Can you save me? | Brothers | Sorry | Always
Nem így terveztem az estémet, arra számítottam, hogy unalmas járőrözés veszi kezdetét, majd reggel hulla fáradtan esek be az ágyba. Ehelyett az öcsém szaladt utánam, nem törődve, hogy esetlen más, nála magasabban álló személy is lehetek, akinek normális esetben muszáj lenne megbüntetnie, de ki vagyok én, hogy ezt most megtegyem? Lépni sem tudok, a mondandójára, cselekedetére, ezt szó szerint, illetve átvitten is kell érteni. Megható, ahogy szorosan ölel engem, miközben sír, hisz nem sokszor szokott ilyet tenni. Bennem is ugyanezek az érzelmek kavarognak, ebben a pár napban, olyanok vagyunk, mint a vihar, a tornádó: felkavartak, bántottak, mégis veszélyesek, akik bármelyik pillanatban robbanhatnak. Erőt veszek magamon, megfordulok, és a testvérem szemébe nézek. Őszintén beszélek hozzá, bár a sajátos, Ricsi stílusomat nem hagyom el. Mind a kettőnk számára szívszorító volt az elmúlt idő, ő a titkolózás miatt készült ki, míg én aggódtam miatta. Mindenre gondoltam, már olyan jártak az agyamban, hogy változások mennek végbe a srácban, srácon, körülötte, amit nem akar észrevenni, vagy nem tartja fontosnak, nekem elmondani. Minden pillanatban megszakadt a szívem, csak nem mutattam ki teljesen felé, a kérdéseimet leszámítva, és ez lett a vége. Mind a ketten hibáztunk, de megbeszéltük, itt sírunk egymás vállán, mint az óvódások, de a pillanat fontosabb, mások gondolatainál. A többi ember ezt nem értheti, amíg nem éltek át hasonlót. Majdnem elvesztettem a testvéremet, és méltán mondhatom, mind a kettőnkben megtört valami. Ezentúl, jobban fogok Zalánra figyelni, segítem ott, ahol tudom, ezért ajánlom fel a Veronikával szembeni lehetőséget. A lánynak is egyszerűbb, ha mind a ketten ott vagyunk, bár mindenképp támogatni fogjuk a lányt.
- Mindig melletted állok, nekem szólhatsz, ha bármi van – mondom még mindig komolyan. Ezen az estén, már nem is biztos, hogy el fogom tudni engedni magam. Nem csak a komolyságot jelenti ez, hanem, ha például egy prefektus erre járna, és beszólni, amiért nem büntetem meg az öcsémet. De ez most nem fontos, legalábbis most nem. Megmosolyogtat a válasza, nem csalódtam az öcsémben, ilyesmi választ vártam. Szegény Matildának biztos sokáig kellett keltegetni a levitást, amilyen lusta bármi megeshet, mondjuk, amíg nem árulja el az alvást, eléggé félreértem az egészet. Mármint, az öcsém ennyit tanulna? Neeem, az kizárt, ilyen tekintetben is hasonlít rám, mind a ketten kerüljük a sok tanulást, készülést. Erre nem válaszolok, mindent leolvashat az arcomról, ha szeretne.
Hallgatózom kicsit, ezért nem kezdek bele újabb beszélgetésbe. Pár pillanattal később tudatosul bennem, nem vagyunk egyedül, bármennyire is örülnék ennek. Ha másik prefi az illető, így jártunk, majd kitalálok valamit, mégis legjobban Zalán barátnőjének örülnék a legjobban, ő egyikőnket sem büntetné meg, és megúsznánk a dolgot. A kérésem süket fülekre talál, azonban a jó hír, hogy nem egy hozzám hasonló rangú személy áll előttem, hanem ebből a tekintetből kisebb. Végignézek a srácon, hallottam is már róla, bár a nevével mindig bajban vagyok, kell egy perc mire eszembe jut. Köszön, mire mi is hasonlóképpen teszünk, bár nem tetszik a másik levitás reakciója. Eltűnt a jókedve, megint feszült, amit előlem nem tud, elrejteni. Ismerem, mint a tenyeremet, együtt nőttünk fel, ne vicceljünk már. Figyelem mind a kettejüket, értetetlen fejet is vágok, mi a franc folyik itt? A barátságukról tudok, de ők is balhéztak, vagy mi van? Inkább csendben maradok, próbálok lehiggadni, és nem felkapni a vizet. Ez az egyik negatív tulajdonságom, hamar elvesztem a fejemet, és az ilyen helyzeteket nehezen bírom. Rossz előérzetem van, fingom sincs mi válthatja ki, mégsem hagy nyugodni. A fejem lüktetni kezd, a testemet ólomsúlyúnak érzem. Itt baj lesz pillanatokon belül, mindazonáltal az öcsémet fogom támogatni bármi is lesz. Bemutat minket egymásnak, megint bólintok egyet, hisz igaza van, névről – inkább arcról -, ismerjük egymást. Mesélt egy két dolgot, talán buliztam is a sráccal együtt, viszont erre nem emlékszem, ami több dologból is adódhat. Kapkodom a pillantásomat közöttük, egyre feszültebb a légkőr, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Utálom ezt. Utálom ezt az egészet, ezt a negatív hangulatot, ami körülleng minket. soha nem szerettem a konfliktust, ha lehetett elkerültem, vagy én voltam a békítő fél, de ez most lehetetlen, ha össze lennének veszve, már rég nem itt tartanánk. Most már nem értek semmit. Nem akarok róla tudomást szerezni, ezért nyújtom a kezemet a srác felé, kézfogás gyanánt. Mielőtt még elfogadhatná, Zalán folytatja a beszédet, most hozzám fordul, és nem veszi le rólam a tekintetét. Én elfelejtem visszahúzni a karomat, érzem, ez most fontos lesz. Figyelek rá, minden egyes szavát iszom, ha lehet ezt mondani, és ledöbbenek. Tudja, ki az igazi apja. Erre vajon Áron, vagyis az apánk, vagyis az én apám rájött már? Egyáltalán azt tudja, hogy nem tőle van Zalán. Rengeteg kérdés kavarog bennem, ami kihat a testemre is, a fejem még jobban lüktet, legszívesebben odakapnám a kezemet, de nem lehet, képtelen vagyok megmozdulni. Ezek a szavak, olyan képtelenségek számomra, ledöbben, ahogy meghallom őket, kővé válok. Amit most mondott, az nem minden, ezután jön a hidegzuhany. Az előttem álló rellonos, akit Tanizawa Daisukénak hívnak, az a másik bátyja. Látom a kezét, azonban ezzel párhuzamosan hízom vissza, és eresztem magam mellé. Nézek rá, végigmérem, tetőtől talpig megfigyelem, hogy ki a másik személy, akit szintén testvérének fog nevezni. Nem, ezt lehetetlenség számomra elfogadni, ez a srác nem lehet az idősebb testvére. Nem veheti el tőlem Zalánt, eddig egyetlen férfitestvére volt, és ennek így kell maradnia. Gyűlölöm a gondolatot, őt is úgy fogja szólítani, ahogy engem, bátyjaként még egy srácot lehet értelmezni, nem csak Lepsényi Richárdot, bárki félreértheti innentől fogva. Nem akarom elismerni, de a gyűlölet mellett a félelem is bennem van, bármikor fordulhat a dolog, jobban megértik egymást, onnantól nem lesz szüksége rám. Neki fogja elmondani a problémáit, tőle kér tanácsot, mert én a „elviccelem” a komoly helyzeteket, pedig erről szó sincs. Tudok olyan lenni, mint ők, nem vagyok kevesebb. Sok gondolat kavarog a fejemben, tízből kilenc mind negatív, ugyanis pozitívak nem jutnak eszembe. lehet csak számomra ilyen rossz a helyzet, talán Zalánnak jó, ha lesz még egy testvére, csak én ezt nem akarom elfogadni, nem adom senkinek, nem akarom, hogy a szeretete megosztódjon egy másik srác felé. Én vagyok az egyetlen testvére!
Arcom lefehéredik, a fal, illetve egy hulla is megirigyelhetné a színét, kapkodom a tekintetem köztük, Daisukére leginkább összehúzott, bizalom nélküli szemekkel figyelek, de sajnos az öcsémre sem vagyok képes mosolyogva nézni. Ez túl nagy sokk volt számomra, pedig konkrétan nem érint engem, inkább átvitten. Lépek egyet hátra, még nagyobb távolságra kerülve a japántól, tartva a biztos távolságot. Zalán miatt nem lépek le rögtön, ha ő nem lenne, már rég elrohantam volna, de, ha valamit még közölni fognak, biztos nem érem meg itt a holnapot.
- Értem – nyögöm ki a választ, talán értetetlen ez az egy szó is, azonban ennél többet, ha akarnék se tudnék kipréselni. A szívem hevesebben dobog, még egy lépést hátrálok. Az elkövetkező napokban hagyjanak békén, mindenki, eltűnök az emberek közeléből, még édesanyánknak sem fogok szólni hova megyek. Nem gondolok a következményekre, hogy aggódni fognak értem, szükségem lesz a magányra, távol mindenkitől. Ha most cáfolom meg az előbb tett ígéretemet, akkor sajnálom Zalán, nem így szerettem volna.
- Mindig melletted állok, nekem szólhatsz, ha bármi van – mondom még mindig komolyan. Ezen az estén, már nem is biztos, hogy el fogom tudni engedni magam. Nem csak a komolyságot jelenti ez, hanem, ha például egy prefektus erre járna, és beszólni, amiért nem büntetem meg az öcsémet. De ez most nem fontos, legalábbis most nem. Megmosolyogtat a válasza, nem csalódtam az öcsémben, ilyesmi választ vártam. Szegény Matildának biztos sokáig kellett keltegetni a levitást, amilyen lusta bármi megeshet, mondjuk, amíg nem árulja el az alvást, eléggé félreértem az egészet. Mármint, az öcsém ennyit tanulna? Neeem, az kizárt, ilyen tekintetben is hasonlít rám, mind a ketten kerüljük a sok tanulást, készülést. Erre nem válaszolok, mindent leolvashat az arcomról, ha szeretne.
Hallgatózom kicsit, ezért nem kezdek bele újabb beszélgetésbe. Pár pillanattal később tudatosul bennem, nem vagyunk egyedül, bármennyire is örülnék ennek. Ha másik prefi az illető, így jártunk, majd kitalálok valamit, mégis legjobban Zalán barátnőjének örülnék a legjobban, ő egyikőnket sem büntetné meg, és megúsznánk a dolgot. A kérésem süket fülekre talál, azonban a jó hír, hogy nem egy hozzám hasonló rangú személy áll előttem, hanem ebből a tekintetből kisebb. Végignézek a srácon, hallottam is már róla, bár a nevével mindig bajban vagyok, kell egy perc mire eszembe jut. Köszön, mire mi is hasonlóképpen teszünk, bár nem tetszik a másik levitás reakciója. Eltűnt a jókedve, megint feszült, amit előlem nem tud, elrejteni. Ismerem, mint a tenyeremet, együtt nőttünk fel, ne vicceljünk már. Figyelem mind a kettejüket, értetetlen fejet is vágok, mi a franc folyik itt? A barátságukról tudok, de ők is balhéztak, vagy mi van? Inkább csendben maradok, próbálok lehiggadni, és nem felkapni a vizet. Ez az egyik negatív tulajdonságom, hamar elvesztem a fejemet, és az ilyen helyzeteket nehezen bírom. Rossz előérzetem van, fingom sincs mi válthatja ki, mégsem hagy nyugodni. A fejem lüktetni kezd, a testemet ólomsúlyúnak érzem. Itt baj lesz pillanatokon belül, mindazonáltal az öcsémet fogom támogatni bármi is lesz. Bemutat minket egymásnak, megint bólintok egyet, hisz igaza van, névről – inkább arcról -, ismerjük egymást. Mesélt egy két dolgot, talán buliztam is a sráccal együtt, viszont erre nem emlékszem, ami több dologból is adódhat. Kapkodom a pillantásomat közöttük, egyre feszültebb a légkőr, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Utálom ezt. Utálom ezt az egészet, ezt a negatív hangulatot, ami körülleng minket. soha nem szerettem a konfliktust, ha lehetett elkerültem, vagy én voltam a békítő fél, de ez most lehetetlen, ha össze lennének veszve, már rég nem itt tartanánk. Most már nem értek semmit. Nem akarok róla tudomást szerezni, ezért nyújtom a kezemet a srác felé, kézfogás gyanánt. Mielőtt még elfogadhatná, Zalán folytatja a beszédet, most hozzám fordul, és nem veszi le rólam a tekintetét. Én elfelejtem visszahúzni a karomat, érzem, ez most fontos lesz. Figyelek rá, minden egyes szavát iszom, ha lehet ezt mondani, és ledöbbenek. Tudja, ki az igazi apja. Erre vajon Áron, vagyis az apánk, vagyis az én apám rájött már? Egyáltalán azt tudja, hogy nem tőle van Zalán. Rengeteg kérdés kavarog bennem, ami kihat a testemre is, a fejem még jobban lüktet, legszívesebben odakapnám a kezemet, de nem lehet, képtelen vagyok megmozdulni. Ezek a szavak, olyan képtelenségek számomra, ledöbben, ahogy meghallom őket, kővé válok. Amit most mondott, az nem minden, ezután jön a hidegzuhany. Az előttem álló rellonos, akit Tanizawa Daisukénak hívnak, az a másik bátyja. Látom a kezét, azonban ezzel párhuzamosan hízom vissza, és eresztem magam mellé. Nézek rá, végigmérem, tetőtől talpig megfigyelem, hogy ki a másik személy, akit szintén testvérének fog nevezni. Nem, ezt lehetetlenség számomra elfogadni, ez a srác nem lehet az idősebb testvére. Nem veheti el tőlem Zalánt, eddig egyetlen férfitestvére volt, és ennek így kell maradnia. Gyűlölöm a gondolatot, őt is úgy fogja szólítani, ahogy engem, bátyjaként még egy srácot lehet értelmezni, nem csak Lepsényi Richárdot, bárki félreértheti innentől fogva. Nem akarom elismerni, de a gyűlölet mellett a félelem is bennem van, bármikor fordulhat a dolog, jobban megértik egymást, onnantól nem lesz szüksége rám. Neki fogja elmondani a problémáit, tőle kér tanácsot, mert én a „elviccelem” a komoly helyzeteket, pedig erről szó sincs. Tudok olyan lenni, mint ők, nem vagyok kevesebb. Sok gondolat kavarog a fejemben, tízből kilenc mind negatív, ugyanis pozitívak nem jutnak eszembe. lehet csak számomra ilyen rossz a helyzet, talán Zalánnak jó, ha lesz még egy testvére, csak én ezt nem akarom elfogadni, nem adom senkinek, nem akarom, hogy a szeretete megosztódjon egy másik srác felé. Én vagyok az egyetlen testvére!
Arcom lefehéredik, a fal, illetve egy hulla is megirigyelhetné a színét, kapkodom a tekintetem köztük, Daisukére leginkább összehúzott, bizalom nélküli szemekkel figyelek, de sajnos az öcsémre sem vagyok képes mosolyogva nézni. Ez túl nagy sokk volt számomra, pedig konkrétan nem érint engem, inkább átvitten. Lépek egyet hátra, még nagyobb távolságra kerülve a japántól, tartva a biztos távolságot. Zalán miatt nem lépek le rögtön, ha ő nem lenne, már rég elrohantam volna, de, ha valamit még közölni fognak, biztos nem érem meg itt a holnapot.
- Értem – nyögöm ki a választ, talán értetetlen ez az egy szó is, azonban ennél többet, ha akarnék se tudnék kipréselni. A szívem hevesebben dobog, még egy lépést hátrálok. Az elkövetkező napokban hagyjanak békén, mindenki, eltűnök az emberek közeléből, még édesanyánknak sem fogok szólni hova megyek. Nem gondolok a következményekre, hogy aggódni fognak értem, szükségem lesz a magányra, távol mindenkitől. Ha most cáfolom meg az előbb tett ígéretemet, akkor sajnálom Zalán, nem így szerettem volna.
lehet le kellene azt a karácsonyfát cserélned... de csak úgy mondom, nem muszáj 
