Márk

A mai nap nem is lehetne szebb. Vagyis lehetne, ha otthon lehetnék, a családom szerető ölelésében,elszakadva az itteni dolgoktól, nyugalomban. Ott jobban is élvezném a szülinapom talán, de azért itt sem szomorkodom. A manók biztos adnak valami csokis dolgot, esetleg egy kisebb fajta tortát, és akkor az édesség sem marad el. Mondjuk akkor is örülnék, hogyha ajándékot sem kaptam volna, hisz ez a nap nem is arról szól. Sokkal inkább arról, hogy végre még egy évvel idősebb lettem, egyre közelebb vagyok a felnőtté váláshoz. Bár ennek most nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem, mert azért nem feltétlenül jó felnőttnek lenni, a sok kötöttség miatt. Legalábbis szerintem. Na, de az még messze van, most foglalkozzunk inkább a jelennel, és ezzel is medállal, amit most a kezemben szorongatok. Ezzel is kezemben indulok útnak, egyenesen a konyha felé, de csak a bejárati csarnokig jutok el, mivel szó szerint belebotlom Márkba, aki nem is tudom hogyan került oda elém. Segítséget kérek tőle, mire kicsit - szerintem mogorván - és sértődötten válaszol, de azért elveszi a medált. Mi baja van? Valaki felidegesítette, vagy mi? csak nem azért ilyen, hogy is mondjam, dilis, mert véletlenül nekimentem? Az nem lehet. Jó, mondjuk bocsánatot azt ne kértem tőle, de hát csak hanyagolhatom most az egyszer, vagy nem?
- Bocs! - Felelem ugyanabban a sértődött hangnemben, amiben ő is megszólalt, majd a következőt teszem hozzá a lehető leghalkabban, remélve hogy nem hallja meg: - Hogy 15 éve megszülettem. - szűröm ki a számon, alig hallhatóan, de azért egy bájos vigyor az arcomra erőltetek.
- Mi?!? Pálcával? Te eszednél vagy? És mi van, ha félresikerül a varázslat, és elrontod? - Akadok ki kérdésén, mádi kicsit aggodalmas arcot vágva nézem ahogy keresi a pálcáját, de ez az arckifejezés hamar átvált megrökönyödötté. Márk az én kezemet találja megfelelőnek ahhoz, hogy a cuccait valahova elhelyezze. Zsebkendők, vizsgalap, és az én bizonyos órás öngyújtó talált nyughelyet a markomban. És ha ez még nem lenne elég, az egyik zsepi használt, így már ösztönösen, reflexből kiejtem a kezemből a tárgyakat és pár lépést hátrálok, Márkra pedig nem túl biztatóan nézek. Ha nálam lenne a pálcám, és nem lennék ennyire gyáva, és gyenge, tuti ráküldenék az előttem álló srácra egy átkot, de ez így most lemarad, így csak a szúrós pillantásomat élvezheti.
- Akkor csinálj valamit! De légy kíméletes! Kérlek.- mondom, Márk szemébe nézve, majd kezem a szememre helyezem, hogy ne lássam milyen szörnyűségeket akár tenni az egyetlen olyan tárggyal, amit az apámtól kaptam, és tetszik, gyakorlatilag a szívemhez nőtt.

Márk

 Nem igazán értem Márkot, min akadt ki annyira, de biztosra veszem, hogy miattam lett ilyen hülye. Pedig nincs rá semmi oka, hisz nem mentem neki olyan erővel, hogy bármi baja essen, és nem is ejtett el semmit, ami törékeny lenne, meg amúgy is nem szándékos volt. Ilyen bárkivel előfordul, nem kell ezt ennyire magára vennie, de úgy látszik, ez a fiú ennyire sértődékeny, bár már ismerhetném annyira, hogy ez ne lepjen meg.
- Azt ajánlom is, különben.... - mondom, még mindig ugyanabban a hangnemben, amiben az előbb megszólaltam. Nem is tudom.mit fenyegetőzök itt, tuti nem venné be, és a régi közös "emlékek" után joggal hiheti azt, hogy nem tudnék neki ártani. Ami mondjuk igaz is, de azért nem kell félteni, ha nagyon akarok, tudok kemény lenni, bár az már nagyon nem én lennék, és szerintem azzal se mennék sokra. Tehát ez a kis "kirohanásom" nagy valószínűséggel semmit nem ért. De azért egy próbát megért.
Aztán a kezembe tesz egy jó pár zsepit, az öngyújtót, és valami vizsgaszerűséget, és az már egyik használt zsepi láttán kiejtem a kezemből az egész mindenséget, mire reakcióképpen csak egy szúrós pillantást kapok, amit állok, nem akarok ismét gyengének tűnni, de nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne forduljak el, és végül lesütöm a szemem, amit eltakarok, hogy ne lássam milyen szörnyűség éket akar művelni az egyik legkedvesebb ajándékkal amit valaha kaptam az apámtól. Amikor kimondja a varázsigét kikukucskálok az ujjaim között és megkönnyebbülve veszem tudomásul hogy nem esett semmi baja. Végre fellélegezhetek, ess kezemet is elveszem az arcom elől.
- Kösziiii! - mondom, arcomon már egy hatalmas mosollyal, és megölelem,s ha engedi, akkor még egy puszit is adok az arcára. Nagyon örülök, hogy végre sikerül kinyitni, és végre megláthatom, mit rejt a medál belseje. Lassan, és óvatosan nyitom fel, és amit látok, az megdöbbent, és könnyek szöknék a szemembe. Egy apró képet rejt, ami mellesleg még mozog is. Nem hatna meg annyira, ha csak egy egyszerű kép lenne, de ezen anyu, apu, és én vagyok. Egy nagyon régi, fekete-fehér kép, egy boldog pillanatról, amikor még kicsi voltam. Ezen a képen ott van minden boldogság, ami akkor körülvett, és most ismét eláraszt. Egy pár percig csak némán nézem, és a könnyeimmel küszködöm, majd ismét Márkra pillantok, és felé nyújtom megint a medált.
- Segítessz? Ismét. - kérdem, arcomon egy halvány mosollyal, remélve, hogy megérti, arra célzok, hogy rakja a nyakamba.

Erdős tanárnő

 Elképesztő, hogy nem tudok összehozni egy egyszerű dallamot. Pedig a zenesuli negyedik évében, vagyis két-három éve ez már alapkövetelmény volt. Akkor miért ment, és most miért nem? Ez tiszta őrület. Látszik hogy kijöttem a formámból, mondjuk akkor sem igazán ment a dolog, de mégis tudtam valamit írni, most meg... Most meg egyszerűen nem megy. Hogy lehetek ilyen béna? Ilyen nincs. Pedig nem olyan nehéz, régen is ment,bár akkor nem kellett hozzá szöveget csatolnom, szóval az valamennyire könnyített a dolgon, de ami most van, az katasztrófa. Itt ülök a gyorsétteremben, és amit rendeltem már kezd kihűlni, de még hozzá sem nyúltam annyira lefoglalt a dallam kreálása. Egy mély, bosszús sóhajjal kísérve aztán leteszem a ceruzát a kezemből, mit mindvégig szorongatok, vagyis hogy pontos legyek magam elé dobom, és a hajamba túrok, mit ritka alkalmak egyikeként kibontva viselek most, majd belekezdek a vacsorám elfogyasztásába, de valahogy mégsincs étvágyam, és csak nyammogok rajta. Előtt l le elém egy nő, akit csak úgy látásból ismerek,személyesen nem. A kastélyban már sokszor láttam, de még soha nem álltam le vele beszélgetni,mondjuk az is igaz, hogy soha nem is volt miért leállnom vele beszélgetni. Engem nem tanít, és valójában nem is tudom mit tanít.
- Persze, nem baj. - felelek mosolygósan, majd ismét kezembe veszem a ceruzát, és töröm a fejem. Aztán eszembe jut az egyik kedvenc dalom, és azt kezdem el halkan dúdolgatni,bár erre nem tudom hogy mi lenne a reakciója a tanárnőnek, így abba is hagyom, és már csak magamban dúdolgatom. És ekkor jön meg az ihlet, amit gyorsan le is vések a lapra, hogy aztán majd át tudjam nézni máskor. Így, hogy már el tudtam kezdeni,könnyebb folytatni tudom, és viszonylag hamar befejezem, ami egy elégedett mosollyal fejezek ki, aztán harapok egy falatot ismét a finom mexikói ételből.

Milan

Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy jó ötlet volt anyuéknak rám bízni a kistesó névválasztását, én nem hiszem hogy alkalmas lennék rá. De látszólag Ők nagyon megbíznak bennem, így nem akarok nekik csalódást okozni, köteles vagyok gondolkodni a neveken. Két név kéne, egy fiú, és egy lány név, de eddig semmire nem jutottam vele. Nagyon sok az eszembe jut, de közülük, sokat el is vetek, mert nem elég jók ahhoz, hogy a leendő öcsém, vagy épp húgom legyen. Viszont néhányat feljegyzek a cetlire, hogy majd azokon gondolkodom. Többek közötti  Akihiko, Hiro, Ryuu, és Aoi, mint fiú nevek, és Hikaru, Izumi, Karin, és Mei a lány nevekből. Ezeket mind felirom a listára, majd ezzel a kezemben megyek fel az erkélyre. Nem vagyok ott egyedül, de nem is igazán izgat, hogy ki van itt, vagy ki nincs, csak egy mosolyt villantok, mikor rápillantok a srácra, aki aztán köszön nekem.
- Szia. - köszönök vissza, egy halvány mosoly kíséretében. Tekintetéből először azt tudom kivenni, hogy azt várta, én köszönjek előbb,de ez nem történt meg, így ő kényszerült arra, hogy megszólaljon. Én el lettem volna enélkül is, de most már mindegy, végül is ez lenne az illendő, szóval jogos. Aztán az arckifejezése hamar átvált kicsit döbbentté, amitől kicsit elbizonytalanodom, és már nem is mosolygok, csak nézek le a falura. A kérdésére kicsit ledöbbenek, és ez az arcomon is meglátszik, majd a fecnire pillantok.
- Öhm... hát, ez csak.... csak nevek. Mi? Nem, dehogy, csak az tesómnak, mármint a leendő tesómnak keresek neveket. - Felelem és halványan elmosolyodom. Vicces, hogy ilyenekre gondol, hogy erre való ez a lista. Mondjuk nem feltétlenül hamis ez a feltevés, mert akadhatnak itt a kastélyon belül olyanok, akik képesek lennének ilyenre, de én nem vagyok olyan.
- Amúgy a nevem Keiko Sama. - mutatkozom be, ha már a köszönés az elején lemaradt, és kezemet nyújtom felé, ha elfogadja.

Ronald Little-Leah

A vizsgáknak végre vége. Pontosabban épp a születésnapomon volt az utolsó lehetőség a vizsgákra, de én már előbb le tudtam mindet, így már csak azon kell aggódnom, hogy sikerül-e osztályt lépnem. Remélem igen, legalábbis szerintem jól sikerültek, de azért ne igyunk előre a medve bőrére. Nem kéne ennyit aggodalmaskodnom az egész miatt, most inkább élvezzem ki a szünetet, míg tart, utána pedig teljes gőzerővel kezdjünk bele a következő évbe. Ilyenkor sokan hazalátogatnak, hogy egy kis ideig a szüleivel, családjukkal legyenek, de én nm tartozom közéjük. Anyuék szerintem el vannak foglalva a kicsi érkezésével, bár addig még vagy kis idő, de inkább nem zargatom őket, megvannak nélkülem is, és én is nélkülük, de azért hiányoznak. Apu meg, hát hozzá nem megyek szívesen, mert tudom, hogy akkor a nagyapához is el kéne látogatnunk, ahhoz meg egyáltalán semmi kedvem, mert tuti ott lennének az unokatesóim, akiket ki nem állhatok, s az életem is szebb nélkülük. Szóval a lényeg az, hogy a szünet alatt nem megyek sehova, maradok itt, a kastély, és a falu környékén. Végül is itt is sok mindent lehet csinálni, sok helyre lehet menni, unatkozni tuti nem fogok.
Ma egész nap a szobámban punnyadtam,semmihez nem volt kedvem, vagy rajzolgattam, vagy a medálomban gyönyörködtem, amit még aputól kaptam a szülinapomra. De kezdem unni ezt a semmittevést, és a levegő is kezd elfogyni, így muszáj kimennem friss levegőt szívni. Az időre való tekintettel, mivel már kezd hűvös lenni így estefelé, kellően felöltözöm, és még egy sapkát is a fejemre húzok. A tó irányába indulok el, és hamar el is érek oda, ami most igazán szép, így szürkületkor, egy pár percig csak állva, az egyik fának dőlve gyönyörködöm benne, majd leülök, hátamat meg támasztva a fa törzsében, aztán nyakamról leveszem a medált, kinyitom, és egy halvány mosollyal nézem azt a boldog családot, akik visszanéznek rám.

Park Min Woo

Teljesen kezdek kifordulni magamból. Már nem az a félős lány vagyok, aki anno idejött a suliba, aki szinte mindenkitől megtartotta a kellő távolságot, és nem kezdeményezett beszélgetést, sőt kerülte is őket, és csak akkor elegyedett szóba az emberekkel, ha rákényszerült. Most már nem vagyok ilyen, ez a suli jót tett nekem, így örülök, hogy apu beíratott ide, mégha nem is akartam, vagyis akaratom ellenére kerültem ide be. De akkor még nem tudtam volna senki ellen szegülni, nem tudtam volna senkinek nemet mondani, vagy bántani. Jó, ezt az utóbbit még most sem biztos, sőt tuti, hogy nem tudnám megtenni, annyi bátorságom azért még nincs, de annyira már megerősödtem, hogy valamelyest tudjam kezelni a komolyabb, bántó, vagy esetleg sértő helyzeteket. És ebben talán az itt szerzett barátaim segítettek nekem, akik megmutatták, ha nem is szándékosan, hogy nem mindenki olyan rossz, és kegyetlen, mint amilyenekkel együtt kellett lennem a hét szinte minden napján.
Egyre többet vágyom mostanában ki, a szabadba, néha már szinte nyomasztónak érzem a bezártságot, hogy a négy fal közé vagyok zárva, így egyre többet járok ki a szabadba, néha már sötétedés környékén. ez most sincs másképp, már egészen besötétedett, mire elindulok, persze a kellő öltözetben, vagyis magamra húzok egy kék, vastagabb pulóvert, s a nyakamba sálat kötök, fejemre pedig egy lila sapkát húzok. Halkan settenkedem végig a folyosókon, mintha attól tartanék, valaki meglát és akkor bajba kerülök, pedig tudom, hogy ez nincs így, legalábbis egyelőre. Sikerül minden akadály nélkül kikerülnöm kastély falain kívülre, így az utamat folytatva meg sem állok, míg egy kis, kívülről kicsit  lepukkantnak tűnő házikóhoz nem érek. Ezt még ezelőtt soha nem láttam, pedig már nemegyszer jártam erre, és épphogy nem szúrja ki a szemem, de mindegy. Benn nagy a sötétség, és a csend, de kíváncsiságom nagyobb a félelmemnél, így pálcámat előhúzva, magam elé tartva nyitom ki, igen lassan. Hangosan nyikorogva nyílik ki, és én belépek, de a sötétségben nem látok semmit, így egy Lumos-szal egy kis fényt csinálok, s szemem elé tárul mi is van itt. Igen takarosnak tűnik,de sehol egy árva lélek, ettől egy kicsit rémisztővé válik számomra, de ezt a félelmet egy nagy nyeléssel próbálom elfolytani. egyszercsak valami hangot hallok magam mögül, pontosabban kintről, ezért gyorsan hátrafordulok, pálcámat az ajtó felé szegezem,majd elhaló, remegő hangon megszólalok.
- Ki-ki vagy? Fe-felelj ha ember vagy! -mondom, és pár lépést hátrálok, közben szemem le nem veszem az ajtóról, várom az a valami, vagy valaki válaszát.

Min Woo *-* *még mindig nyálcsorgat az aviképe miatt*

Park Min Woo

Egyre többször járkálok ki a szabadba sötétedés után, kezdem megkedvelni a sötétséget, csak az a baj,nem tudom miért. Talán most kezd látszani rajtam, hogy apám lánya vagyok, nem teljesen különböznünk. És amit régen soha nem tettem volna meg, vagyis hogy tilosban járok, az már néhányszor előfordult az utóbbi néhány héten, és ez nem jellemző rám. Bár az igaz, hogy mindig még takarodó előtt legalább egy órával kiindultam, viszont mindig későn értem vissza, de szerencsémre sosem kaptak el, ami még egy kis önbizalommal is eltölt, és így még bátrabb leszek, ha ki szeretnék lopózni. A másik oka annak, hogy sokszor már sötétedés után kinn lófrálok talán az, hogy ilyenkor a képességemet jobban tudom fejleszteni, mert sötétben én sem látok olyan jól, de ezzel hozzászoktatom a szemem az ilyen rossz fényviszonyokhoz is, mivel az egyedüli dolog,ami fényt ad, az a Hold, bár az sem mindig.
Most is egy olyan nap van, mármint este, mikor kint mászkálok a sötétben, nem jó kislány módjára nyomom az ágyat, és alszom. Találok egy kis házikót, amire még csak most bukkantam rá, és nem értem, hogy eddig hogy nem szúrta ki a szemem, hisz már nemegyszer jártam már errefelé. Benyitok, és egy kis, takaros helyen találom magam, mégis teljesen kihaltnak tűnik az egész. Egyszercsak valami hangot hallok a hátam mögül,vagyis kintről, így gyorsan sarkon fordulok, és pálcámat a sötétség felé irányítom,de az aggodalmam tévesnek bizonyul, mert csak valami madárféleség  repül el az ajtó előtt, az csapta a kis zajt. Veszek egy mély levegőt, és megfordulok, de azzal a lendülettel neki is megyek valaminek. Jobban mondva valakinek, mert egy fiúval találom szembe magam, de mikor felnézek az arcára elfog a rémület, és talán szó szerint falfehér lesz az arcom. Tekintete olyan semmitmondó, hogy az már ijesztő, mintha nem is élő ember lenne, hanem.... Hanem egy zombi. Jó, tudom ez egy kicsit abszurd feltételezés, de láttam, és olvastam is a varázsvilággal kapcsolatos elég fura dolgokat,így nem lennék túlzottan meglepve, ha igazam lenne. Mindenesetre én nagyon megijedek, és ijedtemben sikoltok egyet, majd pár lépést hátrálok, de valamiben megbotlom, és elesem, még a pálcám is kiesik a kezemből. Az ijedtség nem múlik el, remegek és hangosan, zihálva veszem a levegőt, de tekintetem egy percre sem veszem le a srácról.
- Te meg ki vagy? És mit keresel itt? - kérdem, miután összeszedem a bátorságom ahhoz, hogy megszólaljak, de hangom még így is remeg. Nem merek mozdulni, mert ki tudja miféle elfajzott ember lehet, aki ilyen semmitmondó, véreres szemekkel halálra tudja ijeszteni az embereket. Közben a kezemmel a pálcám után tapogatózom, hátha feltűnés nélkül megtalálom, és akkor talán lenne némi esélyem elfutni, de sajnos semmire nem jutok vele, biztos jó messzire elgurult tőlem.

Milan

 - Igen, de ez engem különösebben nem zavar. Sőt talán még örülök is annak, hogy most fog megszületni, nem pedig egy jópár éve. - Felelem, és elmosolyodom. Eszembe jutnak azok a pillanatok, mikor anyuékkal kint voltunk a játszótéren, és sok velem egykorú gyerek mind a kistesójával játszott vagy épp a nagytesójával, és én anyától kérdeztem, hogy nekem miért nincs tesóm. Erre csak annyit felelt hogy majd annak is eljön az ideje. Én minden karácsonykor ezt kívántam, de soha nem teljesült, így pár év múlva már nem is törtem magam, nem pazaroltam el a kívánságaim olyanra, ami úgyse teljesül. Már teljesen el is felejtkeztem erről a régi, régi kívánságomról, mikor jött a levél, hogy kistesóm lesz, s akkor madarat lehetett volna velem fogatni. Persze mostanra már valamelyest lecsillapodtak az érzelmeim, de még mindig nagyon boldog vagyok, és most meg végképp, hogy anyuék rám bízták a kistesó nevének kiválasztását.
- A Ryuu sárkányt jelent, a Mei jelentése pedig gyönyörű, vagy rügyecske, attól függően, hogyan írjuk.  - Felelem mosolyogva, majd ismét a fecnire pillantok. Úgy látszik elég jó ízlése van a srácnak, mert ez a két név tényleg jó választás, jól is hangzanak, és a jelentésük is bejön nekem. A név előjel, tartja a régi mondás, és ez nálunk sincs másképp, a szülők általában úgy nevezik el a gyermeküket, amilyennek szeretnék, hogy legyenek a kicsik. Ezért is furcsállottam, hogy ezt a fontos döntést rám bízták, de nagyon meg szeretnék nekik felelni, és a lehető legjobbat szeretném választani a kicsinek, ezért is olyan nehéz.
- Együttérző harcos. - mondom halkan lebámulva a falura. Igazából csak magamnak jegyzem meg, de valószínűleg meghallotta. - Egész jó az ízlésed. Ezek valóban nagyon szép nevek szerintem. - vigyorgok a srácra, aztán a bemutatkozásra is sor kerül,s mikor meghallom a nevét, kíváncsian,és kicsit döbbenten nézek az arcára, próbálom észrevenni a hasonlóságokat közte és az apja között. Elég furán nézhetek most ki, főleg hogy még a fejemet is oldalra billentem egy kicsit, mint egy kíváncsi kiskutya.
- Nem nagyon hasonlítassz az apádra. - jegyzem meg úgy hirtelenjében, de hamar rájövök, hogy ezt talán mégsem kellett volna kimondanom. Nem tudom, hogy ő milyen kapcsolatban áll az apjával, de itt, a kastélyban tudomásom szerint sokan nem kedvelik. Bár lehet, hogy az információim tévesek, így erről inkább nem mondok semmit. Mindenesetre nekem nincs semmi bajom az öreggel, bár igaz, hogy kicsit mogorva szerintem, de semmilyen kapcsolatot nem létesítettem vele még, az egyszerű tanár-diák kapcsolaton kívül. Eddig nem tettem semmi olyat, ami a tanár úr nemtetszését nyerte volna el, így én megúsztam eddig mindenféle rossz dolog nélkül, de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném ha ő büntetne meg.
- Levita. És te? -kérdezek vissza, de meg sem várva válaszát folytatom. - Bár ha tippelnem kéne, és a Rellont mondanám. - vigyorgok Milan-ra, és bízom benne, hogy a megérzésem helyes.

félvámpír tanár úr *-* ez de jó

szia Zoé

apu visszavágott friss tormát etetett velünk >.<

Mira én így szoktam csinálni:
-1 kis kocka élesztőt belemorzsolok olyan 3-3.5 dl langyos tejbe és megvárom mig felfut
-25 evőkanál lisztet(kb 1/2 kg)kimérek pici soval, oreganoval elkutyulom
-4-5 evőkanálnyi olajat adok hozzá
-összekeverem az elesztős tejjel,de ne boritsd hozzá egyből az összeset (lisztje válogatja h mennyit vesz fel; ha kevésnek látod és kemény a tészta nyugodtan öntsél még hozzá akár a hűtőből is 1 kicsit)
-ne legyen sem túl kemény sem túl puha a tészta
-kb15-20percre melegre rakom h keljen

remélem ez megfelel

én ezzel teljesen meg vagyok elégedve szóval remélem neked is ízlik majd

szép napot off
tanár úr *-*

rámragadt unokaöcsém hiperaktivitása >.< ebből semmi jó nem sülhet ki

Asher Noah Wayde - 2013.10.06. 12:31


Hehe az Arti nekem is az eszembe jutott

Évnyitó - David

Ezt nem hiszem el! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy nem találom a talárom, ugye? Hát persze hogy igen. Pedig tegnap még megvolt. Tisztán emlékszem, hogy tegnap kikészítettem az ágyam szélére az egyetlen talárt, amim van. Nem is szeretem hordani mert olyan bénán áll rajtam, csak lóg rajtam mint tehénen a gatya,és a lehető legkevesebbszer viselem. De a mostani alkalomra kötelező felvenni. És mi van ha nem abban jelennék meg? Megfordul ez a megoldás is a fejemben, de ezt egyből el is vetem, mert az hogy nézne már ki, hogy mindenki talárban van, csak én nem. Hát az elég gáz lenne. Már legalább fő órája keresem azt a nyamvadt talárt, mivel miért is ne az utolsó pillanatban kell rájönnöm, hogy nem találom. Ez jellemző. Már mindenki rég elment, talán én vagyok az egyedüli a szfinxek közül,aki még nincs a nagyteremben. Feltúrom az egész szobát, a szekrényekből is kidobálok mindent, csak legyen már meg. Aztán félórás eredménytelen keresés után végre megtalálom. Na és hol van, na hol? Hát persze hogy az ágy mögött. Gyorsan leporolom, és magamrahúzom, majd futólépésben indulok a nagyteremfelé, hogy minél hamarabb odaérjek. Kicsit megkönnyebbülök, mikor egy srácot, a kékek közül látok besurranni a terembe, ezek szerint nem csak én nem érkeztem időben.
Az ajtóban kicsit megtorpanok, mert az igazgató épp a beszédét tartja, és nem akarom zavarni, tehát a legfeltűnésmentesebben kell az asztalunkhoz eljutnom. Lábujjhegyen lépkedve osonok el, egészen az asztalunkig, szerencsére nem vontam magamra senki figyelmét, legalábbis szerintem. Leülök amellé a srác mellé, akit előttem láttam belépni, és egy hatalmas vigyorral az arcomon nézek rá. Valahogy nem bírom ki, hog ne beszélgessek valakivel, és ő pont megfelelő áldozatnak ígérkezik.
- Szia. Gólya vagy? Meg nem láttalak. Bár lehet hogy csak én vagyok ilyen vaksi, hogy eddig nem vettelek észre. - zúdítom rá a szavak tömkelegét, de csak halkan, meg ne zavarjam az időközben felcserélődött beszélőt, aki a kviddicsről dumál valamit.

Évnyitó - David

Olyan cikinek érzem, hogy kések. De valamelyest enyhít az a tudat az érzésen, hogy nem vagyok ezzel egyedül, nem csak én toppanok be később. Szerencsére a lopakodó üzemmód bevált, legalábbis én úgy veszem észre,és minden probléma nélkül eljutok az asztalunkig, ahol egy számomra ismeretlen srác mellé telepedekg le. Valami késztetést érzek az iránt, hogy szóba elegyedjek vele, nem is tudom miért, de most úgy érzem nem lennék képes befogni, és csendben végighallgatni az egész mindenséget. A srác nem pisszeg le, ami azt jelenti, hogy egy jó áldozatot találtam arra, hogy kibeszéljek magamból mindent. De a bökkenő itt van; nem tudom miről is lehetne beszélni. Az első témaötletemet már eljátszottam, és a választ meg is kaptam rá. Hogy nem vehettem észre őt még eddig, valahogy mindig sikerült elkerülnöm őt, mert az biztos, hogy egy ilyen szép szőke loboncot nehezen tudnék elfelejteni.
- Tényleg? Hát akkor jól elkerültük egymást az év folyamán, mert én is másodikos vagyok már. - vigyorgok a srácra, mint egy fogyatékos, a 200 wattos mosolyomat kivillantva.
- Én a csokisat jobban szeretem. - mondom, majd egy másik sütistálról elveszek egy extracsokis muffint csokihabbal, és egy apró meggyel a tetején. Na ettől tuti még jobban fel fogok pörögni azt hiszem, de ez zavar most a legkevésbé. Épp mikor húzom vissza a kezem, benne a sütivel, a talárom ujja valamilyen számomra ismeretlen, kék trutyiba merül el, aminek ugyan az illata egész jó, de a talárom ujján elég gusztustalanul néz ki.
- Óh a... - és itt most nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzottak el a számból, amilyet eddig szerintem még senki itt nem hallott tőlem. Na hát most igen. Bosszankodva nyúlok a talárom belső zsebébe, a pálcám keresve, majd mikor megtalálom halkan elmormolom a megfelelő varázsigét, és voala máris tiszta a talár - amit legszívesebben a kukában látnák. Harapok egyet a sütiből, de a szám körüli rész tiszta csoki lesz a csokoládéhabtól, amit persze én nem veszek észre, de másoknak tuti feltűnik, szóval biztos tisztára leégetem magam a tudtomon kívül.
- Én Keiko Sama vagyok. - vigyorgok Davidre, még mindig csokis szájjal. Körülnézek, hogy ugyan kik vannak itt akiket ismerek, és azért látok jópár ismerős emberkét, s még Kuma is tiszteletét tette ha jól látom.
- Hmm.... Bűbájtan, reptan, rajzmágia, melodimágia, MitVall, meg még sok egyéb tantárgy. -mondom, a végét már kicsit halkabban, mert elég hangosan kezdtem bele, aztán az utolsó falatot is bekapom a sütiből. - És neked?

David

Olyan jó hogy nem pisszeg le rögtön, amint megszólalok, hogy ő hallgatni akarja a diri bá'-t, vagyis most éppenséggel a kviddics játékvezetőt, szóval maradjak csendben. Nem bántam meg, hogy ideültem, és nem az asztal másik végébe, és ettől ha lehet, még nagyobbra húzódik a mosoly az arcomon. Aztán kiderül az is, hogy ő már nem gólya, ahogy én eredetileg hittem, hanem már másodikos. Ez hogy lehet? hát nagyon elkerültük egymást az már igaz, de azért ennyire. Még órákról sem rémlik, hogy láttam volna. Na de sebaj,most már megismertem őt,és ez a lényeg.
Nyúlok a sütiért,de azt a mozdulatot meg is bánom, mert a talárom valami kék trutyinak lesz az áldozata. Mondjuk azon könnyen lehet segíteni,csak egy egyszerű varázslat és kész, majszolhatom is a sütit. Velem ellentétben David már nem ilyen éles eszű, neki nem jut eszébe ez a megoldás.
- Ne aggódj, egy pillanat és megoldom a te bajod is. - nevetem el magam, majd a pálcám a narancslé-folt irányába szegezem, és már tiszta is a terítő. Vajon hogy lehet valaki ilyen kétbalkezes? Jó, biztos csak rossz napja van, nekem is szoktak olyan napjaim lenni, és akkor inkább jobb, ha ki sem teszem a lábam a szobából. Most viszont örülök, hogy nem én szerencsétlenkedem, már ha eltekintünk attól, ami az imént történt, s egy jót kacagok, persze csak magamban az egészen. Elveszek egy pohár üdítőt én is, és azt kezdem el kortyolgatni, lassan míg Davidet hallgatom.
- Hát neked sincs kevés. De én ebben a tanévben az iskolaelsőségre szeretnék gyúrni, és ahhoz 5 tantárgy elég kevés lesz. - Felelem vigyorogva. Igen, feltett szándékom, hogy iskolaelső legyek, de tudom, hogy az elég nehezen fog menni. Aztán fél füllel meghallom, hogy a kviddics ismét házanként lesz, és megfordul a fejemben, hogy mi lenne ha játszanék? Igaz, hogy életemben nagyjából kétszer ültem eddig seprűn, és azok sem épp a legszebb élményeim között szerepelnek, de mindegy.
- Lehet kviddicsezni fogok majd. Te nem akarsz? - kérdem, majd elveszek egy újabb sütit az egyik tálról. Szegény gyerek - itt most Davidre gondolok, túl későn nyúlt a sütiért, így egy másik levitás elvette előle. Nekem rögtön eszembe is jutott valami, egy varázslat, amit ugyan csak felsőbb évben tanulunk de ha az ember fia - jelen esetben lánya - levitás, akkor előre tanul dolgokat. Ezt az ötletet azonban el is vetettem hamar, mert azt még sak elméletben tudom, így nem merem megkockáztatni. De, hogy ne szomorodjon el, meglátok egy másik tálcán egy ugyanolyan sütit, és rögtön értenyúlok, hogy aztán egy mosoly kíséretében átadjam Davidnek.

sziasztok *bepofátlankodik*
most kicsit rellonosnak érzem magam >.< az baj?

Tolland

Ősz van. De még mennyire, hogy ősz van. És már egy jó másfél hónapja,de nekem ez csak most tűnt fel, mikor végre szándékoztam megemelni a hátsó felem, és kibattyogni a kastély falain kívülre. Most, hogy elkezdődött a tanítás szinte minden időmet benn töltöm és tanulok, és megpróbálok szorgalmikat gyártani, amire azonban nagyon nehezen visz rá a lélek, így inkább csak olvasok, rajzolok vagy zenélek. Viszont az egész mai napot arra szántam, hogy kiszellőztessem a fejem, és egy kis friss levegőt szívjak magamba, mielőtt visszatérnék a könyvek fölé. Voltam ma már a faluban, a tónál, és sok egyéb helyre is mentem, de végig egyedül voltam, de igazából most nem is nagyon bánom. Épp tartok visszafelé a a kastélyba, és a rét mellett haladok el, mikor megpillantok ott középen egy hatalmas nagy levélkupacot, ami valószínűleg akkor kerülhetett oda, míg én a faluban voltam. Olyan szép színes. Van benne sárga, barna, és piros levél is, és olyan nagyon jól néz ki, hogy nem bírom megállni, hogy ne ugorjak bele. Persze csak diszkréten, nem akarok túlzottan nagy feltűnést kelteni, így lassan odasomfordálok, megállok előtte, és egy pár percig csak nézem a levélkupacot. Aztán egyik lábamon megfordulok, s háttal beleesem a kupac közepébe, mindezt egy halk kacaj kíséretében. Olyan jó puha, és szép és, és, és..... Áá nagyon szeretem az őszt, minden csodás pillanatával együtt. És hogy miért? Hát azt nem is tudom pontosan megmondani. Talán azért, mert akkor már nincs olyan tikkasztó hőség, de nagyon hideg sincs, vagy a sok színes, lehulló levél miatt,amik szerintem nagyon hangulatosak. Most is itt fekszem közöttük, mint egy nem is tudom mi, és élvezem az ősz minden egyes pillanatát.

ruha

Tolland

Olyan szép ez az évszak. Nem csoda hogy ez a kedvencem, hisz ilyenkor olyan szép színesek a fák, meg hát én őszi gyerek vagyok, vagyis ősszel születtem, de annak is az elején, mikor még viszonylag meleg van. De akkor is imádom ezt az évszakot, bár pontosan nem tudom megmondani hogy miért. Minden évszaknak megvan a maga varázsa, de nekem mégis az ősz áll a legközelebb a szívemhez, és ezt senki nem tudja megváltoztatni.
Most itt ülök, vagy épp fekszem - mikor hogy - egy hatalmas levél kupac közepén, teljesen bele is süppedek, s talán ha nem ez a rózsaszín szerelés lenne rajtam, még el is tűnnék benne.
- Szia. Gyere csak. - mosolygok az érkező levitás srácra, akit ugyan már sokszor láttam, de még nem volt alkalmam vele beszélni.
- Csak szükségem volt egy kis friss levegőre mert bent már fullasztó. És igen, egy kis pihenésre is szükségem van. - vigyorodom el, majd az égre pillanatok, beletúrok két kezemmel a levélkupacba, és ami a kezembe marad azt feldobom, így jut bőven mindkettőnk ruhájára, és fejére is, amit én csak egy halk nevetéssel veszek tudomásul. Remélem azért ezt nem bánja, végül is ha már ide behuppant, akkor nagyon nem zavarhatja ez sem. A fejem tetején egy hatalmas, nagyon nagy, sárgás-pirosas levél talált nyugovóra, ami talán akkora mint az én fejem. Bár amilyen kis pöttömke vagyok ezen nem nagyon csodálkozom, de akkor is, milyen fának van ekkora levele.
- Ezt nézd milyen nagy!! Szerinted melyik fának lehet ekkora levele? - kérdezem, egy nagy mosollyal az arcomon, közben nyújtom felé a levelet.

Tolland

A kérdésemet semmissé tenném, ha megtehetném, mert most, hogy körülnézek, látom hogy egy fának sincs ilyen nagy levele, szóval most egy írtó nagy butaságot kérdeztem. Ettől kicsit lekonyul arcomon a mosoly, de ez is csak a másodperc töredékéig tart, és ismét egy mosoly ül ki az arcomra.
- Nahát! Most hogy mondod,tényleg. - Felelem, teljesen ámulatba ejtve, és kicsit talán csodálkozva. Szerintem soha nem fogom megszokni, hogy a varázslat mennyi mindenre képes, hisz még most is ámulatba esek az ilyen apró dolgok láttán is, noha már rég tudok a varázsvilág létezéséről. - Ez milyen aranyos. - nevetem el magam a pöttyös levél láttán, majd ismét beletúrok a kupacba, karom szinte teljesen eltűnik a színes levelek között, majd mikor ismét előkerül, egy majdnem szív alakú, sárga-barna bocipöttyös levél van az ujjam között. - Ezt nézd milyen aranyos! - nyújtom Tolland felé, így elég közel, talán csak pár milliméter közelre kerül az arcától a levél.
Társalgásunkat a színes, és vicces levelekről egy bagoly zavarja meg, aki egy levelet - egy olyat ami papírból van és nem a fáról esik le - pottyant Tolland ölébe.
- Még nincs, de aputól egy baglyot próbálok kunyizni már vagy..... négy hónapja - számolom az ujjaimon az eltelt időt azóta, hogy először kértem aputól egy baglyot. - de eddig semmi haszna. De régen, még otthon volt egy kóbor macska és mindig őt gondoztam, adtam neki enni, és simogattam is. De aztán egyszer végleg elment. - mondom, egy halovány mosollyal az arcomon. Közelebb hajolok a levélhez, de amint ezt a műveletet végrehajtom, a kezemet a szememre tapasztom, és visszatérek eredeti helyemre, mert eszembe jut, hogy nem illik mások levelébe beleolvasni, mert annak nem szoktak örülni az emberek.
Felnézek az égre, miközben hátradőlök, és nézem az eget, s egyszercsak megpillantok a magasban egy sast.
- Nézd! Azt a sast szerinted be lehet tanítani, ha elfognánk? - kérdezem őszintén, s fel sem merül bennem annak a tudata, hogy ő talán csak egy kis foltot lát a sas helyén, hisz neki tuti nem olyan jó a látása mint nekem.

Tolland

Már elég régóta kérek aputól egyetlen árva baglyot, de minden próbálkozásom eddig sikertelenül zárult. Nem értem miért nem képes adni nekem egyet, akkor jobb, egyszerűbb lenne a dolgom, de kéne mindig másoktól, vagy épp a bagolyházból kunyiznom a baglyot ha valamilyen levelet küldeni szeretnék apunak, vagy apu közvetítésében anyunak. Igen, ez nálunk már csak így működik, mivel anyu és Hayate muglik, és a nevelőapám még csak nem is tud erről az egészről, és elég furcsa lenne, ha egyszercsak betoppanna hozzájuk egy bagoly. Hát szerintem kicsit kiakadnának. Főleg hogy anyu nem igazán bír elviselni semmilyen varázslatos dolgot, de azért a kedvemért próbálkozik, és ezért - meg még sok másért - nagyon tisztelem őt.
A sas láttán el is feledkezem arról, hogy ő, vagyis Tolland talán nem is látja azt az állatot. Mostanában hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a körülöttem lévőknek nem olyan jó a látása, mint nekem, így néha hülyének is nézhetnek, hogy olyan dolgokat is látok, amit ők nem, vagy nem nagyon.
- Ott, nagyon magasan - mondom, s ujjammal a kérdéses irány felé mutatok. - Jaj, te ne haragudj, gyakran elfelejtem, hogy másoknak nem olyan jó a látása mint nekem. Tudod, ez egyfajta különleges képesség, amit örököltem. Szóval én nagyon messze ellátok, úgy nagyjából 10 km-re. - fejteni ki a dolgot, egy halvány mosollyal kísérve. - Például ott - most épp az ellenkező irányba mutatok - egy repülő halad kelet felé. Szerinted hová mehet? - kérdezem, s szavaimból kíváncsiság árad, de közben még mindig azon rágódom, hogy lehetek ilyen buta, hogy felejthetek el egy ilyen dolgot. Lehet azért mert már annyira hétköznapinak számít, nekem legalábbis ez az egész, hogy már tudat alatt is használom, és észre sem veszem természetesen az ilyeneket.

Tolland

- Szerintem haza, vagyis remélem. Ha igen, akkor én legszívesebben most azon a repülőn ülnék. - kezd honvágyam lenni, amint ezeket a szavakat kimondom, és most tényleg legszívesebben otthon lennék anyuék mellett, hogy segítsek nekik mindenben amiben csak tudok, meg akarom könnyíteni anya dolgát, most hogy gyermeket vár, az én kistesómat.
Aztán jönnek a szokásos, kíváncsiskodó kérdések, amiket mindig fel szoktak tenni, mikor megtudják, hogy van egy különleges képességem. Kérdések rengetegével halmoznak el mindig, de aztán a legtöbbjük, miután megtudott mindent amit csak akart elmegy, és aztán le se tojja a fejem.
- Igen, bár az erdőbe olyan nagyon nem látok el, mert szilárd tárgyakon nem látok át. Még. De a nagyapám képes rá, szóval talán idővel majd én is képes leszek rá. - vigyorgok Tollandra, s sorban válaszolok a kérdéseire. - Igen, természetesen tudom szabályozni, szóval csak gondolnom kell arra a távolságra, amennyire el szeretnék látni. Bár már annyira megszoktam ezt, hogy már tudat alatt tudom szabályozni. - mondom, közben egy kisebb, színes kupac levelet kotrok össze magam mellett. Ez a nagy érdeklődés eleinte nagyon zavart, alig mondtam róla bárkinek bármit is, de mostanában már úgy vagyok vele, hogy kérdezgessenek csak, engem különösebben nem érdekel. Elmondom nekik azt, amire kíváncsiak, és élem tovább az életem úgy, mint azelőtt. Pár nap múlva úgyis elfelejtik. Vagy nem, de akkor sem zargatnak tovább.
- Bűbájtan, bájitaltan, reptan, mitVall, melodimágia, rajzmágia, rúnatan és gyógynövénytan. - sorolom fel a tantárgyaimat, ujjaimon számolva, hogy megvan-e mind. Igazából nem értem, hogy ez most hogyan kapcsolódik a témához, de mindegy, ha már megkérdezte leszek olyan kedves, hogy válaszolok.

Tolland

Kína, Japán. Japán, Kína. Ezt a kettőt sokan, szinte mindenki összetéveszti, mintha ugyanazok lennének, pedig nem. Ezért én harapok, de talán ez esetben kivételt tudok tenni, mert azonnal kijavította, nem úgy mint egyes emberek, akik még emellett gorombák is voltak. vagyis most csak egy ilyen ember jut az eszembe, akit azonban nem nevezek meg, és amúgy is azóta már viszonylag egész jóban vagyunk, szerintem.
- Igen, én japán vagyok. Nagyon jó, én nagyon szeretek ott élni,de nagyon más mint itt, bár az éghajlat az kicsit hasonlít az ittenire. De nagyon sok ünnep van. Jaj és a kedvencem mind közül a cseresznyefák virágzása. Az olyan gyönyörű. - Felelem, a végén már teljesen felpörögve, és a régi emlékeim a felszínre törnek, mikor tavasszal kimentünk piknikezni a virágzó fák alá. Hát igen, akkor még egy család voltunk. Most meg, hát inkább ne is beszéljünk róla.
- És te, te honnan származol? Mert elég érdekes neved van, és ez alapján most nem tudom beazonosítani, hogy milyen származású vagy. -kérdezem, közben őt figyelem, de nem sokáig, mert figyelmemet hamar eltereli valami kis nesz az erdő felől. Odapillantok, s egy kis mókust veszek észre az egyik bokor mellől. gyorsan feltápászkodom, s a lehető leghalkabban osonok oda az "áldozatom"-hoz, vagyis a kis mókushoz. Mikor kellő távolságba érek elrugaszkodom,de a kis rágcsáló gyorsabbnak bizonyul nálam, így egy ugrással kikerül alólam, s én elterülök a földön, míg a mókus engem használva hídnak elslisszol a kastély irányába,én pedig csak fekszem még mindig a hideg fűben. Aztán eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül, így gyorsan felállok és visszasietek Tollandhoz, aki tuti hülyének néz most, így nem mondok semmit, csak vigyorgok mint egy hülye.

Tolland
mókusvadászat!!!

Óh, a cseresznyefák. Hogy mennyire imádom azt az időszakot. Olyan szép, mikor minden fa virágba borul, minden út szélén és parkban rózsaszín és fehér virágokkal teli fák állnak. Nálunk sajnos akkor kezdődik a tanév, ezért nagyon sok időt nem tudunk a szabadban lenni, de mikor mégis akard időnk, kinn piknikezünk a fák alatt. Gondolataim kicsit elkalanoznak, lelki szemeim előtt újra látom azokat a fákat, amik a kedvenc parkomban álltak, és még mindig állnak. Ott vagyok én is, kicsiként, és vidáman, anyu, és apu mellett. Hát igen, akkor még együtt voltunk.
Figyelemmel hallgatom végig mindazt, amit a nevéről mond, meg úgy általánosságban a családjáról, s mikor ahhoz a részhez ér, mikor elmondja hogy a nagyanyja vérfarkasoknak való gyógyszereket is készített, kikerekedett szemmel meredek Tollandra, és szerintem még az állam is leesett. Ez mennyire jó már, hogy a nagyanyja ilyenekkel foglalkozik. Nekem legalábbis nagyon bejön, de jelen pillanatban nem tudok semmit reagálni rá, csak meredek magam elé.
- És írországban voltál már? biztos szép hely lehet az is. - vigyorgok a srácra, majd a nesz hallatán oldalra pillanatok, és meglátom a mókust, akit azonnal üldözőbe is veszek, de nem sikerül elkapnom, így a földön kötök ki, mire természetesen Tolland elneveti magát. Én is ezt tettem volna a helyében, szóval nem haragszom rá, sőt, halkan még én is elnevetem magam, hisz valóban elég vicces helyzet volt.
- Igen, jól vagyok. - Felelem egy széles mosoly kíséretében. A hirtelen ötletére felkapom a fejem kissé zavart arckifejezéssel, de ez hamar eltűnik, s helyét egy fülig érő, kissé talán ravasz vigyor veszi át. - Oké, menjünk! -Felállok én is, aztán lassan, és a lehető leghalkabban indulok meg a mókus irányába, viszont nagyjából félúton megtorpanok. - De várj, hogy kapjuk el? -kérdem, Tollandra pillantva, s válaszára várva.

Tolland - Vadásszunk mókusra!!

Azok a levelek bár ne lennének itt. Mármint itt a földön, pont ott, ahová lépni szeretnék. Minden egyes léptem hallatszik, így lehetetlen csendben haladni, és sajnos a mókus is észrevett minket. Mondjuk ebben teljesen nem vagyok biztos, hisz akkor lehet hogy már elfutott volna, vagy felszaladt volna már a fára. De az is lehet, hogy ez egy nagyon okos, és furfangos mókussal állunk szemben, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy elszaladjon akkor, mikor már azt hisszük, hogy megvan.
- Jó ötlet.- vagon rá gyorsan, és halkan, mivel már elég közel kerülünk az állathoz, nem is gondolkodom el azon, hogy mégis mi lesz ha összefejelünk. Akkor az mindkettőnknek eléggé fájna, és a tetejében még a mókus is elszaladna. Ez a "háromig számolok és egyszerre rávetjük magunkat" dolog azért már némi kételyt helyez belém, hogy mi van ha összefejelünk, és így inkább nem is mondok semmit, csak halványan elmosolyodom, majd a mókusra pillantok, aki még mindig, mintha semmi nem történne áll, vagy ül, nem tudom eldönteni, de a lényeg az, hogy úgy tesz, mintha észre se venne minket. Pedig biztosra venném már, hogy észrevett minket, hisz ki ne hallaná meg közeledésünket? Szóval tuti csak a bolondját járatja velünk, és az utolsó pillanatban el fog ugrani. Ezután csendben burkolózunk, és pillantásom a kezén ragad, figyelem mikor emeli fel a harmadik ujját is. Ez nem történik meg, ugyanis Tolland korábban ugrik, de a távolságot eltéveszti, így egy kicsivel előrébb ér földet a kelleténél. A mókus ezt kihasználva megindul, de rossz irányba. Vagyis neki rossz irányba, mert épp felém szalad, ami nekem speciel jól jön. A kis nyavajás a lábam között akar átslisszolni, de én gyorsabbnak bizonyulok nála, s megragadom a törzsénél fogva. Óvatosan, és gyengédén fogom, nehogy bármi baja essék, nem akarom bántani szegényt, de ha ennyire mocorog, nagyon nehéz lesz megtartanom a kezemben. Szám mosolyra húzódik, miközben a mókust nézem, majd Tollandra pillantok, s odamegyek hozzá.
- Nézd! Sikerült, elkaptam! - mondom neki a nyilvánvalót, s nyújtom felé, hogy fogja meg, mert ha nem teszi, hamarosan elszökik, annyira karmolássza a kezem.

Tolland - mókus vadászok XD

- Igen, nagyon megijeszthettük szegényt. - mondom, halványan elmosolyodva, közben végig a kis állatot figyelem, ahogy próbál kiszabadulni, elég kicsi sikerrel. Mondjuk Tolland nem tartja olyan erősen, sőt, ha a mókus nem lenne ennyire rémült, akkor tuti ki tudná magát vergődni a ezek közül. Ahogy telnek a percek egyre jobban megnyugszik a kis állatka, már nem is mozog annyira, talán kezd hozzá szokni a "bezártsághoz".
- Ez igaz, de lehet hogy csak ezért ilyen mert nagyon fél, és ki akar szabadulni. - felelem, egy halvány mosolyt megejtve. Már eléggé nyugodtnak látszik ahhoz, hogy megpróbáljam megsimogatni anélkül, hogy ismét elkezdjen mocorogni. Óvatosan, és lassan nyúlok felé, és sikerül is pár pillanatra megérintenem a fejét, mikor elhúzza azt.
- Öhm... szerintem gesztenyét nem eszik, de... - nézek körbe, miután kezembe veszem a kis szőrmókot, s meg is pillantok a rét másik felén egy mogyoróbokrot. - De ott van egy mogyoróbokor. - mutatok a rét másik felére. - Szerintem viszont mogyorót eszik. Bár nem tudom, de egy próbát megér. Hozol néhány szemet? - kérdezem mosolyogva. Mikor visszatér adok a mókusnak egy szemet belőle, s halkan elnevetem magam.
- Hát, mivel én már kiskorom óta hallom, és beszélem is, úgy mint a magyart, így nekem nem olyan nehéz, de sokan mondták már hogy nagyon nehéz megtanulni. Mondjak valamit? Öhm... oké.... - de mit? ezt már nem tudom. Egy pár percig gondolkodom, hogy mit is mondhatnék, aztán eszembe jut a megfelelő mondat. - Kono risu wa hijoo ni kawaii desu. Ami magyarul annyit tesz, hogy nagy aranyos ez a mókus. -vigyorodom el, majd az állatra pillantok, aki már teljesen megnyugodott, és boldogan eszi a mogyorót.