Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Te jó ég, te jó ég, te jó ég. Még csak nemrég érkeztem a suliba és már valami baj van. Nem akarom, hogy baj legyen. Annyi állt legalábbis a levélben, amelyet életem első itteni tanóráinak egyike után hozott nekem egy kistermetű bagoly, hogy keressem fel délután a házvezetőmet, mert valami nincs rendben az ösztöndíjammal.
Nem mintha Liam bácsi szegény lenne, azonban én mindenképp egy nem várt kiadás vagyok a számára. Elég az, hogy eggyel több éhes szájat etessen, szóval irtóra nem örülnék neki, ha kiderülne, hogy még a sulis költségeket is a nyakába kell varrják. De mi baj lehet egyáltalán az ösztöndíjammal? Elvileg, aki árva, annak jár, én meg bizony nagyon az vagyok, egyenesen egy londoni árvaházból. Mi lesz, talán be kell bizonyítanom, hogy ez az igazság? Dehát ezt hogyan bizonyítom be?
Nyugalom, Thomas, nyugalom! Kár ezen izgulnom, amikor még nem tudok semmit. Ráadásul a bácsikám ügyvéd, szóval 1000%, hogy megoldja, ha valamilyen jogi próbléma adódik. De milyen probléma adódhatna? Na derítsük ki!
Miután vége lett a tanításnak, már lövök is ki a teremből és indulok felkutatni a tanárnőt. Végigkérdezek pár folyosónyi embert, végül a tanárinál kötök ki. Állítólag itt van. Nagy levegő, gyorsan kifúj, váll leenged és bekopogok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Elég nagy a zsibongás idekint, ez így igaz. Annyira, hogy mikor érkezik bentről a kiáltás, hirtelen nem is vagyok biztos benne, hogy ez nekem szólt, vagy hogy egyáltalán a tanáriból jött. Vagy hogy biztosan azt mondták-e, hogy gyere be, nem pedig azt, hogy takarodj innen. Próba szerencse, benyitok, körbepillantok a szobában és meglátom a házvezetőmet.
- Szép jó napot, Liebhart professzor - üdvözlöm zavart mosollyal.
- Thomas Middleton vagyok és... - kezdenék is bele egyből a mondókámba, azonban vagy a huzat, vagy valami mágikus erő hatalmas robajjal becsapja mögöttem az ajtót. Úgy kapom el még időben a kezemet, mielőtt odacsukná. Mellkasomhoz húzott öklökkel fordulok újra a nő felé.
- Bocsánat - emelem fel tenyerem.
- Szóval kaptam Öntől egy baglyot. Azt írta, az ösztöndíjamról szeretne beszélni - folytatom, ami félbe maradt és közben közelebb sétálok, igazítva kopott oldaltáskám pántján, ami a tankönyveimmel van tele. A torkomban még mindig ott a gombóc, ami a levél olvasása nyomán került oda.
Ugyan futtában találkoztam már a házvezetőmmel és eddigi rövid ittlétem alatt a folyosón többször összeakadtunk, de akkor is jobbnak láttam bemutatkozni. Fogalmam sincs, melyik prof mennyire jegyzi a diákok nevét. Jobb szerintem közölni, azzal sok időt meg kellemetlenséget lehet spórolni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

- Ó, rendben, értem - bólogatok kissé megilletődötten, amikor a házvezetőm arra kér, szólítsam csak a keresztnevén. Vagy valami becenéven. A másik gondolom, az. Menni fog ez, bár a nevelőimet mind rangjuk szerint kellett szólítani és mindenféle más körülményességek is voltak, de el fogom engedni. Mint azt is, hogy becsapódott az ajtó.
- Köszönöm - ülök le a fura, guruló székre, amin bizonytalankodok is egy keveset. Életemben nem helyeztem még kényelembe magam ilyenen. Mondjuk lehet, most se fogom, amilyen szokatlan. Izgek-mozgok még kicsit, aztán csak figyelem a tanárnőt, táskámat az ölemben szorongatva. Mikor megvan a papírom, összerezzenek kicsit az örömére, de aztán csak mosolygok érdeklődőn. Meg persze némileg rettegve az ügytől, ami miatt idejöttem.
- Visszautasították? - kérdezek vissza jóval hevesebben, mint akartam. Mármint nyilván nem számonkérőn vagy gorombán, azonban mindenképp kissé harsányan, elkerekedett szemekkel. Nem értem az egészet.
- Miért utasították vissza? - mérsékelem hangomat meg mindenemet, próbálva lehiggadni kicsit. Persze az az elsődleges szó nem jut el a tudatomig és ezzel az sem, hogy van ám itt több esély is.
- Ez azt jelenti, hogy nem járhatok ide? - nem tudom visszafojtani, elhalón bukik ki belőlem a kérdés, miközben szomorúan pislogok házvezetőmre. Ennyit az önnyugtatásról! Máris azon gondolkozom, hogyan tovább, és szokásomhoz híven próbálom a dolgok jó oldalát nézni. Hiszen biztos oka van annak, hogy el kell menjek innen. Pedig úgy tetszik itt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Ó, szóval ez gyakran megesik és nincs semmi komoly gond. Huh. Oké, jól van. Veszek pár mély levegőt, aztán hevesen bólogatni kezdek a kérdésére.
- Minden rendben. Persze, igen. Elnézést, csak megijedtem, hogy valami nagy baj van - szabadkozom mosolyogva, és még a kezemmel is hadonászok, amitől persze, leejtem az ölemben szorongatott táskát, ám egy hoppá kíséretében hajolok is le érte, hogy felvegyem. Mondjuk nem semmi mutatvány ez ezzel a görgős székkel, de megoldom.
- Igen - veszem át a papírokat átnézésre. Mivel itt lóg a nyakamban a Liam bácsitól kapott megbűvölt nyaklánc, így simán el tudom olvasni a magyar szövegeket is, nem csak értem a szavakat. Alaposan átölvasom az iratokat.
- Minden stimmel - adom vissza neki a dokumentumot.
- Az árvaságom okán kapnám az ösztöndíjat, az meg... szóval az biztos - mosolyodom el zavaromban - Mármint, hogy árva vagyok. Úgyhogy ezért is nem értettem, mi gond lehet - fűzöm tovább a szavakat, hogy házvezetőm tisztább képet kaphasson, miért is furcsállom ennyire az egészet, meg igazából a feszültségemet is levezetem azzal, hogy jártatom a számat. Hiába nyugtatott meg az imént, azért még mindig ott lebeg a levegőben az esély, hogy valami nem lesz rendjén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Figyelmesen hallgatom a házvezetőmet a problémákat illetően.
- Persze, hazamegyek és aláíratom - pillantok le a papírra és a hiányosságra. Ilyenkor is előnyös, hogy nem lakom a suliban, hanem minden nap szépen otthon termek a kandallón át, mert így simán aláfirkanttatom ma a lapot és holnap hozhatom is vissza. Különben nem hiszem, hogy ezt a bácsikám rontotta volna el. Valószínűbbnek tartom, hogy nem adták oda neki ezt a pergament vagy ilyesmi. Ő ügyvéd, nagyon sok irat forog a kezei között és nem hiszem, hogy ilyen hibát ejtene. Mondjuk mindegy is, kin csúszott el a dolog. A lényeg, hogy igazán könnyen orvosolható.
- Ó, oké. Rendben. Köszönöm - bólogatok hálás mosollyal arra, hogy a másik gondot ő majd rendezi az igazgatóval. Annak főleg örülök, hogy hamar meg fog oldódni ez az egész és nem kell tovább ezen izguljak.
- A gyámom, Liam bácsi itt él Budanekeresden - állok neki a magyarázatnak.
- Nemrég találtak rá. Ezelőtt nem tudtak élő rokonomról. De szerencsére ráakadtak és megkérdezték, vállalná-e a gyámságom. Ő különben nem pont a bácsikám, távolabbi rokon, csak... annak nehéz meg hosszú lenne nevezni, ami. Hogy a valakim valakijének a valakije - ered meg a nyelvem, ahogy immáron derűsen és felszabadultan ecsetelgetem, mégis mit keresek én itt. Lehet, ilyen részletekbe menően nem feltétlen akarta ezeket tudni Rea, de talán bajnak se baj, hogy az orrára kötöm.
- Szóval Ő itt lakik, úgyhogy a hozzáköltözésemmel magától értetődő volt egy itteni suli. De különben más ismerősöm nincs itt. De mostmár lesznek - vonok vállat a megannyi diákra gondolva, akikkel együtt koptatom mostantól a padokat a kastélyban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

REA
délután a tanáriban | x


Én aztán észre nem veszek ilyeneket, hogy ki milyen jóllakott napközis, meg kinek milyen a tartása, hogy áll a ruhája és a többi. A legkevésbé sem figyelek az ilyenekre, ami különben nyilván hátrány is lehet bizonyos helyzetekben, azonban igazán sok előnye is van annak, ha az ember annyira nem ad az efféle külsőségekre, mint én. Érdekes, még soha nem gondoltam ebbe így bele, de komolyan nem foglalkoztatnak ezek a dolgok. Az annál inkább, milyen kedves a tanárnő. Vagyis hát Rea.
Komolyan figyelve bólogatok a javaslatára, azonban mondani nem mondok rá semmit. Ezt meg kell kérdeznem Liam bácsitól. Már ha emlékezni fogok rá, mit is akartam kérdezni. De különben nem gond nekem az, hogy minden ilyen apróságra az áldását kérjem. Bár igaz, talán könnyebbség lehet neki, ha nem kell ezzel is foglalkoznia.
- Nagyon nagy öröm - vágom rá csillogó szemekkel és látszik rajtam, hogy tényleg oda meg vissza vagyok. Nehéz? Dehogy! Soha nem volt még ilyen könnyű és jó.
- Nagyon jól megvagyunk - bólogatok mosolyogva.
- Hát... akadnak páran, akikkel többet beszélgetek. Igazán kedves mindenki. Tanárok közül sem tudnék senkit kiemelni, nekem mind tetszenek - vonok vállat. Tőlem ez a válasz egyáltalán nem meglepő.
Különös lehetne egyébként egy magamfajta 15 évest fiúcskának titulálni, azonban a helyzet az, hogy ez a kifejezés nagyon is helytálló. Eszméletlen naív, túl lelkes és sokszor kifejezetten esetlen vagyok ahhoz, hogy méltán elutasíthassam ezt a titulust. Bár eszem ágában sincs.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

REA
délután a tanáriban | x


Ahogy családként említi Liam bácsit meg engem, végigfut rajtam egy elmondhatatlanul kellemes, melengető érzés, ami az arcomra is kiül egy egyetértő mosoly formájában. Igazán nagyon jól alakul minden.
- Rendben. Köszönöm - nyugtázom a felajánlását, hogy keressem őket bátran, noha egyelőre közel, s távol nem látok olyan okot, amiért rohannék hozzájuk. Jól megvagyok mindenkivel, a beszólásokat meg gonoszságokat pedig már régóta nem veszem fel. Igazából észre sem veszem a legtöbb esetben, úgy meg főleg könnyű.
- Megkaptam őket mind, igen - bólogatok, miután jól végiggondoltam a felsoroltakat. Kedves tőle, hogy rákérdezett erre is, ha már itt vagyok. Meg úgy egyáltalán kedves, ahogy beszélget velem, törődik velem. Viszont ideje mennem, hiszen nem akarom tovább feltartani most, hogy tisztáztuk a dolgokat. Biztosan neki is van tennivalója, meg nekem sem árt menni.
Minden esetre hatalmas megkönnyebbülés, hogy minden rendben lesz. Miután óvatosan felkeltem a forgós székről, aláírandó papíromat lobogtatva ballagok ki a tanáriból, megindulva hazafele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Lehet, hogy nem feltétenül ez a legalkalmasabb pillanat felkeresni az iskolapszichológust, hiszen ugyan már a végén járunk a vizsgázásoknak, azért van még néhány hátra, tehát biztosan akad bőven zaklatott páciense. Viszont én nem akartam a szünet utánig várni ezzel a dologgal, amit a fejembe vettem. Eltökélten, ám egyben rémesen izgulva érkezem meg a rendelője elé.
Körbenézelődöm a folyosón és húzom még az időt a bekopogással, ameddig tudom. Megigazítom a prefektusi jelvényemet a taláromon, kifújomon az orromat, elrendezem kicsit a táskámat, szóval fontosabbnál fontosabb dolgokat ejtek meg, mielőtt ténylegesen az ajtóhoz fordulnék. Aztán már én is érzem, hogy ezt nem húzhatom tovább. Sóhajtok egy nagyot és bekopogok. Innen már nincs visszaút. Persze, így van ez jól. Eléggé átgondoltam végülis, nem hirtelen felindulásból jöttem ide. Sokat töprengtem rajta, mi legyen és erre jutottam. Úgyhogy nincs okom szökni tőle. Csak helyezgetem meg markolászom táskám pántját vállamon, várva, bejutok-e a dokihoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Jön. Máris jön. Jól van. Bólintok magamnak, és nemsokára nyílik is az ajtó. Van hova felnéznem, az egyszer biztos. Eleve nem vagyok egy magas srác és nem is tűnök úgy, mint aki hajlandó lesz nagyon nőni az elkövetkező évtizedekben. Engem ez mondjuk nem zavar, mint ahogy úgy nagyjából semmi. Csak egy-két dolog, és az egyik ilyen dolog miatt vagyok most itt.
- Szép jó napot - köszönök rá az úrra.
- Igen, arra jöttem - mondom, kicsit lassan és bizonytalanul. Hiszen én azért érkeztem, hogy beszélgessek vele valamiről és kikérjem a véleményét, meg a segítségét, hogy megoldjuk. Gondolom, ez a tanácsadás.
- Köszönöm - biccentek és beljebb lépdelek. Mielőtt leülnék a fotelbe, visszanézek még rá, ez-e az, amit elfoglalhatok, és mikor úgy látom rajta, hogy igen, leereszkedem rá, taláromat magam alá simítva. Leveszem a táskámat, magam mellé téve. Miközben húzom le a pántját, még jobban összekócolom a hajam. Megpróbálom kicsit rendezni. Miközben várom, hogy leüljön ő is, igazítok még nyakkendőmön meg egyéb ruhadarabjaimon. Sokan élnek a lehetőséggel, hogy ne viseljenek állandóan uniformist az iskolában, és lekapják magukról, amint tehetik, de én szeretem. Egy prefektusnak szerintem főleg nem árt, ha hordja.
Töprengek rajta, vajon elkezdjem-e mondani, amiért itt vagyok, de inkább úgy döntök, megvárom, hogy ő kérdezzen. Lehet, elő kell készülnie valahogy, vagy felírni az adataimat, egyéb jegyzeteket, vagy szeretne előbb más dolgokat tudni rólam. Elképzelésem sincs, soha nem jártam még pszichológusnál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Ahogy így kérdezi, rájövök, milyen szomjas vagyok.
- Egy forrócsokoládét kérnék. Köszönöm - ragadom meg az alkalmat, ha már ilyen pompás a választék. Nem mintha itt a suliban, vagy otthon ne kaphatnék bármikor hasonlót, azonban mégis más, ha eleve felkínálják. Arról ne beszéljünk, hogy nem egy túl hatékony szomjoltó. Azonban minden egyébre kifejezetten alkalmas. Többek közt arra, hogy összekend magad vele, amit én most egyből meg is teszek, amint rögtön belekortyolok, aztán szorgosan nyalogatom meg törölgetem a számat. Úgy döntök, inkább most félreteszem a bögrémet itt a mellettem lévő kisasztalra. A nevével kapcsolatos felajánlására pedig bólintok bár, azonban nem nagyon hiszem, hogy képes leszel lerileyzni. Majd meglátjuk.
- Thomas Middleton, első évfolyamos navinés - diktálom be neki az adataimat, ölemben összevont kezekkel, bólintva egyet-egyet minden információblokk után. Aztán pedig eljön az én időm. Előhozakodhatok azzal, amiért felkerestem.
- Igen. Szóval... - kezdek hát neki, egy kis helyezkedés közepette.
- Azért jöttem, mert szeretnék egy kicsit... vagyis hát nem akarok ennyire... öm... - keresem a szavakat összeszedetlenül. Mindig ezt csinálom. Még ha pontosan is tudom, mit akarok, az meg sem fordul a fejemben, hogy szépen, alaposan átgondoljam előre, legalább vázlatosan. Mindezzel nem lenne baj, ha legalább ahhoz lenne tehetségem, hogy bármilyen spontán és helyzetben zavartalanul kifejezzem magam, azonban nincs. Viszont legalább annyi van bennem, hogy mikor érzem, csak jobban belebonyolódnék a mondandómba, inkább fogom és kezdem előről, tökéletesen máshonnan közelítve meg. Egy mély bólintással jelzem mind magamnak, mind a dokinak, hogy ez sztornó és nekilátok máshogy.
- A bácsikám harcművész. Mármint sok minden más is, de harcművész is. Ő a gyámom, vele élek a tanév eleje óta - ered meg a nyelvem és kezd el csillogni a szemem, ahogy Liam bácsiról kezdek mesélni, megalapozva azt, amiért jöttem, a személyében most is, mint mindig, fogódzót találva. Arcomra lelkes kis mosoly kúszik és egy darabig most biztos ott is marad.
- Szóval nagyon otthon van mindenféle önvédelmi sportban meg közelharcban, olyannyira, hogy edz is embereket - taglalom tovább teljes lelkesedéssel.
- És nagyon szeretném, ha engem is tanítana, csak... csak hát én... nem igazán bírom az erőszakot - komorulnak el gyermeki vonásaim. Élénkségem elfakul, szemem lesütöm kissé. Iszok egy kortyot inkább a forrócsokiból erősítőül.
- Tudna nekem segíteni abban, hogy ne féljek tőle? - teszem fel neki a nagy kérdést, elé tárva látogatásom fő célját. Nyilván nem a legjobban fogalmaztam meg, miben is kérem a támogatását, az útmutatását, azonban valószínűleg érti, mit szeretnék. Nem megbarátkozni akarok az erőszakkal és nem érzéketlenné válni -jó ég, soha nem is menne-, csak klassz lenne, ha nem rázna meg annyira, mint jelenleg teszi. Vagy jó lenne, ha el tudnám különíteni a harcművészetet és a valódi bunyót. Most nem nagyon tudom szerintem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Megnyugtató a kisugárzása. Nem mintha engem nagyon zavarni tudna bármilyen kisugárzás. Legalábbis nem tudatosul bennem. Csak néhányak társaságában azt veszem észre, hogy összeszedetlenebb vagyok, vagy esetleg igyekszem minél hamarabb elmondani, amit akarok, mert nem akarom feltartani. Bár igaz, a jellemem alapvető része, hogy kicsit mindig úgy tűnök, mint aki izgul vagy izgatott vagy aggódik. Ez talán így is van, azonban egyik sem azon a kellemetlen módon. Egy szó, mint száz, rajta azt érzem, hogy tényleg ráérünk. Hogy nem kell gyorsan beszélnem. Hogy lassíthatok kicsit. Akik közel állnak hozzám, azoknál mind ilyesmit érzek. Liam bácsival is, Zsombival is, más navinés társaimmal is. Szeretem ezt az érzést.
Bólogatva hallgatom mindazt, amiről tájékoztat. Közben megmasszírozom combomat kicsit, vagy éppen karomat vakarom meg, esetleg ujjaimmal babrálok. Nem vagyok idegesítően örökmozgó, de nem is ülök soha igazán nyugodtan, mozdulatlanul.
Amikor azt említi, hogy mindenkiben van bizonyos szintű aggresszió, picit összevonom a szemöldököm és talán össze is húzom magam. Mint aki el akarja kerülni, hogy észrevegyék. Mint aki nem akar lebukni. Hiszen az a helyzet, hogy én magamban egyáltalán nem érzek semmiféle aggressziót, amit jelen pillanatban némileg szégyellek is. Kéne legyen bennem? Az lenne a természetes? Ezen való röpke elmerengésemből kérdései zökkentenek ki. A padlót nézve töprengek a válaszon, aztán a dokira pillantok.
- Ha látom, hogy valakit bántanak, akkor eléggé rosszul leszek. De mindig próbálok tenni valamit, hogy abbahagyják. Ha meg engem bántanak, akkor... hát... magam elé húzom a kezem meg ilyesmi. Próbálom védeni magam - mutatom is be valamilyen szinten, mit szoktam csinálni, ha veszélyben vagyok, vagy lökdösnek, vagy egy ütés akar betalálni.
- Mindig nagyon rossz és félek, hogy megint rossz lesz vagy még rosszabb - ecsetelgetem fancsali arccal, mit tartok a félelmem forrásának. Közben a felkaromat dörzsölgetem, mintha valaki bepancsolt volna oda egyet.
- Nem is pont a fájdalom, ami elszomorít - teszem hozzá elgondolkozva, megint a szőnyeget meg a férfi foteljának a lábát tanulmányozva, révetegen.
- Hanem az, hogy bántanak. Hogy nem értem, miért teszik és miért jó nekik ez. Nem értem, miért akarna bárki ártani valaki másnak - magyarázom búsan, immáron ismét Dr. Meyers szemébe nézve, közben észre sem véve, hogy csaknem felfedem a titkomat, amit az imént rejteni próbáltam. Hiába, nem az erősségem a tettetés és hazugság. Mondjuk nem is szándékom.
- Viszont a harcművészet pont azért tetszik, mert ott nem ez a lényeg. Inkább az önvédelem. Meg ott ellenfelek vannak és nem ellenségek. Liam bácsi sem azért csinálja, hogy ártson másoknak, hanem megtanítja az embereket megvédeni magukat - lendülök bele megint egy kifejtésbe, már nem is gondolva arra, miket kérdeztek tőlem eredetileg. Csak ontom magamból mindazt, ami a fejemben kering, mintegy magamat is győzködve saját okaimról. Hiszen, valljuk be, a természetemhez nem feltétlenül ez a sport illik. Viszont mivel engem minden érdekel, a bácsikám életének pedig fontos része ez, így adja magát, hogy bele akarjak vágni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Nagyon bizkodó velem kapcsolatban és azt látom rajta, egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy alkalmas legyek belevágni valamilyen harcművészetbe. Igazán nagy reményekkel hallgatom. Mikor arról a 4 F-ről kérdez, gondolkozom kicsit, aztán megrázom a fejem. Elképzelésem sincs, mi lehet az.
Lesütöm picit a szemem, mikor a szülőket említi. Hiszen az enyémeknek nem volt idejük nekem bármit tanítani. De ha lett volna sem tanítottak volna engem arra, hogy bántsak másokat. Szerintem. Amennyire tudom, jámbor emberek voltak. A nevelőim meg folyton azt hozták föl, hogy a nyugalom a véremben van. Oké, mondjuk inkább nevezték mujaságnak meg tesze-toszaságnak, sőt, talán még életképtelenségnek is, csak én az ilyeneket nem jegyzem meg és nem is figyelek rájuk.
Rendesen felszalad a szemöldököm a felvinnyogásra, és kiváncsian várom ki a doki magyarázatát. Mikor kisül az ok, arcom egészen felragyog. Széles mosollyal figyelem őt.
- Ismeri a bácsikámat? - kérdezem rajongva, olyan végtelen örömmel, mintha most derült volna ki, hogy ugyanaz a kedvenc együttesünk, a kedvenc színünk, a kedvenc lényünk, a kedvenc ennivalónk és a kedvenc illatunk is egyszerre. Ezután persze próbálom kicsit rendezni magam, hogy visszatérjünk a komoly tárgyra, dehát ez nagyon jó hír. Ismeri Liam bácsit, akkor mostmár ért mindent. Legalábbis én így képzelem. Érti, miért akarok tőle tanulni. Hiszen fantasztikus. Ezt mindenki tudja, aki ismeri.
- Ilyesmire gondoltam én is. Szívesebben tekintenék rá sportként, jellemfejlesztőként, komolyabb időtöltésként. Nem az erőszakra koncentrálnék, hanem a technikákra és az egész eszmére - ontok ki magamból nagy hévvel olyan szavakat, amikről talán nem is gondoltam, hogy ismerem őket, legalábbis hangosan még soha nem mondtam ki őket, az biztos. Pedig az, ahogy most megnyilvánulok, talán inkább megfelelne a korommal szemben támasztott elvárásoknak, mint azok a kifejezések, amiket általában használok és az a hangszín, amiben általában beszélek. A vonásaim és az alkatom még csak-csak megfelel tizenöt éves létemnek, a lelkem viszont közel sem. Mármint a közmegítélés szerint. Én nem érzem, hogy gond lenne velem és akik szeretnek és törődnek velem, szerintem ők sem. Más meg nem számít, igaz?
- Csak attól tartok, hogy amint sor kerül az első küzdelemre, ki fogok hátrálni. Vagy ha nem is elsőre... még ha bírom is kicsit, de... később kiszállok és... és akkor szégyent hoznék Liam bácsira - térek vissza aggályaimra, az utolsó szavakat szinte már csak elmotyogva, alig érthetően, lesütött szemekkel. Picit megköszörülöm aztán a torkom és visszanézek a férfira, várva, mit gondol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Nagy hozzáértőn, homlokráncolón bólogatva hallgatom, ahogy kifejti a 4F-et, közben pedig azon vagyok, hogy felfogjak belőle bármit is. Sejteni sejtem meg érezni érzem, miről szólhat mindez, azonban egészében nem jutnak el hozzám az egyes monentumok. Hosszú perceket kéne elidőznöm egy-egy mondatán, hogy megfejtsem. Nem mondanám magamat butának, azonban lángelmének sem igazán. Annak egyáltalán nem. Mondjuk nem is mondanám magam semminek, mert nem szoktam a szellemi képességeimen töprengeni. Meglehet, ez a tény talán jellemzi is őket.
Elmosolyodom, amikor méltatja az ötletemet. Örülök, hogy tetszik neki, mert szerintem is ez lehet a járható út, hogy ha nem az jár a fejemben végig, hogy mindazzal, amit csinálok, árthatok valakinek, hanem az, hogy fejlődök tőle és olyan képességeim kerülhetnek felszínre, amelyekről nem is hittem volna, hogy léteznek. Vagy éppen olyan dolgok tetszenek meg, amikről nem is gondoltam, hogy tetszhetnek. Na jó, ez nem feltétlen, hiszen pontosan tudom, hogy nekem bármi képes tetszeni.
- Türelmes lennék vele és figyelnék rá, hogy fokozatosan haladjunk, az ő tempójában - felelem egy kis gondolkozás után, miközben olyasmit képzelek magam elé, hogy mondjuk megtanítom egy nálam fiatalabb háztársamat zongorázni. Nem mintha én tudnék, vagy egyáltalán értenék ilyen szinten a zenéhez, valamint az sem elmondható rólam, hogy bármiben kiemelkedő lennék. Pont ezért választottam hasraütésszerűen egy példát magamnak. Mert valósághoz közelit nem tudnék, viszont valami fogódzót csak kellett találnom.
- Nem hiszem, hogy bármikor is lemondanék róla. Csak akkor, ha abba akarja hagyni - válaszolok a másik kérdésre is eltöprengve. Nem tudom elgondolni azt a helyzetet, amikor én bármikor is azt feltételezzem valakiről, hogy nem képes valamit elérni, főleg azt nem, hogy ehhez ne kapja meg tőlem a maximális támogatást.
- Hát... öm... - pislogok a Liam bácsis kérdés után.
- Igazából nem tudom - mosolyodom el zavartan.
- Mindig azt látom rajta, hogy... hogy büszke rám - válik a mosolyom őszintévé, megilletődötté és a torkomban egy kellemes gombócot érzek megnőni. Igen, van olyan is, hogy kellemes gombóc.
- Talán csak félek, hogy ez megváltozhat - vonok vállat, komolyabb arccal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A doki okfejtését hallgatva tekintetem még az eddiginél is áthatóbban kezd csillogni, ezt pedig a remény teszi vele, amit ő táplál belém most. Igaza lehet. Sokkal valószínűbb, hogy Liam bácsi értékeli majd az igyekezetemet és örülni fog annak, hogy érdekel, amit csinál, semmint rögtön ostoba elvárásai lennének velem szemben. Lesütöm kicsit a szemem és egészen komolyan elgondolkodom ezen az egészen. Még a homlokomat is ráncolom hozzá. Elképzelem, ahogy bejelentem bácsikámnak, hogy kipróbálnám a harcművészetet, és lepörgetem magam előtt a lehetséges reakcióit az alapján, amiket eddig tapasztaltam tőle. Egyik válasza sem olyan, amitől tartanom kéne. Úgyhogy lassan, de biztosan bólogatni kezdek.
- De. Igen. Igaz - nézek vissza rá, hálásan elmosolyodva.
Aztán megkapom a kis elgondolkodtatót tőle. Megnedvesítem kicsit a számat, és miközben elmélkedek ezen, helyezkedek ültömben, ruhámat is igazgatva kicsit.
- Az, hogy a sikerért folyamatosan dolgozni kell, mert nem marad meg csak úgy. Meg, hogy mindent ki lehet javítani. Helyre lehet hozni, ha hibázunk - húzom fel a vállamat, fejtegetés közben. Tudom, hogy igazából csak kibővítettem ezt a mondást a saját gondolataimmal, de ez jutott eszembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

MITZINGER prof
a gyengélkedőzésem másnapján a tanári előtt | az új tanév elején | x



Baglyom érkezett. Az apropója nem más, mint a tegnapi incidensem, melynek során bizony alaposan megagyaltak. Nem is tudom, szeretek ilyen változatos, fura kifejezéseket használni rá magamban, attól talán kevésbé tűnik komolynak. Vagy fogalmam sincs. De emiatt kellett most ide a tanárihoz járuljak. A levél a házvezetőmtől jött, akit a javashölgy értesített a sajnálatos esetről. Mondta is nekem, hogy ezt teszi. Mitzinger prof meg rögtön tájékoztatta bagollyal a bácsikámat, akit előtte viszont felhívtam, inkább tőlem tudja meg, mi történt. Irtóra nem volt könnyű, addig életemben egyszer telefonáltam fel őt, akkor nem ilyen kellemetlen ügyben. Elég az hozzá, még az ötletet is Lau adta, hogy így hamarabb értesíthetném. Hiszen én csak hurcolom magammal azt a felrúnázott, összecsukható készüléket, viszont általában mindössze zseb- vagy táskanehezék szerepet tölt be. Tökre nem jut eszembe használni.
Őszibe fordult már rendesen az időjárás, így uniformisom ismét teljes, már a talárt sem a hátizsákomban hurcolom, hanem rajtam ékeskedik, prefektusi jelvényem rajta csillog mellkasomon. Megérkezem az ajtó elé és egy nehéz sóhaj után bekopogtatok. Ide nem ront be csak úgy az ember. Nem is emlékszem, mikor jártam itt utoljára. Nem vagyok sűrű látogató, ahogy a diákok nagy része nem az. Ami így van rendjén. Nem vagyok vele tökéletes tisztában különben, miről szeretne beszélni a HV, ám erős sejtéseim nyilván akadnak. Izgulok is rendesen. Meg fogalmam sincs, mit érezzek ezzel kapcsolatban. Próbálok elvonatkoztatni attól, ahogyan ez az otthonban ment anno, ahol rendszeresen szekáltak a többiek, meg másokét is, szóval nem kaptak túl nagy hangsúlyt ezek az alkalmak. Próbáltak valamennyire utánajárni, kik a rendbontók - dehát voltak is erős tippjeik és így állandóan fegyelmezett bentlakók -, viszont beárulni nem árultuk egymást. Ott éltünk egy hatalmas kupacban, a spicliknek végük volt. Még jobban, mint egyébként. Ezt mindenki tudta. Ez volt a természetes. Mélyen hallgattunk. Azonban már régen nem az árvaházban vagyok. Csak éppen azóta nem történt velem ilyen. Ennyire komolyan nem. Hála Istennek - tegyük hozzá. Azonban így tényleg tanácstalan vagyok, hogyan viselkedjek. Mindegy, próbálom nem túlgondolni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
hétköznap kora délután egy beugróban | az új tanév elején | x



Pompás nap lesz ez a mai! Tökre régen voltam már Rileynál, úgyhogy megfenyegettem, hogy beugrom hozzá. Gondolhatjátok, mennyire megijedt. Aztán, ahogy az imént bandukoltam itt a folyosón, tervezgetve, vajon beállítsak-e már most hozzá az otthonába, egyáltalán ott lelem-e már, vagy előbb még lófráljak el valamerre, mikoris megláttam nyakigláb valóját az irodája előtt. Vigyorogva a nyomába eredtem, megszólítottam. Jókedvűen üdvözöltük egymást, aztán bejelentettem, hogy igazából nekem vége a napnak, úgyhogy hozzá indultam épp. Kiderült, neki sincs már más mára, eldöntöttük tehát, hogy együtt indulunk haza hozzá. Mielőtt viszont ezt megtehettük volna, megtorpantam, zsebeimet tapogatva. Nem találtam a kulcsom. Az a helyzet, folyton ezt csinálom. Mindig azt hiszem, hogy elvesztettem a dolgaimat, ám állandóan előkerülnek valahonnan. Abban a reményben, hogy ez most is így lesz, kértem a dokit, várjon egy pillanatot. Ekkor húzódtam be ebbe a beugróba, ahol most is vagyunk. Itt van egy asztal, amire rárakhatom a hátizsákom és kutathatok benne, ő meg addig a hátsóját teszi le rá, várva engem és a kutakodásomat.
Hála Istennek, meglelem a kulcsomat. Megkönnyebbült sóhajjal veszem elő az egyik oldalzseb mélyéről. Viszont más is a kezem ügyébe akad, ahogy belenyúlok: a cukorka karkötő, amit még Candylandben készítettem a férfinak. Az se ma volt. Én pedig mit össze kerestem, hova raktam az ajándékát. Viszont most megvan. Pont jókor! Átadom hát neki, elmesélve, hogy én készítettem. Csupaszín kis édes körök vannak felfűzve a szintén ehető madzagra. Felpróbálja, megköszöni, aztán visszarakja a zacskójába, nehogy hirtelen megegye. Odahajol és megölel engem. Jó, hogy ül az asztalon, így egy magasságban vagyunk. Kellemes szusszanással magamhoz szorítom, hátát simogatom mososolyogva. Hosszú kezét tarkómra csúsztatja lágyan, beleborzol hajamba. Csöndeset nevetek és megcsókolom borostás arcát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
másnap délelőtt a folyosón | az új tanév elején | x



A Rileynál lógás már megint fantasztikus volt. Még annál is fantasztikusabb! Teázgatás, nassolás, Freuddal szerelmeskedés és ráadásul hihetetlen klasszul elbeszélgettünk mindenféléről. El sem tudom mondani, mennyire jól esett. Ezekben a napokban, amikor sajnos még mindig oda kell járuljak olykor egy-egy tanerőhöz a megverésem kapcsán, igazán üdítő volt egy ilyen délután. Meglehetősen vidáman baktatok hát, megint ezen a folyosón áthaladva. Mellettem elesik valak a saját orrában. Ez itt a fejetlenségek birodalmában megszokott. Ettől függetlenül persze odalépek hozzá, segíteni. Megyek aztán tovább, csakhamar összerezzenve egy hirtelen felrikkantó festménytől. Utána nevetve kapok a mellkasomhoz. Őrület, mi van itt folyton. Éppen csak leengedem a kezem, amikor valamivel előrébb meglátom barátnőmet. Sugárzón mosolyodom el, figyelve, amint épp elköszön valakitől.
- Lau! - szólok oda neki, magasan intve, aztán lépdelek is felé lendületesen.
- Szia - állok elé, igazítva egyet táskámon.
- Most van neked is lyukasórád? - kérdezek rá, összeszűkített szemmel, hiszen nekem az van és úgy rémlik, azt beszéltük, neki is. Irtó jó volna, akkor ilyenkor mindig találkozhatnánk ebben a tanévben. Persze, próbálok nem ennyire előre szaladni, hátha nem is így van, vagy ha igen, betervezett ő már más programokat ekkorra. Viszont mivel immáron dolgozó lány és így a héten több délutánja is teljesen foglalt, valószínűleg érdemesebb lesz ilyen alkalmakat is találnunk az összefutásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a folyosó közepén | az új tanév elején | x



Közelebb érve még egyből ugyan nem, ám válasza után, ahogy már végre túlvagyok az első örömön, hogy megláttam, van érkezésem észrevenni, hogy... nem is tudom. Nincs jó bőrben? Picit végigpillantok rajta.
- És... van kedved mondjuk sétálni? Vagy csak leülni kicsit beszélgetni? -  nézek körbe, ezt az utóbbit hol lehetne megejteni. Valamivel arrébb tudom, hogy van egy ilyen társalgórész féle, már a folyosó végén, amire azt mondják, oda nem mindig jut el a fejetlenség átka. Bárpedig valamiért az a sanda gyanúm, inkább csak láblógatna most a lány, mintsem caplatna.
- Ó, csodás! - kerekedik el a szemem, mint mindig, amikor lázba jövök.
- Átmentem Rileyhoz. Heverésztünk, zenét hallgattunk, cicáztunk... elvoltunk - bólogatok derűsen, aztán elém kúszik, mikről társalogtunk, amitől gyorsan be kell nedvesítenem kiszáradó számat és picit fixíroznom kell a márványlapokat. - Igen, ez... ez volt tegnap - bólogatok, ismét barátnőm szemébe nézve, félszegen zárva kissé a történetet. S míg enyhe zavartságom, izgatott vibrálásom a jámborszarvassal eltöltött idő és a felmerült témák okozzák, másnak is hathat. Viszont mivel nekem sejtésem sincs semmiről, fel sem merül ez bennem.
- És veled? - kérdezek vissza, remélve, hogy ezzel választ kapok arra is, miért tűnik olyan kimerültnek. Igen, azt hiszem, annak tűnik. Kimerültnek. Talán csak amiatt, mert elkezdődött a suli, ő meg még melózik is mellette? Rá kell még állnia?
- Figyelj, ha ilyenkor mindkettőnknek lyukasórája van mindig, talán... ez lehetne valami állandó találka alkalom - csúsztatom zsebembe kezeimet és mosolyogva vállat vonok. - Mit szólsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a folyosó végén | az új tanév kezdetén | x



Már lépek is ki a kis társalgórész féleség felé.
- Nem - rázom a fejem, egyszerűen felelve az ottalvós kérdésre. Talán egy picit összevonom a szemöldököm, mert közben elgondolkozom, aludtam-e valaha Rileyval. Úgy értem, azt tudom, hogy ott nála nem aludtam. Mármint éjszakázni nem éjszakáztam nála, nappal bedobtam már egy-kétszer a szunyát a kanapéján, az igaz. Ő sem aludt nálunk. Nem, nem volt még ilyen.
- Ó - pillantok barátnőmre magam mellett, ahogy haladunk a folyosó vége felé, ezzel a kis hanggal fejezve ki együttérzésemet a kialvatlanság miatt. Sajnálom a dolgot. Akkor jól látom rajta, hogy fáradt. Valószínűleg emiatt nem olyan túlzottan lelkes az ötletemet illetően. Egyetért meg minden, viszont máskor sokkal kicsattanóbb szokott lenni. Mindegy betudom tényleg a kimerültségnek és csak bólogatva mosolygok rá, zsebrevágott kézzel. Akkor ezt megbeszéltük.
Miközben hallgatom, amit ecsetelget, megérkezünk a kis kanapés, puffos pihenőrészre. Klassz, mert tök üres. Jól elfoglalhatjuk. Le is dobom a táskám a kanapéra és lehuppanok rá, megemelve aztán a szemöldököm.
- Én? - kérdezek vissza és elmerengek, mire gondolhat.
- Hm. Nem tudom - rázom meg végül a fejem mosolyogva, ugyanis tökre nem emlékszem arra, hogy ezen a folyosón voltunk Rileyval és bennem különben sem úgy maradt meg a találkozás, hogy "nagyon örültünk egymásnak". Csak a szokásos formánkat hoztuk, ráadásul egy elszigetelt részen, amivel kapcsolatban bennem fel sem merült, hogy ott bárki látott minket. Pedig miért ne tette volna? Ahogy azt tudjuk, ez meg is történt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



Mosolyogva nézek végig rajta, ahogy elkényelmesedik. Remélem, kipiheni most itt magát egy kicsit. Ráfér. Örülök, hogy eszembe jutott ez és nem citáltam sétálni. Hátradőlök én is, eléggé lecsúszva ülvén, könnyed terpeszben, egyik kezem a karfán, a másik combomon hever. Egyre jobban összevonom szemöldököm, ahogy részletezi, mit látott. Hú, ez nagyon ismerős. Félreeső rész, ölelkezés, hajba túrás... hát persze!
- De, engem láttál! - jelentem is be neki lendületes derűvel, ahogy végre képbe kerülök. Még el is emelkedem a háttámlától és jobban Lau felé fordulok.
- Igen, már emlékszem, Rileyval összefutottunk a folyosón, ami tök jól jött, mert úgyis hozzá akartam menni - taglalom neki akkor már, miként zajlott pontosan. Rám jellemző módon pedig nem veszem észre a lány ezzel kapcsolatos zaklatottságát. Viszont érzek valami kellemetlenséget azért. Csak nem tudnám meghatározni. Az azonban megint morfondírozásra késztet, miért pasinak hívja őt. Hiszen ismeri, ő a pszichológusa. Vagy... á... értem már...
- Jaaa, te nem szoktad őt ebben az alakjában látni, igaz? - osztom is meg vele rögtön a gondolatomat. Így már minden világos. De akkor miért érzem úgy, hogy mégsem az? Várjunk csak... hogy értette, hogy megnyugtató? Mi megnyugtató? Kezd zavar költözni belém, ami minden bizonnyal ki is ül az ábrázatomra. Nyelek egyet és inkább elpillantok a nyüzsgő folyosó irányába Még lábamat is enyhén neki állok rázni. Haragszik rám valamiért?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



Ajaj. Ez nem az a vidám, engem meglátva elmosolyodós thomas, nem is a meghatott thomas, sem pedig a jólesően sóhajtott thomas. Nem. Ez a beszélnünk kell valami komoly dologról thomas. Tudtam. Basszus, tudtam. Viszont elképzelésem sincs, mi lehet a baj, úgyhogy inkább beszívok egy mély levegőt, liftező gyomorral és nagy szemekkel barátnőmre nézek. Igen?
Minden szava mintha kétszer olyan hosszan tartana, mint amilyen igazából. Fogalmam sincs, mi lesz a folytatás azután, hogy tudja, mit érzek iránta. Örülök, hogy tudja. És remélem, hogy jól tudja. Aztán elér ahhoz a részhez, érdeklődéshez, vonzódom-e Rileyhoz. Eddig is hatalmas szemeim még jobban elkerekednek és számat is eltátom. Arcom így is marad a második kérdés nyomán is. Éppen csak pislogok egyet. Szívem a koponyámban lüktet, teljes lesz a káosz. Tudattalanul markolok rá a karfára és kezdem idegesen masszírozni combon, amit újfent rázni kezdek. Az imént a döbbenettől leálltam vele. Magam elé kapom tekintetem a kis asztalkára.
- Nem. N-nem. Nincs. Nem - ismételgetem elhalón, fejemet rázva.
- Miért kérdezi ezt mindenki? - nyögöm kétségbeesetten, ártatlan vonásaimat kínlódó, bizonytalan fintorba húzva és hevesen felpattanok a kanapéről. Nem tudatos, amit csinálok, csak egyszerűen nem tudtam ülni már. Járkálni kezdek, mély levegők sorát véve, konokul magam elé meredve. Közben egyik kezemmel szorongatom, markolgatom a másikat. Az igazság egyébként az, hogy nem kérdezi ezt mindenki. A legtöbben nem kérdezik, hanem mondják, utalgatnak rá. Az nevelőotthonban számtalanszor megkaptam ezeket a jelzőket, itt a Bagolykőben meg többek közt egyszer Zsombival hoztak össze minket, ám ez tényleg csak egyetlen a számtalan eset közül. Egyik sem nagy szám, azonban így összeadódva, főleg ennek a mostani beszélgetésnek a fényében már zavaróak. Akkor még nem is beszéltünk a bácsikámról ugye és hát Riley... jó ég, olyan furán érzem magam.
- Miért kérdezed ezt? - állok meg végre és nézek le a lányra, megviselten, tanácstalanul pislogva rá, várakozón. Mi ez az egész?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



Már miközben felteszem neki a kérdésem, elkezd befurakodni egy válasz zavaros gondolataim közé. Egy egyértelmű válasz, csak még nem akarok tudomást venni róla. Ám ez ugyanaz a felelet, amit végül ő meg is oszt velem. Amiatt hiszi ezt, amit tegnap látott. Amiatt, ahogyan öleltük egymást Rileyval. Szomorúak lesznek vonásaim. Nagyon szomorúak. Hiszen én is az leszek. Az sem segít sokat, hogy meglátom, a lány is odavan. Aztán felhozza az árvaházat. Azt, amit elmeséltem neki az erdei menedékben. Azt, hogy miket csináltak velem és hogy rám milyen hatással voltak ezek. Vagyis inkább nem voltak. Erre egyenesen elhűlök. Gyorsan folytatom a légzést, amit véletlen abbahagytam. Lehunyom a szemem és markolgatom tovább enyhén zsibbadó ujjaimat. Meg kell nyugodnom. Meg kell nyugodnom. Egy mélyebb belégzés után hosszan fújom ki a levegőt, visszasétálok Lauhoz és leülök mellé, előre dőlve, combjaimra könyökölve, egymásba simítva kezeimet.
- Semmi baj - suttogom, és ez először úgy hathat, mintha magamat nyugtatnám.
- Semmi baj - ismétlem meg aztán hangosabban, immáron a szemébe nézve, hiszen igazából őt akarom nyugtatni. Szavaim pedig őszinték bár, tekintetem ellent mond annak, amit állítok. Dehát van ez így, hogy több dolog igaz egyszerre. Nyelek egyet és búsan pillantok végig rajta.
- Ezért nem aludtál? - kérdezem meg csöndesen. Újrajátszottam magamban most mindent, ami az iménti találkozásunk óta történt és így már egészen más színben látom a tekintetét, a fáradtságát, az egészet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



Lesütöm a szemem. Nem tudta, mi a helyzet. Miket hihetett, atya ég. Megkérdezhetett volna. Rám írhatott volna. Vagy elküldhette volna Sutrát. De talán nem is azzal volt a gond, hogy módot nem talált, hanem nem állt rá készen. Mindegy, csak remélni merem, hogy nem lesz ilyesmi újra.
- Sajnálom - suttogom a kialvatlansága miatt. Nem akartam ebbe sodorni, még ha akaratlanul is történt. Még ha nem is tehetek róla. Nem szabadna ilyet okoznom. Mégis okozok néha. Mintha sehogy nem tudnám ezt kivédeni. Talán nem is lehet. Talán nem állok efölött.
Rátekintek és csak figyelmesen hallgatom. Nyelek egyet arra, hogy fura élmény volt neki így látnia engem valakivel. Nagyon várom, mi jön a de után. Hála csillan a tekintetemben és gyorsan bólogatni kezdek.
- Igen. Nekem igen - erősítem meg az elképzelését és végtelenül örülök, hogy nem nekem kellett ezt elmekegnem. Nem akartam, hogy valami idétlen magyarázkodásnak tűnjön, azonban valami hasonlót szerettem volna a tudtára hozni. Emiatt szomorodtam el annyira az előbb. Hogy az, ami számomra természetes és ami olyan fontos nekem, az őt elborzasztotta. Az benne rossz dolgokat szült. És nem voltam benne biztos, vajon ki tudom-e fejezni, mit jelent mindez számomra és hogy nincs ebben semmi. Vagyis ó, dehogynincs. Rengeteg minden. Csak semmi olyan, amit ő hitt. Már nyitnám a szám, hogy beszéljek még erről tovább, de vissza is csukom, mert rájövök, nem kell ezt ragozni. Érti ő. Ismer engem. Tudja, hogy nyílt színen nem gabalyodok össze így senkivel. Vele sem. Viszont most beláthatott abba, milyen vagyok valaki mással kettesben. Nyilván, naív dolog egy ilyen kis beugrót valami meghitt zugnak érezni, dehát mind tudjuk, hogy végtelenül naív vagyok.
Eszembe ötlik kisvártatva a másik dolog, amit mondott. Az otthon. Hátradőlök és kezeimet karba fonom. Elég kényelmetlen vonásokkal pislogok magam elé.
- Nem tetszett nekem, amit csináltak - mondom csöndesen, ám hangomban idegen éllel. Tőlem idegen éllel. Mintha egyenesen kikérném magamnak még a feltételezést is. Meglehet, bánt engem, hogy ezt felhozta. Nem tudom. Csak hát eleve nem jó emlékek és ezt belekeverni abba, hova vonzódom vagy sem... Igazából nem is teljesen értem az összefüggést. Attól még, mert valaki olyan erőlteti rád magát, aki abba a nembe tartozik, ami tetszik neked, még nem lesz feltétlen az ínyedre. Sőt. Bár lehet, hogy van, akinek igen. Van, akinek könnyít. Én ezt nem tudom. De rájövök, nem kell ennek logikusnak lennie. A barátnőm meglátott engem valakivel összebújva és rögtön megrohanta mindaz, amit tud rólam, aztán valami bizarr masszává állt össze, amiben ez is egy jogos pontnak tűnt. De nincs köze semmihez pedig. Összehúzom magam és egy szusszanással elnézek az egyik üres puff irányába, arcom kissé elfordítva Lautól, miközben próbálom az árvaházbeli társaim kegyetlenkedéseit visszaszorítani magamban oda, ahová ezek az élmények valók: a jótékony homályba. Mert bár bizonyos részeik, azok a hormonoktól tűlfűtött, ízléstelen baromkodások nem hagytak bennem olyan nyomot, amit elvárnának, hogy hagyjon egy ilyen tapasztalás, maga az, hogy ártottak nekem, igenis fájó pont. Persze, hogy az. A pár nappal ezelőttiek fényében főleg. Most talán kicsit még nehezebb is visszahessegetnem őket. De meglesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



De nem csak ezért kérdezi mindenki, nem igaz? Mármint nem is tehetik, hiszen ahogy a lány nem, úgy ők se látnak így másokkal. Szóval nem hogy nem csak emiatt, hanem egyáltalán nem emiatt kérdezik. És szerintem barátnőmben sem csak ezek a tényezők játszottak szerepet. Elég sokat töprengtem már mindezen. Kénytelen voltam. Igazából egész konkrétan azon, vajon igaz-e. Vajon meleg vagyok-e. Mert valahogy újra és újra mindenki ezzel jön. Viszont akárhogy vizsgáltam magam ilyen szempontból, akárhogy agyaltam azon, érzek-e bármit fiúk iránt, mindig arra jutottam, hogy nem. Bár nem csak erre. Nade a lényeg, hogy persze, tudom, baromi érzékeny srác vagyok meg érzelmes is és barátságos. Igen. Meg talán néha sokaknak túlzsokba menően udvarias, és nem bámulom meg a lányokat és nem mondok róluk olyanokat, amiket a többiek. Se szembe, se a hátuk mögött. Igen. Ugyanolyan kedves vagyok egy csinos lánnyal, mint egy akármilyen fiúval, vagy mint egy olyan lánnyal, aki mások szerint nem olyan csinos. Igen. Meg nem nézegetem úgy a másik nem tagjait, nem legeltetem a szemem sehol. Igen, tudom. De ez... ettől még nem vagyok meleg. Erre jutottam. Nem, én csak ilyen vagyok. Mások viszont egyből másra gondolnak. Téves dolgokra. És nem az a bajom, hogy melegnek hisznek, hanem az, hogy annak hisznek, ami nem vagyok. Egy ideig még elengedem ezeket, viszont amikor a barátnőm is ezzel jön, azt hiszem, az az a pont, amikor érthető, hogy besokallok. A lényeg, hogy szerintem mindezek, amiket felsoroltam, szintén megbújhattak Launál is. Ha a fiúk tetszenének, az igazán sok mindent megmagyarázna. Igazán sok mindent. Akár a mi kettőnk kapcsolatában is. Csakhogy nem a fiúk tetszenek.
- Jobb, hogy megkérdezted, mintha csak forgatod magadban. Jobb, ha tudom, miért feltételezted - vonok vállat, továbbra se nézve rá, és mozdulatom laza bár, hangom sírásra álló. Ja, erről az érzékenységről beszéltem. Ha nem abban a vidám, felhőtlen állapotban vagyok, ami az életem nagy részét jellemzi, akkor máris gyűlnek a könnyek. Sőt, néha ugye a boldogságtól is. De ennek aztán igazán semmi köze semmilyen irányultsághoz, dehát sokan összekötik. Ez van. Mindegy.
Találka? Milyen találka? Ja, igen. Rándítok egy mosolyt a számra, de ennyi. Sajnos nem tudok váltani most erről. Még túl sok minden van bennem. Őt egy éjszakán át tartotta fenn, amit nem tudott, nekem nem fog két perc alatt mindaz eloszlani, amiket biztosan tudok és amik most itt kavarognak bennem, körülöttem, mindenütt. Mondani akarok valamit. Tisztázni akarok valamit, csak egyszerűen nem áll össze még. Rázni kezdem a lábam megint, ahogy továbbra is karba tett kézzel ülök. Tekintetem ide-oda jár a társalgó különféle pontjain, ahogy próblom összeszedni magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



Lassan, de biztosan felhagyok a lábam rázásával és már nem zsibong úgy bennem minden. Kikristályosodik, aztán letisztul. Magam mögött hagyom ezt az egész félreértést, a rossz emlékeket, a feltételezéseket, mások piszkálódásait, a lány álmatlan éjszakáját. Ebben nagyon jó vagyok. Egy pillanat alatt kerülök ki a mélyből, hogy aztán a kimászás fáradtsága talán még rajtam üljön, viszont a gödörrel már mit sem törődök. Kijutottam. Vége. Van nekem bőven más, amivel foglalkozzak.
Oldalra pillantok barátnőmre. Elaludt volna? Az sem lenne baj. Akkor elmondanám neki később. Rá is férne a pihenés. A légzése viszont nem olyan. Meg mocorog kicsit. Nem alvósan mocorog. Aprót nyalok a számon, próbát téve.
- Lau? - szólítom meg lágyan, hogy ha tényleg elszundított volna, erre ne rezzenjen fel. Ám ébren van ő. Amint rám figyel, torkot köszörülök, lesütve szemem kicsit közénk.
- Azt... azt kérdezted, vonzódom-e Rileyhoz meg úgy a fiúkhoz általában... - idézem fel ezt a momentumot, ám teljesen tárgyilagosan, csak felvezetésül. Olykor picit a lányra pillantok, de főleg inkább nem. Szeretném ezt normálisan kifejezésre juttatni és még nagyon képlékeny bennem is, félek, hogy ha őt figyelem közben, elterelődöm a gondolataimtól a reakciói miatt, vagy úgy egyáltalán miatta.
- Ahogy mondtam is, nem. Nem teszem. De különben az van, hogy én nem... öm... - tessék, még így is, hogy koncentrálok, így se vagyok képes határozott és összpontosított lenni. Már egy ideje nincsenek karba téve kezeim különben. Csak ölemben gyűrkélem őket, vagy éppen combomat dörzsölöm feszített tenyérrel. - Nem hiszem... - fejezem ki magam inkább így, de érződik, eredetileg nem így akartam. Út közben finomítgatom még. - Nem hiszem, hogy vonzódnék bárkihez is - mondom ki végre szelíden, mégis szilárdan. Mintha az a nem hiszem ott se lenne. Tán szükséges sem volt. Nekem viszont jól esett. Megkeresem Lau tekintetét utána. Azt már a tudomására hoztam pár hónapja, hogy nem kifejezetten foglalkoztat a szex. Ez viszont sokféleképpen értelmezhető és ezer fokozata lehet. Érthetem úgy, hogy másokhoz képest nem foglalkoztat annyira nagyon. Igazából ezt így is gondoltam. Talán most is így gondolom. És na igen, szerintem amiatt is lehetne melegnek hinni, hogy ilyesmit közlök a barátnőmmel, feltételezve, hogy ezzel akarom megúszni, hogy vele, egy lánnyal közel kelljen kerülnöm. De ez most csak eszembe jutott. Most nem ez a lényeg. Most nagyon is más a lényeg.
Olyasmit mondtam most ki, amit még eddig soha nem mondtam és gondolni sem gondoltam ilyen egyértelműen. Csak körvonalazódott. Csak egy érzés volt. Mivel azonban az egésznek nem volt szerepe az életemben, nem nagyon törődtem vele, hogy átvegyem magamban. Hogy rájöjjek, mik vannak bennem. Viszont mostmár barátnőm van. Mostmár igencsak a gondolatköröm része.
Felhúzom kicsit vállaimat és lágyan rázom a fejem, még a szavaim lecsengéseként, arcát figyelve. Kicsit félek, ha őszinte akarok lenni. Mert fogalmam sincs, létezik-e ilyen és ha igen, ez normális-e. Én annak érzem magam. Meg fogalmam sincs, nem riasztom-e el ezzel Laut. Hiába tudta rólam, hogy nem hajtom úgy a testiséget, mint mondjuk a többi korombeli srác, hiába volt már erről beszélgetésünk is, az egy egészen más szint, mint az, amire most rávilágítok. Megmagyaráznám, ha nem érti, hogy értem ezt, vagy csak úgy egyáltalán, szívesen pontosítanék, azonban előbb kivárok, egyáltalán mit szól és hogy esetleg van-e valami kérdése. Talán könnyebb lenne, ha lenne. Nem akarok csak úgy elkezdeni mindenféle példákat hozni vagy én nem is tudom. Istenem, tökre izgulok. Közben meg valahogy, mintha megkönnyebbültem volna. Igen. Kifejezetten.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



A nagy pillanatom után barátnőm visszahajtja szőke fejét a térdeire. Ennyi? Kész? Tudomásul vette és ennyi? Vagy mi történik most? Elég értetlenül figyelek, aztán elnézek róla kicsit, végiggondolva, mit mondtam. Pedig tök összeszedettnek tűnt. Oké, az túlzás, de sallangmentes volt. Akkor mégsem? Nem jól mondtam valamit? Vagy ez ennyire érdektelen dolog? Esetleg ő már úgyis tudta? Honnan tudta volna?
Összerezzenek picit, mikor hirtelen mégis felém fordul. Zavartan nevetek egy halkat a kis ijedelmem miatt, dehát éppen tisztára elgondolkoztam és nem hittem, hogy ő fáziskéséssel reagál majd rám. Márpedig mintha erről lenne szó. Úgyhogy visszaváltok a pár másodperccel ezelőtti, várakozó arcomra. Érkezik egy kérdés. Egy nem egyszerű kérdés. Hiszen nem túl konkrét. De próbálom összekapni a gondolataimat. Bólogatok kicsit, hogy lássa, eljutottak hozzám a szavai és azon vagyok, hogy megkapja a választ.
- Tetszeni tetszenek emberek. Mármint, van, akit szebbnek tartok, klasszabb a stílusa szerintem, vagy szimpatikusabb a kisugárzása, mint másoké meg ilyesmi. Akire szívesebben nézek, akitől jobb... jobb érzéseim vannak - írom valahogy körül, mi az, mikor tetszik valaki. Ám szerintem kiérezni a szavaim lágyságából, hogy nem romantikus tetszést értek ezalatt. Nem azt taglalom a kedvesemnek, kik miért jönnek be. Mert pont ezaz, hogy olyan nincs, hogy bejönnek. - De valahogy úgy veszem észre, hogy olyasmit nem váltanak ki belőlem, mint másokból. Tudod, ahogy a srácok izmairól beszélnek meg a vállaikról, meg ahogy a lányok alakjáról és... és mondjuk a fenekükről... - mosolyodom el helyesen zavaromban. Aztán koncentrálok megint - Vagy akár úgy, ahogy van, magáról egy akárkiről, hogy milyen jól néz ki és hogy... nem tudom... milyen dögös meg hogy egyben van. Szerintem, amit mások ilyenkor gondolnak vagy éreznek, azt én nem érzem meg nem gondolom - nézelődöm most kicsit a plafon felé, orromat ráncolva, ahogy egyensúlyozgatok a mondandómban. Nem azért, mert kényes, hanem mert érthető akarok lenni. - Engem nem... hoznak úgy lázba - fogalmazom meg ilyen nagyon szépen, hogy nem indulok be. Míg egyesek kimelegednek egy sármos mosolytól, mások meg izgalomba jönnek egy ajakbeharapástól vagy egy formás kebeltől, velem semmi nem történik. Semmi. Nincsenek vágyálmaim, piszkos kis fantáziáim. Semmi. Nem is voltak soha. Vagyis hát... hm. Hirtelen lesütöm a szemem és somolyogni kezdek valamin, ujjaimat birizgálva ölemben. Megnyalom a számat.
- De... - lehelem, már ezt az egy kis szót is tele jóérzéssel, csaknem érzékien - ... te igen. Te már igen - nézek Lau szemébe, megejtve ezt a helyesbítésfélét, miután megelevenedett pár emlék. Az a kis már pedig nem azt jelenti, hogy na te aztán igen, hanem az tényleg időt jelöl. Nem mindig vonzódtam hozzá. Tetszeni igazából mindig tetszett. Viszont mostmár vonzónak is találom. Amennyire én képes vagyok ilyesmire, nála ez megtörténik. Tetszeni nemtől függetlenül bárki tetszik, romantikus értelemben viszont a lányok tetszenek - legalábbis úgy voltam vele mindigis, hogy én egy lánnyal szeretnék majd együtt lenni -, lázba pedig a barátnőm hoz. Meg persze ővele a többi is megvan. Micsoda hármas.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

LAU
délelőtt a kis pihenőrészen | az új tanév kezdetén | x



Tény és való, hogy talán nem most kéne megejteni ezt a beszélgetést. Egyáltalán nem meglepő, hogy sokkoltam. Még ha a körülmények nem lennének, akkor se lenne meglepő. Viszont bennem most érett meg ez és ismer, tudja, hogy el kell jönnie egy pontnak, mire ráébredek valamire és megosztom vele. Ez a két időpont pedig nem tud túl messze esni egymástól. Ilyen esetben nem. Nálam nem. Nem ebből a fából faragtak, aki megfelelő alkalmakat keresgél. Van, amire nem is tudom, mi a megfelelő alkalom.
Nyugtalanít barátnőm kifejezéstelensége. Elkezdődik bennem a finom reszketés és a fejembe férkőzik a gondolat, hogy nem kellett volna elmondanom. Hogy hülyeség volt. Hiszen nem változtat semmin. Kettőnk közt aztán a világon semmin. Gondolom. Szóval mi értelme volt? Csak furának fog tartani. Igen, biztos azt fogja hinni, hogy valami baj van velem. Vagy mégis mi jár most a fejében? Aggodalmaskodom itt már megint. Dehát olyan idegenen viselkedik. Borsózik tőle a hátam. De folytatom inkább. Küldetéstudattal magyarázok neki. Hátha javítok a helyzeten.
Végre aztán valami. Végre változik az arca. Hogy miért nem ezzel a résszel kezdtem? Mert általános viszonyulásaimról nyilakoztam, magamról és az érzéseimről a világgal kapcsolatban. Meg hát nekem ugye alap volt, hogy iránta, miatta mit érzek és nem jutott eszembe, hogy amit mondok, az miket sugallhat. Milyen rémes hitek felé terelheti. Vagyis hát nem rémes, csak nem olyan, mint képzelte, remélte. Viszont nincs szó erről. Nincs, ami viszonzatlan lenne.
Átgondolom at összefoglaló kérdését, amihez kicsit ide-odasiklik tekintetem a szőnyegen. Nem akarok elhamarkodottan felelni. Azonban akárhogy csűröm-csavarom, nem tudok mást, mint végülis bólogatni. Nem túl magabiztosan, viszont akkor is az van, hogy minden pontja így van, ahogy mondja. Kérdezi.
- Így valahogy. Igen - adom azért szóban is tudtára, hogy jó helyen kapizsgál. Kicsit sarkított az egész, viszont az vesse rá az első követ, aki... hé, nem, ne vessen rá semmilyen követ! Elmosolyodom, mert azt hiszem, legördül a szívemről a súly, ami előbb ránehezült a semmilyensége miatt. Akkor aztán végképp, mikor feloldódni látszik. Legalábbis szép arcát, amit nemrég még üresség uralta, most pír lepi el. Aranyos zavar. Mi ugrott vajon be neki? Mire jött rá?
A folyosón éppen csak páran lézengenek, hiszen az óra elkezdődött. Már annak, akinek nem lyukas, ugye. Mi meg tovább beszélgetünk a kanapén üldögélve, meghitten. Van mit áttárgyalnunk. Már megint. Meg mindig. Alig vesszük észre aztán, elrepül az idő. Sajnos ideje mennünk.
- Akkor... jövő héten, veled, ugyanitt? - kapom magamra táskámat vigyorgósan. Hiszen nyilván nem egy hét múlva találkozunk legközelebb, ám az állandó találkánk bizony akkor jön el ismét. Maradunk ebben. Fájón, de búcsúzunk és én még elfele menet szétszórom a márványlapokon a könyveimet, ahogy magától kinyílik a táskám. Ez aztán remek, mondhatom. Kikészít ez a folyosó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

MITZINGER prof
a gyengélkedőzésem másnapján a tanári előtt | az új tanév elején | #imokayGIF



Felmosolygok a megérkező, fess házvezetőmre.
- Jó napot Mitzinger professzor - köszönök illedelmesen, ahogy szoktam és már megyek is beljebb intése nyomán. - I-igen... nyugodtabbak - bólogatok. Ugyan nem értem, egészen pontosan mire gondol, én viszont arra, hogy jobban vagyok, a főzeteknek köszönhetően begyógyultak a sebeim, inkább csak picit elgyötörtnek tűnök és az elmúlt egy nap békésen telt. Aludni nem aludtam jól, de az egy dolog. Páran kérdezték, rendben vagyok-e. Szerintem tudják már sokan, hiszen a két rellonos át kellett támogasson a folyosókon a történtek után. Az érdeklődésen kívül bíztató mosolyokat kaptam még. Ha kaptam mást is, azt nem vettem észre. A támadóimmal meg nem találkoztam azóta. Tény, talán éberebben járok-kelek most. Dehát ez majd enyhül. Szóval helytálló a válaszom: nyugodtabbak. A részletekkel nem traktálom őt.
- Nem... semmi gond - rázom a fejem. Nem probléma, hogy ide kellett jöjjek.
- Szükséges lépéseket? - kérdezek vissza. Mik azok? Közben körbenézek a tanáriban. Igaziból nincsenek nagy változások ahhoz képest, mikor utoljára itt jártam. Mondjuk ez most nem is foglalkoztat ám annyira. Őrzöm barátságos kifejezésem, szelíd mosolyom, ám közben egyértelműen feszült vagyok.
- Beszéltünk. Eljött... eljött értem tegnap, hazavitt. Elmeséltem neki, ami történt és... azt mondta, reméli, hogy az iskola intézkedik vagy ő fog - idézem fel a társalgásunk azon részleteit, amelyek lényegesek lehetnek, ám csak utána jövök rá, ez hogy hangozhatott. Elkerekednek szemeim - Mármint... - kezdem kicsit hangosabban, mint akartam. - Nem úgy, hogy... szóval szerintem ő csak úgy értette, hogy... - hebegek, keresve a szavakat, de őszintén, fogalmam sem lehet, hogy értette. Valószínűleg egyszerűen úgy, ahogy mondta. Nem fenyegetés a részéről, csak féltés és az ügyvédi ösztönök. Meg az éjszakai igazságosztó ösztönei, viszont ezen oldala ugyebár számomra ismeretlen, mint mindenki számára. Elég az hozzá, reménykedve nézek a férfira, hogy hiába vagyok képtelen befejezni a mondatom, tudja, mit akarok kibökni.