Katalin

Kelletlenül elhúzom a szám, ahogy meglátom a kaput, a kerítést, és a mögötte lévő épületet.
Egyik börtönből a másikba? Gratulálok Gregory, csakis te lehetsz ilyen....
Az alapjáraton kifejezéstelen, szürke szemeim, most dühösen villannak meg. Ha nem önmagam lennék, még toporzékolnék, és hisztiznék is, de ezt magamba fojtom. Senkinek, semmi köze ahhoz, mi játszódik le bennem,sőt, hogy még feljebb menjek az arrogancia lépcsőin, hozzám sincs közük.
Igen, vélhetőleg az ember nem ezt várná, egy újonnan érkezett diáktól, de annyi gond legyen, majd arra fogom, francia vagyok. Hisz nyílt titok, hogy a "csigazabálók" prűdebbek az Angoloknál is. Vagy ezt csak én látom így? Hát... végül is velük éltem, nem tévedhetek akkorát.
A tűsarkúm egyenletes kopogása töri meg a csendet, én meg felteszem magamban a kérdést,hol van mindenki? Tekintetem a kezemben szorongatott papírra vándorol, hála égnek, a betűket még a gyér világításban is ki tudom venni. Upsz, cseppet késtem, takarodó már elmúlt, de mit számít ez, hisz már hetekkel ezelőtt itt kellett volna lennem. Remélem,nem keltett akkora megbotránkozást a hiányom, hogy egyből Gregory nyakán keressenek, nem avattam be abba, hogy teszek némi kitérőt. Bár, ő meg naiv, ha azt gondolja, velem minden olyan simán megy, volt jó pár évem ahhoz, hogy rácáfoljak, és meg is tettem. Mióta anyám meghalt, és apám úgy döntött, nem kellek neki, elhatároztam, hogy nekem sem kell senki más, igen, még ő se, aki a nevére vett. Sose hívtam apának, mindig tartottam a távolságot, és ő sem erőltetett semmit, leszámítva ezt. Nem akartam, hogy közöm legyen ehhez a világhoz, a másik is épp elég pocsék volt, de a géneket nem irthatom ki magamból, igen, felettébb sajnálatos.
Megállok. Egyáltalán miért is akarok én oda bemenni, mi keresni valóm lenne ott, eddig is megvoltam varázslás nélkül, most sincs rá szükségem. A szám rágom, egyedül a szemeimen látszik, hogy magamba mélyedtem, az arcom rezzenéstelen, és komor.    

A körmeimet vizslatva latolgatom a lehetőségeim. Megtehetem, hogy most eltűnök, amíg nem vesznek észre, aztán valahol Amszterdamban várom, Gregory mikor kezd el keresni, hogy aztán a fejemhez vágjon mindent, ami hirtelen eszébe jut.
Nem tudom, honnan veszi azt, hogy meg bírok változni, hát az a tömérdek év nem volt elég neki, hogy rájöjjön, mennyire nincs így? Nem tudom, miért hisz még bennem, sose adtam rá okot, sőt,rendesen rá is cáfoltam az álomvilágára, amiben élt, mondhatni, rávilágítottam a valóságra, de ezek szerint reménytelenül. Ő meg adta ezt az úgymond utolsó esélyt, mondván, biztos jobb lesz, ha hozzám hasonlóak vesznek körül. Hozzám hasonlóak? Ugyan már, nem hiszem el, hogy nem látta a "baráti köröm". Ennyi erővel elvonóra is küldhetett volna, nem hazudok, rám férne. De hogy itt olyan lecsúszott emberek legyenek, akik bűzlenek a bűn szagától... azt erősen kétlem. Próbáltam már mindent, tönkre akartam tenni magam, csak mert... mert azt éreztem, senkinek sem kellek, hisz miért lenne másképp? Családom nincs, az apám csak úgy eldobott magától, mint egy felesleg rongyot, bár ez még mindig a jobbik eset, legalább nem voltam kolonc, de akkor is.
Ennek következtében tanultam meg egyedül gondoskodni magamról,a nevelőapám segítségét csak nagyon ritkán kértem, és kizárólag csak, ha a kapcsolataira volt szükségem. Az érzelmeim elrejtettem mindenki elől, nem hagyhattam, hogy fogást találjanak rajtam, bármit, amivel sarokba tudnának szorítani, ebből kifolyólag, voltak akik még a rendes nevem sem tudták, nem hogy a hátterem, és ha rajtam múlik soha nem is fogják.
Az épületet fixírozva próbálok rájönni, vajon mi haszna lenne ennek az egésznek. Megtanulnám ezt az ágat használni, ami épp a kezembe van, és csak annyit tudok róla, hogy sárkányszívizomhúr, bükk és 12,5 hüvelyk. Ezek az adatok semmit nem mondanak nekem, bezzeg, ha a Gucci legújabb táskájának a gyártásszámára lennének kíváncsiak, bár... megkockáztatom, hogy itt még nem hallottak róla. Greg mesélte, hogy a mugli dolgokban nem jártasak. Muglik, röhögnöm kell, szóval ilyen alantas névvel illetik azokat, akik már többet elértek, nagyobb erőfeszítéssel, mint ők. Na igen, a féltékenység szép dolog.
- Jó estét - a szemöldököm felszalad. Oké, hogy takarodó van, és én itt állok, na de ő? Ohh...  szabályszegő, már majdnem imponál is, de egyből eltűnik a lelkesedésem, - mert volt, csak ő nem látta- mikor a hangját hallom. Nem vagyok terapeuta, és nem érdekel, mi baja lehet, tehát ezt  a kérdést az én számból nem is fogja hallani.
- Nem tudom, szerinted?- tekintek le a csomagjaimra, majd vissza rá. A szemeim gúnyosak, ahogy a hangom is. Önvédelem, ha minél előbb sikerül eltaszítanom magam mellől mindenkit, azok nagy eséllyel nem is fognak a nyakamra járni. De mivel be kell látnom, hogy egyenlőre tehetetlen vagyok, sóhajtok egy nagyot.
- Ophelia LaFonde vagyok. Pár héttel ezelőtt kellett volna megérkezzek... és elméletileg a Navine a házam. Mondd ez neked valamit?- hát bízom benne, mert nekem aztán semmit. Persze a kiállásom magabiztos, még csak az kéne, hogy lássa, elbizonytalanodtam.

Sokkal könnyebb  lenne, ha egyszerre ki tudnék igazodni ezen az átkozott helyen, nem kéne másra hagyatkoznom. Egyáltalán  nem tetszik ez a kiszolgáltatott helyzet, de ezen remélem, senki nem fog meglepődni. A lány meg lehet akármilyen kedves, az én szívemet nem lágyítja meg. No lám, már teátrális is lettem? Hurrá, vajon mi jön még?
Persze megértem én, csapjunk le az újoncra, csak akkor van baj, ha az újonc erre egyáltalán nem vevő. Mert az újoncnak esze ágába se volt ide jönni, sőt az életének ezzel a részével se akart törődni, jól megvolt a maga züllőt kis világába. De ezt nem zúdíthatom rá, bármennyire is fura, az illemnek azért hódolok, nem hiába vagy LaFonde. Naná, tudom, hogy ez a név itt nem sokat jelent, más körökben viszont elég nagy hordereje van, amit én örömmel használok ki, különben a divathétre se jutottam volna be.
- Amszterdamban voltam, divathéten. Úgy terveztem kiélvezem az utolsó pár napom.... kicsit elhúzódott- vonok vállat, a hangom is semleges. Ez nem olyan információ, amit nem osztanék meg, hisz ha jár neten, vagy olvas divatmagazinokat, ő maga is láthatja.
- Ugyan már, ha nem akarok valamire válaszolni, nem fogok- persze, egyből bocsánatot kér, nem meglepő. Ha valakivel úgy indítok, ahogy vele az előbb, általában fülét-farkát behúzza,mellesleg van mikor teljesen jogosan, de ez nem az az eset, így nem látom okát. A stílusom ilyen, ha megszokják egész tűrhető.... legalább is Greg szerint. Vajon neki mennyi időbe telhetett? Na mindegy, igazából nem is nagyon érdekel.
-  Háztársak?- vonom fel a szemöldököm, ez a szó valamiért nem nyerte el a tetszésem.
- És pontosan mit is takar ez a háztársasság? - jobb az ilyet előre megtudni, mielőtt még ajtóstul rontanak rám, ezzel is megalapozva a gyűlöletem. Igen, nos a privát szférám nagyon érzékeny, és utálom is, ha bepofátlankodnak oda. Ugye nem kell részleteznem, mennyire nem vagyok barátkozó típus? Egyszerűen nincs szükségem rájuk. Persze a kapcsolatokat nem árt kiépíteni, de véleményem szerint, jobb ha csak a felületnél maradunk, így nem esik kár semmiben, és senkiben. Biztonságosabb.
A nevére biccentek, nálam ennyi a bemutatkozás. Ezt is csak azért, mert nem kerülne neki nagy fáradtságba, hogy rájöjjön, ez a valódi nevem.
- Megköszönném. Hiába van nálam ez a fadarab, használni nem tudom. Na nem  mintha létfontosságú lenne, nekem nem is az, csak az otthoniaknak a rögeszméje, hogy én ezt megtanuljam használni- forgatom meg a szemem unottan. Igen, ködösítek, mert ez már bőven beletartozik a nem beszélek róla kategóriába.
-  Oui. Francia vagyok. Magántanár tanította meg a magyart, de még most sem megy olyan könnyen- az akcentusomon is érződik, hogy azért vannak még problémák, de legalább megértetni sikerül magam.
- Na és, milyen az a Navine, vagy alapból a házak, gondolom nem csak az van - kérdő tekintettel fordulok felé, miközben elegánsan tipegek a házamig... gondolom én.

Csongor

Az élet apró örömei. Igen, most, hogy lejöttem a faluba, és normális úton jutottam hozzá a kávémhoz, mondhatni helyreállt a lelki békém. Jó, ez azért enyhe túlzás, ugyanis míg itt vagyok, ez sosem fog bekövetkezni.
Persze, tudom, hogy amíg nem adok egy esélyt a helynek, nem is fog változni a véleményem, de én soha nem adok esélyt, miért változtatnék ezen? A kávé azért finom, bár a nyakam teszem rá, hogy csak azért esik ilyen jól, mert nem kellett szenvednem érte. A konyhában történteket feledném, úgy ahogy vannak, mégse tudom kiűzni az agyamból, és sehol egy pláza, hogy kivásárolhassam magam. Oké, nőiesen bevallom, hogy a ruhák enyhítenek a fájdalmamon, de nem teljesen, és van olyan mély sebem, amit még maga az idő sem tud begyógyítani, hacsak, valami csoda folytán el nem vesznek az emlékeim, vagy fel nem támad anyám, vagy nem látnám minden átkozott éjszaka magam előtt a jelentet. Az egyetlen emlékem ötéves koromból, hogy a szemem előtt ölik meg, hát nem valami bizalomgerjesztő igaz?
És még tovább sajnáltatnám magam, ha nem kényszerülnék megállásra. Körbe nézek, kétszer is, aztán gondolkodni kezdek, vajon mikor került ide ez a játszótér. Mert hogy most itt állok,  és fogalmam sincs, hogyan. Kell nekem elkalandozni egy idegen helyen...
- Most komolyan szívatsz?- motyogom sóhajtva, miközben az égnek emelem a tekintetem. Oké, túlteszem magam a hogy kerültem ide kérdésen, és rá térek a fontosabbra, hogy fogok én innen visszakeveredni? Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy takarodó előtt, mert nem leszek rosszul, ha azt a szabályt megszegem, és még egy büntetést is bevállalok, ha kikerülök innen. Találomra elindulok egy irányba, de azzal sem járok sikerrel, mert ugyanitt kötök ki.
Lehuppanok az egyik hintára, és összegzem magamban a tényeket. Nézem az utakat, de innen az összes egyformának tűnik, és így fogalmam sincs, melyiken jöttem. Ez annyira igazságtalan. Most a lehet legkomolyabban mondom, hogy gyűlölöm ezt a helyet, mióta itt vagyok, csak a rossz dolgok történnek velem, erre még el is tévedek. Bravissimo.
A táskámból előkotrom a cigim, és rágyújtok. Most nem érdekel, hogy közterület, és nem szabad, próbáljanak meg visszatartani, amennyi stressz felgyülemlett bennem, nem lesz egyszerű malőr, az már biztos.

RUHA

Csongor

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver.... Hát engem semmivel se verjen, mert esküszöm, visszaütök. Oké, ezt csak a kezdetleges dühroham mondatja velem, de úgy érzem, "húzzuk Ophelia agyát" nap van. Pardon, mit nap... hét, és ez egy cseppet sincs ínyemre. Mióta átléptem az a hülye határt, minden összecsapott felettem, visszatértek a rémálmok, és lehet akármilyen visszataszító a kisugárzásom, mindig belém botlik valaki,  és nekem mindig figyelnem kell arra, mikor, mit mondok. Konkrétan azt sem tudom, mikor került az nekem ekkora erőfeszítésbe. Ha még ez nem lenne elég, meg kell barátkoznom a ténnyel, hogy varázsló vagyok, és itt kell tanulnom, plusz magamnak kell kezelnem a kávéfőzőt. Oké, ez lehet vicces, de nem jegyeztem meg, Endre hogy csinálta, és az utolsó próbálkozásom is csúfos kudarccal ért véget, a faluba meg nem járhatok ki folyton.
Így senki ne merjen felelősségre vonni azért, mert élek a káros szenvedélyeknek. Az még LaFonde-éknál is bocsánatos bűnnek számít.
Legalább nem fogsz elhízni.
Ennyivel, na meg egy vállvonással tudta le Gregory a dolgot, mikor megtalálta a dobozt a táskámba. Oké, csak papíron az apám, de őszintén... ennél egy cseppet többet vártam tőle, de végül is egy szavam nem lehet, hisz mindent megkapok tőle... amit pénzért lehet venni. Az egyéb szükségleteim, mint mondjuk, hogy a lányaként kezeljen, vagy legalább én érezzem magam családtagnak, ha egyszer sajátom már nincs, nos ezek őt hidegen hagyják. És pontosan ezért döntöttem úgy, hogy engem is mindenki más. Egyszerűen, ha ők nem mutatnak hajlandóságot aziránt, hogy többet akarjanak látni, mint amit mutatok, hát én sem fogom megerőltetni magam.
Az órámra siklik a tekintetem, mire dühösen fújtatok. Van körülbelül egy órám, hogy megússza ezt a kitérőt mindenféle következmény nélkül. Oltári. Persze a helyzet változatlan, akárhogy is forognak a kerekek, csak nem tudom, merre induljak el.
Ráadásul megint erre tart valaki, bár ez most talán szerencsés esetnek mondható. A srác ideér, és olyan kérdést tesz fel, amire a szemöldököm magasba szökik. Oké... ez... fura, és a nyakam ráteszem, ezt ő is látja rajtam.
- Öhm... nem, nem hiszem, viszont segítek megkeresni, ha cserébe elmondod nekem, hogy jutok a kastélyba- igen, ez még mindig jobban hangzik, mint bármi más, amiben a "segíts", vagy az "eltévedtem" szó szerepel. Legalább a büszkeségem megmarad.

Szendrődy Tanár úr

Levegő.... igen, erre van most szükségem, mert különben  megfulladok. Ez a sok ember... honnan jönnek, és mégis hogy férnek itt el?
A falhoz lapulok, nehogy bármi kár essen bennem, közben elborzadva figyelem a tömeget. A nagyterem az a hely, ahová én soha többé nem teszem be a lábam, bár igazán beláthatnám végre, hogy egy iskolában vagyok, emberek közt, de... egyszerre ennyi... mintha Prada leárazás lenne, komolyan, csak ott nem érezném ennyire elveszettnek magam, amit persze nem hagyok kiülni az arcomra.
Életemben nem voltam még ekkora tömeg közelében,hisz magántanuló voltam, ráadásul, ha valami csoda folytán mégis több emberbe botlottam, lefoglaltam magam azzal, hogy a ruhájukat elemeztem. Na de itt, ez a talár mindenkinek egyforma, leszámítva a rajta levő címert, és ez idegesít a legjobban. Nem csak a szabadságomtól, de az egyéniségemtől is megakarnak fosztani? Mégis milyen.... vadállatok teszik ezt.
- Rendben, quiétude - motyogom magam elé, és tényleg azon is vagyok, hogy lenyugodjak. Mihelyst kezdenek oszladozni, én nem törődve a takarodó fontosságával, meg a szabályok betartásával, az udvar felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy hideg van, nem érdekel, hogy öt perc múlva mehetek is vissza, ki kell szellőztetnem a fejem, és össze kell szednem magam. Mennyivel könnyebb helyzetben lennék, ha felvilágosítottak volna az itteni életről, de nem, Gregorynak még csak eszébe se jutott.
- Cheval- fortyogok is mellé,és már-már trappolok, ami nem szokásom. Valami kútnál kötök ki, ami jelenleg a legkevésbé érdekel, így fogom magam, és leülök a peremére.
Próbálom emészteni azt a rengeteg mindent, ami így a napokban történt velem, kezdve azzal, hogy idejöttem, azon túl, hogy a kávés gép is kifogott rajtam, mert bár muglik között éltem, abszolút nem kellett használnom, ráadásul még el is tévedtem, és most ez. A legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, de ehelyett, a lábamra teszem a könyököm, és a tenyereim közé temetem az arcom. Nem fázok egyenlőre, sőt azt sem érzem, milyen idő van, most ahhoz túl ingerült vagyok. Mellesleg ezt a hülye talárt is letépném magamról.

Csongor

Látszólag nem tűnt fel neki, hogy momentán teljesen elveszett vagyok, ami szerencse, mert simán van bennem annyi düh, hogy kivételesen ne tudjam elrejteni, ami alapból nagyon is jól megy, nem hiába a rutin, meg az évek...
Egyetlen tizedmásodpercig tart, ahogy megrándul a szám. Igen, ez egy mosoly akart lenni, ami egy évbe, ha kétszer engedek meg magamnak, de tényleg vicces egy helyzet, mármint... na jó, inkább hagyjuk. A testtartásom még mindig merev, az arrogancia, a felsőbbrendűségre való hajlam, csak úgy lerí róla, pedig nem igazán érdekel az ilyesmi, csupán belém nevelték, ahogy sok más számomra haszontalan érzést, és megnyilvánulást is. De fel kell tennem magamban a kérdést, hogy itt mindenki ilyen? Látszólag neki sincs semmi gondja, és valahogy nem bírom elképzelni, hogy csak én legyek ennyire elcseszett. Akik eddig vettek körül..., nos azoknak csak akkor volt jó kedvük, ha tettek róla, és igen, néha én is beálltam a sorba...
Még mindig a srácra meredek, aki látszólag zavarban van. Tudom, most valamit kéne tennem, vagy kigúnyolni, vagy elkezdeni rosszul érezni magam, amiért ezt tettem vele, de semmi... az égadta világon semmi reakció nem mutatkozik felőlem. Már annyira megszoktam, hogy hidegen hagynak mások, hogy az ilyen helyzetekben nem tudok mit reagálni.
- Nekem jó- oltom el a cigim, és lassan állok fel az eddigi ülőhelyemről, hogy tartsam magam az ígéretemhez. Mert igen, akármennyire is hihetetlen, azt sosem szoktam megszegni, bár azt hozzátenném, hogy nem is gyakran folyamodok ilyesmihez, de mint most is látszik, olykor szükségszerű, és inkább leszek látszólag önzetlen, minthogy egy apró csorba is essen a büszkeségemen. Igen sekélyes vagyok, és még megannyi jelzőt aggathatnának rám, de csakis én tudom, hogy azoknak többsége alaptalan.
- Igen, bár még csak úgy 3 napja, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megutáljam, de sajnos, ha nincs véletlenül egy Prágába szóló repülőjegy nálad, egy darabig itt is maradok- most kivételesen eszem ágában sincs elrejteni a keserűséget a hangomból. Aztán érzem meg, hogy engem néz, így miután rendezem a vonásaim én is rátekintek. Oké, most én jövök... elvileg, de mégis mit kérdezhetnék egy idegentől?
- Öhm.... erre nincs- vonom meg a vállam, mert ez jobb ötletnek tűnik, mint az, hogy még az is kiderüljön, hogy nem a kiváló kommunikációs képességemről vagyok híres, ami megint nem igaz, mert bizonyos körökben teljesen otthonosan mozgok, de van egy olyan sejtésem, őt nem érdeklik az e-havi divattippek, sem a lecsúszott politikusokról szóló pletykák.

Kis külön óra Lyra

Hatalmas botorság volt tőlem, hogy annak ellenére is jelentkeztem a párbaj szakkörre, hogy voltaképp egyetlen varázslatot sem ismerek, ezért mihamarabb felvettem a kapcsolatot a tanársegéddel.
Úgy gondolom, neki inkább van erre ideje, mint a tanárnak, és végül is, nekem egy felsőbb éves is megtenné,de így mégis csak jobb, tekintve, hogy barátkozós téren, cseppet sem vagyok a toppon. Amúgy, csodálkozom azon, hogy Lyra belement, mert lerítt róla, hogy neki ez cseppet sincs ínyére. Talán belátta, hogy azért mégis vannak kötelezettségei, vagy csupán jó időtöltésnek szánta, vagy engem szánt meg, bár az utolsóba még csak belegondolni se szeretnék. Nem vagyok olyas valaki, akit szánni lehet, persze, ha nyíltan felvállalnám a múltam, talán tényleg így lenne, de erről senki nem tud, leszámítva az érintetteket, hisz valamit mégis kellett írni arra a jelentkezési lapra.
De nem boncolgatom tovább a dolgokat, hanem elindulok a rét felé, mert elméletileg ott lesz a különórám, feltéve, ha Lyra nem döntött mégis úgy, hogy ezt inkább kihagyja. Egy részről talán meg is érteném, hisz akik ide jönnek, talán valamit már konyítanak a dolgokhoz, de én nem tartozom közéjük,  ebből kifolyólag nehezebb eset is vagyok. Sajnálom, nem tehetek róla, hogy később avattak be, sőt... ha a dühömből fakadóan nem sikerül szinte mindent összetörnöm, amit lehet, ki sem derült volna. Gregory számlájára írható ez is, hisz most elvesztette a kedvenc bábuját, aminek én örülök, hisz itt nem rángatnak dróton, nem kell fejet hajtanom, és csendben csinálni, amit mondanak.
Épp ezért sem talárban megyek ki, hanem egy Nike melegítőben, a célnak megfelel, mert fogalmam sincs, mit tervez a tanársegéd, ahogy arról sincs, mi fog kisülni ebből az egészből.
A rétre érve, nekidőlök az egyik fa törzsének, és úgy várok Lyrára.

Tanárnéni

Lyra kedve se túl rózsás, ezt már akkor látom, mikor megjelenik. A bakancsot észrevéve, próbálok nem rosszallást mutatni, és tényleg minden idegemmel azon vagyok, hogy ez ne mutatkozzon meg az arcomon. Nem hiába, ha valaki évekig úgy élt, hogy szinte beleprogramozták, hogy mit, hogyan és mivel vehet fel, az ilyesmi azért szúrja a szemét, de mivel így is hálás lehetek azért, hogy segít abban, hogy ne összekaparni kelljen a maradványaim, vagy épp retusálni a termet egy átkom után, így tényleg egy árva szót sem szólok. meghúzom a copfom, ami most a fejem tetején van, hisz ilyenkor azért összekötöm a hajam, még csak az hiányzik, hogy valami kár érje.
- Szia, persze és még egyszer köszönöm - biccentek én is. A mosoly úgy tűnik egyikünk repertoárjában se szerepel, de ennek is csak örülök, talán úgy élvezhetőbb lesz, ha saját magam adhatom, és mindenféle kedélyes csevegést száműzve, csakis a feladatra összpontosítunk, mert lefogadom, hogy ő sem azért van itt, hogy spontán teapartit csapjunk, biztos akad jobb dolga is. Memorizálom a dolgokat, ami így egyenlőre még nem tűnik annyira vészesnek, azon viszont meglepődök, hogy itt is megadják a módját az egésznek - utalok itt a meghajlásra-, és persze egyet is értek vele. Tisztelni kell az ellenfelet, még ha utána földbe is döngöljük, vagy ő minket... nem mellesleg, a pukedlizés után ez igazán semmiségnek számít, és a kézfogásnál még mindig ezerszer jobb.
- Ez így kicsit furán néz ki - vonom fel a szemöldököm, persze kötekedni egyáltalán nem szeretnék, csak ha olyan lennék, amilyen nem vagyok, most biztos vigyorognék Lyra beállásán, de annyi baj legyen, ezt könnyebb megjegyezni.
-  Értem, hát igazából, a protegot meg a tarantallegrát próbáltam, az utóbbi nem sikerült, de egész eddig a varázsvilágról nem tudtam, tehát kicsit le vagyok maradva ezen a téren- vonom meg a vállam, nem érzem szégyennek, vagyis nem az enyémnek, hisz akinek fel kellett volna erről világosítania, az nem tette meg.

Tanárnéni

- Miért, te is arra gondoltál, hogy úgy néz ki, mint aki.... nos olyat csinál, amit az illemhelyen szoktak?- teszem fel a kérdést egy halvány mosoly kíséretében. Ritka alkalmak egyike, mikor ez a jelenség fellelhető az én arcomon, nem szokásom ilyesmivel dobálózni, főként, mert egy csomó mindennel ellent vall, amit belém sulykoltak, de tudom, ha Isobell most látna, felettébb büszke lenne rám, neki a rögeszméje, hogy legyek kicsit.... emberibb, de ez tényleg nehéz, és nem is mindig megy.
- Igazából.... kicsit hülyén érzem magam amiatt, hogy ennyire fel kell zárkóznom, a szakkörre is emiatt jelentkeztem, aztán jöttem rá, hogy ahhoz minimális alaptudás sem ártana, és ezért mentem hozzád, hogy ne szerencsétlenül álljak ott. Amúgy, ha ez segít, nagyon fogékony vagyok, többen mondták már, szóval nem kell mindent a számba rágnod, talán így te is könnyebb helyzetben leszel- életemben nem beszéltem még ennyit, főleg nem ilyen normális hangnemben, de ha már mindenki más igen, legalább Lyra ne legyen rólam rossz véleménnyel, és amíg olyan dolgokról beszélünk, amik nem lépik át a határaim, nekem tökéletesen megfelel ez a helyzet.
- Ohh... fejlettebb is... azaz nem tudom... mikor kiderült ez az egész, a végeredmény az lett, hogy összetört körülöttem minden- elégedett mosolyt villantok felé, amit talán ő nem érthet, de ott az az aprócska tény, hogy akkor Gregory húzott fel, az ő szobájában, amit talán még most renoválnak... Legalább ennyivel meg tudtam hálálniazt a sok jót, amit tőle kaptam. És igen, ez kivételesen egy olyan emlék, amire szívesen gondolok vissza bármikor, és ha erre gondolok, még a következmények is elviselhetőbbek.
- Igen, persze nem harcoltam ki magamnak egy párbajt senkivel, lehet azt kellett volna...- vonom össze a szemöldököm, próbálok rájönni, hogy annak vajon milyen kimenetele lett volna, aztán megcsóválom a fejem, nem semmiképp nem jöttem volna ki belőle jól.
- Protego - szinte Lyra átkával együtt hallatszik az én bűbájom is. Még szerencse, hogy figyelek arra, amit mondd. Mit ne mondjak, nem hagy időt... de ez jó, nem?

Tanárnéni

Csak az első pillanatokban volt vicces a dolog, aztán jobban belegondolva, tényleg hasznos. Tehát már nem is tartom annyira viccesnek, mert épp a segítségemre is lehet. Persze arról is illene meggyőződnöm, milyen egy párbaj szakkör, mármint mindenki mindenki ellen, mint a kidobósban? Akkor hamar kispadra kerülök majd.
- Igen, engem is ez a cél vezérelt, mikor bekopogtam hozzád- biccentek, mivel az én szemem előtt is az lebegett, hogy nem kéne összeszedegetni a maradványaim, vagy rosszabb esetben felújítani a termet. Az kicsit kellemetlen lenne.
- Azért kicsit ijesztő volt... te hogy jöttél rá?- ha már van alkalmam rákérdezek, maximum válaszolni nem fog, de hát az előbb mondta, hogy kérdezzek nyugodtan, még ha azt nem is konkrétan erre értette. Amúgy is nagy ritkaság, ha engem érdekel valami, így hát most megragadom az alkalmat, hisz a másik ritkaság, hogy kivételesen olyas valakivel szívom együtt a levegőt, akivel még beszélgetni is lehet, és még mindig úgy, hogy nem lépünk át egy határt se.
- Igen igen... biztos, jobb dolgod is van- terelődök is vissza a valóságba, ahol valaki készül épp megátkozni. Hmmm, mugli szemmel, simán elmenne egy akciófilm jelentetnek.
- Oké, értem, amúgy se  áll szándékomban, bár erről m ások tuti más véleményt mondanának- forgatom meg a szemem, majd már időm sincs tovább ragozni a dolgot. Lyra átkoz, én meg szinte vele egyszerre mondom ki az egyetlen bűbájt, amit tudok, és még sikerül is, de nem eléggé. Táncolni kezdek, de hála égnek ez sem tart sokáig, Lyra   mondd valamit, és megállok. Na ez azért durva volt...
- Rendben- lazítom el a kezem, persze nem annyira, hogy kiessen belőle a pálcám.
- Protego- még szerencse, hogy megtanultam ezt a szót, így aránylag gyorsan sikerül kapcsolnom, bár a sokk miatt, nem tudom, hogy sikerül.

Tanárnéni

- Jó lehet neked- fanyar mosoly kúszik az arcomra, de aztán rezzenek is vissza valóságba. Nem nosztalgiázni, meg lelki sebeket gyógyítani jöttünk ide, így a feladatra koncentrálok, agyalni később is ráérek. Próbálok én minden tőlem telhetőt megtenni, és bízom benne, ez látszik is rajtam, bár ha még nem lépett le, biztos látja a próbálkozásom, meg azt, hogy ezt tényleg akarom.
- Oh... oké, ezt jó tudni, meg is jegyzem- biccentek, mégis jobb tisztában lenni azzal, mivel vethetek véget egy varázslatnak, ha már egyszer normálisan is menni fog. Egyenlőre viszont táncikálok, másodszorra már nem is ér akkora meglepetésként.
Próbáljam átélni... nos, miért is ne. Ahogy Lyra mondja mit csináljak, vele párhuzamosan csinálom is.
- Protego- még a hangom is határozottabb, és hát... számítottam erre, de talán még mindig gyorsabb volt. Remélem, azért már sikerül.

Tanárnéni

Biccentek, ugyanakkor megnyugvással tölt el, legalább egy kicsit, hogy nem csak nekem volt elcseszett gyerekkorom, mert a "ne hidd" erre enged következtetni, persze nem firtatom, nincs hozzá jogom, de a tudat, hogy valaki talán.... na mindegy, ez most kellett nekem. Tényleg szükségem volt arra, hogy nem csak én vagyok az egyetlen selejt múlttal ellátott egyén ebben a kastélyban, így újult erővel állok neki a gyakorlásnak... mit gyakorlásnak, tanulásnak.
Elégedettséggel tölt, hogy végre sikerült, így tényleg úgy érzem, nem feleslegesen rabolom az idejét, persze nem sokáig agyalok...
- Protego, protego- az előzőeken felbuzdulva, még egy fél lépést oldalra is lépek a két átok között, mert mintha az elején azt mondta volna, hogy olykor ez is használ. Így meg már tényleg kezd tetszeni ez a varázslás, legalább is, a pajzsrésze már megy... és csak ezt az egyetlen varázsigét tudom, de ennyi remélhetőleg épp elég ahhoz, hogy ne darabokban végezzem, az meg sem fordult a fejemben, hogy a szakkörön nyertesként végzek, már  ha van olyan, hogy nyertes. Ha sikerül, a térdeimre támaszkodom, és kifújom a levegőt, mert azt nem mondhatom el magamról, hogy bele se fáradtam, igen is nehéz dolog, főleg így elsőre.

Több órányi gyakorlás eredményeképp sikerült még elsajátítanom pár átkot, és nyíltan kijelenthetem, lemondok az izzadtságtól büdös melegítőmről, na de... legalább így nagyobb esélye van annak, hogy egybe elhagyom majd a termet. A szobámba visszaérve azért még belevettem magam az egyik könyvbe, hátha tanulok még valami hasznosat.

Endre... round II.

Komoly elhatározásra jutottam, méghozzá arra, hogy kezdek valamit a hirtelen indulataimmal, mondjuk levezetem, persze nem valakiken, legyen az bármennyire is vonzó, sokkal inkább a kviddicsen, hiába nem értek hozzá. De már rajta vagyok az ügyön, ez az ágyam mellett éktelenkedő vaskos könyveken is látszik, nem, nem csak dísznek vannak ott, és igen, legyen bármilyen meglepő is, tudok olvasni. Senki nem gondolta volna igaz?
De könyörgöm, tehetek én arról, hogy mihelyst valaki elkezd adni magára, máris üresfejű libának titulálják? Még ha nem is szőke? Az az már nem, úgy van kérem szépen, hivatalosan is sötét lettem, oké, ez sem jobb, de legalább a sztereotípiákat, meg a szőke nős vicceket mellőzik közelemben, valljuk be, felettébb idegesítő, főleg, ha az illető ezzel akar bevágódni - ami esetben nehezebb, mint hegyet mászni-, aztán meg csodálkozik, ha kisvártatva egy  pofon büszke tulajdonosa lesz.
Na de a kviddics mellett a varázslásra is rágyúrtam, olyannyira, hogy protego már megy. Oké, bevallom, eddig ez az egyetlen varázslat, amit tudok, de felettébb büszke vagyok magamra, és hálás Lyrának, még ha egyáltalán nem kímélt. Így visszagondolva, nagyon röhejes látvány lehetett, mikor a réten csak úgy táncolni kezdtem, vagy az itteniek már megszokták?
Mindegy is, a lényeg, hogy most egy csárában ülök, ahol kivételesen nem verik át a fejem, bár hozzátenném, most csak szigorúan kólázom, szükségem van az összes agysejtemre, igen, mivel vannak, lehet, ez is újdonságnak számít.
Bár a légkör korántsem olyan kellemes, mint a Pubban, de nem kockáztatom meg, hogy még egyszer összefussak azzal a... ááá mindegy is, annyit sem érdemel, hogy rá gondoljak, nem hogy még fel is húzzam magam.
Ordibálásra kapom fel a fejem, amit aztán meg is csóválok, hihetetlen, az a pasi hányszor fog még látványosan örülni annak, hogy legyűrte azt a gizdát szkanderben?

A srácnak, aki hiányzott, mint kecskének a kés *-*

Persze, vicces a részegeket bámulni, van, mikor fel is kacagok. Hogy miért járok ilyen helyre? Egyszerű. Mert itt a kutya nem törődik azzal, ki vagyok, milyennek kéne lennem, és hát... napi huszonnégyben a rideg szobrot játszani - vagy mást- eléggé fárasztó, és néha kell a kikapcsolódás, még akkor is, ha korlátolt helyekhez van kötve. Végtére is a részegek másnapra úgyis elfelejtenek mindent, és elég kis esélyét látom annak, hogy pont én maradnék meg az emlékezetükben, legfeljebb, ha felpofozom őket, de szerintem akkor is csak pislognak, hogy hogyan került oda az a folt na mindegy.
Azt hallgatom, hogy mennyire szemét a polgármester, mert hogy...
- El sem tudom képzelni, ki hiányzott egészen idáig- motyogom a poharamnak csüggedten. Meg nem fordult volna fejembe, hogy ide más diák is betenné a lábát, így hát... lőttek a nyuginak, vagy nem. Nem hagyom, hogy a kedvem vegye, nem fog neki összejönni, nem fog felhúzni.
- Óóóó nekem is hiányoztál- bájos mosolyt küldök felé, még kacsintok is mellé, aztán kortyolok a kólámból. A tekintetem a szkandermeccsre siklik, és gonosz mosoly ül az arcomra. Ideje visszavágni, még ha ilyen módon is, Endre hálás lehet, hogy nem török szét semmit, és nem vágok hozzá semmit, pedig az sem áll messze tőlem.
- Héy uram. A pultnál ülő fiatal ember épp az előbb mondta nekem, hogy van három galleonja arra, hogy simán leveri szkanderban- kiabálok oda a nagydarab hapsinak, aki erre kihúzza magát, kritikusan végigméri a háztársam, majd hangosan felröhög.
- Na akkor gyere fiam, ha már egyszer ekkora szád- szól oda neki akadozva, mire belőlem újabb kuncogás tör fel, majd ha Endre rám néz, kihívó mosollyal emelem meg a poharam, amiből aztán egy újabbat kortyolok. Na ez érdekes lesz.

Én hősöm

Legyen bármilyen Endre, nem fogja elvenni a kedvem, még akkor sem, ha így folyton eszembe jut, miket vágott a fejemhez a múltkor, és mennyire nincs igaza ebben. Persze akárhányszor erre lyukadok ki, eszembe jut az is, hogy részben magamnak köszönhetem, de ez nem igazán foglalkoztat, mindig tudtam, hogy meglesz a hátránya annak, ha ily' módon próbálok magam mellől elüldözni mindenkit, nem hiába döntöttem úgy, ekkora áldozatra képes vagyok.
Persze annyiban sem hagyhatom a dolgot, és bár több csípős visszavágás eszembe jut, mégse hagyják el a szám, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megint sikerüljön felhúznia, tudom, hogy arra hajt, de ma ez fordítva lesz. Igaz, a konyhában szerintem kölcsönösen mentünk egymás agyára, de sebaj, inkább szemet hunyok efelett, amúgy se szokott sokáig foglalkoztatni az ilyesmi, csak itt azért mégis más, mert mint látható, igenis összefuthatunk többször is. És ez egy cseppet sem tetszik, de tenni ellene sem tudok nagyon mit. Lelépni se léphetek, legalább amíg a tizennyolcat be nem töltöm, így belegondolva, hosszú lesz az két év, viszont majd lefoglalom magam, úgyis súlyos lemaradásaim vannak.
Most viszont ideje törleszteni, tudtam, hogy ez a hely nagyon is jó, tele lehetőségekkel, így nem is kell sokat agyalnom azon, mivel is torolhatnám meg drága háztársam viselkedését.
Leszólítom, jobban mondva odaordítok a nagydarab pasinak, abban a reményben, hogy mégis igazam lesz, és Endre nem fogja tudni legyőzni, bár még ez is sanszos, mivel a pasi hiába nagy darab, már-már kifekszik a szervezetébe juttatott alkoholmennyiségtől, na de sebaj, én jól fogok szórakozni, és amilyen önző tudok lenni, csak ez a fontos, legalább is jelenleg.
- Én hősöm- a hangomból csöpög a gúny, még a szemeim is forgatom, de a vigyorom csak nem tudom letörölni. Talán mióta itt vagyok, nem vigyorogtam ennyit, pedig szín józan vagyok, Isten a tanúm rá. Persze, mert nem akarom, hogy még egyszer olyan jelzővel illessenek, ami tényleg nem igaz rám. lehet mondani rám bármit, csak azt az egyet nem, mert nem, hogy nem kezdek ki senkivel, a közelembe se engedem őket állandóan, így nem kell attól félnem, hogy egy olyan jelzőt aggatnak rám. Épp ezért húzott fel vele Richard, főleg, mert láthatólag képben sem volt a fogalmával.
Érdeklődve tekintek az asztal felé, majd megelégelve ezt, felállok, a kólámmal együtt oda is sétálok melléjük. Elégedettséggel tölt el, mikor meglátom Endrén az izzadtság cseppeket, nos igen, legjobb öröm a káröröm, vagy, hogy is van ez?
Nem sokéig rágódok ezen, mivel háztársam keze rövid úton az asztalon köt ki. Együtt érzőnek szánt arccal tekintek rá, de a szemeim gúnyosan fúródnak az övébe, már ha hagyja.
- Hát.... sajnálom, pedig én  tényleg azt hittem, nem fog ki rajtad- a hatás kedvéért még az ajkam is lebiggyesztem.
- Viszont lógsz az Úrnak három galleonnal, nemde?- fordulok a részeg fickó felé, aki erre serényen bólogat, majd, ha tetszik Endrének, hanem, a füléhez hajolok, és belesuttogok.
- Mihelyst bocsánatot kérsz, abbahagyom- visszahúzódok, majd pár pillanatig rámeredek.
- Ohh, hogy mondod? Valóban kocsmakört állsz? Ezt gondold át, sokan vannak erre- a szemeim cinkosan megvillannak, persze egyenlőre úgy ejtem ki a szavakat a számon, hogy csakis ő hallja... egyenlőre. Pusztán meg akarom mutatni neki, hogy elég kreatív vagyok ilyen téren, semmi se megy jobban, mint mások pénzét költeni.

Endi

Egyszer, na jó kétszer egy évben még én is megtehetem, hogy ledobom magamról a kalitkát, és kicsit kiengedem a gőzt. Persze nem terveztem, hogy erre egy olyan szemtanú is lesz, akivel vélhetőleg még párszor össze is fogok futni, na de nem baj, most ez nem fogja a kedvem venni.
És úgy tűnik, Endre is hamar megunja azt, hogy egyéb jelzőket aggasson rám, így talán még elviselhető is lesz az este, azaz nem talán, mondtam, hogy nekem nem fogja a kedvem venni, csak kár, hogy ebbe nekem vajmi kevés beleszólásom van, de inkább nem is gondolok rá, nem akarom magam alá adni azt a lovat.
Persze önelégültséggel tölt, hogy háztársamat bizony lenyomták, és látva, hogy őt ez mennyire nem zavarja, még rosszul sem érzem magam miatta, na nem mintha amúgy érezném, de így mégis jobb.
- Ha kutyára lenne szükségem, vennék, de nem szeretem őket- vonok vállat, meg amúgy is, legalább ezt jó tudni. Igazából, nem szoktam alábecsülni az embereket, már ha nem épp a frigid libát játszom, mert ugye ahhoz kötelező, de alapjáraton meg annyira nem érdekelnek, hogy egyszerűen csak nem törődök velük, ahogy ez így van fordítva is.
Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy lehúzza azt a valamit? Neki most feltett szándéka leinni magát? Bár ki vagyok én, hogy ilyesmibe belekössek, sőt. Még úgyse láttam egy részeg Endrét se. Komolyan, tényleg nem volt Endre nevű ismerősöm idáig.
- Chhh... egyszer érezzen valaki empátiát- forgatom meg a szemem, persze az enyém is csillog, főleg, mert úgy tűnik, neki se feltett szándéka unatkozni itt, hisz eddig mindenbe belement, még ha a szavak el sem hagyták a száját, és én sem kértem meg rá nyíltan. Na de annyi gond legyen, szeretek szórakozni, ma meg főleg, mivel még a vak is láthatja, hogy marha jó kedvem van, ami tényleg nagy ritkaság szóval, ne tessék ezt megszokni.
Önelégült vigyor kúszik az arcomra, ahogy a srácot kirázza a hideg, bár azt hozzátenném, nem szándékoztam ily' módon játszani vele, az nem az én stílusom ráadásul, meg is vetem azokat, akik fűvel fával...
- Nem is tudom. Talán mert olyan szavakat vágtál a fejemhez, amik egyáltalán nem igazak rám?- vonom fel a szemöldököm. Nem, nem tipp, ez határozottan tény, oké arról viszont ő nem tehet, hogy akkor épp azt a formámat hoztam, na de akkor is. Tessék szépen bocsánatot kérni.
Jót kuncogok magamban, bár be kell vallanom, nem ezt a reakciót vártam tőle, na de mindegy. Fura így Endre, de inkább legyen ilyen, mint az az idegesítő valaki, aki kis híján migrént okozott, és aki miatt egy szerencsétlen lány szívott, de az már egy másik történet.
Elveszem ugyan az üveget, de csak pár kortyot iszok belőle, majd hatalmasakat pislogva nyújtom vissza Endrének.
- Még kis korú vagyok, nem ihatok- persze, nem is én lennék, ha most meg a szent jelzőt akarnám magamra aggatni, de hát egyszer ezt is ki kell próbálni, ráadásul, szerintem még mindig jobb, ha kettőnk közül legalább egyikünk józan marad.
Felnevetek, tényleg, hangosan, szemtanúk előtt. De egyszerűen muszáj.
- A-a verd ki a fejedből, én jó kislány vagyok- teszem fel mindkét kezem védekezően, kihívó mosollyal az arcomon, majd felülök az asztalra, és úgy iszom a kólám.
- Mellesleg.... szerintem vigyázz, milyen szavak hagyják el a szád, lehet nem leszek annyira önzetlen, hogy vissza támogassalak a kastélyba- mert az szerintem már egyértelmű, hogy Endre nem marad józan, tehát kire vár ez a feladat.... rám.

Endi

- Azt nem is tenném, még a végén elfolyna a sminkem- meresztek rá hatalmas szemeket, de vigyorgok, mintha tök természetes lenne az, hogy nem akarom spontán elküldeni melegebb éghajlatra, ó pedig ez nagyon nincs így, csak mint azt már említettem, ma kivételesen én is felengedek egy kicsit.
- Igen.... talán, mondom TALÁN cseppet túlzásba vittem a dolgokat..., de hát ilyen egy full antiszoc új lány- vonok vállat vigyorogva. Nálam ennyiben nyilvánul meg, hogy igaza. Többet ne is várjon tőle, az még így se menne, és az, hogy bocsánatot kérjek, meg végképp nem, tehát maradjunk csak ennyiben. Soha semmiért nem szokásom bocsánatot kérni, még akkor sem, ha tudom, illene.
- Ez csak kivételes alkalom, ne éld bele magad- most rajtam a sor, hogy komolyan fürkésszem az arcát. Én tudom, hogy holnap már ugyanaz az idegesítő, francia, frigid lány leszek, tehát ezen nincs mit szépíteni. Tulajdonképp nem tudom, mi lesz ezek után, na nem mintha annyira érdekelne is, csak hát.... az ilyesmimnek még nem sok szemtanúja volt, na de ez lényegtelen is, szerintem. A fejem csóválom, a pasik meg a pia, egyáltalán nem jó párosítás, de hát mit lehetne tenni. Viszont az is új, hogy Endre nem veti meg az alkoholt. Ezt nem képzeltem volna róla. Igen, tipikus könyvmolynak tűnt, aki az ilyen helyeknek még csak a közelében se jár, meg meg... jajj amit az eminensek csinálnak. Nekem arról fogalmam sincs, én valamiért sose tartoztam közéjük. Nagybátyám szerint azért, mert lusta vagyok, szerintem meg azért, mert szimplán nem érdekelt senki, igen, nálam ez felettébb gyakori jelenség, nem is értem..
Azért kicsit fura ez a helyzet, nem szoktam én ennyire jól érezni magam, csak úgy. Persze, mikor mondjuk a divathéten voltam, ott baromi jól éreztem magam, de így... hisz nincs is minek örülnöm. Ezt a helyet még mindig melegebb éghajlatra küldeném, nem, sosem fogom titkolni, mennyire nem tetszik.
Felvonom a szemöldököm, ahogy látom, Endre agyába kezd szállni az alkohol, gyanítom, nem sokat szokott inni. Én még mindig a kólám kortyolgatom, nagyon nincs is kedvem róla lemondani. Az addig oké, hogy részeg, valahogy majd csak elboldogulok vele, de ha már én is.... na azt inkább felejtsük is el. A lényeg, nem áll szándékomban azt az énem megmutatni.
- Élvezem én így is....  - pislogok rá hatalmasat, persze vigyorral a számon. Szerintem életemben nem vigyorogtam még annyit, amennyit ma, de hogy őszinte legyek, momentán ez sem érdekel nagyon.
-  Na jó - forgatom meg a szemem, ahogy beadom a derekam, de már jön is a baljós érzés, hogy ennek még rossz vége lesz, nem is kicsit, na de ezzel ráérek később.
- Héy, héy lassíts már. Oké, te tuti nem szoktál inni- nevetek fel, ahogy kis híján rám borul az üveg, ami szerencsére üres. Endre vicces, mikor részeg, ez tény, én viszont.... tényleg jobb lesz, ha józan maradok. És amúgy is, meg nem fosztanám magam attól, hogy ezt valamikor a szeméhez vágjam. Biztos örülni fog neki.

Benjamin

A lelátón ülve vizslatom a lényeket, amik elhaladnak előttem. Embernek nem igazán nevezném őket, főleg azt nem, aki épp az imént gáncsolta ki az egyik háztársam.
Gyökér.
És ennyi. Nem állok fel, nem megyek oda, hogy vegyen vissza és a többi, a srácnak se segítek összekanalazni magát. Sosem tengtem túl az empátiában, most sem, de hát ez is csak az elcseszett énem egy része, amit természetesen nem bánok. Nem muszáj nekem olyannak lennem, mint a háztársaim, mindenhová kell egy fekete bárány, nem? Na jó, ez így kicsit csúsztatott, mert a hajam már megint szőkén omlik a vállamra. Tök jó ez a varázslás, a festéktől már tuti tönkrement volna, és ez így azért egyszerűbb.
A szememet forgatom, mikor viháncolást hallok, na de jó, hogy egyesek ennyire tudnak örülni valaminek, nekem is dobhatnának egy keveset a lelkesedésből. Oké, tudom, hogy most energiatúltengésemnek kéne lennie, de akárhányszor rávillan a tekintetem a seprűre, én arra fel nem ülök, komolyan. Ez azért röhej, mert általában söprésre használják, és nem arra, hogy... repüljenek. Mi jön még? Ali baba szőnyege? Oké, félre kéne tennem a szarkasztikus humorom, már amennyiben ez annak nevezhető, mert tapasztalatból tudom, ez nem jön be sokaknak.
Aztán megjelenik Benjamin, nem... még nem megyek le hozzá, kíváncsi vagyok, mit csinál, és mivel nőből vagyok, késhetek. Arról meg nem kell tudnia, hogy bájitaltan helyett is itt dekkoltam, valamiért nem jön be az a tárgy, és nem szeretném rövid úton felrobbantani a helyet. Na jó... talán egy kicsit.
Futni kezd,nekem meg felszalad a szemöldököm. Ja tényleg, ahhoz az izéhez ez is kell. Te jó ég, mit aggattam a nyakamba. Először a párbajszakkör, aztán ez... le kéne állnom, és arra koncentrálni, hogy egybe kihúzzam az elsőt. Mit ne mondjak, marha felemelő érzés, tizenhat évesen a kicsikkel lenni, na de sebaj.
- Szia,kifutottad magad?- kiáltok oda neki, mihelyst látótávolságon belülre keveredek. A seprűm fent hagytam a lelátón, nem is én lennék, na mindegy.  

Ha még egyszer meghallok valami karácsonyi nyekergést, amit az itteniek nagylelkűen zenének neveznek, felkötöm magam, komolyan.
Mindig is utáltam ezt az ünnepet, jobban, mint az összes többit, bár nem mintha nálunk ezek az ünnepek annyira eltértek volna egy átlag hétköznaptól, csak arra világít rá, hogy vélhetőleg soha nem fogom megtudni, milyen egy családdal, egy baromi nagy fa körül álldogálni. Igazából fát is csak képekről láttam mondhatni, mivel Grogoryék nem ünnepeltek, talán hálásnak is kéne lennem ezért, de a hálám és Gregory még véletlenül sem kerülhet egy lapra.
Az elhatározásom, miszerint lemegyek a kocsmába, és majd pár alkoholistával ünneplek, vagy Endrével, elbukott, mivel Endre felszívódott, kint meg olyan hideg van, hogy eszem ágában nincs szétfagyni, még leérek a faluba. Az előbbi nem tépázta meg a lelkem, mármint az, hogy Endrével nem találkoztam, még örülök is neki egy kicsit. Én tudtam, hogy az csak az év egyik kivételes estélye volt, mikor is hajlandó voltam ledobni az álarcom, és ennek ő is szemtanúja lehetett, de a maszk újra rajtam van, és nem hiszem, hogy mostanában lefogom dobni, főleg így az ünnepek között, mindig felhúz....

A kastélyt járkálom körbe, mert szégyen, nem szégyen még mindig nem sikerült teljesen felfedeznem. Hála égnek, mostanában indokolatlan dührohamokat sem kapom, így a múltkorit sem tudom betudni semminek, tényleg csak felhúztam magam valamin... szimplán, és ennek valaki más látta kárát, de már mit számít? Elmúlt nem, hát akkor mit lovagoljak még ezen.
Így nyitok be az egyik ajtón, és megkönnyebbülésemre, egy társalgóhoz hasonló valamit találok... üresen. Na ez az, ami halvány mosolyszerű valamit csal az arcomra. Kapok kávét, és még csak meg sem kell szenvednem érte, plusz senki nem akar csak úgy szimplán megismerni, amitől még most is herótom van, még annak ellenére, hogy voltak páran, akiket én magam kerestem fel, mint mondjuk Lyra, de ő csakis segített, nem volt személyeskedés, életem egyik legjobb délutánja volt. És igen, még mindig  azt kívánom, bár több ember lenne ilyen.
A kávémhoz jutva fogom magam, és kényelmesen leülök az egyok fotelbe, és nyugodtan kortyolgatni kezdem.

Szendrődy tanár úr

A levegő kicsit javít a kedélyállapotomon, de még mindig  egy időzített bombának érzem magam, ami bármikor robbanhat. És ezt nem akarom. Emlékszem, amikor utoljára keltem ki magamból, újra kellett tatarozni egy szobát, plusz Gregory ide száműzött, de hogy ő honnan tud erről a helyről, az rejtély. Hiába az apám, legalább is papíron, utálom. És akit utálok, azzal nem fogok leállni cseverészni, de szerintem ez egyértelmű.
Már kezdem érezni, hogy hidegebb van a vártnál, de nem érdekel, hiába tudom, csak magammal cseszek ki, mert én fogok bezsebelni egy tüdőgyulladás, még sincs az az Isten, hogy oda visszamenjek, legalább is addig nem, amíg el nem tűnik onnan az a rengeteg ember.
Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lett volna, ha szimplán Amszterdamban maradok, ott jó volt, ó de még mennyire, de itt. Ez az egész hely bazira idegen nekem, és mindenféle előítélet nélkül mondhatom, hogy szenvedés lett itt, legyen bármennyi évről is szó. Akikkel eddig találkoztam, mások, mint én, nagyon, és ha mindenki ilyen... na nem mintha én lennék a megtestesült barátkozás, de azért pár egyén szokott lenni, akiket elviselek, de itt...
Sóhajtok, mivel egy hangot hallok, és mivel rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy itt üljön, bátran merem feltételezni, hogy engem szólítottak meg, na de minek. Ez egy olyan dolog, amit sose fogok megérteni, bennem sosincs késztetés, hogy odamenjek valakihez, ha egyedül van, de gondolom, csak én lehetek ilyen elcseszett.
- Üdv- motyogom némi akcentussal a hangomban. Komolyan, francia lévén az angolt előbb megtanultam, és könnyebben, mint a magyart, és az jobban is megy, de nem hiszem, hogy itt az angolommal annyira boldogulnék. A franciáról nem is beszélve.
Ahogy leül mellém az illető, a szemöldököm magasba szalad, majd fél perc múlva egy beletörődő sóhajt hallatok.
Oké, akkor beszélgessünk... persze, miért is érdekelne másokat, hogy nekem ez nem megy, és alapból kedvem sincs hozzá, na de mindegy.
- Bent sok az ember... nem bírom a tömeget- vonok vállat, sose szégyelltem eme hiányosságomat, sőt úgy alapból semmit. Gregoryra fogok mindent, miatta vagyok ilyen, hát tessék.
- És te?- gond nélkül tegezem le, nem lehet sokkal idősebb nálam, és amúgy is, itt úgyis mindenki tegez mindenkit nem? A szemeimben némi érdeklődés csillan, ami csodával egyenlő, ha rólam van szó, de hát mégis csak egy ismeretlen valakiről van szó, és most nem is akarok tapló lenni.
- Mikor kijöttem, még nem hitte volna, hogy itt ennyire hideg van- motyogom szinte magamnak, mert valamiért biztos vagyok benne, hogy ez őt nem érdekli. Fázósan fonom össze a karom a mellkasom előtt, és úgy vizslatom az idegent itt mellettem.
- Ophelia- biccentek, majd pár másodperc múlva, hezitálva nyújtom az egyik kezem, mert nekem is mindig nyújtották, amit persze nem tudok mire vélni, de ha itt ez a szokás...

Teljesen kikapcsol az agyam, ami jó, de ugyanakkor meglepő is. Nem hittem volna, hogy lesz ebben a porfészekben olyan hely, ahol még én is elviselhető tudok lenni, persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, de most szemet hunyok efelett, és élvezem, amíg tart.
Még a kávé is finom, de meg merem kockáztatni, hogy ezt csak az elvonási tünetek mondatják velem, hisz már jó ideje nem voltam a faluba. Mellesleg ide még a karácsonyi vinnyogás se szűrődik be nagyon, hivatalosan is ez lett a kedvenc helyem.
Épp kortyolnék egy újabbat az italomból, mikor valaki szó szerint beront. Félrenyelek, ezért hangos köhögésbe kezdek, és ha a szemeimmel ölni tudnék, a srác már tuti holtan esne össze. Mert igen, egy eléggé látszólag hiperaktív srác készült a frászt hozni rám, teszem hozzá sikerrel. Na ennyit arról, hogy ez lesz a kedvenc helyem.
A mentegetőzés hallatán felvonom a szemöldököm, mint aki tényleg kételkedik a srác épelméjűségébe, persze nekem egy szavam nem lehet, ezen téren én sem mondhatom magam full normálisnak, de az már egy másik sztori, és köze nincs ahhoz, hogy veszettül keresnék egy hóembert... na mindegy.
- Az érdekes lenne-  vágom hozzá egyből, még a szemöldököm is felszalad. Persze már megint ez a fránya mugli gondolkodás. Én úgy gondolom, ha itt lenne hóember, hosszútávon már csak egy tócsát csodálhatnának, de persze, ki tudja, mire képesek még ezek.
Úgy tűnik, mégse eléggé visszataszító a kisugárzásom, mivel a srác fogja magát, és leül. Ilyenkor jön a kérdés, vajon, mit ronthattam el. Esküszöm, próbálom én mindenféle módon távol tartani magamtól az embereket, de mint ahogy mellékelt állapot is mutatja, ez csak nem akar összejönni. És akkor most agyalhatok, hogy hogy lehetnék még ennél is visszataszítóbb, hisz a srácot is úgy méregetem, hogy lássa bármikor képes vagyok pálcát rántani, ami igaz is, csak használni nem nagyon tudnám, de itt leszögezem, hogy fejlődtem, már  van pár átok, ami simán megy.
Felvont szemöldökkel meredek a kézre. Erről le kéne szoktatni úgy mindenkit, mert... mert az nem járja, hogy én legyek a bunkó, csak mert nem áll szándékomban mindenkivel fizikai kontaktust létesíteni, sőt... Aztán mégis csak egy sóhajtás kíséretében a kezem nyújtom én is.
- Ophelia.... és Navine- halvány mosolyszerű valami suhan át az arcomon, ahogy eszembe jut, Endre szerint a süveg nem tévedett még soha akkorát, mint mikor engem oda osztott, lehet még a végén igaza lesz.
- Mellesleg... ha hóembert   szeretnél látni, javasolom építs egyet, nem hiszem, hogy itt megmaradna- teszem hozzá bár erősen kétlem, hogy ez őt érdekelné. Majd az ajkamba harapok. Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elhúzzam a kezem, és még taplónak se tűnjek közben? Micsoda jó kérdéseim vannak...

Oké, én őrült vagyok, egy épeszű ember ide be nem teszi a lábát...
Elvigyorodok, hisz pont ezért választottam ezt a dohos, penészes, és még ki tudja, milyen helyet. Már rájöttem, hogy én akárhová megyek, mindig megtalál valaki. Mintha az egész suli, kutassuk fel Opheliát, és vágjuk haza a cseppnyi jókedvét is csoporttá alakult volna.
És tehetek én bármit, mehetek én bárhová, valaki folyton megjelenik, hol az utolsó percekben csupán, hol vagy órákon át fáraszt. Ez nekem nem megy, nem bírok jó pofát vágni valakihez, aki ha csak tudat alatt is, de az idegeim tépázza.
Itt viszont jó, biztonságos, és a penészszag is elmúlik egy idő, talán, mert az orrom már hozzászokott. Mindenesetre már egy ideje bújok itt a jegyzeteim fölött görnyedve. Természetesen csak mert a szobámban sem vagyok egyedül. Oké, lehet, velem van a baj, mert túlzottan antiszociális vagyok, de akkor tessék ezt tiszteletben tartani.
Talán, ha egy pszichodoki megmondaná...
Felsóhajtok, nem, nem ér annyit az egész, hogy hagyjam, valaki az agyamban turkáljon, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mikor mi játszódik le bennem. Ebből nem engedek soha, mondhatni kőbe van vésve, és eddig  büszkén kijelenthetem, nem sikerült megszegnem ezt a fogadalmam, sőt még egyet sem. Mondhatni a régi énem még szilárdan áll, de ez nem biztos, hogy jó. Az az Ophelia, aki idejött egy időzített bomba, ezt már bebizonyítottam, nem hiába kerültem Bagolykőre, annak ugyanis valahogy ki kellett derülnie, hogy nem vagyok átlagos. Még most is önelégült mosoly kúszik az arcomra, ahogy visszaemlékszem a törött kristályokra, szétzúzott falakra.... Gregory arcára. Na az megért mindent, bárcsak láthatnám úgy még egyszer.
Egy egér fut el, mire elégedetlenül horkantok fel. Na ez a szertár adta mellékhatás, de még ezt is képes vagyok bevállalni pár perc nyugalomért.

Trullus, Petrificus Totalus, Tarantallegra...
Mondogatom magamba az átkokat. Ráhajtottam a tanulásra, most, hogy úgy áll a szénám, ha Lyrától veszek különórákat, tehetek szintvizsgát. Őszintén, reménykedtem benne, hogy ő is benne lesz, a múltkori kis óránk is egész kellemesen telt, leszámítva a verejtékcseppeket. Azért bízom benne, hogy legalább az elején, de kizárólag elméleti síkon maradunk, még mindig nem érzem jónak magam ebben a varázslás dologban, és igen talán, mondom talán, egy kicsit félek is attól, hogy a levegőbe küldöm az egész kócerájt. Így könnyebb, a kastély lakóinak nagyobb része a faluban van, így a kastély már-már üres.
Az Erkély felé veszem az irányt, mondván, egy kis levegő nekem is jár, nem? Persze a kezemben egy bögre kávé, anélkül egy tapodtat se, főleg, mert az segít ébren maradni. Mit ne mondjak vannak kissé unalmas részek a jegyzetekben, de tuti, arra fogna kérdezni, és ezek nem olyan tárgyak, amikből nyugodt szívvel készíthetnék puskát, na meg... nem is tudom, azt hogy kell. Eddig semmi szükségem nem volt rá, ha jobb jegyet akartam, megdupláztam a magántanár órabérét. igen, Gregory rávezetett,  hogy így meg lehet oldani a dolgokat, azt viszont nem tudom, itt mit szólnának hozzá.
Kilépve az ajtón, összébb húzom a kabátot magamon, mert egyből megcsap a hideg, majd egy nagyot szippantok a friss levegőből. Oké, megfagyok, de legalább nem alszok be az állott légkörtől, ami a klubhelyiségünkben uralkodik. Jó pont.
Nem csodálom, hogy senki nincs itt, így nyugodt szívvel sétálok el a korlátig, hogy aztán onnan járjam be tekintetemmel a helyet, ami láttatni engedi magát. Egy dolog van, amit pofátlanság lenne megcáfolnom, ugyanis a hely maga tényleg gyönyörű, csak ne lenne minden áldott nap heringparti. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy kezdenem kéne valamit már a túlzott antiszociális jellememmel, vagy legalább is egy kicsit megnyílni, Sibelle - a nő aki nevelt, és aki mindent tud rólam- is ezt mondta, de a francba is... az piszok nehéz.

A mandragórát átugrom, mivel azt sikerült már az eszembe vésnem, ráadásul visítani is hallottam. Igen, valahogy elfelejtették megmelíteni, fülvédőt nem ártana felvenni, így talán nem csoda, hogy megadtam neki a legutáltabb növény címet. Persze erről egyet sem kérdeztem meg, mármint arról, hogy mi a véleménye erről, elég volt csak egyszer hallani azt az éktelen visítást, aztán padlót fogni ahhoz, hogy tudjam, soha többé nem akarok olyat látni. Márpedig, ha én nem akarok, akkor nem is fogok ugyebár.
Ezért sem járok sem bájitaltanra, sem legendás lények izébizére, mert egyszerűen nem érdekelnek. Az SVK, az átváltozás és a Bűbájtan már annál inkább, mugli ismeretre meg csak azért megyek be, hogy röhögjek a tudatlanokon.
Épp becsuknám a jegyzeteim, mikor egy izzó valami repül be az ajtón, elém úgy pár méterre. Felsikítok, mert ez hirtelen jött, majd szikrázó szemekkel lesek a srácra, aki vélhetőleg a tettes.
- Normális vagy? Talán előbb meg kéne nézni, hogy van-e bent valaki? És ha rám dobtad volna?- igen, kiabálok, mert azért na, nem kéne ennyire felelőtlennek lenni. Igen, megint magam féltem ahelyett, hogy megtudnám, mi is volt az, nem is érdekel, csak az érdekel, hogy kis híján lehet felgyulladtam.

A tekintetemből simán kiveheti a másik, hogy ebben az esetben többre lesz szüksége egy öhh... bocsinál. Komolyan, van az mondás, hogy, ha a szemével ölni lehetne... Nos, az én tekintetemtől nem halna meg, kínok között vergődne és csak aztán. Igen, határozottan Navinés jellem... és ez most irónia volt. A szerencse csak annyi, hogy bírom kontrollálni magam, nehezen ugyan, de még nem sikerült ellepnie teljesen az agyam annak a bizonyos vörös ködnek. Persze remegek, mert megijedtem, nem szoktam hozzá, hogy valaki égő dolgokat dobál felém, hiába nem tudta, hogy bent vagyok, alapból nem zárt térben kéne ilyesmivel szórakoznia, éghető dolgok között. Persze ezt nem fogom a fejéhez vágni, mert nem is tudnám jelenlegi körülmények között, meg... meg majd más megmondja neki. Rideg mosoly kúszik az arcomra, a szemeim még mindig hidegen méregetik.
- Örülj annak, hogy kiabálással megúsztad, meg mernék esküdni rá, hogy más nem lenne ennyire.... elnéző- igen, hallottam hírét a rellonosoknak, és hogy őszinte legyek, szívesen összefutnék egyel, talán még jól is kijönnénk. A hallottak alapján az ő jellemük jobban hasonlít az enyémhez, mint drága háztársaimé, de mint mondtam, mindenhová kell egy fekete bárány. Na azt a kijelentést nem kellett volna hozzáfűzni. Minden idegszálam megfeszül, és ökölbe szorítom a kezem.
Nyugalom Ophelia, mély levegő...
- Oh, tehát féregnek tűnök?- a hangomból ugyan csöpög a gúny, de jóformán mindenem kisugározza, hogy erre nem szeretnék helyeslő választ hallani, mert bármit lehet mondani rám, hogy bunkó vagyok, öntelt, hisztis, felvágós, alattomos, csak azt nem, hogy csúf... rengeteget küzdöttem érte, szóval tényleg nem kéne.

- Igen, mint látod nem rántottam pálcát, viszont hallottam, hogy bizonyos pincelakóktól nem áll távol ez a cselekedet- jelentem ki monoton hangon, s csak reménykedem abban, hogy felfogja ennek a súlyát. Azt már nem tudom elmondani, hogy nem tudnék semmit kezdeni a fadarabbal, igenis jól megy már pár átok.
- Bocsánat, hogy mertem feltételezni, hogy vannak itt olyan értelmes emberek, akiknek nem áll szándékukban felgyújtani a kócerájt. Szerintem kezeltesd a terrorista hajlamaid mielőtt még tényleg megsérül valaki- pirítok rá mellőzve a begubózós részt. Mi köze van ahhoz, mit keresek itt? Csak felvonom a szemöldököm, nem félek holmi pókoktól, sem az egerektől, ha így lenne, vélhetőleg már sokkal előbb kikerültem volna innen.
- Ez az bókolj még, kérlek- gúnyosan felnevetek, közben a szemem forgatom. Persze ideges vagyok, nem is kicsit, de még mindig türtőztetem magam.
- És most, hogy lenyugodtam... nevet, házat, évfolyamot- alattomos vigyorra kúszik az ajkam. Hol van az megírva, hogy nem adhatom ki prefinek magam. Amúgy is, már rég szívattam meg bárkit is.

Talán nekem mégis a magány a tökéletes társ. Hozzátenném, eddig sem feszítettem meg magam annak érdekében, hogy kezdjek valamit ezzel a mások szerint tarthatatlan állapottal, egyszerűen csak úgy gondoltam, nincs szükségem senkire. És még így, tizenhat éves fejjel is ezt gondolom, csak hozzátenném a cseppnyi félelmem is. Félek attól, hogy ha el kezdek ragaszkodni valakihez, őt is elveszik tőlem, vagy saját akaratából mond le rólam, mindkét eset megtörtént már. Az anyámat a szemem előtt ölték meg, mikor öt éves voltam, az apám úgy döntött, hogy nem kellek neki, ezért lepasszolt ahhoz a döghöz. Így talán érthető a karácsonyhoz való szkeptikus hozzáállásom. Sose ünnepeltük meg, egy átlagos hétköznap volt. karácsonyfát jobb híján csak filmekben láttam, meg az árusító helyeken akkor még csupaszon. Nem volt sem pulyka, sem ajándékok. Gregory általában tajtékzott, mikor megkóstoltam Sibelle bejglijét, mondván ez nagyon hizlal. És akkor Boldog karácsonyt Ophelia. Nem járkáltam temetőbe, na nem azért, mert kész akarva tartottak vissza, nekem nem volt erőm ahhoz, hogy lepörgessem magam előtt azt a jelenetet, ami még most is rendszeres látogatója a rémálmaimnak, és tudtam, ha elmennék anyám sírjához, ez elkerülhetetlen lenne, plusz nem akartam összefutni apámmal, haragszom rá, hiába küldte pár éve azt a levelet, addigra már újraépült a védőburkom, és masszívabb lett, mint valaha. Mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy itt vagyok már jó ideje, és egyetlen ember nincs, akit a barátomnak mondhatok, még azok is csekély számban vannak, akikkel emberi módon viselkedtem. De nem bánom, nem fogom hagyni, hogy bárki is bármi fogást találjon rajtam.
Sóhajtok, nem értem miért agyalok mostanában ilyesmin, nem értem, miért kell folyton megerősítenem ezt a szikla szilárd elhatározásomat, hisz nem tűnik úgy, hogy át kéne gondolnom, hajlandó vagyok-e szemet hunyni efelett, márpedig csak akkor szoktak mérlegelni, nem?
Szerencsére egy hang meggátol abban, hogy tovább folytassam az agykerekeim forgatást, és rendesen összezavarodjak a végére. Persze halkan felmordulok, nem hiányzott a társaság, az sose hiányzik.
- Passz, szerintem elhagytad. Menj és keresd meg- oké, aláírom, hogy nem ez a legkedvesebb módja a lereagálásnak, de akkor is, ráadásul már már üvölt.
- Figyelj, mivel lereagáltam a dolgot, valószínűleg hallottam is, így talán egy cseppet visszavehetnél a hangerőből, mielőtt kiszakítod az én dobhártyám- fordulok felé, miközben képzeletben jól vállon veregetem magam. Ez egész.... normálisra sikeredett.

AJÁNDÉK ÉRKEZETT!

Az ő baja, hogy szemet huny efelett, én biztos nem tenném. Főleg, ha még az illető idősebb is. Láttam Lyrát, ahogy egy kis hangszerrel rendet tesz egy csapat lázongó diák között, ennyi épp elég ahhoz, hogy megválogassam, kivel szemben feszegetem a határaim. Persze nekem nem kenyerem az erő fitogtatás, büszkén kijelenthetem, hogy épp elég visszataszító tudok lenni ahhoz, hogy ne kelljen varázslathoz folyamodnom, és még csak meg sem feszülök belé. Nem hiába sok évnyi rutin végre kamatoztatja magát, talán még meg is köszönném Gregorynak a közreműködését jelenlegi jellemem kialakulásában, ha nem utálnám annyira, mint amennyire utálom.
A vigyorom csak nő, ahogy a srác szépen fokozatosan elfehéredik, szinte lépésről lépésre szemtanúja lehetek a folyamatnak, így el is könyvelem magamban, hogy ezért a látványért bizony megérte füllenteni.
- Látod? Ennyi erővel kifoghattál volna egy olyan alakot is, akinek van, és nem úsztad volna meg. Legközelebb ha egyszer olyat teszel, amit nem kéne, legalább nézz körül- forgatom meg a szemem, de a csoda az egészben, hogy a hangom jóval higgadtabb, mint pá perccel ezelőtt.

Megint felriadtam. Az ünnepek közeledtével hozzám is visszatérnek a jól ismert rémálmok. Újra és újra látom magam az idegent, ahogy anyámra szegezi a kését, még most is érzem az ötéves énem tehetetlenségét, de könyörgöm, mit tudtam volna akkor tenni? Mégis apám és Gregory szerint is az én hibám, hogy meghalt, azt viszont sose tudták megmondani, miért. És néha már én magam is elhiszem, persze utána egyből letromfol a reális énem, hogy gondolkozzak már el egy kicsit, semmiről nem tehettem azon kívül, hogy végignéztem. Igen, talán ez tette be nálam a kaput, talán annak köszönhetően lettem ilyen, amilyen. Én akkor is Gregoryra fogok mindent, hisz ő is jócskán segített a mostani jellemem kialakulásába.
Sóhajtva kászálódik ki az ágyamból, és veszem a konyha felé azt irányt. Visszaaludni már úgyse tudnék, a gyomrom még mindig egy görcs, és a remegésem sem akar alább hagyni. A folyosókon felerősödik bennem a paranoia, és nem a prefektusok miatt, tojok rá, ha belebotlok egybe, egyszerűen most még kevésbé érzem biztonságosnak ezt a helyet, ezért is tekintek vissza minden saroknál, amíg le nem érek a konyháig. Kávé kell, meg egy Xanax sem ártana, de nem hiszem, hogy itt azt zökkenőmentesen be tudnám szerezni, így marad a másik eshetőség, miszerint, leülök, és várom, hogy elmúljanak ezek a kellemetlen reakciók.
Nem hatnak rám újdonságként, mostanában minden este átélem ezt, ezért is vagyok a kelleténél harapósabb nap közben, és le merném fogadni, az alvás hiány se tesz jót.
Életemben nem éreztem még, hogy mennyire jó lenne, ha az ilyen alkalmakkor lenne mellettem valaki, sok hasznát nem venném, mivel hazudni fárasztó, és én csak úgy magamtól semmi pénzért nem tálalnék ki senkinek. Az én nyomorom, másnak mi köze van hozzá? Aláírom, hogy nyugodtan lehet nevezni fúriának, hisztisnek, vagy épp öntelt libának, mind igaz rám, feltéve, ha épp azt az énem nyújtom. Igen, az évek során már volt alkalmam megtanulni, kit, milyen módon űzzek el a közelemből, és büszkén kijelenthetem eddig még egész jól megy.
Szerencse, hogy a manók többsége még ébren van, de mikor nagy lazán benyitok, ők is elképednek mondhatni. Először nem tudom, mire vélni a dolgot, így csak vállat rántok, és leadom a rendelésem.
Leülök az egyik asztalhoz, szerencsére nincs más egyén, aki most tervezi, hogy szabályt szeg, így nyugiban vagyok, egyedül, és esküszöm ez hiányzott már.