most nem is megyünk be az erdőbe. Így nyugtattam magamat útközben.

Mosolyogva nézem az állatot, ahogy Dina simogatja. Szerencsénkre egy egészen szelíd akadt a nyomunkba, így egyetlen egy apró nyelés után lassan elindulok a hippogriff felé.
 Kíváncsian nézett, nekem pedig helyzethez illő módon csípni kezdett a szemem. Jó mélyen meghajoltam, nemsokára pedig a jószág is így tett. Odamentem hozzá, és kinyújtottam a kezemet.
 - Szervusz nagy madár! - barátságosan rámosolygok, és megsimogatom, utána pedig odaadom neki a húst.
 Lassan eltávolodok tőle, és körbenézek. Tőlünk nem messze áll egy másik hippogriff, ránk emelve csillogó szemeit.
 - Odanézz Dana! - mutatom az irányt suttogva - Szerintem érzi a hús illatát. Remélem egyedül van. - Kettő hippogriffre még lehet figyelni, de háromra már nem igazán. Az új, teljesen kávészinű mögött viszont nem látszott semmiféle mozgás. Megnyugtató - gondoltam magamban, és kérdőn néztem a lányra, hogy mi legyen.

Házvezetőnő

 Órák után úgy gondoltam, lemehetnék a faluba. Kivételesen teljesen legálisan szerettem volna. Viszont Láss csodát! Egy árva tanár sem akadt az utamba. (A tanári is üres volt, nem vagyok lusta. Nagyon.)

 Már éppen kiléptem volna engedély nélkül, amikor a kapunál megláttam a házvezetőmet,és gyógynövénytantanáromat. Na, mégsem járok a tilosban. Gondolom magamban kicsit lemondóan.
 - Szép jó napot professzor asszony! - intek, és odamegyek hozzá. Remélem nem zavarom. Még csak most jött ide, és máris zaklassák a magamfajták? Neeeem.
- Szeretnék engedélyt kérni... - a hangom elhal a mondat közepén, mert meglátom Nessza tanárnő arcát. Eléggé zavartnak tűnik. Csak nem eltévedt? Ekkora bolondság sem jutott még eszébe senkinek. Egy tanár, aki eltéved az iskolában? Neeeem. Ez képtelenség. Ugye?
- Segítsek valamit? - Igyekszem nem elveszett gólyának kezelni, de az utóbbi tanórái és a jelenlegi arckifejezése ezt nehézzé teszi.

Lena


Nem tudja, kik azok? Érdekes. De talán jobb is így, nem?
- Igazán nem fontos. Hogyha érdekel, később elmondom.
 Vidáman tömködöm a maroknyi földdarabokat a lefolyókba, nem is gondolok már rá, mit csinálunk. Az utolsónál megállok, és egy kisebb sóhaj után kezelésbe veszem.
A föld hűvössége átérződik a kesztyűmön, illata pedig eljut az orromig. Egy pillanatra becsukom a szememet, és felidézem az Elle nénis erdőkalandot. Bárcsak mennénk mégegyszer! Úgy metanulnék néhány dolgot! Végül rácsukjuk a tetőt az utolsóra is, és pakolni kezdünk. Kicsit még mindig a föld illatának hatása alatt állok, úgyhogy kicsit későn válaszolok Lenának.
- Nem, de megvagyok átkozva. - vigyorgom el magamat sejtelmesen. Persze erről nem mondok többet, de ennyi talán elég is. Majd később. Magyarázom magamnak.
- Dehogynem vágyok rá! Csak én sem ford... - elakadok, mert hát igazából fordultam én valakihez csak - amikor elmentünk vele egy felfedezőútra, akkor átkoztak meg. - hozom ki magamat a szavak labirintusából, és begyűjtöm a maradék dolgokat invitok áradatával.
 Vajon Azért kérdezte? Nem, nem hinném. Nem lenne jó ötlet nekem tanítanom, válassza csak Várffyt.

Nessza néni
Szellemeskedés

Tegnap este halloween estéje volt. Ez természetesen ez felkelthette volna a gyanúmat. Nem lett volna szabad meginnom a babaház után azt a pohár töklevet. De mit tudtam én akkor? Csak ittam, sorra, már a számát sem tudom.
 Reggel, amikor felkeltem, és kikászálódtam volna az ágyból furcsán éreztem magamat. Olyan üresnek, áttetszőnek, mintha üvegből lettem volna. Lekászálódtam az ágyról, és ekkor ért a második meglepetés. Nem érte a lábam a földet! Hiába próbáltam lejjem menni, nem sikerült.
 A furcsa érzés erősödött, majd ijedtségbe csapott át. Hogyha lebegek, áttetsző vagyok, és nem tudok megfogni semmit, akkor én most... Felemeltem szürkés, halvány kezemet, és kinyújtottam az éjjeliszekrény felé, amin aztán szépen átsuhant. Egy szellem vagyok! Ijedten hátrafordulok, mert aki szellem, az ugye halott is, de ez a gondolat szerencsére hamisnak bizonyult. Sehol nincs holttest, vagyis én most egy csíny áldozata vagyok. Mondjuk ez nem is olyan rossz.

 Ellebegek a klubhelyiségünk felé, ahol kisebb pánikot okoz a megjelenésem. A kérdésekre nem válaszolok, csak megyek előre. Megfordul a fejemben, hogy nem kellene mindenki átgázolnom, mehetek én magasabban is. Ahogy ezt kigondolom, felemelkedek a többiek ijedtségére, és megyek tovább. A folyosón néhányan utánam fordulnak, vannak akik ijedten arrébb ugranak, és olyanok is, akik sajnálkozva néznek.
 Kezd nagyon tetszeni ez a lebegés, és falon átmenés dolog. Lehet, hogy nem is kérek ellenszert, hanem megvárom, amíg a hatása magától letelik.
 Megérkezek a tanári ajtajához, és bekopognék, de a kezem átsiklik a fán.
- Hát persze. - sóhajtok, és belebegek a szobába. Odabent szerencsére csak Nessza néni van.
 - Öhm... Elnézést a zavarásért tanárnő. - Nem szeretném a frászt hozni rá, de bizonyára sikerült.
- Mint látja, egy aprócska probléma merült fel a jelenlegi dimenziómmal kapcsolatban. - Azért megpróbálok egy kicsit nyugtatóan is beszélni. - De ne tessék aggódni, élek és virulok. Mármint... Valami olyasmi. - Ez nem sikerült, el is kacagom magamat rajta. Olyan furcsa, kicsit visszhangzó nevetéssel. Azért tényleg remélem, hogy a tanárnő nem fog kifutni ijedtébe.

Korinna

Jelzésére leülök és kíváncsian, kicsit izgulva várom, mit mond a versekre. Egy kicsit lehet, hogy túloztam amikor azt mondtam, nem izgulok.
 Mikor megszólal, azt hiszem először, a lapokról fog beszélni, de rájövök, hogy nem.
- Majd megpróbálom betartani. - mondom, miközben kicsit nevetek. Én még néha a felsőbb évesekkel is magázódok, de most tényleg megpróbálok odafigyelni.
 Szemeim elkerekednek, és egy kis büszkeség is elönti a szívemet a dicséret hallatán. Vajon tetszene másoknak is?
 - Még nem gondolkoztam rajta, de igazán köszönöm az ötletet. - Vagy minek is nevezzem ezt? Nem tudom. Talán ajánlat, vagy valami hasonló. Minden esetre vidáman kezdem tervezni magamban a kicsi könyv borítóját, és a versek sorrendjét.
 Egy rövid elkalandozás után felnéztem Korinnára. Hiába vagyok ennyire boldog, azért tartok attól, hogy nem tetszenek majd a verseim az embereknek.

Kincső
Mandragóra rágcsálás

Amikor megbeszéltem a tanárral a részleteket, még boldog mosollyal az arcomon mentem órákra másnap. Amikor azonban teliholdkor bevettem a számba a növény levelét, és a leve elérte a nyelvem, háromszor átgondoltam, akarom-e én ezt. Végül arra jutottam, igen. Szereztem egy holdnaptárat, bejelöltem a mandragórarágás végét, és belevágtam a napba.
 Most már minden órának vége, én pedig a hidegben sétálgatok, és olvasgatom a bájital hozzávalóinak listáját. Némelyiknél felvonom a szemöldökömet, hogy ezt majd hogyan oldom meg, de a kihívás csak még izgalmassá teszi gondolom.
 Iszok egy kis vizet a kulacsomból, de ez csak kicsit enyhíti a levél rossz ízét. Sebaj, majd hozzászokok.
 Így sétálgatok a hóban, amikor meglátom az egyik háztársamat. Más helyzetben nem mennék oda, de most bármit megtennék, hogy az ízt elfelejtsem.
- Szia! Angelica vagyok. - mutatkozok be, és próbálok nem túl sok mandragóraszagú levegőt ráfújni a lányra. Elfintorodok, de utána megint megszólalok.
- Milyen volt a szünet? Egyébként bocsi, hogy így lerohantalak. - teszem hozzá kicsit nevetve.

Kincső
Mandragóra rágcsálás

A rágcsálórontás hallatán felnevetek, de kezemet a szám elé teszem.
 - Nem, szó sincs ilyesmiről. Mandragóra levelet rágok, és teljesen önszántamból. - mondom valamiért nyugtató hangnemben. Mintha ezzel megmagyaráznék bármit is!
 Elmosolyodok, és elképzelem a jelenetet, amint Fülöp és Kedves egymást kerülgetik. A jelenet talán újabb kacagásra adott volna okot, ha nem harapok rá a levél egyik erére, ezzel elrontva a kedvemet.
 - Az enyém a szokásos módon telt. Anya, a kutyák, Lily és én. - Moonról nem teszek említést, pedig szívesen beszélnék róla is.
 A fogyókúra említésére elmosolyodok, és iszok még egy korty vizet.
 - Nem terveztem fogyókúrázni. Hogyha láttad volna, mennyit ettem reggelire, nem hinnéd ezt. - Reggel valóban szinte mindenből ettem egy kicsit, hogy elnyomjam az ízt, de nem jött össze.
- Azért rágok mandragóra levelet, mert - nyelek egyet - animágus szeretnék lenni.

Mirtill

A karácsonyi ajándékbontás az egyik legizgalmasabb dolog a Szentestében. Persze, az a rész is, hogy a másik ember mit szól ahhoz, amit tőled kapott, de én most a sajátokról beszélek.
 Legelőször egy doboz csokikondér akadt a kezembe, utána egy díszes fiola, majd harmadiknak egy kopott doboz. Nem volt rajta, ki küldi, de megpróbáltam kinyitni. Nagy nehezen sikerült is. Belenéztem, és egy furcsa sisakot láttam. Gyanakodva megforgattam, majd felpróbáltam. Elsőre nem tűnt fel semmi, de amikor a következő csomag után nyúltam, egy álnok gondolat kúszott a fejembe. Mi van, hogyha valamelyik rosszakaróm (mondjuk Theon) egy átkot rejtett az egyikbe? És mi van akkor, ha egy óriási hernyó van valamelyikben? Furcsa gondolatok, elismerem,azonban nem volt időm végiggondolni az észérveket, mert valami megmoccant a szobában, én pedig abban a tudatban, hogy egy bosszúszomjas valami, elrohantam.

Most itt ülök az elhagyatott bájital-laborban, fejemen a sisakkal, ölemben a csokikondéros dobozzal, kezemben pedig a fiolával. A pálcám kéznél volt, a fiola pedig varázslattal megtöltve vízzel.
 Amikor nyílik az ajtó, lassan felállók,és kinézek az asztal mögül. Pálcámat markolva kilépek, és megszólalok:
- Szervusz! Öhm... Angelica vagyok. Nem láttál errefelé semmi gyanúsat? - kérdezem hadarva, és közben kutató tekintettel fürkészem a lányt. Ki tudja? Lehet, hogy valaki felbérelte, hogy figyeljen engem.

Masa
Kérdezősködés

Ez már a második mandragóra rágós napom. Lassan kezdem megszokni, és csak olyankor érzem az ízét, amikor más valamit eszek. Tulajdonképpen főleg emiatt jöttem fel a könyvtárba, hátha találok valamilyen receptet, aminek erősebb az íze, mind a levélnek. Bájitallal nem szeretnék próbálkozni, még a végén kezdhetném elölről.
 A szakácskönyveken végigérve szomorúan jegyzem meg magamban, hogy bizony ezt ki kell bírni. Újra ugyanazzal buzdítom magam, hogy ez egy kihívás, egy izgalmas kaland, és máris jobb kedvem lesz.
 Egy kicsit még üldögélek a "Mágikus fűszerek és használatuk" egy újabb példánya fölött, utána pedig indulni készülök.
 Ebben a pillanatban viszont felbukkan Masa, és megfordul a fejemben egy ötlet
Hiszen ő már animágus! Talán van valami trükkje, vagy tanácsa. Most igazából bármilyen információt szívesen fogadok az animágiával kapcsolatban.
 - Szia Masa! - Köszönök rá suttogva, de azért úgy, hogy hallja. - Tudnál válaszolni néhány kérdésre? - Ez úgy hangzott, mintha egy kihallgatáson lennénk. Miért nem segítséget kértem csak? Elmosolyodok a saját esetlenségemen, és várom Masa válaszát.

Babett

A bemutatkozás egy kicsit oszlatja a gyanúmat, de nem teljesen. Látszik, hogy rejteget valamit, ezért még mindig készen állok a védekezésre.
 Mereven bólintok, amikor mondja, hogy nem látott semmit. Most megnyugodhatnék, de nem teszem. A lány ugyan már a készséges válaszaival eloszlatta a kételyeket vele kapcsolatban, de lehet, hogy imperiust szórtak rá. Esetleg mágikusan kezelt poloskát tettek a táskájába, vagy valami veszélyes bájitalt, esetleg állatot.
 Egy mosoly árnyéka suhan át az arcomon dícséretére, és elteszem a pálcámat miután alaposan körülnézek. Én is közelebb hajolok, és magamban helyeslek, amiért suttog. A kérdésen viszont enyhén megbotránkozok.
- Ez nem játék. - suttogom vissza komoly hangon - Valaki, vagy valakik meg akarnak támadni minket. Érzem. - Hatásszünetet tartok, és egy kutató pillantást vetek a táskára.
 - Többet nem mondok, csak ha megmondod, mit rejtegetsz. - Egy barátságosabb, de nem tolakodó hangon suttogok már, és felényújtom a kondéros dobozt, hadd vegyen belőle.
- Kérsz? - Csak mérget ne tegyen bele. Fordul meg a fejemben, de ekkor már ott van kinyitva a doboz.
 Én veszek egyet, hogy megnyugtassam, nem vagyok ellenség, és iszok egy kortyot a díszes fiolából.

Ian

Egy gyümölcstea és egy mogyoróvajas sütemény társaságában ücsörgök, és boldogan gondolok arra, hogy már a felén túlvagyok a levélrágásnak. Igyekszem nem lenyelni hát az eddig olyan hűen őrizgetett kincset, miközben kiélvezem a mogyoró erőteljes ízét. Végre megvan, amit kerestem! Ez az íz le tudja küzdeni a mandragórát. Ezentúl mindig lesz nálam egy kis mogyoróvajas valami.
 Úgy belemerülök az új ízbe, hogy észre sem veszem amikor a kis bábu elkószál. Rövid ideig nézelődök, hátha megtalálom, de eredménytelenül. Mivel azonban nem szándékozom újabb dolgot rendelni, nem foglalkoztat tovább a dolog.
 Figyelmemet a tea köti le, és az első korty után elhatározom, hogy többször is jövök majd ide. Például amint vége a mandragórázásnak. Úgy döntöttem még az elején, hogy a bájitalt abban a díszes fiolában tárolom, amit karácsonyra kaptam, és a Bájital labor egy rejtett zugába helyezem el.
 Elmélkedésemből az zökkent ki, hogy meglátok az asztalhoz közeledni egy elsősforma fiút. Egészen jó kedvvel fogadom, ami engem is meglep. Bizonyára a mogyoróvaj az oka.
 Mikor a fiú leül, köszönök neki.
 - Szervusz! Angelica vagyok, levitás. Te? - Még mindig kicsit furcsán érzem magamat amikor egy idegent szólítok meg, de már közel sem annyira, mint elsőévemben. Nosztalgikusan gondolok vissza arra, amikor az első hetemben egy LLG tankönyv gazdáját kutattam. Azóta sem tudom, kié volt, és most ott van a ládám aljában. Talán egyszer odaadom valakinek, akinek szüksége van rá.
 Kezemet köszönés közben a gólya felé nyújtom, és várok a bemutatkozásra. Persze amennyiben nem ijesztettem meg. Ne kérdezd, mivel.

Aurora

A vizsgák közeledtével egyre nagyobb a hajtás, én pedig igazán nem bánom, amikor van szabadidőm. Olyan szabadidőm, amit nem tölt ki a mandragóra íze, és amit nem kell olvasással töltenem. Ilyenkor a gondolataimba mélyedek, és azon töprengek, mi lehet a helyzet az iskolán kívül. Jun vajon jól érzi magát? Karácsonykor nem mentem haza, de egy boldog hangvételű levelet mégis kaptam hazulról. Pai, a macskás fiú elment cserediáknak. Vele is tartom a kapcsolatot, de így sem vagyok teljesen tisztában vele, mi a helyzet felé.
 Annyira elbambulok, hogy megfeledkezek arról, hogy nem egyedül vagyok. Egy elsőéves eridonos lány van még a teremben, és valószínűleg most könyvelt el magában furcsának. Mondjuk van is rá oka, hiszen lassan egy órája csendben ülök, és bámulok egy pontot a falon, miközben néha arrébb teszem a levelet a nyelvemmel.
 Így, hogy visszarázódok a kastély falai közé, rögtön elnézést kérek a lánytól, és bemutatkozok neki.
 Örülök, hogy akad beszélgetőpartnerem, mert néha unalmas csak a saját gondolataimat hallgatni. Igyekszem valamilyen érdekes témát felvetni, vagy legalábbis nem egy sablonnal nyitni a beszélgetést, de nincs ötletem. Közben eszembejut hogy nemsokára újraosztják a csapatokat a kviddicsben.
 - Te szeretsz kviddicsezni? - Nem szeretnék lapos beszélgetést, de most ennyire telik tőlem, remélem nem sértem meg vele a lányt.

Babett

A habogására türelmetlenül legyintek, és hátrébb lépek egyet.
 - Nem a kastélyt támadják meg, hanem Minket! Óriási a különbség. - Kis szemforgatás után éppen elkapom a mosoly eltűnését. Mielőtt viszont azt hihetném, hogy végre megértette mit mondok, a táskáját védi.
- Akkor miért rejtegeted? - Most újra felétartok, de csak lassan. A rajtam levő sisak egyre könnyebb, mintha elszállna belőle valami.
 A lány kérdésére készséggel válaszolok. A nyugodt, barátságos hangom engem is meglep. A mondat, ami elhagyja a számat, egyenesen leteper.
  - Milyen támadásról beszélsz? - Álljunk meg egy percre. Lassan egy órája rajtam van a sisak. Ez előtt senki nem nézett rám olyan ijedten, mint ez a levitás lány. Tehát amíg rajtam volt a fejfedő, valami bűbáj hatására támadásról hadováltam, és lejöttem a pincébe. Pompás. Mindenki ilyen karácsonyt szeretne.
 Leveszem a fejfedőt, és elkezdem nézegetni.
- Lehet, hogy megtartom emlékbe. Mit gondolsz? - Babett megnyutatását valamiért húzom egy kicsit. Lassan kezd derengeni, milyen eszmék jártak a fejemben pár perce. Talán jobb, ha magától jön rá arra, mi történt. Bár inkább segítek neki egy kicsit.
 - Nagyon sajnálom, ha megijesztettelek. - mosolygok - Egy tréfa áldozata lettem bizonyára. Ugye nem haragszol? - nézek kicsit aggódva a lányra. Csak remélni tudom, hogy nem rohan el.

Ian

Egy kisebb kő esett le a szívemről amikor barátságos bemutatkozást hallok a fiú szájából, és el is mosolyodok, amikor a tőlem oly' megszokott mondatot hallom. Legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül a nehézkes köszönéssel. Természetesen lehet, hogy őt nem is zavarja az, hogy idegen vagyok, és csak udvarias, ez már nem derülhet ki soha.
- Nem, nem zavarsz. Ülj csak le. - mondom, bár lehet, hogy már elkések vele. Iszok egy korty teát, és kíváncsian fürkészem új ismerősöm arcát. Meg van szeppenve, ahogy bizonyára én is meg voltam annak idején. Érdekes. Az első elsős, akivel ebben az évben találkoztam, Theon volt. Nem a legkellemesebb emlék, bevallom.
 Elmosolyodok, és megiszom a tea utolsó cseppjét. Mandragóralé íz is megy le, kicsit köhögök, és újra rávetem magamat a sütire.
 - Te mit eszel? - más kérdés nem jut eszembe, így hagyom, hogy a mogyoróvaj erőteljes íze megnyugtassa a gyomromat.

Aurora

Hogyha elsős lennék, valószínűleg sírva kirohannék a szobából, most viszont csak a nyakamat húzom be, és kicsit megszeppenve bólintok.
 - Én játszok az egyik iskolai csapatban. - Nem erőltetem a témát, mert gondolom nem lenne jó olyanról beszélni, amiről nem szeretne. Bravó Sherlock. Ezt az összefüggést napokba telhetett felfedezni.
 A kínos csendet elkerülendő, új kérdést teszek fel.
 - Eddig milyen volt az iskola? Szereztél már barátokat, esetleg ellenségeket? - Honnan a crup füle mögül szerzett volna ellenSégeket? Ellenfeleket talán, de azokat is csak varázslósakkban, hiszen nem kviddicsezik. Mindegy, nem szívhatom vissza azt az egy betűt. Kár, de talán így is jó.
 Amennyiben a lány újra ordítozni kezd, komolyan elfogok gondolkozni, hogy ráküldök egy némító, vagy halkító ártást. Természetesen csak hogyha beleegyezik.

Ian

Egy kicsit bólintok, hogy jelezzem: figyeltem, és értettem a választ. Lenyelem a falatot, ügyelve rá, hogy a levél a helyén maradjon.
- Mogyoróvajas csokis sütit, és teát. Nagyon finom, ez lett a kedvencem. - Még egy falat után hátradőlök a székben, és úgy hallgatom a fiút. Nagyon szépen, választékosan beszél. Nem lepődnék meg rajta, hogyha írói szakmára lépne majd felnőttként.
 Fejemet kicsit oldalra döntöm miközben válaszolni készülök. Tétovázok egy picit, majd kicsit talán vontatottan válaszolok. Hiába, hosszú volt ez a nap, kicsit már fáradt vagyok.
 - Négy éve járok ide, lassan öt. Nagyon szeretem a kastélyt, és az erdőt is. Mármint azt a részét, ahova be lehet menni. - Javítok gyorsan, mielőtt még azt hinné, mászkáltam egyedül az erdőben. Pedig nem voltam egyedül! Ott volt az a mumus, és Bence is. Az első alkalomnál pedig a házvezetőm. Az teljesen szabályos volt, kikérem magamnak!
- Bizony, hatalmas épület. Én is kószáltam benne néhány barátommal. - Kis mosollyal gondolok vissza a tekergőlétre. Igaz, nem alapíthattuk volta meg a tekergők 2.0-át, hogyha nem omlik le a torony, de minden rosszban van valami jó. Vajon mi lenne, ha megint történne valami?
 Visszarángatom magamat a jelenbe, és a sütemény maradékát is eltüntetem. Utána az újonnan nekem szegezett kérdésre válaszolok. Vagyis kijelentésre. Jaj nekem, hogyan lehet egy kijelentő mondatból kérdőt csinálni? Vajon erre más nyelvek is képesek?
 - Valóban, én azért jöttem ide, mert valamilyen domináns ízű ételt kerestem, ami nem csípős. Itt kezdtem a kutatást, és meg is találtam a mogyoróvajas sütemény képében. - Egy szemlehunyással emlékezem meg erről a csodáról, ami megmentett a mandragóra ízétől, mégha csak ideiglenesen is.
 - A faluban nincsen igazán kedvenc helyem. - gondolkozok el - Talán a stégnél és a cukrászdánál vagyok szívesen. És mostantól itt is. - Bólintok, nyomatékosítva a kijelentést. - A kastélyban nehezebb választani. Az erdő mindenképpen, és talán... Igen, az egész Levita torony. - Mind a két említett hely szorosan kapcsolódik hozzám, és nagyon szeretem őket. Talán egy újabb, nem annyira veszélyes erdei kirándulást megint meg kellene ejteni, ezúttal egy tanár kíséretében.
- Tudtad, hogy mikor elsőéves voltam, összedőlt a tornyunk? Azóta új van, de nagyon át lett rendezve. - Csak érdekességnek mondom, nem tudom mennyire érdekli a navinést a levitások lakhelye.

Babett

A lányról a sisakra nézek, és vizsgálgatni kezdem. Egy átlagos rohamsisakhoz hasonlított, nincsen rajta semmi különös, talán csak néhány karcolás. Igazából nem tudom, mit keresek rajta, csak jólesik valamit csinálni, amíg várom a reakciót.
- Karácsonyi ajándék volt. Nem írták rá, hogy ki küldte. - Örülök, hogy nem szaladt el, így legalább nem fogok unatkozni, és megismerek még egy diákot, ami sohasem árt.
 Babett következő mondata meglep egy kicsit. Kettőnk közül ugyanis én voltam az, aki hülyén viselkedett, legalábbis szerintem. Ezt azonban inkább nem mondom ki, hanem csak figyelek.
 Érdeklődve pillantok bele a táskába, és különféle üvegcséket látok benne. Nem lehetett valami jó érzés, amikor a lány kinyitotta a táskáját, és ugyanez a látvány tárult a szeme elé.
 - Szerencséd van, hogy nem egy prefektus kapta a sisakot. - Igaz, talán neki is megtenné az, hogy visszahozta az alapanyagokat.
 - Természetesen nem foglak beköpni. Ez ahhoz képest semmiség, hogy már kétszer jártam engedély nélkül az erdőben. - Csevegő hangnemre váltok, és segítek a lánynak visszatenni a fiolákat, hogyha engedi.