Brigitta~ vasárnap hajnal
Ittléte óta nem sokat változtak alvási szokásai. Gyógyítónál még nem járt, és fiatalabb korában mugli orvos sem látta. Bőven a Nap álmodása után fekszik, és percekkel a Nap égre jövetele előtt ébred. Kialvatlan, mégis éber, szenved az álmatlanságtól, mégis így érzi magát jól. Az évek során olyannyira megszokta az örök gondolkodás fogságát, a napi három-négy óra nyugtalan alvást, hogy olykor elmereng azon, vajon megváltozik-e ez az állapot valaha? Lesz valaki, aki segít rajta? Sokat gondol arra, hogy azért van ébren húsz, huszonegy órát egy napöltőn, mert neki sokat kell élnie sorsából fakadóan. Látnia, éreznie, hallania kell. Észrevennie titokzatos dolgokat, összefüggéseket felfedezni, cselekedni és uralkodni. Rengeteget kell még tanulnia, de ellentétben másokkal, ő neki önmagáról, az életről, és a végcélról, az akaratról kell a létező összes ismeretet zsebre tennie, hogy végül ő legyen az
első ember. A legjobb lesz, a legfontosabb.
Ma hajnalban vastag pulóverében áll a bejárati csarnok tölgyfaajtaján kívül, és perzselő tekintetével várja, hogy az új nap kezdetét vegye. A
Nap vöröslő színeivel töri át a sötét fellegeket, és ez mindig erőt ad az elsőévesnek. Feltüzeli, megtölti élettel, tisztábbá varázsolja a célokat, és a kiválasztott utat, amely hozzájuk vezet. Ezekért a pillanatokért érdemes korán ébredni, és bármily karimás és sápadt is a fiatal arca, belül tele van energiával. Hosszú percekig követi a fénylő gömb útját az egekbe menet, majd hátat fordít neki, és újult erővel indul meg ő is saját útjára, hogy mint a Nap, egyszer ő is felérjen a magasba, a megdönthetetlen csúcsra.
Bakancsa kopogása felkelti az alvó, morgó festményeket, de most nincs kedve egyik vásznát sem felhasítani, így rájuk sem hederítve, céltudatosan halad a hideg folyosókon. Nemrégiben hallott egy teremről, ami az északi toronyban fekszik, és állítólag aki betér oda, az a teljes nyugalom éden kertjében találja magát. Azt mondják, hogy ez a szoba felveszi az ember kedélyállapotának jellegzetességeit, és a dallamot, ami szól, mintha csak a lélek dobjai játszanák. Noel őszintén kíváncsivá vált erre a helyre, hiszen nem ismerte még önmagát annyira, hogy tudja mi is vár rá pontosan, ha belép a kidolgozott, tölgyből készült ajtón. Remegés halad át testén, gerincét végigjárja a hideg, és karjain felállnak a szőrszálak, amint megpillantja a jó pár lépcső megmászása után megjelenő, s olyannyira vágyott ajtót.
A kilincset lenyomja, és szemeit behunyva, egy szusszanás után lép be.
A halk zene, ami lépteit követően felhangzik eléri, hogy a fiú őszinte elismerésével adózzon a szoba létrehozójának, hiszen az tökéletes harmóniát teremt bensőjében. A szoba egésze felveszi a rellon színeit, és egy kis vörös is beleveszik a fekete, ezüst és zöld színekbe. Ő maga az ajtónak dönti hátát, és hangosan nevetni kezd.
- Ez fantasztikus!
Kiáltása után ellöki magát az ajtótól, és körbejárja a szobát. Őrület. Ez őrület.
- Istenem, ha vagy, ezt nekem találtad ki...
Bár nem hisz a méltóságos Úrban, az összes létező parancsolójában, most önfeledt boldogságában idézi fel az előzőleg felkelő Nap látomását.