INFINITE - The Eye
Az iskola soha nem volt egyszerű, és nem csak a tanulásból beszélek, hanem az emberekkel való kapcsolatfelvételről is. Szót tudok érteni velük, még sincs olyan sok ember, akit igaz barátnak nevezek, mert a legtöbben nem bízok meg és a társaságokban is általában a szótlan személy szerepét töltöm be. Ez családi vonás lehet az öcsémmel, mert ő sem a társaság lelke, talán az apánkkal való kapcsolatunk az oka, de kitudja, engem már nem is érdekel, ha van pár személy, akivel megbeszélhetem a gondjaimat, viszont a mostani most fogom elveszíteni, ha ez így folytatódik. Nem szeretnék eltávolodni az öcsémtől, és tudom, hogy ő sem, mégis titkolózik előttünk. Ha Veronikának nem mondja el mi bántja, legalább velem tehetne kivételt, hiszen tudja, rám mindig számíthat. Nem értem, és nem tudom elfogadni miért ilyen, eddig mindent meg tudtunk beszélni, nincs olyan, ami ennek gátat szabna, legalábbis én így látom. Aztán lehet félreismertem az öcsémet, és valójában nem is olyan tesó, mint eddig, vagy az iskola és a benne élő emberek negatív irányba változtatták.
Mindenről akartam vele beszélni, elmesélni, hogy mennyire örülök a kinevezésemnek, és, hogy mennyire jó velük egy suliba járni, meg így több időt tölthetünk együtt, meg ilyen apróságok. Ehelyett eltűnik, alig látjuk, mintha kerülne minket, mi meg nem tudjuk miért. Ha ez így fog folytatódni, kénytelen leszek megkeresni azokat a személyeket, akik közel állnak hozzá, aztán belőlük kiszedni az információt, mert nagyon aggódok Zalánért, még, ha ő ezt nem is tudja elképzelni. Ha elmondaná mi bántja, biztos tudnék segíteni, együtt megoldanánk a dolgot, és még a húginak se mondanék semmit, ha arra kérne. Sokkal jobb megosztani a problémánkat, kibeszélni magunkból és mással közösen megoldást keresni, mint magunkban tartani és egyedül őrlődni. Én már csak tudom, mikor a legjobb barátom elhagyott, egy személy tudott rajtam segíteni és máig hálás vagyok. De az öcsém hülye és makacs, nem bír ilyen ügyekben mások segítségére hagyatkozni, pedig néha engednie kéne és nem csak menni a saját feje után. Olyanokat tudnék mondani rá, amitől anyának égnek állna a haja.
Most is ezen agyalok, lehet, jobb lenne, ha nem, legalábbis az agyam nem fáradna le jobban, viszont nem tudok nem rá gondolni. Segíteni szeretnék, nem inkább akarok rajta, és nem érdekel mi lesz, ki fogja nyögni a bánatát. Jó testvéreként kötelességemnek érzem, és nem érdekelnek Zalán kifogásai. A mostani körutamon nem őt keresem, inkább azon gondolkozok miként csináljam, és ezen gondolatok közepette nyitok be egy számomra még eléggé ismeretlen terembe. Nem foglalkoznék senkivel, aki bent lenne, kivéve, ha az szabályt szeg, de mivel egyetlen drága fiútestvérem ül az asztalnál, így önkéntelenül is megmozdul bennem a fivéri törődés. Most már nem titkolhatja el azt, amit belül érez, muszáj lesz elárulnia, ha akarja, ha nem. Közelebb lépek hozzá, ő meg egy eléggé semleges kérdést intéz felém. Tudom, mit próbál elérni ezzel, de én nem tágítok, inkább egy ehhez hasonló választ adok kezdetben. Mivel nem figyel rám, kötelességem magamra vonni a figyelmét, és ezt azzal próbálnám elérni, hogy elveszem, már-már kitépem a füzetet kezei közül. Nem ő az egyetlen, akinek ez a helyzet nehéz, nekem ugyanannyira fáj a távolsága, mint neki, ami okozza azt. Egyikőnknek sem jó ez a helyzet és én szeretnék rajta változtatni, de Zalán nem elég készséges hozzá. Lassan ráemelem pillantásom, miközben kimondom a szavakat. Szeretném hallani a számomra optimális választ, amit már napok óta tudni akarok, de nem az történik, amiben reménykedem. Egyre idegesebb és bánatosabb leszek a szituációtól, nem vagyok képes felfogni, miért csinálja ezt és miért jó számára. Ezzel magának is fájdalmat, értse már meg végre és legyen képes felfogni. Tehetetlenségemben földhöz vágom a füzetet, ami hatalmas csattanással találkozik a padlóval, szét is nyílik, de nem érdekel. Utálom, mikor ilyen vagyok, mikor nem tudok semmit se tenni, pedig próbálkozom. Általában nyugodt személyiség vagyok, és nem kapom fel hamar a vizet, ergo a sodromból is nehéz kihozni, de ennek a vakarcsnak sikerül. Nem érdekel a prefektusi jelvényem, most sokkal fontosabb dolog is van annál. Apám szidalmazó levele sem érdekel azzal kapcsolatban, hogy miért vesztettem el, ahogy a proságok sem, amik ezzel járnak. Most Zalán érdekel a legjobban és muszáj kiszednem belőle az igazat. Leugrok a padról, de ne higgye azt, hogy ennyivel megúszta. Szépen odasétál az ő bútorához és két kézzel eltolom azt. Még jó, hogy egyszemélyesek a padok különben nehéz dolgom lett volna. Bár nem látszik, szoktam edzeni, néhány alkalommal konditeremben is megfordultam, de inkább a táncnak köszönhetően lettem olyan, amilyen. Idegességem tükröződik a szemeiben, és a tetteimben is. Megállok előtte és két kezemmel megmarkolom a pólóját majd, ha engedi, ha nem felhúzom. Gyanítom dühös rám, tombol belül, talán még utál is, de leszarom ebben a pillanatban.
- Bökd már ki, mi van veled – üvöltöm a képébe. Bárki meghallhatja kintről, de az előbbi pár percben egy lelket sem láttam kint lófrálni, sem közel sem távol. Aggódom a tesóért, ezt mindenki megértheti. Ha jó megfigyeli, és mindig is olyannak ismertem meg, észreveheti a szemeimben ülő könnyeket. Ezen a helyzeten nem tudok mást csinálni, mint sírni, olyan elkeseredett az egész. Lehet, már nem is tudunk javítani rajta, elcsesztük az egészet, és meglehet, nem csak Zalán a hibás. Eddig nem voltam mellette teljesen, nem vettem észre a problémájának előjeleit. Mindig is van voltam, de ennyire még soha. Teljesen egyetértek a kettőn áll a vásár mondással, viszont lehet, még tudunk változtatni, ha mind a ketten nagyon akarjuk, bár nem nem úgy tűnik. Abba hagyhatná a titkolózást, még nem késő elmondania. Ennyi év után nem értem miért nem bízik bennem a srác, hiszen mindig mellette álltam akárhányszor próbált apánk ellene beszélni. Mindig ő és Vera voltak az elsők és ez most is így van, sőt nem is fog változni. Két oldalról legördülnek a könnycseppek, majd az állam alatt találkoznak. A legfontosabb esetekben szoktam sírni, nem zavar ki látja és ki nem és most van olyan helyzet, hogy sírjak. Még mindig nem engedem el a pólóját, egyre jobban és erősebben szorítom, miközben újabb szavakat intézek hozzá, ugyanolyan hangerővel.
- Segíteni akarok, értsd már meg te idióta – elhagyhattam volna a végéről a nem túl szép megnevezést, de testvérek között ezt simán lehet és éreztetni akarom vele, mekkora hülyeség az, amit csinál. Erre már nem tudok mást mondani.
Mindenről akartam vele beszélni, elmesélni, hogy mennyire örülök a kinevezésemnek, és, hogy mennyire jó velük egy suliba járni, meg így több időt tölthetünk együtt, meg ilyen apróságok. Ehelyett eltűnik, alig látjuk, mintha kerülne minket, mi meg nem tudjuk miért. Ha ez így fog folytatódni, kénytelen leszek megkeresni azokat a személyeket, akik közel állnak hozzá, aztán belőlük kiszedni az információt, mert nagyon aggódok Zalánért, még, ha ő ezt nem is tudja elképzelni. Ha elmondaná mi bántja, biztos tudnék segíteni, együtt megoldanánk a dolgot, és még a húginak se mondanék semmit, ha arra kérne. Sokkal jobb megosztani a problémánkat, kibeszélni magunkból és mással közösen megoldást keresni, mint magunkban tartani és egyedül őrlődni. Én már csak tudom, mikor a legjobb barátom elhagyott, egy személy tudott rajtam segíteni és máig hálás vagyok. De az öcsém hülye és makacs, nem bír ilyen ügyekben mások segítségére hagyatkozni, pedig néha engednie kéne és nem csak menni a saját feje után. Olyanokat tudnék mondani rá, amitől anyának égnek állna a haja.
Most is ezen agyalok, lehet, jobb lenne, ha nem, legalábbis az agyam nem fáradna le jobban, viszont nem tudok nem rá gondolni. Segíteni szeretnék, nem inkább akarok rajta, és nem érdekel mi lesz, ki fogja nyögni a bánatát. Jó testvéreként kötelességemnek érzem, és nem érdekelnek Zalán kifogásai. A mostani körutamon nem őt keresem, inkább azon gondolkozok miként csináljam, és ezen gondolatok közepette nyitok be egy számomra még eléggé ismeretlen terembe. Nem foglalkoznék senkivel, aki bent lenne, kivéve, ha az szabályt szeg, de mivel egyetlen drága fiútestvérem ül az asztalnál, így önkéntelenül is megmozdul bennem a fivéri törődés. Most már nem titkolhatja el azt, amit belül érez, muszáj lesz elárulnia, ha akarja, ha nem. Közelebb lépek hozzá, ő meg egy eléggé semleges kérdést intéz felém. Tudom, mit próbál elérni ezzel, de én nem tágítok, inkább egy ehhez hasonló választ adok kezdetben. Mivel nem figyel rám, kötelességem magamra vonni a figyelmét, és ezt azzal próbálnám elérni, hogy elveszem, már-már kitépem a füzetet kezei közül. Nem ő az egyetlen, akinek ez a helyzet nehéz, nekem ugyanannyira fáj a távolsága, mint neki, ami okozza azt. Egyikőnknek sem jó ez a helyzet és én szeretnék rajta változtatni, de Zalán nem elég készséges hozzá. Lassan ráemelem pillantásom, miközben kimondom a szavakat. Szeretném hallani a számomra optimális választ, amit már napok óta tudni akarok, de nem az történik, amiben reménykedem. Egyre idegesebb és bánatosabb leszek a szituációtól, nem vagyok képes felfogni, miért csinálja ezt és miért jó számára. Ezzel magának is fájdalmat, értse már meg végre és legyen képes felfogni. Tehetetlenségemben földhöz vágom a füzetet, ami hatalmas csattanással találkozik a padlóval, szét is nyílik, de nem érdekel. Utálom, mikor ilyen vagyok, mikor nem tudok semmit se tenni, pedig próbálkozom. Általában nyugodt személyiség vagyok, és nem kapom fel hamar a vizet, ergo a sodromból is nehéz kihozni, de ennek a vakarcsnak sikerül. Nem érdekel a prefektusi jelvényem, most sokkal fontosabb dolog is van annál. Apám szidalmazó levele sem érdekel azzal kapcsolatban, hogy miért vesztettem el, ahogy a proságok sem, amik ezzel járnak. Most Zalán érdekel a legjobban és muszáj kiszednem belőle az igazat. Leugrok a padról, de ne higgye azt, hogy ennyivel megúszta. Szépen odasétál az ő bútorához és két kézzel eltolom azt. Még jó, hogy egyszemélyesek a padok különben nehéz dolgom lett volna. Bár nem látszik, szoktam edzeni, néhány alkalommal konditeremben is megfordultam, de inkább a táncnak köszönhetően lettem olyan, amilyen. Idegességem tükröződik a szemeiben, és a tetteimben is. Megállok előtte és két kezemmel megmarkolom a pólóját majd, ha engedi, ha nem felhúzom. Gyanítom dühös rám, tombol belül, talán még utál is, de leszarom ebben a pillanatban.
- Bökd már ki, mi van veled – üvöltöm a képébe. Bárki meghallhatja kintről, de az előbbi pár percben egy lelket sem láttam kint lófrálni, sem közel sem távol. Aggódom a tesóért, ezt mindenki megértheti. Ha jó megfigyeli, és mindig is olyannak ismertem meg, észreveheti a szemeimben ülő könnyeket. Ezen a helyzeten nem tudok mást csinálni, mint sírni, olyan elkeseredett az egész. Lehet, már nem is tudunk javítani rajta, elcsesztük az egészet, és meglehet, nem csak Zalán a hibás. Eddig nem voltam mellette teljesen, nem vettem észre a problémájának előjeleit. Mindig is van voltam, de ennyire még soha. Teljesen egyetértek a kettőn áll a vásár mondással, viszont lehet, még tudunk változtatni, ha mind a ketten nagyon akarjuk, bár nem nem úgy tűnik. Abba hagyhatná a titkolózást, még nem késő elmondania. Ennyi év után nem értem miért nem bízik bennem a srác, hiszen mindig mellette álltam akárhányszor próbált apánk ellene beszélni. Mindig ő és Vera voltak az elsők és ez most is így van, sőt nem is fog változni. Két oldalról legördülnek a könnycseppek, majd az állam alatt találkoznak. A legfontosabb esetekben szoktam sírni, nem zavar ki látja és ki nem és most van olyan helyzet, hogy sírjak. Még mindig nem engedem el a pólóját, egyre jobban és erősebben szorítom, miközben újabb szavakat intézek hozzá, ugyanolyan hangerővel.
- Segíteni akarok, értsd már meg te idióta – elhagyhattam volna a végéről a nem túl szép megnevezést, de testvérek között ezt simán lehet és éreztetni akarom vele, mekkora hülyeség az, amit csinál. Erre már nem tudok mást mondani.
*nyakába ugrik, mert ma valamilyen megmagyarázhatatlan okból nagyon boldog*
