Kinoshi, Szentmihályi
Oké. Ezek az embereket egy kicsit furcsák. Megmondtam, hogy leszedem, akkor meg minek csinálják? Miért nem lenne egyszerűbb békén hagyni szegény, egyszerű kis diákot? Mindegy, ha ők így, akkor én úgy. Elsétálok a padhoz, amin hagytam a cuccomat. Felveszem, majd egy csattal hátratűzöm a hajamat. Utána elteszem a pálcámat a zsebembe. Majd felvisítok. Egy denevér ért hozzám. Ja, nem, mégsem. Egy anyag darab.
- Nincs humorérzéketek, az egyszer szent - jegyzem meg félhangosan. Oké, elő a varázspálca. Egyre sötétebb lesz, a fenébe. Félek. Félek a sötéttől. Méghozzá nagyon. Jön szél is, segít elterelni a figyelmemet. felkavarja a leveleket, hogy körülöttem forogjanak. Ezek szerintem felnőttek, vagy legalábbis idősebbek nálam, ezer százalékig biztos vagyok ebben. Nekik kéne példát mutatni, nem pedig épp ellenkezőleg. Hogy mit is tilos ilyenkor. Mindegy is, van más megoldás. Tegyünk pontot a végére, a saját módomon. Odasétálok a szökőkúthoz.
- Wasser! - Mondom ki, lelocsolva ezzel a szobrot. Ahogy mondtam, jön is le róla a festék. Holnapra sem a víznek nem lesz semmi baja, sem a szobornak. Csakis csak nekem. Hiába, benne volt a pakliban sajnálatos módon ez is. De, legalább egy jót szórakoztam.
- Oké, ti nyertetek. Itt vagyok, várom hogy mit csináltok. De, azért egyszerűbb lett volna, ha szimplán csak idejöttök - kezdem el a csöndben mondani. Jó lenne, ha minél hamarabb elém jön a kettő emberke.
