Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Csak szeretnél az lenni, kedvesem

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Igyál csak Helvey, hadd használjam ki vigyázzak majd rád.

Kövezzetek meg, de én nem szeretem a bort XD

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Először letaglózott a hír, amikor megtudtam. Másodszor nem akartam elhinni. Harmadszor pedig mindent eldobtam és a leggyorsabban találtam magam Budapesten. Felületes információk alapján indultam el, hogy megtalálhassam a helyszínt, és bassza meg, túl sokszor tévedtem el ahhoz, hogy arra büszke legyek. Minden egyes infómorzsa újra és újra lejátszódott a fejembe, hogy melyik háznál merre kell fordulni, merre kell menni mennyit és ismét fordulás, mikor végre feltűnt előttem az épület. Szinte már belé robbantam, de mindhiába, amikor a nővérek és gyógyítók úgy szaladtak el mellettem, mintha ott sem lennék. Én! Feltudod ezt fogni? Én sem.
Szóval mindennek ellenére, a megnyugvással a lelkemben, hogy legalább a rohadt ispotályt megtaláltam indultam el megkeresni. Hogy lehetséges az, hogy itt mindenki rohan mindenhova? Háromszor kaptam el három különböző ápolónőt, hogy segítsenek már, de mindegyik egy nem tudommal, egy nem tud segítenivel lerázott, és tovább szaladt. Akkor az anyátokat, de tényleg! Fogyó türelmem kellős közepére tör be egy törékenyebb lány, akit egy hosszú folyosó közepén kapok el. Összerezzen karom alatt, érzem, ahogy bőre remeg meg, miközben hatalmas, barna tekintetét emeli rám. Ajkai elnyílnak egymástól, nekem meg felső ajkam rándul meg akaratlan, ahogy az undor is kiül arcomra. - Szeretném megtudni merre van Helvey Belián Balázs - elengedem karját, amikor már biztos vagyok abban, hogy ő már nem fog lerázni és elfutni mellettem valami borzalmas indokkal, amitől a kedvem sem éppen a vidám felé hág. Fürkésző tekintetem vizslatja a lány arcát, várom a választ, de semmi nem történik, az a csoda, hogy a nyála nem folyt még ki. - A kurva életbe bele, hol van Helvey Belián?! - hangom csattan vissza a falakról, többen is felénk fordulnak, most már nem is olyan sietős, ugye? Ilyenkor bezzeg mindenki tud rám figyelni, és felfogni a kérdést, amit ordítozok nekik. Türelmemet vesztve lépek el a lánytól, hogy akkor folytatom egymagam a keresést, ha ő már ennyire haszontalan, amikor egy szikár férfi lép elém. Fáradt kékjeimet emelem rá.
- Nem ajánlott a látogatása a fiatalembernek. Pihennie kell - értetlen nézek a férfira, majd hangosan tör ki belőlem a nevetés, mielőtt válaszolnék. - Márpedig én most fogom látni! - elmélyült hangom teljesen máshogy cseng, mint amit eddig megszokhattak tőlem. A barnaszemű lány tér magához a bambulásból, kezének mozgását figyelem, és szinte mutatóujját még nem is nyújtotta ki, már kecsesen kerülöm ki a férfit és őt is, majd lépek be az egyik ajtón. Szinte már túl sok ágy mellett megyek el, amikor kékjeim végre megakadnak rajta.
- Belián - lehelem nevét, a megkönnyebbüléstől csuklanak össze térdeim majdnem. Kikerekedett szemeit meglátván termek mellette rögtön, kezét fogom sajátjaim közé. - Itt vagyok. Nincs semmi baj - óvatosan hajolok le, homlokából simítom hátra tincseit, hogy óvatos csókot lehelhessek rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az aggodalmat váltotta fel pillanatokra a mérhetetlen düh. Számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen helyen ennyire haszontalan legyen mindenki, még egy kérdés erejéig is. De nem menekülök. Ahogy lassan megnyugszom és meglátom az ágyban feküdni, összetörve, bekötözve, fáradtan és elesetten, ismét visszatér az aggodalom marcangoló érzése a szívembe, a testembe egyaránt. Testemből válik ki a lelkem, ahogy végig mérem pillanatok alatt a helyzetet. Gondolkodás nélkül termek ott, hogyha máshogy nem is, akkor a jelenlétemmel tudjam segíteni az egészet, és tudom, Merlinre, mennyire tudom, hogyha a véla kell, akkor megkapja. Ha vágyja a vélát, aki segíthet neki, akkor tálcán nyújtom neki csak azért, hogy elvegyem a lelkének és testének is fájdalmát, ha szükséges, akkor örökre. Mert képes lennék mostantól életem végéig nyitva hagyni a kapukat, hogy a véla legyek, hogyha ezzel megkönnyítem neki az egészet. Mindent meg szeretnék neki könnyíteni, miközben kezét szorongatom, lágyan csókolom meg homlokát, és létezem mellette. Mert egyelőre nincs más dolgom, mint csak létezni csupán. Érzem, ahogy visszahúzódik a csóktól, lehetek önző, lehet ez csak magam miatt kell, de akkor is homlokán hagyom, majd távolodom el tőle és ülök le a székre, ami ágya mellett van. A riadtság veszik ki tekintetéből, ahogy lassan realizálja a külvilágot, a valóságot magát, mosolyogva és türelmesen, megnyugtató kisugárzással várom, ahogy megtörténik. Lepillantok kezére, amely karomra szorít rá, óvatosan rázom meg fejemet, kezemmel nyomom vissza az ágyra. Meg ne próbálja.
Ráncolom szemöldökömet, miközben körbepillantok a kórteremben vizet keresve. Vagy bármi ihatót. Nagyot szusszanok. - Pillanat és jövök - simítom meg utoljára kézfejét, majd felállok és indulok el ismét kifelé. A kezdetleges kedvességemnek nyoma sincs, amint valaki elsuhanna előttem kapom el karját és közlöm mit szeretnék. A lány bólint, majd eltűnik a látóteremből, így megkönnyebbülve sétálok vissza Beliánhoz. Ismét a székre ülök, kezét zárom az enyémek közé, kékjeimben csillog az őszinte aggodalom egyfolytában.
- Mindjárt jönnek - már mindenki tudja, hogy micsoda. Az egész iskola előtt vallott színt az Edictum, hogy Helvey Belián vérfarkas. Ehhez a számhoz nekem nem volt közöm, nem tudtam semmiről, amíg a sugdolózások, a rám vetett csodálattal teli pillantásokba sajnálat kezdett vegyülni. Végül megtudtam és hitetlen álltam az egész előtt. Megtámadták. Megvédte. Megsérült. A félelem ütötte fel fejét bennem azonnal, térdem rogyott meg a hír feldolgozása után közvetlen, a falnak támaszkodva ült ki minden arcomra. Féltem. Félek, hogy elveszítem. Erősebben szorítok rá kezére, míg az egyikkel elengedem, hogy arcára simítsam azt. - Azt hittem, elvesztelek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ahogy a kérdés lobban fel bennem ismét, sötétül el tekintetem, miközben visszatérek hozzá, s mellételepszem. Minden szavam őszinte és igaz, valóban szörnyűségek keringtek a fejemben, ahogy előadták mi történt, ahogy megtudtam az egészet, és bár nem látok a takaró alá, de nincs is rá szükségem. Él. Ennél fontosabb nincs, csak egyszerűen érdekelne, hogy mégis milyen áron és kiért? Ki volt az, akiért ezt megérte bevállalni, ki volt az, akiért ekkora kockázatot vállalt, és aki miatt - közvetetten ugyan -, de idekerült? Érdekel, tudni akarom, és meg is fogom tudni, mert ebből nem engedek, de úgy érzem, ennek nem itt van most a helye. Igyekszem visszanyerni mimikám fölött az uralmat, de talán így is sokkal tovább árnyalta sötétség kékjeimet, mint kellett volna. Lehet mindketten jobban járnánk, ha nem tudnám meg. Lehet nincs szükségem arra, hogy tudjam, mert a kényelmetlen érzés kerít hatalmába ismét. Féltékeny lennék, amiért megmentette? Elképzelhető. Mert mégis miért tette? Miért nem értem? Miért nem velem?
Egy vérszegény mosolyt küldök felé a kérdésre, csak megrázom a fejemet lehunyt szemekkel. Nem itt van ennek az ideje. Felül kell kerekednem az érzelmeimen, elhatározni magam, és örülni annak, amiért van lehetőségem megfogni a kezét, látni az arcát és élvezni a hangját, ami fáradtságról árulkodik, de legyen így. Napokat eltöltök mellette, amíg képes lesz kijönni innen, amíg azt nem mondják, hogy minden rendben és távozhat. Itt leszek vele, mellette, mert itt akarok lenni. Hiszen életben van, a történet kissé túlzóan drámai előadásának ellenére.
- Nem szeretnék ilyen szerencsét - arcára vezetem tekintetem, ahogy feljajdul. Aggodalom csillan bennük, lankadni sem akar, hiába a megnyugtatónak szánt szavak. Nekem kellene hasonlóakat mondanom, nem igaz? Nekem kellene megnyugtatnom őt. - Maradok is, ameddig szükséges. Nélküled sehova nem megyek innen, nem számít mikor jön el annak a napja, hogy kiengedjenek - végre őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy beledől tenyerembe. Hüvelykujjammal simogatom fel s le arcát, mosolyogva, amiért itt van.
- Amennyit elmondtak - ingatom fejemet kicsit előre-hátra, mielőtt folytatnám. - Vérfarkas támadott meg egy lányt, akit megmentettél. Túlélte - halvány, mégis büszke mosolyt küldök neki. Lehetek bármennyire féltékeny, zavarhat bármennyire a tény, attól még megmentette azt a lányt, amire igenis illik büszkének lenni. Óvatosan szorítok rá ujjaira, kissé felemelkedve a székről hajolok hozzá közelebb, hogy ajkaiba suttoghassam szavaimat. - Hős vagy - lehelek lágy csókot végül azokra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben összefüggéstelenül. Egyszer a féltékenység erősödik fel bennem olyan szintre, hogy azonnal megkeresném a lányt, akiért ezt tette, a következő pillanatban pedig az aggodalom marcangoló érzése kerít hatalmába, és semmi más nem számít, csak annyi, hogy jól legyen. Ne csak a teste, a lelke is. Ugyanazt a Beliánt szeretném visszakapni, aki előtte volt. Nem vagyok hajlandó elfogadni annak a lehetőségét, hogy esetleg megváltozik a történtek hatására. Tudni akarom, hogy minden ugyanolyan marad. Hogy szavaimtól és olykor-olykor, amikor észreveszi, akkor pillantásomtól jön zavarba bárhol és bármikor. Vajon egy ilyen erőteljes érzelmi hullámvasút és megerőltető fizikai megterhelés után, valóban lehet minden ugyanolyan? Ha ugyanazt a mosolyt, őszinte tekintetet látom majd, mögötte is megmarad minden? Rengeteg kérdés, ami ismét csak odavezet vissza, hogy egy idegenért képes lett volna feláldozni magát. Önző módon hagyott itt volna engem, mit sem törődve azzal, hogy én mit szeretnék, vagy nekem mi lenne a jó. Mégis miért nem törődött vele? Könnyedén sétált bele a helyzetbe, hogy ugyan végül győztesen jöjjön ki belőle, de mégis ott volt a halovány esélye annak, hogy soha többet nem sétál. Sehova. Nemhogy a karjaimba. Azzal kellene foglalkoznom, hogy de most itt van, igaz? Miért sérelmezem azt ennyire, ami már megtörtént, miért érdekel ennyire? Mert nem értem tette. Nyomós érv ez eléggé, senki nem róhatja fel nekem a kétségeimet, mikor így és ilyen módon kitárulkoztam Belián előtt, aki képes lett volna feláldozni magát egy idegenért. Én meg...?
- Nem maradsz egyedül. Nem leszel egyedül - mert nincs itt az ideje a rohamaimnak a fejemben. Le kell őket győznöm, koncentrálni a fontosra és a jóra, hogy ne emészthessen fel az, ami már megtörtént, s amin aligha tudnék változtatni már. Szaggatottan szívom be a levegőt, ugyanolyan szaggatottan engedem ki, mielőtt ránéznék.
- Hé... - lágyul el rögtön tekintetem. Arcára simítom másik kezemet is, kissé feljebb emelkedvén simítom végig hüvelykujjammal szemének környékét. Töretlen mosolygok rá, bátorítóan igyekszem simítani végig a puha bőrfelületet, hogy érezze ujjaimon keresztül a támogatást, amit nyújtani tudok és szeretnék is neki. Motyogását és hitetlen szavait szakítom meg a lágy csókkal, amit neki címzek, mert egyszerűen muszáj éreznem a puha ajkakat a sajátjaimon. Muszáj éreznem őt. Kezének engedelmeskedve hajolok közelebb, egyik kezemet veszem el arcáról, hogy párnáján támaszkodhassak meg, így viszonozva azt a csókot is, amelyet ő kezdeményez. Somolyogva, elégedetten szusszanva egy aprót, lehunyt szemekkel válok el tőle végül.
- Semmit nem csesztél el - döntöm homlokomat óvatosan az övének. - Csússz arrébb - suttogom ajkaiba szavaimat, csak remélhetem, hogy képes pár centit odébb csúszni, hogy kényelmesen befekhessek mellé és csak öleljem magamhoz. Erre van szüksége.
Erre van szükségem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Kérdéseire rebben meg a szemöldököm. Lesütöm tekintetem, mintha nem tudnám mi a helyes válasz erre. Pedig tudom, és rá kellene vágnom azonnal is azt, de képtelen vagyok rá. Szomorkásan mosolyodom el, mert a gondolatok újra és újra lepörögnek agyamban, amiken rohadtul túl kellene lendülnöm. A féltékenység egy borzasztóan gusztustalan érzés, mégis érzem, és éppen itt és most. Ennél aljasabb aligha van, mégsem tudok ellene mit tenni, egyszerűen érzem, ahogy csak belegondolok abba, hogy egy idegenért majdnem meghalt. Egy idegenért képes lett volna meghalni, mert benne volt a pakliban. Simán elsülhetett volna ez az egész rosszul, én meg ülnék malmozva, hogy az egyetlen személyt, aki önzetlenül volt képes szeretni, elvesztettem. Egyik napról a másikra, hiszen előző nap még nevetve váltunk el egymástól, olyan ígéretekkel, hogy pár nap múlva találkozunk. Végül is, nem nyúltunk mellé, itt ülök mellette az ispotályban, látom is, találkoztunk is, érezhetem is. Mégsem elég ahhoz, hogy a kellemetlenség legyen kiirtva belőlem. Végül szinte már láthatatlanul megrázom a fejem, mielőtt elvesznék a csókba, és arcának puha érintésébe. Ebbe sűrítek bele mindent, amit mondani akarok neki, amiről szeretném, ha tudna, de képtelen vagyok kimondani. Nem itt és nem most, de egyszer bizonyosan képes leszek rá.
Kérésemnek megfelelően csúszik arrébb, azzal a lendülettel huppanok fel az ágyra, lerúgom lábamról cipőimet, majd kényelmesen elhelyezkedem mellette. Karomat csúsztatom tarkója alá, azt visszahajlítva kezdek el zavartalanul játszani egy tincsével, miközben hallgatom minden szavát. - Valami mindig van - nevetek fel halkan, mert igaza van. Bassza meg, valami mindig történik, és elképzelése sincs mennyire, amíg vissza nem tér az iskolába. Ott kezdődik csak igazán a megpróbáltatás, amin segítenem kell tovább lépni. Mindenki tudja, hogy vérfarkas, és ezt a tényt, ha az ember akarja sem tudja figyelmen kívül hagyni. Túl meglepő, túl sok, túl hihetetlen.
- Azért ne túlozz - nevetek fel ismét halkan, fejemet oldalra fordítva lehelek lágy csókot halántékára. Ajkaimat felejtem ott, ahogy megszólal, várom a folytatását, ami nem érkezik, így lehunyom szemeimet, kissé ráncolom szemöldökömet, végül eltávolodok tőle. - Ne is folytasd - búgom szavaimat halántékának címezve, miközben tudom, hogy ezen árnyoldalak csak neki jelentenek ekkora dolgot, engem pedig hidegen hagynak. Legalábbis ezen részei, mert túltéve magam azon, hogy kiért és miért tette, az a fontos, hogy karjaim között tarthatom. Nagyjából egészben. - Nem érdekel semmilyen árnyoldal Belián, örülök, hogy itt vagy, hogy beszélsz hozzám, hogy érezhetlek - ennyinek elégnek kell lennie. Még akkor is, ha nekem is lenne bőven mit mesélnem az árnyoldalakról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Valahogy úgy voltam az egésszel, amikor hivatalos lett, hogy minden sokkal nyugodtabb és egyszerűbb lesz mellette. Egy ideig tényleg így volt, attól elvonatkoztatva, hogy hajlamos nagyon túlbonyolítani a dolgokat, olyanokat is, amik egyszerűek, mint a faék, de még olyankor is aranyos volt. Ő volt az én cuki farkasom, aki mindazok ellenére, hogy havonta egyszer változik át fenevaddá, egy légynek sem tudna ártani. Elképzelésem sem volt arról, hiszen mugli és vérfarkas, hogy bármi olyasmi történhet, ami nekem nem tetszik, ami esetleg odáig fajul, hogy ispotályba kell eljönnöm meglátogatni, hogy a saját szememmel bizonyosodhassak meg arról, jól van. A pletykák szerint is túlélte, de mit érdekelnek engem azok, amikor róla van szó, és ha nem látom, ha nem érzem, akkor minden szó hiábavaló, mert elveszik az éterben és értelme sincs. Látnom kellett, és most itt vagyok. Helyezkedem az ágyban, hogy közel érezhessen magához, hogy én közel érezzem magamhoz, hogy átölelhessen, hogy átölelhessem. Mert megteszem, szinte már azonnal, ahogy feje hanyatlik vissza a párnára.
- Az, hogy ismét fejjel rohantál a falnak és az ispotályba kell jönnöm azért, hogy lássalak - szemtelen mosoly bujkál ajkam szegletében, kékjeim játékosan csillannak meg felé, miközben kissé oldalra fordítom fejemet, hogy lenézhessek rá. Ugyanolyan mosollyal kulcsolom ujjaimat az övéire, élvezem lágy cirógatását a pólón keresztül, hosszabban hunyom le szemeimet, ahogy fejemet fordítom a plafon felé megint. Szélesen elmosolyodom a megjegyzésére, aprót rázok fejemen, mert van egy olyan érzésem, hogy esélytelen, hogy bármit is lenyomjak a torkán, bármennyire is szeretném. Szusszanva nyitom ki pilláimat, és kezdem el a plafont szuggerálni, miközben beszél. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam éppen a megvilágosodás fázisában van a történtekkel kapcsolatban, hangja mindent elárul. Egy jól elkapott hangleejtés, egy elharapott mondat, és látatlanban beszélgetünk.
- Nyugodj meg - simítom a barna tincsekre tenyeremet, miközben ő éppen vállamba temeti arcát. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal kezdem el simogatni fejét, ahogy felé fordítom fejemet és puha csókot nyomok feje tetejére. - Túlélte, és ennél többet se te, se ő nem kívánhatnátok. Megmentetted őt, élhet tovább, ahogy eddig tette, és ezt neked köszönheti - szavaimat mormogom tincsei közé, miközben folyamatosan simogatom azokat. - Csodát tenni senki nem tud, szóval mielőtt még nagyon belelendülnél az önmarcangolásba, fejezd is be - kisebb küzdés után simítom arcára kezemet, hogy fejét felemelve nézhessek a szemébe. - Ígérd meg, hogy nem fogod magad emészteni - kékjeimben komolyság csillan, miközben pillantásába fúrom sajátomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudom mit mondhatnék még. Minden szó olyan feleslegesnek tűnik jelenleg, hogy érdemtelenek arra is, egyáltalán megfogalmazódjanak bennem. Mégis megteszik, mert valamiért belém van kódolva, hogy segítsek neki. Még ha nem is tudok, mert ilyenkor a szavaknak már mi értelmük van? Onthatom magamból a feleslegesebbnél feleslegesebb szavakat, csak azért, hogy megnyugtassam a lelkét, de meddig? Ideig-óráig lehet működőképes maximum, de utána? Ismét levegőért kapkodva ül fel az ágyon, mert rosszat álmodott? Mert visszaálmodta a történteket. Az álmaiban nem lehetek ott. A fejében nem tudok megnyugtató szavakat duruzsolni, hogy minden rendben lesz, és mellette vagyok, ameddig csak szüksége van rám. Kellenek a szavak, mégsem érzem őket helyénvalónak, de ebben a helyzetben vajon elég lenne annyi tényleg, hogy csak mellette vagyok? Csak ölelem magamhoz, mintha évek óta nem láttam volna, de a szívemet markoló kellemetlen érzés még így sem akar enyhülni. Borzalmas vagyok.
- Állandóan fejjel rohansz olyan helyzetekbe, amikbe nem kellene - hangom kissé talán türelmetlenebbül csattan, mint kellene neki. Alsó ajkamba harapva fojtom vissza a többit, ami ki akarna törni, végül csak fejemet oldalra fordítva csókolok hajába óvatosan. Nem itt és most van az ideje annak, hogy mint valami gyermeket dorgáljam meg a tetteiért, azért, mert nem gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Valahol mélyen megértem miért tette, s megmerem kockáztatni, hogy fordított esetben esetleg én is ezt tettem volna, csak talán kicsit nagyobb tétovázással, hiszen... ha - fordított helyzet van - én elmegyek, neki ki marad? Ostoba kérdés, valószínűleg sokkal több mindenki, mint nekem maradna, így ez is értelmét vesztette. Ha ő elmegy, nekem ki marad? Nem érem be annyival, amit Ombozi tud adni, mert nekem több kell. Sokkal több, én magát a lényét akarom magaménak tudni, ahogy Beliánnál. Tudná bárki is pótolni azt, amit ő ad nekem nap, mint nap? Elképzelhetetlen.
- Nem mondom, hogy örülök annak, hogy idejutottál - hunyom le szemeimet, miközben fejemet hajtom a párnára. - De az mindenképpen dicséretreméltó, hogy megtetted a nőért, túl is éltétek mindketten. Ami nekem a legfontosabb, hogy te túlélted. Büszke vagyok rád, Belián - szívemet markoló kellemetlen érzés enyhülése csal mosolyt arcomra. Valóban büszke vagyok, amiért volt bátorsága megtenni, és bár gondolkodás nélkül, de akkor is odaállt és megmentett valakit. - Már feleslegesen emészted magad. Megtörtént - óvatosan vonom meg vállaimat. Kinyitom pilláimat, a plafon szuggerálva eresztek ki egy reszketeg sóhajt. - Pihenj. Itt leszek, amikor felébredsz - tarkója alatt pihenő kezemmel cirógatom meg lágyan arcát, miközben fejemet fordítom felé, ajkaimon egy könnyed mosollyal. Mert itt leszek, ameddig kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Mióta az eszemet tudom, és ingáznom kell az éppen aktuális otthonom és az iskola között, mindig is utáltam repülni. Nem azért, mert veszélyes, nem azért, mert kényelmetlen, hanem, mert soha nem tudom lefoglalni magam annyira, hogy az idő teljen. Most, hogy Belián mellettem van, talán egy fokkal könnyebb, de így is gyűlölöm, és még az alvás sem megy. Könyveket pusztítok el, az egyébként nem is olyan hosszú repülőút alatt, egészen addig, amíg végre leszállunk Helsinkiben, és jöhet az utazás java. Mert innentől autóval viszik a seggünket, hogy Belián láthassa az ország egy részét, ha már áthaladunk rajta. Külön kérésre küldtek nagyobb autót, legalább el is férünk benne kényelmesen, és ahogy közeledünk a célhoz, a szívem egyre csak jobban és jobban a torkomban dobog.
Hetek óta készülök, sőt, készülünk erre, valahogy mégsem tudtam magam eléggé felkészíteni a helyzetre, hiszen Belián találkozik a szüleimmel, akik néha úgy beszéltek már róla, mintha minimum megkértem volna a kezét, és azért jönnénk most haza, hogy megbeszéljük az esküvő részleteit. Merlinre, félek, hogy meg fogom bánni ezt a hazajövetelt, de tudom, hogyha nem most, akkor a következő szünetben történt volna meg, és így legalább hamarabb is túl vagyok rajta. Kékjeim a mellettünk elhaladó fák között cikáznak, akaratlan szorítok rá Belián kezére, ahogy közeledünk. Még minimum harminc perc, mire odaérünk, de mintha most kellene élet és halál között döntenem. Még a repülőút is gyorsabbnak tűnt, mint eddig bármikor, a három és fél órás autóút is sokkalta gyorsabb. Nos, nem ez az első, hogy megengedem magamnak azt a luxust, hogy autót kéretek magamnak, mert ezekben az időkben van felkészülési időm a hazamenetelre. Önmagában sem könnyű, de most valahogy még nehezebbnek érzem ezt.
Nagyot szusszanok, lehunyva szemeimet emelem fel összekulcsolt ujjainkat, hogy Belián kézfejére csókoljak. Ez az első alkalom, amikor kimutatom neki, hogy valójában mennyire tartok az egésztől. Ha lenne esélyem visszafordulni, valószínűleg gondolkodás nélkül megtenném, de negyed óra, és megérkezünk. Ajkaimat felejtem kézfején, lehunyt szemeimen keresztül képzelem el a lehetőségeket. Valami vidámabb kellene…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Szükségem lenne valami mantrára, ami segít megnyugodni. Kellemetlen érzés, amikor a jövőben azzal szeretnél foglalkozni, hogy másoknak segíthess, miközben egy ilyen egyszerű, és igazából hétköznapi helyzetben, még magadnak sem tudsz. Ha így folytatom, eléggé mellényúltam, amikor szakot kellett választani, pedig én nagyon elhittem. Nem mintha hinni kellene ebben, de… ezzel semmire nem megyek. Mentsvárként szorítok rá Belián kezére, nem is figyelem, hogy esetleg ismét elaludt-e vagy ébren van, csak megcselekszem, ahogy gondolkodás nélkül csókolom meg kézfejét is. Megnyugvást keresek érintésében, illatában, mindenében, amit csak láthatok és érezhetek. Sokkal jobban szükségem van most a jelenlétére, mint arra az elején gondoltam volna. Lehunyva tartom szemeimet, akkor is, amikor megszólal, mindössze erősebben szorítok rá kezére, ami mindössze pár pillanatig tart. Kinyitom kékjeimet, de az előttem elhelyezkedő vezető ülés hátulját figyelem, ahogy megszólalok.
- Állj meg - erőteljes hangom tölti meg az autót, ami azonnal megáll. Türelmetlenül pattanok ki a kocsiból, megvárom, amíg Belián csatlakozik hozzám, majd a sofőrhöz hajolva adom ki az utasításokat. Remélhetőleg annyira nem bonyolult megérteni, hogy menjen haza, mi innen gyaloglunk, és a csomagokat a szobámba tegye. Éppenséggel anyámék várnak minket, de hozzászokhattak volna ahhoz, hogy nagyon ritkán jelenek meg időben bárhol is. Főleg akkor, ha annak a családhoz van köze, és jelenleg ennél jobban semminek nincs köze hozzájuk. Nagyot szusszanva figyelem, ahogy az autó elhajt, majd Belián felé fordulok. A hirtelen kikapott pulóverek egyikét nyújtom felé, mert sajnos egyik szülőföldem sem a hatalmas melegekről híres.
- Húzd fel, nehogy megfázz - követve a példáját öltözködöm fel én is, türelmesen megvárom, amíg ő is megteszi, majd ujjainkat összekulcsolva indulok el a ház felé. Akkor így húsz perc, amíg megérkezünk. A hideg levegő kitisztítja az agyamat, mélyet szippantok belőle, mert mintha mindig tisztább és tisztább lenne. Bár nem messze a várostól építtettünk házat, de itt is már érezhetően tisztább a levegő. Kissé kihúzva magamat engedem el Belián kezét pár lépés után, karolom át vállánál fogva és húzom közelebb magamhoz, hogy arcomat nyomhassam tizedmásodpercekig csupán hajába.
- Mennyire látszik, hogy aggódom? - és talán még enyhén fejeztem ki magam. Karomat pihentetem vállán, Merlinért sem engedném el. Most biztosan nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Elgémberedett izmaimon ugyan a hideg nem segít, de legalább a kusza gondolataimat segít kicsit helyre pakolni. A legrosszabb forgatókönyv is lezajlott a fejemben, ami megtörténhet, de ahhoz tényleg hatalmas mellényúlás kell anyámtól, hogy megtörténhessen, így csak reménykedem abban, hogy nem fog. Istenem, ha ilyen gondolatokkal érek haza a mosolyom biztosan nem lesz őszinte, és túl régen láttam őket ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a savanyú pofát. Szabad kezemmel dörzsölöm meg arcomat, bajszom alatt mosolyodom el azon, ahogy Belián, mint egy gyermek sutyorog szinte a hatalmas fekete autó után, hogy hadd vezesse ő. Holnapi meglepinek tökéletes lesz, hogy nem ezt fogja vezetni a kiruccanásunkra, hanem az enyémet. Mert igen, meglepetés, van mugli jogosítványom és autóm is hozzám, amivel előszeretettel szoktam elugrani Helsinkibe, amikor éppen olyanom van. Mindegy az időpont, igazából az úticél is az szokott lenni, csak mehessek egymagamban, hogy a gondolataim a helyükre kerüljenek. Na ezt most nehéz lenne megtenni, mivel autó nemigen van itt, mivel elhajtottak vele, Belián pedig az oldalamon battyog.
Hamisan mosolyogva intek a mellettünk elszáguldó autónak, amiből nem éppen diszkréten ordibálják a nevemet. Nagyon-nagyon hiányzott ez a város. Komolyan. - Az rendben van, de én akkor sem szeretném, hogy megfázz - hangom szinte már durcás hangszínt üt meg. Tudom, hogy jól bírja a hideget, nemigen van más választása, de akkor sem szeretném, hogyha bármi baja lenne, még akkor sem, ha az csak egy megfázás esetleg. Nemrég kaptam vissza az ispotályból, ahonnan szinte már összefoltozva jött ki, és ami soha többet nem történhet meg.
- Soha nem csináltam még ilyet. Nem tudom mire számítsak - fáradtan sóhajtok egyet, akaratlan lassítom le lépteimet, ahogy egyre közelebb és közelebb érünk a lehajtóhoz. Még percek kérdése, mégis olyan érzés, mintha már azon sétálnék. - Várat? - pillantok oldalra mosolyogva, majd halkan fel is kuncogok. - Azért annyira nem nagy - vonom meg vállaimat játékosan. - Nyugi, kényelmesen el fogunk férni a szintemen - kacsintok rá szemtelenül, hogy egy gyors csókot nyomjak homlokára, majd óvatosan irányítsam el jobbra. Az utca rövid, széles, tele van fákkal, hatalmas udvarú lakóházakkal, és természetesen az utolsó a mienk, pontosan az utca végén, hatalmas, fekete, kovácsoltvas kapuval. Ja, mert anyám nem szereti a feltűnést. Még tizenöt perc, és komolyan úgy érzem, hogy a végzetemhez fogunk megérkezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Akaratlan tör ki belőlem az őszinte nevetés, ahogy elkezd gondolkodni azon, mikor volt utoljára megfázva. Vállam rázkódik a jókedvtől, hangom tölti meg az utcát, ahogy egyre beljebb haladunk. Abszurd, hogy komolyan eszébe jut ilyeneken merengeni, amikor az én szívem hamarosan kiugrik a helyéről, ahogy minden lépéssel közelebb kerülünk a szüleimhez. Nem is ő lenne, ha nem így tenne, így továbbra is nevetve húzom magamhoz közelebb, hogy hajába csókolhassak. Pár pillanatra felejtem el azt éppen merre tartunk, hogy miért ennyire ismerős az utca, hogy mi fog megtörténni életemben először hamarosan. Mindössze pár pillanat, de elég ahhoz, hogy összeszedjem magam, és az eddigi bizonytalanságot váltsa fel az oly’ jól ismert magabiztosság. Az ismerős hangra kapom oldalra a fejem, amikor meglátom az idős nőt, aki mindig úgy sminkel, mintha éppen az egyik Batman filmben vállalta volna el Joker szerepét. De nagyon jól áll neki. Komolyan. Mosolyogva engedem el Beliánt, majd lépkedek a nő felé, hogy kissé megszeppenve, fél kézzel viszonozzam az ölelést, amit nekem intéz. Kicsit mintha közvetlenebb lenne most valamiért.
- Tulitko kotiin? - kedves kérdés, mintha nem lenne egyértelmű, hogy igen, hazajöttem. Ellépek a nőtől, mielőtt válaszolnék. - Joskus sinun täytyy - avagy, néha muszáj. Szemtelen vigyort villantok, majd hátrafelé lépkedve kerülök vissza Belián mellé, egy laza intéssel hagyom ott a nőt, mert ez már így is sok volt, és mintha mi sem történt volna haladok tovább a ház felé.
- Nekem szinte már a halálom is lepörgött az agyamban, de bevallom, hogy jól esik itthon lenni mindentől függetlenül - hangom ellágyul, ahogy a kissé felhős ég felé fordítom fejemet. Régen voltam itthon, régen láttam a szüleimet, és az utolsó találkozásunk alkalmával sem váltunk el feltétlen szépen egymástól. Őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy lesandítok Beliánra. Rendben, akkor számítsunk a legjobbakra, és legyen ez a mottó, amíg itt vagyunk. Ismét hangosan nevetek fel, mert ha nem is hatszintes, de a háromszintes még belefér, ugye? Annyira talán nem fog kiakadni a dolgok nagyságán, de… mosolyom lesz visszafogottabb, ahogy megérzem pulóverem feszülését hátamon. Pár lépés után torpanok meg, elengedem ismét Beliánt, majd elé lépve, mutatóujjamat álla alá rakva csókolom meg. Ott az utca közepén sűrítek bele mindent abba a csókba, amit szeretném, ha tudna, de kimondani még nem tudom. Megszakítom az így is igencsak erőteljesre sikerült csókot, óvatosan elmosolyodom, majd háta mögé lépek, hogy fél karral átkarolhassam, szabad kezemmel irányítsam a ház felé fejét.
- Megjöttünk - lehelem fülébe, ahogy vállára támasztom kezemet, majd állát elengedvén ölelem át másik karommal is hátulról. - Feleslegesen érzed magad kicsinek, látod? Annyira nem is nagy - szemtelen mosolyt villantok, hangomból hallatszik ki a játékosság, miközben beszélek, és miközben csak szorosabban húzom magamhoz. Nem szeretném, ha kicsinek érezné magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Megrebben szemöldököm a kérésen, de azért gondolom egyértelmű, hogy ezt megjegyeztem magamnak. Szóval Beliánnak bejön, ha az egyik anyanyelvemen kommunikálok, ami lássuk be, annyira nem rossz infó. - Ő csak egy szomszéd - töretlen mosollyal sétálok mellette, ami végül nevetéssé növi ki magát, miközben az eget fürkészem. Bármennyire távolinak is érzem most magam ettől a helytől, mégis valami jóleső érzés bukkan fel bennem, ahogy az ismerős utcára, az abban lévő házakra pillantok. Meglepő fordulat, hogy eddig csak a szomszéd nővel találkoztam és az utca egyébként kissé kihaltnak tűnik.
- És látod mennyire igazad van - bólogatok hevesen, folyamatosan kacarászva, de amikor megérzem a feszülő pulóvert, mosollyá szelídül. Megértem, én éreztem magam eddig így, de sikerült megemberelnem magam, hiszen mégis csak a szüleimről van szó. Anyám hetek óta másról sem beszél, csak a hazajövetelünkről, hogy mennyire várja, hogy megismerhesse, és majd biztos a jelenéseimen is szívesen látják, hogy az éppen akkor utánam epekedők szívét összetörhessem, mert az mennyire jó már. Néha tényleg úgy viselkedik, mint egy kamaszlány, és mázli, de már megtanultam rajta nevetni. Nem terveztem elrángatni Beliánt minden eseményre, ahol fel kell mennem a színpadra, hiszen lehet sok lenne neki. Merlinre, még nekem is sok néha, amikor három nap alatt, három különböző országban kell megfordulnom. És ha csak arra gondolok, hogyha innen visszamegyünk, akkor én már mehetek is tovább nagyjából, akaratlan lesz úrrá rajtam a fáradtság.
De saját magam megnyugtatására, arra, hogyha szavakkal nem is, de tettekkel éreztessem Beliánnal mit érzek és mi van bennem éppen, nem vagyok rest legyűrni mindent és ott, az utca kellős közepén olyan táncra hívni, amit nem szégyellek, és amibe úgy simul bele, hogy bensőm remeg meg, miközben jobb kezem szánkázik óvatosan tincsei közé, mielőtt elválnék tőle, és mögé lépnék. Halovány mosollyal, csillogó kékjeimmel figyelem a házat, ami elterül előttünk, és ahova hamarosan mindenképpen szükségeltetik belépnünk, hiszen nem maradhatunk kint örökre. Egyszerűbb lenne, de nem tehetjük.
- Ahogy gondolod - mormogom a szavakat, miközben nyaka felé fordítom a fejemet, kezemmel húzom el a pulóver nyakát onnan, hogy lágy csókokat lehelhessek rá. Mindössze pár darabot engedek meg magamnak, összeszorított szemekkel hajolok el onnan, engedem el, végül lépek mellé. Ujjaimat fűzöm övéi közé, halovány molyossal ajkaimon indulok el a ház felé. Mindössze pár méter és megérkezünk.
- Beletrafáltál, de felavathatnánk majd a jakuzzit is, csakhogy még jobban örülj annak, hogy eljöhettél - oldalra sandítva engedek meg magamnak egy szemtelen mosolyt, majd tekintetem ismét előre szegezem. Még hogy ő örül annak, hogy itt lehet, amikor egy tőle lopott csók elég ahhoz, hogy valóban megnyugodjak és úgy álljak a szüleim elé, ahogy eddig mindig; határozottan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Valószínűleg szerelmes apámba, szóval… engedd el - nevetve legyintem le az egészet. Mióta ideköltöztünk, a körülöttünk lévő nők és férfiak meglepő érdeklődést mutattak a szüleim iránt, és amikor haza evett a fene engem is, akkor irántam is. Nem meglepő, hiszen ember legyen a talpán, aki egy véla mellett el tud menni úgy, hogy nem néz rá. Ez akkor a legviccesebb, amikor anyámék kerti bulit tartanak és az összes szomszéd hozzánk csődül, de eldönteni sem tudják éppen kire csorgassák a nyálukat. Borzasztóan vicces látvány, és valamiért van egy olyan érzésem, hogy pontosan ezért csinálják, hiszen az unalmas hétköznapokba mindig kell egy kis izgalom és nevetés. Ők pedig ezt így szerzik meg. Aljas lenne? Lehetséges, de igazából, ha jobban belegondolunk, nem is tehetnek róla, hogy ilyet váltanak ki emberekből. Mágusok által készített karkötőket pedig csak nem fognak osztogatni mindenkinek a bulik előtt, nemde? Furán venné ki magát.
Normális vajon, hogy ahogy Belián közelségét érzem, nem is amiatt aggódok, hogy ő bevágódik-e, hanem amiatt, hogy a szüleim hogy fognak viselkedni? Soha senkit nem hoztam el bemutatni nekik, esélyük sem volt hozzászokni efféle dolgokhoz, mivel még nem történt meg egyszer sem, mégis… reménykedem abban, hogy felfogják a súlyosságát és komolyságát annak, hogy őt elhoztam ide. Az otthonomba, amit már valóban kezdek magaménak érezni, elhoztam ide, hogy megismerhessék az első férfit az életemben, akiért bármit megtennék. Fontos nekem, és ha azzal nem tudom eléggé bizonyítani senkinek ezt, hogy hazahoztam, akkor semmivel. Senki nem találkozott még a szüleimmel, azokon kívül, akiknek muszáj.
- Főzhetsz nekik - támasztom homlokomat vállára nevetve, miközben kicsit összeszedem magam, hogy aztán újult erővel induljak meg a ház felé. Muszáj volt pár másodperc szünetet tartani, mert bőrének érintése ajkaimon és illata valahogy egy olyan mederbe terelte volna ezt az egészet, ahova nem lett volna egészséges, főleg nem egy ilyen helyzetben. Mármint nem arról van itt szó, hogy ne dugnám meg nagyon szívesen a garázsban, de már így is eléggé megvárattuk őket. Nem kellene többet váratni őket, anyámat ismervén pedig főleg nem.
- Kedvesem, egy egész szint a tied, aminek az ablakain nem lát be senki. Remélem tudod, hogy ez mit jelent rád nézve…, a fürdőnadrág a legkisebb gondod - oldalra sandítva engedek meg magamnak egy szemtelen vigyort, de mielőtt válaszolhatna nyitom ki a kaput és kezdem el felhúzni a lépcsősoron. Rugalmas léptekkel haladok felfelé, miközben vállam felett pillantok le rá.
- Ne aggódj, apám kért a Hivataltól fordítót, minden szavadat érteni fogják, ahogy te is az övéiket - szorítok rá ujjaira bátorítóan, majd megtorpanok az ajtó előtt. - Készen állsz? - szinte választ sem várva nyitok be a házba, hogy azonnal megcsapjon az ismerős illat, az ismerős érzés maga. Elmosolyodva húzom kicsit beljebb Beliánt, majd csukom be az ajtót. Elengedem kezét, derekánál fogva húzom magamhoz, amikor meglátom felénk közeledő szüleimet hatalmas mosollyal arcukon, majd lassan hajolok le, hogy fülébe suttoghassak. - Minden rendben lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mindig idegesebb vagyok, ahogy közeledik az év vége, azonban ez az idegesség immár olyan magasságokba csap, amivel nem tudok mit kezdeni. Ingerültebb vagyok sokkal, monoton járok egyik óráról a másikra, ha nem muszáj, akkor nem beszélek senkivel semmiről, csak rögvest a szobámba megyek és leülök tanulni. Ezen a frusztráción még a meghitt beszélgetéseink sem segítenek Boróval, pedig a mai napig előfordul, hogy egyszer csak feltűnik a szobámban és végig beszélgetjük az éjszakát. Abban a pár órában tényleg nincs semmi problémám, elfelejthetem azt, mégis mekkora kötelezettségek nyomják a vállamat és lehetek durcás kisgyerek, akit vigasztalni kell. Boró pedig megteszi. Mégsem elég. Arra van szükségem, aki tényleg mindent el tud űzni a fejemből egy mosolyával, még csak megszólalnia sem kell, elég ha rám emeli kék tekintetét. Szükségem van rá, most sokkal jobban, mint eddig bármikor. Nem elég, hogy látom, nem elég, hogy mellettem alszik el, nem elég, hogy csókol és velem van akkor, amikor időnk engedni. Most kell. Nagyon sürgősen.
Öles léptekkel hagyom el a termet, majd indulok el a folyosón, hogy visszatérhessek a szobámba, és tanulást imitálva várhassam meg, amíg végre megjelenik nálam és elfeledtet velem mindent. Kékjeim zizzennek egy hangosabb társaságra, fejemet fordítom vissza előre, így éppen elkapom, ahogy befordul a sarkon. Hirtelen torpanok meg, ennek okán csapódik neki valaki hátamnak, majd bajsza alatt morogva halad tovább, de észre sem veszem, meg sem hallom, csak azt látom, ahogy mosolyogva beszélget és közelít felém. Félre kapom fejemet, majd ahogy mellém ér fogom meg csuklóját komoly arccal és rántom be az első ajtón, ami éppen mellettem van. Könyveim és jegyzeteim csattannak a gusztustalanul mocskos földön, azzal a lendülettel fordulok felé és kényszerítem arra, hogy háta az ajtónak koccanjon. Gondolkodás nélkül húzom félre pólóját nyakától és kezdem el csókolgatni a puha bőrt, míg másik kezem simul derekára.
- Szükségem van rád. Most - fejemet felemelve búgom szavaimat fülébe. Fülcimpájára ráharapok, óvatosan húzom magam felé azt, majd engedem el és térek vissza nyakának csókolgatásához. Másik kezem ujjai csúsznak be pólója alá, óvatosan állok neki cirógatni a bőrt, miközben nem hagyom abba csókolgatását, itt-ott rá is harapok bőrére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Figyelmen kívül hagyom, hogy hiányoztam neki. Nem érdekel, most nem, amikor csak annyira van szükségem, hogy a nevemet nyögdécselje a poros, nehéz és dohos levegőbe, mert én úgy döntöttem. Nincs beleszólása, nem mintha amúgy adnék neki bármibe is, de most valahogy még a lehetőséget sem akarom megadni neki, hogy legalább megpróbálja. Feje mellett támasztom meg alkaromat, másik kezem járkál fel s alá a meleg bőrön, ahogy nyakszirtjébe harapva morranok fel. Feljebb tolom az anyagot, mert minél előbb hozzáférhetek bőréhez, minél előbb teljesen meztelenül áll előttem, annál hamarabb lehetek elégedett, és most arra van szükségem. Hisztis vagyok, elégedetlen, komolyan nincs másra szükségem, minthogy akaratomnak megfelelően mozdítsa félre a fejét, hogy jobban hozzáférhessek a nyakához.
Arcomra simított kezének engedelmeskedve emelem fel fejemet. Kékjeim villannak, ahogy közelebb hajol, minden mostani érzelmemet abba a csókba sűrítem, amire invitál. Az ajtóra támasztott kezem szorul ökölbe, másik kezemmel szorítok rá derekára, ahogy hevesen és vággyal telve csókolom ajkait, teljesen az ajtónak préselve a most olyan törékenynek tűnő testet. Jobb térdemet támasztom két lába közé, miközben ő elválik tőlem. Értetlen pillantásomat emelem rá, nyelvem hegyével nyalom végig alsó ajkamat, hogy végül látványosan húzzam fel felső ajkamat, amivel egyértelműsítem mégis mennyire nem tetszik, ami most történik. Lehunyom szemeimet, ahogy szívem akar kiugrani a helyéről, csak immár a kezdeti hevességgel vegyített vágy helyett a düh miatt. Komolyan ennyire sokat kértem? Ennyire teljesíthetetlen a kérés, hogy csendben tegyen eleget annak, aminek én akarom, és utána menjünk mindketten amerre kell? Szőke tincseim közé fúrom ujjaimat, miközben halkan nevetek fel, amiből fokozatosan lesz hangosabb és hangosabb, és éppenséggel nem az őszinte fajtából.
- Igen - villan hideg tekintetem rá, már mosolytalan arccal lépek el tőle. - Az, hogy megkérdezted történt-e valami. Miért kell ezt…? Miért nem tudsz csak csendben beleülni a helyzetbe? - hangom érzelemmentesen csattan a falakon, a szűk helyiség egyáltalán nem segít azon, hogy jobban érezzem magam, hogy igyekezzem visszanyelni azt, ami kitörni készül belőlem, hiszen csak mi vagyunk itt. Nincs ami megzavarna, nincs ami kizökkentene, mert csak ő van. Csak ő áll előttem, és félek, hogy kevés ahhoz, hogy visszatartson. Tényleg elhittem, hogy most az egyszer kérdések nélkül megúszhatom az egészet, csak egyszerűen belesimul az érintésembe, beledől a csókjaimba, megkönnyíti az egészet, hogy egy óra múlva sokkalta boldogabban léphessek ki innen a tudattal, hogy este újra láthatom, és ott folytathatom, ahol abbahagytam. Túl sokat kértem, ebben már biztos vagyok. De ha nem tőle kérek ennyit, akkor mégis kitől tehetném?
Túl sok opcióm lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mindössze beleülni a pillanatba. Ennyit kértem szótlanul tőle, nem többet. Hogy a bennem tomboló stresszt felesleges szavak és mondatok nélkül űzze ki, hogy este, amikor a folyosóról beszűrődő zajok is megszűnnek létezni, elmondjam neki. Akkor és ott mindent elmondtam volna neki, mert szükségem van arra, hogy meghallgasson, hogy ott legyen nekem, ehelyett őszintétlen nevetésem tölti meg a kicsiny helyiséget, hideg kékjeim vágják át a köztünk lévő távolságot, miközben ellépek tőle. Hangom sem sokkalta kedvesebb, szinte már az ajtó reccsen belé, ahogy arrafelé mondom ki szavaimat.
A meghittségből lett pillanatok alatt jeges érzet köztünk, és tudom, agyam hátsó részében tudom, hogy nem az ő hibája, mégis sokkal egyszerűbb kivetíteni rá az egészet, mintsem belássam: én vagyok az, aki az egészet generálta. Mi kellene most? Ahogy érzelemmentes tekintetem méri végig az ajtónál állót, ahogy feje koccan az ajtólapnak, automatikusan mozdulnék, hogy odategyem kezemet - ne okozzon magának fájdalmat. Semmilyen mértékűt, csak egyszerűen ne tegye. Felső ajkamat húzom fel akaratlan arra, hogy mozdul, ellép az ajtótól, de nem veszem le róla tekintetem. Képtelen vagyok rá. A magyarázat hónapok óta fogalmazódik meg bennem, míg ebben a pillanatban csattan agyamban a tudat: azt akarom, hogy tudja, minden én vagyok. Hogy a kellemes együtt töltött órák és napok egyik pillanatról a másikra tűnhetnek el, mert az, aki vitát generál, aki bántja a másikat, aki örömét leli abban, hogy másoknak fáj, az is én vagyok. Miért most kell megtudnia? Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt az arcába vágjam? A válasz egyszerű. Mert így belém szeretett, fenntartások és kérdések nélkül. Bármit megtehetek vele, bármit megtesz, amit kérek tőle, minden porcikája értem remeg, ahogy ránézek. Ha megmutatom neki azt, aki a tökéletes arc mögött vagyok, ez soha nem történt volna meg, de így elmondhatom, hogy az enyém.
Rezzenéstelen arccal nézem, ahogy elém lép, ujjaira rá sem hederítek a vállán, a csókot ugyanúgy fogadom, mint érintését. Semlegesen. Nem viszonzom a puha csókot, de nem is lépek el. Valahogy a szirt szélén egyensúlyozom és igyekszem megtalálni a tökéletes pontot, amikor egy fél lépés választ el a biztos haláltól, de mégis biztonságban lehetek még. Ujjai mozdulására sem reagálok, hagyom, hogy összekulcsolja az enyémekkel, miközben az előző csókot ízlelgetem még látatlanban.
Lehunyom szemeimet, mélyebb levegőt veszek. Továbbra is a szirt szélén egyensúlyozva próbálom megtalálni a tökéletes pontot arra, hogy életben maradhassak, mégis meglegyen a félsz. Miért? Miért van erre szükségem? Miért akarom, hogy azt higgye elveszít? Miért akarom, hogy lelökjön a szirt széléről, amikor tökéletes minden? Talán… túl tökéletes is lenne?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Zavarosak a gondolataim. Nem tudom mit kellene mondanom, mit kellene tennem, hogy megértse azt, amit mutatni akarok neki, ha már szavaim cserbenhagytak. Zavart vagyok. Egyszerre akarom azt, hogy szenvedjen, amiért engem akar, az érintésemet, hogy térden állva könyörögjön egy mosolyomért, míg szeretném megóvni minden szenvedéstől, ami érheti az életben. Félek, hogy a szirt rossz oldalára fogok dőlni, de még jobban félek attól, hogy onnan már nem tudok feljönni, miután a hullámok összecsaptak a fejem fölött. De ha nem ő, akkor ki lenne képes megmenteni? Szükségem van rá, ahogy őneki rám, mégis azt akarom, hogy szíve szoruljon össze a gondolatára annak, hogy esetleg elveszít, miközben szeretném, ha hozzám futna menedékért. Ha én lehetnék az, aki minden fájdalmát és kételyét képes elűzni. De ha miattam szenved, hogy lehetnék ez a személy?
Össze vagyok zavarodva.
Puha csókjára remeg meg aprón és röviden térdem. Akaratlan veszek egy mélyebb levegőt, ahogy fejét hajtja vállamra. Illata leng körbe, orromat és tüdőmet töltöm meg vele, hogy szívem hagyjon ki egy ütemet, majd álljon neki egyenletesebb ritmusban verni, mint ahogy eddig tette. Mire vágyom? Mire van szükségem? A mozdulatra pillantok le, kékjeim követik végig kezünk mozgását, elnyílt ajkaimra érkezik a csók, amit ismételten képtelen vagyok viszonozni. Ellépnék tőle, hogy legyen köztünk távolság, miközben szorosan magamhoz ölelve zúdítanám rá minden gondomat, kételyemet és bajomat. Ugyanúgy elnyílt ajkakkal hagyom, hogy visszahajtsa fejét rám, tekintetem a velem szemben elhelyezkedő ajtóra vándorol, mintha tőle várnám a választ, vagy már magát a kérdést, amire válaszolnom kellene, hogy megvilágosodhassak. Szavaira emelem fel fejemet a plafon felé, ujjaim ránganak meg ujjai között, ahogy végül a szirt rossz oldalára zuhanok.
Fejemet döntöm előre, aprót ellépve tőle hajtom fejemet vállára, hogy szaggatottan véve a levegőt hunyjam be szemeimet. Ránehezedek, amennyire testhelyzetünk engedi azt. Percek, talán órák telnek el így, mire halkan ugyan, de képes vagyok megszólalni. - Elfáradtam - rekedtes hangom tölti meg a mocskos helyiséget, halkan ugyan, de jól hallhatóan. Nem mozdulok el tőle, választ sem várok, csak kérlek ne mondjon rá semmit. Fogadja el, és maradjon így, hogy mindent rázúdíthassak akaratom ellenére, ami vállamat nyomja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Különösen kellemetlen érzés, amikor nem is a családod miatt érzed magad szarul - az elvárásaik ellenére sem -, hanem mindenki más miatt. Szeretek hazajárni, nem véletlen Finnország volt az úticél, miután szó nélkül hagytam mindenkit magam mögött, akik fontosak nekem. Ha kaptam is a burkolt célzásokat a jövőmre nézve, anyám mégis kedves mosollyal ajkain mesélte el, hogy ő is sokszor érezte így magát, amikor annyi idős volt mint én, és tudja milyen érzés. Mindezek után hazudjam azt, hogy mekkora nyomás nehezedik a vállamra, ha hazatérek? Lényegében igaz, csak nem a közvetlen közelemből kapom. Mint most. Vállamat érintő nyomásra szeppenek meg, oldalra fordítom fejemet, és a srác kedves mosolyát meglátva nevetek fel halkan, mégis érezhetően hitetlenül. Tincseim közé fúrom ujjaimat, amíg igyekszem úrrá lenni a nevetésen, ahogy követem a másikat. - Micsoda bölcseletek, Reiner - vigyorodom el szélesen. - De igazad van - bólintok egy aprót, ahogy egy nagyobb lépéssel kerülök mellé ismét a kanyar után.
Szemöldököm emelkedik meg kérdőn, ahogy fejemet kicsit előre hajtva sandítok rá oldalra. Versenyen? Amíg szünetet hagy magának, hogy összeszedje a gondolatait, én gyorsan mérem végig tetőtől talpig a fiút, aki korához képest igencsak… széles. Nem jut más szó eszembe, végül magam elé nézve ismét, elkapom Kende felkarját, hogy óvatosan a folyosóra vezessem, amin szánt szándékomban áll tovább haladni, nehogy véletlen elváljanak útjaink. Közben hegyezem fülem minden szavára, de nem vágok közbe, megvárom, amíg befejezi. Halkan nevetek, mégis ki gondolta volna, hogy nem a sötét miatt? Pedig én tényleg kezdtem azt hinni, majd kékjeim kissé kikerekednek, ahogy kiejti a kaja nevét, és még ő is meglepődik. Ennyi év távlatából mégis hogy emlékszik ilyenre az ember? - Különös, hogy te mennyire tudod ezt értékelni, ahogy fel-felvillannak az emlékek, míg én, aki ott élek, ezeket észre sem veszi már, nem? - mosolyodom el, mielőtt folytatnám. - Tudom, a fekete cucc - ingatom fejemet kicsit töretlen mosollyal. - Szeretem az ízét - akaratlan nyammogok kicsit, mielőtt szusszanva fordítanám fejemet Kende felé.
- Kitalálom mit sportolsz, mert nem akarom szarrá unni magam, amíg végzünk, így legalább telik az idő, és a portrét sem kell nézned - mégis megállok a folyosó közepén, kezeim zsebeim mélyére süllyesztve fordulok teljesen Kende felé, ahogy ismét végig mérem, lassan, féloldalas mosollyal ajkaimon cselekszem meg, kissé megrebbenő jobb szemöldökkel állok irányba, hogy tovább induljak. Halkan hümmentek egyet. - Széles vállak és hát, erősebb fogás az átlagnál… - összegzem inkább magamnak mintsem neki, az eddig tapasztaltakat, azonban szándékosan nem folytatom hangosan, csak magam elé meredve játszom tökéletesen azt, aki elmerül a gondolataiban, hogy tényleg kitalálja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Vigyorog a srác, mint a vadalma, én meg alig várom, hogy gátlástalanul szívhassam a vérét, amint lehetőségem van rá, hogy az unalom hatására ne fejeljem meg a legközelebbi falat. Egyetlen előnye van ennek a járőrözésnek most: nem gondolkodom feleslegesen, mert Reiner leköti azokat. Bár felfoghatatlan miért mesél nekem valami évekkel ezelőtti kirándulásról, aminek részletei a sztorizgatás közben ugranak be neki, de ahogy nagyon sok mindennel, úgy ezt is igyekszem a legjobban felfogni - amíg ő teszi, nekem nem kell. Fejemet a plafon felé fordítva sétálok tovább, ahogy elhangzik a kérdés.
- Aham. Most a lelkiismeretem sétál melletted - vonom meg vállaimat, miközben pár pillanat erejéig hunyom le szemeimet, hogy utána félárbocra eresztett szemhéjaim mögül fürkésszem a másikat oldalvást sandítva rá, kissé elnyílt ajkakkal, mert a vigyorom csak szélesedik, ahogy haladunk előre. Fejemet csóválva biccentem előre fejemet végül. - Ismét igazad van, pontosítanék. Éltem. Ott éltem - az a különös, hogy nem kérdezett még rá a nevemre, ami egyáltalán nem finn hangzású. Ügyes fiú. - Egyébként meg leállhatnál, ritkán van olyan, hogy ne legyen igazam kétszer ilyen rövid időn belül. Ritkán van olyan, hogy ne legyen egyáltalán igazam - a fáradtság éles karmai most vájnak mélyebben belém? Lehetséges. Érthető lenne - és egyáltalán nem meglepő -, hogy ennyire nem tudok koncentrálni semmire, így félrebeszélek. Jobb kezemmel dörzsölöm meg óvatosan arcomat, ahogy megérzem a fekete cucc ízét a számban, majd hangosan nevetek fel Kende próbálkozásán a vezetéknevemmel. Szarkasztikusan tapsolok pár lassabbat, ahogy sikerül kimondania, kezeimet vágom utána vissza zsebeimbe rögtön, hogy szemtelen vigyorral ajkaimon nézzem végig Mr. Fű alatt produkcióját. - Hoztam, és felőlem viheted is - vonom meg vállaimat előre pillantva.
Izgalmas? Izgalmas. Nos, kinek mi, de ne én legyek az, aki elmondja neki, hogy sokkalta izgalmasabbakat is lenne ötletem csinálni, mint kitalálni, hogy mit sportol. Annyi előnye van ennek, hogy legalább anélkül mérhetem végig kétszer, tetőtől talpig, hogy az kellemetlen legyen, mert ajkain pihenő mosolya éppen az ellentétéről árulkodik. Summázom a látottakat, majd elfordítom fejemet és tovább indulok. - Nem akarok újat mondani és nem is hiszem, hogy tudnék - mosolyodom el féloldalasan, ahogy rásandítok. - Úszol - közlöm az információt, mintha olyan természetes lenne, hogy tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Majdnem annyira érthetetlen az, hogy Reiner sztorizik, mint az, hogy én pedig mosolyogva hallgatom. Lehet teljesen eltörtem az elmúlt napok súlya alatt és ez a végeredménye? Türelemmel és figyelemmel hallgatom valami srác történeteit, mintha csak muszáj lenne, bár… lássuk be. Most valóban nemigen lenne más választásom, ha már remek ötletnek tartották, hogy mellém osszák be. Értem a célzást, Volkov, komolyan, mindössze annyi a baj, hogy visszafelé sült el a dolog. Megmerjem kockáztatni, hogy élvezem? Oldalvást pillantok a srácra, aki továbbra is mosolyog, végül beközli, hogy sose áll le, ami akaratlan vált ki belőlem halk nevetést. Megkockáztatom.
Aprót bólintok, hiszen micsoda bizniszeket ütünk nyélbe járőrözés közben, az ember nem hiszi el, de tényleg. Fejemet ingatom kicsit a gondolatra, nem is lenne rossz ötlet árulni. Megszeppenve kapom fejemet Kende irányába, őszintén nevetve túrok fehér tincseimbe, mert akkor a még nem is létező üzletem is befuccsolt. - Baszdmeg - a nevetés közepette tudok ennyit kicsikarni magamból. Megérné a börtön, hogy fekete cuccot adjak kölyköknek, akik ennyire örülnek neki? Hamarosan elgondolkodom rajta, amint több időm lesz rá.
Nevetésem csillapodik, féloldalas mosolyom mégis ajkaimon marad, ahogy a kérdés elér hozzám. Nevemnek csengése szájából, mintha valakinek éppen bókolna, valószínűleg ezért ékesíti arcomat még mindig a féloldalas mosoly, amit olyan ritkán villantok meg. Most mégis itt van. Hümmögök párat, lehunyom szemeim, miközben a lehetőségeimet latolgatom. - Ja, sőt még bedobom, hogy ráadásul gyorsban teszed - vigyorodom el szélesen. Pár apróbb lépés után állok meg, miközben Reiner támasztja hátát a falnak. Kékjeim azonnal az ablakon túl meghúzódó sötétségre vándorolnak, így éppen lemaradok arról, hogy a másik végig mér. Szavaira pillantok rá, ajkaim nyílnak el egymástól, hogy szélesebben mosolyodjak el. Hagyom elveszni a szürkéskék tekintetet kékjeimben, miközben lassan fordulok a másik felé. - Hallgatlak, de… - emelem fel mutatóujjamat. - Ha nem találod ki, válaszolsz egy kérdésemre. Őszintén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Olyan könnyedén hagyom figyelmen kívül a minket csitítgató festményeket, amikor végre képes vagyok meghallani egyáltalán, hogy morognak is mellé az orruk alatt, hogy öröm nézni. Nevetésen utóhatásai töltik meg a folyosót, lassan akar csillapodni a vágy, hogy újra és újra feltörjön belőlem, mégis moderálom magam. Laza ökölbe szorított kezemet emelem ajkaim elé, vigyorogva köhintek párat, de sokkal nehezebb összeszednem magam, mint az először gondoltam volna. Hogy ennek az oka mindössze valóban maga a felismerés, hogy cukros bácsi lennék, vagy más, soha nem tudom meg, mert nincs időm gondolkodni. Ahogy mi előre, úgy a beszélgetés is halad, és minden tudásomat összeszedve dobom be Kendének az első sportot, ami eszembe jut. Amint elismeri, hogy eltaláltam, nyelvemmel csettintek egyet, magabiztos mosolyom csak még magabiztosabbá válik. Nem volt nehéz kitalálni, a poént sem akarnám lelőni még, de folytatja, így értelmét veszti az, hogy én is mit akarok.
- A bajnok testeden kívül tudod mid van még hoodie boy? - arcom vált komollyá, tekintetemet fúrom a másik pillantásába, hogy mély baritonom lágyan lenghessen minket körbe, ahogy a kérdés elhangzik. - Egy rellonos haverod, aki a versenyeredményeiddel vagánykodik fennhangon a klubhelyiségben - vigyorodom el szemtelenül, miközben előrébb is hajolok. Hölgyeim és uraim! A turpisság kiderült! Esélyem sem lett volna kitalálni, hogy mégis mit sportol, de a különleges ikrek egyike igencsak megkönnyítette. Eleinte nem tudtam társítani semmit a névhez, de ahogy a srác bemutatkozott, apránként ugyan, minél jobban rágtam magamban a nevet, de minden a helyére került. Mert hallottam már.
Felegyenesedve hagyom meg Kendének, hogy eméssze a hallottakat, míg én az ablak felé fordulok. A kinti sötétség jóleső borzongást vált ki belőlem, tizedmásodpercekre hunyom le szemeimet, talán egy hosszabb pislogásnak hathat külső szemmel. Végül mindennek vége szakad, ahogy visszafordulok felé és a játék folytatódik. Akaratlan ráng meg szám széle a határozott válaszra. Simán. Rendben, legyen így, de a halk kuncogást akkor is visszatartom. Derekamat döntöm az ablakpárkánynak, kezeimet fonom magam előtt keresztbe, a folyosó azon részére pillantok, amelyről jöttünk. - Soha nem mondtam, hogy nem vagyok az - vezetem vissza rá kékjeimet, türelmesen megvárva azt, amíg kifejti, mégis milyen sportot űzhetek a hétköznapjaimban. Fejemet biccentem előre, lehunyom szemeimet, amikor beáll a csend, és várok a csodára, ami meg is érkezik. Fél szememet kinyitva sandítok fel Kendére, határozottan bólogatok párat a tippekre. Hosszú másodpercek múlva szusszanok egyet ismét szemtelen vigyorral ajkaimon. - A karate még oké lenne, de tenisz? Jó, hogy nem a golfot mondtad - nyammogok kicsit a plafon felé pillogva, mielőtt folytatnám. - Nem sportolok - esnek vissza rá kékjeim, magabiztos mosolyom csak szélesedik, ahogy Kendét fürkészem. Nagyon kedvelem ezt az estét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Rosszul kellene magam érezni, ugye? Szívom a fiatalabb vérét, mert nekem úgy jó, olyan játékba rángatom bele, aminek egyértelmű a győztese, miközben agyam megállás nélkül pörög. Minden apró mozdulatát, minden szemrebbenését, amit elcsípek, minden hanglejtést úgy elemzek magamban, mintha rá lennék kényszerítve. Ha ezzel nem ismerheted meg a másikat jól, talán még jobban is, mint azt ő maga hinné vagy tenné, akkor sehogy. Én pedig szeretek visszaélni ezzel, ráadásul… érdekes. Érdekel az, hogy mit tudna nekem nyújtani a srác, aki olyan mértékben cáfolja meg korosztályának viselkedés formáit, öröm nézni. Mert egyértelműen lejön, hogy míg a Mórocz ikrek egyike mindent megtestesít, amit elvárok a kamaszoktól, addig itt van Reiner Kende, aki nem rest széles mosollyal közölni velem, hogy a fergeteges humora is bajnok teste mellé társul. Vigyorogva ingatom fejemet, hogy ez nem talált, mielőtt felfedném lapjaimat. Mosolya ékesíti továbbra is ajkait, ami engem csak még inkább jó kedvre derít, mert a fennmaradó mosoly, mindössze annyit jelent, hogy örül neki. Szám szeglete remeg meg. Arcomra kiül a közömbösség, ahogy vállamra nézek, amit nemrég Kende keze érintett. Miért kell minden kölyöknek hozzám érnie? Ez valami mánia? Muszáj nekik a kontakt vagy mi a fasz? Lehunyom szemeimet pár tizedmásodpercre, hosszabb pislogásnak hathat külső szemmel, mielőtt elkapnám ismét a másik tekintetét.
- Bevállalom a rajongó szerepet, ha ő csendben tud maradni egy teljes napon keresztül. Szerintem egész jó ajánlat - nyammogva gondolkodom el rajta, majd pillantok vissza rá. Szélesen, kissé gonoszkásan vigyorodom el, kékjeimben csillan valami elnézés féle. - Elmondom a titkom, mert látom nem érted - mutatok tincsei közé fúrt ujjaira jelentőségteljesen. - Az unalomra vezettem vissza az egészet, hiszen miért akarnám tudni azt, amit tudok? De így, mivel biztos voltam magamban, tudtam, hogy bele fogsz menni a játékba, mint “unaloműző” - mutatok fél kezemmel macskakörmöt a levegőben is. - Mindössze én még feltételhez is kötöttem, amit elfogadtál, így… - vállat vonok, jobb kezemmel csinálok íves mozdulatot tenyérrel felfelé, hogy övé a pálya mit sportolok, de nem jön be. Fejemet ingatva, óvatosan biccentem csípőmet félre, hogy kényelmesebben helyezkedjek a párkányon.
- Vajon hogy néznék ki cha-cha-cha közben? - kedves mosollyal ajkaimon pillogok Kendére, aki már várja kérdésemet is, mielőtt kitörne belőlem a hangos nevetés, mert a kép úgy ugrik lelki szemeim elé, mintha csak oda lett volna teremtetve. Merlinre, én és a cha-cha-cha! Szemeimet eltakarva nevetgélek immár sokkal halkabban, ujjaim között pillogok Kendére kissé bocsánatkérő tekintettel. - Majd egyszer, Reiner. Még nem tartunk ott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Az érintése után maradó különös és bizsergető érzést, amit igencsak nehezen viselek, még vállamon érzem, amikor szóba jön a rellonosok két gyöngye közül az egyik. Mosolyom szélesedik, az érintés érzése úgy szalad tovább, mintha soha nem is létezett volna, mert a hangszín… a hangszíne mindent elárul. Hümmögve emelem kissé feljebb fejemet, mosolyom nem lankad, ajkaim széle mégis meg-megráng, ahogy igyekszem visszatartani, hogy a mosolyból legyen már-már kellemetlen vigyor. Laza ökölbe szorított kezemet emelem szám elé, aprókat köhintek, majd bólintok egyet. - Érzékeny talajra léptem, vettem - kezem alatt villantom meg fogaimat, mert csak nem tudom visszafogni magam, de mire a megjegyzése elhagyja száját, teljes pompámban szentelem neki ismét minden figyelmemet. Az ennyire egyértelmű “nem értem” jeleket, akkor sem tudnám figyelmen kívül hagyni, ha pálcát tartanának a tarkómnak. Jól szórakozom és még egy meg nem értett tini sem veheti ezt el tőlem, főleg, hogy az ő érdeme a jó kedvem maximális működése jelenleg.
- A saját szórakoztatásomra? Azt hittem egyértelmű… - ingatom meg fejemet. Nem tudom meddig vagyok képes elmenni azért, hogy az unalmon valóban felülkerekedjen a szórakozás, eddig senki nem feszegette meg ezt a határt, így homály fedi. Talán most jön el a napja, hogy kiderüljön. Oldalasan fordulok, derekamat döntöm az ablakpárkánynak, kékjeim ismét a sötétséget fürkészik. Nem titok. Apró mosollyal sandítok vissza rá, azonban ennyiben hagyom. Az izgalmak még csak most indulnak, ahogy kitör belőlem a nevetés az elém táruló képtől. Nevetés közben fordulok háttal az ablaknak, így szembe kerülök Kendével megint, aki ugyanolyan vidámságról tesz tanúbizonyságot, akárcsak én. Arcom elé tett kezem ujjai közül sandítok le rá, végül szusszanva eresztem le kezemet és csúsztatom zsebembe.
- Szóval őszintén válaszolsz úgyis - rebben meg szemöldököm. - Hányszor vertek át a palánkon, hogy ennyire őszinte vagy? - széles mosolyra húzódnak ajkaim, miközben ellököm magam a párkánytól rázom meg fejemet, nehogy véletlen azt higgye ez a kérdés. Halk nevetést engedek meg magamnak. - Abban biztos vagyok, hogy az én unalmammal is hasonlót csinálna - fúrom ujjaimat tincseim közé, majd indulok tovább a folyosón. Vállam felett pillantok hátra. - Le ne maradj - vágom kezeimet zsebre, hogy komótos, a jól megszokott elnyújtott lépteimmel haladjak tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Szemeim elé tett kezem remeg, ahogy nevetek. Annyira abszurd az egész elképzelés, hogy meg sem kellett volna születnie, de mégis megtette, és itt lebeg a szemem előtt, pedig igazán befejezhetné. Nevetésem csillapodásával érzem meg azt, mégis mennyire ingoványos talajra léptem a gyöngyszemek egyikével, így tovább lépve a témán lököm el magam a párkánytól, hogy haladjunk is, mert sosem fogunk végezni. Nincs szükségem még egy beszélgetésre Volkovval, akinek inkább néztem minden mását, mintsem figyeltem a szavaira. Szemöldököm rebben meg a válaszra, oldalvást sandítok Kendére, apró mosollyal ajkaimon bólintok egyet. Őszinte, és nem ostoba. Pedig a kettő nagyon gyakran jár kéz a kézben. Hozhatsz döntést őszintén, mikor alapvetően mégis ostoba, de legalább őszinte. Hogy megéri-e? Azt nem az én tisztem eldönteni, de ahogy kékjeimet szakítom el a srácról, valamiért elhiszem, hogy nem érdeklik a döntései következményei, mindössze az a fontos, hogy azokat őszintén, saját akaratából cselekedje meg, még akkor is, ha az őszinteség bizonyos esetekben, a másikat bántja. És ez itt a lényeg. Mégsem feszegetem.
A lépcsőházba kiérve töltöm meg tüdőmet levegővel, mert eddig fel sem tűnt, de valahogy a festmények által gerjesztett tömör alkohol szag orromba ivódott. Vállam felett pillantok hátra ismét, hogy Kende vajon követ-e, vagy akkor itt váltak el útjaink, amikor meglepetten kapom el tekintetét. Kedves mosoly kerül ajkaimra, ahogy teljes testemmel felé fordulok, megrebbenő szemöldökkel követem végig a mozdulatsort, amivel leveszi a pulóvert, végül a lépcsősor felé indulok el lassan, nos, bármilyen meglepő legyen, azzal a feltett szándékkal, hogy felmenjek rajta. Tekintetem zizzen magam mellé, ahogy a srác csusszan el mellettem, elnyílt ajkakkal figyelem mégis mi a terv, fejemet oldalra biccentve hallgatom szavait. Megemelkedik a szemöldököm, igencsak egyértelműen, miközben a másik már a lépcsősoron megy felfelé. Fejemet fordítom arra, amerre menni terveztem, végül hajamba túrva nevetek fel halkan. Szóval van elég helyem cha-cha-chazni? Ki nem hagynám. Komótos léptekkel követem, majd lépek ki a teraszra.
- Soha nem jártam még itt - pillantok körbe. Persze, hogy is tettem volna, mikor nemhogy elemi mágus nem vagyok, de még a pálcás mágiám is nevetséges? - Gondolom nem ok nélkül jöttünk fel. Melyik elemet uralod? - lépkedek beljebb, majd állok meg Kende mellett, miközben kékjeimet járatom körbe a helyen. - Csak azért érdekel, mert ha neki állok a produkciómnak, nem mindegy, hogy elégek vagy megfulladok - vonom meg vállaimat szemtelen vigyorral.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Érzem magamon a másik pillantását, ahogy elcsúszik mellettem, mintha minimum egy sítáborban lenne, azonban megszeppent tekintetemen nem tudok, és nem is akarok változtatni, ahogy végül - pillanatnyi - habozás után csupán, követni kezdem. Kékjeim gyorsan járnak körbe a teraszon, hogy mindent felmérhessek, ami elterül körülöttünk, de Reiner mozdul, így tekintetem szinte automatikusan követi, ahogy az első ajtóhoz lép, miközben a nyilvánvaló kijelentésem követi a kérdés, ami szintén egyértelmű. Válaszára mosolyodom el féloldalasan. - Most igen - lesütöm tekintetem, egy pillanat erejéig fürkészem csupán a padlót, majd tekintek fel újra, hogy követhessem Kendét, aki éppen magyarázatot ad arra, miért is vagyunk itt. Hitetlenség csillan szemeimben, bár hangot nem adok neki, amíg hallgatom szavait, amiket az ajtóknak intéz, mégis nekem szólnak. Szóval pár elemista gyakorta jár ide takarodó után gyakorolni. Elmosolyodom a hallottakra, mert valahol megértem őket: üres folyosók, üres az egész kastély, mindenki a körletében tengeti a szabad óráit, mielőtt álomba zuhanna. Csend honol mindenhol, a teljes koncentráció melegágya. Ennek köszönhetően hunyom le szemeimet több másodpercre is, amíg nézelődik tovább a srác, majd a vélt végszóra, félszemmel pillantok rá. Felemelt hüvelykujjára bólintok egyet, a folytatásra nyitom ki másik szemem is, mert ismételten érdekes vizekre eveztünk. Szemöldököm rebben meg, végül mosolyom szélesedik csak jobban és jobban.
- Tartom magam annyira logikusnak, hogy az úszásból kitaláltam volna, bár még úgy is fennállt volna a tévedés, szóval… - kapom el a másik tekintetét. - Tusé - mert ennyire még én is tisztában vagyok az elemekkel. Vannak párok, amik elviselik egymást, míg - példának okáért - a tűz és a víz, aligha marad meg egymás mellett. A hibázás lehetősége mindig adott, mindössze döntenünk kell, hogy bevállaljuk-e a vele járó csalódást, avagy a vele járó győzelmet. Olyan kétélű penge ez, amin mindenki az élén táncol. Fejemet eresztem lejjebb, le sem veszem kékjeimet róla, ahogy közelebb lépked. Az inger van meg, hogy én is lépjek egyet előre, mégsem cselekszem meg. Kérdő tekintetem függeszkedik arcán, ahogy elhangzik az utasítás, végül lassan fordítom fejemet felfelé, hogy a látványtól nyíljanak el minimálisan ajkaim egymástól. Megbabonázva figyelem az elém terülő látványt, ádámcsutkám mozdul egyet gyorsan, ahogy aprót nyelek. Messziről, halkan jut el hozzám Reiner torokköszörülése, de ördög látja lelkemet, nem sajnálom. Talán csak pár másodperc, talán percek telnek el, ahogy iszom magamba a tiszta, éjszakai égbolt látványát, csendben, a gondolataimmal. Végül őszinte mosoly kerül ajkaimra. - Reiner - lágyan gördül le a név ajkaimról, pár pillanatot várok csupán, hogy rám figyeljen, mielőtt folytatnám. - Te hiszel a sorsban? - kellemesen mély baritonom tölti meg a teret, a falakba issza magát óvatosan. Nem pillantok rá, egyelőre úgy érzem, képtelen vagyok elszakítani tekintetem a sötét tisztaság megtestesítőjéről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Hosszúra nyúlik a csend köztünk, aminek minden pillanatát kihasználva fürkészem a fölöttünk elterülő látványt. Szinte magamba szeretném szívni, vagy lehet inkább azt vágyom, hogy ő szívjon magába, tűnjek el, és vissza se jöjjek. Eltűntem, magam mögött hagytam mindent egy szempillantás alatt, mégsem érzem úgy, hogy elég ideig voltam távol. Nem vitatkozhat velem arról senki ember fia, hogy helyesen cselekedtem meg, mert ebben biztos vagyok, azonban az vitatható, hogy nem jöttem-e vissza túl korán. Mennyi idő kellett volna még? Mennyi idő kellett volna még a lelkemnek ahhoz, hogy valóban elfogadja, az élet, amiben benne ragadt velem együtt, nem jövedelmező és ki kell törnünk belőle? Valószínűleg egy egész élet nem lett volna elég, én pedig gondolkodás nélkül, utolsó elhatározásként döntöttem egyik éjszaka. Vigyorogva mutattam fel a sorsnak nevezett szarságnak a középső ujjamat, hogy megmutassam neki: ahogy eddig, úgy mostantól sem irányíthat senki és semmi. A magam ura vagyok, és inkább elviselem a döntéseim után hagyott fájdalmat és hiányérzetet, mintsem egy olyan dologba ragadjak, ami nekem nem jó.
Innen a Reinernek szegezett kérdés, aminek feltétele közben sem pillantok rá. Csillogó kékjeimben tükröződnek vissza a csillagok, a Hold kellemes fehér fénye simogatja arcomat, mintha csak a Nap meleg sugarát érezném magamon. Igen is, meg nem is. Demokratikus válasz, ahogy a halkan puffanó cipőtalp jut el tudatomig sandítok le, hogy követhessem a mozdulatot, ahogy leül. Nem szólalok meg, túlságosan könnyed a pillanat ahhoz, így csak halvány mosollyal ajkaimon vezetem vissza kékjeimet az égre. Zsebemből húzom ki mindkét kezemet, tarkómon kulcsolom össze ujjaimat, mert nem várok folytatást tőle, ennyiből is le lehet vonni a konklúziót, ám legnagyobb megdöbbenésemre hangzik fel ismét hangja. Először szemöldökömet ráncolva hallgatom, majd kékjeim kerekednek ki, ajkaim nyílnak el egymástól, karjaim csúsznak le magam mellé, miközben fejem biccen előre, hogy mosolyogva fürkésszem arcát a másiknak.
- Azt mondod, hogy lényegében azért van szabad akaratunk, hogy döntéseket hozzunk, amik által saját sorsunk kovácsai vagyunk? - emelkedik meg fél szemöldököm kérdőn, hogy halkan nevessek fel, mikor elhangzik az olyannyira vágyott miért kérdés. - Kíváncsi vagy? - emelem vissza fejemet a tetőablak felé, miközben halkan szusszanok. - Lényegében azt mondtad el, amiben hiszek - sandítok lefelé rá halvány mosollyal ajkaimon, majd vezetem is vissza kékjeimet az égre. - Azonban vannak olyan helyzetek, amikor egyetlen opciód van és azt sem a saját döntésed alapján kapod magad elé. Ez a karma? Sors? Mindegy minek hívod lényegében, akkor is a fejed fölött lebeg, mint a büntetés, amit említettél. De mégis meddig kell egy embernek vezekelnie? Mikor lesz elég a büntetés? - fejemet előre biccentve kapom el a szürkéskék tekintetet, miközben kékjeimben csillan meg a múltam gusztustalan látványa. - Kedvelem a látásmódodat - jelentőségteljes pillantást intézek el felé, majd szakítom el róla tekintetem, hogy az égre vezessem. Még egyszer. Utoljára. Pár másodpercre hunyom le szemeimet, utolsó, vágyakozó pillantást engedek meg magamnak, mielőtt hátrálni kezdenék és hátamat vetném az egyik szabad falnak. - Neked mi a büntetésed? - halkan száll hangom az üres térben, lágyan, megnyugtatóan siklik Reiner felé, miközben halvány mosollyal figyelem minden rezdülését. Érdekelsz, Reiner Kende, mert nem vagy olyan, mint a többi. Magyarázatot adsz, vagy úgy hátrálsz meg, hogy közben mégsem teszed?