Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Sam

A gólyalak falai között való gubbasztás és iszonytató semmittevés nem a legjobb móka a világon. Noel az ágyon ült, hátát a falnak vetve dobálta pálcáját, amikor a folyosón léptek zaja hangzott fel, amely ajtaja előtt némult el. Az elsős azonnal odapillantott, mintha házon belüli balhéra számítana, de csalódnia kellett, nem robbantotta ki senki az ajtót, csupán némi papírsercegés után egy darab cetlit csúsztatott be valaki az ajtó alatti résen. A fiú várt egy pillanatig, kíváncsi volt, hogy beszélni kezd-e, vagy talán porrá ég, de nem történt semmi izgalmas. Recsegett az ágy, míg felállt, és a firkához sétált. Érdeklődve vette fel, s hajtogatta szét. A nőies írás, a megadott idő, és az S betű vigyort csalt arcára, és már öltözött is. Fekete sapkát, és melegen bélelt vászonkabátot kapott magára, bakancsba ugrott, pálcáját biztos helyre dugta, és már ki is lépett a gólyalakból. Samantha neve garancia volt az izgalomra, amelyre azóta vágyott, hogy Kowai a csíny helyett a seprűt választotta, és beállt a sárkányok közé. Ezzel nem is volt semmi baj, természetes, hogy kisegítette csapatát, és Noel is csak biztatni tudta, hogy ha tehetsége van a repüléshez, akkor menjen és csinálja jól.
A hideg nem enyhült, az utcákon kevés ember sétált, egy ismerősbe sem botlott bele, sem a fő utczán, sem a boglyas téren. Könnyedén jutott el Bogolyfalva határához, ahol már nem volt nehéz megtalálnia a kihalt temetőt.
A fekete alak gyorsan lépegetett a kerítés mentén bámulva a különböző sírokat, és remélte, hogy Samantha nem azzal akarta jól érezni magát ma este, hogy őt meg még néhány háztársukat idehívja, ő meg pár manót ugráltatva forró fürdőt vesz a kihalt rellon házban. Ahogy közeledett a célhoz, úgy rajzolódott ki a barna, feltűnően csinos lány kávézó alakja a kapualjban.
- Szép jó estét! - köszön széles vigyorával, és nem rest végigvezetni tekintetét a lányon. Samantha kitűnő választás volna minden férfinak, ami a küllemet illeti, de bizonyára kevesen képesek elviselni csökönyös jellemét. - Mint látod, elolvastam az üzeneted. Most pedig érdekelnének a részletek, szóval ha teletöltötted magad kávéval, kérlek avass be. Miért is vagyunk itt pontosan?
Hangjából kihallatszódik az érdeklődés, mint ahogy jelen helyzetben a legtöbb ember hangjába ugyanez a kíváncsiság férkőzne bele. Nem mindennap látogatják meg diákok a temetőt, és abban biztos volt a fiatal, hogy nem titkos randevút kér tőle a negyedéves.
- Remélem hamar izgalmassá válik az este - fűzi még hozzá előző gondolataihoz a csendes szavakat, majd oldalát nekidönti a kapunak, és onnan nézi a kávézó leányzót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Sam

Mintha kicsikét lassan forognának agykerekei rellonos háztársnőjének, úgy ül a kapualjban, és bámul maga elé. Noel felvonja szemöldökét, majd a lányt nézi, hátha az képes az értelmes beszéd művészetére, ám egy rövid köszönésen kívül semmi jel nem utal arra, hogy Samantha megőrizte volna ép elméjét. ~ Talán azért írt üzenetet, vagy írta valaki más..., mert megőrült? Valaki elvizesítette az agyát? ~ A beálló csendben éppen van ideje ilyen s hasonló gondolatokra, aztán a következő pillanatban már ő is ül, és a negyedéves leányzó a nagybetűs valakiről beszél, aki elragadta tőle a kabátját.
- A kabátod miatt vagyok itt? - kérdezi megütközve, Sam felé fordulva, már-már belemászva arcába, s ezzel együtt intim szférájába is. - Ne szórakozz velem Sam, nem úgy ismerlek, aki a kabátja miatt a temetőhöz hívja a fél rellont, már megbocsáss.
Hátraveti fejét a kapu rácsának, és nevetni kezd kínjában. A hidegben látványosan füstlik a lehelete, így visszafordítja fejét a dupla pulóveres lányra, és saját kabátjára mutatva kérdő pillantást vet rá. Ha akarja elfogadja azt, ha nem, akkor nem.
Néma, várakozással teli percek után végre egy alak körvonalazódni kezd a temetőhöz vezető úton, mire a Noel mellett fagyoskodó rellonos felvázolja a tervet. Nem sok lehetőséget ad döntésre, gyors szavai után fel is áll, és a jövevény elé ugrik, akiből nem sok látszik, csak hogy egy vékony fiú, akit az elsőéves nem ismer, de azt sem tudja elképzelni róla, hogy női kabátokat lop.
- Istenem... - morogja a fiú, majd feláll, előveszi pálcáját, és a lefegyverzett fiú felé sétál. Az kétségbeesett, nem biztos, hogy érti miért van itt, és miét történik az, ami. - Petrificus Totalus!
A sóbálványként eldőlő fiú mellé lép, fejét félrebiccenti, majd Samantához fordul, és széles vigyora mellé jelentőségteljes kérdő pillantása társul. Nem mond semmit, mert ebben a helyzetben fölöslegesnek találja a szavakat, de legszívesebben leülne a szerencsétlen mellé, leültetné Samanthát is, majd egy meleg citromos tea társaságában meghallgatná az egész történetet. Hogy hogyan tovább? Az jó kérdés. Halálra átkozzák a rettegő fiút, vagy csak kényük-kedvük szerint megkínozzák a lába kelt kabát miatt, az a lányon múlik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Parancs kisasszony

Az, hogy ki mennyit tud, és az mennyire kielégítő számára, nem mindenhonnan nézve van egészen úgy, ahogy azt Samantha kedves látja. Abból a szemszögből, amiből példának okáért éppen ő tekint ki, bizonyára még túl sok is, amit a fiú tud, de ugyanez fordítva nem igen mondható el. Noel értetlenül, és egyre feszültebben ráncolja homlokát, kezeivel pedig maga mellett hadonászik a levegőben. Még az sem enyhíti meg, hogy látja a lányon az igyekezetet, és azt a tipikus érdektelenséget is, ami néhány emberből árad. Neki aztán mindegy, hogy mennyire beszélnek bele az arcába, vagy éppen mérföldekről ordítanak, csak jusson el az adott információ, és mehetünk is tovább. A fiú kinyög egy "ehh" hangot miután a rellonos kisasszony parancsba adja kívánságait, majd pedig még bólint is egyet az előbb felajánlott kabátra, hogy aztán kezét is kinyújtsa érte. A fiú fájdalmas, megkínzott vigyorral, és nevető fejcsóválással húzza le a ruhadarab cipzárját, majd lassan leengedi az anyagot válláról, végigvezeti hátán, és átadja a barnának.
- Nagy játékos vagy te - jegyzi meg jókedvűen, és minden eddigi feszültsége elszáll azzal a pillanattal, ahogy előmelegített kabátja felkerül a lányra, ezzel védve meg őt az esetleges hidegrázással megkomponált láztól, fájdalmas torokfájástól, és tüdejét kiköptető köhögéstől. A mai jó cselekedetét kipipálhatja, s miután megátkozza az érkező fiút, máris kettőnél tart ez a szám. Már ha jó oldalról közelítjük meg a kérdést. A rellonos lány ezután sem hagy fel parancsolgató hozzáállásával, a lefegyverzett, és mozdulatlanságra ítélt fiú felett állva csak annyit kíván mondani, hogy szövetségese kapja fel a földön fekvő testet, és cipelje a manökenként lépdelő negyedéves után. Hab a tortán, hogy meg sem várja a fiúkat, előre megy, majd pár sírkő közül kiált vissza, hogy mégis miért váratják kisasszonyi mivoltját, azonnal teremjenek ott, és azonnal, és azonnal...
Noel félrehúzza száját, majd leguggol a szerencsétlen mellé, és pálcájával megbökdösi annak mellkasát.
- Sanyarú sorssal nézel szembe most, drága barátom, de legalább máskor nem lopsz női kabátokat.
Nem biztos abban, hogy ez az egyáltalán nem rellonos kinézetű fiatal srác éppen Samantha lányszínű kabátját nézte volna ki magának a karácsonyi bálra, vagy a faluba kiruccanni benne, de immáron kiderült, hogy nem is a kabát érdekes annyira, hogy valaki szemet vessen rá, sokkal inkább ami zsebében lapul. Ő ismer valakit, aki kiváló tolvaj, és pontosan tudja képességeit, de egyelőre nem hozza fel a lehetőségét annak, hogy esetleg Kowai volna a tettes. Lendületesen ülteti fel, majd veszi a nyakába a fekvő fiút, úgy hogy annak a feje hátánál lóg, míg mozdulatlan lábai mellkasát verdesik. Nem sieti el lépteit, a temetőhöz vezető utcára még visszapillant a temető kapujából. Elvigyorodik, és fütyörészve viszi Samantha után az ismeretlent, aki még egyet kiált, csak hogy az összes holtnak világos legyen ittlétük.
- Ordíts még, szerintem még nem tudja a fél falu, hogy itt vagyunk! - szakítja félbe vidám füttydalát, majd megcsóválja fejét, és megcsapkodja túszuk lábait. - Te érted a nőket, kis haver?
Költői kérdése a szólásra képtelen félnek szól, akit végül sikerül odacipelnie Samanthához, és a kinézett sírkőhöz.
- Örülök, hogy könnyed léptekkel, a hátadon senkit sem cűgölve ilyen hamar találtál szimpatikus sírhelyet - mondja Samra villantva vigyorát, aztán egy laza mozdulattal vágja le a szerencsétlent a kőre, és azzal a lendülettel le is hajol, hogy pálcája végére fényt varázsolva elolvassa a sírkőre írtakat.
- 500 éves ez a sír. Biztos izgalmas lehet amit benne találhatnánk...
Ezt csak úgy magának mondja, hiszen biztos benne, hogy háztársnőjét nem igazán hozzák lázba a sírok, és a bennük alvó lelkek.
- Na és most? Hogyan tovább, úrnőnk? - cinikus hangon kérdezi, miközben visszaegyenesedik álló helyzetébe, de vigyorát nem lehet elmosni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Samantha


Le sem tagadhatná a negyedéves, hogy vérbeli rellonos boszorkány, az önelégült mosoly, ami kiülni látszik arcára, még a sötétben is jól kivehető. Noel a lány morcos arcáról a fekvő, néma srácra vezeti tekintetét, és megcsóválva fejét, már cipeli is őt a sírok közé, hogy ott levágja a lány által kinézett hideg darabra.
- Tényleg?! - kérdez vissza halvány éllel a hangjában a néma fiú felett, jobb kezével nekitámaszkodva a sírkőnek, érdeklődő zöldjeivel a barnát fürkészve. - Ha nekem ehhez semmi közöm nem lenne, akkor valószínűleg nem hagytál volna az ajtóm alatt cetlit. Vagy most már rendszer lesz abból, hogyha valamire szükséged van, akkor írsz pár sort, és pattanok?
Hangjában némi feszültség bujkál, de nem a vészesebbik fajtából, ezen még könnyedén átbillen előző nyugodt hangulatába, amely nem hátrány a körülményeket tekintve. A sírkőre dobott fiúra pillant, aki már olyannyira megszokta a kialakult szituációt, hogy már-már nyugodtan, lehunyt szemekkel várja az ítéletet.
- Te... élsz még? - bökdösi meg a fiatal fiút pálcájával Noel, s közben Samantha ismét előrukkol nőiségtudatával, amire csak megforgatja a szemeit, majd amikor a lány elbilleg kötelet keresni, ő bal középső ujjával utánamutat egy erőteljes személyeset. Ezt bizonyára nem látja a célfél, de nem is számít. Ha ő nő, akkor legyen nő, de Noelt hagyja ki sajátos hisztérikájából. Középső ujját visszahúzza, majd csendben végignézi, ahogy az időközben visszaérkező lány megkötözi esti szórakozásuk alanyának kezeit, s lábait.
- Te ne integess nekem..., hölgyem.
A felé intő kezet elkapja, és azzal a lendülettel löki el magát a sírtól, hogy a lány fölé emelkedhessen, és szavait egyenesen annak finom kis arcába köphesse. Kissé mintha ideges volna, mivel nem szeret csak úgy segédkezni, mint rongyos manók uruknak, s parancsolóiknak.
- Valamit, valamiért, Sam - suttogja, és összeszűkült zöldjeiben tűzként forr az indulat. - Leveszem azt az átkot, te meg adsz nekem valamit cserébe. Vagy elárulod, hogy mi van a kabát zsebében, vagy... légy kreatív.
Pálcája kezében, és oldalra billentett fejével meredten nézi háztársa arcát. Több lehetőség is megfordul fejében egyetlen pillanat alatt, aztán mégis a megkötözött srác felé fordul, és egyetlen pálcamozdulattal szabadítja meg őt a görcsös mozdulatlanságtól. Aztán visszafordul a lányhoz, és kérdőn felvonja szemöldökét.
- Na, mit választasz?
Kérdését csendesen teszi fel, s pálcáját még az előzőnél is erősebben markolja. Átokra számít válasz gyanánt, és szemfülesnek kell lennie ahhoz, hogy azt kivédhesse. Idősebb, és többet megélt nála a lány, de talán nem vállal annyi kockázatot, mint az elsőéves. Lehetőséget kapott a lány, hogy él-e vele, az csak rajta múlik. És hogy miképp teszi azt, az már nem a fiú dolga.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Kowai

Kowai hazautazása nem is jöhetett volna rosszabbkor. A fiúnak tervei voltak, méghozzá azonnal akarta őket véghez vinni, nem pedig hetekkel később, a tél beállta után, amikor a sírkövek befagyott állapotukban nehezebben adják oda magukat a rendbontóknak, mint egy késő őszi éjszakán. A lány kastélyba érkezése talán senki másnak nem tűnt fel, de Noel már az első perctől tudta, hogy visszatért, és nem is kellett neki több, kitépett megsárgult füzetéből egy sarkot, és ráfirkantotta pennájával azt a három szót, amiből magától értetődő módon mindent tudnia kellett bálpartnernőjének.
Izgatottan, mi több, boldogan készülődött a rellon csendes nyugalmában közös éjszakájukra, tudta, hogy ha lemegy a Nap, akkor valami különlegeset fognak találni. Érezte, hogy a sírok nemcsak csontokat rejtenek magukban, hanem értékes, egy sárkánynak igazi kincset jelentő tárgyakat, ereklyéket, bármit, ami nem hétköznapi, ha pedig igaza van, akkor bármi is legyen a föld alatt, azt mindenképpen nekik kell kiásniuk.
Elegánsan öltönyébe bújik, fekete bársonykabátját magára igazítja, és gyönyörű, aranyberakásos ásóját vállára csapja.
- Nesze nektek, egyszerű halandók! Ilyen az, ha egy sárkány vadászni megy!
Hangosan ejti ki szavait a festményekkel teljes földszinti folyosókon, ahogy csak előre tekintve halad a falu irányába, hogy megérkezzen a temető reszkető fogságába. Ha Kowai várja, akkor ketten törik fel a régi sírokat, ha nincs ott, akkor viszont egyedül áll munkába, de akkor Isten áldja a lányt, meneküljön ahogy tud, mert az elsőéves számít rá, éppen ezért nem lesz kegyelemben része. A festménylakók sietve követik keretről-keretre az előretörő fiút, és sorban súgnak össze mellette.
- Csak a szátok jár, hitvány férgek vagytok! Sajnálom, hogy nem égethetlek fel titeket sorban. Egyenként élvezném ki halálotok, ha egyáltalán lehet annak nevezni mocskos pusztulásotok. Utolsó semmirekellők vagytok, nem is értem hogy tűr meg az Igazgató Úr titeket. Undorítóak vagytok, még a hideg is ráz tőletek.
Mindegyik őt követő alak szemébe belenéz, úgy köpi magából az irritáló szavakat, hogy közben az adrenalinszintje könnyedén emelkedik. Tudattalanul készíti magát az éjszakára, kell is az erő tervéhez, hiszen nem mindennapos, hogy egy elsőéves diák a Naplemente végignézése után ásójához nyúl, és egy 1500-as évekbeli sírt ás ki. A falun észrevétlenül halad végig, kóbor kutyák vonyítását hallja csupán, és egy vékony fekete macska szalad át előtte az úton.
- Büdös dög, kotródj innét!
Kiált rá, és megszaporázza lépteit, hogy még rá is tudjon fújni. Hangosan nevet, és vállán pihenő ásójával örömittasan forog a havas házak között. A világ az övé, a céljai benne élednek mindennap újjá, és senki sincs aki megállíthatja. Olyan ember, akinek érdemes élnie, akinek a vére igazi arany, és akinek meg kell mutatni puhány varázslótársainak miként is válik valakiben az arany vérré, és miként kell szeretni és tisztelni házát egy Bagolyköves diáknak. A temető kapujában végül megpillantja az őt váró lányt, és elégedett vigyort kanyarít arcára.
- Kowai, örülök, hogy eljöttél.
Szavai közben igyekszik a csuklya alá is bepillantást nyerni, de amit lát az korántsem az, amire számított. A lányt bántották, és aki bántotta nem érdemel mást, mint halált. Dühödten ráncolja szemöldökét, és ásóját ledobva válláról lép közelebb szövetségeséhez. Egy mozdulattal rántja le fekete csuklyáját róla, és már-már hallható szívdobogása közben vadállatmódjára kezd kiabálni.
- Az anyád volt, mi?! Megölöm, ezt nem teheti veled senki, és semmi!
Idegesen fordul meg, és rúg bele a hóba. Gondolatai kuszák, de egy közös az összesben: méregtől eltorzult gonoszság van bennük. Kowai a legjobb, akit itt ismer, és senki nem nyúlhat hozzá egy ujjával sem. Az előbb belerúgott hóba köp, majd káromkodva kapja fel ásóját, és a lány mellett elviharozván kiáltja el magát.
- Gyere, dolgunk van a büdös életbe is!
A sírok között szlalomozik, egyenest odasiet, ahol már járt egyszer. Akkor egy fiút kínoztak meg azon a sírkövön, és Samnek még meg is jegyezte, hogy ez a sír akár még érdekes is lehetne. Akkor a lány nem élt a felkínált lehetőséggel, de Noel nem felejt. Rápillant Kowaira, amikor megáll a temető közepén a kinézett sír mellett. Szemében tüzel a harag, és a jókedve, amivel várta az estét már nincs sehol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Kowai

Kowai természetesen nem hagyja csak úgy elkapni magát, nem tetszik neki háztársa érintése, és annak dühe sem. Azonnal visszarántja csuklyáját, de már mindegy. Noel pontosan tudja, hogy az arcán éktelenkedő sebek nem csupán játékból gyógyulgatnak éppen, hanem komoly előzmények teljesedtek ki általuk bántalmazás formájában. A lány hárít, morog, és kívül tartja a mérges felet.
- Akkor kiabálok, amikor akarok!
Áll meg és fordul vissza két sírcsalád között, és onnan ordít ásóját a lány irányába lóbálva. Felfokozott dühe hangorkánként jön felszínre, a gyülemlő feszültséget muszáj kiadnia magából, és ha más lehetősége nincs rá, hát legalább hangját hallatni tudja a kihalt sírhelyek között.
- És igazad van, az életed nem az én dolgom, úgyhogy jobb volna ha szednéd a lábaid, és nem a kapualjból morognál utánam, mint a szerencsétlen gyávák szoktak!
Hangja a falu szélső házaiig is elhallatszódhat, de ez a legkevésbé sem érdekli, nem úgy, mint a csúnya sebekkel torzított arcú háztársnője. Mérgét egyedül az a tudat képes csillapítani, hogy Kowai most itt van vele, biztonságban, és a sérülés okozóját hátrahagyta. A hűvös szél is segít lehűteni feszült idegeit, és talán az a fajta jókedv sincs még veszve, ami azelőtt járta át testét, mielőtt úrrá lett rajta az elmebaj. Nehéz szavakba önteni, hogy imént miért is durrant el ennyire agya, hogy miért csapong ilyen szélsőségesen. Megfejtése lehet a rejtélynek, hogy Kowai az egyetlen olyan szövetségese, aki nem mellesleg bizalmasa is, és akivel a legjobban megérti magát. Ő csak akkor beszél, ha annak értelme is van, akkor és úgy cselekszik, ahogy ő maga is tenné. Kowai olyan, mint ő, csak a másik nemet képviseli. Ritka, hogy valaki ilyen könnyedén találja meg másik felét, ráadásul úgy, hogy az nem érzéseken alapszik. Nem hiába találkozott kastélyba érkezésekor szinte azonnal pont vele. Nem hisz Istenben, és nem hisz a sorsban, de ez valami emberfeletti volt. Egy jel, vagy egy iránymutatás, ami hatalmasabb náluk.
- Ez. A nevet már olvashatatlanná koptatta az idő, és az évszázadok, de mint látod 1517-es a sírkő, és úgy hiszem, hogy a nehéz 16. századi halottak nem egyedül mentek a másvilágra.
Rábólint háztársnője kérdésére, majd a kőhöz állítva ásóját leguggol a sírhoz, és végigsimít havas, fagyott fedelén. Az érzékei nem csalhatnak, kell itt lennie valaminek, ami már idestova ötszáz éve várja, hogy az arra hivatott megtalálja, és visszahozza a valóságba.
- Köszönöm, tudom, hogy miért jöttünk. Lacarnium Inflamare!
Rápillant a lányra, majd pálcáját sebesen előkapva már ejti is a varázsigét, hogy minél hamarabb nekikezdhessenek munkájuk igazi, nehezebb részének. A sír körül melegíti a talajt fedő fagyott hó-és jégréteget. Lassan halad vele, pepecselős munka, amit nem lehet elsietni, mert ők maguk látják kárát.
- Pálcád van már?
Kérdése közben nem néz a csuklyásra. Tart attól, hogy a törött varázseszköz is lehet egy oka annak, amiért így elbántak vele. Az arca árulkodó jel, hiába fedi azt ruha. A nemcsak kíváncsi, de értő szemek azonnal kiszúrják, hogy mi hibádzik. A válaszra várva tovább lépked a kőtömb körül, világító pálcája jó munkát végez, hiszen a talaj szépen olvadásnak indul, ezzel is segítve a rosszban sántikáló fiatalokat. A hó és jég vízzé válva tűnik el, így Noel áttér magára a sírra is, minden pontjáról leolvasztva a ráesett csapadékot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Kowai

A lelkek mélyen a föld alatt alszanak, a sziszegő lánynak nincs mitől tartania. Noel van annyira forrófejű, hogy ne törődjön másokkal, és az éjszaka közepén álljon neki dühét hangban kiadni magából, de esze is akad, és jól tudja, hogy a falu hozzá van szokva az ehhez hasonló hangokhoz, minthogy a közelben fekvő kísértetház is látogatott a diákok körében, mint ahogy a csárda, vagy a pub is a falu nevezetességei közé tartozik. Ettől eltekintve viszont igaza van háztársnőjének, nem szabadna így kiabálnia, még akkor sem, ha ereiben tűzként olvad a harag, és mint a vulkánból kitörő láva folyik szerte testében, hogy adrenalin szintjét a magasba emelje.
- Eszem ágában sincs falulakókat a nyakunkba varrni, de ha idetévedne bárki is, úgy gondolom nekünk nem jelentene különösebb gondot.
Rápillant a szépen letisztított sírra, és hiába tudja jól a kezüket kötő szabályokat, hiába tanították szülei illemre, biztos abban, hogyha egy idegen erre tévedne, és szándékában állna őket eltéríteni céljuktól, vagy jelenteni az általuk elkövetett rongálást, akkor az illető hamar a feltört sírban találná magát, és a rellonos fiatalnak egy percig nem lenne bűntudata tette miatt. Nem ölt még, és szándékában sem állt a legborzasztóbb tettek egyikét véghez vinni, de amióta Shania felvarrta jobb lapockájára az éltető erőt, az őt magát jelképező Sárkányt, nincs visszaút, sem letérés egy-egy kósza ösvényre. Megtenne már bármit, mert célt akar érni, első akar lenni, hatalom után szomjazik bármi áron. Merengése közben Kowai teszi a dolgát, amire elismeréssel adózik a fiú. Állát megvakarja, és közelebb lép a hideg kőhöz, hogy bepillantást nyerhessen a felemelkedő fedéltömb alá. Mint ahogy arra számítani lehetett, nincs ott semmi érdemleges, csak még több kő.
- Ezzel is végezni kell.
Körbesétál a téglalap alakú sírhely körül, fogást keres rajta, vagy bármit, ami elkerülhetővé tenné a kő törését. Nem biztos abban, hogy ezt a réteget is képesek lennének megemelni, hiszen az órákon pihekönnyű pennákat, és egyszerű pergameneket lebegtetnek, nem pedig többmázsás kőtömböket. Kowai bár ügyesen helytáll a fedélnél, Noel úgy dönt, hogy megpróbálkozik egy ezidáig nem használt varázsigével, amit csak szüleitől látott használatban, de úgy érzi megtudja csinálni.
- Reamoveo!
Ejti ki határozottan a sírkő anyagára koncentrálva. Szeretné, ha ez a kőtömb folyékony betonként folyna szét előttük, azzal nem is törődve, hogy az akciójuk végén mihez fognak vele kezdeni. A kő lassan oldódik fel, látszik, hogy a fiú most csinálja először, de a kívánt eredményt így is eléri. Elmosolyodik, majd Kowaira néz.
- Ezt könnyebb lesz arrébb tenni.
A lebegtető bűbájt a lányra hagyja, s amíg a varázslat tart, ő az ásójához siet. Kezébe veszi, és Kowait nézve teljesen ránehezedik. Munkájuk tökéletesen halad, Noel elégedetten gyönyörködik a látványban. A sírkő eltűnt, a föld szabad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Kőrösi Ráhel


Nem árt néha, ha az ember fia csakúgy, minden társaság nélkül is, egymagában kilátogat a természet lágy ölére. Felszabadulást jelenthet az minden testi-lelki bajra, meg aztán kellemes élményt nyújt az esti séta vagy a kastély melletti apró tó közelsége. Azonkívül nem egy mugli orvos, terapeuta, pszichiáter tanácsolja azt páciensének, hogy az minél több időt töltsön a szabadban. Bizonyára nem lehet badarság, ha már ennyien hisznek benne. Vagy mégis
A rellonos nem az a fajta, akinek folyton-folyvást társaságra van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, vagy hogy céltalan útnak eredjen az iskola folyosóin át egészen a falu határáig. Éppen annyira kedveli a magányt, mint amennyire szeret a társaság középpontjaként a többiekkel bohóckodni, vagy már szívéhez nőtt barátaival megvitatni az élet kisebb-nagyobb problémáit, a bosszantó kviddicsállást, esetleg a kezelhetetlen nőkről alkotott véleményüket. Most is így áll a helyzet, egyedül rója a macskaköves utakat, tele forrón izzó gondolatokkal, melyek között szerepelnek emlékfoszlányok, világmegváltó ötletek és sportkérdések is, hogy még csak egy ártatlan pillanatra se érezze magát magányos, kiégett léleknek. A tóhoz érvén viszont szembesül az egyedüllét minden kínjával s boldogságával. Kacsák és bogarak zúgolódó hangján kívül csak az üres csend várja. A felismerés megállítja határozott lépteit, engedi, hogy minden gondolatát elengedve nézzen maga elé, és szívén keresztül gyomrát is görcsbe rántsa a tó fullasztó némasága. Az elmúlt időszakban soha nem engedte magához közel a nyugalmat, nem maradt társaság nélkül, aludni sem képes hosszan, hiszen olyankor is önmagára van utalva. Talán ez volna a titok nyitja, amiért évek óta nem alszik négy óránál többet? Hogy minden hajnalban őriző szemekkel figyeli a felkelő Napot?
Óvatosan botorkál közelebb a tó vizéhez, közeledtére a part szélén tisztálkodó madarak hangos hápogással úsznak arrébb. Noel először csak leguggol pár nagyobb kődarab közé, ujjaival megzavarja a vízfelszínt, majd oldalra fordított fejét vállára hajtja. Őrülten keresi elveszett gondolatait, melyek eddig zsibongtak benne, most pedig kivesztek fejéből. Elvesztette a fonalat, nem látja magát sem. Mi lett belőle?
Azután felemelkedik, pár lépésnyire sétál a víztől, hogy lefeküdhessen a fűbe, hogy elvesszen a csomókban és ma esti partneréül a csillagos eget válassza. Isten tudja csak, meddig mereng a fénylő pontokon, hogy mozdulatlan testében rémlik-e még számára a külvilág, az viszont valószínűleg a vég kezdete, hogy a tóhoz érkező lányt csak akkor veszi észre, amikor az már hozzá hasonlóan vízszintesen fekszik.
- Michelle? - mormogja alig hallhatóan, nagy nehézségek árán az oldalára fordul és köhögve, szemeit hunyorgatva figyeli meg jobban a lányt. - Hali. Hosszú nap, mi?
A haja bizonyára telis-tele gazzal, ráadásul egy idegenben látja meg a Saint-Venant lányt, jó benyomást kelthet a másikban, nem is kérdés. Idiótákat megszégyenítő bátorsággal vigyorog az érkezőre, látszik rajta, hogy hosszú ideje pihen a fűben, ahol egy kis időre még el is szunyókált, éppen ezért most azt sem tudja, hol is van pontosan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Ráhel

Nocsak, hogy felvágták a kisasszony nyelvét! Noel bizonyára vonzza maga köré a harsány lányokat, akik valami furcsa módon olyan magabiztossággal szólnak vissza neki, amit sem most, sem kastélyba kerülésekor nem tudott hova tenni. A húga is ilyen, csak rá nem úgy tekint, mint egy nőnemű lényre. Nelli semleges, aki ha bunkón viselkedik, hát mugli módjára veri meg. Sára már más, ő igazi nő, akit bár félt a férfi nemtől - hiszen tudja mit gondol és érez saját neme, ha meglát egy olyan gyönyörű fiatal nőt, mint nővére -, pontosan tudja róla, hogy nem viselkedne így másokkal. Mert egy nő igenis legyen bájos.
Felvont szemöldökkel pillant a lányra, aki viselkedése alapján akár tényleg lehetne Michelle is. Aztán gyorsan megtörik a jég, és a lány rideg hanghordozását egy jóval kedvesebb formába bújtatja. A rellonos kábán bámulja a másikat, immáron nemcsak szemöldöke, de homlokra is ráncokban áll. Nem érti a nőket, most már egyre biztosabb abban, hogy egyetlen normális sincs közöttük. Furcsák, kiismerhetetlenek és valahol nagyon rémisztőek. Nem tudni mire hogyan fognak reagálni, hogy képesek-e értelmezni a férfi gondolatait, viselkedését, vagy csak éppen akkori kedvük szerint felelnek, mondjon nekik bármit is a másik.
- Attól tartok, kezdek hozzászokni - feleli felkönyökölve, száját lemondóan félrehúzva. A kastély, főként saját háza tele van ösztönlényekkel, akik ha tudnak, sem akarnak intelligens ember módjára társalogni. De nincs mit tenni, ő is éppen olyan, mint ők, a különbség csupán annyi, hogy ő szeret emberek között lenni, szórakozni és eljárni ide-oda. Kedveli az embereket, legyen bármilyen sárkányfióka is, nem bánja, hogy nem tölti minden idejét az alagsorban meghúzódó rellonos helyiségben. - A rellonban mindenki ilyen. De téged még nem láttalak ott. Hova jársz?
Elképzelni sem tudja máshol a lányt, akinek a fúra tett első benyomásbeli stílusa miatt az kifejezetten a sárkányok közé sorolná őt. Kérdésének feltevése alatt pörgeti az emlékképeket diáktársai arcáról, de nem ugrik be neki a fűben könyöklő lány képmása. Talán csak túl sötét van.
- Még világos volt, amikor megérkeztem - mondja az égre tekintve, majd újból a szőkére emeli tekintetét. Ott fekszik mellette, de nem történik semmi. Teste és lelke is mozdulatlan marad, nem harcolnak benne ösztönök és vágyak, nélkülük is nyugodalom és elégedettség árasztja el vérét. Felismerésére egész arcát betöltő vigyorra húzza ajkait, s közben nézi az ismeretlen lány arcélét, vonásait, amelyeket még éppen kitud venni a fénylő csillagok alatt. A tudat, hogy nincs benne hódítási vágy, és a lányra, mint egy másik, egyszerű emberre tud tekinteni, egészen boldoggá teszi. Már kezdett aggódni amiatt, hogy a másik nemre, mint valami ritkaságszámba menő árucikkre tekint, amit portyázásai során muszáj megkaparintania, hogy aztán kibontva az út szélén hagyja.
- Van kedved beszélni arról, ami ennyire felbosszantott? - kérdezi halvány félmosollyal a már lecsillapodni látszó lánytól, mert úgy érzi, hogy a másik szívesen kiöntené szívét-lelkét, ha volna valaki, aki meghallgatja őt. Tessék, itt van. Bár Noel maga sem gondolta, hogy egyszer érdekelni fogja egy indulatos lány búja-bánata, most mégis úgy fest, hogy a nagy semmittevésben segítőkezet nyújt. - Ombozi Noel vagyok, csak hogy tudd, kinek mesélsz, ha mesélsz.
Nevetve emeli szabad kezét a lány irányába, hogy bemutatkozása "hivatalossá váljon". Noha a kastélyban már nem mindenki tesz így, őt még illemre tanították szülei, s nem rest annak megfelelően cselekedni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Második forduló
Az éjszakám muzsikája

Nem tudja hányan jutottak tovább a második fordulóra, talán csak az ő párosuk, talán mindannyian. Folyton a bajnoki cím tölti ki gondolatait, s ha beszél valakivel róla - legtöbbször természetesen szövetségesével - gyomra izgatott görcsbe rándul, hogy egyetlen falat ételt se tudjon lenyelni. A második körben azt az utasítást kapták, hogy a párok egymásnak szabjanak feladatot, ők pedig egy pillanatig habozó állapotban a másik arcát fürkészték. Noel tűnődve figyelte Kowai keresztjét. Nem volt kérdés, hogy miféle feladatot fog kapni a lány; igazi, vérbeli rellonosnak valót, ám még ennél is többet akart. Nagyszabású, kivitelezhető, látványos, az egész falu számára lenyűgöző kihívást akart adni háztársnőjének, aki, ha jól hajtja végre azt, mindenki elismerését kapja majd ajándékba - s talán még a Rellon bajnoki címét is. Miután felfedték egymás előtt a feladat mibenlétét, Noel hangosan nevetve pattant fel a klubhelyiség egy szeretett foteljából, és bohón rázta a fejét a lány felé.
- Imádlak, ugye tudod? - jelentette ki vigyorogva, majd a szobájába sietett, hogy átöltözhessen, és aranyozott szegélyű ásóját újfent elővegye rendezett szekrénye mélyéről. Mint anno egy szép emlékű éjjelen, úgy a main is sírokat fog ásni.
Őrülten dobogó szívvel kapja magára bőrdzsekijét, húzza ujjaira finom anyagú, fekete kesztyűjét, és némi parfüm után már ismét a sötét folyosókat járja. Vállán pihen a csillogóan tiszta ásó, mely még nagy segítségére lesz az éjszaka során, pálcája pedig farmerzsebébe csúsztatva várja, hogy gazdája ha kell, használja. A folyosókat ekkortájt kedveli a leginkább, hiszen ilyenkor már a legtöbb diák, tanár és manó a szobájában pihen, csak az éber prefektusok járják a homályosan megvilágított folyosórengeteget. Noel komótosan baktat, fogai között kölyökrágógumival, de lélekben már régen a temető sötét zugaiban csörtet. Kowai a legideálisabb feladatot bízta rá, ami bár nem lesz könnyű, és bizonyára jócskán megizzad majd bőrdzsekije alatt, de szeretettel végzi el, lehetőség szerint minél eredményesebben. Kint hiába van már sötét, a levegő még mindig fullasztó, a fiú akár rövidbe öltözve is útnak indulhatott volna. A faluban csak a csárdából szűrődnek ki zajok, a pub ablakai ekkor már sötétek, csak a lepukkant kocsma tart ilyenkor is nyitva. Noel fejében megfordul a gondolat, hogy a sírásás előtt érdemes volna legurítani egy lángnyelv whiskeyt, ám túl nagy feltűnést keltene díszes ásójával, és az ottaniak még kérdezősködni kezdenének. Így tehát mindennemű folyékony bátorság nélkül lépi át a temető régi kapuját és járja körbe a sírokat a vésett köveket figyelve. Régit keres, még az 1800-as évekből valót, amelyben többek között ékszert is találhat. Ahogy a kaput elhagyja, és a sorok elején jár, halk neszelést hall, melyre azonnal felkapja fejét, s egy pillanatra lélegzetét is visszafojtja. Nem hiszi, hogy kóbor élőhalottat, vagy diáktársakat hall, de halk mozdulattal előhúzza pálcáját, és használatra készen folytatja útját a nyughelyek között. Borsódzik háta az olykor-olykor felcsendülő piszmogástól, zavarja a tudat, hogy nincs egyedül, még akkor sem, ha társasága csak néhány patkány vagy apróbb állat lehet, akik egyáltalán nem jelentenek veszélyt rá vagy küldetésére. Összébb húzza magát, megforgatja kesztyű fedte tenyerében az ásó nyelét, majd a temető végébe érvén maga mellé dobja azt. A helyszín ezen részében már nincs betonba öntve az elhunytakat fedő réteg, így némileg egyszerűbb, de annál hosszabb munkája lesz. A fejfák, amiket vizsgál egyszerű fából készültek, melyek az idő során kikoptak, elrohadtak, így ma már csak jelképként szerepelnek az elhagyatott síroknál. Noel figyelmesen körbejárja az emlékeket, majd kiválaszt egy számára szimpatikus dombocskát, amit valószínűleg már hosszú-hosszú ideje nem látogat senki, és visszasétálva az ásójáért, nyomban munkához is lát. Az első mozdulatok könnyedek, gyorsak, de ahogy nő maga mellett a földkupac, s ezzel együtt görnyed egyre inkább a kiásott mélyedésbe, úgy lassul le. Derekában több ponton nyilal az elgémberedés érzése, arcáról folyik az izzadság, ő pedig minden egyes hajolás közben hangosan felsóhajt. Aztán egy pillanatban, mikor az ásó feje koppan a fakoporsón, megáll, óvatosan kiegyenesedik, és a kényelmetlen testhelyzet miatti zsibbadást igyekszik kifújni magából. Munkaeszköze tövig sáros, nadrágját átáztatta a kukacos, büdös föld, ő pedig teljesen leizzadt. Ásóját belevágja a mellette növekvő kupacba, leveti dzsekijét, és egy szál, átnedvesedett ingben folytatja a Rellon bajnokáért folytatott harcot. Pálca nélkül dolgozik, mint egy szánalmas mugli sírrabló, akinek nem jutott több ebben az életben. Miután a nagyja földet kilapátolja a korhadó fafedélről, letérdel, és addig nyújtózik, míg el nem éri a fedőt. Azon semmi nincs, anyaga teljesen elkorhadt, ezért nem mer rálépni, nehogy a csontok közé szakadjon. Kezeivel keresi a koporsó gyenge pontjait, de az is igaz, hogy most másra nem is hagyatkozhat, hiszen olyan sötét van, hogy zöldjei csak néznek, de az orra hegyéig sem látnak. Amikor alá tud fogni, kesztyű fedte ujjaival felfeszíti a fát, mely itt-ott először berepedezik, majd be is törik. Nem egészen így képzelte, de a tanodában ennyi idő alatt megtanulta: semmi sem úgy megy, ahogy azt ő eltervezte. Abbahagyja a koporsó zilálását, félredönti fejét egy pillanatra, majd minden gondolkodás nélkül ereszkedik be a kiásott lyukba, hogy bakancsával betörje a már így is sérült fedelet. A lelke mélyén nem akar rosszat, de a rá váró következmény sem érdekli, hiszen abból van elég, eggyel több vagy kevesebb, ugyan kinek számít már? Elküldik Balatonra a fegyházba? Küldjék. Kirúgják? Rúgják. Megcrutiózzák, mint az apja tette? Tegyék. A sír tönkretétele közben jön csak rá, mennyi mindenre tanította meg őt az édesapja. Az egyedüllét örömére, az elhagyatottság kizárására, a fájdalom eltűrésére. A temető tőle hangos, és ha most erre járna egy halott, valószínűleg véget érne minden egy röpke pillanat alatt. Ha egy prefektus, vagy egy tanár kapná el, csupán életfogytig tartó büntetésre ítélné. Nem számít már itt semmi, egyedül a győzelem. Noel a széttört fadarabokat kidobálja a gödörből, és a poshadt, gyomorforgató szagok között veszi elő szőlőpálcáját, hogy némi fényt varázsoljon elő. A sírhely vékonyka csontokkal van teli, mely körül egy foszlásnak indult Biblia és néhány irat pihen. A medencecsontnál fekszik néhány aranyérme, a lábaknál viszont, ha volt bármi is, mára már eltűnt. Noel idegesen kutat, mikor aztán - és bár először nem hisz a szemének -, a medencecsont megmozdításával a sír felfedi valódi értékét: a forduló teljesítését. Ahogy megérinti az ékszert, hangosan felvonyít, mint egy őrült, ki letépte láncát, majd letörli az aranyról az idők során ráragadó port, és az egyéb oda nem illő maradványokat. Az ékszert ezután gondosan elrejti, a halottnak zsákmányát illedelmesen megköszöni, majd kimászik a lyukból, és az előzőleg kidobált léceket óvatlanul visszahajigálja, hogy aztán ismét az ásója nyelébe kapaszkodva újratemesse a kifosztott sírhelyet. Dolga végeztével aztán felveszi bőrkabátját, vállára dobja mocskos ásóját, és elégedett-ábrándos vigyorral rohan, hogy ébressze Kowait: megcsinálta! Elhozta az ékszert, amit kért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Farkas Kamilla

A szobájába csak két üveg vörösért ugrottak be, amit csendben a hátizsákjába rejtve csempésztek ki a kastélyból. Az üvegek persze minden lépésnél összekoccantak, a domboldalon pedig, ahogy jócskán lefelé húzta őket a gravitáció, jó, hogy nem törtek össze és áztatták el a zsákot és tartalmát.
- Viccelsz? Ha nem mész magadtól, én foglak belelökni - vigyorog rá Kamillára, míg beéri és mellészegődve átkarolja a vállát. Kisvártatva aztán közelebb hajol hozzá, és mintha már ittak volna, csibészesen a fülébe suttog. - Rettegj!
Valójában viszont így, hogy háztársnője hangjából élesen kihallatszódott a vízbeeséstől való félelem, szinte kizárt, hogy belelökné. Bor ide vagy oda.
- Az orrodig se látsz el - engedi maga elé a szőkét, és a stég első lépcsője előtt megállva figyeli ahogy forog. - Mondjuk, ha így folytatod, szerintem megoldod egymagad is a vízbepottyanást.
Farmerzsebeibe csúsztatott kezekkel, halkan kuncogva fordul ő is közbe. Az üvegek csörömpölnek a vállát húzó táskában. Vaksötétség, csak a kastély távoli ablakain szűrődik ki némi fény. A bogarak, tücskök és ki tudja miféle állatok ilyen-olyan hangjai mindenhol körbeveszi őket.
- Mi újság apáddal? Tényleg együtt van Ninával, vagy az csak pletyka? - kérdezi, s megnyikordul alatta a régi fadeszkákból kirakott stég. Végigsétál rajta, útközben megfogja Kamilla kezét, hogy még véletlenül se forduljon bele a hideg vízbe, majd az út végén elengedi őt, leemeli válláról a zsákot, és leguggolva egy stabil deszkára pakolja az üvegeket, melléjük dobva a cukrokat és megkezdett csokoládékat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Farkas Kamilla

És Kamillánál a pont. Egy nő mellett csakugyan sohasem tudni semmit, főleg nem pontosan és főként nem azt, hogy éppenséggel hányadán állnak. A férfi ajkait benedvesítve csóválja meg fejét, majd mint aki az imént csúnya vereséget szenvedett el hajtja meg azt a lány előtt.
- Jogos - mondja végül, hangjából kihallható, hogy vigyorog. Kamilla talán már azt is sejti, hogy Noel szája most épp féloldalas mosolyra húzódik, szemei körül pedig jó néhány nevetőránc mélyül el. Tudhatja, hiszen jól ismerik egymást, gesztusaik, szavajárásuk már régen beleivódott a másikba.
- Oké - védekezően emeli mellkasa elé feltartott kezeit, s úgy dönt, hogy további károgás helyett inkább befogja. Okos fiú.
- Tényleg? - kérdezi már a deszkasor legvégén ülve, legújabb őzbőrcipőjének fűzőjét bontogatva, közben Kamillára pillantva. Tekintetében meglepettség csillan. - Valamiért azt gondoltam, hogy rosszul érint a dolog.
Köhint párat, míg maga mellé teszi makulátlanul tiszta (és méregdrága) lábbelijeit, majd miután beléjük gyűri a titokzoknikat, térdig felhajtogatja nadrágja szárát, s Kamillához hasonlóan ő is lelógatja lábait a stégről - csakhogy az övéi már lábszárközépig beleérnek a vízbe.
- Fú, jó hideg - húzza el a száját, a libabőr nyomban végigfut a testén. - Szóval... ja. Mindig eszembe jutottál, mikor az Edictumot átfutva találkoztam apád nevével.
Nem mond többet, szavak helyett pálcájáért és a két üveg borért nyúl. Rutinos, már-már ösztönszerű mozdulatokkal húzza ki belőlük a dugót, és nem fáradva poharak keresésével - amik valószínűleg nincsenek is - nyújtja át az egyiket Kamillának.
- Mire igyunk? A lelkizős stégen üldögélős esténkre? - kérdezi, és saját üvegét koccintásra emeli. - Ne, ne! Tudod mire? Hogy pont úgy rúgtam be az ajtódat, mint az a férfi abban a mugli filmben!
Lelkesedéstől csillogó szemmel magyaráz, és bár komoly esély van arra, hogy Kamilla nem tudja, melyik filmről, férfiról és jelenetről van szó, ő épp úgy beszél róla, mintha ez mindenki számára magától értetődő volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Farkas Kamilla

Felnevet, száját elhagyja valamiféle tévedhetetlen pfff hang is. Kamilla még véletlenül sem sorolható az alacsony lányok közé, és az is könnyen megeshet, hogy nő még néhány centimétert. Ő viszont, ha ennél alacsonyabb lenne, már a kis- vagy középnövésű fiúkhoz tartozna, akiket a magasabb lányok ha mezítláb éppen nem is, magassarkúban azonban hipp-hopp lehagynak.
- Képzeld már el, hogy néznék ki, ha akkora lennék, mint te? - már a gondolattól megrémül, fejét hátraveti, testét egy pillanat alatt kirázza a hideg. - Múltkor vártam valamelyik órára, persze egyetlen ismerős se volt aznap, és azt hallgattam, hogy két csaj az áhított férfimagasságról beszélget. Az egyik arról panaszkodott a másiknak, hogy azért nem talál magának pasit, mert a magasak mind foglaltak, az alacsonyabbakkal meg nem áll le, mert rosszul érzi magát, ha azonos magasak vagy ő kicsit nagyobb a barátjelöltnél. Kamilla... - hátravetett fejét a lány felé fordítja. - ...én nem tudtam, hogy nektek ennyi bajotok van. Komolyan. Meg hogy nekünk ennyi mindenben, sokszor totál pitiáner dolgokban is meg kell felelnünk. Ez... annyira... áh.
Noel arcára az őszinte tragédia-érzet minden árnyalata egyszerre ül ki. Látszik a vonásaiban, hogy ez -  a nők - számára a dráma, mint irodalmi fogalom netovábbja, amivel képtelen bármit is kezdeni. Valószínűleg sem ereje, sem elegendő agysejtje nincs ahhoz, hogy megértse a másik nemet.
- Tudom - mondja aztán, és fél kézzel megemelve magát közelebb huppan a szőkéhez. - Hé, ccccs.
Fejét előredöntve hajol be Kamilla elé, hogy baljával a kicsorduló könnyek irányába nyúljon.
- A testvérekről már lemaradtál, legalábbis... az igaziakról, akikkel együtt nő fel az ember - halkan beszél, szabad kezével a lány mögött támaszkodik. - De a valódi családról még nem. Persze, sokat kell dolgoznotok rajta, neked is nyitnod kell Balázs felé..., ez az egész neki is piszok sz*r lehet. Ezer százalék, hogy éjjelente marcangolja a lelkiismeret meg a tudat, hogy elba**ta. Gondolj bele, kapott egy félig-meddig már felnőtt, kész nőt, akivel baromi nehéz mit kezdenie.
A borosüvegek összekoccannak, de Noel már nem az ajtókat tokostul berúgó színészekkel törődik. Leragadt az apa-lánya témánál, és mint aki évtizedes szakértelemmel bír a témában, Kamillát szóhoz jutni sem hagyva beszél, magyaráz és anekdotázik.
- A nagybátyám, Zsiga bácsi is hasonló cipőben jár, mint apád, ő nemrég tudta meg, hogy van egy lánya, Rebeka, aki a Rellonba jár, biztos ismered - kezd bele a történetbe, beszéd közben többször szájához emeli az üveget. - Vagy hát fene se tudja, hogy tudta-e, de a lényeg, hogy közel egy évükbe telt, míg mostanra kezd kialakulni közöttük valami szorosabb, normálisnak nevezhető kapcsolat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nyuszifül

Sokára ért vissza a rellonba - sok kéretlen gondolaton kellett átrágnia magát. Tudta, hogy Kamillát már nem fogja ott találni, a szíve legmélyén mégis bízott benne, hogy amint átlépi szobája küszöbét, megérzi az ismerős, szeretett illatot. Annak viszont csak a leghalványabb, hamarosan végleg elillanó emléke várta az úgy hagyott, gyűrött párnahuzaton.
Túl őszinte volt.
A feszültség egyre csak gyűlt idegesen fel, s alá járó mellkasában. Visszajátszotta a történteket, de hiába, az egyetlen gondolat, ami újra és újra utat tört magának, az volt, hogy Kamilla túlságosan is érzékeny. Ő meg túlságosan is őszinte. Vagy egészen egyszerűen: Kamilla nő, ő meg férfi. Ajkai résén nehéz, mély sóhaj szökött ki.
Ahogy távolodott a kastélytól, a szél úgy vált egyre szigorúbbá. Noel összébb húzta magán fekete dzsekijét, majd lépteit megszaporázva irányt váltott; többé nem a falu, hanem a stég irányába sietett. Noha biztos volt benne, hogy Kamilla a rellonból egyenesen hazament, néhány méter után az is eszébe jutott, hogy a háztársnő most talán nem édesapja kérdéseire vágyik, sőt, ha a férfi kérdezősködni kezd, ő inkább menekülőre fogja.
- Félreértettél - szólal meg később, mikor már baljával felhúzott térdeit ölelve ott ül Kamilla mellett, s másik kezével a lány arcát takaró fürtökkel babrál. - Az előbb, a szobámban.
Halkan beszél, már-már dörmög, megcsillanó zöldes tekintetét közben le sem veszi a másikról. Ujjai végül megállnak, karját visszahúzza, s a csendes, mozdulatlan tó felé fordul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nyuszifül

Futólag rápillant Mayára, utána viszont máris a felülő, s éppen hozzábújni készülő lányra szegezi tekintetét. Habár szereti a kutyákat, most direkt nem foglalkozik vele. Nemhogy a kezét nem nyújtja felé, de még csak rá sem néz, ezzel is jelezve neki, hogy itt és most ő a hierarchia csúcsa, és ezekben a pillanatokban arra van szüksége, hogy a gazdival tudjon beszélgetni. Ugyanis van mit tisztázniuk; fogalmak, amikkel az emberek többsége elhamarkodottan dobálózik, sémák-sablonok, amiket ráhúznak kapcsolatokra, szavak, amiknek nagyobb a súlyuk, mint azt sokszor gondolnák.
- Az a kérdés, hogy te haragszol-e rám? - kérdezi halk, ám erélyes hangon, míg karját kitárva engedi, hogy törékeny háztársnője közel fészkelhesse magát hozzá. Haragudhatna, s könnyen meglehet, hogy haragszik is. Azért, amilyen és azért, amilyen bizonyosan nem lesz soha. - Nem vagyunk rosszban, nem is értem, miért gondolod. Persze - bólint - nehéz velem, tudom.
Érzi és sejti is, hogy Kamilla fél a rájuk leselkedő jövőtől, amit egyikük sem tud megjósolni, mégis, mindketten tartanak a közelgő veszteségtől. Ha ennek közöttük egy nap vége, ha többé nem csókolják meg egymást és nem összebújva alszanak el, akkor a barátságuknak is annyi?
Nem, semmiképpen sem. Ez... nem történhet meg. Ahhoz túlságosan is fontosak egymásnak.
- Nem megyek sehova - feleli rekedten, és fejét oldalra fordítva lepillant a lány szemeibe. - De... a maradás, az ittlét sem garancia semmire, ezt te is tudod.
A kérdés pedig, hogy ők valójában mik, mijei is egymásnak, továbbra is kimondatlanul ül közöttük a hűvös levegőben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nyuszifül

Csendes türelemmel várja Kamilla válaszát. Mikor pedig megkapja azt, ösztönösen, ám mozdulatlanságba burkolózva hitetlenkedik. Nem hisz neki, nem hiszi el, hogy nem haragszik rá, hiszen ismeri a női természetet. Legalábbis úgy gondolja. A női lélek törékeny, sérülékeny, ő pedig még nem elég érett ahhoz, hogy vigyázni tudjon rá.
Talán majd később, néhány év múlva, vagy ha meg/felismeri a kezét fogó lányban a nőt, akiben már az első pillanattól biztos, akit mindennél jobban akar - hogy hozzá tartozzon. Egyelőre azonban - bár azt hiszi - még nem nőtt be a feje lágya, hiába tölti lassan a huszonkettőt.
- Kamilla - behajlított mutatóujjával a lány álla alá nyúl, kissé megemeli, hogy tekintetük találkozzon. - Próbáld meg egyszerűen csak élvezni a pillanatot. Élni, nevetni, szeretni, és ha kell, akkor haragudj szívből, dühöngj hangosan, toporzékolj, csapkodj... most pedig csókolj vissza, jó?
Ezidáig ügyesen elfojtott vigyora most utat tör magának, ajkai kiszélesednek, s ahogy közelebb dől háztársnőjéhez, fogai egy pillanatra megcsillannak a holdfényben. Hangja elhal, ujjai Kamilla álláról puha arcára siklanak, és bár kapcsolatuk jellegét igen nehéz lenne meghatározni, az biztos, hogy Noel úgy csókolja meg Kamillát, hogy a lány ebben a pillanatban a világ legszebb, legkívánatosabb, legfontosabb nőjének érezze magát. Mert az is.
- Ccccsss - pisszegi le aztán, mielőtt még végeláthatatlan hisztibe kezdene. - Nem vagy olyan. Nem szeretem az olyan lányokat.
Jobbjával nyugtatólag megsimogatja a lány fejét, ujjai újra meg újra végigszántanak az imádott szőkés fürtökön.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Végzős bál és a Merkovszky lány

Tekintete még akkor is a főszervező után kutat, mikor arcán tökéletes, udvarias mosollyal vált néhány szót a folyton útját álló ismerősökkel. Sem ők, sem a bál nem érdekli, azt azonban tudja, hogy ma este itt találja Anneliet. Elköszön. Kezet fog. Lehajol, puszit ad. Elindul, csak hogy újra meg újra csevegni vágyókba botoljon. Mosolyog. Érdeklődik. Halkan nevet és megértően bólogat. A szemeit, a valódi figyelmét viszont senki sem képes elnyerni.
Aztán, mikor egy alkalommal elpillant idén végzős háztársa válla fölött, a közelében üldögélő lány jelenléte egészen váratlanul éri. Mosolyog, bocsánatot kér, és a fiú vállát megveregetve elköszön. Végre.
Szaporán dobogó szívvel, céltudatos léptekkel indul el az elnök asszony magányos asztala felé, hogy a hozzá legközelebb eső szék támlájára támaszkodva, visszafogott mosollyal kérdezze meg tőle:
- Szabad ez a hely?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Végzős bál és a Merkovszky lány

A széktámlára fonódó ujjai engednek a szorításon. A mellkasánál szabadon hagyott inghez nyúl, és megkerülve a széket, úgy ül le, hogy még futólag igazít egy keveset az egyébként is tökéletesen álló galléron. Azután felkönyököl a takaros kis asztalra, és Anneliere pillant; tekintete követi a virágmintás ruha szegélyét, a kivágását és fodrainak lenge útját, míg végül vissza nem ér a nő kéken égő szemeihez. A szíve szaporán ver, szinte taszítja a bordáit, ez azonban kívülről aligha látszik. Ha most valaki feléjük pillant, csak egy csillogó szemű fiatalembert lát, aki halványan elmosolyodva néz a vele szemben ülő gyönyörű barnára.
- Láttam a neved – jegyzi meg halk, mély hangján, míg hüvelykujjával futólag végigsimít borostás álla vonalán. – A gyakornoki listán. Úgy tűnik, idén nyáron együtt megyünk Romániába.
Habár izgatott, érzelmei sem a hangjában, sem arcvonásaiban nem köszönnek vissza. Megjelenése kiegyensúlyozottnak, szokatlanul nyugodtnak hat, ám a szemei elárulják: alig várja, hogy Annelie és ő végre a sárkányok között legyenek. Saját terepen. Az ő terepén. Otthon.
- Nem tudtam, hogy megjelölted a romániai rezervátumot - szólal meg újra, míg a táncoló párokról visszapillant Anniere. Hangjából ugyan hiányzik a kérdő hangsúly, zöldjeiben ott ül a kíváncsiság. Nem gondolja, hogy a lány azért jelölte be Romániát, mert vele akart lenni; tudja, hogy koránt sem. Valószínűleg éppen ellenkezőleg, és ez az, amit nem ért. Hiszen Annelie pontosan tudhatta, hogy ő csak és kizárólag azt a helyet véste fel a jelentkezési ívre, így, ha a lány kérvényét is elfogadják - mint ahogyan történt is -, akkor egész nyáron el kell viselnie a pyromagus társaságát. Elvégre, egy egész idény alatt nem kerülheti úgy, mint az iskolában szokta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Végzős bál és a Merkovszky lány

Elég egyetlen másodperc, a tekintetük pillanatnyi összeforrása. Még a lány hangját sem kell hallania ahhoz, hogy tudja, ő még nem tudott a nagy hírről. Annelie visszakérdezésére elmosolyodik, és ajkait beszívva bólogatni kezd.
- Csodálkoztam is - vallja be, míg a dologgal kapcsolatos korábbi képzelgéseit halk nevetéssel engedi el. Hiába, megfordult a fejében, hogy a barnaság azért hagyta ott imádott erdejét, mert a közelében akart lenni. Hú, de gáz...
A tó felé pillant, mutatóujját lassan végighúzza szája szélén. Azután, egy halk sóhajt követően zöldjeit visszavezeti Annelie-hez. Annyi mindent mondana és kérdezne tőle, a szavak mégsem indulnak el. Bizonytalanul dobogó szívéről tudomást sem véve, hosszan fürkészi a lány arcát. Szemei ide-oda zizzennek, hol a kékségben vesznek el, hol a vastag ajkakra tévednek.
Ez nehéz ügy.
- Táncoljunk - noha csak egészen sokára szólal meg, hangja határozottan cseng. Jobbját Annelie felé nyújtva emelkedik fel a székről, és ha partnernője engedi, ujjaikat összefűzve vezeti őt a táncparkett széléhez. Nem szívesen venné el a főszerepet az idei végzősöktől, így a tér közepét kikerülve, azt észrevétlen hagyja meg nekik. És egyébként is, egy ideje már egyáltalán nem vágyik arra, hogy a figyelem középpontjában legyen. Vannak helyzetek, amelyeket sokkal, de sokkal jobb árgusan figyelő szempárok nélkül át- és megélni.
- Örülök, hogy velem leszel Romániában - jegyzi meg csendesen, míg keze Annelie derekára csúszik, és közelebb húzza magához. A díszítés, a fények és a zene kellemes, valódi báli hangulatot csempésznek a máskor kopár, kihalt tóhoz, ez az érzés pedig bekúszik Noel ingje alá is, hogy egészen a lelkéig hatoljon. - Nem tudom, mi lesz velünk, és úgy egyáltalán, mi lesz - nevetősen ingatja meg a fejét, majd oldalra, Annelie halántékának dönti. Karjainak ölelése is szorosabbá válik, de erről mintha tudomást sem venne. Nagy kár volna maga előtt letagadni, mennyire hiányzott neki ő. - De az, hogy ott leszel, sokat jelent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Végzős bál és a Merkovszky lány

Hosszú ujjai végigszántanak Annelie gerincén, hol virágmintás ruháját, hol csupasz bőrét érintve. Tekintete találkozik a rávigyorgó lányéval, mire az ő szája is mosolyra görbül. Vállait ártatlanul megvonja, szemei körül huncutul mélyülnek el a finom ráncok.
- Laktunk már együtt, nem lesz benne semmi új - feleli könnyedén, de szavaival még magát sem tudja meggyőzni. Habár az éppen nem is célja. Egyszerűen csak beszél, mintha így próbálná meg megnyugtatni a másikat.
Pedig biztos benne, hogy Annie is ugyanúgy érzi: az idei nyár mindenben újat ígér; kiszélesedő munkakört, újabb szintet a sárkánygondozásban és önismeretben, nem utolsó sorban pedig talán egy új kezdetet egymással. Hogy is szokta mondani Szofi? Noel, Annie a te másik feled. Ha eljut az agyadig, ha nem. Ha bevallod, ha nem.
Ideje bevallani.
- Hmmm - sóhajt bele hosszan a lány fülébe, és néhány pillanattal később elhúzódik tőle, hogy az eddig nyakát ölelő kezek sajátjaiba csússzanak. - Szerettem volna már róla beszélni - mondja halkan, szavaiból kitűnik, hogy egyértelműen személyre céloz. Érdekes azonban, hogy az arca továbbra is derűs marad, mintha már túl lenne az elmúlt időszakon. Valójában nincs még egészen, de túl lesz.
Jobbját felemeli, és azzal a lendülettel megpörgeti a mezítlábas hercegnőt. Aztán tesz felé egy kisebb lépést, hogy mikor megérkezik, már ismét a karjaiban tudhassa.
- Mi? - homlokráncolva kérdez vissza, hangja értetlenül cseng. - Ezt meg honnan veszed?
A közelségből nem enged, így, fejét ingatva pillant le, és kezdi keresni a kék szemek viszonzását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Végzős bál és a Merkovszky lány

Érzi a karjaiban tartott lány megingását, hát hogyne. Ez a néhány perc az elmúlt öt év, a közös életük rövidített mása. Érzések hullámvasútja, amely most ahelyett, hogy felfelé ívelne, éppen a semmibe zuhan.
- Gondoltam rá - bólint, és a parkett közepén egymásba bújó, vidám párok felé pislog. Aztán megrázza a fejét, és elkomoruló arcára hagyja, hogy a partnernőjéhez hasonló, fájdalmas mosoly üljön ki. - Akkoriban rám sem néztél, amiért nehogy félreértsd, egy percig sem hibáztatlak, hiszen ahogyan vége lett... - kelletlenül elhúzza a száját - jobbnak láttam hagyni.
Hagyni és új életet kezdeni, mint ahogyan - gondolta ő - új életet kezdett Annelie is. És bár nem hallott róla sokat, csak hogy utazgat és tanul, biztos volt benne, hogy az idejét nem egyedül tölti. Túl szép, tehetséges és független ahhoz, hogy a férfiak figyelmét elkerülje.
Annelie következő, váratlan szavaira egyszersmind kiszárad és összeszorul a torka, a szíve pedig úgy pumpál, mintha szikláról kellene a mélybe vetnie magát. Először csak elengedi a barnát, kezeit nadrágja zsebébe rejti, majd a tavacska felé int fejével.
- Jó lenne, ha tudatosítanád magadban, hogy semmi rosszat nem tettél. Az az este nem a te hibád- kezd bele, felemelt, reszelős hangja kellő nyomatékkal bír. A másik pillantását keresve folytatja. - És nem is hiba.
Valahol persze az, de azzal egyedül Noelnek kell elszámolnia. Ő pedig már pontott tett a Nadine-ügy végére. Ahogy távolodnak a bálozóktól, úgy sötétül el a környék. Noel a tavacska partjánál lassít le, majd áll meg, hogy hátradöntött fejjel, hosszú másodpercekig bámulja a csillagos eget.
- Boldog lennék - oldalvást, csak zöldjeivel pillant le a barnára. - Minden bizonnyal irigylésre méltó remek és teljes életem lenne. Gyönyörű feleséggel, átokrossz gyerekekkel és álommunkával. De vajon mit tennék, ha akkor is minden nap eszembe jutnál te, és a gondolat ott játszana, hogy mi lett volna, ha?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Végzős bál és a Merkovszky lány

- Ez a jó megfogalmazás, igen - ért egyet halvány, keserű mosollyal, és követi a part szélén elhelyezkedő lányt. Némi távolságot tartva ugyan, de ő is leül, jobb lábát felhúzza, majd térdére könyököl. Pillantása a tó vizén egyre csak gyülekező csillagokba réved, és mintha hallani lehetne megnyugvó, egyenletessé váló lélegzetvételeit.
- Tudod - szólal meg kisvártatva, tekintetét Annelie barna loknijaira emelve. - Csak miattad tettem. Ha valaki mással futok össze akkor este, hidd el, szó nélkül megyek el mellette.
Soha nem csalta volna meg Nadine-t. Ha nem Annelie-ről lett volna szó, ő hűséges maradt volna. És nem csak Nadine-hoz, hanem bárki máshoz is. Ahogyan bárki mást is megcsalt volna aznap este.
Van egy mondás, úgy szól: a hűség döntés kérdése. Ha így van, akkor csak az lehet a válasz rá, hogy Noel egy évvel ezelőtt elhagyta azt a nőt, aki mellett döntött. Már sok-sok évvel ezelőtt. Mikor még vörösben ragyogott a haja, és elvitte őt valami hülye üdítőt inni. Annelie aig volt tizennégy.
A lelki szemei előtt felelevenedő emlékekre csendesen belenevet felkarjába, majd onnan pillantva a barnára, kérdőn húzza össze szemöldökeit.
- Kívánni nem tudnék jobb életet - helyesbít rosszul hallható, kissé morgó hangon, hiszen ajkait eltakarja sötét ingje. Szavait továbbfűzné, mondana még valamit, amivel mélységet ad előző kijelentésének, de Annelie hangja hamarabb csendül fel. És amit mond, az azonnal belemar Noel szívébe.
Figyeli a barna arcát, vonásainak változását. Látja a szemében ülő fájdalmat, majd elfordítja fejét, és a tükörsima tófelszínt kezdi bámulni. Nem lát semmit, csak mered maga elé.
- Talán az is voltál - suttogja. Szerelmes. Egy év sok idő, pont ő ne tudná? Elmereng a szó jelentésén, és a pillanatnyi csendet, amit a másik tart, arra használja, hogy eltompítsa magában a csalódottság és düh mardosó egyvelegét.
Aztán elhangzanak a fiatalember jelenlegi életének legfontosabb szavai: Rájöttem, hogy mindig te leszel az. Csak te.
Komoly, hitetlennek ható arccal fordul vissza Annelie-hez. A szíve, miután egy hosszú másodpercre kihagyott, most újult erővel, vészes iramban taszítja mellkasát.
- Meg tudsz nekem bocsátani? - csak ennyi képes kijutni kiszáradt torkán. Félelemtől csillogó szemei a lányhoz fagynak, térdén pihenő könyöke megreszket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Végzős bál és a Merkovszky lány
Neked.

Pedig nem tudta. Fogalma sem volt arról, hogy Annelie hogyan érez, egyáltalán, érez-e iránta bármit is. A testbeszéde minden találkozásukkor távolságtartó, rideg és talán-talán még elutasító is volt vele szemben, amiből férfiként nehéz volt arra következtetnie, hogy a nő érzései változatlanok. Most viszont, tudván, hogy amit ő érez, azt érzi a barna is, egészen ledermed. Csak ül ott csendben, és megbénult tagokkal nézi a másikat. A mellkasát egyszerre nyomja és szabadítja fel valami eddig ismeretlen, a megbocsátás és újrakezdés lehetőségének egyvelege, és csak arra tud gondolni, hogy ezt most nem ronthatja el. Soha többé. Szótlanul mosolyodik el, a szíve a torkában dobog, úgy érzi, ha muszáj volna, sem tudna most megszólalni. A torkában egyre csak nő a gombóc, amit hiába próbál, nem tud lenyelni.
- Hallgatlak - suttogja rekedten. A hangja elveszett valahol odabent félúton. Kimondaná, hogy bármit megadna azért, hogy még egy utolsó esélyt kapjon Annelie-től, de biztos benne, hogy ezt tudja. Mint ahogy tudja mindenki más is. Zöld szemei lecsukódnak, mikor bőrük összeér, mikor megérzi a lány érintését, és bár legszívesebben azonnal mozdulna, nem teszi. Meg sem moccan. Csak hallgatja az életében új fejezetet nyitó szavakat, és engedi, hogy szája széles mosolyra húzódjon. Szemeit kinyitja, belenéz az övéit kereső kékekbe, és bólint. Jól láthatóan, jelezve, hogy megértette. Annelie kérésének igyekszik eleget tenni, még akkor is, ha a féltés és az iránta való, nagyon is létező érzései másra ösztönzik majd.
- Nem arra kérlek, hogy most azonnal bízz bennem - mondja halkan, s tekintetével egészen belemászik a lányéba. - Csak beszélgessünk, töltsünk együtt időt, és ismerjük meg egymást újra.
A külön töltött idő hosszú volt, ami alatt kár is volna tagadni, mindketten változtak, és könnyen lehet, hogy már közel sem olyanok, mint ahogy azt a másik képzeli. Talán csalódás lesz, de ha nem adnak neki esélyt, soha nem derül ki.
- Tudni szeretném, hogy mi tesz boldoggá, mi a legnagyobb vágyad, hogy ki lettél - fűzi tovább szavait, míg testével Annelie felé fordul, és jobbjával a puha arcbőrhöz ér. - Már nem akarok lemaradni egyetlen élményedről, egyetlen fontos pillanatodról sem.
Ennél őszintébben és érthetőbben el sem lehet mondani, mit érez a fiatal nő iránt. Ez nem csupán szerelem. Amit érez, az a másikkal való törődés igénye, az ottlét fontossága.
Sokáig figyeli a kékségeket, fürkészi a Hold fényében ragyogó lelket, majd, mikor már szíve dobogását a túlparton is hallani, aláfog Annelie állának, és megszűntetve a maradék távolságot is ajkaik között, átadja magát érzéseinek. A csók lágysága gyorsan változik, erőszakosabbá, éhesebbé válik, pont olyanná, amilyen kapcsolatuk során volt. Noel szívében tűz lobban, erei egy pillanat alatt felforrósodnak, ezt a vágyat pedig, ha nem is vallotta be még soha, a barnán kívül senki nem tudta felébreszteni benne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Csak mi ketten voltunk ott; két fiatal ült a stég szélén, egy gyönyörű és egy gyönyörködő. Te és én. Lábunk a vízbe lógott, cipőink valahol mögöttünk várták, hogy a bennünk tobzódó szavak végül megtörjék a csendet. A néhány héttel ezelőtt még anyjuk után sorjázó kiskacsák mostanra egyedül úsztak. Felnőtt mind.
Pillantásom még a közelben úszó, serdülő gácsér útját követte, de jobbom a tiéd után nyúlt. Kezedet kezembe vettem, és mielőtt ölem biztonságába rejtettem volna, ajkamhoz emeltem, és múló csókot adtam rá.
Minden véget ér egyszer.
- Veled megyek - mondtam, és átsandítva rád, elmosolyodtam. A számszéle megreszketett ugyan, de biztos voltam a dolgomban. Nélküled, bármit is hozzon az élet, nem akarom. - Pénteken felmondok Romániában, és az ajánlólevelet elküldjük Linnek. Már persze, ha kapok.
Az sem érdekelt, ha a vezetőség nem hajlandó megtenni nekem ezt a kis szívességet. Akkor majd a nulláról indulok, vagy annál is mélyebbről, tekintve az előéletemet és a bőrömről soha le nem mosható priuszomat. Nem érdekelt. Az egyetlen, ami számított, az volt, hogy melletted leszek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nagyot nyeltem. Nem azért amit mondtál. Nem is, mert féltem volna az újtól, a változástól vagy a jövőtől. Ismertél, tudtad, hogy bármit is hozott volna a sors, bátran elé álltam volna. Az igazság az, hogy a múlttól tartottam, és a szeretteim, a szeretteink hátrahagyásától. A szürkévé válástól, az elmúlástól. A feledésbemerüléstől.
- Mit gondolsz, mennyire fognak ott jól fogadni egy valaha javítóintézetben nevelkedett és néha még ma is agressziókezelési problémákkal küszködő pyromágust? - nevettem rád, ahogy feléd fordultam,  és rászorítottam tenyerembe simuló ujjaidra. Annyira szerettelek, hogy szinte biztos voltam benne, hogy az érzés képes lett volna felemészteni, ha hagyom. A rabod lettem. Többé nem vágytam más nőre, ez pedig nem üressé, hanem éppen ellenkezőleg, egésszé formált.
Sokáig kellett erre várnom, de minden egyes nap megérte.
Anyám egyszer azt mondta a zajos és kíméletlen világ elől karjaiba menekülő Sárának, aki már órák óta zokogott egy fiú miatt, hogy egy nap majd rátalál az az egy, aki istennőként tekint rá.
Nekem te lettél az istennőm.
- Fanni - szólaltam meg végül, mikor már túl régóta néztelek. Addig csak fürkésztem az arcod, a gyönyörű szemeidet, és a szívem egyre hevesebben vert. - Nem hagyhatom el úgy ezt a helyet, hogy ez ne itt történjen meg. Ahhoz túl sokat adott. Mindent itt éltem át, azt hiszem mindent az ittenieknek köszönhetek. Téged is.
Téged is. Mindent, de legfőképpen téged. Először a kezem reszketett meg, aztán a tagjaim, majd a gyomrom is. Forgott, mintha körhintában ültünk volna. A világ elhomályosult egy pillanatra.
Hát én is megértem erre.
Elnevettem magam, úgy pillantottam vissza Rád. Vigyorogva, boldogan, izgatottan, mégis, a lelkemet megszállta valami egészen rendkívüli nyugalom. Földöntúli volt, nem e világi.
- Fanni - szorítottam rá újra a kezedre, mert a szavak mégsem adták könnyen magukat. Nehéz volt kimondani, hogy azok úgy is hallatszódjanak, ahogy én azt elképzeltem, ahogyan éreztem. Pontosan úgy. Az képtelenség volt. - Nagyon sajnálom, hogy nem kérhettem a papád áldását erre, de ha itt lenne közöttünk..., szerinted megengedné, hogy feltegyem neked a kérdést... hogy... hozzám jönnél feleségül?
Felpillantva láthatóvá vált a szemeimet takaró könnyfátyol. A torkomon gombóc nőtt, alig bírtam nyelni. Nem akartam sírni, de ez olyasmi volt, ami fölött már nem volt hatalmam. A forró levegő szakaszosan tört utat magának résnyire nyitott ajkaim között. Egyedül téged néztelek, csak téged láttalak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Csak az igent hallottam. Újra és újra, hogy aztán még vagy százszor visszhangozzon a szívemben: igen. Ebben az egy szóban váltál Te a Mindenséggé. Az erő hirtelen veszett ki testemből, ahogy kézfejemmel sután letöröltem az arcomon vándorútját járó könnycseppet. Szégyen árnya futott át a tekintetemen, amiért sok év óta először, akkor, ott, melletted ismét érzékenynek látszódtam. Félve pillantottam rád, de a lelkem hangja erősebb volt minden gyötrő félelmemnél. Ekkor éreztem először, hogy előtted nem kell sérthetetlennek vagy legyőzhetetlennek tűnnöm.
Egyszerre mindent megértettem.
Lehunytam a szemem, ahogy homlokod homlokomhoz ért, és míg tenyerem arcodhoz simult, nagyot nyeltem. A hideg futkosott a testemen, a szőrszálaim sorban emelkedtek meg, és ágaskodtak az ég felé amint csatasorba álltak a karomon.
- Mostantól. Mindig - suttogtam kettőnk közé amit bizonyára te is gondoltál. Ajkaim széles mosolyra húzódtak, és egy lélegzetvételnyi szünet után megdöntöttem az arcomat, hogy ajkaidhoz férve végre megcsókolhassalak. Már mint a menyasszonyomat.
Te voltál a legszebb. Én voltam a legboldogabb.
- Már akkor tudtam, hogy egy nap feleségül veszlek, mikor először kaviccsal dobáltam az ablakod - huncut vigyorral húzódtam hátrébb, zöldjeimben játékosság csillant. - Azelőtt soha nem éreztem ezt. Akartam, de őszintén, soha nem éreztem.
Ha annak idején ennek az érzésnek a hiánya okozott is néhány nehézségeket, abban a percben végtelenül hálás voltam érte. Ezért; Fanniért megérte minden bűntudat, minden baklövés, minden elhibázott lépés és az összes rossz döntés. A hozzá vezető út mi tagadás, hosszú és rögös volt, de ott, a stégen már tudtam, hogy minden pillanat azért volt, minden szóra, tettre és érzésre azért volt szükségem, hogy akkor ott ülhessek Fanni mellett. Kellett, hogy akkor a meztelen lábaink beleérhessen a tó hűvös vizébe, és mi pontot tehessünk a múltra, amellyel együtt valami egészen újnak nyitunk utat.