Az aggódó bátyus
Miközben a fák között lépdelt, Fruzsi gondolatai már előreugrottak pár órával, azon filózott, vajon egy bizonyos személy ott lesz-e a bulin. Talán nem kellett volna így elmerülnie a gondolataiban, és óvatosság nélkül, az ösvény közepén menni a kapu felé. Ahogy ugyanis már a célegyenesben sétált, távolabbról is látta, hogy valaki éppen beugrik a kapun. Nem szeretett senkivel sem összefutni ilyen alkalmakkor, főleg, hogy a srác - mert az volt az illető, a sötétben egyelőre csak ennyit tudott kivenni - valamelyest visszafogottabb mint ő, hisz épp akkor jött vissza, mikor Fruzsina még csak indulni készült. Ettől függetlenül Fruzsi nem parázott be, hanem úgy döntött, nem is fog foglalkozni a sráccal, rá sem fog nézni. Egészen addig tartotta is magát ehhez, amíg a fiú közelebb nem ért, és megszólította a rellonos leányzót. A megszólításra nem is volt szükség, Fruzsi már a srác hangjából azonnal felismerte, hogy kit sodort ide a sors.
- Téged kerestelek, már úgy aggódtam érted! - ripacskodott egy sort, majd hirtelen ötlettől vezérelve Erik nyakába is ugrott, és röviden átölelte a bátyját. S a fiúból áradó szagokból nagyjából megállapította, hogy merre járhatott. Aztán hátrébb lépett tőle egy lépést, ajkai szegletében megjelent egy rosszkislányos mosoly, és hitetlenkedve hallgatta, ahogy Erik kérdőre vonta. Egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor történt eddig ilyesmi vele. Azt ugyanis még túlzással sem lehetett mondani, hogy ők ketten mintatestvérek lettek volna. Főleg, hogy Eriktől az sem volt szokatlan, ha néha eltűnt.
- A remény hal meg utoljára - vonta meg Fruzsi a vállát vigyorogva, és nem is szándékozott több időt szakítani Erikre. Egyáltalán nem vette komolyan a srác szavait. Nem akart lemaradni a buliról, ahova a haverjaival együtt egy zsupszkulcs repítette őket ezúttal. Tisztes távolban megkerülte a bátyját, pár lépéssel már ott is volt a kapunál. A kis táskáját átdobta a kapun, és ő maga is elkezdett átmászni, hacsak Erik meg nem állította.
