Azt hitte, hogy elég lesz néhány másodperc, meg volt győződve róla, hogy ez csak pillanatnyi kellemetlenség, nem több, tova fog szállni és utána szépen visszazökkenhet a jelenbe.
Csak hogy rá kell jönnie, hogy nincs mibe visszazökkenni.. ez a jelen. ez a fájdalom, ez a szúró érzés a medencében, ezek az összeránduló izmok, amik a sajátjai. A legrosszabb, hogy a teste minél jobban ellenáll, minél jobban görcsbe rándul, márpedig ez történik akarva-akaratlanul, annál fájdalmasabban szorul Konrád tagja köré. Minél kevésbé akarja, annál rosszabb, de nem tud felengedni, nem tudja élvezni és időt sem hagynak neki, hogy legalább lecsendesítse az elméjét. És Konrád kérlelhetetlenül megmozdul, nem kérdez és nem óvatoskodik.
Hogy lehet egyszerre tompa a fájdalom és olyan mégis, mintha tőrt döfnének belé? Sípoló hangot hall, de csak érzéki csalódás, az inger túl sokká és túl elviselhetetlenné válik, tobzódik és egyszerűen a "torkán akad". Megpróbál mondani valamit, de ezzel egy időben lök előre a férfi ismét és csak egy elcsukló, nyüszítésre hasonlító, gyengécske, vékony hang szökik ki belőle.
Megpróbálja lefejteni Konrád ujjait a nyakáról az egyik kezével, másikkal már rég nem simogatja vagy becézi a mellkasát, helyette próbálná eltolni, de a magasságkülönbség, az erőfölény, a súly, ami az ágyba préseli túlságosan nagynak és leküzdhetetlennek bizonyul. A másik test mozdíthatatlan falként borul fölé, mintha egy ráomló épület törmeléke préselné össze. Klausztrofób érzés. Hogy érezheti magát egy ekkora szobában mégis úgy, mintha egy apró dobozba zsúfolnák be?
Megpróbálja még egyszer eltolni, a következő lökés mélyebbre sikerül, mint az előzőek, egész testében összerándul, szemében könny gyűlik, remegő, ködös hártyarétegként ül meg a tekintetén, mielőtt kövér cseppé formálódna és legördülne az arcának kerekded ívén.
Az egyik lábát megemelve igyekszik lerúgni magáról Konrádot, a fejében jó ötletnek tűnt, elképzelte a mozdulatot, de a valóságban pusztán azt éri el, hogy új szögben éri az előre mozduló csípő. Hirtelen éri, felkészületlenül, olyannyira elemien, hogy valahonnan bentről, a tüdejéből, a torkából erőszakkal préseli ki a már régóta benne bújkáló fájdalmas kiáltást. Lehetne okos, használhatna mágiát, megvédhetné magát.. lehetne.
Képtelen bármire is koncentrálni. A racionális gondolatok előtt egy olyan áthatolhatatlan, obszidiánfekete, tömör fal áll, amelynek Konrád alakja van, amely magas, amely újra és újra felnyársalja, lélegzetvétel lélegzetvételt követve, szünet nélkül. Nem marad más, mint az elemi ösztönök: rúgni, a kezével tolni, húzni, feszegetni Konrád ujjait, talán még sikerül megemelni magát, a felsőtestét valamennyire, de rögtön visszatolják. Egy ponton nekiveselkedik még annak is, hogy Konrád kezébe harapjon, de az ő mozdulatai túl koordinálatlanok, túl darabosak, a fehér gyöngyházfogsor a levegőt harapva koccan össze. Végül, mikor már fizikailag is elfárad a küzdelembe, arcát oldalra fordítva a paplanba temeti. A frissen mosott, még enyhén mosószer és erdeifenyő fertőtlenítő illatú párna nyeli el felbuggyanó sírását és kiáltásait.