Lazriell

Miután elveszi a ceruzáját, ugyanolyan elmélyülten folytatja a rajzolást, mint eddig. Na jó, talán mégsem olyan elmélyülten, hiszen érzékeli, hogy vele szemben ül le a másik, ami kissé meglepi, mert oldalra sandítva látja, hogy még rengeteg üres hely van, de különösebben nem zavarja az ismeretlen lány és nem is bánja, hogy nincs egyedül. Rajzolgat tovább, abban a biztos tudatban, hogy a másik is teszi, amit szeretne és így kellemes csendben tölthetik el "együtt" az időt. Végül is a nagyobb diákokkal szemben - igaz nála ez a lány is nagyobb - még jól is jöhet, hogy nincs egyedül. Nem mintha félnie kéne bármitől is.
A névvel is elkészül és átmenetileg befejezettnek nyilvánítja a művet ezért is kezd ismét lapozgatni a könyvben, bele-beleolvasva, de nem túl mélyrehatóan. Ennek ellenére, megrezzen amikor a másik lány megszólal. Lassan pillant rá, némi kérdéssel a tekintetében, mert nem teljesen világos neki, hogy miről is van szó. Aztán a nemrég készült rajzára siklik a tekintete és megvilágosodik. Némán megrázza a fejét. Nem, nem az órára lesz. Miért is lenne. Nem teljesen érti. S épp ezért meg is kérdezi, persze nem szóban, mégis csak a könyvtárban vannak.
Elővesz egy lapot és arra írja le, megszokásból visszafelé, hogy "miért?" s tolja is a ceruzát tartó bal kezével a lapot a másik felé fordítva. Bízva benne, hogy az nem bánja, ha ő a kommunikációnak ezt a formáját választja. Az pedig, hogy nem úgy írt, ahogy az iskolában tanították, hanem ahogy da Vinci mestertől tanulta már megint más kérdés. Neki fel sem tűnik. Remélhetőleg a másiknak sem fog gondot okozni.

Caitlyn Iparis

Igaz, hogy nem rég küldött Apukának levelet, de megint szükségét érzi, sőt, úgy döntött, hogy Rosie szüleinek is küld, hogy biztos ne legyen félreértés abból, hogy nem fogadta el az ajándékot. Bár még mindig felfoghatatlan számára, hogy neki küldtek valamit, s valahányszor eszébe jut, megrázza a fejét tiltakozóan.
Apuka viszont hiányzik neki és az Annával való beszélgetés óta tudja, hogy ez így is marad. De arra is rájött, hogyha leveleket ír a szeretett férfinak, azáltal valahogy közelebb érzi magát hozzá, amint pedig választ kap, minden sokkal jobb lesz.
Múltkor megfigyelte, hogyan is kell ezt csinálni így most felkészült és hozott magával némi finomságot a madaraknak is. Ugyanakkor a leveleket még nem írta meg. Úgy gondolta a torony elég nyugodt és kellemes hely ahhoz, hogy ott írja le majd, ami éppen eszébe jut.
Kibújik a talárjából és a földre hullott tollakat azzal legyezgeti el, majd leteríti a sarokba s rácsücsül. Kivesz egy lapot és a kedvenc tollával írni kezd Apukának. Írás közben el-elkalandozik, rajzolgat is a lapra, s mivel remekül érzi magát, meg is feledkezik arról, hogy nem otthon van, és nem teljesen egyedül, így énekelni kezd.
- "Az álom szívünk vágya
Ábrándos világ
Álmodj,ha a szíved fájna,
S a bánat elmúlik,meglásd.
Csak bízz,ez a fő, és egy nap
A boldogság majd rád talál.
A szivárvány ragyog az égen,
Higgyél hát a mesékben,
S az álmod egyszer majd valóra vál!"
Hamupipőkét, mert az volt kiskorában a kedvenc meséje. Nagyon régi videókazettás változatban volt meg nekik, s a szalag többször is megszakadt, Apuka azonban minden alkalommal megragasztotta neki, így újra meg újra megnézte, míg meg nem tanulta kívülről az egészet. Fejben el is tudja mondani, máshogy viszont nem próbálkozna vele. Énekeléskor persze nem dadog. Neki is feltűnt már, de nem gondolkozott rajta sokat. Egyébként is ritkán veszi észre, hogy rendesen is énekel, nem csak a fejében, a gondolataiban.
Újra meg újra elénekli, nem figyelve a szövegre, s közben ír, rajzol, mesél Apukának. Gondolatban talán itt is van vele. S így máris nem hiányzik annyira.

Péter Fanni

Amikor először, a nagy felfedező útja során, ráakadt a szertárra, eszébe sem volt többet ide visszajönni. Most azonban úgy gondolta, az elhagyatott helyiségnél keresve sem találna jobbat. Igaz, vannak kételyei, de reménykedik, hogy akkora galibát azért nem fog csinálni, ha meg mégis, az itt lévő felfordulásban keveseknek fog feltűnni.
Szóval idesettenkedett tanítás után és bezárta az ajtót csak utána vette elő a táskájából azt a szépen faragott dobozkát, amiben a varázspálcáját is tartja. Kitette egy könyv kupacra. Azóta percek teltek el, de még csak szemezget a bottal. Végül persze kezébe veszi, s mint eddig mindig most is picit olyan érzése támad, mintha megrázta volna az áram. Nem ijesztő, már-már kellemesnek véli, annyiszor megtörtént.
Most, hogy rászánta magát a nagy tettre, jut csak eszébe, hogy a kettétört ceruzát, amin gyakorolni fog, még nem vette elő. Nevet egyet, visszateszi a pálcát, aztán előveszi a tolltartóját és megkeresi a ceruza darabjait. A földre teszi azokat, aztán ismét megfogja a pálcát, a már ismert csípős érzés kíséretében, majd elmondogatja magába a varázsigét, amit ki kell majd mondani. Győzködi magát, hogy menni fog, s ebben a biztos tudatban guggol le a ceruza darabok mellet, s a pálcát fogva, megpróbálkozik a szó kimondásával.
- R...r...r..re..rep..p... - megrázza a fejét, mert hát ez így nem jó. Vesz egy nagy levegőt, becsukja a szemeit, elképzeli, ahogy kimondja, s a ceruza máris egy darabban van, ahogy azt tanulta az órán. Kár, hogy ő is tudja, ennyire nem lesz egyszerű, de nem adja fel. Megpróbálja újra.
- R...r...re..rep..repar...repraro! - gabalyodik bele mégis a nyelve az utolsó pillanatban, s ahogy azt többen megjósolták neki nem úgy sikerednek a dolgok, ahogy szeretné. Hangos durranás közepette jó néhány métert "repül" de meglepetésére valami puhára esik. Csak néhány másodperc után döbben rá, hogy az a puha valami, egy másik ember.
- B...b...bo..bo..bobo..bocsánat! - kapja a kezeit a szája elé, ahogy lemászik az ismeretlen és rettentően furcsa lányról. Azzal, hogy az arca a kezei és a ruhája is kormos lett, na de miért?, nincs is tisztában Nyeste. Hogy is lenne? Nem látja magát.

Rose Penelope Reakwood

Nagyon jól elrötyög a festményeken, a vicceiken, a fura beszédükön. Abszolút érti, miért hívják így ez a folyosót és annak is örül, hogy ez a helyet választotta a találkozóra. Már ha Rosie eljön, mert egyelőre sehol sem látja a rellonos lánykát, de nem türelmetlenkedik. Ha mégsem jönne el a másik, abból is fog érteni, akkor többet nem keresi és pont. Addig viszont, amíg ilyen vagy olyan következtetésre nem jut, jól fogja magát érezni a falon lévő portrékkal. Azokat ugyanis láthatóan nem zavarja az ő szótlansága, sőt! Figyel hát mindenféle butaságra, amit összehordanak neki, bár sosem lehet tudni, még az is lehet, hogy egyik-másik képtelenség igaz. Ezen azonban nem igazán tud elgondolkodni, egyrészt mert tényleg egymás szavába vágnak a portrék, másrészt, mert ahogy újfent körbefordul megpillantja Rosiet is. Ahogy odaér hozzá, a zöldházból származó lányka máris hosszas monológba kezd. Nyestének legalábbis hosszú, ő ennyit egy óra alatt nem mondna el. Részben ebből is volt a félreértésük, hogy ő rövid akart lenni, ami a másiknak gorombán hatott. Most viszont csak rázza a fejét, hogy ő nem haragszik, aztán bólogat, hogy érti, máshoz szokott a másik. Közben némi csodálkozás is kiül az arcára, a seprűre picit el is tátja a száját, de aztán ismét csak a fejét rázza. Mihez kezdene ő egy seprűvel? Aztán megint csak rázza, mert hát nem haragszik. De ezt már "mondta" egy korábbi fejrázással.
Mikor Rosie befejezi a mondandóját, megragadja a lány kezét és elhúzza őt az egyik festményhez, amin két nő vitatkozik, majd mikor észreveszik őket, egymásra néznek és láthatóan kibékülnek. Nyeste ezt már meg akarta mutatni a másiknak, most pedig végre megtehette. Ezzel próbálva elmagyarázni, hogy egy kis "vita" még nem a világ. S hacsak Rosie nem szalad el, meg is öleli egy pillanatra. Kissé sután, mert igazából nem csinált még ilyet ő, de most úgy érzi, ez a helyes viselkedés. S miután elengedi Rose-t csak várakozóan pislog rá, hogy akkor rendben vannak-e a dolgok?

Rose Penelope Reakwood

Nos, nem pont ilyenre számított, de végül is már mindegy. Gyorsabb volt és egyszerűbb - neki legalábbis -, mint kimondani bármit is, és ahogy vesszük Rose megértette a lényeget. Még nevet is a másikkal, ahogy az ölelést szeretkimutatásikiborulásnak nevezi, aztán már csak mosolyog és érdeklődve figyeli mit vesz elő a másik a táskájából. Az apró festményt először furcsának véli, de Rosie meséjével együtt minden értelmet nyer. Vagyis nem minden, de nagyon érdekes. S talán furcsa, de Nyeste Rosiet kezdi sajnálni, amiért a szülei nem értek rá mindig vele foglalkozni. Bezzeg az ő Apukája! Szinte mindig ott volt neki. Igaz, úgy könnyű, ha az édesapád ács, és a műhelye a házatokban van. De Nyeste nem gondolkodik el ezen, csak bólogat Rosenak, ahogy a rellonos beszél, aztán elneveti magát, mikor a portré nyitná a száját, majd elgondolkozik, mert hát... egyrészt, nem nagyon tud mesélni. Másrészt, nem érti mi ebben a szívesség. Épp ezért csak vállat von, felemeli a kezeit is, amolyan "de mit mondjak"? pillantás kíséretében, majd leengedi a vállait és a kezeit is és gondolkodik, hogy mi érdekelhetné a másikat.
- A...apuka á..ács - mondja végül kissé sután és a Rose-t nézi, hogy ezt várta-e? Aztán ha biztató visszajelzéseket kap, akkor megpróbálkozik egy újabb mondattal is.
- A..any...anyuka m...me..meme...meghalt - de ezt meg már tudta Rose szóval ezt igazából felesleges volt mondani. Kár, hogy csak most jutott eszébe. Na mindegy. - V...v...van e..egy t..t...tes...tess...test..v...v..vére. N...n...nene...neki... v..v..vavan, e...e..gy lá...lánya. An...n...na. I...ide, j...jár ő is.
Egyelőre ennyi. Igazán nem tudja mit kéne még mesélnie. Na meg, Rosie is érezheti, hogy neki azért nem olyan egyszerű ez a "mesélés" dolog. Persze gondolatban már a fél gyerekkorát is eldarálta. De azok csak gondolatok a fejében és nem a hangok, amik a száját is elhagyják.

Caitlyn Iparis

Elejti a tollat, amivel rajzolgatott, a rajztábla a levelével együtt a földre hullik, ahogy felpattan és ijedten a szájára tapasztja a kezeit. Egy percig sem gondolta, hogy hangosan is énekelt. Azt meg pláne nem, hogy nincs egyedül és meglátja, vagyis, meghallja valaki. Egyébként is fehér bőre, most még fehérebbé válik, s a levegő is bennreked egy pillanatra. Kedve lenne elfutni, de helyette csak kifújja a levegőt és vesz egy másikat, miközben leengedi a kezeit.
- Én... én...én...! Sz... szi...szia! - mondja ki nagyon halkan. Hiába mondták neki, hogy szépen énekel, ettől még, fura ez az egész. Zavarban van, s hogy ezt leplezze, inkább lehajol, összeszedi a dolgait, beharapja az ajkait, aztán kapcsol, hogy kérdezték s bizony nagyon illetlen, hogy nem válaszolt. Bal kezével szorosan magához ölelve az imént még földön heverő dolgait, jobb kezét előre nyújtva mutatkozik be.
- Ny...nye...nyenye...nyessss...te - ő egyébként tudja ki a másik, a neve alapján meg már biztos benne, hiszen látta a prefektusok között, meg ki is volt írva a neve, és a Tányustól kapott tájékoztatóban is szerepelt, hogyha segítségre van szüksége, akkor ehhez a lányhoz is fordulhat. Más kérdés, hogy esze ágában sem volt felkeresni senkit sem. Főleg nem most, amikor épp el akart bújni a világtól kicsit, hogy egyedül lehessen. Nem mintha baja lenne a másik társaságával, csak hát rajta kapták, hogy énekel.
- A... aapu... n...nak ír...ír..t..ttam - válaszol ha túl vannak a kézfogáson a másik kérdésre is, aztán úgy érzi, hogy neki is kell kérdeznie valamit, csak nehezen fog belőle kijönni, de megpróbálja.
- Mi..mimi...mióta v...vva...vavagy itt?
Nos ez lehet nem hangzott túl szépen, de csak arra kíváncsi, hogy mennyit hallottak az énekelgetéséből. Hosszabban kérdezni pedig igazán macerás és időigényes lenne.

Caitlyn Iparis

Megrázza a fejét. Annyit rázza mostanában, hogy félő egyszer csak leesik a helyéről. Ez viszont egyelőre nem történik meg, így csak reméli, hogy átmegy az üzenet, hogy nem ijedt meg nagyon és nem haragszik. Mert igazából nem ijedt meg nagyon a lánytól. Attól ijedt meg, hogy hallották énekelni, de ezt meg már úgy sem tudja visszacsinálni.
Egy óvatos mosollyal fejezi ki köszönetét, amiért segítenek összeszedni a cuccait. A kérdésre csak sután bólint egyet, mert hát igazából levelet írt, de rajzolás lett belőle... aztán észbe kap és ahogy tanulta szépen bemutatkozik. Kissé mondjuk furcsán érzi magát, mert a másik nagyon sokára fogja csak meg a kezét. El is gondolkodik rajta, hogy esetleg bagolypiszokba tenyerelt, le is pislant kissé félredöntött fejjel a tenyerére, de az egyáltalán nem látszik koszosnak s közben végre kezet is ráznak. Utána pedig jöhet az újabb fejrázás, hogy nem a másik miatt dadog. Csak hát nem biztos, hogy ennyiből értik is. Egyelőre viszont igyekszik minimálisra fordítani a beszédet, így a házát illető kérdésre, csak lejjebb engedi a mappáját, hogy látszódjon az egyenruhája rajta a Navine címerével, de biztos, ami biztos alapon rá is bök szabad kezével, hogy mutassa ő bizony egy házba jár a prefektussal. Kicsit örül is, hogy ezt ő tudja, a másik meg valószínűleg nem ismerte fel. Nem bánja. Elvégre próbált láthatatlan lenni, és mint azt a jelen helyzet mutatja, eddig sikerült is. Nem szereti ha beszélnie kell, és ezt a legkönnyebben úgy tudja elkerülni, ha nem veszik észre. Jelenleg persze ez már nem lehetséges.
Vesz egy nagy levegőt, aztán ismét megrázza a fejét, és megpróbálkozik egy kicsit összeszedettebb válasszal.
- Ne..nenem, zzz...zaza...zavarsz. Én-én cs...csa...csak ne...ne... - megrázza ismét a fejét, ezt nem így akarta mondani! - mmm...mm...mi..mimin...min..d...ddig
Itt unja meg ő maga is, s mivel nem a levélpapírjait akarja összefirkálni a jobb tenyerébe írja le: "dadogok", majd mutatja meg a másik lánynak a szót, ezzel megmagyarázva, hogy nem félelemből van. Ő egyáltalán nem fél. Főleg nem egy ilyen szép lánytól, aki ráadásul prefektus is, szóval biztos nagyon rendes. Máskülönben nem választották volna meg, nem igaz?

Lazriell

A lány visszakérdez ő meg bólint, miközben jobb kezének mutatóujját a szája elé kapja. Neki azt tanították, hogy könyvtárban nem beszélünk, így nem is mer különösebben megnyikkani, na meg sokkal kellemesebb számára az írásban kommunikálás, de most a hosszas csendben bántja is kissé a fülét a másik hangja.
A levitás lány azonban nem írásra specializálódott, és tovább beszél. Nyeste hallgatja, de közben nem bírja ki, le-lepillant az előtte levő könyvre, amiben tovább lapozgat. A válasz kissé meglepi, ez pedig az arcán is meglátszik. Aztán viszont nemes egyszerűséggel húzza fel, majd engedi le a vállait. Visszafordítja magához a lapot és még mindig tükörírással írva lefirkantja az újabb sort.
"Nem tudtam, hogy van ilyen feladat." - hátha nem lett volna egyértelmű a másiknak a reakciója alapján. Mire azonban végez, már ott is előtte a másik papírja, amire fel vannak sorolva a szorgalmik és egyebek. El is kezdi olvasni és hamar megtalálja az említett feladatot. Rábólint. Látja. Egy pillanatra elgondolkozik, aztán odaírja a lapra még, hogy: "Ezt lehet megcsinálom!"
Annak ellenére, hogy nem ír lassan, a másik megelőzi egy újabb kérdéssel. Fel pillant rá, s mert szóban válaszolni még mindig nincs kedve, még odaírja a korábbi szavak alá, amit mondana.
"Járok! Az a kedvenc tárgyam! Meg a számmisztika! Neked?"
A betűi már nem olyan szépek, mint az elején, látszik írásán, hogy kapkod, de ha valaki olyan sokat beszél - Nyestének sokat, tekintve, hogy könyvtárban vannak -, mint a másik, akkor neki is gyorsabban kell írnia. Tehát végez, majd a másik elé tolja a lapot, aki így három kérdésre is választ kap, illetve beszélhet is tovább, hiszen Nyeste, még ha valamelyest udvariasságból is, szintén kérdez. Türelmesen megvárja, amíg a másik kibogózza az immár kissé összekuszálódott betűit, aztán pedig ha a levitás nem dönt úgy, ő is írni fog akkor visszahúzza a lapot, hogy ha úgy alakul tovább folytathassák ezt a különös írós-beszélgetést.

Budai Eszter

Annyira megszokta Madagaszkáron, hogy a nap nagyrészét a szabadban, a melegben tölti, hogy most szinte képtelen bent maradni a kastély falai között. Kínzásnak tűnik, és bár korábban sosem gondolta volna - főleg, mert Apukától távol lenni azért rossz volt - mégis nap, mint nap azon kapja magát, hogy ha lenne rá lehetősége ő bizony visszamenne. Mit számít neki, hogy picit leégett? Hogy az amúgy sápadt, fehér bőre, most is rák vörös, hogy alig lehet megkülönböztetni az arcát, a hajától? Kapott rá bizony nagyszerű kenőcsöt, és ha a pirosság nem is tűnt még el, teljesen tünetmentes. Tehát jól érzi magát, s bizony hiányzik neki Madagaszkár. Épp ezért, amikor csak teheti, kint van. Kint-kint. Nem a folyosókon, de nem bizony. Kint a szabad levegőn. Bejárta már az egés vidéket, s ha nem tartana attól, hogy Apukának csalódást okoz bizony messzebbre is ment volna. Így viszont a kastélyt körülvevő vidéken maradt, figyelve rá, hogy ne menjen tiltott részekre.
Ma a rétet foglalta el. Legalábbis gondolatban az egész rét az övé. Gyakorlatilag tudja, hogy ez nem lehetséges, mégis kellemes a gondolat, és jó móka. Azt játssza, hogy mindenki, aki keresztülhalad a réten, adót fizet neki. Persze csak az ő fejében. Senkihez sem megy oda, és senkitől sem követel valódi pénzt. Amúgy is, ez egy régi módi dolog, viszont a történelmet szereti, és épp ezért ez a kis móka is teljesen rendben van nála.
Egyébként meg a fűben ücsörög, törökülésben, Edével, a puffskeinnel a lábai között. Fekete szandálja, világoskék, farmer rövidnadrágja, és fehér ujjatlan felsője csak még jobban kiemeli bőre pirosságát. Őt persze továbbra sem zavarja. Dölöngél balra-jobbra, és Edével együtt dudólászik. Amikor pedig nem messze tőle elhalad egy lány, játékosan előre nyújtja a kezét, mintha csak az adót gyűjtené be. Belepillant az üres tenyerébe, úgy tesz mintha megszámolná a pénzt, majd elégedetten bólint. S amint végzett az igen fontos művelettel, tovább dúdol Edével.

Budai Eszter

Valószínűleg hiba csúszott a rendszerbe! Arról ugyanis egy percig nem volt szó, hogy az éppen elhaladó lány, észreveszi őt, vagy a kis játékát. Épp ezért nem csoda, ha Nyeste meghökken, amikor megszólítják. Nagyra nyitja szemecskéit, a dúdolást természetesen rögtön abbahagyja, s az ajkait is beharapja. Reménykedve pillant körbe, hátha valaki másnak szólnak a szavak, s csak ő mulasztott el valakitől adót szedni a háta mögött... De nem. Sehol senki, és még Ede is érzi a feszültéségét, mert bizony ő is elhallgat, még ha némi fázis késéssel is.
Aztán, mikor nagy nehezen (egy-két másodperc elteltével) belátja a kis vörös, hogy bizony hozzászóltak, megrázza a fejét. Nem, neki nincs szüksége semmiféle segítségre sem. De persze köszöni szépen. Gondolatban, mert a kimondásig amúgy is ritkán jut el. Főleg, hogy eszébe jut, köszöntek neki és illene visszaköszönni. Felpattan hát, kis híján megbotlik a lábaiban, s csak nehezen tartja meg az egyensúlyát, szegény puffskeint is elejti, ami persze nem tetszését fejezi ki és pár lépésnyit arrébb is megy a fűben.
- É..é... - nem jut tovább, Ede után veti magát, az hiányozna csak, hogy megint megszökjön. Felkapja, megsimogatja, bízva benne, hogy így elnyeri a bocsánatot, aztán visszafordul a másik lány felé.
- I...i...izé... sz...sz..ssssszzzia! - mondja végül, a szokásosnál kicsit nehezebben, mert nem igazán tud most a beszédre figyelni, amúgy is már a másik lány következő mondatán agyal, a fát figyeli, ami felé tartott, s próbálja megérteni miért közölték ezt vele.
- Ö...öööö... j...j...jjjj...jjjjó! - hagyja rá, hadd menjen a fa alá. Aztán még eszébe jut, hogy már megint illetlen, és hozzáfűzi - Eg...eg...eegg... - megrázza újra a fejét ez nem lesz jó. Neki az "egészségedre" az túl nehéz szó - mmm...m...mmmmár... - újabb fejrázás. Ez abszolút nem az ő napja. Nagy levegőt vesz, gondolkozik egy sort, aztán a legjobb tudását összeszedve, Edét kicsit megszorítva, hiába a koncentráció már csak ilyen, megpróbálja újra - jjjjjó ét... étt...étvágyat!
Elégedetten sóhajt. Kimondta. Szépen. Érthetően. Legalábbis Apuka ilyenkor megdicsérné. A logópédus is. Bár azt nem szereti. Itt pedig, szerencsére nem kell járnia. Még. Mert ami késik, nem múlik. Előbb-utóbb eljönnek a vizsgák, és ő bizony, meg fog bukni. Hogy is ne bukna meg? Egy varázsigét sem tud kimondani.

Budai Eszter

Elég kellemetlen a helyzet. Mondjuk ő hamar túl teszi magát a dolgon, mert hát a másiknak fogalma sincs, mit játszott és könnyen megmagyarázhatná, ha megtudná, erre viszont képtelen. Az már kellemetlenebb számára, hogy Ede szökne és emiatt feltartja a másikat az evésben. Igyekszik hát gyorsan kimondani ehhez kapcsolódóan a jó kívánságait, s ahogy a másik sarkon fordul ő is ezt teszi. Nagyot sóhajt és egészen biztos benne, hogy még sem volt elég gyors és ügyes. Az arcát Ede bundájába nyomja úgy rázza meg a fejét. A golymók pedig már tudja, hogy mivel vigasztalja meg, kidugja hát hosszú vékony nyelvét és megnyalja vele a lány arcát, mire az csiklandósan felnevet.
Le is csüccsen vissza a fűbe Edével a kezében, még mindig mosollyal az arcán és el is felejti egy pillanat alatt, hogy volt vala bármi problémája. Ilyen egyszerűen működik ő. Ami megtörtént, megtörtént. Megváltoztatni nem tudja úgysem, tehát egyszerűen továbblép. Leteszi Edét a fűbe, feltérdel és egy bot után kezd kutatni, hogy azzal rajzoljon valamit majd a földbe maga körül, de az előbbi lány visszatér és megszólítja. Pont akkor, amikor Ede a maga vicces módján közelebb gurul hozzá.
Nyeste a fűben térdepelve épp csak felemeli a fejét a lányra. Az arcán most is ott ül a meglepettség. Nem lát a lánynál ennivalót és hát nem is érti teljesen. Bizonytalanul megrázza a fejét, jelezve, hogy különösebben nem zavarja a másik. Feltételezi ugyanis, hogy ezt akarta mondani. De ha mást akart, hát neki az is mindegy. Leül a sarkaira, felveszi Edét és felemeli a lány felé, mintha meg akarna győződni róla, hogy a kérdés erre vonatkozik. A gond csak az, hogy a golymók és a puffskein szavak sem épp egyszerűek. De azért megpróbálja. Int a lánynak, hogy csüccsenjen le ő is, aztán felé tartja Edét, hogy megsimogathassa, már ha akarja.
- Ede egy...egy...egy... egy... g...g... goly...goly...golymmmmók - mondja végül magabiztosan, aztán ha a másik nem szaladt el és megmerte simogatni a szőrős kis jószágot akkor a kezébe is nyomja, amíg kutatni kezd nadrágja zsebeiben. Nála van a kiskönyv, amit kapott életvitel projekten, mindig magánál hordja. Meg is találja, s azt nyomja a másik lány kezébe, Edét pedig visszaveszi. A könyvben benne vannak Ede adatai, hogy április közepén született, hogy Nyeste a gazdája - igen ebből a könyvből a vörös navinés lány nevét is megtudhatja a másik -, hogy járt vele lénygondozónál és teljesen egészséges, meg persze, hogy sikeresen teljesítette az életvitel projektet és így megtarthatta a kis állatot. Mindazok a dolgok, amiket szerinte a másik megkérdezne még, és amikre nem tudna kellően gyorsan és összeszedetten válaszolni. Ha a másik olvasni kezd, akkor ő türelmesen vár és addig is, Edét simogatja.

én most írom a harmadikat :3 és még van... *inkább nem számolja meg*

Panni

Na tessék! Nem elég, hogy a varázsigét nem tudja kimondani, még fel is robban ráadásul valaki másra esik. Az első ijedtgés után hamar felpattan és bocsánatot is kér. Aztán meg azon kezd bánkódni, hogy most ki fogják gúnyolni, vagy valami ahhoz hasonló. A másik lány, most hogy feláll és végig nézhet rajta, egyrészt magasabb és biztos idősebb is. Tele van az arca is már fura izékkel, a haja színe is olyan, amit Nyeste csak festékből tud kikeverni. Ez persze nem jelenti, hogy nem tetszik neki a szín, de egy másik ember haján igazán nem tűnik normálisnak a számára. Aztán, ahogy várta a másik megszólal. S bár elsőre egészen megnyugtaja, hogy semmi baja, az utána következő szavak egészen megijesztik Nyestét. Hiszen ő csak gyakorolt! Arról nem tehet, hogy nem sikerült, emiatt nem büntethetik meg, vagy mégis? Fogalma sincs, hiszen nem tudja a szabályokat, ilyen mélységekig sosem merült el bennük.
Beharapja az ajkait hát és körbe pillant, majd válasz helyett neki áll pakolni, hogy helyre hozza a károkat. Igaz, fogalma sincs, hogy mi hol volt. Nem figyelt ő ilyesmire, csak magára koncentrált, meg arra, hogy majd jól megjavítja az eltört ceruzáját. Szóval most próbálja helyrehozni a károkat, hogyha mégis elkapná egy prefi, ahogy a másik mondta, akkor ne kerüljön bajba.
A dobozt, ami a másiknál volt csak akkor veszi észre, amikor szóba kerül. Oda is siet és belepillant, hogy abban mik voltak, aztán jut eszébe, hogy tökre illetlen.
- B...b...bocsánat! - mondja újra aztán felkapja a ceruza darabokat is és a pálcáját is elteszi vissza a szép kis dobozkába és beledobja a táskájába, hogy nehogy több bajt okozzon. S ahogy ezzel végez jön rá, hogy nem is válaszolt a kérdésre mert annyira megijedt, hogy "kinyírják" rögtön a rendre koncentrált.
- Én...én...én... cs...cs...csak gy....gy...gy...gyagya...gya....gyakorolni ak...ak..akar...akartam... - magyarázza megszeppenve - de...de..dede... n...nnnem m...m...mmmemegy.
Le is huppan elkeseredve egy nem használt törött lábú székre, ami el is billen vele, s zsupsz a földön köt ki. Toporog egy kört a lábával bosszúsan, aztán elterül a plafont bámulva. Nem érdekli. Csakazértse.

Teszt *-* *imád teszteket tölteni*

*innen is megölelgeti Fannit *

igen, Bálintról volt szó mert őt mindenki szereti *egoban nincs hiány*
Csak megemlítették amúgy de az álmodónak bőven elég

én is megyek unikornist simizni *-*

szerintem Misi ártatlan

biztos megváltozott azóta

Maxmillian Healson
egy szabadhétvégén, szombaton délután :3

Jó idő van. Madagaszkáron melegebb volt, de itt is jó idő van. A helyzet pedig az, bár ebbe eddig nem igazán gondolt bele, hogy idén, még nem evett fagylaltot. Épp ezért felbuzdulva a melegen, és azon, hogy szabadhétvége van, nyakába vette a falut, és elhatározta, hogy keres egy fagyizót. Korábban erre nem volt szüksége, de biztosan tudja, hogy van. Elvégre sokakat látott, és lát most is, fagylalttal a kezében mászkálni.
Mostanra egészen szépen rendbe jött a bőre és már nem olyan rák vörös, mint a nyaralás alatt és közvetlen utána volt. Fekete ujjatlan, térdig érő ruhácskájában, hozzáillő fekete szandálban és egy szintén fekete táskával lépked a falu utcáin. A táskában ott lapul Ede, a gólymók is, de most nagy valószínűséggel szundít a lány pénztárcáján.
Haja kibontva, s szépen rugózik a vállain, ahogy vidáman lépked. Időnként megfeledkezik magáról és hangosan is dúdolászni kezd, de amikor elkapja egy-egy másik járókelő pillantását rögtön elhallgat. Így érkezik meg a Cukrászdához is, és nem is habozik sokáig. Miután a kirakaton keresztük meggyőződik róla, hogy a jó helyen van, mosolyogva nyit be a helyiségbe. Biccent az esetlegesen felé pillantó kiszolgáló személyzetnek, majd nézelődni kezd, hogy hova is ülhetne. Végül egy ablak melletti két személyes kis asztalkán akad meg a szeme és célba is veszi. Ott aztán az árnyékos oldalra ül, hogy ne süssön a szemébe a nap. Táskáját felteszi az asztalra, s kipillant az ablakon, amíg odaérnek hozzá a különböző finomságokat bemutató menüvel.
Beszívott ajkakkal bök rá a fagyisra, majd mikor megkapja, rámosolyog a pincérlányra. Rögtön ki is nyitja a finomabbnál finomabb fagylaltokat bemutató lapot, de csak nézegeti, hosszú perceken keresztül. Nem valószínű, hogy egy hamar dönteni tud majd. Egyszerűen, minden túl finomnak látszik.

Maximillian Healson

A döntéssel nem halad, már jó 10 perce bámulja a kínálatot, s már kétszer is megkérdezték sikerült-e választani. S bár kedves volt a lány, Nyeste kezd ideges lenni, hogy a végén kiteszik és még csak nem is fagyizott. Pedig nagyon szeretne, csak hát... a választék... túl nagy! Otthon neki apuka mindig citromos, meg vaníliás fagylaltot vett, néha esetleg csokisat. A navinés azonban most határozottan valami mást szeretett volna kipróbálni, ami nem is volt nehéz, hiszen tényleg, minden, de mindenféle ízű fagyi szerepelt a cukrászda kínálatában, ráadásul többféle csinos kelyhet is lefotóztak, s hangzatos nevekkel látták el az ilyen finomságokat. Tulajdonképpen a kép nézegetése is elég volt már a lánynak. Tartott tőle, ha ilyesmit kér, akkor nem tudja majd megenni, mert kész művészet, ahogy kinéz a dolog és sajnálná.
Már-már épp elhatározza, hogyha legközelebb odajönnek hozzá, akkor csukott szemmel rábök valamire és azt kéri, amikor hirtelen megszólítja egy fiú. Pislog kettőt, szétnéz, megállapítja, hogy van hely bőven, de udvariatlan sem akar lenni, így miután teljesen biztos benne, hogy neki szólt a kérdés, lassan bólint, majd a kezével is int a fiúnak, hogy üljön csak le nyugodtan.
Ezt követően visszatér a fagyislap tanulmányozásához, úgy, hogy egészen elbújik a lap mögött. Igazán nem tudja, miért akart a másik pont vele szemben helyet foglalni, de neki végül is teljesen mindegy. Jó félpercig bámulja megint a lapot, amikor rájön, hogy a másik bizony bemutatkozott ő viszont nem. Le is csapja a menüt, kicsit talán hangosan, mert össze is rezzen a hangtól, és bocsánatkérően pislant a másikra, majd a táskájába nyúl, kiveszi a jegyzetfüzetét és egy tollat, s szép gyöngybetűkkel leírja a nevét:
Mezősi Nyeste Veronika

Maximillian Healson

A fiú egyelőre nem csinál semmi különöset. Nyestének rögtön feltűnik, hogy ő is csak a kínálatot vizsgálja, s ebben zavarja meg a csapkodása, de nem különösebben zavartatja magát. Nem szidja meg a másik, így nyugodtan írja le a nevét a lapra és egészen megkönnyebbül, hogy nem kap buta kérdéseket, hogy most miért nem beszél, hanem beérik azzal ha bólogat. Elmosolyodik és határozottan bólint. Igen ő is pont így képzelte. A nevére tett megjegyzést pedig, mondhatni elengedni a füle mellett. Persze majd megírja Apukának, de mivel ez a szülei érdeme, nem az övé, nem igazán tudja, hogyan reagálhatna rá.
Mivel a bemutatkozást, még ha kissé sután is de megoldotta visszatér a menühöz és azt kezdi ismét nézegetni. Az újabb kérdésre, meg megrázza a fejét. Ő bizony még nem választott, fel sem pillant, inkább lehunyja a szemét, hogy az előbb kitervelt módszerrel döntse el, mit is fog megkóstolni. Bal kezét felemeli, picit megmozgatja az étlap felett, majd lesúlyt, s mutatóujjával az egyik fagylaltkehely képére érkezik. Ahogy a szemeit kinyitja, csak a képet nézi meg, a nevét, és a benne levő finomságokat nem olvassa el. Biztos benne, hogy mennyei lesz. Most pedig, hogy választott, kicsit közelebb tolja a lapot Maxhez, hogy neki is megmutassa, miről is van szó.
Persze jön még egy kérdés, amire megint csak rázza a fejét, hiszen nincs testvére, majd figyelmesen hallgatja a másik beszámolóját a sok-sok - Nyeste szemében legalábbis - gyerekről a családjukban.
Végül visszahúzza a füzetet, amibe az előbb írt, s most a neve alá, az alábbi rövid üzenetet írja le bal kezével:
Nekem csak Apukám van. - A végére viszont rajzol egy mosolygós fejet is, mert azért nem rossz dolog ez, sőt, nagyon is jó. Ő teljesen elégedett. Egy pillanatra azon is elgondolkodik, hogy kérdez valamit, de ismét melléjük lép egy pincér, hogy a választásuk felől érdeklődjön, s most már, boldogan kapja a kezébe a menüt, hogy ismét rábökjön az előbb választott finomságra, majd a fiúra néz, vajon ő tudott-e már választani?

Max

Bólint a fiúnak. Elvégre ő is találomra választott, és ránézésre nagyon jól döntött. Miután a pincér lánynak is megmutatja mit kér, már csak azt várja, hogy Max is kiválassza a fagylaltját, s ha a srác is végzett, akkor visszamondja a választásukat. Nyeste bólint a sajátjára, ha pedig a fiú mégsem döntött volna még, akkor vár türelmesen, a pincér is visszajön majd még.
Egyébként nem érti, hogy miért gondolja a másik, hogy ő irigykedik. Egyáltalán nem. Meg is rázza a fejét, hogy ezt kifejezze. Nem irigy. Van neki unokatesója, Anna, a másodikos évfolyamból. Ha pedig osztoznia kéne Apukán valaki mással... nos igen. Akkor irigy lenne. De ezt azért semmi pénzért be nem vallaná, és nem is kell, hogy megtegye, elvégre esélytelen, hogy valaha is testvére legyen.
A színek már más kérdés. Természetesen van kedvence. Nem is egy! Bólogat hát lelkesen, aztán csak úgy mellékesen, mosolyogva leírja a füzetbe:
A fekete igazából nem szín, de szép! - némi gondolkodás után még mellé írja - Szerintem a pirosat szeretem a legjobban.
Ebben mondjuk nem teljesen biztos, de jelenleg ez tűnik a legkedvesebbnek számára. Mostanában sokat használta a rajzaihoz és az órai jegyzeteit is pirossal írja. Persze néhány tanárt kiakaszt vele, de ritkán foglalkozik ilyesmivel. A jegyzeteiből ő fog tanulni - már ha fog -, nem a tanár, akkor meg nem mindegy, hogy feketével, vagy pirossal írta-e?
S ahogy a gondolatai az iskolára terelődnek fel is merül benne egy-két kérdés, amiket szintén leír a lapra a korábbi szavak alá.
Hányadikos vagy? Melyik házba jársz? Én navinés vagyok, elsős.

Boldog éjfélt! *konfettit szór*

*belerúg Kamiba*

Menjél hszt írni!!!

Izától nem nehéz

én határozottan gyengéden rugdostam!!!

Akkor bocsi :c nem akartam :c

és jó reggelt az érkezőknek

Várkonyi Zoltán - 2015.09.13. 10:19


tőlem ne is várjon vizsgát tanár úr! megcsináltam a linken az izét, és ha kínaiul lenne az ábra többet értenék belőle

nem akarok róla beszélni, amúgy meg Nyeste vagyok :3

hívhatsz, csak ne lepődj meg ha nem hallgatok rá

akkor értem, hogy hozzám tetszik beszélni, először azt hittem itt van Veronika is :3

de én már elolvastam és nem értettem

szerintem csak nekem nincs hozzá érzékem :3