Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A nap lemenőben, Belián és én pedig elérjük a stéget. Annyi minden történt itt az utóbbi években, hogy kifejezetten a szívemhez nőtt ez a hely. Lassan sétálunk a kitaposott ösvényen, amiben tisztán látszik mindenki más lépte. Erre szaladgáló és nevető tinédzserek, andalgó szerelmespárok, dulakodások… olvasni lehet ezen a kis részen, amit én most jól meg is vizsgálok, miközben hümmögve reagálok barátom – s most már újdonsült kollégám – szavaira. Jó újra együtt. Sok idő kimaradt, mert mindkettőnknek megvolt a maga dolga, gondja. De a jó barátok mindig egymásra találnak. Mintha onnan folytatnánk, ahol abbahagytuk. Szentimentális, tudom. Sokat tanultam Julestól.
– És hogyan tetszik az igazi tanár élet? – kérdem végül, amikor már érzem, hogy túl sok idő telt el, amióta érdemében megszólaltam. Furcsa lehet, hogy ennyire frissen kikerülve az iskolapadból azokat látod még diákokként, akik az előző évben alattad jártak. Én ezt nem tudhatom. Nem tapasztaltam. Nekem több idő, hosszú, hosszú idő telt el, miután ismét a tanodába kerültem. Csupán a velem együtt felnőtté cseperedő arcok fogadtak és végül ismertem meg még többet. Nagyon sokat köszönhetek Bogolyfalvának és a Bagolykőnek is. Azonban ma mégsem vagyok a toppon, ezért is hívtam fel Beliánt; dumáljunk egy kicsit. A tanévnyitón láttam rajta is, hogy nem teljesen van minden rendben. Annak ellenére, hogy nagyon is jól bírta az első megpróbáltatást. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam; nem sikerült úgy felépülnie az elmúlt időszak történéseiből, ahogyan kellett volna. Természetesen csupán arról a bizonyos, emlékezetes teliholdról beszélek, hiszen – akármennyire is jóban vagyunk – az életének bizonyos részeit még mindig homály fedi előttem. Talán majd ma kiderülnek dolgok…
Én nem fogom erőltetni. Nem az a fajta ember vagyok, aki mindenáron ki akarja húzni a másikból a baját. De hogyha szeretne róla beszélni, akkor meghallgatom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A stég deszkája fájdalmasan reccsen a száz kiló alatt, miközben féloldalasan Belián felé fordulok. Először a kezében füstölgő cigarettára tekintek, majd annak füstjét – s a mozdulatot követve – fúrom smaragdjaimat az ő kéken csillogó szempárjába. Még valóban furcsa ez az egész. Nem annyira, mint először gondoltam, de mégiscsak Helvey Belián professzor áll velem szemben. Halovány mosoly jelenik meg borostákkal tarkított arcomon, és picit elfog a nosztalgia. Hosszú idő lesz, amíg nem az lesz a fejemben megszólításképpen, hogy „kölyök”. Alapvetően nem szerette ezt a megnevezést. Tisztán emlékszem, hogy felhorkant rá első találkozásunkkor a Hivatalban, ezért ugyan szóban többször nem hívtam így, azonban a gondolataim között a mai napig így él.
A következőkre viszont megállok végre, hogy ismét szembe tudjak fordulni barátommal. Megingott a talaj. Szemeimet ösztönösen szűkítve meredek a kékekbe, hogy aztán egy kíváncsi szájnyitással magamba fojtsam a szót. Megingott, persze. A teliholdkor történtek igazán felbolygatták az életét, és… igazság szerint azóta nem is sokat találkoztunk, csupán néhány mondatra, aztán mintha elnyelte volna a föld. Nem tudtam, hogy merre lehetett, de ezekben a pillanatokban kiderül, hogy el kellett mennie valahová. További kezelések? Vagy csak egy kis mosás a léleknek és fejnek? Túl sok most a kérdés a fejemben, ám próbálom a legtöbbet megtartani magamnak. Annyira még én sem vagyok hülye az emberekhez, hogy ne lássam; ez a fiatalember most nem teljesen az a Belián, akivel az elmúlt évben találkoztam. Tekintete fáradt, olykor kissé fájdalmas is, még ha mosolyogni is próbál. Ismerem ezt. Mintha magamat látnám.
– Minden – búg mély baritonom, ahogyan zsebre vágom kezeimet a tóra tekintek. – A munka egyre több időmet lefoglalja, de azért akad idő másra is – Jules-szal szinte együtt élünk, s a testedzésről sem kellett lemondanom. De igaz, ami igaz; sokat elvesz ez a munkakör az életemből. A szünet leginkább a diákoknak szünet. A tanár ilyenkor is gőzerővel a dolgozik a következő év vagy éppen a szünet utáni időszak tanóráinak kidolgozásán. – Merre jártál? – bukik végül a kérdés, s újfent Belián felé fordulok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Tetszik az érzet, amit szájamban hagy arra irányuló válaszom, hogy minden rendben van-e. Mert valóban így van. Minden szuper, nincsen okom panaszra. Még ha sokszor a gondterhelt ábrázatomat kell bámulnia a velem szemben állóknak. Ez bizonyára, amolyan velem járó dolog, ilyen az arcberendezésem. Minta mindig aggódnék valamin. Szorongás? Persze. Ilyen a túlgondoló emberek világa. Valahol társítják ezt a tulajdonságot az intelligenciával. De akkor, kérem valaki mondja meg, hogy mégis miért érzem éppen ezekért a túlgondolásokért magamat ostobának és butának?
Automatikusan nyúlok kifogástalanul barna tincseim közé, amikor Belián megjegyzi, hogy még mindig egészen jól tartják magukat. Haloványan mosolyogva bólintok néhányat, hiszen tényleg nincsen semmi nagyobb gond a kölykökkel. Persze vannak olyan napok, amikor jobban kihúzzák a gyufát, de akkor én nagyon könnyen lesöpröm magamról a felelősséget és küldöm ahhoz a felelőshöz, akiknek a problémás gyermekekkel kell foglalkoznia. Büntetőmunka? Merlin óvjon tőle. Abból egyik sem tanul, csak még jobban megutálja a tárgyat. Arról már nem is beszélve, hogy ezen okból kiindulva nekem pedig nincsen már kedvem az időmet vesztegetni velük.
– Amerika? – fordulok felé tágra nyílt zöld szemeimmel, miközben ajkaimat elismerő-elgondolkodó módon húzom el arcom baljának irányába. Nem szokásom a kijelentések ismételgetése – köszönjük Captain Obvious –, de arra nem számítottam, hogy ilyen messzire keveredik a történtek után. Bár vannak a kontinensen olyan végtelenül megnyugtató helyek, ahol jól lehetett újra erőt gyűjteni. – Ott merre?
Újabb elismerő grimasz jelenik meg kisimult vonásaim között és egyet-kettőt bólogatva sétálok ki a stég szélére. Méretes kezeim még mindig zsebemben rejtőznek.
– Hogyan találtad meg azt az alapítványt? – fordulok vissza felé féloldalasan

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

szervusz Belián bá' még kicsit kómásan/karanténosan, de amint szabadulok belevetem magam az életbe

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

itt vagyok, itt vagyok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Bogolyfalva báját a nyüzsgés adja meg leginkább. Visszaemlékszem azokra az időkre, amikor még tanulóként jártam ezt a települést, és egy árva hangot alig lehetett hallani. Fejlődik folyamatosan ez a hely, azonban én jobban szeretek a sarokban meghúzódni, minthogy a tömeg közepén élvezni a zsizsegést. Sőt, ha tehetem, akkor még a tömegen sem megyek át egymagam; a téren ezekben az órákban átkelni pedig kész öngyilkosság. Ezért döntöttem úgy, hogy beülök a kávézóba. Egy csendes sarkot kiválasztottam és belevetettem magam a mugli irodalomba. Azt mondta az egyik diákom – aki varázstalan származású –, hogyha klasszikus magyar regényeket szeretnék olvasni, ami egyszerre szórakoztat és agyat mozgat, akkor vegyem kezembe Rejtő Jenő regényeit. Így is tettem. Elmentem a könyvtár azon részébe, ahol talán tarthatnak ilyen jellegű irományokat, és csodák csodájára az iskola ismét beírhat magának egy piros pontot. Nincsen már ez a toxic-aranyvérűség, ami sok éven át jellemezte a társadalmunkat. Ezért is bújtam körülbelül két órán keresztül a Piszkos Fred, a kapitány című Rejtő művet, amit kifejezetten élvezettel olvastam. Noha minden jónak vége szakad egyszer, ezért elégedett félmosolyt varázsoltam arcomra, összecsaptam a könyv fedelét, fizettem, majd a kötetet a hónom alá csapva léptem ki a napfénybe. Hunyorogva nézem ki szemüveglencsémen keresztül, szinte – mondhatni – megvakultam egy pillanatra, de idővel visszanyerem egyébként is kifogásolható látásomat, és elindultam a Fő utcza köveit taposva száz kilómmal magam alá.
Félhosszú, barnaszín tincseim közé csap a langyos szél, én pedig éppen a Vöröskarom személyiségén kezdek el gondolkodni, amikor is megpillantok egy ismerős alakot. Megállok, és fejemet oldalra biccentve figyelem őt. Vöröskarom, kuncognék fejben, hiszen a szín számomra ismeretes gazdája éppen egy bőrkötetes noteszt olvasgat. Hogyan is írta Rejtő? „[…]gyönyörű, ám félelmetes nő.” Megrázom fejemet, majd teszek egy lépést felé, de mégis megtorpanok. Megzavarjam egyáltalán? Legutóbbi beszélgetésünk után úgy hallottam, hogy egy jó ideig színét sem látták a nőnek. Aztán… bekövetkezett a tragédia. Elment az eszem, ha odamegyek, de akkor is, hogyha nem érdeklődöm a hogyléte felől. A második férfit rabolta el mellőle a Sors. Azon csodálkozom, hogy mindezt ép ésszel még vinni tudja. Ajkamba harapok, majd egy halk, kelletlen nyögéssel megindulok felé. Arcomon zavartság uralkodik.
– Szervusz Elektra – szólalok meg karcos baritonomon. És újfent kitakarom a Napot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A várt kínos csend nem áll be kettőnk között. Ahelyett valami teljesen váratlan dolog történik; Elektra feltekint és közben szélesen mosolyog rám. Erre zavart boldogsággal remeg meg szájam széle, végül húzódik a jellegzetes papírvékony mosollyá. A köszöntésre szerényen biccentek egyet, majd a nő folytatja, én pedig pironkodón nyúlok szabad kezemmel tarkómhoz, hogy megvakarjam azt. Ez a mondat éles körmeivel szánt végig gerincem mentén, ahogyan kirajzolódik előttem az a nap a játszótérnél. Imola hangján visszhangzik néhányszor fejemben, majd a bambulásból megrázom fejem, és a mosollyal arcomon csak megvonom vállaimat, amolyan „hát igen” jelentéssel. Zavarban vagyok, hiszen idejét nem tudom, hogy mikor is láttam egyáltalán futólag a városban. Akkor sem gyakran láttuk egymást. Érdekes, hogy ennyi idő telt el és mégsem futottunk egymásba kettesben. Azonban felesleges is ezen elmélkedni; inkább egy kisfiús bájjal megfűszerezett kuncogás hagyja el torkomat. Még ennyi idősen is én vagyok az a bizonyos socially awkward barát. Nem tudok mit kezdeni ezekkel.
– Öö, köszönöm – dünnyögöm a hely felkínálására, majd ledobom magam a padra. Aminek szerencsésen a szélét találtam el, ezért az fájdalmasan megreccsen a rá nehezedő súlyom alatt. Egy keveset fészkelődni kényszerülök, majd a kötetet bal kezem ujjai közé veszem, könyökömmel a pad karfáján támaszkodok és játszani kezdek a könyvvel. Az utóbbi időben ezzel oldom magam; valami mindig van a kezemben, ami éppen annyira foglal le, hogy ne legyek teljesen megfeszülve. – Vizsgák, diákok – nevetek kellemetlenül. – Igazán nem történik felém semmi – szerényen vállat vonok, majd ujjaim között lebegtetve játszom tovább a regénnyel, miközben lassan Elektra felé fordítom kreolszín arcomat. Először csak hal módjára tátogok, aztán nyelek egyet, torkot köszörülök. Figyelem a vonásait, amik csillogása értetlenné varázsolja elmémet. Tudom, hogy erős nő. De… ennyire? Engem ez inkább aggaszt.
– Te hogy vagy? – nyomom meg kissé az első szót. Egyáltalán nem tudom, hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben. Érzem, ahogyan kezd kimelegedni a mellkasom. Vállaimat meg-megmozdítom kínomban, aztán robosztus ujjaimmal a szemüveg szárára fogok, egy pillanatra leemelem. Megnézegetem, aztán lágy karcossággal szólalok meg ismét, hogy válaszolhassak Elektra kérdésére.
– Mindig is az voltam, csak nem hordtam – húzom félmosolyra vékony ajkaimat. – Kizárólag olvasáshoz – helyezem vissza orrnyergemre az okulárét. Beletúrok tincseim közé, majd így tekintek vissza a nőre. – Mit olvasol? – bökök fejemmel a notesz felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A tanári pálya izgalmai. Fejemet előre hajtva villantom meg fogaimat, miközben meg is csóválom üstökömet. Barna tincseim arcom mindkét szélén belógnak, azonban így is tisztán kivehető jókedélyű, egészen széles mosolyom. Természetesen megtartja magában azt a csipetnyi letargiát, ami alaphangulatomat jellemzi. Félszeg és óvatos. Ő pedig csipkelődő, mint mindig. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire üdítően hathat néhány perc egy régi barát társaságában. A tanítás miatt az eddig sem igen pergős szociális életem a fagypont alá került. Nem bánom annyira, elvégre egyszerre egy dologra tudok teljesen koncentrálni. S ez most az iskola és a tanári pályával összefüggő tevékenységek. Az a fajta vagyok, aki, ha csinál valamit, azt a legnagyobb odaadással és odafigyeléssel teszi. Ez jelen helyzetben sincsen másképpen. Csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a könyv lefoglalja elmém háborgó részlegét. Ettől függetlenül smaragdszín szemeim a boldog szomorúsággal csillogó, barna szempárba vándorolnak vissza. Ajkaimat összeszorítva engedek meg egy zavart, együttérző mosolyt a következő mondatokra. A szívem szakad belé; és ugye ez nálam mind ki van írva az arcomra. Fájdalmas grimasz keveredik a „nem is tudom, mit mondhatnék” arckifejezéssel, miközben egy nagyot sóhajtok. A lebegtetett könyv puhán érkezik mellém a padra, miközben én kicsit jobban fordulok felsőtestemmel irányába.
– Nagyon sajnálom, ami Marcellel történt – húzom el ajkaimmal együtt kicsit orromat is, miközben tekintetemmel el sem engedem kedvenc riporternőmet. Felfoghatatlan, hogy egy olyan jókedélyű pasas, mint Hegedüsh végzett magával. Ugyan engem látványosan került minden iskolai megbeszélésen vagy rendezvényen, mégis ő volt sokszor a lelke mindegyiknek. Irigyeltem a kiállását, a folyamatos jókedvét. Nem hiába házvezető-helyettes. Nem hiába volt… Merlinre, de borzasztó ez.
Azonban Elektra máris taktikát vált és a csipkelődés mellett marad. Értem. Nem szeretne jobban erről beszélni, amit teljes mértékben tiszteletben is tartok, ezért csak zavartan mosolyogva veszek fel egy játékosan sértett hangnemet.
– Tűnök? Kikérem magamnak, Rothstein kisasszony – húzom össze bohókásan a szemeimet, majd ezzel a halványan zavart mosollyal dőlök vissza a pad támlájának. Ahonnan azonnal vissza is pattanok, mert hátamban érzem a nő kabátját, így inkább előre dőlve, könyökeimmel térdemen támaszkodva nézek a távolba, miközben minden külső zajt kizárva hallgatom Elektra hangját. Halk hümmögés szűrődik ki ajkaimon.
– Képregény? – fordítom a magyarázat végén arcomat felé. – Sajnálom – nyelek egyet, miközben hátra nyújtom felsőtestemmel kifordulva karomat, hogy simíthassak egyet a nő karján. – Befejezted vagy félbe maradt? – kérdem bátortalanul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Arcán a keserűség már inkább tűnik automatikusnak, mint őszintének. De ez egyáltalán nem furcsa a múltját tekintve. Megedzette az élet, és ez most is megmutatkozik. Ezért nem is sejtek mögé semmilyen olyan tartalmat, ami esetleg még valóságos is lehetne. Összeszorított ajkakkal küldök felé egy bátorító mosolyt, mert – nem akarok érzéketlen lenni –, de az életnek mennie kell tovább. És biztosan Hegedüsh is így vélekedne róla. Talán most is minket néz valahonnan azzal a szúrós fekete tekintetével, amit leginkább csak én ismerhetek. Ezen picit elmélázva fordítom arcomat a nap felé, hogy az égessen egy keveset amíg tud, hiszen lassan már nem ez az érzet lesz a jellemző. Inkább az avar csörgése bakancsom alatt, a házak kéményéből előszökő kandallók füstjének mámorító illata és a legszebb földszínek. Mélyet szippantok a nyár haldokló illatából, hogy aztán onnan folytassam Elektrával a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Jön a jól megszokott csipkelődés, amit én csak visszafogottan fogadok, s sajátos módon viszonzok. A riposzt szintén megmosolyogtat. Hiányzott ez, be kell valljam. Játékosan és némiképp szégyenlősen bólogatok arra, hogy mit is mondhatna. Persze, minden viccnek a fele igaz. Sosem voltam tisztában azzal, hogy mennyire is lehetek vonzó a nők számára. Vagyis… a soha barokkos túlzás volna, mert – mint mindenkinek – nekem is volt bizony olyan időszakom, amikor több nő fordult meg a lakásomban, mint illő lett volna, de ez már a múlt. Akkor sem azzal voltam rendben, hogy én egy jó kiállású férfi lennék, csupán nem gondolkodtam akkoriban, és bizonyára az a fene nagy magabiztosság is sokat dobott a kiállásomon. Most pedig miniatűr óriásként ücsörgök a padon, miközben szendén mosolyogva hallgatom tovább a nő mondandóját. Mert hadd beszéljen csak. Hadd érezze, hogy bizony vannak mellette és nem lesz egyedül.
Egy fejezet van hátra. Kíváncsivá tett. Biztosan sok mindent megtudhat róla az ember ennek a kis történetnek az alapján. De… nagyot nyelek. Elfojtom kíváncsiságomat, hiszen mindig is tiszteletben tartottam mások magánügyeit. Azonban ekkor ér a kérdés, amire lágyan bólintok egyet. Elvégre hogyne érdekelne a dolog. Én addig is hallgatom a nyugtató csacsogást, nekem pedig kevesebbet kell beszélnem. Ez a legjobb.
– Persze – hallatom karcos orgánumom. Érdeklődésem jeléül kicsit távolabb húzódok, hogy felé tudjam fordítani felső testemet, s ekkor látom a távolban közeledő diákcsapatot. Csupán a hangzavarból gondolom, hogy tanulók, és az ugráló kis sziluettek adják még az első benyomást. Sokáig nem is kell várni. „Jónapot tanár úr!” hallom egyszerre a két fiatal lányt, akik közül az egyiket tanítom is harmadéven. Én kimérten, egy apró mosollyal biccentek, és figyelem szemem sarkából, ahogyan elhaladnak mellettünk. Érzem rajtam tekintetüket, ezért megfordulok. Látom, hogy már meg a sutyorgás, amire csak játékos rosszallással fejet csóválok, majd így fordulok vissza Elektra felé. Ezek a tinilányok mindig csak a pletykát gyártják. – Nagyon is érdekel – teszem hozzá, mielőtt azt hinné a nő, hogy elvesztettem a fonalat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ebben az átmeneti időben van valami megnyugtató. A félhomály és a hideg. Amikor az emberek nagyrésze ki sem dugja a meleg lakásból az orrát, akkor jövök én. Nem vágyom a tömeget. Soha nem vágytam. Egy kellemes séta kell ilyenkor. Egy kávé a félig üres – vagy valakinek félig teli, de az nem én vagyok – kávézóban. Egy újság. Illatok, amiket csak a szabadban lehet érezni. Nyugalom. Csend és béke. Ezért választottam ismét a stéget az este lezárására. Mondjuk, furcsán érzem magam. Papírzacskóval a kezemben, amiben néhány üveg sör és néhány otthonra vásárolt tétel pihen olyan, mintha ez már egyszer megtörtént volna. Vannak dolgok, amik nem változnak; például az öltözködésem. Farmernadrág, egy kockás ing és fölötte a khaki színű kabát. Oldalamat barna bőrtáskám húzza, amit a stég szélére hajítok. Szokásos peckes testtartással ácsorgok egy ideig a víz tükrét figyelve. Megcsillan rajta a lemenő nap fénye és aranysárgává varázsolja azt, ahogyan néhány pillanatra gondolataimat. Elmélázó félmosoly terül szét borostás arcomon, hogy aztán felrázzam magam, a papírzacskót a táska mellé helyezzem, és már szisszenjen is a jól megérdemelt világos. Vékony ajkaimhoz emelem az üveg száját, míg enyém éppen annyira nyílik meg, hogy egy öblös kortyot magamhoz vegyek. A szénsav azonnal csípi torkomat, a keserű íz pedig jóleső melegséget hagy maga után. Valljuk be, kényelmes egy nap volt. Nem volt benne semmi olyan, amit megbántam volna. Edzettem, olvastam. Meghagytam az én-időmet, ami rendkívül fontos számomra. Az üveget magam mellé lógatom, a másik, szabad kezem zsebre dugom. Csak egy dal kúszik elmém kottafüzetébe, hogy annak ritmusos dobolása méretes lábaimat dobolni kényszerítse. Közben gondolataim valahol nagyon messze járnak. Én magam sem érem utol őket… szép este.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Újabb kortyot veszek a teljesített nap örömére. Ekkor simogat meg egy lágy fuvallat, amire szentimentálisan lehunyom szemeimet. Mindig ez a hétköznapok fénypontja; a természet és annak hangjai. Kacsák szállnak fel a tó vízéről, amiknek szárnycsapása rángat vissza a nyitott szemmel érzékelhető valóságba. Követem őket zöld szemeimmel, amiket most szűkíteni kényszerülök, hiszen szemüvegemet a barna táska mélyére száműztem. Sokat volt ma rajtam, ezért jó, hogy pihennek kicsit a most fáradtan megcsillanó lélektükrök. Mély sóhaj szakad fel tüdőmből, hogy egy újabb kortyot véve elgondolkodón biggyesszem ajkaimat. Szájamban óvatosan forgatom meg az italt, hogy aztán hangosan nyeljem le a mennyiséget. Iskolai ügyek járnak a fejemben. Nem gyötrő módon, egyszerűen nekem nem egyszerű elengedni a munkát. Azon veszem észre sokszor magamat, hogy a otthon melegében, a kanapén fekve, a mennyezeten kirajzolódnak a képletek, amiket aznap tanulmányoztam az irodában. Gyerekek egy-egy válasza a feltett kérdéseimre, amik elveszik a magabiztosságomat. Sokat fejlődtem mellettük, ám az bizonyos, hogy nem leszek az az ember, aki jól kijön a gyerekekkel. Nem teszek különbséget gyermek és felnőtt között. Soha nem is fogok. Az agyamra megy a sok kérdés. A zsivaj és a rosszalkodás. Mintha én nem éltem volna át ezt. És nem is. Mindig vénebb voltam a koromnál. Felszabadult gyermekévek nem léteznek számomra. Mindenesetre szépek voltak azok az évek is…
Reccsen mögöttem a stég. Lábam dobolása megáll, de nem fordulok. Csupán próbálom koponyámban megforgatni szemeimet, hogy megláthassam, ki az, aki ilyenkor erre jár. Vastag ujjaim erősebben szorítanak a sörösüveg nyakára. Ám nem vagyok az a balhés, majrés fajta; így nyugodtnak tűnő, mégis karót nyelt módon ácsorgok, amíg meg nem hallom a hátam mögül érkező női hangot. Szemeim kitágulnak, szemöldököm a magasba reppen. Így fordulok meg tengelyem körül, hogy Elektra sötét tekintetével találkozzanak zöldjeim. Hitetlen, jellegzetes félmosoly száguld végig arcomon. Gondolatunk ugyanaz volt a ma estét illetően. Megszólalok.
– Elektra – ejtem ki a nevet ajkaimon, de mozdulni nem merek. Hallottam, hogy mi történt vele. Nem tudom, hogy… hogy tudja-e kihez beszél. – Hogy… hogy vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Egy másodperc rémült csend. Nem szeretem azokat a helyzeteket, amikor nem tudom, hogy mit is kell csinálni vagy mondani. Ezért kissé megrettenve állok a nő előtt. Nem számítottam már túl sok dologra a mai napon, de ez biztosan a lehetetlen kategóriába sorolható. Persze, hogy elfog a magatehetetlenség. Aztán átfut az agyamon; a memóriáját elveszíthette, de karakteréből nem veszíthetett annyit. Elvégre, ha ismeretlen volnék, akkor biztosan nem ütötte volna meg ezt a közvetlen hangnemet. Túl sok minden száguld végig összekuszált gondolataimban. Ami egyértelműen ki is ül az arcomra. Először a hitetlenkedő mosoly, majd a mosoly tovaszáll és csak az értetlenség marad arcomon. Nem is értem, hogyan dolgozhattam ennyi évig a Minisztériumnak. Ja, igen… eddig nem voltak normális emberi kapcsolataim és el tudom választani a munkát a magánélettől. Az utóbbiban eléggé esetlen tudok lenni. Ott soha nem érzem a hatalmat, hogy irányítani tudom a dolgokat. Csak csendesen figyelek és hallgatok. Aztán levonom magamnak a tanulságot.
A kezemben lévő sört emelem meg, hogy rátekinthessek, majd vissza Elektrára. Szinte érzem arcomon azt a csípős érzést, amitől már annyira elszoktam.
– Persze – hadarom egy torokköszörülést megelőzően, majd lehajolok, hogy a papírzacskóból egy újabb sört vegyek elő, és a nő felé nyújthassam. Ekkor kicsit abban a helyzetben maradok. Csak figyelem és nem tudom, hogy mit mondhatnék. Mondjak valamit? De mit? „De jó, hogy újra látlak. Hogy van az amnéziád?”
– Nem. Persze, hogy nem – húzom egy lágy mosolyra ajkaimat, majd még mindig hitetlenkedve fejet csóválva teszem fel a kérdést. – Minden rendben? – elvégre olyan hatása van megjelenésének, mintha semmi nem változott volna. Az jó, nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem egyszerű nekem egy ilyen helyzet. Ilyenkor nem tudom, hogy mit szabad vagy mit illik kérdezni. Tudhatnám, hogy Elektra nem az a fajta nő, aki szereti a tapintatos, szánakozó rákérdezéseket. Nem mintha bármilyen nemű szánalmat éreznék, de félek, hogy úgy csapódna le. Ismerem őt. Ismerem a temperamentumát. És nem tartok tőle, csupán szeretem tiszteletben tartani az emberek határait, és nem felbolygatni az érzelmeket. Biccentek egyet a válaszra, miszerint most már jobban érzi magát. Teljesen megértem; egy hosszú nap után semmi nem esik jobban, mint egy korty sör. Ezt gyakorlott alkoholistaként mondom, hanem egy tény. Ha valaki jó érzéssel tölt el, akkor azt meg kell tenned egy hosszú nap után. Legyen az egyik könyv, egy ital, egy zeneszám. Bármi. Nekem pedig ez kell. Csend, egy üveg a kedvenc sörömből és most, hogy régi barátomat megpillantom, egy beszélgetés sem áll túlságosan távol tőlem. Hiszen jól tudom, hogy ő nem fog belőlem kierőszakolni semmit. Nem kell megfelelnem a társalgási szabályoknak. Egyszerűen vagyunk, és majd ő vezeti a beszélgetést. Magánemberként nem vagyok jó ebben. És nem is akarok az lenni. Ez kényelmes. És én szeretem a határaimat. Ha ezeken túl kell lépnem, akkor… feszengek.
– De – felelek arra, hogy ismerős-e a helyzet. Az érzetre keserédes mosoly kerül borostás arcomra. Aznap este jó tanácsokkal szerettem volna ellátni. A visszájára sült el a dolog, ami miatt kissé kellemetlen az emlék. Eltűnt. Nem értettem. Nem értettük. Azóta végképp megfogadtam, hogy nem osztok olyan tanácsokat, amikre nincsen szükség. Hegedüsh megtört. És én sem voltam sokkal jobban. Természetesen egy szót sem váltottunk egymással, csak egyre kevesebbet láttam a férfit az iskolában. Prága? Ha jól emlékszem a későbbi pletykákból, akkor az volt a hely, ahová Elektra elmenekült. Az itt történt beszélgetés után nem éreztem helyesnek, hogy keressem. Egyszer sikerült még összefutni a Fő utczán. De éreztem, hogy nincsen minden rendben. Nem szeretek erőltetni dolgokat. Féltem, hogy újra én indítok el valamit, ami miatt ő hasonló szituációba kerül. „Azt is tudom”, hallom a mondatot, mire érdeklődőn fordítom felé kreolszín arcomat. Végig hallgatom, majd jellegzetesen felhorkanok.
– Egy nyitott könyv vagyok számodra, ugye? – nevetek fel kínosan, hiszen az előző gondolatspirál, amibe keveredtem rányomja kissé a bélyegét erre a hangulatra. Gyorsan próbálom ezt korrigálni. – Pfff – fújom ki hangosan a levegőt. – Nem is tudom – kezdem, majd torok köszörülve végre valami érdemleges is elhagyja szájamat. – Mi történt az elmúlt pár hónapban? – emberelem meg magam és veszek egy kortyot a sörből. Félig nyelem le, de máris folytatom. – Visszatért a memóriád? Nem láttam vagy hallottam erről semmit – s ezzel el is árulom magam, hogy annak ellenére, hogy sosem látogattam meg, figyeltem az eseményeket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Jóleső sóhaj hagyja el vékony ajkaimat egy újabb korty után. Semmi nem változott az életemben azóta, amióta nem találkoztunk egymással. Ugyanúgy otthon ülök, olvasgatok. És elkezdtem feldolgozni „Számmisztika a babilóniai terapeuta szövegekben” elnevezésű tanulmányt. Számomra az olvasás és önmagam tovább fejlesztése folytonos szomjat hagy maga után, mintha csak túlcukrozott sütőtök levet innék. Ha mégis kimozdulok, akkor az Julesnak köszönhető, habár már sokszor marad inkább az otthon ülés. Igazából nekem ezzel nincsen gondom, hogy sok új dologról nem tudok beszámolni, ami velem történik. Szeretem a megszokott elfoglaltságokat, ugyanazon az útvonalon járni, ugyanazokra a helyekre visszatérni. Mint ahogyan most is teszem. Egy keserű sör elfogyasztása a stégen, miközben figyelem a lemenő napot. Szinte már nem is látni. A levegő egyre hűvösebb, ami kifejezetten tetszik azt tekintve, hogy a hőérzetem mindig magasabb az átlagnál, így ez a megfelelő környezet. A társaságról már nem is beszélve. Elektra mindig a legkedvesebb barátaim közé tartozott, ez ezért is egy csodálatos pont mai napon „i” betűjére. A bókra lágy mosoly kerül kreolszín vonásaim közé, de – természetesen – több dolgot nem fűzök hozzá. Ekkor felsőtestem felé fordítom, hogy mutassam érdeklődésemet a következő témában. Nem csak azért, mert ezt kívánja meg az illem, hanem valóban szeretném hallani, hogy mi is történt vele az utóbbi időszakban. A büszke hangnemre ismét egy halvány görbe jelentkezik arcomon, hogy aztán bólogatásom jelezze felé, hogy figyelek minden egyes szavára. Egy kis szünet következik, amibe bele is szólok.
– Biztosan hamarosan jelentkezni fog – utalok a gyermek mágiájára. Nem tudom, hogy ezzel megnyugtatom-e, vagy egyáltalán van-e szüksége nyugtatásra. Hiszen – amennyire ismerem őt – nem gondolnám, hogy akár egy mágia nélküli gyermek összetörné. Elektra nem az a tipikus boszorkány, aki kötődik a varázsvilág minden eleméhez. Nézzük csak a laptopot, a mugli szuperhősök iránti vonzalmát és azt, hogy valójában ritkán láttam mágiát használni. Ezzel nincs is semmi baj. Nincsen bennem rosszallás, hiszen én magam is örömömet lelem a varázstalan világ találmányaiban. Azonban azt nem tudnám elképzelni, hogy így éljem örökké az életemet. És témánál is vagyunk; a képregény. Érdeklődőn csillan smaragdszín szemem az estébe hajló nap fényében, majd ismét bólogatva szólalok meg levegős baritonomon.
– Gratulálok, Elektra! – emelem felé a sörösüveget egy koccintásra. – A sikeredre! – ütközik a két palack, s miközben visszaengedem sajátomat magam felé, még egyszer felé emelem egy kedves mosollyal.  Látom az arcán átsuhanó, megmagyarázhatatlan érzést, de szó nélkül hagyom. Soha nem szoktam belefolyni olyan dolgokba, amihez nincsen közöm, és látványosan nem akar a másik részletekbe menni. Egyszer akartam tanácsot adni; nem sült el túl jól. „Felejthetetlennek bizonyultál”, csapja meg a fülem a mondat. – Köszönöm – mondom zavartan. A bókokkal nem igazán tudok mit kezdeni még ennyi idősen sem. – Jársz terápiára? – kérdem bátortalanul. – Valami elme-rehabilitációra, ha úgy tetszik – folytatom tanácstalanul gesztikulálva. – Csak nem hagytak magadra az orvosok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Az én gondolataimban sem az aggodalom jelenik meg azonnal, amikor Imolát látom. Ő egy igencsak talpraesett gyermek, aki bizonyára a jég hátán is meg fog élni. Efelől semmi kétségem. Csupán Elektra érzéseit nem tudtam hová tenni, s mivel az érzelmek leolvasásával, majd annak megértésével is akad néminemű problémám, ezért jobb a biztosra menni és inkább érdeklődni. Már amikor valóban érdekel is a téma. Feleslegesen nem szoktam kérdezni vagy esetleg tovább húzni a beszélgetés fonalát. Nem vagyok zseniális beszélgetőpartner, azonban annál jobban tudok figyelni és hallgatni. Hiszen az sem teljesen egyértelmű, hogy azért hallgatok, mert nem akarok beszélgetni, vagy azért, mert érdeklődéssel hallgatom a másikat. Természetesen, abban reménykedek, hogy ennyi év után már Elektra tudja, hogy puszta illemből nem igazán szoktam csak úgy bólogatni és mosolyogni. A könyvbemutatóra ismét felcsillan a szemem. Elfogadóan biccentek egyet, és egy halk „köszönöm” után a megcsillanó holdfényt vizsgálgatom a vízfelszínen. Mély sóhaj szökik ki ajkamon. Önkénytelen reakciója ez testemnek a nő történetére. Amennyi borzalom történt vele az elmúlt néhány hónapban, azon is csodálkozva tátog az ember, hogy nem vesztette el tiszta elméjét az emlékekkel együtt. Az „ellenőrkém” megnevezésre elkapom zöldjeimet a tó vízéről, és halvány, szende mosollyal tekintek először barátomra, majd az oly’ érdekes stégdeszkákat kezdem vizsgálgatni.
– Nem féltelek téged – nem szó szerint értendő, mert természetes, hogy összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy valami baja eshet. Csupán azt jelenti ez, hogy nagyon is jól tudom, hogy valójában tud ő vigyázni magára. Most egyszerűen baleset történt, amiről senki nem tehet. Borzasztó belegondolni abba, hogy mit élhetett át a romok alatt. Mi történhetett? Milyen álmot láthatott a valóság és a túlvilág határán táncolva? Halkan köszörülöm meg a torkom a kérdés hallatán, majd szájamhoz emelem az üveg száját, s egy mély korty után megvonom széles vállaimat.
– Szerintem nem lepődsz meg, hogyha azt mondom, hogy semmi különleges – húzom bátortalan mosolyra ajkaimat. – Tanítok – bólintok egyet, kissé csücsörítve. – Edzek – bólintok még egyet. – Leginkább otthon vagyok – a nő is jól tudja, hogy kedvelem a nyugalmat, és mindent, amihez már hozzászoktam. Noha az sem lenne baj, hogyha végre kirúgnék a hámból. Nem is tudom… Szemem sarkából sandítok Elektrára. – Azt ugye tudod, hogy soha nem akartam kitakarni előled a napot? – utalok arra, hogy nem állt szándékomban bántani őt sohasem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Hosszú nappalok és hihetetlenül rövid éjszakák jellemzik a vizsgaidőszakot. Nem csak a diákoknak keserves ez a ciklus; a tanárok is megszenvedik. Én pedig kifejezetten, mert ilyenkor teljesen felborulnak a hétköznapok – s ugyanígy a hétvégék is. Amit eléggé nehezen viselek. Az egyetlen dolog, ami jelenleg tartja benne a lelket az nem más, mint a meghirdetett T-Bone steak, amivel ma gazdagítják a nagyterem „étlapját”. Tűzben sült burgonyával és spárgával szeretném elfogyasztani, a lehető legnagyobb nyugalomban; ami csupán annyit jelent, hogy a diákoktól távol. Ezért is szedem hosszú lábaimat az iskola legnagyobb terme felé vezető hűs folyosón. Szabad kezemmel barna, mindig arcomba lógó tincseimet próbálom megzabolázni, s másik kezem vaskos ujjaival egy zömök, bőrkötésű számmisztika könyvet szorongatok. Vizsgáztatni voltam a másodéveseket, akik közül sajnos egyikre sem mondanám, hogy a jövő nagy numerológusa lehetne. Érdekli ezeket a kölyköket egyáltalán valami a felrúnázott mugli tárgyakon kívül? Bosszússá és elkeseredetté válok, amikor ebbe belegondolok. Harminckilenc évesen még nem kellene ennyire zsémbesnek lennem… mondjuk, már harminchárom évesen is az voltam, szóval – azt hiszem – ez nálam nem a korral áll kapcsolatban. Sokszor megkaptam már, hogy valahogy nem tudják összerakni azt, amit a külsőm sugároz elsőre, majd azt, ahogyan valójában viselkedek és vélekedek dolgokról. Felrázom magam ebből a gondolatmenetből, mielőtt még túlságosan mélyre süllyednék benne, ezért széles bal tenyerem ujjai polipkarként cuppan a hatalmas tölgyfaajtóra, hogy aztán végre a nagyterembe léphessek. Zsivaj. Zsivaj, kacagás, piszkálódás. Sebesen szedem lépteimet az asztalok között, és közben néhány ismerős arcnak zavart görbével borostáim között biccentek. Mérföldes lábaimnak köszönhetően hamarosan elérem a tanári asztalt, ahol még nem nagyon látok senkit sem. Én végeztem volna ennyire korán? Hát, ezeket a diákokat tényleg nem érdekli a számmisztika… le akarták tudni mihamarabb, és ezért megszégyenülve én lehetek az első az asztalnál. Legalább nem kések a megbeszélt ebédről. Hiszen reggel még összefutottam Nagy Sanyival, akivel megegyeztünk egy vizsgáztatás utáni ebédben. Remélem, hogy neki kellemesebb a mai egzámen utóérzete.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A vizsgaidőszak kezdete óta végre egy nyugodt nap. Kényelmesen ülök a tanári szoba jobb sarkában elhelyezett kis asztalomnál. Nem sokat beszélgetnek ezen a részen. Csendes. Éppen ezért is kedvelem annyira. Ettől az évtől kezdve új szembe szomszédot kaptam, akivel ugyan néha egymásra tekintünk, eddig még ennél több kontakt nem volt közöttünk. Én nem vagyok egy szószátyár; nem szeretek az időjárásról vagy éppen az előző napi kviddics mérkőzésről beszélni. Az előbbit felesleges témának tartom, míg az utóbbi hidegen hagy. Most is éppen egy Rejtő Jenő könyv foglal le, amíg vissza nem térek a számmisztika világába. Ebédelni nincsen kedvem még; egy hatalmas adag szalonnás tojásrántottával indítottam a futás után a mai napot. Iszom is a vizet azóta, mintha testem kilencvenkilenc százaléka ebből állna, s minden pillanatban a pótlásán lennék. Ezért is dőlök előre eddigi pozíciómból az asztal irányába – szokásos olvasó pozitúra; hátra dőlve, lábaimat keresztül vetve, kissé lejjebb csúszva a széken, s jobb kezemet a karfán könyököltetem. Annak ujjai ajkaimat takarják, eközben bal, méretes tenyeremben tartom az aprócska kötetet. Ebből hajolok a vizeskancsó irányába, de nem érem el, így – ráfogom a reggelre és varázsló mivoltamra a dolgot – inkább visszadőlök, és amíg befejezem az oldalt, addig jobb kezem ujjaival intek, fejben elmormolva a varázsigét. A kancsó megemelkedik, megdől, és egyenesen kissé vízköves vizespoharamban landol annak tartalma. Szemeimet hunyorítom szemüvegem hiányában, majd gyermeki módon felkacagok, amikor a párbeszéd utolsó mondatához érek a Piszkos Fredben. „Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.” Ritka pillanat, hogy ilyen derűsen ücsörgök itt, de most tényleg nem történt semmi olyan, ami zavar…hatna… Nyílik az ajtó, és hurrikánszerűn veti be magát Catherine, hogy aztán az említett állatok összesét varázsolja lelki szemeim elé. Hátra hőköl a fejem. A vízről is elfeledkezek, csak könyvem mögül pillantok ki egy másodpercre ebben a kissé meggörnyedt testtartásban, hogy smaragdzöld tekintetem találkozzon a velem szemben ülő Helláéval.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Nem a cirkusz érdekel. Nem az vonja el a figyelmemet. Általában a csendet és a nyugalmat kedvelem. Ám ami emellé párosul, az már kicsit zavaró. Figyelemhiányból kaphatnék egy szépen ívelt „K”-t, hiszen amint egy helyzetben új, hirtelen érkező inger ér; azonnal elfelejtem azt is, hogy egy másodperccel a történés előtt mit tettem. Olvastam erről valamelyik nap. Kezdetleges ADHD tüneteknek írta a szerző, de én inkább a legegyszerűbb opcióval szeretnék élni, miszerint egyszerűen férfiból vagyok, és képtelen egyszerre több dolognak figyelmet szentelni. Catherine alakját követem könyvem mögül, miközben elengedem Hella tengervíz-szín szemeit. Ha valaki jobban figyeli smaragd íriszeimet, láthatja benne, hogy alig észrevehetően, de elmattul. Megállok a mozdulatban, távolba révedő tekintetemhez szemöldökráncolás párosul. Szemeimben értetlenség. Megzavartak. Mit is csináltam? Ekkor érzem meg nadrágomon a hűs nedvességet, aminek nem más az okozója, mint a kancsó tartalma. Amit felügyelet nélkül hagytam. Omló hegyként rengetem meg a padlót, amint felpattanok. A könyvet belsőjével a parkettára ejtem, s még mielőtt mormolhatnék valamit varázslatot, Hella már cselekszik is. Beszélő szempárom újabb arculatát mutatja; az izgalmas rácsodálkozás. Pupillám kitágul, ahogyan a nő ujjai rendre utasítják a folyadékot, és az ismét a kancsóban találja magát. Közben lassan visszaereszkedek székembe, amikor is arcomra kapok néhány cseppet. Szemeimet ösztönösen szorítom össze arra az egytized másodpercre, majd először balt, végül a jobbat is ki merem nyitni. Így meredek az engem feddő nőre.
– Ne haragudjon, Hella – terítem szét méretes tenyeremet arcomon, hogy vaskos ujjaimmal letöröljem azt a néhány csepp vizet. Ajkaimat papírvékonnyá szorítom össze tehetetlenségemben, majd zavartan kopogtatok néhányat bal kezem ujjaival az asztallapon. – Igen – bólintok a „szerencsés” szóra. – Köszönöm – furcsa lehet, amikor egy hozzám hasonló, óriás felmenőkkel rendelkezhető figura ennyire elcsendesedik egy törékeny nőtől. Anyám megtanított a nők tiszteletére annak idején. Vagy inkább traumatizált. – Nem láttam még hidromágiát élesben dolgozni – teszem hozzá egy halvány mosollyal, hogy valamennyire oldjam a feszültséget. – Lenyűgöző látvány – cseng baritonom, s közben tekintetét már el is engedtem. Mintha magamnak motyognám. Ekkor bújik közelebb Belián, amire csak egy pillanatra tekintek felé. Aztán Catherine-re. Végül vissza a kissé eláztatott könyvemre. – Ne is mondd – húzom apróbb grimaszra vékony ajkaimat. Ekkor hallom a félrenyelést. Szemöldök-ráncolva nyújtom ki karomat felé, hogy hátára verjek egyet, majd még egyet széles tenyeremmel.  Annyi inger ér hirtelen, hogy mintha rángani kezdenem a jobb szemem sarka. Hellára pillantok, majd a motyogó Gábrielre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A kialakuló helyzet a tanáriban minden, csak nem megszokott. Alapvetően történnek itt érdekes dolgok, azonban nem emlékszem rá, hogy olyan hatalmas drámák lettek volna itt. Vagyis… szemeim elgondolkodón, s mégis bambán nőnek kétszeresükre, miközben kirajzolódik előttem az a bizonyos nap, amikor én is hasonló vehemenciával rontottam be ide, hogy Jules-nak jól megmondjam a magamét az innen nyíló gazdasági irodában. Mennyi idő eltelt azóta, és mennyi minden nem változott. Ezt már szeretem. Mert a változást azt nem. Ha valami jól bevált és működik, akkor minden is változtatna rajta az ember, nem igaz? Felrázom magam ezekből a gondolatokból, és óvatosan tekintek a többiek irányába. Hella felszólal, s kifejezi nemtetszését, amire természetesen a többiek azonnal rá is harapnak. Mint egy lakógyűlés-paródia. Óvatosan tolom magam hátra a székkel együtt, ami persze nyikorog egy jó nagyot, s ha esetleg valaki rám nézne, akkor csak karjaimmal bocsánatkérőn intve odatátogok egy elnézést A feszültség már számomra eléri azt a bizonyos szintet, amikor elveszítem a fonalat. A szüleim veszekedése járt ilyen mértékű hangzavarral, ami sajnos még vénülő fejemben elevenen él. Túlságosan intenzív a trauma, amit gyermekkorom óta cipelek, és még most, így egyre közelebb a negyvenhez is meg-megrettenek, amikor a régmúlt képei felelevenednek lelki szemeim előtt. Óriástestem hangyaméretűre zsugorodik a botrányos civakodásban. Szexről és kielégültségről üvölt a tantestület? Ez… komoly? Nem prűdségem beszél most – vagyis nem teljesmértékben – belőlem, hanem inkább maga a tény sokkoló számomra, hogy ez megtörténik. Brightmore csípős nyelve, Hella kimért hűvössége, Catherine értetlen dühe. Aztán még itt van Eleanora is. Az utóbbi tanerőt soha nem kellett félteni, hogyha ilyen téma kerül a levegőbe – vagyis… így hallottam, khm. A helyzet durvul, én pedig már tényleg nagyon kellemetlenül kezdem érezni magam. Nem uralkodik rajtam pánik, illetve semmi ilyesmi. Egyszerűen, természetemből adódóan nem vagyok kíváncsi az ilyen jellegű dolgokra. Ezért egy hitem-vesztett fintorral dőlök hátra, és egy intéssel varázsolok képzeletbeli füldugót a fülembe, hogy tovább élvezhessem Rejtő Jenő egyik legkedveltebb főhősének rendkívüli humorát. Én kiszálltam. De azért még egy pillantást vetek Hella felé. Aztán Eleanorára kúszik zöld tekintetem. Nem gyáva vagyok – és nem is védeni akarom magam –, csupán nem akarok részt venni semmi ilyesmiben. Felszólalhatnék én is, hogy hagyják már abba. Azonban ennyire nem is érdekel a téma, hogy beleszóljak. Amúgy is… ki lennék én, hogy akárkinek is számítson, hogy mit gondolok ebben a helyzetben? Nagyjából senki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Azt hiszem, hogy túlságosan belemerülök az önmarcangolásba. Maga a számmisztika egy nem megértett tantárgy vagy Szigethy Sándor nem tudja érdekessé tenni a diákok számára? Az egyik diákom még azt is mondta, hogy az asztrológia utánzata, egyedül ez a tudományág meg sem állná a helyét. Természetesen megvédtem szeretett tárgyamat, de egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy semmibe nézik a diákok, amit tanítok. Már megint túlpörögtem. Szemeimet erősen szorítom össze, majd nyitom fel azon nyomban, hogy a mellettem kihúzott szék cselekvőjére tekintsek. Barátságos görbe kerül megterhelt, kreolszín arcomra, hogy aztán a kívánságra magam elé nézzek, s meglepetten konstatáljam, hogy az étel már elém is került. Észre sem vettem… Érzem, ahogyan a jobb szemem alatt rángani kezd alsószemhéjam.
– Köszönöm – húzom ki magam, majd terítem ölembe az anyagszalvétát. Az étkezésnek szeretem megadni a módját, amikor alkalmam van rá, és nem a csak szárított marhahúson rágódok egyik teremből a másikba sietve. – Ebéd előtt? – mutatok villát tartom kezem mutatóujjával a kávé irányába. Biztosan meghozhatja az étvágyat, de úgy tudom, hogy inkább megmarja a gyomor falát, minthogy segítene az éhségérzeten. Okoskodni persze nem akarok, csak magamban szoktam leginkább. Ösztönös dolog ez, hiszen még első- és másodéves koromban jól megrángattak azért a többiek, hogyha kijavítottam őket, vagy ugye… „okoskodtam”.
Ekkor hallom meg a megjegyzést, majd a hozzá kapcsolódó kérdést. Éppen vágnék egy szeletet a steakbe, ám a mozdulatban megállok, és elkámpicsorodott grimasszal tekintek kollégám melegszívű tekintetébe. – A rossz nem a jó szó – csóválom meg a fejem. – Érdektelenek ezek a kölykök – folytatom karcos baritonomon. – Egyszerűen nem tudom, hogy mihez kezdjek velük…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Sós tengervíz illatát fújja felénk a langyos, késő délutáni szellő. Ma már a harmadik napja, hogy itt töltjük a vacsora előtti órákat. Naptól kissé kifakult, egykor talán bézsszín törölközőn osztozunk ketten, noha – természetesen – hagyom, hogy a nagyobb, kényelmesebb rész Jules-nak jusson. Hátam mögött támaszkodok karjaimon, miközben vaskos ujjaimat a kézmeleg homokba fúrom. Jobbom a nő háta mögött játszik a part porával, és egy kellemes, mély sóhaj hagyja el papírvékony ajkaimat. A tenger egyre bátrabbnak bizonyul; lassan már lábujjainkat csiklandozzák az ifjú hullámok. Smaragdzöld szemeimmel a távolba révedve merülök ismét gondolataimba, fejemet kissé oldalra billentve. Majdhogynem annyira, hogy jobb orcám széles vállamat érje. Kellett már ez a kiskapcsolódás szerintem mind a kettőnknek. Az iskolai hangzavar mintha soha nem is létezett volna, s a hétköznapok monotonitását is elzártam a bungaló széfjébe, az értékeinkkel együtt. Napközben egészen erősen tűzött a nap. Ennek egyértelmű jele orrnyergemen is megmutatkozik, hiszen kissé megharapdálták a napsugarak. Testem többi része egész szépen barnult, s arcomnak is egészséges színt kölcsönöz ez a nyaralás. Zöld szemeim még az átlagosnál is jobban világítanak. A magam elé meredést egy fölöttünk elszálló madárféle szakítja meg, amire megrázom magam, és óvatosan Jules felé fordulok, hogy ajkaimmal egy apró, kedveskedő csók cuppanjon kecses vállán. Kicsit így, arca alá hajolva tekintek fel rá egy halvány mosollyal.
– Ezt el tudnám még viselni egy ideig – mondom ideiglenes szótlanságunk után kissé rekedten, majd felegyenesedek, és karjaimat a levegőben kinyújtva mozgatom át testemet. Arcomat a napfény irányába fordítom, szemeimet lehunyom. Távol mindentől és mindenkitől. Egyszerűen tökéletes ez a néhány nap a spanyol partokon. Isteni ételeket eszünk, esténként sétálunk egyet a parton, napközben süttetjük magunkat – illetve én annyit töltök a vízben, amennyit nem szégyellek –, végül este a kényelmes, aprócska bungalóban hajtjuk álomra a fejünket. A nyújtózkodás után kicsavarom termetes felsőtestemet, hogy a mögöttünk lévő tálca felé nyúljak. Fényes, ezüsthatású tálca, amin kettő pezsgőspohár és egy vödör pihen, egy Moët & Chandon Imperial Brut pezsgővel. – Azon gondolkodtam – kezdem, miközben módszeresen felpukkantom az italt, és kitöltöm a két pohárba. – Hogy többször csinálhatnánk ilyet – engedek meg egy kedves mosolyt, majd Jules felé nyújtom a poharat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Van valami báj abban, hogy most nem nála vagy nálam vagyunk, hanem egy teljesen független helyen. Ahol semmi másra nem kell koncentrálnunk, csupán egymásra. Egymás illatára, rezdüléseire. A másikban keltett érzetekre. Ilyenkor valamiért máshogyan látom magunkat. Ezért kellenek ezek a nyaralások. Ilyenkor megkapjátok egymásból azokat a dolgokat, amiket otthon kalitkába zársz és letakarod a hétköznapok szürke leplével, hogy csak hallgasson. A fel-felerősödő szellő egyre erősebben hozza a sós, kissé algás tengervíz illatát, így lehunyom egy pillanatra szemeimet. Arcomra a nyaralás néhány szeplőt varázsolt, amire már kölyökkorom óta nem volt példa, hiszen jó könyvmoly lévén nem is nagyon kerestem a napsütötte részeket. Biztosan a korral jár, hogy egyre inkább becsülöm a természet nyújtotta szépségeket, és már nem csak könyvek leírásai alapján képzelem el magam lakáson kívülre. Hiszen nekem ez jutott gyerekként. Szüleimmel nyaralás nem igazán volt. Táborokra pedig még kevésbé volt lehetőség anyám és apám kanárizsebpénz mértékű fizetéséből. Így én vagy a szobámban gubbasztottam vagy – miután Lenke húgom öntudatra ébredt – a fészerbe kényszerültem, ha olvasni támadt kedvem. Most nincsen ilyen menekülési fészer-kényszer, hiszen úgyis minden visszaáll a megszokott kerékvágásba, amint hoppanálunk az országból. Szemem sarkából sandítok Jules-ra. Smaragdszín tekintetem lágyan, simogatón szánt végig testén, miközben felém fordul, immáron a pezsgővel finom ujjai között. Hunyorít. S mivel az imént faltam fel a szemeimmel, ezért teljesen más folytatásra számítok. Nem a naptól hunyorít, hanem… ismerem én ezt. Én magam is felveszem azt a bizonyos tekintetet, és ezzel egyidőben nagyot kortyolok a buborékokkal teli italból. Látványosan megmozdul ádámcsutkám közben, ám… félúton mégis megakad, hiszen itt nem arról lesz szó, amire én idióta ösztönlény először gondoltam. De nem ám. Valóban nincsen nap, amit külön töltünk, de olybá tűnik, hogy ez mégsem együttélés. Hívtam én valaha annak ezt az állapotot egyáltalán? Szemeim kissé kidüllednek – habár nagyon próbálok tenni ellene –, állkapcsom pedig jellegzetesen megfeszül, így sokkal kockább arcot varázsolva nekem, mint amit valójában viselek. – Öö… – jó kezdés, Szigethy. – Mármint… ne haragudj – törlöm meg ajkaimat a félig-meddig kifröcskölt pezsgőtől, és jobb kezemen támaszkodva hajlok át a tálca irányába, hogy a poharat ráhelyezhessem. Szemöldökömet hunyorítva összehúzom, és közelebb húzódok Jules-hoz. Nem akarom, hogy félreértsen; nem maga az összeköltözés rémít meg. Vagy… nem a szó, hanem… oly’ sokszor hallom, hogy elromlik minden, ha címkét adunk neki.
– Gondolod, hogy készen állunk rá? – készen állok? Bennem akadt a levegő.