Rufus; napforduló

Meg csak ma délelőtt értünk vissza Japánból, és ez volt az első dolog, amit meghallottam. A napforduló alkalmából valamiilyen programok lesznek, és azt nem hagyhatom ki. Emlékszem, a Maid café is jól sikerült, meg a többi ilyen, amin még voltam, szóval baj nem lehet, biztos jó lesz. És az is tuti, hogy találkozni fogok néhány ismerősömmel, mert azért csak nem egyedül leszek ott. vagy mégis? Mi van ha csak engem érdekel az egész? De az nem lehet. Biztos sokan vannak még akik elmennek, nem csak én. Ezen rágódom egész végig, míg el nem kezdett besötétedni. Elveszem kedvenc kék blúzomat, és a hozzá illő fekete szoknyát és cipellőt, ja és az elmaradhatatlan virágot a hajamba tűzöm, és már indulok is a rétre. Még az iskola kapujához sem érek, de a távolban egy ismerőst látok. Rufus az, így elhatározom,hogy követem őt, bárhova is megy, s remélem a rét felé tart. Követem őt, persze tisztes távolból - magyarul 100-200 méterről, ahonnan ő már nem lát engem, de én még őt nagyon is tisztán. "Igen, ő is arra tart amerre én." Örvendezek magamban, és így már bátrabban megyek tovább a rétre vezető úton. Várjunk! De vajon mit fog szólni, ha csak úgy odamegyek mellé? Remélem nem fog elküldeni. Bár az első találkozásunkkor majdnem bajba kerültünk, és én sikeresen megmutattam a gyáva oldalamat, így nem csodálom, ha nem akár majd találkozni egy magamfajta lánnyal, vagyis konkrétan csak velem. És egyáltalán mit mondjak neki? Vagy csak egyszerűen üljek le mellé, aztán lesz, ami lesz? Áá, nem tudom!
Egy darabig még gondolkodom, de aztán erőt veszek magamon, és odalépek a fiú mellé.
- Öhm... Szia... Emlékszel rám? - nyögtem ki végül. De ez nagyon egy hülye kérdés volt, mert miért ne emlékezne rám? Ésn vagyok az a lány aki sak dadogni tudott a prefi láttán. Ezt ki felejtené el?

Rufus

Ah, de jó nem küldött el. Bíztam benne, hogy nem teszi, mert első találkozásunkkor kedvesnek tűnt, és nem hiszem, hogy csak álca volt. Vagyis úgy értem, hogy nem tűnik kétszínűnek.
- Igen, azt én is sajnáltam. - Gondoltam hogy fel fogja hozni a múltkori esetet, csak nem épp erre számítottam. Azt gondoltam, hogy egy jót nevet majd rajtam. Bár ez csak az én pesszimista mivoltomból fakad, mert ezt inkább a rellonosokról lehetne elképzelni, bár ki tudja. Ez a pesszimizmus mindig a legrosszabbkor jön rám, vagyis általában mindig,de ezt inkább nem fejteném ki.
- Igen, ádám kedvel engem. - mondom majd elnevetem magam. - Köszi, jól vagyok. És te? Csak azért jöttem, mert úgy hallottam lesznek itt egész jó programok, és hát az eddigiek, amiként voltam, azok is jók voltak,  szóval egy próbát megér. - Fejtem ki, s közben végig ott ül az arcomon az arcomon bajos mosoly, aki azóta rajta van, hogy Rufus megszólalt. Persze azt nem mondtam el neki, és nem is fogom - mert a végén még hülyének néz, vagy még a végén félre érti -, hogy ő is itt van, attól jobb kedvem lett.
- Engem nem zavar. Én is örülök hogy látlak. - Na ez volt az, amit nem akartam kimondani, de ha már ő is kinyögte, akkor én is.
- De. - csak ez az egy szó, amit mondok egy vigyor kíséretében, de ezzel már remélhetőleg tudtára is adom, hogy szívesen helyet foglalok mellette. Gyorsan lehuppanok, de talán kicsit túlságosan is gyorsan, mert beverem a fenekem a földbe, mire felszisszenek. Na tessék, megint leégetem. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ránézek és csak ekkor veszem észre,hogy elpirult. De vajon mitől? Talán valami olyat mondott, csak én nem vettem észre? Na mindegy is, de szerintem cuki, ahogy így elpirult, s ettől mosolyra húzódik a szám.
- Valóban. És ma talán szebb is mint máskor.

Rufus

- Hát, már egy ideje ismerem. - Felelem, bár ez lehet nem volt a legmegfelelőbb válasz, és lehet ki kéne javítanom. - Vagyis, mikor először jártam a freskók folyosóján, már akkor elkezdtünk beszélgetni. Tudom, hogy csak egy festmény, de néha úgy érzem, mintha valódi ember lenne. - Ezt talán nem kellett volna elmondanom, most biztos egy hülyének néz, aki festményekkel beszélget. Bár van benne valami, mert szerintem senki más nem beszélget annyit egy festménnyel, mint én. De Ádám sokkal megértőbb, és kedvesebb néhány más iskolatársammal szemben.
- Igen, én is így gondolom, de biztos lennének olyanok is akiknek ez nem tetszene, mert a világban sosincs egyetértés. - válaszolok, és magamban még azt is hozzáteszem, hogy "pedig milyen jó lenne!". Érdekesnek találom Rufus véleményét ezekről, és tetszik, hogy képes ilyenekről gondolkodni. Kicsit - na jó, kit áltatok, nagyon - elpirulok, mikor meghallom, hogy jobban van attól, hogy itt vagyok. Ilyet még nem mondták nekem. Jó, igen, a családom szokott mondani ilyet, de ök a családom, ő pedig egy srác a suliból.
- Hát igen a társaság néha jól jön.- Mondom, közben végig mosolygok rá, és ha oo is rám néz, akkor egy rövid szemkontaktus kong létre, de tényleg csak rövid ideig, mert hamar elkapom a fejem. Szerintem aranyos, ahogy így elpirult, bár vannak olyanok, akik ezt cikinek tartják, de szerintem cuki, hogy egy fiú is el tud pirulni, és ettől mosolyra húzódik a szám.
- Hm? Nem, nem fázom. - Felelem, egy mosollyal kísérve. Nem vagyok olyan nagyon fázós típus, meg hát Japánban is ehhez hasonló az időjárás, sőt, talán még kicsit csapadékosabb is.
Látva Rufus arcán az aggodalmat, gyorsan válaszolok kérdésére, hogy megnyugodjon.
- Igen, jól vagyok, nincs semmi bajom. - ezt az állításom egy mosollyal is alátámasztom, bár igazság szerint fáj egy kicsit, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam.
Vajon mi, vagy esetleg ki lehet még szép ezen az estén? Ezen gondolkodom egy darabig, szótlanul, és még az is megfordult a fejemben, hogy talán én vagyok az, de nem akarom magam ezzel áltatni, szóval inkább rákérdezek.
- Mi az a más? - kérdem végül, s arcomra kíváncsiság ül ki. Nagyon érdekel, hogy kire gondolt a "más" szó alatt, s remélem nem zavarja kérdésem, és nem
el is mondja mire gondolt.

Rufus

- Mikor ide kerültem, először nekem is furcsa volt, mert még én sem láttam ehhez hasonló festményeket, mert az én anyám is mugli, és biztos szívrohamot kapna, ha megszólítaná őt egy ilyen kép. - mondom majd elnevetem magam. Első alkalommal én is szívbajt kaptam, mert apa nem mondta, hogy ilyenek is vannak itt, de hamar hozzászoktam, és még tetszik is.
- Hát igen. Ha mindenki egyforma lenne, akkor kicsit unalmas lenne az élet. Bár akkor talán nem lennének olyan nagy összetűzések, amik háborúhoz vezetnek. - Ezt a utolsó Mondatom, így utólag belegondolva talán máshogy kellett volna fogalmaznom, mert háborúk akkor meg azért lennének mert mindenki ugyanazt akarja, de nem tudják eldönteni kié legyen.
- Szerintem ha valami problémája van az embernek, akkor azt jó megbeszélni a barátaival, és ha azok valóban barátok, akkor megértik, és segítenek az embernek átvészelni a dolgokat - felelem, bár ez a vélemény még csak nemrég alakult ki bennem. régen mindig magamba fordultam, és az egyedüllétet tartottam a jobb megoldásnak, de azóta már ebbe a suliba járok, és a véleményem is változott sok dologról.
- Biztos. Tényleg nem fázom. - még. Tettem hozzá gondolatban, mert később, mikor már kicsit jobban le fog hűlni az idő, akkor biztos fázni fogok. De még nem.
Nem értem miért hezitál a feltett kérdésem válaszadása előtt, lehet azért, mert nem tudja, hogy mondja el, de aztán végül kinyögi, bár nem azt amire számítottam.
- Óh, értem. - Felelem, és lábamat magamhoz húzom, kezem pedig átkulcsolom a térdem alatt, s fejem ráhajtom a lábamra. Kicsit elszomorodom, de így jár az aki ennyire reménykedik, és olyan dologra vágyik, ami úgysem történik meg. Pár perc néma csend következik, mire kicsit össze tudom magam szedni és megszólalok.
- Valóban szép a táj. - Mondom, és egy halvány mosolyt lehet felfedezni az arcomon, ami talán egy kicsit erőltetettre sikeredett.

Ruuufus

-Pedig milyen jó lett volna otthonra egy ilyen festmény! - És valóban, mert sokszor voltam otthon egyedül, mikor anyámnak dolgoznia kellett, és soha nem hívtak meg sehova, így nem igazán jártam el otthonról. És azokban az időkben jól jött volna valaki, mégha az egy kép is, akivel el tudtam volna beszélgetni.
- Igen, erre utólag belegondolva én is rájöttem. - Mondom egy mosollyal kísérve. Nagyon jó, hogy Rufussal így el tudok beszélgetni, még csak nagyon kevés emberrel sikerült ez, és némiképp boldogsággal tölt el, hogy ő is közéjük tartozik.
- Igen, és ezt az is alátámasztja, hogy Japánban csak egy igaz barátom volt.- Felelem, s egy mosolyt erőltetek az arcomra. Pedig szívem szerint most nem mosolyognék. - De itt az emberek többsége más. Talán azért mert hasonlítunk. Úgy értem, mi itt mind varázslók vagyunk, és talán valamennyire megértjük egymást. - Lehet, sőt biztos, hogy úgy magyaráztam most, hogy nem érti Rufus, mit akarok ezzel mondani, de inkább nem töröm magam.
Kérdésére felemelem fejem, és kérdő nézek rá, mert először nem esik le, hogy miért kérdezi ezt. Aztán rájövök.
- Mit? Nem, erről szó sincs, csak.... - egy kicsit habozok, mert nem tudom mit mondjak, vagy hogy egyáltalán elmondjam-e neki egészet. - Csak elkezdtem fázni egy picurkát. - Mondom végül, amit egy félmosoly kísér. Persze hazudtam, mert nem mertem neki elmondani az igazságot, hogy arra számítottam, hogy az én nevemet fogja mondani. A végén még itt hagyna, és talán még egy jót röhögne is az egészen.
- Hogy magamról? - kérdezek vissza. Meglep hogy tudni akar valamit - bármit is - rólam, de a mosolyát látván összeszedem magam, és a gondolataimat, és belekezdek. Nem tudom mi érdekelné őt, de valamit mondok. Max nem fogja érdekelni, és nem figyel rám.
- Hát, öhm... Na szóval.... Viszonylag már egész kiskorom óta tudom magamról hogy varázsló vagyok, mert van egy képességem amit már régóta fejlesztek. - A kezdés kicsit döcögősén indul, de csakhamar belejövök. - Szóval engem nem ért váratlanul mikor apám bejelentette hogy varázsló iskolába fogok járni. - Na jó ebben volt egy kis füllentés, mert meglepett, mivel én arra számítottam, hogy valamelyik ázsiai suliba fogok járni. - Öhm... Keretek rajzolni, és zenélni, régebben zenesuliba is jártam. - Itt be is fejezem, mert úgy gondolom ennyi elég is, és ha tudni szeretné még valamit akkor majd kérdez. Viszont én nem szeretném untatni azzal, hogy olyanokról beszélek, amik talán még nem is érdeklik.

Rufus

- Biztos meglepődnének.  De talány idő után hozzászoknának. - felelek vigyorogva. Belegondoltam, hogy mi lenne az első reakciójuk, és hát elég viccesen képzeltem el, ezért vigyorgok ennyire.
- Csak azért, mert a régi sulimban gazdagok jártak. Us is mondhatnánk hogy a felső réteg gyerekei. És mivel én nem vagyok az.... hát... Hogy mondjam.... Kiközösítettnek éreztem magam. És csak ő volt aki nem bánt úgy velem. Jó persze még néhányan voltak, de ök bem kerültek olyan közel hozzám, mint Alice. - Mondom, s kicsit lefelé görbül a szám. Most egy érzékeny pontomat találta meg, amiről nem igazán szeretek beszélni. de ha már kérdezte, akkor válaszolok. - Hát igen a legkülönfélébb emberek gyűltek itt össze. - Mondom, ezt már mosolyogva. Mondjuk ez nem csoda, mert erre számíthat az ember, ha megnézi milyen tulajdonságú emberek tartoznak a különféle házakhoz.
Kicsit váratlanul ér, mikor közelebb ül hozzám, de valószínű, hogy csak amiatt tette, hogy én azt mondtam, fázom. Más oka nem lehet.
- Öhm... sasszem, vagyis messzebbre el látok mint egy átlagos ember. Ezt a nagyapámtól örököltem, és akár már 10 km-ig is tisztán látok. De persze vannak hátrányai is ennek. képességnek. - mondom majd egy mosolyt lehet észrevenni arcomon.
- Igen szeretek. Az iskolában Zongorán és furulyán tanultam játszani, de a furulya annyira nem fogott meg. És egy percében pedig gitározni tanulok. - Nagyon örülök, hogy van valami közös bennünk, bár arra már rájöttem, hogy itt elég sok a művészlélek, de azért feldobott a tudat, hogy ő is ilyen. - Ja és egy kicsit énekelni is tudok. És te? -egészítenem ki, majd kérdezek vissza.
Az, hogy megsimogatja a vállam, kis melegséggek tölt el, és érzem, hogy igazat mond, s kicsit közelebb húzódom hozzá.
- Hát, nem tudom mit mondjak. Igazából semmi érdekes nincs bennem. Én legalábbis így gondolom. - mondom. Soha nem gondoltam, hogy érdekes személy vagyok, mindig kerülni akartam a feltűnést, nem szeretek a középpontban lenni, így semmi érdekes nincs bennem. De erről a témáról gyorsan váltani szeretnék, így körülnézek, egy jó témát kutatva. - Nem megyünk megnézni milyen programok vannak egyáltalán? Mert ha már itt vagyunk, akkor vegyük ki a részünket a programokból. - mondom, s egy mosolyt erőltetek arcomra.

Ruufus

- Igen, sajnos nagyon kevés. - Érzem Rufus együttérzését, és ez nagyon jó. Örülök, hogy egy ilyen - remélhetőleg - barátra találtam, s ettől mosolyra húzódik a szám.
- Nem nagy dolog, csak egy nagy,tágas tér kell hozzá. - Felelem, és közben legyintek egyet, mert valóban nem nagy ördöndőség, bár elég kimerítő. Emlékszem, eleinte talán napokat is átaludtam 1-1 edzés után.
- Hát,nem tudom. Én sosem voltam nagyon a szavak embere. - mondom, majd az eget kezdem el kémlelni. Szerintem nem feltétlenül kell beszélnie az embernek magáról már rögtön az elején, mert ha jóban lesznek, akkor idővel úgyis sok dologra fény derül.
Aztán Rufus feláll és elmegy, arra hivatkozva, hogy fázik. Talán valami rosszat mondtam? Még reagálni is alig tudok, csak annyit nyögök ki, hogy "Jól van, rendben.", de ő már itt sincs. Valamivel megbántottam tán? Mert szerintem nem. Talán tényleg fázik, és azért ment el, nem kéne ezen rágódnom, viszont nem tudom megállni, híg ne magamat hibáztassam. Egy ideig még nézem őt, aztán csak várok, hátha visszajön, de ha nem, akkor felállok én is, de már nincs kedvem ahhoz, hogy programokat nézegessek, így inkább visszamegyek a kastélyba.

Márk

Egy kis édességre van szükségem. Azonnal. Nem tudom miért, de úgy érzem belepusztulok, ha nem eszek valami édességet. Persze a manókat nem akarom megint zaklatni, mert tegnap is voltam a konyhában, és a végén még kizavarnának, vagy valami ilyesmi. És mivel van egy kis spórolt pénzem, így jobbnak találom, hogy a cukrászdába menjek. Úgyis rég voltam ott, és már hiányzik az ottani finom édesség. Egy piros topban, rövid farmernadrágban, és szintén piros tornacipővn indulok útnak, természetesen a hajamba, a ruhámhoz illő piros rózsát tűzöm. Az arcomon egy nagy mosollyal megyek végig a folyosókon, és az utcákon. Vagyis kicsit talán gyorsabban a szokásosnál, de köt érdekel? Csak minél hamarabb ott legyek. Mikor odaérek, sietősen benyitok, és körülnézek, van-e valahol hely. Szerencsére nincsenek sokan, így kiválasztom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellett. Amint leülök, azonnal jött is egy pincér és megkérdezi, mit szeretnék.
- Kérek egy milkshake-et, két extracsokis muffint és egy nagy tál fagylaltot. - mondom, egy barátságos mosoly kíséretében.
- Rendben, és milyen fagylalt legyen? - kérdez vissza a pincérnő.
- Öhm... Vanília, csoki, és citrom. - vágom rá hamar, majd nézem ahogy elmegy a rendeléssel.
Míg várom hogy megjöjjön, kinézek az ablakon, és figyelem az embereket.

Márk

 Szeretek itt lenni, ha tehetném, minden nap eljönnék ide. Szerintem itt nagyon kellemes a légkör, és a sütemények is írtó finomak. Mindig az ablak mellé ülök, hogy ki tudjak nézni, mert szeretem figyelni, ahogy az emberek mennek mindenhova gyerekeikkel, vagy épp párjukkal. Néha jobb a tömegből kiválni, és csak külső szemlélőként figyelni őket. Gondolataimból egy hang zavart fel, ami kimondottan váratlanul ért. Zavartan pillantod fel, a hang gazdájára, ki nem más mint Márk. Első találkozásunkkor nem épp kellemes élményem volt vele, így nem igazán szeretnék most vele beszélni. De megbántani nem szeretném, nem hiányzik nekem egy ellenség, főleg nem a saját házamból. Azt azért egy kicsit faragatlanságnak tartom, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy leülhet-e, hanem csak szó nélkül kényelembe helyezkedett. Na de mindegy, nem fogok ezen kiakadni, mert ilyen emberek is kellenek.
- Szia. Nincs semmi különös, elvagyok. - Mondom teljesen közömbös hangnemben, majd a pult felé nézek, hogy mikor hozzák már ki a rendelésem. - Egész jó volt, bár nem maradtam ott olyan sokáig. Igen, egész jól elbeszélgettünk Rufusszal. - Felelem, és egy halvány mosoly látszik az arcomon. Azok az emlékek először nem töltöttek volna el boldogsággal, de mióta mindent megbeszéltünk ketten a madárfészekben, azóta mindent másképp látok. Sőt, talán még Rufus nevétől is mosolyra húzódik a szám. Végre megjött a pincérnő, kezében a rendelésemmel, arcán egy barátságos mosollyal.
 - Elnézést a késésért de itt van a rendelése. - mondja és leteszi elém. Miután megköszönöm, és kifizetem az egészet, elmegy. Kortyolok egyet a milkshakeből, majd ránézek Márkra nézek.
- És te hogy vagy? Milyennek látod eddig az iskolát? - Kérdezem, s míg hallgatom a válaszát megeszem a muffint.

Márk

Úgy látszik nagyon otthonosan érzi már magát Márk itt, Bagolyfalván. Legalábbis a viselkedéséből ezt lehet leszűrni. Bár nem is csoda, mert nagyon kellemes egy hely, sokkal jobb itt élni,mint a nyüzsgő nagyvárosokban. Az igaz, hogy eddig egy nagyvárosban éltem, és szeretek is ott lenni, de itt, vidéken, valahogy jobb. Jobb a levegő is, és nincs annyi ember, akikkel összefuthatsz az utcákon.
- Hát pedig a vizsga az muszáj, ha nem akarsz ismét elsős lenni. - felelem, és ismét kortyolok egyet a milkshakeből. - Na ja, a Navinések is elég szorgalmasak, ha akarnak. Én is be szeretnék még küldeni valamilyen szorgalmit, bár én inkább rajzmágiából. - mondom, s elmosolyodom. Azért ha elszánja magát Márk, akkor ő is tud valamit nyújtani, bár nem hiába lett levitás. Ezek után ismét kifelé bambulok, közben már az olvadozó fagylaltot eszem. Nézem a ki, és beáramló embereket. Nagy forgalma lehet ilyenkor, bár ez meg is látszik. Nem csoda, hisz itt bármit kérsz, megkapod. Egyrészt ezért is szeretek ide járni, másrészt meg itt mindig felvidulok.
Teljesen elkalandoznak a gondolataim, még azt is elfelejtem, hogy van itt előttem valaki. Persze ha Rufus lenne itt, biztos nem történt volna meg, de nem ő az aki velem szembe ül, így nem is nagyon figyelek rá.
Kérdésétől kicsit ledöbbentem. Azt hiszi, nem tudom mi az a metró, vagy mozgólépcső? Talán ilyen hülyének nézek én ki? Na ezen most kicsit kiakadtam, bár lehet, ok nélkül, mert valószínű csak én értettem félre, de első reakciómat szóban is kifejtem.
- Nem vagyok hülye, tudom mi az a mozgólépcső, és metró. - Mondom kicsit talán barátságtalan hangnemben, de hamar észbe kapok, és már normálisan teszem hozzá. - Én is mugli környezetben nőttem fel. - Nem tudom, hogy fakadhattam ki ennyire, ez egyáltalán nem jellemző rám. Talán ragadt rám valami apám Mardekáros mivoltából, bár ezt kétlem, mert ő és én két külön világ vagyunk. Lehet ezért nem is jövünk ki olyan jól egymással.

Márk

Látszik Márk arcán a meglepettség, és ez nem is csoda, és is meglepődtem saját magamon, hogy így beszéltem. Azonnal meg is bántam, amint kimondtam, de a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni. Sajnos. Pedig most olyan jól jönne. A fiú reakciójától gyakorlatilag a sírás kerülget, de visszatartom. Ha az előbb így tudtam válaszolni, akkor biztos van bennem annyi bátorság, hogy ugyanígy folytassam. De nincs. Nincs bátorságom, de még könnyeimet tudom tartani, hogy ne kezdjek el sírni, mert az elég rosszul jönne ki, főleg most. Hirtelen még az étvágyam is elment, és eltolom magam elől a tálcát, amin még ott van majdnem az összes fagyi, meg a másik muffin ott van.
- Hát... nincs...- mondom,de közben egyszer sem nézek fel Márkra, szemem az asztalra szegezem. Jó, igaza van, hogy ezt nem lehet eldönteni, de akkor is. Nem kéne előítéletnek lennie egy olyan emberrel szemben, akit mégcsak nem is ismer.
- Akkor minek vetted fel azt a tantárgyat? - nézek rá kérdőn, s még a szemöldököm is felhúzom. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy minek vett fel olyat amit talán nem is élvez. Ha tanulnia kell, akkor legalább olyat tanuljon, amit szeret is. Legalábbis nekem ez a véleményem.
- Én.... én nem Pesten nőttem fel. Sőt,  is az országban. - Válaszolom már teljesen közömbös hangnemben. most komolyan, mielőtt elkezdene ilyenekről kérdezősködni, előtte inkább informálódjon egy kicsit. De ezen az utolsó Mondatán akadok ki a legjobban. Oké, azt felfogom, hogy a japánok és a kínaiak kinézetre hasonlítanak. de könyörgöm, azért megkérdezhette volna, hogy milyen származású vagyok. Ettől újra rámtör a sírógörcs, de most kevésbé hatékonyan tudom elfolytani, és néhány könnycsepp legördül az arcomon. Neki biztos az összes ázsiai nép kínai, és én ezeket az embereket nem igazán tudom megérteni. Azokat, akiknek Ázsia Kínát jelenti.
- Én.... én nem vagyok kínai. Japán vagyok. A kínaiakhoz semmi közöm. - fakadok ki a tőlem nem megszokott hangnemben. Ezzel nálam teljesen elásta magát Márk, jobbra már nem hiszem hogy fog fordulni a köztünk lévő kapcsolat, szóval erről ennyit. - Szóval teheted is el azt a papírt, mert egyáltalán nem ismerem Pestet. - fejezem be, s ekkor már végképp nem tudom magam tartani, fejem a kezembe temetem, és csak hagyom, hogy könnyeim hadd záporozzanak.

Márk és Rufus

Nem érdekel már semmi sem, csak minél hamarabb el tudjak menni innen. Bár nem nézek fel, de érzem az emberek tekintetét rajtunk, és ez nem sok jót sejtet. Ezt már nem fogom tudni olyan könnyen elintézni. Jó igaz, hogy elsétálhatnék csak úgy, mintha mi sem történt volna, de a lábam nem mozdul. Egyszerűen úrrá lett rajtam a sírás, és nem tudok elmenni, csak ülök, zokogva. Persze ezek után már teljesen más hangnembem beszél hozzám, de olyan érzésem van, hogy ez csak álszenteskedés, hogy fejezzem be a sírást. Ilyennel már sokszor találkoztam a régi sulimban. Sokszor csinálták már ezt meg velem, hogy megbántottak, és néhány kedves szó után természetesen megbocsájtottam nekik, de újból hátba támadtak, és kezdődött minden elölről. Ezt a hangnemet már nagyon is jól ismerem, de a következmény mindig is ugyanaz lett, így már nem igazán hiszek az ilyen szavaknak. Nem szeretnék rá felnézni, s nem is szólok már hozzá, inkább elmennék most rögtön, de a hangtól, amit meghallok muszáj felnéznem. Mintha Rufust hallottam volna. De az nem lehet, mikor jött volna ide? Sejtésem igaznak látszik, valóban Rufus az, ki nem épp túl nyugodt. Csak nézem őt, nem szólok semmit, bár nem is tudnék, egyrészt, mert Rufus egyből Márkra pillant, másrészről pedig a rémület miatt, nehogy valami örültséget csináljon.
- Rufus. - szólalok meg elhaló hangon, de ezt ő talán meg sem hallotta, sőt biztos vagyok, hogy nem hallotta meg. Most már valóban mindenki minket néz, és ez aggaszt, így a lehető leghamarabb el szeretnék innen menni, menekülni. De nem egyedül. Rufust is magammal viszem, nehogy távozásom után kárt tegyen magában. Veszek egy mély levegőt, hogy egy kis bátorságot merítsek, és hangosabban szólaljak meg.
- Rufus! -mondom ezt már hangosabban, és hogy biztos legyek abban, hogy rám figyel, még a kezét is megfogom. - Hagyd,nem számít. Inkább menjünk innen. - mondom végig Rufus szemébe nézve, szeme csillog a sírástól. Majd felállok, és Rufus kezét fogva, szó nélkül elmegyek. Erről most nem szeretnék vele beszélni, s remélem.nem is fogja még egy darabig felhozni a dolgot. Most csak vissza szeretnék menni a kastélyba, és kipihenni magam.

Blanka

Ma már elég korán fenn voltam, és még éjszaka is alig tudtam aludni. Bár nem csoda azok után, ami tegnap történt a cukrászdában. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem lépett volna közbe Rufus. Így legalább könnyebben átvészeltem ezt az egészet,és ennek örülök, nagyon.
Tudom, hogy most inkább a tanulással kéne foglalkoznom, de ez most nem megy. Nem megy, mert nagyon fáradt vagyok és kialvatlanság miatt, és nagyon kevés dologra tudok figyelni. Ki kell mennem a friss levegőre, ért az elvileg csodákrá képes. Talán egy kis energiához is jutok, hogy azért tudjak egy kicsit tanulni. Egy egyszerű kék felsőt veszek fel egy rövidnadrággal, meg strandpapuccsal, és elindulok. igazából nem is tudom, merre menjek, csak valahova, ami kinn van a szabadban. A lábaim egyenesen a faluba vezetnek, és végül a játszótéren lyukadok ki. Hát, ha már idáig eljöttem, egy ideig itt maradok. Sajnos a hinta foglalt, így a fa irányába indulok el, ahol egy lány ül.
- Szia, leülhetek melléd? - kérdezem, kicsit bátortalanul. Remélem nem küld el, de ha mégis, akkor megyek máshová. Vám még sok hely ezen a környéken.

Blanka

Szerencsére, nem küld el, amiből csak annyit tudok eddig leszűrni, hogy nem rellonos. És ez jó hír, semmi kedvem egy rellonossal sem találkozni. Legalábbis most nem. Helyet foglalok mellette, s egy már bátrabb mosolyt küldök felé.
- Elsős vagyok. Még. De remélhetőleg már nem sokáig. - Felelem, és ismét eszembe jut a vizsga időszak, hogy már csak néhány nap vám hátra. - És te? Hányadikos vagy? - kérdem, majd a lányról a könyvre téved a szemem. - Mit olvasol? - hangzik a következő kérdés, és hangomban puszta kíváncsiság hallatszik. Ez legalább eltereli a gondolataimat mindenről, ami eddig foglalkoztatott, amiből aludni sem tudtam.
- Jaj, bocsi, bemutatkozni el is felejtettem. Keiko Sama vagyok. - Mondom, egy hatalmas mosoly mellett. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nem is találkoztunk eddig, ezért illendő lenne bemutatkoznom. De azért remélem nem veszi sértésnek, hogy csak most tettem meg.

Blanka

Szóval másodikos. Végül is látszik rajta, hogy nem sokkal idősebb nálam, és ki is derül, hogy csak egy évvel.
- Igen izgulok. Egy kicsit. - Felelem egy mosoly kíséretében. Igazából nagyon izgulok.Nem vetne túl jó fényt a házamra, ha megbuknék, és én is nagyon rosszul érezném magam miatta. Az azonban valamelyest megnyugtat, hogy szerinte nem nagy ügy a vizsga. Hát remélem valóban így van, bár levitás vagyok, szóval a tanulással nincs nagyobb gondom. - Örülök, hogy elmond ilyen dolgokat, mert ezek számomra elég fontosak, így annyira már n is félek a vizsga miatt, és ezt egy mosollyal tudom csak meghálálni.
Legendás lények? Sajnos nem vettem fel az LLG-t az óráig közé, így sokat nem is tudok róluk, de biztos érdekes lehet, ha ezt olvassa. Terveztem én is, hogy felveszem azt a tantárgyat, de végül mégsem tettem meg, és most, hogy itt ülünk, talán egy kicsit megbántam, hogy nem tanulok LLG-t.
- Egyszerűen Keiko, vagy Kei. - válaszolok a kérdésre. Kicsit meglepett, ért ilyet még nem kérdeztek tőlem, mindig úgy szólítottak, ahogy akartak, de ez a kettő a legjellemzőbb. - Nek is tetszik a te neved. - teszem hozzá egy mosoly mellett. - Én levitás vagyok. És te?

Roland

Úgy érzem, nem tudok megmaradni egy helyben. Nem tudok csak úgy ülni a szobában, vagy a KH-ban, valamerre mennem kell. De hová? Csaj ez az egy bökkenő van az egészben, hogy nm tudom merre menjek. Most nincs kedvem kimenni a kastélyból, ahhoz még túl meleg van, így olyan helyet kell választanom, ami a falakon belül van.
Könyveim közül előveszem az egyik mangát, amit már elég rég olvastam, hogyha valahol mégis megállnék, ne unatkozzam. Elindulok a levitából, de nem is figyelem merre megyek, csak a lábam visz valamerre, egyre távolabb a Levita háztól. Közben a könyvet is elkezdem olvasni, de azért néha-néha felnézek, nehogy nekimenjek a falnak, oszlopnak, vagy egy iskolatársamnak...Vagy ami még rosszabb, egy tanárnak, szerencsére mindezek nélkül megúsztam, úgy nagyjából húsz percet, míg különös zajokra nem lettem figyelmes az egyik folyosó irányából. azt hiszem egyszer vagy kétszer voltam már ott, de csak átutazóban, és nem is figyeltem meg különösebben az ott lévő festményeket, de szerintem itt az ideje. Becsukom a mangát is, és lassan elindulok a folyosó felé, majd mikor belépek, egyből a festményeket kezdem nézni. Sok különféle portré és kép van ott. Van amelyiken verekednek,ami speciel a folyosó másik végében van, és csak a hangokat hallom, de azok arra adnak okot. Minden késlekedés nélkül elindulok afelé a kép felé, és nem is figyelek a lábam elé. Pedig ez nagy hiba, mert egy víztócsa van előttem, amit én persze nem veszek észre, és sikeresen elcsúszom. Egy halk sikoly kíséretében a földre esem, és a könyv is messze repül el tőlem, mire a legtöbb kép elhalkul, és engem figyel. A szemtelenebbek még ki is nevetnek, amit én csak némán tűrök, mert valamiért nem tudok felállni, pedig most legszívesebben elszaladnék.

Roland

Nevetnek. Egyre hangosabban nevetnek,azok a goromba képek. Meg az eleinte kedvesnek tűnő öregasszonyok is halkan kuncognak,és ez nagyon nem tetszik nekem. Elakadt a szavam is, és már sírni lenne kedvem, de nem, nem sírhatok, akkor talán csak még jobban nevetnének. Olyan érzésem van, mint pár éve, mikor a zenesuliba jártam. Ott is mindig kinevettek, és ez pont ugyanúgy fáj, mint akkor. De talán ez megalázóbb is, ért ezek csak festmények, mégis engem nevetnek ki. Egyszercsak elhalkulnak, mert egy fiú lép be. Na tessék, még egy valaki, aki kinevethet. De nem, szerencsére nem teszi, hanem aggodalma arccal, szól hozzám.
- N-nincs semmi baj, jól vagyok, csak el csúsztam. - Felelem egy halvány mosoly mellett, majd megpróbálok felállni, de nem megy. Először csak a feltérdelek, aztán megpróbálok ráállni a lábamra, de nem megy, mert nagyon fáj a bokám, így visszaesem a földre. Talán kibicsaklott a bokám, vagy rosszabb. De nem akarom a falra festeni az ördögöt, így nem gondolok rossz dolgokra.
- Tudnál segíteni? - kérdezem kicsit aggodalmas fejet vágva, és kezemet a bokámra teszem. - Azt hiszem kibicsaklott.

Roland

Kicsit - nagyon - meglepődöm, mikor felkap a srác, és ez arcomon is meglátszik. Igen könnyedén fel tudott emelni, bár nem csoda, mert én sem vagyok olyan nehéz, és ő sem vézna, aki nem bírna el. Különösebben nem izgat mennyire izmos, és az igazat megvallva jobban örültem volna, ha Rufus jött volna, nem pedig ő, de végül is így sem rossz. Ki tudja meddig ültem volna még ott, ha ő nem jött volna, szóval köszönetet kéne neki mondanom. Karomat összekulcsolom a nyaka körül, úgy kicsit biztonságosabb, mert úgy biztos nem fogok leesni. Nem mintha nm bíznék meg benne,de jobb az óvatosság.
- Csak tétel le egy padra. - felelem egy mosoly kíséretében. - ha egy kicsit, pár percig pihentetem a lábam, utána már el tudok menni magamtól is a házamig. - Mondom, majd eszembe jut, hogy nálam egy könyv is volt, s szememmel azt kezdem el kutatni.
- Várj, a könyvem. - Mondom, miközben tovább kutatom, hogy hová is eshetett az esés következtében.
- Keiko vagyok, és levitás. És te? - kérdem, és egy mosolyt küldök a srác felé. Majd kicsit megmozgattam a bokám. Mozog, és nem faj olyan nagyon, szóval biztos nincs semmi különösebb baja, egy kis pihenés, és rá is tudok állni. Ebben biztos vagyok. Ezen a gondolaton elmosolyodom, mert közben arra us rájövök, hogy valami ragadt rámanyám tudásából is.

Roland

- Rellonos? - kérdezek vissza. - Ahhoz képest nagyon kedves vagy. - Mondom egy mosoly mellett. Tudtommal a rellonosok itt azok, akik nem olyan kedvesek, de persze vannak kivételek,és valószínű, ő is egyikén kivétel.
- Egy kicsit igen, de úgy érzem, elég sokat tanultam, hogy sikerüljön - Felelem egy mosoly kíséretében. - De mondták már nekem, hogy nem olyan nagy dolog ez az egész vizsga, szóval annyira nem aggódom emiatt.
Nem tudom, hogy most mit gondolhat Roland, mert arcáról megtudom most semmit sem leolvasni. Kicsit fura, hogy még nem talált barátokra, talán nem olyan nagyon barátkozós típus. Vagy mások nem akarnak vele barátkozni. Ki tudja, talán még új itt, és nem volt még ide barátkozni. Ki tudja? De nem ronda, sőt.... szóval biztos sok barátja lesz majd.
- Hogy-hogy? Nemrég érkeztél a suliba? - kérdezem kíváncsian. - Igen, szívesen kimennék az udvarra, de talán még egy kicsit várnék. - mondom egy barátságos mosoly mellett. - Szívesen összebarátkoznék veled... deee... hallottál már a rellonosok és levitások közötti kis különbségről. Vagyis a két ház elvileg nincs olyan jóban egymással. - folytatom egy már kicsit bátrabb mosoly mellett.  Persze ezt csak úgy mondom, mert nem szeretném, hogy ezt szó szerint elhiggye, mert tényleg összeszeretnék barátkozni vele, de csak barátkozni, semmi több.

Roland

Ahogy sejtettem, mégcsak nemrég érkezett, így már nem is csodálkozom, hisz nekem is nehezen indult ez az egész.
- Hát, nem épp a legjobb időpontban jöttél ide, de ne aggódj, ha bízol magadban akkor sikerülni fog. - Na, pont én beszélek ilyenekről, akinek - vagyis nekem - néha semmi önbizalma sincs. De ez van. Én beszélek ilyen dolgokról, közben én magam nem vagyok képes betartani azt, amit mondok.
- Öhm.... - egy kicsit zavart arcot vágok, mert nem értem, hogy ezzel most mire akár célozni. Ennek két lehetséges megoldása lehet, de az egyik az biztos nem lehet, mert hát miért is? A második megoldási lehetőség az igaz, és ezt a következő mondata, amivel kiegészíti az elsőt, bizonyítja. - Öhm, igen, van egy pár barátom. Végül is itt elég kedvesek az emberek, szóval itt a barátkozással nem voltak nagyobb gondjaim.
- Öhm... - Nézek körbe egy pad után kutatva. - Nézd, ott van egy pad. - mutatok a pad irányába,és elmosolyodom.

Roland

Így, hogy a padon állok, és magasabbnak látszom Rolandnál, egy vigyor ül ki az arcomra. Mindig is kissebb voltam a velem egykorú gyerekeknél, és ez valamelyest zavar, nagyon, mert mindenkire fel kell néznem, az meg nem mindig jó érzés. Sokszor kívántam azt, hogy legyek legalább egy picivel magasabb, de ez eddig nem nagyon vált be. Bár szerintem még nőni fogok, mert apám is magas ember, és kb most vagyok olyan magas, mint anyám,és szerinte magasabb leszek nála.
- Igen, kimegyek veled. - Válaszolok az invitálásra, és egy barátságos mosolyt küldök Roland felé. - Óh, az biztos jobban lesz. - Legyintek, és egy kicsit megmozgatom a bokám. Már nem is faj annyira, mint az elején, szóval most már tuti nincs semmi bajom. - Csak nem figyeltem oda, és meg csúsztam abban a tócsában. - Mondom és halkan elnevetem magam. Lassan, Rolandban kapaszkodva leszállok a padról, és bár kicsit bicegve, de elindulok a srác mellett az udvarra vezető ajtó felé.

Rufus

Talán tegnap mégsem kellett volna kimennem az udvarra a lábam miatt. A fájdalom nem múlt el,de szerencsére nem olyan vészes. Tudom, hogy pihentetem kéne, de persze pont akkor nem tudok nyugton maradni, amikor kéne. Órák után egyből a szobámba mentem egyből, hogy pihenjek, de ez nem igazán jött össze, mert majd megöl az unalom. Végül arra a következtetésre jutok, hogy friss levegőre van szükségem. De nagyon nem akarok eltávolodni a kastélytól, ig valami közeli helyet kell választanom. Na és mi a legközelebbi hely, ami még látványban is szép? Hát a Fénylő lelkek udvara. A könyveim közül előkotorászok egy önismereti könyvet, és elindulok. Kicsit bicegek, nem akarom még nagyon megerőltetni a lábam, de így hosszabb idő alatt érek le, mintha nem lenne semmi bajom.
Az udvar még mindig nagyon szép,igaz nem voltam itt meg olyan sokszor, talán 3-4 alkalommal álltam meg itt hosszabb időre, de még mindig elbűvöl a látványa. Egyenesen a oda felé veszem az irányt, hogy le tudjak ülni, ami kicsit lassan sikerül, de végül leülök. Körbenézek, és egy mosollyal nyugtázom, hogy jelen pillanatban nincs itt senki, de ez bármikor megváltozhat, mert elég népszerű ez a hely. Kinyitom a könyvet, és elkezdek olvasni, s szokásomhoz híven, szép lassan kizárom magam körül a világot, és csak a könyvre koncentrálok.

Rufus

Ez a könyv kicsit elgondolkodtató, és olyan kérdések járnak a könyv olvasása közben a fejemben, hogy "Ki is vagyok én?" vagy "Mi akarok lenni, milyen célt akarok elérni?". Igazából ezeken gondolkodom, nem is a könyvet olvasom, ár szinte csak dísznek van az ölemben. Nem is veszem észre, hogy valaki közeledik, mégcsak a lépésének zaját sem hallom. Így érthető, hogy ijedtemben összerezzenek, mikor valaki hozzám szól, még jó hogy nem esett ki a kezemből a könyv. Ezt a hangot már jól ismerem, és gazdáját egyből felismerem, így már egy mosollyal az arcomon nézek fel, és boldogan nyugtázom, hogy valóban Rufus az.
- Szia. Valami önismereti könyvet. Asszem. - Mondom, és halkan elnevetem magam, és a könyvet magam mellé teszem. Felállok, hogy meg tudjam ölelni a srácot, de ez rossz ötletnek bizonyult, mert azzal a lendülettel vissza is estem a padra. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert most kicsit jobban fáj, ami arcomon is meglátszik. Ezt legyűrve egy mosoly kíséretében fordulok Rufus felé.
- Egész héten nem láttalak, valami bajod volt? - Kérdezem. Egy kicsit aggódtam miatta, mert nem láttam őt még órákon sem, és csak reménykedni tudtam, hogy nincs semmi baja.

Rufus

Valóban megijesztett, de csakúgy kicsit, és nincs semmi baj, de azért viccesnek tartom, hogy milyen csendben tud közlekedni. Mint egy.... mint egy macska. És ez tényleg vicces, amitől mosolyra húzódik a szám, mégjobban, mint ahogy eddig is volt.
- Egész jó, vagyis hát, nagyon elgondolkodtató, de jó. - felelem. Így utólag belegondolva jó ötlet, hogy felvettem ezt a tantárgyat,és tényleg szükségem is volt rá. Sokat gondolkodom el magamon, és a környezetemmel kötött kapcsolataimon.
Látom Rufus arcán az aggodalmat, mikor visszaesek a padra, de próbálom megnyugtatni őt, hogy nincs semmi baj, és remélem, hinni is fog nekem.
- Nem, nincs semmi bajom, komolyan. Csak tegnap elestem, és azóta kicsit fáj a lábam. Vagyis a bokám,de komolyan nincs semmi különösebb bajom. Hidd el, jól vagyok. És nem, Márk nem csinált semmit, csak én ügyetlenkedtem. - Feleltem, ég halvány mosollyal az arcomon. Tegnap tényleg az én hibám volt, hogy elcsúsztam, kicsit jobban kéne máskor figyelnem a lábam elé, de remélhetőleg több ilyen nem lesz. - De örülök, hogy most már jobban vagy. - Mondom, egy hatalmas mosoly mellett.
- Nem ülnél le? Rossz nézni, hogy te állsz. - Szólalok meg, és megpaskolom magam mellet a helyet. Ha leül, akkor ismételten elmosolyodom, és így legalább nem kell annyira felnéznem rá.

Rufus

- Hát, igen, és talán ezért is vettem fel ezt a tantárgyat. - felelem mosolyogva, és végig Rufus szemébe nézve. Jó látni, hogy valamelyest megnyugszik, hoy nem bántott senki. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha valaki bántott volna,death biztos, hogy nem lenne jó vége. Talán még saját magában is kárt tenne, és azt nem bírnám elviselni, hogy miattam tenne kárt magában.
- Vigyázok. Az is csak véletlen volt.- felelem vigyorogva. Igazából szerintem azok miatt az undok képek miatt estem el. Bár nem jó dolog másokat hibáztatni, de mindegy. A következő kérdésére már lekonyul a mosoly az arcomról, mert nagyon nem szeretnék erről beszélni. De kérdezte, szóval.nem tehetek mást. Örültem, hogy akkor nem kérdezősködött, és reméltem hogy nem is fogja felemlegetni soha, hogy el lehessen felejteni azt, ami akkor történt. Én legalábbis el szeretném felejteni, de ő gondolom nem így gondolja.
- Öhm... hát, szóval.... Végül is nem történt semmi, csakúgy kis hülyeségen húztam fel magam. Ennyi. - mondom végül, és remélem,hogy nem fog többet kérdezősködni. Ami akkor történt, az tényleg semmiség volt,persze akkor nem annak tűnt, de most így gondolom. Tényleg nem kellett volna fel húznom magam, de egyszerűen ezt hozta ki belőlem az adott helyzet, és ezt már nem.tudom megváltoztatni, bármennyire is szeretném.

Ruuufus

- Igen felvettem. És nekem ez az egyik kedvenc tantárgyam. Persze a melodimágia, és rajzmágia mellett. Voltam már egy pár órán, és óra után mindig nagyon sokat gondolkodtam azoon, amik ott hangoztak el. - felelem, mosolyogva. örülok, hogy ő is felvette ezt a tantárgyat, mert így már eggyel több dolog van, amiről tutdunk beszélgetni. Na nem mintha eddig nemlett volna miről beszélnünk, de ez legalább olyan, ami mosolyt fest arcomra, és nem elszomorít, vagy komorrá tesz. "Csúnyán" nézek Rufusra. mikor elkezd nevetni? de végül halkan én is elnevetem magam, mert végülis tényleg vicces már így utólag belegondolva ez az egesz. Csak akkor nem tűnt annak. Talán mások is úgy reagáltak volna akkor mint én, de persze biztos vannak olyanok, akik tudnak nevetni saját ügyetlenségükön, de én nem tartozim ezek közé.
- Csak nem figyeltem a lábam elé, és ott volt a folyosó közepén egy tócsa, és megcsúsztam, és egy kicsit rosszul estem. - mondom el a történteket, de arra már nem térek ki, hogy ha az a rellonos srác nem jött volna, akkor még egy jó darabig ott ültem volna. Ki tudja, hogy reagálna, de szerintem nem is akarom megtudni. E+gy halvány mosollyal nyugtázom, hogy nem kezd el tovább kérdezősködni a múltkori esetről. De azért még mindig aggódom egy kicsit, hogy nem volt túl őszinte, de ezeket a gomdolatokat próbálom elhessegetni.
- Helyes. - felelem vigyorogva. - Éééés, akkor most az jön, hogy mesélsz a családodról. - Vetem fel a következő témát.  Múltkor is, mire sor került volna erre, vissza kellett mennünk a kastélyba, és nem volt rá idő. De én már meséltem, szóval ő jön, így kíváncsisággal teli szemekkel nézek Rufusra.

Rufus

Egyre boldogabb vagyok, ahogy egyre több... Hogy is mondjam... "közös tulajdonságunk" van. Mármint már elég sok tantárgyat vettük fel mindketten, és ez szerintem nagyon jó, mert ez azt jelenti, hogy ő is ugyanolyan "művészlélek" mint én. Vagy ha nem is, akkor csak majdnem,de már ez is nagyszerű.
- Öhm... de, de segítettek. Vagyis egy rellonos srác jött, és ő segített fel. - ennyit szerintem elég elmondanom, és végül is nem hazudtam, a teljes igazságot mondtam el. Vagyis majdnem, de az az apró kis részlet szerintem nem olyan fontos. A lényeg az, hogy nem egyedül kellett fel tápászkodnom, hanem segítettek. - Szóval nem voltam egyedül. De arra is rájöttem, hogy vannak elég undok festmények is. - mondom, és elmosolyodom. Eszembe jutnak azok a festmények, akik csak nevettek a szerencsétlenségemen, és ha Roland nem jött volna,akkor még ki tudja meddig nevettek volna még. De ez már múlt, most már nem olyan fontos.
Figyelemmel, és érdeklődéssel téli szemekkel hallgatom végig Rufust, és mikor végez, először csak mosolygok.
- Hát akkor az én apám egy fokkal jobb a tiednél. - Mondom, e elnevetem magam. - Az enyém is elhagyott minket,de azért kicsit foglalkozott velünk. Ami mondjuk abból állt, hogy karácsonykor küldött ajándékot. Bár ő az oka, hogy most itt lehetek. - Folytatom egy mosoly kíséretében. - Bár nekem nincsenek testvéreim, de mindig is szerettem volna egyet. - Olyan jó neki, hogy vannak tesói, én erről csak képzelegtem mindig, de már szerintem sosem lesz tesóm. - Nekem mondjuk ott volt 10 éves koromtól a, most már nevelőapám ott volt nekem, aki.már a kezdetektől apám helyett apám volt. - Fejezem be végül, egy halvány mosoly mellett. - Dee, te a tesóidat szereted? Mármint jó viszonyban vagy velük? - Jó, tudom, ez nagyon hülye kérdés volt, de én szinte semmit nem tudok az ilyenekről, mert én nem tapasztaltam. De láttam már sok tesót, akik vagy jóban voltak, vagy nem, és ez most tényleg érdekel.

Rufus

- Igen, biztos. Nem, nem nevetett. Végül is a kivétel erősíti a szabályt. - felelem egy mosoly mellett. Először én is csodálkoztam, hogy milyen kedves, de biztos van más tulajdonsága is, ami miatt rellonos lett. És örülök is, hogy jött, bár egy másik személynek jobban örültem volna. És az a bizonyos másik személy az Rufus.
 - Az én apám is a munkája miatt hagyott el minket, mert ő azt mindennél fontosabbnak tartotta, és emiatt eleg sokat is veszekedett az utóbbi néhány évben anyuval, ami nekem nagyon nem esett jól. És hát végül el is váltak, és minden kapcsolatot megszakítottak egymás között. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, ami talán kicsit erőltetettre sikeredett, de ez most nem igazán izgat. - Nekem csak unokatesóim vannak, de azok aranyvérűek, és nagyon lenézik a félvér, vagy sárvérű varázslókat. És hát így nem igazán jó a kapcsolatunk. Jobban mondva csak akkor szólunk egymáshoz, ha nagyon muszály. De nem is hiányoznak. Megvagyok én nélkülük is. - fejezem be mondandómat, és egy újabb mosolyt erőltetek az arcomra. Most már elég sokat tudunk egymásról, legalábbis szerintem már így van, és ennek nagyon örülök. Ahogy egyre jobban megismerkedünk, úgy kedvelem meg egyre jobban Rufust, egyre jobban beleszeretek. És ez furcsa érzédeket kelt bennem, amiket még nem tudok hova tenni.
-Szerintem én megyek vissza a szobámba. Jössz te is? - kérdezem és elvigyorodom, majd szép lassan, és óvatosabban, mint az előbb, feltápászkodom, és Rufus mellet, belé kapaszkodva megyunk vissza a levitába.

Csatáry Konrád

Tudom, hogy most kezdődött el a vizsgaidőszak, és egy normális és átlagos levitás a szobájában ülne, vagy épp a könyvtárban tanulna, de én nem. Ezek szerint én nem vagyok normális levitás, bár ki tudja. Az elmúlt jó pár napot azzal töltöttem, hogy tanultam, szinte hozzám ragadtak a tankönyvek, le sem lehetett rólam szedni őket. De már egy kicsit belefáradtam, és már a szemem is kezd fájni a sok olvasástól. És ami rosszabb, teljesen elhanyagoltam a kreativitásomat. Vagyis úgy értem, hogy az utóbbi, talán egy hónapban egyáltalán nem rajzoltam, vagy vettem elő a gitárom. De a mai délutánt csakis a zenének szánom, vagyis kimegyek valahova a kastély köré, és előveszem régi ismereteimet.
Egy egyszerű kék ruhában, és hozzáillő cipőben indulok útnak, természetesen hajamba egy kék virágot tűzök. Le sem lehet tagadni, hogy levitás vagyok, főleg most, de ez nem is baj. Hamar kiérek a kastélyból, és a tavacska felé veszem az irányt. Ott remélhetőleg nem lesz senki, és nyugodtan tudok majd gitározni. Szerencsémre valóban nincs még itt senki, így leülök a fűbe, és egy mély lélegzetvétel után elkezdem pengetni a húrokat. Hagyományos Japán számokat játszom, mert azokat nagyon imádom, és amúgy is már nagyon rég hallottam olyanokat. Bár az eredeti hangzáshoz képest ez semmi, de még így is nagyon szépen hangzik. Legalábbis szerintem. Ki tudja, hogy másoknak hogyan tetszene, ha lenne itt valaki, de szerintem nem is akarom megtudni. Egyetlen hangot nem vétek el, minden teljesen tökéletes, és engem is teljesen átjár a zene, szinte teljesen egybeolvadok vele, és környezetem minden apró zaját teljesen kizárom elmémből.

Csatáry Konrád

Miközben játszom, néhány madár csiripel, de ez különösebben nem zavar, sőt, talán így még jobban élvezem a játékot. Minden egyes hang eszembe juttatja szülőhazám, amitől most nagyon távol vagyok, és félő, hogy még a szünetben sem tudok néhány napra hazalátogatni a családomhoz, és az ottani legjobb barátomhoz. Szemem előtt feltűnnek, mégha csak képzeletben is, azok a gyönyörű cseresznyefák, mik alatt sokszor pihentünk, meg az egész táj, szinte minden megelevenedik előttem, és a régi emlékek is a felszínre kerülnek. A jók és a rosszak egyaránt, és ezek vegyes érzelmekkel töltenek el. Ezeknek az érzelmeknek a harcától, ami bennem van, könnyek gyűlnek a szemembe, ami miatt kénytelen vagyok egy kis szünetet tartani, hogy szememet meg tudjam törölni. Ekkor valaki hozzámszól, és én egyszerűen ledermedek. Nem merek megmozdulni, mert érzem a hangon, hogy egy nálam jóval idősebb férfi szólított meg, akár még tanár is lehet. Sőt, biztos vagyok benne, hogy tanár. Lassan, és óvatosan fordulok meg, vagyis pontosabban felnézek, mert az a valaki mellettem áll. Sejtésem igaznak látszik arról hogy tanár, mert mintha láttam volna már őt a kastélyon belül. Mondjuk engem nem tanít, az biztos,mert akkor tuti emlékeznék az arcára, és még a nevét is tudnám. De az arcmemóriám az mindig is nagyon jó volt, szóval bizton állíthatom, hogy már láttam őt a kastélyban.
- J-jó estét. - köszönök én is, bár ez egy kicsit nyögve-nyelősen ment. Nem is tudom, hogy igazából, hogy köszönhetnék neki, mert azért mégsem tegezhetem le, de a "csókolom" meg valahogy nem jön a számra. És hát ez lett belőle. - Igen, én is ide járok. És tudom, hogy nekem is tanulnom kéne, de eddig folyamatosan azt tettem, és csak egy kis pihenésre volt szükségem. - Felelem egy igen halovány mosoly kíséretében, ami eléggé bátortalanra sikeredett, bár ez az arcomon is látszik, hogy kicsit bepánikoltam, de próbálom ezt le gyűrni, kisebb nagyobb sikerrel.