Niko itt volt, mellette. Az ujjai a hajába túrtak és a lány szívverése lassulni kezdett. Némán hallgatta végig a fiú történetét és közben semmiféle érzelmi reakciót sem mutatott. Az elmúlt pár perc eseményei megviselték, ez az érzelmi hullámvasút neki már túl sok volt. Válaszokat akart, hát megkapta, most pedig nem tudta, hogyan is kellene éreznie. Nem azért, mert hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vettek az érzései Niko irányába és még csak nem is azért, mert felkavarta mindaz, amit elmondott –bár kétségtelen, hogy ennek is komoly szerepe volt a helyzetben–, sokkal inkább azért, mert ő képtelen volt így megnyílni.
Az egyetlen barátja, aki gyermekkora óta ismerte Dai volt és még ő sem tudott semmit arról, mi is történt a szanatórium alatt a szőkével. Persze, az egy teljesen más jellegű kapcsolat. Mégis, hiába volt Niko ennyire őszinte, ez Szofit talán sokkal jobban megrázta, mint az várható lett volna.
Kifújta az eddig bent tartott levegőt –észre sem vette, hogy lassan a fuldoklás határára jutott– és egyáltalán nem nézett a fiúra, akit, mint azt már bevallotta magának, mindenkinél jobban szeretett.
- Ugye tudod, hogy nem megoldás, ha mindezt magadban tartod? Ez nem egyedül a te problémád, Niko! – kissé rekedten beszélt, az események kezdtek kiütközni rajta.
Szemei elnehezültek és a gondolatai elkalandoztak. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza mindazt, ami ma este történt –kifejezetten kellemes estének indult, ha már itt tartunk– és egyelőre még nem döntötte el, hogy ezt a fiú közvetlen közelében akarja-e megtenni, vagy a saját szobájában. Egyedül.
Bár ő volt kíváncsi, ez a teher mostmár az ő vállát is nyomta. Pedig neki bőven elég lett volna a saját elbaltázott életével és családjával foglalkozni! Mégis, egy kapcsolat erről szól nem? Hogy támogatjuk egymást akkor is, amikor az szinte lehetetlennek tűnik.
Felemelte a fejét, hogy Niko szemébe nézhessen, hangja nem volt erősebb a suttogásnál.
- Szeretném, ha tudnád, hogy ami most történt nem csak a te hibád volt. Nem okolhatod magadat és nem várhatod el, hogy gyűlöljelek, amikor nekem is elég komoly szerepem volt ebben az… egészben. –int körbe jelzésként. - De nem szeretném, ha megismétlődne.
Az egyetlen barátja, aki gyermekkora óta ismerte Dai volt és még ő sem tudott semmit arról, mi is történt a szanatórium alatt a szőkével. Persze, az egy teljesen más jellegű kapcsolat. Mégis, hiába volt Niko ennyire őszinte, ez Szofit talán sokkal jobban megrázta, mint az várható lett volna.
Kifújta az eddig bent tartott levegőt –észre sem vette, hogy lassan a fuldoklás határára jutott– és egyáltalán nem nézett a fiúra, akit, mint azt már bevallotta magának, mindenkinél jobban szeretett.
- Ugye tudod, hogy nem megoldás, ha mindezt magadban tartod? Ez nem egyedül a te problémád, Niko! – kissé rekedten beszélt, az események kezdtek kiütközni rajta.
Szemei elnehezültek és a gondolatai elkalandoztak. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza mindazt, ami ma este történt –kifejezetten kellemes estének indult, ha már itt tartunk– és egyelőre még nem döntötte el, hogy ezt a fiú közvetlen közelében akarja-e megtenni, vagy a saját szobájában. Egyedül.
Bár ő volt kíváncsi, ez a teher mostmár az ő vállát is nyomta. Pedig neki bőven elég lett volna a saját elbaltázott életével és családjával foglalkozni! Mégis, egy kapcsolat erről szól nem? Hogy támogatjuk egymást akkor is, amikor az szinte lehetetlennek tűnik.
Felemelte a fejét, hogy Niko szemébe nézhessen, hangja nem volt erősebb a suttogásnál.
- Szeretném, ha tudnád, hogy ami most történt nem csak a te hibád volt. Nem okolhatod magadat és nem várhatod el, hogy gyűlöljelek, amikor nekem is elég komoly szerepem volt ebben az… egészben. –int körbe jelzésként. - De nem szeretném, ha megismétlődne.
*nyakába ugrik, mert ma valamilyen megmagyarázhatatlan okból nagyon boldog*
