Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Már biztos, hogy Flóra hozzáköltözik. A gondolat, hogy lánya ezentúl minden reggel az ő közelében ébred és minden este ott, nála alszik majd el olyasfajta apai érzelmekben bontakozik ki mellkasa tájékán, amikről ugyan már tudott, hogy léteznek, és ott bontogatják szárnyukat a szívében, de ezidáig minduntalan csírájában fojtotta el őket. Bár napjában többször is eljátszott a gondolattal, hogy kislányát a bogolyfalvi iskolába íratják be, egyszer sem merte komolyan venni elképzelését. Az reményt szült volna, azok pedig általában hiúak és csalódással végződnek. Végül mégis felvetette, s lassan pedzegetni kezdte Célestine-nél. Muszáj volt.
A szőke copfos kisboszorkányt ma kora reggel vitte el szüleihez, akik mint mindig, úgy most is végtelen szeretettel látták, és már a kapuban állva várták érkezésüket. Konstantin előtt egy pillanatig sem volt titok soha, hogy ez a kicsi lány szülei rég elfelejtett boldogságát hozza vissza, és ha másért nem is, érte ismét van miért élniük. Flóra még nagyapja csorba szívébe is képes életet lehelni. Elég egy cinkos pillantás és az öregnek vége, mint a botnak.
A férfi az ablakban könyököl, arcát öklére hajtva bámul ki az ablakon, de sokáig egyáltalán nem törődik azzal, amit lát. Flóra jár az eszében, a hangja, a búcsúpuszi meg saját szavai, ahogy megkéri őket, hogy írjanak egy levelet Célestine-nek. Elképzelni sem tudja, milyen nehéz lehet ez neki. Édesanya, aki hatalmas áldozatot hozott az ő boldogságáért, amit nem lehet elégszer megköszönni. A lelki szemei előtt játszódó emlékmorzsákból akkor eszmél fel, mikor pillantása találkozik a fülke ablaka alatt romantikázó Hollósi kisasszonyéval.
A levegő félúton, valahol a torka és tüdeje között akad el, szemei kikerekednek, száját összepréseli, s orrán át olyan nagy lélegzetet vesz, amilyet csak tud. Hirtelen képtelen bárhogy is reagálni. Csak nézi az előtte kivirágzó jelenetet, és vehemensen küzd megiramodó szíve ellen. A gyomra összeugrik, az ereiben zúgolódni kezd az adrenalin. Flóra kivész gondolataiból, helyét fojtogató méreg és iszonyú bosszúság veszi át.
Még azt sem veszi észre, hogy Karolina időközben eltűnt, a betonplaccon már senki sem áll, ő viszont ideges és feszült. Ezért adott neki több szabadidőt?! De hiába, pontosan tudta, hogy ez lesz.
Aztán az ajtó kinyílik, ő a hang irányába fordul, de most egyáltalán, de annál érezhetőbben nem örül gyakornokának. Tekintete végigsiklik a nő alakján, egy árnyalatnyival hosszabb pillanatig elidőzik a bordó szoknyán, majd visszafordul az ablakhoz.
- Csókolom - mormogja alig hallhatóan összeszorított öklébe, és többet nem néz Hollósi kisasszony felé. Bosszús, hunyorgó szürke szemei visszatükröződnek az ablaküvegen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Összeszorított ajkai mögött nyelve többször végigszánt felső fogsorán, tekintetét mereven az elmosódó tájon tartja. Érzékeli, hallja és szeme sarkából látja is gyakornoka szöszmötölését, látja az őt fürkésző arcot, de csak azért sem fordul felé.
Megszólalhatna, rámosolyoghatna, folytathatnák ott, ahol abbahagyták, hangosan nevetgélhetnének valami belsős poénon, de a férfi úgy érzi, hogy Karolina mindezt most nem érdemli meg. Nem is tudja a lány, de a látottak bántják Konstantin önérzetét és hiúságát, de leginkább egyre erősödő érzéseit, amit épp a szoknya tulajdonosa iránt táplál.
Nyelve alsó fogsorához ér, égő tekintete az üveg pillanatnyi villanásában összetalálkozik a kisasszonyéval. Pislant. Mellkasa nyugodtan emelkedik, majd süpped vissza. Pedig belül szétveti az ideg... annyira mérges! Legszívesebben ráütne az ablak alatti asztalkára, ha nem egyenesen beleverne az üvegbe. Karolina nem is tudja, mit tesz vele! Alig néhány hét telt el azóta, hogy több szabadidőt ítélt meg neki és máris falja az életet, a fiúkat, ki tudja hánnyal és mit csinál... ő meg... ő meg minden munkanapon és túlórában merengő pillantásokat küld a magányos gyakornoki asztal felé, és ahelyett, hogy az előtte tornyosuló papírhalommal foglalkozna, a nőn gondolkodik. Vajon mit csinálhat most?
Megcsóválja a fejét, végül a szemben ülő felé fordul. Szigorú, hűvös szemei a kék szemeket kutatják.
- Nem kell beszélgetnünk, kisasszony - szűri fogai között, hangja nemcsak rekedt, de kifejezetten rideg is. Mereven tartja a szemkontaktust, még akkor is a másik szemeit figyeli, ha Karolina esetleg lesüti őket vagy nemes egyszerűséggel elfordítja a fejét. - Megnyugodhat, a Minisztériumban semmi olyan nem történt, amit maga nélkül ne tudnánk megoldani.
Kezeit szorosan összefonja mellkasa előtt, hangjára még saját maga sem ismer rá. Borzasztó dac és méreg ömlik belőle, a lány talán soha nem látta még így gyakorlatvezetőjét, akinek most egy újabb arca bukkan elő. Az eddigi legrosszabb.
Természetesen az sem véletlen, hogy a kedves, udvarias magázódás helyett a kevésbé meghittet használja. Direkt ejti ki furcsa, borzongató éllel: maga. Reméli, hogy fáj a lánynak. Reméli. Mert neki nagyon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Karolina dacos, mi több női sértettséggel felfűtött hangja meglepi, ironikus hangvételű, gúnyos válasza még inkább. A döbbenet enged addig összepréselt ajkai szorításán, tekintetében egy futó pillanatra szertefoszlik a feszültség és haragos düh egyvelege. A szürke szemekből egyszerre semmit sem lehet kiolvasni, mintha a meglepetés kimosott volna belőlük mindent. Csalódott lenne? Zavart, megilletődött? Vagy egyszerűen csak meghökkent? Maga sem tudja eldönteni.
Nem hitte volna, hogy a helyzeteket mindig, minden körülmények között helyén kezelő, szabálytisztelő – s követő nő pont vele szemben engedne meg magának ilyen viselkedést. Hosszú perceken át hallgat, és bár legszívesebben azonnal támadólag felelne, nem teszi. A visszafojtott, kitörni vágyó szavak azonban egész testét feszítik, szíve torkában dobog, nyaki ütőere megduzzadva lüktet.
Aztán elfordul, kibámul az ablakon, s zúgolódó gondolatait sűrűn nyelve próbál lehiggadni. Nem szólok vissza – kántálja magában, miközben az ablak előtt elsuhanó erdőt figyeli. Nem messze tőlük riadt őzek futnak be a védelmet jelentő fák közé, de ő, ha észre is veszi azokat, a látottak nem jutnak el zsibongó agyáig.
- Na most elég! – csattan fel jóval hangosabban, mint szokott, mikor gyakornoka újra megszólal. Konstantin hangja és pillantása is szigorú. Még keze is mozdul; balja mereven felemelkedik, ezzel is jelezve a lánynak, hogy jobb, ha most azonnal elhallgat, ugyanis átlépett egy bizonyos határt. Ő laza, sok mindenben benne van és sok mindent másként kezel, mint kollégái, de ami nem fér bele az a tiszteletlenség.
A férfi vonásaiból visszaköszön valami dühítő tehetetlenség, amit most Karolinával és a kialakult szituációval kapcsolatban érez. Bosszúsan megcsóválja a fejét, majd ablakban könyöklő öklére támasztja állát. Megakar szólalni, tisztázni a félreértést, mert ez nem lehet más, csak egy ostoba, egymás melletti verbális elsiklás, értelmetlen konfrontáció, amire sem szükség, sem elfogadható magyarázat nincs. Hiszen eddigi közös munkájuk során soha, semmi összeszólalkozásuk nem volt. Nem civódtak, nem volt értelmetlen afférjuk.
- Mit képzel, kivel beszél?! Nem engedheti meg magának, hogy a gyakorlatvezetőjével így viselkedjen! Elment a józan esze? – fordul végül vissza a még most is barna hajú gyakornoka felé. Szemei szikrákat szórnak, és habár hangját is feszíti az önmagát visszafogó, dühös férfi, az semlegesen szól. Fegyelmezően, de nem bántóan. – Akkor sem, ha mérges rám, ha idegesítem, vagy ha legszívesebben elküldene a jó édes anyámba. Értve vagyok?
Szürkéi elárulják, hogy nagyon reméli, értve van. Ritkán beszél csúnyán, nem kenyere a trágárság, de most különösen jól esik kimondania végre, amit gondol. Úgy, ahogy gondolja.
- Keressen egy másik fülkét - feleli szikáran, s tekintetét az ablak felé fordítja. Mellkasát és torkát keserű csalódottság szorítja. Nehéz eldönteni, hogy azt önmaga vagy Karolina miatt érzi. Talán ez csak egy rossz nap. Pedig milyen jól indult...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Hogy egy apa mi mindent képes megtenni, és egyáltalán, meddig képes elmenni azért, hogy a lánya boldogsága teljes és töretlen legyen, vitatható kérdés. Ugyanakkor kivétel nélkül, egytől-egyig minden válasznak úgy kellene kezdődnie, hogy mindent és bármeddig. Legalábbis az asztala mögött ülő, s pennája hegyét ütemesen a fa lapjához ütögető férfi szerint így volna helyes. Nincs is más lehetőség, egyszerűen nincs más járható út.
Konstantin néhány nappal ezelőtt hivatalos minisztériumi pecséttel látott el egy egyébként bizalmas célzattal íródott levelet, és azt a többi, már valóban hivatalos küldemény, közlemény és boríték közé dobta, hogy az erre felvett alkalmazott ugyanúgy, mint a többit, azt is eljuttassa a címzettnek, bizonyos Arlen Loveguard úrnak.
Futólag az órájára pillant. Ajkai szorosan állnak, mellkasa nyugodtan jár fel- s alá. Úgy látszik, türelmesen vár. A munkaidő lassan minden szinten és osztályon lejár, a legtöbb iroda már egy órája üres, így éppen ideje, hogy kezdetét vegyék a piszkos kis ügyletek.
Váradi kolléga szokásához híven, pontban hét órakor szedelőzködni kezd. Tökéletes időzítés, nagyszerű! Fáradtan nevetgél, sóhajtozik, még babrál kicsit a szétszórt papírokkal, majd azokat a hóna alá csapva a fogashoz sétál, és kabátjáért nyúlva küld egy baráti mosolyt Konstantinnak. Aztán int, és kilép a folyosóra.
A bent maradó férfi továbbra is csendben ül, csak az ujjai között feszesen tartott penna hegye mozdul, oda-odakoppan az asztalhoz. Szigorúnak tűnő szürke szemei az ablak irányába vesznek bele az esti sötétségbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

A nyíló ajtó felé sandít, szemöldökei árnyalatnyit összébb húzódnak. Nem tudta hogyan képzelje el a fiatalembert, már azon túl persze, ahogy a tinimagazinok címlapján találkozott vele. A lánya odáig van érte, esténként míg vacsoráznak, be nem áll a kis szája, hihetetlen, de Merlinre legyen mondva, végtelen számú formában képes előadni, miért szereti Arlent. Ő meg csak bólogat, mosolyog, nevet, de valójában Flóra egy szavát sem érti. Hogy ez a Loveguard gyerek mikor, egyáltalán, miben lett híres, arról pedig így, a negyven felé közeledvén fogalma sincsen.
A penna megáll a kezében, kihúzza magát ültében, jobbjával az asztal túlvégén álló szék felé int.
- Jó estét, Loveguard úr, kérem foglaljon helyet - köszön ő is, és bár hangja hivatalosan cseng, mégsem szigorú. Csupán a munkahelyi környezet nyomja rá bélyegjét, amit sokszor még az épületen kívül, otthon sem bír levetkőzni magáról. Hiba. - Úgy valahogy. Nem is tudja, miért?
Fürkésző szemei a fiatal arcát kémlelik. Hol a vonásaira, hol a szájára pillant, de legfőképpen a vele való szemkontaktust keresi. Homlokán elmélyül néhány barázda, szemöldökeit kérdőn felvonja. Ha Arlen rosszban sántikál, talán most elárulja magát, és Konstantin joggal tilthatja el tőle kislányát. Már az újságoktól, amiben szerepel. Találkozásban jobb, ha nem is reménykedik a kisasszony, ugyanis amíg nagykorú nem lesz, addig se balra, se jobbra. Se-ho-va. Egy tapodtat sem.
Az apja szerencséjére, Flóra fülébe talán még nem jutott el a hír, hogy kedvence sok időt tölt a faluban, különben...
...talán rossz ötlet volt. Nem kell ez a vacak aláírás sem. De...
A hivatalnok ugyan nem szokott, ha ügyfél ül vele szemben, most mégis elveszik a fejében cikázó, gyötrő gondolatok között, és már csak arra eszmél fel, hogy Loveguard úr helyett Váradi asztalát figyeli, és gondterhelten harapdálja a száját. Ez az egész helyzet roppant kínos számára.
- Pardon - köszörüli meg a torkát, és homlokát ráncolva, sűrűn pislogva szólal meg újra. - Mit is mondott?