Olyan jól esik a fülemnek ez a csend az órák és a szoba alapzaja után. Mélyen beszívom a tiszta levegőt, ahogy kiürítem az agyam, s egyedül csak a terem végébe felfüggesztett céltáblára koncentrálok, ahogy kifeszítem az íjat. Szinte hallom a saját szívdobogásom, ahogy célzok, majd elengedem a nyílvesszőt, s leeresztve karjaim nyúlok az újabb darabért, hogy azt is útjára eresszem. A valahonnan elölről kiszűrődő neszekre nem reagálok, valaki biztos csak jött, hogy teremtsen magának izmokat, vagy kondiban tartsa magát - igazából nem is nagyon érdekel addig, amíg nem szól hozzám és nem zavar a saját dolgomban.
Megcsóválom a fejem, ahogy újra felhúzom az íjat. Nem igazán izgatom fel magam a köztem és fal közti távon, meg azon, hogy valószínűleg van még itt valaki. Elvégre mégis ki lenne olyan eszeveszett, elvetemült vadállat, hogy beszalad egy nyíl meg egy céltábla közé. Feltéve ha nem navinés, mert én azokból bármit kinézek, komolyan, főleg miután az a Bloomer gyerek lefejelte a gurkót. Jézusom, hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen, hogy belekezd egy lajhárba, és nem tudja megcsinálni rendesen? Akkor próbálkozott volna mással, belevezetni az oszlopba, vagy a földbe, vagy akármibe, ahelyett, hogy olyat művel amihez nem ért. Nem mintha sajnálnám, vagy akármi, de azért már mégis. És akkor a múltkor Ian még azt is elmesélte, hogy valamelyik hajtójuk ____véletlenül ____ráesett Flórára, akit bár nem ismerek annyira, azért látszik rajta, hogy nem arra született, hogy vademberek csak úgy rázuhanjanak. Komolyan, nem kéne ezeket felengedni a pályára.
Hosszan kifújom a levegőt, ahogy újra becélzom a tábla közepét, s ezt a vesszőt is elengedem.
