Viko - Advent; Kviddicsboltos bódé
Ruha

Most éppenséggel két dolog van, aminek lehet örülni. Az egyik az, hogy advent van, a másik pedig az, hogy dolgozom. Az előbbi azért jó, ért ez azt jelenti, hog hamarosan karácsony,ami az egyik legkedvencebb ünnepem, és már nagyon várom. Az utóbbi pedig inkább csak ilyen kisegítő dolog, nem feltétlenül munka, vagy igen? Nem is tudom pontosan. De a lényeg, hogy pár napja elmentem abba a bizonyos új kviddics boltba, mivel láttam, hogy a tulaj - aki mint utólag kiderült szintén japán (repes a szívem) - alkalmazottat keres a boltjába, és én kapva kaptam az alkalmon, úgyis jól jön egy kis plusz pénz. Bár nem voltam biztos a sikeremben, mivel a hirdetésben az állt, hogy nagykorúak jelentkezését várja, csakhogy én még nem vagyok az. De valami csoda folytán - karácsonyi csoda, jaj de jó - megkaptam a munkát. És most itt van advent, és a vásár, én pedig itt állok kint, az egyik bódé előtt, és várom, hogy megérkezzen a forrócsokoládé. Pontosabban két forrócsokira várok, az egyik közülük epres, a másik pedig csak sima duplán csokis forrócsoki. Megtudakoltam, hogy Viko szereti az epret, és remélem tetszeni, izleni fog neki ez a kis "ajándék". Mikor kézbe veszem a két bögrét, szememmel egyből a kviddicses bódét keresem, és nagy nehezen még is találom.
- Szia! Ezt neked hoztam. Epres. - Nyújtom át mosolyogva a lánynak a bögrét, remélve, hogy nem cseréltem ki véletlenül a kettőt. Az egy kicsit ciki lenne, és rosszul is érezném magam amiatt,hogy azt mondom neki, hogy epres, közben mégsem az. De annyira csak nem lehetek béna? Na mindegy is, inkább belekortyolok a sajátomba, és kicsit megkönnyebbülök, mikor a számban a csoki ízét érzem, mindenféle eper íz nélkül.
- Na és kéne most valamit csinálni? - kérdezem vigyorogva, és kortyolok még egyet a forrócsokiból.

Avery

Úgy látszik nem volt teljesen felesleges betérnem ide, mivel a sors összehozott egy aranyos, kis eridonossal. Legalábbis ő ezt állítja magáról, és miért hazudna? Nem látszik rajta egy csepp jele sem a hazugságnak, bár való igaz, hogy már ez a kis mennyiségű alkohol is beködösíti, a már alapjáraton nem túl ép, normális agyamat. Nem gondolná az ember, hogy valaki ennyire nem bírja az alkoholt, de hát ez van. Én viszont ebből semmit nem veszek észre, csak a kívülálló láthatja rajtam, hogy valami nem stimmel. Magyarul egyre jobban, szélesebben vigyorgok, amire még nincs is okom, és kicsit ki is pirulok.
- Hát igen, az eridon már csak ilyen. - nevetem el magam halkan, és eszembe jut az a délután, amikor kint az erdőben találkoztam a vörös szélvésszel, vagyis Leonieval. Igaz, még csak pár napja volt, de elég nehéz elfelejteni, de nem is akarom. A következő mondatától azonban fülig elvörösödöm, még jobban, mint eddig, és felkuncogok, de mondani nem tudok semmit. Megértettem mire céloz, de még mennyire, hacsak nem értettem félre. Annak is megvan a lehetősége, főleg a mostani állapotomban. Istenem, mi van velem? És hogy lehet ilyen cuki valaki, mondjátok már meg. És most nem magamra célzok, pedig lehetne az is, de nem, nem vagyok egoista. Nagyon. Most épp Averyről beszélek. Nem is nézek rá, mert akkor tuti csak még jobban vörös lennék, már ha az egyáltalán lehetséges, inkább kiiszom a vajsör maradékát, kérdése után pedig még egy kis ideig a korsó alját bámulom, hogy vajon igyak-e még vagy sem. A józan eszem tuti azt diktálná, hogy nem, egy kortyot sem ihatok többet, úgy nagyjából soha, de hol van már itt a józan ész? Hát valahol jó messze nyaral, mondjuk Hawaii-on, vagy tudomisén hol. Így csak bólintok egyet, jelezve, hogy igen, kérek még. És meg is kapom az italt, amit én minden további nélkül megiszok, vagyis iszogatom, s már csak egy, max két kortynyi vajsör marad az aljában, mikor érkezik a következő kérdés.
- De lenne. - hagyja el számát rögtön a válasz, még mielőtt bármennyire is átgondolhattam volna az egészet. Mondjuk bármi jobb, mint ebben a koszfészekben punnyadni, és legalább nem leszek egyedül, társaságban mindig jobb. - És merre menjünk? Vissza a kastélyba, vagy...? - kérdezem, mikor kiérünk, szembe fordulva vele.

Avery

Van, aki bírja az alkoholt, és több korsónyi ital után sem látszik semmi jele annak, hogy hatással lenne rá az alkohol. Ilyen például Hayate, a nevelőapám. Ő néha csak úgy önti magába a sok szakét, és mégis meg sem látszik rajta, talán csak a jókedvén, ami egyre nagyobb szokott lenni. Ellenben vannak olyanok, akik egyáltalán nem bírják az alkoholt, és ezek közé tartozom én. Mégpedig a nagyon súlyos kategóriába tartozom. De tényleg nagyon nem bírom a szeszes italokat, bár erről még semmit nem tudok, mivel tudomásom szerint ez az első ilyen alkalom. Nem számít most, hogy a vajsör az olyan ital, amit a diákok is hatnak, legalábbis az én esetemben nem. Eset egy kicsit gáz szerintem, mindegy is. Végül is hamar kiiszom a korsó tartalmát, és kapom is a következőt. A fejem pedig egyre vörösebb lesz, ami nem csak a vajsörnek tudható be, hanem nagyobbrészt a fiú bókjainak, amire igazán szavam sincs. Aztán elindulunk valamerre, igazából nen is tudom, hogy merre, de nem is törődok vele, csak örülök annak, hogy van társaságom. Felajánlott karját elfogadom, belékarolok, így akarva akaratlanul is hagyom, hogy ő vezessen. Nem is sejtek semmit, olyan kis naivan hagyom, hogy vigyen amerre akar, és természetesen ez lesz a vesztem. Nem is sejtek semmit, csak amikor már késő, és a pálcáját rám szegezi. Időm sincs reagálni, mivel azonnal kimondja az első varázslatot, én pedig esetlen táncba kezdek.
- Te kis... - szűröm ki a számon, már amennyire tudom. És aztán jön a második csapás egy aprócska láng látszatának képében. Tudom, hogy semmi.kárt nem okoz bennem, a még nagyobb rémületen kívül, de egy sikoltást hallatok, s néhány káromkodás is elhagyja a számat, amiből azonban a felét akkor értheti, ha tud japánul, egyébként nem.
- Fejezd be! Miért kell ezt csinálnod? - kérdezem, s már-már a sírás kerülget. Választ azonban nem kapok, csak egy gúnyos mosolyt. Olyan, olyan mint Erisé, amitől emlékek sora rohanja meg elmém, és ha nem táncolnék a Tarantallegra hatása miatt, akkor tisztán látszana remegésem. És megkapom a kegyelemdöfést, és a földre kerülök, s végül a sóbálványátokkal megdermeszt, és itthagy. Szerencsémre, vagy nem, nemsokára néhány talán az eridonba tartozó diák jön, és feloldja az átkot, én pedig ahelyett, hogy megköszönném, vagy bármi mást tennék, először csak nézem őket, majd felállok, és minden előzetes nélkül elszaladok. Egyszerűen nem tudok így senki szemébe nézni, olyan, olyan gáz. Ezekután kiben lehet megbízni? Ki tudja. Most csak szaladok, hogy minél hamarabb visszaérjek a kastélyba, és a lehető legkevesebb emberrel fussak össze.

Viko - Advent, Hullócsillag bódé

Jól tettem, hogy kijöttem a vásárra, még ha egyenlőre semmi dolgom nincs, de legalább itt vagyok, és ha szüksége lenne rám Vikonak, nem kell felkajtatnia az egész falut, és a kastélyt. Vagyis gondolom csak felkajtattatná, mivel nem hiszem, hogy elmozdulna a bódé mellől. De így eggyel kevesebb probléma lenne, mivel itt vagyok, és nem áll szándékomban elmenni. Bent a kastélyban úgyis csak unatkoznék, itt meg legalább lenne egy kis dolgom, amivel elüthetem az időt. Vagyis remélem.
Azonban még mielőtt megkeresném Vikot veszek két bögre forrócsokit, az egyiket epresen, hogy örömet szerezzek a "főnöknek". És hogy honnan tudom, hogy epermániás a csaj? A válasz egyszerű. A rellon-navine edzőmeccsen együtt láttam Yarral - igen én is ott voltam, csak épp beleolvadtam a tömegbe, egyedül - és gondoltam hátha tud valamit, hogy mit szeret, vagy mit nem. És ki is bújt a szög a zsákból, így örömmel láttam, hogy van ilyen forrócsoki is. Mosolyognom kell Viko reakcióján, olyan édes, és ahogy felcsillant a szeme annak a bizonyos gyümölcs nevének a hallatán.... Aztán megkérdezem, hogy kell-e a segítség, de egyenlőre nemleges választ kapok, és most hogy körülnézek valóban nincsenek itt valami sokan, de azért remélem ez a későbbiekben változni fog. És aztán Viko előáll egy ötlettel, de még mielőtt bármit is reagálhatnék rá, kijön a bódé mögül, és betessékel a helyére. Iszom még egy kortyot a meleg, édes italból, majd az államat dörzsölgetve nézek körül, hogy vajon mit is lehetne adni. Mit is, mit is? Gyerünk Kei, gondolkozz, megy ez neked. Valami olyat kéne, ami egyik csapathoz sem kötődik, és ezzel együtt pedig valamilyen szinten mindegyik poszthoz. De az mi lehet? Miközben gondolkozom, és nézem, hogy mit lehetne egy ilyen vásárlónak adni, egyszer csak megakad a szemem néhány nagyobbféle, közepes méretű kulcstartón, amik seprűket ábrázolnak. Ha jól tudom, akkor a különlegességük abban van, hogy a tulajdonosának a neve/beceneve megjelenik a nyelén. Na talán ez jó lesz, remélem. Ki is rakok néhányat, hogy a "vásárló" döntsön, ha egyáltalán jól választottam. Az is meglehet, hogy talán nem ez lenne a legmegfelelőbb választás, de azért egy próbát megér.
- Mit szólnál egy ilyen aranyos kis kulcstartóhoz? - Kérdezem a legbájosabb, legellenállhatatlanabb mosolyomat bevetve, s reménykedem, hogy nem szúrtam el a választást.

Viko - Advent, Hullócsillag bódé

Ahogy telik az idő, egyre többen szállingóznak ki a vásárra. Én is ezt teszem, bár sokkal inkább azért, mert feltett szándékom besegítenek Vikonak a Hullócsillag bódénál, noha még nincs szükség rám. De majd lesz. A forrócsoki ízlik neki, és talán ennek jutalmául, vagy nem is tudom miért, felveti annak az ötletét, hogy cseréljünk helyet. Nem is tudtam még az ajánlatra válaszolni, ugyanis egyből kijön a bódé mögül, s betessékel a helyére. Elgondolkozom azon, hogy vajon mi lenne a legjobb választás, és végül meg is akad a szemem néhány kis seprűs kulcstartón, és néhány szebb darabot ki is rakok, hátha beválik, és még egy bájos mosolyt is csempészek hozzá. Úgy látszik, hogy a próbatétel még koránt sem ért véget, azt kéri, hogy válasszák ki egyik közülük a legjobb. Ebben tuti van valami csalafintaság, valamit akar, hogy kimondjak, ajánljak. De mit kéne ajánlanom? Jaj persze már tudom. A Hullócsillag seprűt kéne ajánlanom, hisz az Viko saját terméke, és úgy járja, hogy azt, olyan dolgokat adjunk el, vagy nem? Na, egy próbát megér.
- Hm... Mondjuk a Hullócsillag seprű, az egyik legjobb választás lenne. Deee, ha ez nem tetszik Önnek, akkor itt van mondjuk a Nimbus 2000-es pontos, kicsinyített mása. - nézek Vikora reménykedve, aztán jön is a következő kérdés, amire elmosolyodom. Már úgy nagyjából a vége felé járhatunk a próbatételnek, mivel már az áráról kérdez, és valamiféle engedményről. Ugye ez most csak vicc? Ilyet senki kedvéért nem csinálnék, szóval erre könnyen tudok válaszolni, s azonnal mondom is a választ.
- Mindegyiknek 5 sarló az ára, szóval szerintem nem drága... - mosolygok a főnökre, majd folytatom. - És nem, árengedményt sajnos nem adhatok. Még ha akarnám se adhatnék senkinek. - kacsintok Vikora, és egy bájos vigyort eresztek meg. Na, vajon még mivel fog nyúzni? De úgy látom már egyre többen érkeznek meg, és már néhányan megálltak a bódé előtt, de amilyen gyorsan jöttek ide, olyan gyorsan mentek is el.

Krisztián

Ma szörnyű álmom volt. Vagyis, egy külső szemlélő számára talán nem olyan szörnyű, de engem mélyen érintett az egész. Azt hittem, hogy már túltettem magam Attin, de úgy tűnik nem. És most már az álmaimba is beférkőzik. És igazából nem is tudom, hogy miért reagálok rá így, hisz csak egy egyszerű álom volt, amiben Atti is szerepelt. Meg egy másik lány. Ez egy teljesen normális álom volt. De akkor mégis miért zaklatott fel ennyire az egész? Hisz már nincs köztünk semmi. És nem is lesz soha. Bele kéne már törődnöm, hogy elment, és talán már más lánnyal van együtt, és másnak mondja, hogy szereti. De akkor miért nem megy? Egy időre persze mintha sikerült volna elfelejtenem őt, de ismét visszatért a gondolataimba, és nem hagy egy perc nyugtot se. De ez így nem mehet tovább. Újra felejteni akarok, felejteni akarom őt, csak épp még nem tudom mi módon tehetném ezt.
Valahova mennem kell, ahol nyugodtan tudok lenni, és kicsit ki tudom szellőztetni a fejem. Először az erdőre gondoltam, és el is indulok abba az irányba, kezemben egy köteg papírral, és néhány ceruzával, még persze radírral. A falun hamar végigmegyek, nem állok meg sehol, és nem nézek senkire, csak a macskaköves utat figyelem. Végül aztán nem az erdő felé veszem az irányt, hanem a tó felé kanyarodom el, remélve, hogy nincs ott senki. És szerencsére tényleg egy árva lélek sincs itt, mondjuk ez lehet annak köszönhető, hogy hideg van, és a hideg szél, még rátesz egy lapáttal.
Most itt vagyok a stégen, és egy kis havat elsöprök, hogy le tudjak ülni. Egy pár percig csak nézem a tó vizének tükrét, majd a papírokat, és a ceruzát az ölembe veszem, és elkezdek rajzolni. Egy tájképet, pontosabban a tavat, és környékét.


Mikor kicsit didergősebbre fordult az idő, én is jobbnak láttam odabent lenni, mint ahogy azt mások is teszik. Összekaptam magam és bementem a kastélyba.

Bátorkodjunk a temetőben *-*

Hát én komolyan nem vagyok teljesen normális. Mikbe bele nem lehet rángatni... Pedig le kéne szoknom az ilyenekről, ha prefektus akarok lenni. Márpedig én elhatároztam, hogy az leszek a következő tanévben. Legalábbis jó lenne, biztos élvezném, ha meg kell büntetni valakit. Uh, előjön belőlem a gonoszabb énem. Amit amúgy nem igazán szeretek, mert jobban szeretem a cuki, aranyos énem, de néha azért kell ilyen is. Biztos vicces lenne.
Na de most még nem ez a helyzet, így nyugodtan garázdálkodhatok, és ahhoz e levitás kis kiruccanás tökéletes. Mintha egyre jobban züllene a Levita népe, vagy csak én érzem így? Mindegy, míg nem kerülünk bajba, nincs semmi gond. Szépen felöltözve osonok ki, és egyenesen a temetőt veszem célba, a kezemben egy kar csontvázával. Igen, jól értettétek, egy csontváz. Persze nem igazi, csak mű, de nagyon hasonlít egy valódira. És, hogy honnan van? Hát kérem szépen én voltam otthon, és ott találtam a padláson egy teljes, nagy csontvázat. Hogy én azt eddig miért nem vettem észre? Pedig elvileg már egy ideje ott van, még anyu kapta, mikor az orvosira járt, és az nem most volt ugyebár. Na, szóval fogtam magam, és elcsórtam a karját, és a fejét szegény Samunak - igen, ez a neve. Anyu szerintem nem is tud róla. Így gondoltam kicsit megviccelem őket, hadd örüljenek. Tehát szóval a kezemben a kar-csontvázzal haladok a temető felé, s mikor a közelébe érek, lopakodó üzemmódba váltok, és épp Hanka mögé lopakodom. Abban reménykedve, hogy nem láttak meg, a csontvázzal megérintem Hanka vállát.
- Remélem szívesen fogadtok engem is. - szólalok meg, s még egy halvány vigyort is eleresztek amit persze nem biztos, hogy látnak.

Levita csapatépítő tréning

 Ajj... Hanka nem is ijedt meg annyira a csontváz részlettől, mint számítottam. Bár ahogy látom nincs olyan jó kedélyállapotban, mint ahogy azt már megszoktam tőle. Sőt... Egyedül Dashán nem látok semmiféle félelmet és nyugtalanságot. Persze rá, mint mindig, most is számíthatok.
- Hehe. Igen, talán baj? - kérdezek vissza nevetve.
Ahh, és ha én prefektus leszek, márpedig akarok az lenni - de jó is lenne - akkor asszem az ilyen kis kiruccanásokban nem igazán vehetek részt. Jaj, de rossz lesz. Bár egy kicsit kárpótol az a tudat, hogy akkor, ha esetleg, teljesen véletlenül prefektus lennék, akkor büntethetek meg embereket.
Aztán Lulu felolvassa a levelet, amit itt a földön találtak, és hát azt kell mondjam, egy picit kirázott tőle a hideg. Mintha a cetli írója meg akarna ölni minket, vagy csupán csak egy jót játszani, ki tudja. Na ne, azt már nem. Egyszer már volt halálközeli élményem, és az is csak a szerencsén múlt, hogy túléltem, illetve túléltük Noellel, de olyat többet nem, annyi bőven sok volt egész életemre. Viszont vissza már nem fordulhatunk, és igazából nem is akarok; ha már itt vagyunk, akkor játsszunk. Kalandra fel! Mondtam magamban, utána én is megpillantok egy cetlit, amit gyorsan, és lehetőleg feltűnésmentesen felkapok. Nahát! Ezt a remek segítséget. De valami nem stimmel. Kicsit fura érzés kerített hatalmába, és ez zavaró. De próbálok nem foglalkozni vele, inkább induljunk már.
- Hát akkor szerintem kalandra fel! Gyerünk! - azzal a lendülettel hátat fordítok a többieknek, és megyek amerre a cetli vezet. Elég gyorsan haladok, néha-néha botlok meg csak egy-egy régi, már törött sírkőben. Galád módon elém jöttek, hogy kigáncsoljanak. Hm... gonosz sírkövek.
Na de a viccet félretéve, arra megyek, amerre a papír vezet, és hamarosan meg is érkezem. Valami gróf Boghy András nyugszik itt. Hm... az vajon egykor híres lehetett?
- Na, hogyan tovább? - kérdezem meg csak úgy magamtól, miközben szépen kényelembe helyezem magam, illetve csak nekidőlök a sírkőnek, s közben unalmamban a műkar-csontvázat lóbálom.
Nem félek, bár nem tudom, miért. Kivételesen most szinte teljesen nyugodt vagyok, bár ez a csend kicsit frusztráló.

Csapatépítő tréning, és bátorságpróba - Szellem bácsi *.*

Elvagyok, mint a befőtt. Egészen addig, míg a papír a kezemben el nem kezd izzani, és a talaj el nem tűnik a lábam alól. Szó szerint. Ugyanis a sírkő megolvad, én pedig a mélybe zuhanok. Chh... Az ember azt hinné, hogy egy ilyen masszív, kemény dolog nem olvad meg ilyen könnyen, erre nézzenek oda, alig érek hozzá, és máris eltűnik. Még ilyet.... Meg azt a zuhanást sem lehet igazi zuhanásnak nevezni, hisz olyan lassan érkeztem le, mintha valami felvonó vitt volna. Vagyis ez esetben levonó.
Szóval most itt vagyok a sír mélyén, ami olyan büdös, hogy arra szavakat sem találok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a föld alá kerülök, és méghozzá élve. Na jó, innen úgyis hamar ki fogok jutni, vagy nem, de akkor ég veled világ. Szerintem amúgy valamikor, maximum reggelre visszatérek a felszínre. Remélhetőleg. De ez a bűz. Orrfacsaró, de egy idő után meg lehet szokni. Sok idő múlva, de úgy érzem, hogy lesz abból elég.
Aztán meghallom a hangot, aminek gazdáját először nem veszem észre, csak nézek értetlenül jobbra-balra, hisz sötét van, és egy kis idő kell, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Egy szellem. De jó! Milyen rég találkoztam már szellemmel. Igen, elég rég láttam utoljára Hannust, és most, hogy meglátom ezt a másik szellemet, egy picit hiányozni kezd a kis szellemlány. Olyan jól szoktunk játszani, és annyira kedvelem őt, hogy nem tud megijeszteni ez a mostani szellem. És az igazat megvallva nem is tűnik olyan mogorvának, és gonosznak.
- Ugyan, nem kell nekem semmi. Vagyis de, viszont úgy látom, hogy az nincs itt.... Buta cetli.... - legyintek egyet, egy elbűvölő mosollyal egybekötve. Az utolsó mondatot halkabban, magam elé mormogva mondom, amit nem a szellemnek szánok, viszont van esélye, hogy meghallotta. Maradni egy picit? Mintha lenne más választásom. Úgy látszik ez is a játék része, hát akkor játsszunk. Kijutni innen egyhamar úgyse fogok, de legalább addig sem unatkozom.
- Szívesen maradok - húzom széles mosolyra ajkai, s szép lassan teszek meg néhány lépést a szellem felé. - Hát az úgy volt, hogy épp, egészen véletlenül erre jártam, és csak ennél a sírnál megálltam egy pár percre, mire az megolvadt, és ide kerültem. Nem valami masszív egy sírkő, ha már egy érintéstől így megolvad, ugye tudja? - Csak úgy áradnak belőlem a szavak, alig bírok lakatot tenni a számra.
- Ja, és ha már itt vagyok, ugye te vagy az a.... gróf Boghi András? És mennyi ideje vagy már itt? Ja, meg miért nincs lábad? - csak úgy zúdítom szegény szellemre a kérdéseimet. Remélem nem fog nagyon kiakadni, de a kíváncsiság nagy úr.

Levitás bátorságpróba - Szellem bácsi *-*

- Hát az... Valami kincs, vagy mi. És ez a cetli irányított ide - emelem fel kicsit a kezemben szorongatott cetlit. - Viszont itt sötét van ahhoz, hogy elolvassam, mi van rajta, a pálcám meg... - egy kis szünetet tartok, míg körbetapizom magam a pálcám keresve. - Azt úgy látszik valahol a felszínen elejthettem, szóval.... - húzom el a szám, és tovább nem is folytatom a mondatot, mert a szellem úgyis tudja mire gondolok. Látom rajta, hogy teljesen tisztában van mindennel, és teljesen értelmetlen lenne hazudnom, eltitkolni a teljes igazságot. Akkor hát játsszunk. Még élvezni is fogom, és nem adom meg neki azt az örömet, hogy ijedtnek lásson. És még csak a szabadulásomat sem fogom erőltetni, majd kienged, ha ő jónak látja. Vagy nem, de akkor ég veled világ...
- Kellett egy kis friss levegő. Tudja, ott bent a kastélyban eléggé fullasztó idő van néha, és az a dohos, poros könyv szag... Az ember így nem tud aludni. Ugye megérti? - kérdezem, s egy halvány mosolyt is erőltetek az arcomra. Kifejezetten élvezem is ezt a beszélgetést, csak legyen már vége, és találjam meg azt a kincset.
- Tudom, és elnézést. Többet nem fordul elő, ígérem - már ha kijutok innen. Ezt már csak magamban teszem hozzá, de biztos vagyok benne, hogy valamikor kijutok. Az már egy másik kérdés, hogy mikor.
Látom rajta, hogy örömmel emlékszik vissza a lába elvesztésének mozzanataira, és örömmel is meséli. Legalábbis a hangvételéből számomra ez derül ki.
- Nahát akkor az már... Tényleg nagyon rég volt. Manapság ilyenek már nincsenek. Tudtommal. Bár, ki tudja - ezen most tényleg elgondolkozom. Nem is hallottam a közelmúltban olyan esetről, hogy valakinek szándékosan lerobbantották volna a lábát egy párbajban, bár lehet csak én nem tudok róla. Brr... Bele se merek gondolni, milyen lenne láb nélkül. Persze látom Alexet nap mint nap, aki látszólag teljesen jól megvan a kerekesszékben, de én magamat nem tudnám elképzelni úgy.
- És nem furcsa, vagy idegesítő, hogy nincs lába? Bár gondolom ez most már édes mindegy, hisz már nem él... - bukik ki a számon a következő kérdés, s pár lépéssel közelebb megállok a szellem előtt, már csak két kar nyújtásnyi köztünk a távolság.

Kristóf

Olyan szép napom volt ma. Tavasz van, a virágok nyílnak, és süt a nap. Vagyis csal sütött, mert nemrég bújt el, helyét pedig a sok pici csillag vette át. Ja és a Hold. És hogy mivel töltöttem a napot? Hát boldogságot, és cukiságot hoztam az emberek életébe. A délután nagy részét a faluban töltöttem, számtalan rajzommal, és karperecemmel, amit csak azért csináltam, hogy másoknak adjam ajándékba. Csak valamiért ezt egyesek nem nézték jó szemmel, és furán is néztek rám. De nem értem, hogy miért. Pedig ez olyan cuki dolog szerintem. Lehet, hogy nem szeretik a cuki dolgokat. Na hát akkor ezer sürgősen változtatni kell. Persze a kicsik, mármint a gyerekek - akik amúgy olyan kis zabálnivaló cukiságok - szó nélkül elfogadták. És olyan aranyosak voltak. Mosolyogtak, és megköszönték, és jaj... Nagyon édik.
De eltelt a délután is, én pedig a maradék rajzomból ragasztok ki néhányat a boltokra, és padokra, hogy aki meglátja, annak jó kedve legyen. Ja, és hogy mi van a rajzokon? Hát Bogolyfalva egyes részei boldog, és cuki emberekkel. Még a csárda általában részeg látogatói is olyan aranyosak lettek. A kezemben azzal a néhány lappal, és karpereccel szökdécselek végig a Fő utcza macskaköves útján, és magamban még dúdolgatok is, nem is nézek igazán a lábam elé. És ekkor valaminek, pontosabban valakinek kimegyek, az ütközés hatására pedig elesem, és beverem a popsim. Jaj, ez fájt. És a rajzok? Jaj ne, azokat elejtettem, a saját gyártmányú ékszerekkel együtt. Jaj. Magamban dünnyögve, négykézláb szedem össze a szétszóródott lapokat, nem is figyelve arra a valakire, akinek nekimentem.

Kristóf


 Eddig nem is vettem észre, hogy a falu lakói, főként a felnőttek milyen komorak, és egyáltalán nem cukik. Pedig a gyerekek még olyan nagyon kis zabálnivaló csöppségek. Bezzeg az idősek... Ha én is ilyen leszek, akkor inkább nem akarok felnőni, hanem fiatal, és cuki akarok maradni. És nem tudom, hogy miként segítsek szegény felnőtteken, hogy ismét aranyosak, és cukik legyenek, ugyanis nem engedik, hogy megpusziljam őket. Pedig ez lenne az egyetlen mód a bajukra, a komorságra. Jaj, már tudom! Hát persze, hogy lehetek ilyen kis butus, hogy erre nem gondoltam. Van ugye a többségnek gyereke, akik nagy valószínűséggel napi rendszerességgel puszilják meg a drága anyucit, és apucit. Szóval tehát a terv egyszerű: a picik még sokkal fogékonyabbak egy puszira, így ők cukik lesznek - nem mintha már amúgy sem lennének azok - és szépen átadják a kórt a szülőknek. És akkor az egész falu rózsaszínben fog pompázni. Milyen szép.
Erre a gondolatra még nagyobb mosoly ül ki az arcomra, mint eredetileg volt, s ekkor jön nekem - egy én megyek neki? - a férfinak. Milyen rendes! Felsegít, de teljesen feleslegesen, mert utána egyből vissza is térek négykézlábra, hogy a lapokat össze szedjem, amiben szintén segít. Milyen aranyos!
- Ezeket én rajzoltam - vigyorogva nézek fel a férfira. - Én rajzoltam, hogy a falulakóknak egy kis boldogságot vigyek az életükbe. De mindenki olyan komor, és egyhangú. És olyan furán néztek. De te ugye megérted? - nézek rá cukin, nagy bociszemekkel. - Elfogadsz egyet? Látom, hogy nincs túl jó kedved, ettől biztos kicsit jobban leszel - próbálok komoly arcot vágni, de ez nem nagyon akaródzik, inkább olyan cukin tudatlan kifejezés ül ki az arcomra.
- Mi a baj? - kérdem, mert látom rajta, hogy nem valami boldog, ezen viszont változtatni kell, mert ez nem jó. Nagyon nem jó.

Kristóf

Igazat ad nekem. Nem is vártam mást, hisz igazam van. A felnőttek olyan buták néha, hogy ilyen komoran viselkednek, és nem élvezik az élet szép, vidám és rózsaszín oldalát, és csak úgy elhaladnak az apró, de annál szebb pillanatok mellett. És ez nagyon nem jó. Pedig annyi szép dolog vesz minket körül, amiket amúgy régen, mikor még nem találkoztam Tündérmókussal. Azóta én is mindent szebbnek, rózsaszínebbnek látom. És ezt mindenkinek így kéne látnia. És mégsem.
- Hát az tényleg szomorú dolog. Én voltam ma ott, és adtam is nekik egy ilyen rajzot, és a kedves pincér néninek még karperecet is adtam - vigyorgok a férfira. Igazából nem is néni volt, mert alig pár évvel lehet csak nálam idősebb az a lány, aki hozta nekem azt a nagyon cukros, nagyon rózsaszín sütit, amit egyből be is faltam.
- Én Keiko vagyok - mosolygok végig a férfira, aki szintén bemutatkozik, s megtudom a nevét. Simfel. Milyen aranyos neve van. Tudom, hogy ez a családneve, de nekem ez jobban tetszik, mint a keresztneve, Kristófot amúgy is láttam már sokat, és ők is mind olyan komorak voltak. De ő nem, annyira.
- De, oda járok. Most vagyok harmadikos - Vigyorgok továbbra is, s ez a vigyor percről percre egyre nagyobb lesz. Hogy mit keresek itt? Hm... Ez egy jó kérdés. Mit keresek itt? Ja, már tudom. Épp visszafelé tartok a kastélyba. Igen mozgalmas napom volt, és már kezdek fáradni, pedig még szívesen maradnék itt kint. - Hát... Egész délután itt voltam, és épp visszafelé tartok. De... Lehet, hogy még egy kis ideig maradok, hátha találkozok diákkal, mert ilyenkor már nem igazán szabadna kint lenni. És képzeld, prefektus vagyok, viszont még nem találkoztam szabálytalankodó diákkal. Ugye milyen cukik, hogy nem rosszalkodnak? - és ezt most teljes komolysággal mondom, és olyan naivan, mint még soha. Tényleg aranyosak, hogy betartják a szabályokat. Legalább több időm van arra, hogy a cukiságommal örömet hozzak az emberek szürke, egyhangú napjába.

Kristóf

-Hááááát... Egy picit furán nézett a lány rám. Mintha valami idegen, furcsa lényt látott volna. Vagy lett volna valami az arcomon. Nincs semmi az arcomon, és nem lettem zöld űrlény, ugye? - kérdezem, felnézve a férfira, miközben végigtapogatom az arcom. De nem. Nincs semmi változás rajtam, fura csápjaim se nőttek, tehát nem vagyok űrlény. És remélem zöld se vagyok.
Nahát, milyen furcsa, hogy ma még nem találkozott egy diákkal sem. Pedig mindig szokott lenni valaki, vagy valakik, akik itt mászkálnak. Na mindegy, lehet, ez egy ilyen, kivételes nap. De akkor nincs is miért itt maradnom. Inkább visszamegyek, amúgy is kezdek picit éhes lenni, szóval. kastélyban az első utam a konyhába fog vezetni, valami kis esti nasira. És ha már ott járok, akkor adok a manócskáknak egy szép rajzot. Tudom, hogy egyszer már kaptam tőlem, sőt nem is egyszer, de hát olyan édik,és örülni szoktak minden egyes rajzomnak. Nagyon kedvelem őket, és szeretek ott lenni, néha csak nézni, ahogy dolgoznak. Bár szerintem egyesek nem értékelik annyira az ő becses munkájukat. Ami rossz, nagyon rossz.
- Akkor szerintem visszamegyek. Úgyis kezdek éhes lenni - mondom Kristófnak, majd a pici pocakom megsimogatom.
- Tényleg? Komolyan elkísérnél? - Tekintetem egy széles mosoly kíséretében Kristófra emelem, szemem - elképzelésem szerint - csillog, mint a csillagok ott fent az égen, mik egyre csak jönnek, és jönnek, ahogy telik az idő.
- Milyen arcok? Gonoszak? És ez biztos? Pedig itt olyan kedvesek az emberek, és aranyosak. Miért vannak itt gonosz emberek? - Óh ez a naívság. Ha nem lennék cukikóros, tuti eszembe se jutna ilyeneket mondani. Azonban mivel beteg vagyok, a cukiság kórjával fertőzve, így minden olyan más. Az emberek nem lehetnek gonoszak. Az nem illik ebbe a szép, cuki világba, amiben élek, legalábbis ebben a bizonytalan hosszúságú időben. Nem, nem és nem. Biztos csak rossz napjuk van, és azért olyan gonoszak. Más oka nem is lehet.
-  Kastélyban? Hát... nagyon vicces. Bár néha unalmas, mert szinte mindig, mindenki tanul, de a tanulás oooolyan unalmas. Viszont a festmények viccesek. Néha vicces történeteket szoktak mesélni, és azon is jókat szoktam nevetni, amikor például összevesznek. De nem nagyon szeretik, ha megváltoztatjuk a színüket,és akkor olyan mogorvák. Jaaaaj és a konyha. Az a kedvenc helyem a kastélyban, mert a manók mindig tudják mit szeretnék, és olyan aranyosak. Te itt tanultál? És szereted a konyhát? - megint csak beszélek, és beszélek, alig tudom abbahagyni, miközben belekarolok Kristófba, s úgy ballagunk a kastély felé. Biztos itt tanult. Különben miért lakna itt?

Tildus - Mami ^.^

Ragyogóan süt a Nap, és meleg van, már teljesen olyan, mintha nyár lenne, pedig még nincs. És egy ilyen napon nem ülhet az ember egy sötét szobában a kastélyban. De nem ám. Ilyenkor ki kell menni a szabadba, és én is ezt teszem. Na de hová menjek először? Tegnap voltam már a cukrászdában, meg a könyvesboltban, és még a tónál is. Most valami más helyre szeretnék menni. Már tudom is! Megyek a játszótérre, hátha találkozom ott valakivel, akit boldogíthatok. Ott mindig van valaki, sosem vagyok egyedül, szóval biztos lesz most is. Nagy léptekkel, kezemben egy hatalmas tábla csokival baktatok le a Levita toronyból, majd ki a kastély kapuján, hogy aztán vígan szökdécselve haladjak végig az úton. A csoki pedig... Hát az vészesen fogy, ugyanis nagyon finom, és én nagyon imádom a csokit.
Már a fele elfogyott a fent említett édességnek, mikor elérek a falu széléig, s innentől, ugyan nagyon nagyon nehéz, de nem eszem belőle. Vagyok másnak is, például annak, akivel találkozni fogok. Még sem állok a játszótérig, bár való igaz, hogy a cukrászda elég hívogató volt, de végül tovább megyek, és nem állok meg.
A játszótéren egyből észreveszek valakit, a hintánál, és fel is ismerem. A cuki könyvtárosnéni az. Nahát! Azt hittem, hogy őindig ott van a könyvtárban, és vigyáz a rendre, és békére. De most itt van. Biztos van egy helyettese, aki nem hagyja, hogy valaki bántsa a könyveket.
- Tilda néniiii! - Na, köszönés részemról letudva, egy hatalmas vigyor kíséretében, majd letelepedem mellé a másik hintába. - Hogy tetszik lenni? Kér csokit? - nyújtom felé a fel tábla csokoládét, amit meghagytam. Remélem elfogadja. Azért a biztonság kedvéért még cukin, és aranyisan is nézek, aminek kevesen tudnak ellenállni. Nagyon remélem, hogy Tilda nem a kisebbséghez tartozik.

Tildus

Máglyarakást is kéne már csinálnom, mert olyan rég ettem már olyat. Pedig annyira finom. Csak sajnos nincs annyi időm mostanában főzőcskézni. De maaajd akkor a hétvégén meglepem a háztársaimat ezzel a finomsággal. A konyhában úgyis biztos találok hozzávalókat majd a máglyarakáshoz, hisz ott mindig mindent megtalálok. Nem is tudom, honnan szerzik be a dolgokat, hisz a faluban ha jól tudom nincs ilyen bolt... Vagy csak jól eldugták előlem. De akkor ejnye-bejnye, ilyet előlem ne dugjanak el.
Na de.... ez most hogy jutott eszembe? Hm... jó kérdés. Sokszor csak úgy elkezdek gondolkozni, ha társaságom is van, akkor esetlegesen a másik fél nagy szerencséjére beszélni bizonyos dolgokról, amik egyáltalán semmihez nem köthetők, csak úgy az eszembe jutnak. És akár még órákat is el tudok filozofálni egyes dolgokról, csak úgy, magamban, míg a végére valami teljesen más témánál lyukadok ki. Na hát most pont ez történt, és ki tudja még hová jutottam volna el a filozofálgatásban, ha a játszótéren nem látom meg a kedves könyvtáros nénit, Tildát. Rögtön minden gondolatom tovaszáll, és ha most kérdeznék meg, hogy min gondolkodtam olyan nagyon, akkor tuti nem tudnék mondani semmit, mert... Mert elfelejtettem. Igen, Tilda látványa kiverte a fejemből a gondolataimat. Létezik ilyen? Ezek szerint igen.
Nahát! Hős vagyok. Ilyet se mondtak még nekem. Hát ez milyen cuki. Pedig nem is csináltam semmit, csak csokit adtam neki. Váo... lehet, hogy ez a hős képességem. Ezentúl akkor én leszek a Csokinő!! Csokiii.. Nyami, imádom a csokit. És ahogy látom, Tilda néni is nagyon szereti. De ki ne szeretné? Mondjuk azok, akik allergiásak rá - igen, van ilyen -, vagy cukorbetegek. Asszem azok sem ehetnek csokit, legalábbis nem sokat. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem is szeretik. Sőt, talán épp ellenkezőleg, még jobban imádják.
- Eddig nem voltál jól? - kérdezem érdeklődve. Miért ne lenne jól? Hisz olyan szép, és cuki minden... Az ember nem lehet ilyen szép napon rosszul. - Én remekül vagyok. Minden olyan csodálatos, és nagyszerű... - mondom ezt csillogó szemekkel, s csak úgy árad belőlem a boldogság, attól nem lehet szomorúnak lenni. A szomorúság rossz, és nem cuki.
- A Levitában? Hm... minden tökéletes, és mindenki olyan cuki... és... és ennyi. - Nahát... ez aztán az értelmes megszólalás. Hogyha magamnál lennék, és nem lennék cukikóros, ilyet biztos nem mondtam volna, de mivel igen... Jaj szegény Tilda, már előre sajnálom...

Tilda

Látom Tildán, hogy nincs minden a legnagyobb rendben vele, valami baj van. Pedig olyan szép az idő... A Nap süt, alig van felhő az égen, és még a madarak is csicseregnek. Ilyenkor egyszerűen nem lehet szomorúnak lenni. Mondjuk én könnyen beszélek, nekem most minden olyan szép, és tökéletesen rózsaszín, hogy olyannak a világot más nem nagyon láthatja. Mindenben meglátom a jót s nincs olyan, hogy gonosz, csak épp nem túl kedves, vagy aranyos. Bár vannak emberek, aki épp hogy morcosan cukik. Például a Rellon egésze, Őket is úgy megölelgetném, és megpuszilgatnám, bár nem biztos, hogy annyira örülnének ennek. De utána csak még cukibbak lennének.
Biztos valami szomorú dolog jutott Tilda eszébe, máskülönben nem vágna ilyen fancsali képet, ugyanis, ha egy boldog emlék támadta volna le, akkor biztos mosolyogna. Olyat még én se hallottam, hogy valaki  azért lenne szomorú, mert eszébe jut valamilyen örömteli pillanat a múltjából. De már itt vagyok, és célomnak tekintem felvidítani a könyvtáros nénit, hogy ismét boldog legyen, és ha visszamegy a könyvtárba, akkor mosolygósan, és vidáman köszöntse az olvasni, tanulni vágyó gyerekeket. Örül nekem, de jó! Bár ki nem örülne egy ilyen cuki lánynak, mint én vagyok? Hát persze, hogy mindenki örül, de ez a kijelentése most nagyon megmelengette a pici szívemet.
Hát igen, minden, és mindenki olyan cuki, és nagyszerű. A cukikór miatt valóban nem látok tovább a cukiságon, és az aranyosságon. És nem, nem lett még mindenki fertőzött... Egyenlőre. De talán nem sokáig, ha rajtam múlik. Mivel azonban ez nem rajtam múlik, illetve nem csak, így nem lesz mindenki cukikóros. Bár már így is nagyon cukik, ezen nincs mit szépíteni.
- Ez gonosz kérdés volt... Miiindenki nagyon cuki, nem lehet dönteni, szóval felsorolhatnám az egész levitát, meg más házakból is vannak nagyon cukik, Szóval ők így mind együtt a legcukibbak - vigyorgok továbbra is, mint a vadalma. Tényleg nem lehet dönteni közülük, és én nem is akarok.
- Jut eszembe... Van a könyvtárban valamilyen anatómia könyv? - Nem, nem ment el még az eszem... Csak gondoltam ha már itt van Tilda megkérdezem tőle, mert kéne, ugyanis még mindig nem tudtam összerakni teljesen a csontvázat, pedig már elég rég kaptam.

Lénárd
Fürdőruci



Egy kis pihenés mindenkinek kell, csak épp mindenki mást csinál pihenésképp. Van aki könyvet olvas, van aki alszik, esetleg rajzol, vagy a tesz egy kellemes sétát a szabadban. Én is bármelyike megtehetném, de most egyikhez sincs kedvem, valami mást akarok csinálni. Hallottam, hogy a napokban nyílt egy fürdő lent a faluban, és épp itt az ideje megnézni, hogy milyen is. Nem lehet olyan rossz, sőt, biztos tök szupi lesz. Ebben a faluban - a csárdát leszámítva - minden jó hely, nincs olyan amit ne szeretnék, szóval egyértelmű, hogy ez is jó lesz.
És így legalább még véletlenül sem találkozom az apámmal. Most, hogy ő is tanár lett, néha akaratlanul is szembetalálkozom vele, és néha le is kell állnom vele beszélgetni. Ahhoz viszont az semmi kedvem, és energiám sincs. Szinte naponta találunk valami újat, amin tudunk veszekedni, bármennyire is néni szeretném. De ő... Ő egyszerűen... Áá... kész rémálom az az ember, nem lehet kibírni mellette veszekedés nélkül. Pedig annyira nem szeretek veszekedni, de ő mindig kihozza belőlem ezt az énem.
Na de most nincs idő ezzel foglalkozni, élvezni akarom a vizet, és egy kis időre elfelejteni minden gondom, nem gondolni se apára, se az gyér közeledő tanévre, se semmi másra. Leteszem a cuccom, és már fürdőruhában, a kék törülközővel a vállamon lépek be a medencékkel teli barlangba. A nagy medencébe megyek először, a víz pedig egyszerűen tökéletes. Lemerülök, majd a medence egyik eldugottabb részébe úszom, hogy ott aztán a víz felszínén lebegve relaxáljak.

Lénárd


Olyan... Békés. És olyan jóóó. Imádom a vizet, és imádok úszni, vagy csak egyszerűen áztatni magam, és relaxálni. Ilyenkor kizárok mindent, és mindenkit, csak magamra figyelek. Ilyenkor rendezem a gondolataimat, és ha kívülről talán nem is látszik, de gondolkodom, és elmélkedem, az esetlegesen felmerülő kérdéseimre próbálok választ találni. Most speciel egy ember járkál a fejemben. Remélem nem fáj a lába, annyit járkál az agysejteimen. Teljesen széttapossa őket, aztán meg még csodálkozik, ha teljesen meghülyülök miatta. Ja, hogy kiről beszélek? Az apámról... Ki másról fecsegnék ennyit? Jó, igaz, hogy szinte bármiről tudok órákig fecsegni, de nem most. Most, ha lehet, inkább nem beszélnék, és nem is gondolnék semmire. Csakhát az nem egyszerű dolog, mert olyan nincs, hogy valaki ne gondoljon semmire.
A víz felszínén lebegve azonban kezdem elfelejteni a gondjaim, érem, ahogy a feszültség távozik szép lassan távozik belőlem. Egész jó ez a hely, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy eljövök ide, ezt már előre látom. Remélem akkor sem lesz sok diák, vagy még fiatalabb, előkészítős. Néha nagyon tudnak idegesíteni, főleg mikor nagyon fröcskölik a vizet, ugrándoznak, vagy bármi más, ami rendkívül zavar. Viszont most semmi ilyen nincs, nyugodtan, békésen tudok relaxálni. Csukott szemmel lebegek a víz felszínen, közel a medence széléhez, s sak néha mozdítom meg a kezem, hogy ne merüljek le, vagy hogy megérintsem a medence szélét, hogy tudjam, nem távolodtam el tőle.
Békém néhány vízcsepp zavarja meg, a feladója pedig valószínűleg nagyon jól szórakozik ezen. Hirtelen jött az ajándék, én meg nem számítottam rá, összerándulok, amitől a fejem a víz alá kerül. Jó nagy adag vizet nyelek le, mire sikerül felállnom, a lenyelt vízmennyiségtől egy rövidebb köhögésroham jön rám. Ki... Volt...? Esküszöm nem ússza meg szárazon, ha meg tudom, ki volt, ami már csak azért is igaz, mert egy fürdőben vagyunk, egy medencében, ahol értelemszerűen víz van. Csakhamar abbamarad a köhögés, én pedig felnézek, és magam előtt látom a srácot, aki nagy valószínűséggel lefröcskölt.
- Te... miért... csináltad... ezt? - nézek fel a srácra durcásan, miközben kisimítom az arcomból a vizes hajtincseim.

Lénárd



A víz egyszerűen tökéletes. Nem annyira meleg, de nem is hideg. Pont jó. Egyszerűen fantasztikus. Imádom a vizet, imádok úszni, vagy csak egyszerűen áztatni magam, relaxálni, elfelejteni minden gondom-bajom. És pont ezért jöttem én most ide. Nagy szerencsémre nincs itt egy fiatal sem, főként idősebbeket, felnőtteket látok, diákokát szinte egyet se. Ennek pedig felettébb örülök, mert egyesek ha víz közelében vannak - jelen esetben ez a medence - akkor nagyon kibírhatatlanok. Állandóan fröcskölik a vizet, visonganak, és még ki tudja mire képesek. Szinte bármire, ha a fantáziájuk beindul.
Azonban ettől most nem kell tartanom. Legalábbis én ezt hiszem, így teljesen nyugodtan lebegek a víz felszínén egészen addig, míg valaki, aki valószínűleg így gondolta, nem vagyok elég vizes, szóval fröcsköljük még le, biztos ami biztos... Na igen, és ennek az a következménye, hogy ijedtemben a víz alá bukom, s egy nagy adag vizet is sikerül lenyelnem. Szép látvány lehet az éppen megfulladni készülő lány... Ez szerencsére csak néhány percig tart, talán még annyi se, bár számomra elég hosszú időnek tűnik. Sajnos egyik rossz tulajdonságom, hogy eléggé hirtelen haragú vagyok, nagyon hamar dühbe gurulok. Talán ezért veszekszem annyit apával... Bár ő sem tesz sokat azért, hogy ez ne így legyen. Na mindegy is.
Szegény srác, látszik rajta, hogy csak egy ártatlan tréfa akart lenni, én meg ilyen ronda módon reagálok. Még én érzem magam emiatt rosszul, pedig tudom, hogy nem kéne, hisz melyik épeszű lány ne reagált volna rá így? Haragom mindenesetre gyorsan elillan a srác arcát látva.
- Se-semmi gond... Már jobban vagyok - sóhajtok egyet, ezzel kifújva a maradék negatív érzelmeket is, közben pedig felülök a medence szélére. Még egy halvány mosolyt is próbálok az arcomra varázsolni.
- De ugye nem hobbid a frászt hozni másokra? - kérdezem, majd egyik kezemmel a vízbe nyúlok, hogy én is lefröcsköljem őt, bár az a néhány vízcsepp max a mellkasáig ér el, de azért próbálkozni lehet.

Adam Kensington
Outfit



Most már nagyon eeelegeeem van mindenből. De még mennyire. Magányra vágyom, egyedül akarok lenni, hogy ki tudjam fújni a fáradt gőzt, tudjak nyugodtan gondolkodni, és ismét feltöltődni, hogy új erővel kezdhessek folytathassam a megszokott, néha kicsit zűrös életem. Valami nyugis hely kéne, és így estefelé a szabadban fogok leginkább nyugis helyet találni. Néhány órája már lement a nap, és lassan itt van a takarodó is, de engem most ez izgat a legkevésbé. Felkapok az éjjeliszekrényemről néhány lapot, és két darab szénceruzát, meg persze a rajztáblám, amiket nemes egyszerűséggel bedobok a táskámba, és halkan kiosonok a Levita toronyból, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Fogalmam sincs, hova akarok menni, csak azt tudom, hogy kell a friss levegő. Tekintetemmel végig a földet fixírozom, nem is nézek fel, csak megyek valamerre. Gyors, apró lépteimmel hamar hátrahagyom a kastély kapuját is, s az erdő felé veszem az irányt... Végül a Kis tavacskánál lyukadok ki, bár nem tudom hogyan, és miért pont ide, de ha már itt vagyok, és nincs itt senki más, itt maradok. Tökéletes... Leülök az egyik padra, mindkét lábam felhúzom, aztán csak nézem a víztükröt, ahogy megtörik rajta a Hold fénye. Néhány percig csendben bámulom a tavat, majd előkapom táskámból a lapokat, és a szénceruzát, s rajzolni kezdek. Előtte persze még a pálcám segítségével egy kis fényt varázsolok magamnak, hogy lássák is valamit. Szeretek szénnel dolgozni, szintre mindig azzal rajzolok. Most a tó lágyan fodrozódó felszínét örökítem meg, rajta egy pici, törékeny, táncoló tündérlánnyal. Gyors mozdulatokkal viszem fel a szént a lapra, és még egy kicsit remeg is a kezem, de nem attól, hogy fázom, csak egy kicsit ideges vagyok. Ennek eredménye pedig az, hogy eltörik a ceruza, s egy szép csíkot hagy maga után a papíron.
- Ne... Ne ne ne ne...! Csak ezt ne.... - Már csak ez hiányzott... És még radírt sem hoztam, pedig azzal többé-kevésbé el tudnám tüntetni a csíkot. De mivel nincs most itt radír, az ujjammal próbálok javítani a hibámon, közben pedig anyanyelvemen igen szép szavakat motyogok magam elé, a pálcámról meg szinte teljesen elfeledkezem, az kiesik a kezemből, halk puffanással érkezik a földre.

Adam Kensington


Elegem van mindenből... De tényleg szó szerint mindenből. A tanulásból, a kviddicsből, az emberekből, és legfőképp az apámból. Csak egy nyugodt, békés helyre vágyom, ahol ki tudom pihenni magam, esetleg kitombolni, hogy eltávozzon belőlem ez a sok stressz. Például egy lakatlan sziget tökéletes lenne. Egy sziget, ahol csak én vagyok, a végeláthatatlan tengerrel körülvéve, hófehér homokkal a parton, és pálmafákkal. Ahh... Tökéletes lenne. Ja igen, és egy maki is kéne oda, mert az olyan kis cuki...
De most be kell érnem a tavacskával, ami azért nem semmi, tekintve, hogy nincs itt senki. Miért is lenne? Este van, ilyenkor a többség nem merészkedik ki, túlságosan félnek, hogy lebuknak, és büntetést kapnak. De persze vannak kivételek, én viszont ma még ilyennek nem találkoztam, bár az igazat megvallva nem is akarok. Elkezdek rajzolni, hátha attól kicsit lenyugodnak a gondolataim, mert ha lerajzolhatom, megörökíthetem mindazt a zűrt, ami a fejemben tombol általában kicsit nyugodtabban tudok gondolkodni. De ez most nem igazán akar összejönni, a tetejében még kettétörik a szénceruza, s ahogy esik le egy szép kis csíkot hagy maga után, és nincs nálam radír, így az ujjammal próbálom helyrehozni a kárt. Annyira belefeledkezem, hogy fel sem tűnik, időközben kiesett a kezemből a pálcám, és társaságom is akadt. Csak akkor eszmélek rá minderre, mikor valaki az orrom elé dugja a tölgyfa botot. Kicsit összerezzenek az ijedtségtől, de épp csak alig észrevehetően, majd felnézek a társaságomra.
- Hogy... Mi? - homlokomat ráncolva, kissé értetlenül nézek a férfira. Fiú...? Ja hogy az... Az milyen rég is volt, szinte már teljesen elfelejtettem, hogy voltam fiú is... Ezek az emlékkel együtt felszínre bukkan a férfival való találkozás emléke is.
- Ja hogy... Izé... Sajnálom az akkori viselkedésem... Kicsit hülyén viselkedtem, pedig én nem olyan vagyok... Vagyis izé... Szóval sajnálom... - Emlékszem, akkor kicsit hülye voltam, és.. szóval na... Nem szépítem, nagyon hülye voltam.

Adam



Idegességem szinte kézzel tapintható, úgy látszik, minden negatív érzelem, stressz, amit az elmúlt hetekben próbáltam elfolytani, jó mélyre elásni, most akar felszínre törni, kitörni belőlem. Pedig én úgy gondoltam, hogy a veszekedéseimmel az apámmal az a stressz eltűnik belőlem, de nem. Épp ellenkezőleg, és ez nagyon idegesít. Miért kell nekünk mindig ezt csinálnunk? És miért nem tudunk úgy viselkedni egymással, mintha tényleg apa és lánya lennénk. Persze minden családban vannak viták, de koránt sem annyi, mint nálunk. Nem bírjuk ki egyetlen találkozásunkat sem vita nélkül, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Ő olyan... Olyan önimádő, önfejű, és makacs, pont... Szóval pont mint én. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok önimádó. De Ő...Szörnyű.
A felgyülemlett stresszt éjszakai sétával, egy kis friss levegővel, és egy csipetnyi kreatívkodással vezetem le. Társaságra nem vágyom, de miért is ne, pont akkor jönnek, mikor az ember nem akarja. Én meg vagyok olyan nagylelkű - igazából csak gyáva szerintem - hogy nem küldöm őket el azon nyomban. A férfi azonnal egy olyan emléket ébreszt fel bennem, amitől kicsit kínosan éreznem magam. Tény és való, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Azonban a vámpíron jelét sem látom, hogy hülyének nézne, vagy bármi ilyen, mintha az a dolog a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Na mindegy is.
Tudom, hogy nincs rajtam egyéb, csak egy jó vastag pulcsi, ezért nagy az esélye, hogy megfázom, de ez most egyáltalán nem érdekel. Egy kis meghűlés kit érdekel? Nem halok bele.
- Nem... Nem fázom... Talán csak egy picit - válaszolok neki, s közben hátradőlök, bal karomat pedig a másikkal megdörzsölöm. Törökülésbe helyezkedem a padon, rajzom pedig az ölembe helyezem, így már Adam is jobban láthatja, jobban szemügyre veheti, ha akarja.
- Nem szeretne leülni? Van még hely a padon, és kényelmesebb, mintha ott állna - És a nyakam se fog megfájdulni. Teszem hozzá magamban, majd egy halovány félmosolyt is próbálok az arcomra varázsolni több, kevesebb sikerrel.

Adam Kensington
//Bocsi, hogy ennyire megvárattalak >_<//



Mit nekem egy kis megfázás? Nem különösebben izgat, ha néhány nap az ágyat kell nyomnom, mert lebetegedek. Bár ahogy magamat ismerem, még betegen sem egész nap az ágyban gubbasztanék. Sőt, talán még az órákra is bejárnék... Talán... Szóval nem igazán izgat, hogy lebetegszem-e vagy sem, jelenleg nem fázom, és csak ez számít. Innentől a téma le van zárva részemről. És ahogy látom a vámpír sem foglalkozik tovább a témával.
Nem akar zavarni... És nem is zavar. Persze, tényleg azért jöttem ki ide, mert egyedül akartam lenni, sokszor van ilyen mostanában, de időről időre rá kell jönnöm, hogy ez nem jó... A magány semmire, semmikor nem jó megoldás, attól általában nem lesz jobb, ha egyedül van az ember. Néha persze pont az segít, de van, amikor az a legjobb, ha kibeszélhetsz magadból mindent, és van aki meg is hallgat. Talán most pont ennek jött el az ideje.
- Nem zavar. Maradjon nyugodtan - arcomra egy halvány mosoly ül ki, miután kiszalad a számon ez a két mondat. közben végig a vámpírra nézek.
- Öhm... Kérdezhetek valamit? Lehet, hogy hülye kérdés lesz, mert Maga valószínűleg már régóta él. De... Emlékszik még a családjára? - Kíváncsi tekintettel fürkészem a férfi arcát, hangomban csak a kíváncsiság érződik. Tényleg érdekel, bár pontosan nem tudom miért, csak tudni szeretném. Az a fránya kíváncsiság...