Nathaniel

Pancser ninja akciója kudarcba fulladt eme kis ballépéssel. Pedig ha észrevétlen maradt volna, talán egy suhintással le tudta volna nyisszantani eridonos társának haját, hogy a sajátjához illeszthesse később. Lehetne belőle a ház skalpvadásza, aki csak a vörös frizurákra izgul. Nemzedékeken át itt riogathatná a gyerkőcöket, később a ház hivatalos szellemeként… Az Eridonban bizony el is éldegélhetne boldogan, hiszen annyi lángoló fejű diákocska jár oda, mintha a klubhelyiségben felállítottak volna egy standot, ahol akciós a vörös hajfesték.
Kénytelen azonban rájönni, hogy arcának elrejtésével nem vált láthatatlanná, vagy ha mégis, akkor Nath valamit nagyon tudhat. Mire ugyanis végre felpillantana a plafonra, egy srác képe tolakszik be látómezejébe, aki éppen a karját böködi, mint valami béna szúnyog. El is hessegetné, ha nem kéne inkább arra koncentrálnia, hogy mi történt. Szóval követte azt a szép hajat, aztán nekiment annak a páncélnak, és most meg itt van ez a gyerkőc, aki… jééé! Hiszen ő az a Hajaszép úr! Úr? Igen, úr!
Örömében egy másodperc alatt felül, majd ugyanilyen gyorsan, ha nem gyorsabban hullik vissza a földre, akár a mérgezett alma.
Sikerült izomból lefejelnie a fölé hajoló srácot. De bizony akkora lendülettel, hogy esélyes, Nathaniel orra immár a csodálatos sérójából áll ki a túloldalon. Lehetne ő az iskola új látványossága. Az ember, aki hátrafelé szagol.
-Ááeiik – közli a nap bölcsességét, miközben még furán nyikkan is egyet. Nem gondolta volna, hogy agylebenyének hirtelen elmozdulása szoros összefüggésben áll könnycsatornáinak eresztésével, de egészen bepárásodik a tekintete a meghatódottságtól. Na meg az iménti kegyetlen ütéstől. Most komolyan, ez a srác Chuck Norris-szal szokott fejre edzeni? Bizonyára lenyom úgy száz fekvőt, hogy csak a homloka éri a talajt.
-Te fiú vagy! – jelenti be következő megállapítását, amit eddig nem sikerült kikövetkeztetnie, lévén csak hátulról látta pajtását. Nem gondolta volna, hogy hímneműek is tartozhatnak a csodálatosan hosszú vörös hajúak kasztjába.
–Azt hiszem, megöltem ezt a lovagot – tekint aggodalmasan oldalra, a szétesett páncélra. Nem ám azon sopánkodna, hogy az ő hibájából lehet, pépessé turmixolódott a fiúcska agya. Mindenesetre egyelőre nem meri megkockáztatni azt, hogy újból felüljön. Esetleg akkor, ha újraélesztést kell alkalmaznia társán.

Leonie

Miután a lány nagyon nem akart válaszolni jó pár másodpercig, Nathanielben felmerült, hogy valójában csak álmodik, mert hát miért is sétálna a valóságban erre egy nyalókás pizsis lányka, ámde hamar rá kellett jönnie, hogy nem, mégsem aludt el olyan mélyen, hogy még délben is az ágyában szundikáljon, mert éppen csak, hogy a lány elvette végre az arca elől a kezét, máris fájdalmas találkozásban részesült Nath orra a csajszi kobakjával, és ez bizony még akkor is kijózanította volna, ha valami csoda folytán alva jár.
- AUUU - összegezte Nath a véleményét kissé vonítós hangszínben, miközben egyrészt szépen lehuppant ő is a földre, másrészt ez úttal ő tapasztotta az arcára a kezét, de csak azért, hogy megnézze, egyben van-e még szegény orra. Valami nedvességet érzett, de csont nem tört, csak a vére eredt el, de hát az még nem olyan nagy baj, kapott már nagyobbat is.
Felnézett, és úgy tűnt neki, hogy a lány sincs sokkal jobb állapotban, és őt figyelve még a neve is beugrott neki óráról, szóval helyesbítsünk, Leonie sem volt jobban, mint ő maga, csak épp nem vérzett semmije. Mázlista.
- Nobej-díjas felfedezés - felelte aztán Nath kissé orrhangon, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy zsebkendő híján az ujjaival fogja össze a fájó testrészt, mielőtt fogná magát, és elvérezne. - Te meg lány vagy - tette meg ő is a bejelentést, bár kevésbé hajtotta a hirtelen felismerés, hiszen ezt már vagy egy hónapja megállapította a másikról, de nem volt benne biztos, hogy nem kapott egy kicsit túl nagyot a lányka buksija.
Aztán a páncélra terelődött Leonie figyelme, és Nath is végignézett a felforduláson, aminek a közepén éppen kényelmesen ücsörögtek.
- Egy reparot neki, és nem lesz semmi baja - biztosította a lányt arról, hogy a páncél még menthető, mert csak darabjaira esett és nem atomjaira, bármennyire is veszélyesnek bizonyultak ma délelőtt egyes eridonos lányok. - Te engem követtél? - esett le aztán hirtelen Nath-nek az a bizonyos tantusz, mert más magyarázatot nem lelt a lány öltözékére és arra, hogy egy lovagi páncélnak rohant neki, ezek szerint éppen menedékkeresés közben.

Emma

Vidáman sétáltam ki a Szirének hajléka nevezetű szobán. Ma volt másodjára rajtam az a nyaklánc, amit a bátyámtól kaptam. Igazából még mindig nem tudom, miért adta,  de aranyos dolog volt tőle, mert nagyon tetszik. Egy igazi arany láncon egy kis tündérlányka formájú medál díszeleg. Hát ez az én gyönyörűséges nyakláncom! Erősen megmarkoltam a tündérlányt aztán elindultam ki a szabadba. Engedtem, hogy fújja a hajamat a lágy szellő, hagytam, hogy fellibbenjen a rózsaszín szoknyácskám. Az ilyen időjárás nekem nagyon kedvező általában, és most is nagyon. Végig jártam a kastélyt. Egy ismerős arcra vártam, de senki fontos, közelebbi ismerősömmel nem találkoztam. A Nyugati szárny felé igyekeztem, a második emeleti társalgót kerestem. Mikor odaértem, lassan kinyitottam az ajtót és bekukkantottam, hátha itt van Amanda, vagy esetleg Lau, de egyikőjüket sem láttam. Leültem egy puffra és akkor elkezdtek a fejemben kavarogni a gondolatok. Annyi minden jutott hirtelen eszembe, hogy nem bírtam leállni.
~Vajon létezik olyan, hogy egy ember teljesen kiüríti az agyát, és nem gondol semmire?~
Szerintem ez lehetetlen! Próbáltam már párszor, hogy ne gondoljak semmire, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Vagy csak bennem van a hiba? Az is meglehet. Egyébként megkezdődtek a vizsgák, és holnap nekem is lesz egy. Lehet, hogy most a szobámban kéne magolnom, de ez tavaly sem jött be, szóval most tanultam és lazítok egy kicsit. Muszáj néha pihenni! Teljesen elbambultam, mert annyi mindenen gondolkoztam, hogy a szemem is megakadt egy fiú arcán, de igazából nem őt figyeltem, csak úgy néztem magam elé. Remélem, nem hiszik azt, hogy megőröltem!

Blanka

Már egy ideje a hálókörletemben ücsörögtem, és a sok könyvet olvasgattam. Már fájt a fejem a sok dologtól, ezért ki akartam enni egy kicsit levegőzni, de menet közben meggondoltam magam.
~ Lehet, hogy csak egy kis társalgás hiányzik!~ úgy gondoltam, ha beszélgettem egy kicsit valakivel, akkor majd utána tanulok. Magamhoz vettem néhány tankönyvet, és a mellkasomhoz szorítva léptem ki a szobából. Farmerben, és egy kék színű pólóban voltam, aminek az egyik ujja lecsúszott a karomra. A nyugati szárnyba vettem az irányt, mert ott mindig találtam ismerős arcokat, vagy éppen új, ismerkedni vágyó embereket. Gyorsan lépkedtem a lépcsőkön, így hamar betoppantam a hangulatos helyre. Nem voltak olyan sokan, mint amennyien szoktak, de azért voltak egy páran.

Emma

Persze nem bírtam abbahagyni a folytonos gondolkozást, bárhogyan próbáltam. Ekkor bejött egy lánya a társalgóba, aki annyira ismerősnek tűnt. Pontosan úgy nézett ki mint az unokatestvérem, Bianka, de nem az lehetetlen, hogy ő itt legyen.
~Most megkérdezzem, hogy ő az, vagy ne?~
Magamban tipródtam egy kis ideig aztán, minden mindegy alapon odamentem az éppen betoppanó lányhoz. A hangom hangos volt, de kicsit azért bizonytalan.
-Szia. Te vagy az Bianka? -kérdeztem vidáman. Csak remélni tudtam, hogy nem tévesztem össze senkivel, mert akkor elég furcsa lenne, hogy a saját unokatestvéremet nem ismerem meg rendesen.
~Csak legyen ő, csak legyen ő!!!~
Kíváncsian fürkésztem az ismerős arcot, de mikor jobban megnéztem, már nem is tűnt olyan ismerősnek.
~Biztos, hogy nem ő az!! Te jó és, szegény most biztosan zavarba jön tőlem... Szegénykém!~
Elsősnek tűnik. Tisztára úgy néz ki, mint én elsős koromban, csak persze nem olyan a bőrszínünk, meg a hajunk se, de az arckifejezésünk megegyezik.
~Ez vicces!~

Blanka


- Sajnálom, de nem én vagyok! - mondtam, és amikor megláttam a lány pillantását gyorsan hozzátettem.
- A nevem Emma! De a barátaimnak csak Em vagy Emmy! - mondtam, és ekkor rájöttem, hogy nem is hagyom szóhoz jutni szegényt, ezért csak kezet nyújtottam felé. De ekkor kihullottak a könyvek a kezemből, és mind a padlóra estek. Lehajoltam, hogy felkapkodjam őket a kezembe. Először az önismeret könyvemet, majd a bájitaltan. Nem volt ás a földön, de tudtam, hogy magammal hozta az elfelejtett varázslatok könyvet is. Körbe tekintettem, hogy merre lehet, és a lány kezében találtam meg.

/Turnman Katalin & Yarista Palarn/

Felagundon koránt sem az őrület, sokkal inkább a magabiztosság és a cinizmus jelei mutatkoznak. Végig teljesen biztos volt abban, hogy sikerül megúszniuk Katkóval ezt azt incidenst, maradandó következmények nélkül. Ha nem lett volna az, és idióta módjára neki áll pánikolni, akkor lehetett volna őrültnek nevezni. Mindez azonban egyáltalán nem jellemző az öregre, minden helyzetben igyekszik megőrizni a hidegvérét, s óvni magát a felesleges idegeskedéstől. Ilyen korban már a nem a legjobb, ha az ember azzal mérgezi a szívét, hogy folyton zabos valamiért. Ez is az egyik oka annak, hogy szabadidejét szereti egyedül tölteni, hiszen olyankor senki nem háborgatja, s azt teheti, amit igazán szeret. Számára ez jelenti a kikapcsolódást, nem az, ha romba döntheti az üvegházat. Persze, van, hogy ki kell élnie a sok elfojtott dühöt, erre jelentenek remek alkalmat diákjainak kihágásai. Ilyenkor is egy kicsit felszabadul, s igyekszik kihasználni minden egyes percet, amit fegyelmezésükkel tölthet. Katkóval ma ez sajnos másként alakult, de egyáltalán nem mondható, hogy a professzor hibájából. Nem is fontos, lévén hamarosan újra fognak találkozni, s az a találkozás reményei szerint kevesebb problémával jár majd. Nem mintha egy másodpercig is bízna abban, hogy a lány nem képes mindent tönkre tenni a viselkedésével, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. Ha viszont rosszul teljesít a büntetőmunkán, ott helyben kaphat másikat. A sor pedig ugyanúgy folytatódhat, egészen addig, míg kellő eredménnyel nem zárul.
Miután sikeresen kigyógyította a lányt a méreg okozta bénulásból, erős gyengeség lesz úrrá rajta. A varázslat valóban rendkívül megerőltetőnek bizonyult, így szüksége van pár percre, míg képes újra felállni. Közben meghallja Yarista hangját, aki számára idegen szavakat kántálva gyógyítja saját magát. Kimondottan érdekesnek véli a dolgot, s el is tervezi, hogy rákérdez a dologra.
- Miféle varázslatok voltak ezek fiam?
Veti oda neki, még mindig zihálva egy kicsit. Katkó köszönetéből egy percig sem kér, ránézve csak biccent egyet. Yarista közben egy kedves gesztus keretében átnyújtja neki a földről felszedett pálcáját, melyet Felagund ismételten egy bólintással nyugtáz. Nem nagyon szereti, ha mások taperolják a fadarabot, de nem ad hangot mindennek most. Sétabotja markolatát így már vissza tudja helyezni, sokkal kényelmesebb fogást és nagyobb biztonságérzetet nyújtva ezzel. Sokkal egyszerűbb így hordania a pálcáját, hiszen így mindig vele lehet, anélkül, hogy talárjában kellene turkálnia utána. Nem mintha olyan sokszor előkerülne az eszköz, jobban szereti saját szakterülete trükkjeit bevetni.
- Megmarad, miért ne maradna? Értek ahhoz, amit csinálok. Az estét ugyan itt kell töltenie megfigyelésre, majd szólok annak a féleszűnek. Plusz rá kellene nézni majd a vágásokra, horzsolásokra, egyéb kisebb sérüléseire is. Ilyenekre már nem pazarlom az erőmet.
Válaszol a fiú kérdésére. Most, hogy kicsit kipihente magát az ágyon ücsörögve, alkalmasnak látja az időt arra, hogy végre felálljon, közölje a büntetőmunka tényét a fiatalokkal és nyugovóra térjen. Arra, ami következik viszont végleg nem számított. Yarista nyugtázva a választ, melyet adott neki, rögtön Katkóhoz fordul, a lány pedig egy olyan mesébe fog bele, amit az öreg rohadtul nem akart hallani. Undorában visszahuppan az ágyra, nem is hiszi el, hogy ez vele történik. Ez az egyetlen oka, hogy nem lő kábítóátkot egyből a lányra, különben biztos megtenné. Egyszerűen nem létezik, hogy valaki az ő társaságában nekiálljon az idióta szerelmi drámáiról beszélni. Legszívesebben abban a percben elhányná magát, vagy inkább lehányná a két illetőt. Undora és mélységes megvetése az arcára is kiül, sokkal jobban és szembetűnőbben, mint ezelőtt. Mindazok után, amit ma látott, ez az, amitől a legjobban kiakad. Eltörpül a bénító méreg, az utolsó fiola eltörése, vagy akár az üvegház rongálása is emellett. Szimplán csak ezért a monológért, amit a lány előad, kellene, hogy agyon-vissza büntesse. „Elhagyott”, „szeret”, „betöltöttük a tizenhetet”, ismételgeti magában cinikusan az öreg ezeket a kifejezéseket, s legszívesebben hahotázni támadna kedve saját nyomorúságos helyzetén. Komolyan fontolgatja, hogy saját magát kábítja el inkább, s ebben az ágyban tölti az éjszakát, csak ne kelljen több ilyen idiotikus, gyermeki sóvárgást meghallania. Ha rajta múlna, az egész iskolában betiltana mindenféle párkapcsolatot, szerelmi románcot és bugyuta, nyálas viselkedést. Mi szükség van erre egy iskolában? Elvégre is ez egy tanintézmény. Az emberek azért küldik ide a gyerekeiket, hogy azok megtanuljanak valamilyen szinten főzeteket készíteni, a pálcájukkal bánni, megismerjék a történelmüket és hasonlók. Nem azért, hogy megtalálják életük párját, akivel később majd hetedhét országra szóló lakodalmat tartanak, pláne tizenhét évesen! Nem várja meg, míg Yarista akár levegőt tudna venni Katkó kérdésének megválaszolása előtt, s helyéről felpattanva odasétál az ágyhoz.
- Most, hogy befejezte ezt a horrorisztikusan vérfagyasztó történetet, szeretném elmondani a büntetőfeladatukat. Tekintettel arra, hogy maguk miatt tönkrement a növény, aminek a gyűjtésére a mai este indultam, Önök fogják azt beszerezni az erdő mélyéről helyettem. Bagolyban fogom értesíteni magukat, melyben leírom majd, mit hozzanak magukkal, illetve, hogy melyik nap, hol és hány órakor találkozunk. Természetesen csak maguk mennek be az erdőbe, én kint fogom várni Önöket. Amilyen szabályszegők maguk itt ketten, biztosra veszem, hogy remekül ismerik már az erdőt. Ellenvetést nem fogadok el, ne akarjanak nekem megint keresztbe tenni.
Ismerteti velük a feladatot, s figyelmezteti is őket egyben. Esze ágában sincs akár egyetlen percet is tovább eltölteni a két gyerek társaságában, így fogja magát, sarkon fordul és botjának hangos kopogásával hagyja el a gyengélkedőt. Szerencse, hogy nem lakik messze, hiszen akármennyire is próbálta palástolni kimerültségét, biztosan lehúz majd valami bájitalt, ha visszaér a szobájába. Egyrészt, hogy megszűnjön a kezében érzett lüktető fájdalom, másrészt, hogy nyugodtan tudjon aludni az éjjel. Szó sincs arról, hogy megrázta volna, ami történt, s fel sem merül benne, a „mi lett volna, ha...?” kezdetű kérdés, szimplán csak valóban megerőltető volt a varázslat, amit végrehajtott. Fejlesztgetnie is kell még a későbbiekben, az most már biztos. Talán több ilyen esetre volna szüksége, hogy még inkább gyakorolni tudjon, bár ezt nem valószínű, hogy túl etikusnak tartaná az iskola vezetősége. ~Bánom is én... ~  gondolja magában, mikor lenyitja szobájának kilincsét, s egy pillanat múlva már mögötte vágódik be erőteljes hanggal, az a bizonyos ébenfa ajtó.

//Köszönöm a játékot, maguk folytassák csak nyugodtan, ameddig akarják! Hamarosan találkozunk!//

Nathaniel

Váó, ha apukája tudná, hogy nem volt hiába az a sok önvédelmi lecke, amit a lányának adott, tutira egészen bizonyosan nagyon büszke volna rá, és most odadobna neki némi kutyarágcsát jutalomfalatkaként. Igaz, hogy apukája tanításai nagyjából annyiból álltak, hogy „ne állj szóba idegenekkel”; hopp, ez a bekezdés azonnal meg is lett szegve, de van ám folytatás: „ha mégis megtennéd, és rosszul sül el, akkor sikíts és fuss”. Ömm… ezt vörös törpénk egy kicsit továbbfejlesztette.
-Azt hiszem, nincs agykárosodásod. Tényleg lány vagyok – állapítja meg kuncogva, miközben hasra fordul, és két kézzel feltolja magát térdelő pozícióba. Természetesen mindezt a világ összes szenvedésével a fején. Nos, míg neki az önsajnálat folyik le gyermeki orcáján, addig legújabb pajtásának a vér. Kinek hogy. Ozzy-nak valószínűleg egy fél denevér lenne elkenve a szája körül.
-Úúúúristen! – visít fel, minekután fél perc tanulmányozást követően rájön, hogy Nathaniel orrából nem az olvadt haja csordogál. Te jó ég, hiszen kiontotta egy diáktársa vérét! (vörös nap fog virradni, Legolas a megmondhatója)
-Neked folyik a véred! Eltörtem az orrod! Meg fogsz halni! Ne halj meg, kérlek, ezért tuti, hogy vakondként fogok újjászületni! Nem akarok vakond lenni! Feküdj le gyorsan, attól jobb lesz! – Hatalmas igyekezetében, hogy segítsen feltámadni Nath-nek, inkább ismét fellöki őt, vagyis megpróbálja lebirkózni a földre, mert hát a stabil oldalfekvés meg ilyenek… mugli nagyszülőktől sok mindent lát az ember lánya. Nyilván nem minden vasárnapi ebéd után az az első mondata a nagyinak, hogy „Na, gyere papa, beraklak stabil oldalba…”, de előfordul az ilyesmi még a legjobb családoknál is.
-Most ez használ? – remélhetőleg nem verte bele a padlóba a fejét a srác, bár az a fájdalom esetleg elvonná a figyelmét az előzőről. Ráadásul Leonie már majdnem a mellkasán térdepel, hogy jobban lássa, mekkora nagy a baj. Született orvos a szentem.
-Kéne egy zsepi! Van zsepid? Nekem csak nyalókás pizsim van, azt meg nem vehetem le – és még komolyan is gondolja minden egyes szavát. Talán kissé túlreagálja… talán, de nem hagyhatja, hogy itt elvérezzen hajpajtása. A pánik helyét azonban csakhamar átveszi a zavar, amit nem azért érez, mert majdnem betörte a fiúcska orrát, de még azért sem, mert leginkább azzal próbálja a biztonságos földön fekvő pozitúrában tartani az urat, hogy konkrétan rajta térdel, hanem azért, mert mindezek mellett még le is bukott.
-Éééén - haja végét (most épp a sajátjának) birizgálva vonogatja meg vállát.
-Tulajdonképpen nem téged követtelek - angyali mosolyt villant, a kevésbé hatásos fajtából valót. Legalábbis az események lezajlásának fényében annyira már nem is megható egy pár bociszem. Főleg, hogy masnit sem kötött rájuk.
-Én csak éppen erre jártam, aztán láttam, hogy meg akar támadni téged ez a lovag, és jól legyűrtem. Mert... hát... jól legyűrtem, nem? - vigyorodik el. Máskor kissé hihetőbb sztorikat tud kitalálni a szükségben. Ezt a csóró szöveget fogjuk az enyhe agyrázkódására.

Emma

Egy kicsit elkalandoztam, mert eszembe jutott, milyen volt kezdőnek lenni itt, a Bagolykőn. Annyira elvarázsolt ez az egész hely, most meg már megszokottan és lazán sétálgatok a folyosókon. Bár szerintem, igaz, hogy már két éve vagyok itt, de még nem voltam minden helyiségben, ez szinte biztos. A gondolataimból a lány ránt ki, akiről kiderül, hogy nem is az unokatesóm. Sőt, még a neve sem Bianka. Kicsit elkezdtem remegni. Szerencsére neki még nem mondtam el, hogy azt hittem, ő az unokatesóm, mert akkor biztos hülyének nézne, hogy nem bírom felismerni a saját rokonomat. Éppen mondtam volna erre valamit, mikor tovább folytatta és bemutatkozott.
- Bocsánat! Akkor Emma, értem. - szólaltam meg. A lány felém nyújtotta a kezét, gondolom, hogy kezet rázzunk, de abban a pillanatban kizuhantak a könyvek a kezéből. Rögtön utánuk vetette magát, én már csak egy könyvét tudtam megmenteni. Megnéztem a címét.
Elfelejtett varázslatok
Különös. A lány kereste ezt a könyvet, mert gondolom észre sem vette, hogy én már megfogtam. Végül meglátta a kezemben.
-Tessék! -nyújtottam át neki az Elfelejtett varázslatok -at. -Egyébként én Blanka Carson vagyok, de rengeteg becenevem van. Például Blanki, Blani, Blankicsek, Blankácska, és még sorolhatnám. Hívj nyugodtan úgy, ahogy  tetszik!- mutatkoztam be én is, de ezúttal nem próbálkoztunk a kézfogással, mert egyikőnk sem akarta, hogy megint kihulljanak a könyvek a kezéből. -Másodikos vagyok egyébként. Te elsős?- ezt még muszáj volt hozzátennem. Hihetetlen még számomra is, hogy másodikos vagyok. Milyen öreg vagyok már...
~Talán kicsit túl sokat fecsegek? Á, megszokhatták tőlem...~
-Eridonos vagyok. És te? Szeretsz olvasni? Nem rég érkeztél? Melyik szobában laksz? Ha még nincs szobád, költözhetnél hozzánk, a Szirének hajlékába!!- csacsogtam tovább. Közben még egyszer végig mértem a lányt.

Blanka

A kérdések közepette kezdtem eltévedni.
- Őőő...én igen, elsős vagyok, és nincs hálótermem! Még csak most érkeztem! - mondtam, és elmélyülten gondolkodtam, hogy vajon még mit kérdezhetett. Nem jutott eszembe a többi kérdés, ezért elégedetten mosolyogtam, mert azt hittem mindent megválaszoltam. De a lány pillantásából ítélve még közel sem jártam a kérdések végének. Ekkor ugrott be egy másik mondata.
- Ja igen, én is Eridonos diák vagyok! - az órára pillantottam, és rá kellett jönnöm, hogy már tizenöt percet vesztettem. Elakartam menni a lány mellett, hogy leüljek tanulni, de nem volt hozzá szívem. Elég magányosnak tűnt. Meg azért nem árt egy kis pihenés még! Holnap csak Bájitaltan vizsgám lesz! Azt pedig már úgy is tudom.
- Nem ülünk le valahová? - kérdeztem, mikor észrevettem a beálló csöndet a beszélgetésünkben.
- És te mit szeretsz csinálni? Ez a kedvenc helyed a suliban?

Leonie

- Szerintem sincs agykárosodásom, de te nem kaptál egy kicsit nagyot mondjuk... tegnap...? - célzott a vörös herceg finoman arra, hogy a lányka kifejezetten furcsán festett, ám de ki ő, hogy bárkit is megszóljon? Így aztán szépen tovább is lépett, nem forszírozva a dolgot.
Aztán a lányka rájött, hogy Nath vérzik, és olyan hangos sipítással reagálta le, hogy a fiú abszolút meglepődve még az orrát is elengedte, a következő pillanatban pedig már nyomták is lefelé, és csakhamar újra a földön kötött ki, amit annyira nem díjazott ugyan, de mikor meglátta a lány őszintén aggódó arcát, akkor akaratlanul is elvigyorodott. Ejnye, milyen kis habajka nőszeméllyel hozta össze a sors!
- Igen, sokkal jobb így - vigyorgott Nath a helyzeten, magán, és Leonie-n is, aztán megrázta a fejét. - Nem, nem kell zsepi, mindjárt elmúlik, tapasztalat - röhögött csendesen, miközben valahol belül megjelent a kép, hogy ez hogyan is nézhet ki kívülről, és egyre kevésbé bírt a jókedvével.
Aztán kérdezett, a lány pedig picit visszavett az iramból, mintha egy cseppecskét szégyellné magát, Nath arcán pedig ettől egyre szélesebb lett a vigyor.
- Úgy legyűrted, ahogy Jeanne d'Arc se tudta volna - tett rá egy lapáttal a lelkesedésre, mert miért is ne, aztán várta, hogy a lány majd csak lekel róla, de nem... és nem... míg végül Nathaniel kénytelen volt megkérni rá.
- Figyu, nem akarlak megsérteni, de hamarosan a tüdőm is vérezni fog, ha így térdelsz rajtam - jegyezte meg kissé már zihálva, de határozottan jókedvűen, aztán ha Leonie odébb mászott, akkor újra felült, és miután megállapította, hogy az orra már csak minimálisan vérzik, ennyiben is hagyta a dolgot, és inkább körbenézett maguk körül.
- Rendbe kéne ezt tenni, mielőtt erre jár valaki - jegyezte meg, aztán a lányra nézett, azt méregetve, hogy vajon van-e a pizsijében varázspálca elrejtve, vagy neki kell előhalásznia a sajátját.

Redwood

Értetlenkedve bámul Hajaszépre, mikor az rákérdez tegnapi kalandjára. Vajon honnan sejtheti az uraság, hogy lefejelte Keith szekrényének belsejét, mikor a srác hirtelen felbukkanásának köszönhetően ijedtében beledőlt?
-Te valamilyen látó vagy? – kérdezi száját tátva. Jah, bizonyára látó a srác, mert nincs mellette sem fehér bot, sem olyan totálisan aranyos és bolyhos Bodri kutya sem, aki elvezetgetné a folyosókon. Jelenleg viszont akad egy vörös törpéje, akinek arcán másodpercről másodpercre lekövethető minden egyes hangulatváltozása. Most éppen meglepettből a derűsbe vált át pillanatok alatt. Nem tehet róla, a mugli fényképezők legmodernebb mosolyfelismerő rendszerét építették bele, annyi különbséggel, hogy nála tükör üzemmód kapcsol be azon nyomban, mihelyst derűs embert lát. Belevigyorog Nath arcába, amilyen közelről csak az illendőség engedi - oké, egy kicsit közelebbről-, majd lemászik a mellkasáról, mert büszkén pózolni, mint egy Maitreya-szobor, mellette is tud.
-Igen, igen – tapsikol ezer wattos mosollyal. – Szóval akkor most kapok tőled valamit, amiért megmentettelek?  De jóóó! – csillogó tekintettel örül saját hősiességének, meg annak, hogy két szóból elhitte magának, megvédett egy ártatlan(?) lelket a halál rondábbik verziójától. Mert ugyan ki szeretné, ha egy lovagi páncél lépne a májára?
-Mondjuk egy prefektus? Az nagy baj volna, ha meglátna minket – kuncogva felpattan a földről, s rendes kislány módjára rögvest meghuzigálja pizsamáját, hogy normálisan álljon rajta. Ömm… kérdés, hogy mit tekintünk normálisnak. Viszont az álom egészen megmagyarázhatatlan módon kiment a szeméből, úgyhogy egy ugrással ott terem a srác közvetlen közelében, és elkapja a kezét, hogy felrángassa a földről.
-Akkor rakjunk rendet! – ránéz az atomjaira hullott páncélra, majd vissza újdonsült pajtására, s ezt a műveletet jó párszor megismétli, mielőtt újból megszólalna.
-Befonhatom előbb a hajad? Lééégyszi! – ismét elkapja a gyerkőc csuklóját, és ezzel a lendülettel lehuppan a földre, így a vörösnek - mármint a másiknak - is minimum le kell kissé hajolnia, bár a cél természetesen az volna, hogy leüljön. Már csak egy adag körömlakk kéne meg néhány csajos újság, és egész délelőtt elhesszelhetnének itt a folyosón. Ám az is megeshet, hogy Nath mindjárt elrohan sikítva, és egyből megtér, csak ne kelljen többet Leonie közelébe kerülnie.

Leonie

- Mih? - döbbent le teljesen a vörös, mármint a hímnemű a kérdésen. Már miért lenne ő látó? Aztán kapcsolt, hiszen éppen ő kérdezte az előbb, hogy a lányka lefejelt-e valamit, és ezek szerint igen a válasz. Viszont lehet, hogy Nath-nek mégis megzápult kissé az agya, ha ilyen lassan reagál.
Aztán a lány a röpke unszolásnak eleget téve lemászott Nathanielről, aki kissé fellélegezve ült fel újra, nem is annyira a könnyű súly miatt, amit a másik jelentett, hanem mert nem szívesen ismerte el, de ez a kis törpe két mozdulattal a földre terítette. Ez még igazán nem sokaknak sikerült.
- Ööö... - nézett egy nagyon Nath, mikor a lány jutalmat emlegetett, mert az arcát látva a fiúnak úgy tűnt, hogy Leonie teljesen el is hiszi, amit mondott, ettől pedig egy pillanatra leálltak az agytekervényei. Aztán újra mozgásba lendült minden, és a fiú vette a lapot, töprengő arckifejezésre váltva.
- Hát nem is tudom, milyen jutalmat szeretnél? - nézett a lányra. - Mondjuk..öö.. kakaót? - vágta ki az első dolgot, amit el tudott képzelni a lány kezében. Más esetben ajánlgatott volna ő egyebeket is, kezdődően a suliban abszolúte szabálytalan italokkal, vagy esetleg egy csókot is megereszthetett volna, de nem volt szíve a lányka lelkébe taposni, mert kifejezetten aranyosnak találta, és jajj, annyira gyereknek!
Aztán Leonie már pattant is, és Nath engedelmesen felkelt a földről, hogy végre ismét függőlegesből tekinthesse meg a szétszórt páncéldarabokat, mielőtt előkaparta volna a pálcáját, hogy reparozon egyet, de hiába, a lány már újra a karját markolászta, és le is ült, így Nath kénytelen volt előre görnyedni, miközben tiltakozni próbált, viszont így sebtében az arcába került a fél lobonca.
- Hogy mi?? Befonni?! - próbált szabadulni a fiú, és ezen a ponton már el kellett gondolkoznia, hogy a másik tényleg annyira zakkant, mint amennyire annak tűnik, pedig az előbb még reménykedett, hogy a továbbiakat megússza egy körrel a konyhában, aminek során ő tekintélyes mennyiségű ételt nyom magába, Leonie-nak meg csinálnak a manók egy kakaót. Vagy ha már megmentette az életét, akkor esetleg ő maga. Na de mi ez? Hoppá, már Nath is elhitte egy pillanatra, hogy veszélyben volt és a másik egy hős. Te jó ég, úgy tűnik, ez ragályos.
És végül Nath megadta magát, mert mit számított már? Leült a lány elé, és miközben az arcát a kezébe temette, hagyta, hogy a másik befonja a haját. Most már jobban tartott attól, hogy ismerős jár erre, mint bármilyen prefektustól vagy tanártól.

Emma

Azt hiszem kicsit sokat kérdeztem egyszerre Emmától, mert teljesen elvesztette a fonalat. Nem is csodálom. Tényleg ilyen sokat kérdezek? Te jó és, ezen változtatnom kéne. Lehet, hogy azért nem bírnak engem általában az emberek, mert túl sokat fecsegek? Hogy lehetek ilyen és, hogyhogy ezt nem vettem észre eddig és miért nem szólt erről nekem senki??
-Jöhetnél a mi szobánkba!- ajánlom fel, bár lehet, hogy ezek után semmi kedve nem lenne velem egy szobába költözni. -A Szirének hajlékában lakok!-magyarázok. Aztán eszembe jut, hogy vissza kell fognom magam mostantól, tehát inkább befogom a számat és megvárom, mit fele az imént feltett kérdésáradatomra. A lány az órájára nézett és egy pillanatra azt hittem, biztosan megzavartam, és most feltartom, de aztán megkérdezte, leülünk-e valahová és így már nem tűntem olyan rossznak.
~Biztosan csak ellenőrizte, meg van-e még az órája...~
Hát persze, tuti ez történt... Blanka, ne légy naiv! Leültem a közeli kanapéra, Emma meg leült velem szemben.
-Az időm háromnegyedét beszéléssel, negyedét pedig olvasással töltöm, általában! - válaszoltam egyik feltett kérdésére. -A legeslegkedvencebb helyem a szobánk meg a könyvtár! -mondom nevetve. -A szobánk azért, mert ott azt csinálok amit akarok, és nagyon szépen be van rendezve, meg, mert jó fejek a szobatársaim. A könyvtár pedig azért, mert nagyon szeretem a könyveket, és nagyon szeretek olvasni is, szóval ott minden héten beugrok minimum háromszor!- fecsegek. Most legalább nem kérdeztem, hanem beszéltem. -Vannak már itt barátaid? Egyébként, hogy tetszik ez az iskola?-teszem fel az újabb kérdéseket. Most direkt csak kettőt, hogy tudjon is válaszolni mindre. Közben leveszem a szandálomat és felteszem a lábaimat a kanapéra. Törökülésbe helyezkedek, majd kényelmesen hátradőlök, míg hallgatom Emmát.
~Ki hitte volna, hogy ilyen jól elleszek ma délután?~

Blanka

- Hát...van már egy-két barátom, de még nem sok! Nem rég jöttem, szóval nem is számította, hogy ennyi lesz! A régi sulimban sem volt sok barátom! - ekkor jöttem rá, hogy olyan dologról beszélek, amit nem igazán akartam megosztani mással. A múltamat. Hogy lehet rá ilyen hatással ez a lány? Egyszerre feldob, és nem érzem, hogy nem vagyok idevalósi. Energizál a jelenléte! Rámosolyogtam, hogy tudja inden rendben van, aztán válaszoltam a másik kérdésére.
- Az iskola pedig nagyon fura! Nem is tudom...Szép, de attól még nem érzem igazán, hogy idevalósi lennék. Az én szülei emberek...vagyis muglik! - ekkor esett, hogy már megint túl sokat mondtam, de egyszerűen olyan jó volt valakinek elmondani. Ezért még megbüntetem magam! Már így is ellógok a szobából, ahelyett, hogy tanulnék a holnapi és az azutáni vizsgámra.
- Te nem tanulsz? Csak mert úgy látom mindenki teljes erejével erre koncentrál! - vizslattam körbe a pillantásomat. Mindenki kezében könyvek tornyosultak. Volt aki a földön ült, és körülötte szétszórva helyezkedtek el a könyvek. Előtte pedig egy papírnak látszó valami amit nem ismertem, amire sietősen jegyzetelt. Biztosan az anyagot. Legalábbis a megjegyezni való dolgokat. Annyira furának tartottam, hogy itt az emberek nem használnak golyóstollat, hanem az igazi tollal írnak. Mint a régi időkben. Szerettem elnézni a sok embert, akik mind óriási ruhákban járták az estélyekre. Annyira jók azok a filmek, és azok a könyvek is! Mint a Büszkeség és balítélet! Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy a lány már válaszolt, és most az arcomat fürkészi! Biztosan szánalmasan néztem ki.
- Bocsi, de elmerültem a gondolataimban! Mit is mondtál?

Emma  

Emma egészen megnyílík előttem. Mármint, látom rajta, hogy mikor kimondja a mondatot, kicsit meglepődik saját magán. Lehet, hogy ő nem olyan közvetlen, mint amilyen én vagyok! Egy kicsit zavarba jövök, mert azt gondolom, rosszat kérdeztem vagy a kérdésemmel kihoztam belőle valamit, amit nem kellett volna. Emma mosolyog.
~Minden oké!~
Érdekes amit mond. Nekem is furcsa volt a hely először, de mivel az egyik bátyám is ide járt, meg különben is, varázsló családból származom, így nem volt nehéz megszokni.
-Ó, de tanulok ám, csak gondoltam lazítok egy kicsit, meg rápihenek a holnapi Bájitaltan vizsgámra. Úgy érzem rendesen megtanultam! Még lefekvés előtt átolvasom a jegyzeteimet, meg még talán reggeli közben átfutom a sorokat, de tanulni már nem fogok. -magyarázom Emmának. Igazából ez nem volt így megtervezve, csak közben találtam ki, de szerintem ezt fogom alkalmazni, ha más nem jut az eszembe. -Tudod ez úgy van, hogy van akinek ez az első vizsgája, mint például neked és ők sokat tanulnak, aztán másodikra majd megtapasztalják, hogy hogyanis kell ezt csinálni. Persze van olyan aki csak évek múlva lesz rutinos ebben. Nálam például úgy van, hogy tavaly nagyon izgultam és nem bírtam rendesen a tanulásra koncentrálni, mert annyira izgultam! Most mindig lenyugtatom magamat tanulás előtt és így mindjárt könnyebb az egész. Meg én nem azt csinálom, hogy egész hajnalban tanulok, aztán reggel csoda ha felébredek, hanem legkésőbb este tízkor befejezem a tanulást és jól kipihenten folytatom más nap!- beszéltem folyamatosan. Megnéztem a lány arcát, hogy hogyan fogadja ezt a sok információt és rájöttem, hogy nyilván kicsit elkalandozott, mert egészen érdekes arcot vágott, majd megkért mondjam el újból. Kicsit bosszankodtam magamban aztán elismételtem egy kicsit tömörebben a gondolataimat.
-És te, hogy állsz a tanulással egyébként? -kérdeztem a végén, hogy ő is szóhoz juthasson.

Blanka

- Én egészen jól állok, bár azért nem tudok mindent, és nagyon nehéz bepótolni az egész éves anyagot! Gondoltam már arra is, hogy évet ismételek, és akkor kicsit jobban megismerem a sulit, de a tanárok nyaggatnak, hogy ne ezt tegyem. - mondta, és elégedett voltam a válaszommal, mert most semmi olyat nem mondtam amit nem szerettem volna megosztani.
- Akkor te csak így vagy itt, vagy vársz is valakit? - kérdeztem, mert felmerült bennem, hogy netán nem is akar velem lenni, csak lefoglalom, és már alig várja, hogy elmehessen a barátaival találkozni. Bár magamban reménykedtem benne, hogy nem akar elmenni. De azt is tudtam, hogy ha át akarok menni a vizsgákon, akkor bele kell húznom a tanulásba. Sohasem éreztem ezt a kettős érzést, mert nem voltak igazi barátaim. Úgy érzem ez a suli a nekem való, bár még mindig nem barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy varázsló vagyok. A lány még nem is tudott válaszolni, amikor nagy nyájasan Áfonya a talpig fekete cicám, és felugrott az ölembe.
 - Ő itt Áfonya! - mutattam be a lánynak. - A legkedvesebb barátom az utóbbi években! Tudod, én nem vagyok nagy barátkozó... - már megint túl sokat mondtam.

Emy  

-Szóval, te nem rég jöttél és már is vizsgázol? -kérdeztem. -Én is a vizsga előtt jöttem egy picivel, de én inkább újrajártam a kilencediket! Persze, akkor lett egy barátnőm, aki szintén kilencedikes volt, amikor én is, így együtt vizsgáztunk.- mesélem. Amandával azóta ismerjük egymást, mióta ő megjött az iskolába. Na jó, végül is csak két éve, de nekem már az is egészen sok. Igazából örülök, hogy összebarátkoztam Amandával, mert együtt tanulunk, együtt készülünk a vizsgára, egy szobában lakunk, és sok mindent csinálunk még együtt. Úgy látszik Emmának még nincs egy ilyen barátnője, de akkor hátha engem megkedvel és én is tudok neki bármiben segíteni! Mondjuk én olyan vagyok, hogy ha valakivel egy picit beszélgetek és már is megszeretem az illetőt. Emmát már is barátomnak éreztem, pedig még csak pár perce beszélgettünk. Éppen válaszolni akartam Emma feltett kérdésére, mikor egy csupa fekete cica szökkent fel Emma combjára.
~Hm... Ő vajon ki lehet?~
-Áfonya? De aranyos neve van! Meg ő maga is nagyon rendes kiscicának tűnik!- nevettem fel. -Értem. Egyébként nem tűnsz visszahúzódó lánynak! Aranyos vagy!- jelentem ki. Emma nagyon rendes lánynak tűnik. Mivel még új, és nincs sok barátja, talán ezért azt hiszi, hogy vele van a baj, és ezért gondolja magát nem túl barátkozósnak. Pedig szerintem nem így van. Biztatásképpen hirtelen felindultságból megöleltem Emmát és ezzel a mozdulattal majdnem össze is nyomtam az ölében csücsülő Áfonyát. Nem tudtam Emma mit szól ehhez a hirtelen mozdulathoz, ezért egy kicsit zavarba jövök és elkezdek Áfonyához beszélni.
-Bocsi, hogy majdnem agyonnyomtalak!-kezdtem.-Hogy vagy? Jaj, fáj a lábad? Jaj, kis Áfonya! Nem akartalak bántani...-suttogtam a fekete cicához hajolva.
~Remélem nem néznek hülyének az emberek!~

Blanka

- Nyugi...majd kiheveri! Úgyis olyan lusta cica! - mosolyogtam. Kicsit furcsa volt, hogy Blanka megölelt, mert még csak nem rég ismerkedtünk meg. De azért jól esett, hogy van már barátnőm. Úgy tűnik benne megbízhatok, és akár még a családi hátteremet is elmesélhetem. Ő nem fogja tovább adni. Úgy éreztem megbízhatok benne. Lenéztem Áfonyára, és meglátta, hogy a pulcsim teljesen felgyűrődött, így megigazítottam, de közben a macska kiugrott az ölemből. - Tudod, úgy érzem, hogy simán megbízhatok benned! Ugye jól gondolom? - kérdeztem, mire a lány egy furcsa pillantást vetett rám.
~Valami rosszat mondtam?~ aggodalmaskodtam.

Emmuci

A lány az ölelést nem úgy fogadta, ahogy gondoltam. Szerencsére kellemesen csalódtam benne. Persze nem gondoltam bunkónak vagy ilyesmi, csak azért mégis mit várjak el egy lánytól, akivel pár perce beszélgetek és már is a nyakába borulok?! Amikor kijelentette, hogy megbízik bennem, egy kicsit azért furcsán néztem rá.. Persze nem azért, mert én meg úgy gondolom, ne bízzon meg bennem, hanem mert olyan gyorsan történik minden. Nem azért, szeretem a pörgést, de egy kicsit furcsa, hogy már is megbízik bennem. Igazából, nagyon örülök ennem a ténynek, mert én is úgy érzem, hogy megbízhatok benne. Ha viszont ő elmond nekem egy bensőséges dolgot, abban csak az a baj, hogy én nem tudom "viszonozni" , mert nekem nem nagyon van ilyen gondom, vagy ilyesmi, amit megtudnék osztani vele.
-Jól gondolod!- válaszolok boldogan a kérdésére. -Nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, tudod nem vagyok az a fajta, aki hall valamit és már is elkezd pletykálkodni!-mondom. Itt a bagolykőn nem sokan vannak akik megbíznak bennem, de nem azért, mert azt hiszik pletykás vagyok, hanem inkább azért, mert én nem vagyok itt valami népszerű diák, sőt...
~Na mindegy, most ezen nem kezdek el keseregni!~
Elültem már a lábamat ezért inkább letettem a földre és úgy ültem hátradőlve a kanapén. Így hallgattam, mit mond Emma.

Cosmo-lány

A helyzet az, hogy Nath igencsak alábecsüli Leonie-t, ha azt hiszi, egy kis bögre kakaóval elintézhető az ügy. A finom italt már a szimpla létezésével kiérdemelte, meg azzal, hogy sosem felejt el fogat mosni, mert anyukája megmondta, ha nem teszi, jön a fogtündér, és elviszi egérfogacskáit. Márpedig igen kellemetlen volna arra ébredni, hogy az éjszaka közepén letüdőz egy adag tündérport, és mire kinyitja szemeit, már úgy néz ki, mint egy kilencben éves bácsi a protkója nélkül.
-De hiszen megmentettem az életed! – mondja némiképp csalódottan. – Ráadásul a kakaót úgyis a manók csinálnák meg helyetted, szóval az nem is lenne érvényes. Inkááábbb… - csücsörítve hallgat el, s koncentrál a nagy kérdésre; mit is kérhetne azért cserébe, amit tulajdonképpen meg sem tett? Esetleg kedves pajtása rávehetné Keith-t, hogy hozza már vissza a kis törpe üvegcipellőjét, mert lassan egy egész éve várja a csodát… Nath meg mégiscsak fiú (ezt ő maga is alátámasztotta), és hát két srác között elég egy vállba bokszolás, és máris minden meg van beszélve, nem? Áhh, de nem is, szinte már beteges, hogy mindenről Herci jut eszébe. Hamarjában el is űzi nem idevaló rózsaszín gondolatait, ami… khm… valljuk be őszintén, nem egy nehéz művelet, miután újdonsült barátocskája végre letelepszik elé, hogy engedelmesen beálljon ő is a Cosmo-lányok sorába. Most komolyan, be kéne perelni ezt az embert a nyugalom megzavarására alkalmas sérójáért!
-Aztaaa! Te tudtad, hogy ilyen hosszú a hajad? – kezdi fogdosni a másikét. Természetesen csak a loboncát, mielőtt még valaki megpróbálná ráerőltetni erre a jelenetre a 18-as karikát. Mivel a srác túl magas hozzá, kénytelen feltérdelni, hogy nekiállhasson a fonásnak. Nem sieti el a dolgot, hiszen úgy örül a lehetőségnek, mint egy kisgyerek élete első cipőbekötésének. Lelki szemei előtt már látja, micsoda fodrászdélutánokat fognak ezentúl csapatni a sráccal. Durvább lesz, mint egy zsuga-party a konyhai manók körében.
-Húúú, ha legközelebb lesz beöltözős mulatság, lehetnél Pumukli! Ismered azt a mugli mesét? Pumukli egy vörös, böngyi hajú manó; a te hajad meg tudnám csinálni olyanra! Juuujjj, begöndöríthetem majd? Keith meg biztosan kifestene hozzá! – lelkendezik saját ötletén, s azt is elvárja, hogy Nath vele örüljön. Hát nem elragadó délelőtti elfoglaltság ez?
-Kellene az egyik fűződ - mászik be az úriember látókörébe, és lehuppan a lába mellé, majd derűsen elkezdi kikötögetni az egyik cipőjét. Nem zavartatja magát túlzottan, így ha nem lesz lerúgva, vagy megfojtva a kiszedett cipőfűzővel, visszakúszik Hajaszép mögé, és befejezi művét. Nyilván hajgumi híján a beszerzett kellékkel kötözi meg a végét.
-Tádámm! Nézd, milyen szép lett! - lóbálja meg a fonatot áldozata orra előtt.
-Feltekerjem egy kontyba? Úgy még szebb lehetne!- talán kezdi kicsit túlzásba vinni.

Leonie

- Nyüh... - nyögött fel szelíden Nath, mikor kiderült, hogy egy kakaóval nem ússza meg a dolgot, ráadásul már egészen elhitte, hogy tényleg köszönetet kellene mondania a lánynak, pedig valójában az követte őt. Ennek ellenére máris agyalt, hogy akkor mi lehetne a jutalom, és jé, meg is volt!
- Oké, akkor jutalomból fonhatod be a hajam! - jelentette ki vigyorogva, mikor már a földön csücsült, egészen büszkén, hogy így kitalálta, mire is jó ez a fodrászkodás. - De azért kakaót is csinálok neked ha akarod. Nem manós, Nathanieles - tette még hozzá a rend kedvéért.
Az persze már más kérdés, hogy a hajfonás közben folyton sürgetni vágyta volna a lányt, mert ha az egyik haverja erre jár - bár szerencsére még nem volt sok belőlük -, akkor a következő évek kellemetlen szívatással fognak telni számára, elvégre mégis csak egy vadidegen csajszi bizgálja a haját.
- Ööö... Mennyire hosszút jelent az az "ennyire"? - érdeklődte meg aztán a megjegyzést hallva, de a következő eszmefuttatás már jócskán betett neki is.
- Gönd... MI?! - próbált egy pillanatra automatikusan szabadulni, de a lány a hajánál fogva tartotta. - NEM! Nem göndörítünk, szó se lehet róla! - tiltakozott hevesen szegény Nathaniel, most érezve át a súlyát, hogy kinek is került a kezei közé.
Aztán a lányka csak úgy hirtelen előtte termett, Nath pedig elkerekedett szemmel bámulta, ahogy kifűzik a cipőjét, és még arra se volt érkezése, hogy hirtelenjében tiltakozni próbáljon. Mire észbe kapott, már mindegy volt, ott lóbálta Leonie a fűzőt a kezében, és Nathaniel még így is csak hálás lehetett azért, hogy a cipőt nem fonta bele a hajába.
A következő pillanatban pedig már a befont hajtömeg úszott Nath látóterébe, aki megállapíthatta, hogy Leonie valóban ügyes kis kacsókkal rendelkezik, így aztán bólintott egyet.
- Tényleg szép lett. Mehetünk? - igyekezett minél előbb felkelni, de még közben érte a kérdés, amitől kis híján újra visszaült. - Neeem, köszönöm. Így is jó lesz, csak semmi konty - tiltakozott hevesen, és végre felkászálódott a földről, hogy aztán egy reparot intsen a lovagi páncél darabjai felé, és utána várakozón a lányra bámult.
- Reggeliztél már? Mert ha nem, akkor most is megkaphatod azt a kakaót - mondta neki, és becsületére legyen mondva, most semmilyen hátsószándéka nem volt.

Blankácska

- Tudod...én mugli családból szárazom. - magamban azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg jó ötlet e elmondani, hogy honnan jövök, és hogy mit éltem át.
~Még csak pár perce találkoztam a lánnyal!~mondta az egyik hang a fejemben.
~De olyan kedves, és megértő! Biztos nem adja tovább!
~Nem mondhatod el neki! Azt tervezted, hogy senkinek nem mondod el!
~De ha barátokat akarok szerezni muszáj.~ gondoltam végig mindent, és folytattam.
- Nagyon szép családban éltünk egy darabig, de...aztán egyre sűrűbbé váltak a veszekedések. A szüleim aztán elváltak, és én apumhoz kerültem, míg Eszter a kishúgom anyuhoz. Apa ezek után gyakran ivott, mivel nem ment neki a munka, és kesergett anyu miatt. Aztán...egyik nap teljesen részeg volt amikor hazajött. Általában megvárta míg kijózanodik, és csak utána jön haza. Meg akart ütni, de én nem hagytam. Elmenekültem otthonról, és anyához menekültem. Ott várt rám a levél az iskolától. Mintha előre tudták volna, hogy oda megyek. Az egy menekülési lehetőség volt. Szegény kis Eszter...könyörgött nekem, hogy ne menjek, mert anyu sem volt a legjobb állapotban. De én azért is csak eljöttem. Már bánom, hogy mégis otthagyta. Mit tud csinálni? Egyedül cipeli a felnőttek gondját. Szörnyű nővér vagyok! - jelentettem ki, és arcomat tenyerembe borítva sírtam el magam. A nyakláncom a nyakamban lógott, és megnyugtatóan csapódott a tenyerembe. Hajam az arcomra zúdult. Jó érzés volt kimondani, de egyben rossz is, mivel rájöttem, hogy milyen rossz testvér is vagyok. Nem jó arra gondolni, hogy vajon hogy érzi magát Eszter. Hirtelen támadt egy ötletem. Levelet fogok írni a húgicámnak. Biztos örülni fog neki, és 10 éves fejjel már el is tudja olvasni. Felkaptam a fejemet. Szemem körül piros folt éktelenkedett, és arcomra rászáradt a könny.
- Van lehetőség rá, hogy levelet küldhessünk? - kérdeztem a megszeppent lánytól. ~Biztos el lehet juttatni a levelet hozzá!

Emmuci  

Emma egy nagy dolgot mond el magáról. A családi hátterét. Igaz, nem régóta ismerjük egymást, sőt, alig egy szűk félórája, de mégis olyan jó hallgatni őt, és olyan jó azt érezni, hogy megbízik bennem! Büszke vagyok magamra, hogy ezt tudtam kihozni egy lányból. Hogy magával vetekedjen, hogy mit mondjon el nekem és mit nem. Noha nem az volt a fő célom, hogy mindent kiszedjek belőle, de jó, hogy őszinték vagyunk egymással. Aztán mégis megbántam a dolgot, mikor Emma elkezdett sírni. Őszintén megsajnáltam!
-Nyugi!-csitítgattam. Először nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet megsimogatni a fejét, de végül próba-szerencse alapon csak megtettem. Reménykedtem, hogy ne üvöltsön le és küldjön el melegebb éghajlatra. -Ha érdekel, szerintem nem vagy rossz nővér!-mondom őszintén.-Én is elmentem volna, hiszen menekülni akartál és jött a lehetőség. Még jó, hogy kihasználtad!Honnan tudod, lehet, hogy ha nem jössz el, akkor még az nap kórházba kerülsz mondjuk és Eszter akkor is egyedül marad! Bármi megtörténhet!-próbálom megnyugtatni. Nagy a valószínűsége, hogy én is otthagytam volna, bármennyire is megbántam  volna utána.
~Ilyen az élet!~
-Ez remek ötlet! Küldjön neki levelet! Én tudom hol a posta. Ha gondolod, itt gyors megírhatod, aztán elmehetünk együtt feladni a levelet!-ajánlom fel. Persze, ha egyedül szeretné megoldani azt sem bánom, de azért szeretnék ott lenni vele!
-Tudod, hogy hol tartózkodik jelenleg?-kérdezem a biztonság kedvéért. AZ a legfontosabb, hogy hol lakik nem? Különben, hogy küldenénk el a levelet?

Blanka

- Igen! Persze, hogy tudom! Anyunál lakik. Remélem ég mindig ugyan ott! - mondtam.
~ A remény hal meg utoljára! ~ A gondolataimba merültem, majd a lány felé fordultam.
- Egy pillanat és jövök! Hozok egy lapot és egy tollat! - mondtam, és már fel is pattantam a helyemről, felkaptam a könyveim, mert gondoltam, hogy tanulni már úgy sem fogok, és felrohantam az ideiglenes helyemre ahol a cuccaim is voltak. Gondoltam, hogy szükségem lesz majd borítékra, így volt nálam egy pár. Bár én azt hittem, hogy amikor nagyon honvágya lesz, akkor fogom elővenni őket. Megragadtam egy íróeszközt, és már mentem is vissza a társalgóba. Szerencsére a lányt még ott találtam. Odasétáltam hozzá, és leültem az előző helyemre.
- És most hogyan kezdjek bele? - kérdeztem, mert fogalma sem volt róla. Nem akartam csalódást szerezni Eszternek, de úgy éreztem, ha most nem írom meg a levelet, akkor soha sem fogom. Hajamat a fülem mögé tűrte, és a tollat a kezembe véve hajoltam a lap fölé. Így kezdődött az egész: "Kedves Eszter!" Aztán csak úgy tódultak a szavak a lapra. Mindent leírtam olyan "Ami a szívemen az a számon" alapon. Egész végig csöndben írogattam, majd mikor befejeztem a körmölést, kihúztam magam, és a lapra meredtem, majd becsomagoltam a borítékba.
- Kész! - jelentettem ki.

Kati és a távozó Felagund prof

Emmus  

-Én is nagyon remélem, hogy még ott van a húgod, mert ha nem akkor sajnos nem tudjuk eljuttatni hozzá a levelet! -gondolom végig a dolgokat hangosan. Amíg Emma elment papírért és tollért, addig én végig gondoltam a ma délutánomat. Az elején még nem gondoltam volna, hogy ma postára is fogok menni, vagy, hogy egy lány sír és nagyjából sikerül megvigasztalnom.
~Olyan jó érzés!~
Megmarkoltam a kis tündérkét a láncomon és az suttogtam, hogy: "Köszönöm!" Biztos voltam benne, hogy ez a bátyám műve volt! Na igen, én egy kicsit nem vagyok normális, szóval támadnak érdekes gondolataim... Emma hamar visszaért és úgy láttam örül, hogy megvártam őt, de ez csak természetes, miután eddig itt voltam vele.
-Csak írd le, amit mondtál nekem az előbb! Őszintén! -tanácsolom. Mindegy, hogy mit ír, a lényeg, hogy őszinte legyen! Amíg írt, én végig mértem őt. Gyönyörű barna haja volt. Az egyik mugli barátnőmnek is hasonló a haja, Sarah-nak. Ő mindig azzal jött, hogy neki milyen gyönyörű haja van, és, hogy mindenki őt dicséri.Most jöttem rá, hogy mennyire igaza van! Tényleg gyönyörű az ilyen haj! Na, majd, ha hazamegyek Atlantába, akkor elmondom neki, hogy igaza van! Emma, miután végzett a levélírással szépen becsomagolta a teleírt papírt a borítékba.
~Milyen precíz!~
Bezzeg én, amikor végzek a levélírással mindig csak hajtok egyet rajta és belegyűröm a hófehér borítékba.
-Remek!-mosolygok. -Akkor szerintem indulhatunk is!- mondom és feltápászkodok kényelmes helyemről.
-Jössz?-nézek le rá.

Nath
még a folyosón

-Te nem szeretnél göndör hajat? Az hogy lehet? – csodálkozik nagyokat. Márpedig annál nincs is szebb a világon; egy csomó rocksztárnak olyanja van, s ha Nath engedné neki a kisebb átalakítást – no, nem egy olyan igazi meleg Márkosat, ami a mugli tv-kben megy -, talán még belőle is válhatna rocksztár utána.
-Mehetünk – vigyorodik el, miután felpattan a földről, s mint aki jól végezte dolgát, elégedett vigyorral az arcán nézi végig, ahogy újdonsült pajtása helyreállítja az okozott károkat. Nála úgysincs pálca, mert minek az egy boszorkánynak, még a végén kiszúrná vele a saját szemét. A felnőttek is mindig jól megmondják: kés, rotakapa, babkonzerv, pálca gyerek kezébe nem való. Vagy valami ilyesmi. Olyan sok mindent szoktak bölcselkedni, nem jegyezhet meg mindent az ember lánya.
-Csak most keltem! – néz értetlenül babazsúros partnerére, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne. Tán nem olvasta Nathaniel a vörös törpék életszokásait taglaló kézikönyvet? Nagy hiba.
-Amúgy pont kakaóért indultam, mikor megláttalak átsétálni a klubhelyiségen – vonogatja meg vállait, majd megragadja barátocskája csuklóját, s már vonszolja is maga után a konyha felé. Nem mintha a másiknak szüksége lenne a noszogatásra, elvégre ő ajánlotta fel azt a bögre forró italt.

Konyha

Miután az egész idevezető út alatt fecsegett, és körbe-körbe ugrándozott a fiúcska körül, végre kinyitja a konyha ajtaját.
-Sziasztok manócskák! – toppan be lendületesen az apró népség közé, bár valljuk be őszintén, annyira nem üt el tőlük. Magasságban. Merthogy egyelőre még nincsenek olyan szépen lobogó fülei, mint amazoknak, akik egyből lelkesen körbeállják az érkezőket, hogy hatalmas örömmel tegyenek eleget kéréseiknek.
-Óó, nem, köszönjük! Most ez az úr csinálja a reggelinket – hessegeti el finoman a csoportosulást, majd előrébb tuszkolja a vörös srácot.
-Ő itt… izé… - hát a nevét bizony nem tudja. Sebaj, mint egy jó kiscserkész, kivágja magát a slamasztikából, s szemrebbenés nélkül új megszólítással ruházza fel őt.
–Herr Piroska – hölgyünk majd minden estén ellátogat ide Keith-szel járőrözés közben, úgyhogy szinte minden manócskát személyesen ismer már. Nem is zavartatja magát túlzottan, odatáncikál az asztalhoz, és felül rá. Tekintetét várakozón függeszti Nathanielre.
-Jöhet a kakaó! – tapsikol kuncogva. Aztán ismét felpattan, hogy a fiú körül sündörögve figyelje ténykedését.
-Csináljam én a reggeli ehető részét? – ajánlkozik bátran a feladatra. Úgysem képes a fenekén ücsörögni, amíg a másik tesz-vesz. Meg vatera.
-Mit szeretnél enni? Tudok szendvicset csinálni meeeg... ömm... esetleg tojást. De abban nem vagyok egészen biztos; már láttam, anya hogyan készíti, csak még nem próbáltam. Esetleg pirítóst vajjal? Sima paradicsomot sóval? - sorolja a lehetőségeket, amikre még képesnek tartja magát. Próbálkozhatna komolyabb dolgokkal is, viszont egy leégetett kastély nem mutatna jól az önéletrajzában.

Blanka

Amikor meglátta, hogy kész vagyok feltápászkodva szólt hozzám. Én is felálltam vele együtt, mert úgy éreztem így helyes. A kezemben még mindig ott csücsült a boríték, és benne a levelem. Megkérdezi mehetünk-e. Én egy másodpercig habozok, és a kezemben tartott irományra vetek néhány pillantást.
- Mehetünk! - mosolyogtam rá, majd együtt kisétáltunk az épületből. Közben a sok kép mind vizslató pillantásokat vetett ránk, hogy vajon most hova megyünk, és mit fogunk csinálni.

Igazán kicsinyes dolog átverni a kislány, de legszívesebben elnevetné magát, ahogy végignéz a bosszantó tündérarcon. Tényleg ennyire egyszerű lenne átvágni egy lánykát, aki nyilvánvalóan azért van itt, mert a varázslók között is különleges képességeket örökölt.
-Hidd el, nem most tettem oda...végig ott volt.
Felnevet, még a kezeit a feltartja, hogy ártatlannak látszódjon, de pont ez az, amit nem kellett volna. Hiába vágta át, úgy tűnik az éleslátás mégiscsak hozzátartozik a lányhoz. Elkomorodik, köhint és megkavarja a lapokat.
-Semmi, ne foglalkozz vele.
Nem akarja megijeszti, esze ágában sincs elmesélni mi történt a kezével. Ha a kislány nagyon erősködik, akkor majd kitalál valami hazugságot, ami kevésbé horrorisztikus, mint a valóság. Tovább pörgeti a lapokat, és a gondolatai is valahogy így cikáznak az agyában.
-Tudod mit? Mutatok még egy trükköt, hátha most ügyesebb leszel.
Továbbra is guggolva marad, hogy egy szintben legyenek, a kártya pörögni kezd az ujjai között, majd szétteríti őket kivesz egyet találomra és megmutatja a kislánynak.
-Jegyezd meg melyik lap volt hercegnő.
Rákacsint, majd visszateszi a lapot, ismét összeforgatja őket.
-Megkérem a két piros dámát, hogy segítsenek megkeresni a lapodat.
Izgul ő is, mert ez a trükk eddig csak egyszer sikerült neki, de valami látványosra lesz szüksége, hogy elterelje a figyelmet saját magáról. Kiveszi a két  piros dámát, egyiket a pakli aljára a másikat pedig a tetejére teszi. Utána a bal kezébe veszi a lapokat végül átdobja a paklit a jobb kezébe a bal kezébe pedig három lap marad. A két dáma, és középen egy harmadik, rajta a világ szeme.
-Remélem, ez volt a lapod...
Lassan fordítja meg a lapot, közben végig Ash arcát bámulja, hogy lássa az eredményt.