28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes RPG hozzászólása (90 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Le
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 19:42 Ugrás a poszthoz

Elizabeth

Néha minden hátborzongatóan egyszerűnek tűnik. Ahogy ott álltam a szobám közepén és néztem magam a szemközti tükörben minden tiszta volt és világos. Tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne folytatnom az utam és az is nyilvánvalóvá vált, hogyan védhetném meg azokat, akiket szeretek, akikért az életemet is eldobnám. Még csak kérniük sem kellene, én ott lennék, hogy vigyázzak rájuk.
Mindannyiukra.
Ez természetesen lehetetlen. Ha most David itt állna mellettem, valószínűleg lecsapna és közölné, hogy nem hagyja, hogy megölessem magam. Ez nem játék. Tudom, hogy nem az, de ő is vigyáz rám, nem igaz? Akkor miért nem hagyja, hogy én is ugyanígy tegyek?
Ezek a kérdések követték egymást a fejemben és kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem annyira világos ez az egész ügy. Talán mégiscsak jobban oda kellene figyelnem jelentéktelennek tűnő részletekre. A részletek fontosságát nem lehet eltúlozni, én mégis semmibe veszem őket. Minden aprócska jelnek szerepe van a hatalmas kirakóban, ami az életemet képezi. Meg kell tanulnom bánni velük és a helyükre illeszteni a darabokat.
Azzal a határozott céllal indultam el a szobámból, hogy szívok egy kis friss levegőt. Már napok óta nem voltak rémálmaim, ami több, mint valószínű, hogy a kimerültségnek és az ezernyi apró teendőnek tudható be, amivel lekötöttem a gondolataimat. Megpróbáltam mindig menekülő utat keresni a magány és a csend elől és ez egészen jól működött. Eddig.
A lábaim csak vittek előre és rájöttem, hogy semmi kedvem sincs elhagyni a kastély területét, csupán csak ki akarok lépni egy kicsit a megszokottból; ezért is indultam olyan irányba, amerre azelőtt még sohasem jártam. Aggasztott Jess eltűnése. Kinéztem belőle, hogy fogja magát és elmegy az apámhoz, csak hogy végre egy kicsit megnyugodhassunk; mindketten. Bíztam benne, hogy elég okos, hogy ne keveredjen bajba, de ha mégis megöleti magát, én megfojtom.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 22:58 Ugrás a poszthoz

Elizabeth

Veszély. Mindenhol. Mégis élvezem.
Tulajdonképpen ez a játszma tanított meg rá, hogy észre vegyek jelentéktelennek tűnő gesztusokat, szavakat, eseményeket, hogy olvasni tudjak másokban. Elég volt csak egy kicsit gyakorolnom, csak egy kicsit hagynom kibontakozni magamat, máris gyorsan ment. Olyan volt, mintha mindig is képes lettem volna rá, csak éppen sohasem foglalkoztam vele. Valószínűleg hasznát vettem volna a régi életemben, azonban akkor senki és semmi nem érdekelt. Csak én voltam és a saját, tökéletesnek titulált világom. Egy hely, ahol én irányítottam; egy baráti kör, akik minden egyes szavamra hallgattak; egy világ, ami csak és kizárólag az enyém volt. Minden fiatal lány álma, nem igaz?
Csakhogy az én álmom darabjaira hullott, mikor a szüleim az iskolába küldtek, majd mikor itt megtaláltam a helyemet kiderült, hogy az egész életem egy hatalmas hazugság volt. Olyan emberekhez ragaszkodtam, akiknek semmit sem jelentettem, azoknak pedig, akiket kicsit is érdeklek nem a lényem, a létezésem a fontos, hanem a megölésem. Vicces. Azt hittem, ilyen csak és kizárólag a filmekben van. Ha nem velem fordul elő, valószínűleg elgondolkozom rajta, hogy a beszélgetőpartnerem teljesen normális-e.
Őszintén szólva, az elmúlt pár hétben ezt a kérdést rendszeresen felteszem magamnak, ha nem Jessie-vel beszélgetek. Ő az egyetlen, akit elfogadok olyannak amilyen, de a többi ember egyszerűen kiszámítható és abszolút nem gondolkodnak. Gyerekjáték megtudni, mi is játszódik le a fejükben, miközben szemközt ülnek veled és édes mosollyal cseverésznek valamilyen jelentéktelen dologról. Nem találkoztam még igazán tehetséges hazudóval. Érdekes lenne.
A lányt már akkor észre veszem, mikor befordul a sarkon, de különösebb figyelmet nem tulajdonítok neki, egészen addig, amíg meg nem indul felém. A testtartása magáért beszél, a mozdulatai ékesebben szólnak, mintha ő maga ejtené ki a szavakat. Ahogy elcsúszik halvány mosoly kúszik az arcomra, ami gyorsan tova is illan, de nem mozdulok.
-Megtippelem! –vetem fel, de nem várok semmiféle reakciót sem. –Eridon és eltévedtél.
Kíváncsian várom a következő lépést. Sohasem próbálkoztam még ilyesmivel. Sohasem mondtam ki nyíltan, hogy mire sikerült rájönnöm. Érdekel, mit is fog kezdeni a helyzettel.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 5. 22:59
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 6. 23:19 Ugrás a poszthoz

Elizabeth

Sohasem voltam olyan, mint mások. Ez tény, de ennyire kívülállónak sem éreztem magamat még, mint az elmúlt pár hétben. A saját életemet néztem kívülről. Nem én irányítottam, csak benne voltam és hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mintha ez így normális lenne. Egyáltalán nem volt azt, tudtam, de mégis hogyan törhetnék ki ebből az átkozott üvegburából?  Olyan voltam, akár egy porcelán baba. Az egnem körülvevő emberek igyekeztek megóvni attól, ami rám várhat. Miért? Én is meg tudtam volna tenni! Nem hülye vagyok, csak veszélyben élek. Ez még nem ok arra, hogy papírba csomagoljanak és bezárjanak egy dobozba.
Azzal nyugtattam magamat, hogy amíg én jól vagyok, addig Jess és David is jól van. Talán butaság volt, hiszen Jessie-t nem lenne valami nagy művészet elkapni; annak ellenére, hogy nagyon okos néha nagyon meggondolatlan is tud lenni, márpedig Nokedli nem fogja tudni megvédeni, ha bajba keveredik. Mert még nincsen közvetlen veszélyben, arról már értesültem volna. A megfigyelő képességem maximumra volt kapcsolva és minden kis furcsaságról igyekeztem tudomást szerezni. Ez volt az oka, hogy gyakran keveredtem a harsogó portrékhoz –megjegyzem, itt hallottam azt a szóbeszédet, hogy a barátnőm és az exem együtt vannak– és erre a folyosóra is azért jöttem. Bár nem tudatosan, de amikor szépen lassan összeraktam a képet róla, hol is vagyok, már nem tűnt olyan rossz ötletnek megállni egy kicsit.
Sejtettem, hogy a lány valami ilyesmit fog felelni. A csillagok állására is foghatnánk, de valójában semmi köze sem volt a véletlen egybeesésekhez. Egyszerűen tudtam és kész.
-Ez nem azon múlt, mennyire vagyok szerencsés. –jegyezem meg halvány, kiszámíthatatlan mosoly kíséretében.
A tócsát már akkor felfedeztem a padlón, amikor az eridonos leányzó megcsusszant rajta, de megvártam, míg magában összerakja a képet. Nem akartam minden választ megadni neki, az túlságosan… egyszerű lenne. Így érdekesebb lesz a végkifejlet. Nem akarom én bántani a lányt, sem szóval, sem máshogyan, egyszerűen csak túlságosan kíváncsi vagyok. Ritka alkalom, de előfordul.
-Elcsúsztál egy tócsában és az a két festmény hamarosan megöli egymást. –intek a szóban forgó alakok felé. –Ebből arra következtetek, hogy ez a Fejetlenség Folyosója. És igen, Rellon. –biccentek aprót.
Fogalmam sincs, a lány mit olvasott le az arcomról és mire jutott a válaszaimmal kapcsolatban, mindenesetre visszatérek a képek tanulmányozásához, akik nem éppen kedvesen szidják egymást valami miatt, amiről nekem halvány fogalmam sincsen. Mindenesetre őket eléggé felbosszantotta.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 7. 01:17 Ugrás a poszthoz

Kristóf

Az igazság az, hogy már éppen itt volt az ideje kilépni ebből az egész őrületből, ami engem körül vett. Vissza akartam kapni a régi életemet, csak egy egyszerű lány akartam lenni, akinek az a legnagyobb problémája, hogy áll a haja –ezzel sohasem volt gondom–, mit vesz fel –ezzel még annyira sem– és kikkel barátkozik –ezzel már több. Valamiért sohasem sikerült megtalálnom a közegemet; azokat az embereket, akik hasonlóak, mint én. Azt hittem, Yar ilyen, de őt is sikerült elveszítem, csak, mint annyi embert már előtte. Beléjük akartam látni valamit, ami nem volt ott. Jess teljesen más téma, ahogyan Lanie is. Bennük megbízom.
De egy normális pasit már igazán kifoghatnék!
Olyan, mintha két táborra szakadtak volna a hímnemű egyedek. Az egyik felük teljesen nem normális, a másik pedig még csak a létezésemet sem hajlandó észrevenni. Eddig azt hittem, ennyire nem vagyok gázos, de megeshet, hogy tévedek; sőt több, mint valószínű, hogy én képzelek sokat magamról… ez nem is lenne annyira meglepő; tekintetbe véve a jellememet. Az énképem cseppet megváltozott, mióta betettem a lábamat ebbe az iskolába. Otthon én voltam a tökéletes, mindenki úgy táncolt, ahogyan fütyültem és soha senkinek eszébe sem jutott volna kérdőre vonni semmiért. Ellenben itt rájöttem, hogy ez az egész egy hatalmas álomvilág volt. Semmi köze a valósághoz. Nem tündérmesékben élek, ez a rideg valóság.
Az utóbbi idő egyetlen pozitívuma a beszélgetésem Krisivel. Őszintén, ettől valahogy hétköznapinak érzem magam és közben egy kicsit különlegesnek is. Talán rossz ötlet volt igent mondanom, mivel eléggé szeszélyes vagyok, de már megtettem és egyébként is, szeretnék egy kicsit önmagam lenni. Se több, se kevesebb. Csak egy normális lány; már ha engem bármilyen tekintetben normálisnak lehet nevezni.
A rétet kissé bizarr helyszínnek tartottam az éjszaka közepén, de ő az alkotó, én csak a kellék vagyok, tehát nem akadtam fenn ezen az apróságon. Bár megfordult a fejemben a felakasztás gondolata, miután eszembe jutott, hogy milyen szépen egymásnak estek annak idején Daviddel –mire nem jók a portrék? Gyorsan összekaptam magam, a hajamat kibontva hagytam és a kastélyon keresztül suhogva egészen hamar megérkeztem a kapuhoz. Halkan kilöktem és egy fához sétáltam, majd a fűbe csüccsenve vártam a csapatkapitányom érkezését, miközben a Jessie-től kapott lánccal babráltam.

Ruha
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 7. 01:42
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 7. 13:42 Ugrás a poszthoz

Kristóf

Csak bámultam a Holdat. Minden tökéletesen békés, nyugodt és tiszta volt körülöttem, pont úgy, mint előző este, amikor arra vetemedtem, hogy előbújjak a csigaházamból. Csak egy kicsit. Megnyugtató volt tudni, hogy hétköznapi vagyok, vagy valami ahhoz egészen hasonló. Azt hiszem, nem sok embernek kell rettegnie attól, ami a következő napon rá várhat, de én ahhoz az igencsak kevéshez tartozom, akiknek minden nap áldás. Mégis itt ülök kint a csillagok fényénél. Nem menekülök. Felesleges lenne. Itt nem érhet baj. Egyszerűen csak tudom.
Emlékek ezrei jutottak hírtelen eszembe. Mikor gyermekként az udvarra tévedtem a sötétben mindig féltem egy kicsit valamitől, amit sohasem láttam, de tudtam, hogy ott van és bántani fog. A képzelő erőm határtalan volt és ezt a jó tulajdonságomat a mai napig megőriztem. A fantázia birodalma az egyetlen olyan hely, ahová menekülhet az ember, ha körülötte minden a darabjaira hullik. Velem ez megtörtént. Sokszor.
Rengetegszer szétestem és kapartam össze újra meg újra a maradványaimat, kitartóan, mintha erős lennék. Úgy tettem, mint akit nem lehet megbántani, aki mindenki felett áll, de legbelül éppen olyan törékeny voltam, mint bárki más. Csak egy egyszerű, tizennyolc éves lány, akit kicsivel többször tett próbára az élet, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
Hallottam, hogy nyílik a kapu, de nem moccantam egészen addig, amíg Kristóf meg nem szólalt mellettem. Halvány mosollyal az ajkaimon pillantottam fel rá –ami ritka kincs. Úgy látszik kihozta belőlem a legjobbat. Mintha csak az ő nyugalma átragadt volna rám is.
-Szia! –futtattam végig rajta a tekintetemet. –Azt hiszem, olyan öt perce.
Valójában pontosan tudtam, hogy öt perce, mivel megtéveszthetetlen belső órával rendelkeztem, de ez most mellékes volt. Fel sem tűnt, mióta ücsörögtem ott magamban, de így legalább szabad utat engedhettem a gondolataimnak.
-Miket hoztál? –emelkedtem fel egy kicsit, hogy megleshessem a kezében tartott papírokat.
Szerettem volna látni a prefektusok arcát, amikor rajta kapnak minket, hogy az éjszaka kellős közepén a réten ülünk és Krisi portrét készít; rólam. Azt hiszem, az arcuk megérne egy misét.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 8. 21:17 Ugrás a poszthoz

Gellért

Okos dolog sötétben egyedül bóklászni a faluban? A válasz nagyon egyszerű; nem. Főleg nem nekem, azok után, amit Jessie-vel álmodtunk, és amit az utóbbi egy hónapban át kellett élnem. Olyan, mintha egy rossz álomba csöppentem volna, amiből egyszerűen képtelen vagyok szabadulni. Unom már! Szeretnék egy kicsit visszatérni a régi életemhez, amikor még azt csináltam, amit csak akartam és senki nem mondta meg nekem, hogy mit szabad és mit nem. Most pedig be akarnak zárni. Jess a legszívesebben odakötözne egy székhez és valami sötét helyre zárna, ahol soha senki nem talál rám. Legalábbis egy ideig így volt. Mostmár talán átgondolná a dolgot, mert épp annyira túl akar esni az apámmal való találkozáson, mint én magam
A helyzet egyre bonyolultabbá válik. Erre a megállapításra sikerült jutnom, miután megtaláltam azt a kis cetlit az ajtó alatt átcsúsztatva. Talán mégsem szükséges kilépnünk a kastélyból; a baj itt is megtalál, minek törjük magunkat, hogy kijussunk innen? Felesleges. Egyébként sem tudom, hová kéne pontosan mennem. David semmiféle információt nem volt hajlandó megadni, most pedig eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Azt hiszem, innen is épp úgy részt vehetünk a csatában, mintha odakint lennénk az ismeretlenben. Itt legalább miénk a hazai pálya előnye. Nekünk ez csak jó.
Nem bírtam tovább a bezártságot, kezdtem megőrülni a négy fal között. Ez volt az oka, hogy gyorsan összekaptam magam és a már kihalt falu felé vettem az irányt; konkrétabban a játszótérhez, ahol legutóbb összeszólalkoztam egy barna lánnyal. A nevét azóta sem tudom, nem mintha érdekelne. Rellonos volnék, vagy mi a szösz.
Lecsüccsentem egy távolabbi padra és innen élő adásban nézhettem végig, ahogy Gellért közelebbi ismeretséget köt egy határozottan csinos kis oszloppal, majd valamilyen furcsa technikával felcsüccsen a játékszerre. Néha nem sokon múlott, hogy ne nevessek fel. Megindultam felé és a mászókának dőlve pillantottam rá.
-Megvárom, amíg leesel onnan. –fontam össze a karom a mellkasom előtt egy katherine-féle mosoly kíséretében.

Ruha
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 27. 18:43 Ugrás a poszthoz

Vincent F. Leroy

Döntöttem. Nincs kifogás, nincs hisztéria, nincs visszakozás. Elhatároztam magam, márpedig ha én valamit eldöntök az rendszerint úgy is lesz. Ezúttal valamivel bonyolultabb volt a helyzet, mivel én magam voltam az, akinek meg kellett változnia, nem pedig a környezetem akartam átformálni, ahogyan az az előző életemben történt volna. Az iskola előtti életemben, mielőtt rájöttem volna, mennyi mindent veszíthetek el egyetlen óra leforgása alatt.
Régóta tudtam, milyen az, ha magunkra maradunk, mikor senkit sem érdekel, hogy mi van velünk, amikor nincsen senki a közelben, aki megvédjen egy meredek helyzetben. Borzalmas érzés elfeledettnek lenni. Ez az egyik oka annak, hogy nem járok vissza New Yorkba. Tudom, hogy mi fogadna ott; hamis mosoly, megkopott csillogás. Szeretnék úgy emlékezni minderre, ahogyan elmentem. Minden tökéletes, vannak barátaim és szeretnek.
Megváltoztam. Ők is megváltoztak. Mindenki változik.
Felnőttem. Már nem az a butus kislány voltam, aki pár évvel ezelőtt betette a lábát a kapun és hagyta elúszni a vizsgáit –többször is. Azt hiszem, kimondhatom, hogy pozitív irányba fejlődtem. Valószínűleg a nevelőapám el sem hinné, hogy milyen más lettem –ha még élne. Felsóhajtottam és mit sem foglalkozva az időjárással és az óramutatókkal kivetettem magam a kastély ajtaján. Szükségem volt rá, hogy éljek egy kicsit. Szabad akartam lenni végre. Annyian hagytak már egyedül, hogy teljesen megszoktam, jó barátomként köszöntöttem a magányt.
Lágyan megérintettem oldalra húzott vörös tincseimet, majd összefogtam magamon a pulóvert, mikor egy lágy szellő meglebbentette a szoknyám alját. Nem fáztam, csupán szerettem volna úgy tenni, mint minden normális ember körülöttem, akik nadrágban és meleg pulóverben ténferegnek a sétányon. A lábam eközben automatikusan a tavacska felé vitt. Sok emlék kötött ide, többek között Yar és a kis vöröske, akivel azóta sem találkoztam.
Azonnal kiszúrok valakit az egyik padon, bár túl sötét van ahhoz, hogy pontosan kivehessem az illető arcát, azt minden esetre sikerül megállapítanom, hogy még sohasem találkoztunk. Pár halk lépéssel mellé érek és egészen halkan szólítom meg, nehogy frászt hozzak rá.
-Leülhetek? –futtatom végig kékeszöld tekintetem az arcán.

Öltözék
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 30. 21:07 Ugrás a poszthoz

Vincent F. Leroy

Ahogy elnézem a mellettem elsuhanó embereket halványan elmosolyodom. Minden túlságosan normális. Az embernek az az érzése támad, hogy történni fog valami, ami miatt megváltozik az egész összkép. Esetleg romba dől, talán még élesebb lesz, de valaminek egyszerűen muszáj megváltoznia. Így egyszerűen hétköznapi. Azt hiszem, én lennék a változás. Magamon érzem a pillantásokat, mikor elhaladok egy-egy csoport mellett. Nos, igen, nem sokan vállalkoznának arra, hogy ebben az időben kimozduljanak a kastélyból, ha pedig mégis megteszik, kinek jutna eszébe mindezt nyári ruhában véghez vinni? Valami azt súgja, senkinek.
Miközben haladok előre az agyam a múltban jár. Mikor legutóbb itt jártam, a faluban, a tónál, akkor még semmi sem volt köztem és a szőke celeb között. Illetve volt, csupán nem vettünk tudomást róla. Áltattuk magunkat és Gwen hamarabb kiszúrta, hogy valami nagyon nincsen rendben közöttünk, mint mi magunk. Azt hiszem, vak akartam maradni. Talán jobb is lett volna, elvégre, mikor engedtünk az érzelmeinknek a dolgok hihetetlenül rossz irányba kanyarodtak el. Egyik napról a másikra megváltoztam és ez volt az oka annak is, hogy eltávolodtunk egymástól. Cseppet sem hasonlítottam a valódi önmagamra. Hazudtam. Becsaptam mindenkit, de legfőképpen saját magamat.
A parton üldögélő szerelmespárok hidegen hagynak. Mégis ki akarna felesleges harmadik lenni? Nem bírom ezt a rengeteg romantikát! Az egyetlen padon, amivel valamit is kezdhetnék már ülnek, ezért óvatosan futok neki a dolognak.
-Köszönöm! –küldtem felé egy amolyan nagymamámtól elcsent édes mosolyt.
Ő volt a bárónő kettőnk közül, én csak azt tanultam meg, amit mondott. Sohasem kérdeztem, mikor lesz szükségem bizonyos leckékre, egyszerűen csak fejet hajtottam az akarata előtt.
Óvatosan lecsüccsentem és átfontam magam a karommal. Nem tagadtam tovább, hogy hamarosan oda fogok fagyni a padhoz, de egyáltalán nem érdekelt. Jó érzés volt kiszabadulni a kastély falai között.  
-Valahogy nem vonzottak a… többiek. –fejeztem be kissé újragondolva a mondatot, miközben gyorsan felmértem az öltözékét.
Elmosolyodtam. Akár a franciaországi kastélyunkba is betáncolhatott volna ebben az öltözékben, ellentétben velem, akinek éppen az fordult meg a fejében, hogy mit sem törődve az illemmel belecsüccsen a mellette helyet foglaló ölébe… Nem, egyáltalán nem fáztam.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 30. 21:40
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 18:10 Ugrás a poszthoz

Tolland

Visszatértem óta csak a szobámban ücsörögtem és küldtem néhány baglyot anyámnak –már azok közül, akik nem végezték a szobám padlóján...undorító. Eltűnésem estéje óta nem találkoztunk és ennek jó oka volt. Azonnal rájött volna, hogy mi történt, ahogy belépek a kastélyba. A nappalokat egyébként sem tölthettem volna vele, ez pedig egy újabb árulkodó jel. Nem egyszerű eljátszani, hogy semmi sem változott. Hogyan viselkedik egy ember? Eddig annyira természetesnek tűntek a mozdulatok, a szavak és a gondolatok, azonban jelenlegi képességeimmel ez már cseppet sem könnyű. A mozdulataim túl gyorsak lettek volna a szemének –már amíg nem tudtam kontrollálni magam-, a gondolkodásmódom pedig gyökeresen megváltozott.
Már nem félek. Eddig rettegtem attól a valakitől, akit az apámnak nevezek. Bántott másokat, végzett David családjával, én pedig életemben nem láttam őt. Hogyan nevezhetnék egy ilyen embert egyáltalán az apámnak? Hogy várhatja el tőlem, hogy tiszteljem mindazok után, amit tett? Miért uszított rám valakit? Miért nem jött ő maga és intézte el a dolgot?
A könyveim éktelen robajjal landoltak a padlózaton. Észre sem vettem, hogy dühömben levertem őket, ahogyan azt sem, hogy már ki tudja, mióta rohangálok oda-vissza a helyiségben. Az érzelmeim erősebbek lettek, az engem körülvevő világ tisztább. Nem bírtam tovább a bezártságot, márpedig nekem senki sem parancsolhat.
Végigszáguldottam az iskola folyosóin és pontosan tudtam, hová akarok menni. Elegem volt a négy falból, látni akartam az eget, a holdat. Megállíthatatlanul meneteltem előre, és mint fuldokló, aki partot ért léptem ki az erkélyre. Szabadság. Azt mondják, a mi fajtánk áll a tápláléklánc csúcsán –és itt most nem a csillogó szépfiúkra gondolok-, mégis folyton csak falakba ütköztem. Önuralmat kell tanulnom, ami borzalmasan nehéz. Nem mintha lenne más választásom. Egyszerűen vigyáznom kell az engem körülvevő emberekre, még ha ez néha lemondással jár is.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 18:50 Ugrás a poszthoz

Tolland

Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Minden túlságosan közelinek tetszett. Mintha csak ki kéne nyújtanom a kezem és megérinthetném. A faluban emberek ténferegtek az utcákon és szinte hallottam miről beszélnek. Ha erősen koncentráltam egy-egy elsuhanó alakot tökéletesen ki tudtam venni. Az erdőben kisállatok kerestek magunknak menedéket vagy éppen menekültek a ragadozó elől. Talán más számára mindezek halhatatlan neszek voltak, az erdő békésnek látszott, azonban én láttam és hallottam azt, amit ők nem. Az élőlények mintha sohasem akartak volna nyugovóra térni, épp úgy, ahogyan a falulakók. Hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még én is egy voltam közülük és éppen azon az ösvényen igyekeztem a tó felé, ahol mindenki más.
Gondolatok ezrei kavarogtak bennem és úgy éreztem képtelen leszek megtalálni a helyes utat. Fárasztó volt ez az egész. Játszani a tökéletest, miközben az ember tökéletesebb, mint azt bárki is el tudná képzelni. Nem változik, nincs veszély, fájdalom viszont annál több. Valószínűleg, aki nem tudja mindez mit jelent bármit megadna egy ilyen életért… ellentétben azzal, aki már tudja és a bármi áron szabadulna tőle. Próbáltam; nem lehet. El voltam keseredve, mikor rájöttem mi történt és minden lehetséges eszközt számításba vettem, azonban semmi sem működött.
Már azelőtt tudtam, hogy valaki közeledik, hogy a fiú kilépett volna az erkélyre, azonban szándékosan nem reagáltam rá. A mozdulatlanság semmiféle problémát sem jelentett számomra, épp olyan természetes volt, mintha leültem volna egy kényelmes kanapéra. Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna neki. Túl szűk volt odakint a hely.
-Katherine, Rellon! –vetettem rá egy lefegyverző mosolyt.
Természetesen vannak szabályok, azonban ha már el kell fogadnom, hogy az lettem, ami, akkor a viselkedésem is olyan lesz, mint egy magasabb rendűnek. Persze, ez nem fair a fiúval szemben, de érdekel is ez engem. Vadász vagyok, nem szeretet szolgálat.
-Mi szél hozz ide? –érdeklődtem csevegő stílusban, miközben tekintetem végigvándorolt a nyakán, majd a korlátnak dőltem és átfontam magam előtt a karjaimat.
Eszem ágában sem volt ostobaságokat művelni, egyszerűen csak bíztam benne, hogy valahol mélyen ő is érzi azt, hogy távol kell tartania magát tőlem. Minden épeszű embernek kiadja az agya a parancsot, miszerint most azonnal tűnjön el a közelemből.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 21:24 Ugrás a poszthoz

Tolland

Majdnem felnevettem, mikor megláttam, hogy a fiú tekintete a korlátra siklik és hallottam, amint a szíve gyorsabb ütemre kapcsolt. Tehát fél a magasságtól. Érdekes, főleg mert én a helyében nem táncoltam volna ki ide, ha tériszonyos lennék, nem mintha itt le lehetne esni. Ezt is, mint sok minden mást az iskolában bűbáj védi és az sem egy utolsó szempont, hogy ha le is esnék képtelen lennék belehalni. Rengeteg különböző, fantáziadús lehetőséget kipróbáltam otthon; nem ment, hát beletörődtem a dologba. Mi értelme lenne a múlton rágódni, mikor a jövőkép sokkal vonzóbb? Dobjam el az örökkévalóságot és zuhanjak depresszióba, amiért az lett belőlem ami? Felesleges. Inkább kiélvezem a szabadságot és a hatalmat, mint hogy bezárkózzam a szobámba és sírjak.
Követtem tekintetemmel a fiút, miközben letelepedett a fotelba és válaszolt a kérdésemre. Nem akartam elhinni, hogy ennyire vak. Itt üldögél velem és attól fél, hogy valami bajom lesz, miközben átfordulok a korláton. Kezdjen rettegni, szaladgáljon körbe sikítozva, kapcsoljon be nála a vészcsengő. Nem érdekel, csak legyen már végre valami jelen annak, hogy épeszű és nornális reakciókra is képes! Bármi.
-Régen én is sokat sétáltam, bár inkább nappal. -vontam vállat.
Újabb aprócska segítség. Ilyenkor az embernek már el kell jutnia arra a szintre, hogy rájön; valami nem stimmel a beszélgetőpartnerével. Ez azért nem annyira bonyolult! Nem vagyok ember. Hideg vagyok, érzéketlen, maszkot mutatok a világ felé, ő pedig éppen megfelelne vacsorának. Miért ennyire vak? Igaz, ha rájönne, akkor is letagadnám. Nem vagyok olyan bolond, hogy lebuktassam saját magamat!
-Szükségem volt egy kis friss levegőre. -vontam vállat, miközben hátat fordítottam a levitásnak és lebámultam a falura. -A szabályok előbb-utóbb tönkre teszik az embert. Bár hasznosak... a veszély ott lehet karnyújtásnyira. -vetettem rá egy röpke pillantást a vállam felett és egy pillanatra megvillantottam szemfogaimat.
Valószínűleg fel sem fogta, mit is lát, ahhoz túl gyorsan történt, és mint az embereknél szokás majd valamiféle racionális érvet keres a történtekre. Ezért is mertem megtenni ezt a lépést. Még nem veszélyeztetett engem és ez így tökéletesen megfelelt.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 22:09 Ugrás a poszthoz

Tolland

Borzalmas érzés volt. Mintha két részre szakadtam volna; az egyik felem azt akarta, hogy most azonnal tűnjek el onnan és hagyjam békén a srácot, a másik pedig csak és kizárólag egy dolog után áhítozott. Hallottam a szívverését, éreztem a vörös nedű illatát és minden önuralmamra szükség volt, hogy ne essek neki ott helyben. Összeszorítottam a fogaimat, miközben vártam a reakcióját, ami továbbra sem arra utalt, hogy értené a helyzetet. Kezdtem úgy érezni, hogy teljesen nem normális. Mégis ki az, aki mindezek után továbbra is ott üldögélne velem a sötétben? Valószínűleg senki, mivel elég nyilvánvalóan rámutattam a veszélyre, sőt a legtöbb embernél ilyenkor ösztönösen bekapcsol a vészjelzés.
Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Ez a baj a halandókkal; nem látnak a szemüktől!
Az éjszakába bámultam és vicsorítottam egyet a válasza hallatán, persze direkt úgy fordultam, hogy ne láthassa. Valószínűleg kívülről nézve tökéletesnek tűntem. Kecses, légiesen könnyed mozdulatok, hibátlan bőr, hibátlan alak. Az én speciális diétám nem éppen hizlaló hatású.
-Senki sem szereti… bár a levitásokra nem jellemző, hogy csak úgy keresztül sétálnak rajtuk. Már takarodó van. –figyelmeztettem a fiút mindenféle érzelem nélkül.
Nem voltam díva, nem akartam, hogy úgy kezeljenek. Nekem ez volt a természetes. Egy gyilkos vagyok, a fenébe is, nem plázacica. Nem olyan lány voltam, akinek a ruhái és a szülei pénze jelent mindent. Nem volt szükségem arra, ami velem történt, mégis megtörtént.
-Másodikos. –vetettem oda foghegyről. –Honnan jöttél? –próbáltam kedvesnek tűnni.
Elkövettem azt a hibát, hogy mély levegőt vettem, csakhogy csillapítsam magamat és az agyam elborult. Hívogatott, akartam és legszívesebben ott helyben elvettem volna. Ehelyett erősen megmarkoltam a korlátot és lehunytam a pilláimat.
Nézz csak rá! Idesétál és tökéletesen gyanútlan. A legmegfelelőbb alkalom egy kis éjszakai nassolásra!
Igyekeztem meggyőzni magamat, azonban a józanabbik énem helyre rázott. Nem tehettem, bármennyire is akartam, nem lehetett. Kinyíltak a szemeim és óvatosan a semmit kezdtem bámulni, tökéletesen mozdulatlanul.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 22:39 Ugrás a poszthoz

Tolland

Elmosolyodtam. Egészen rövid mosoly volt és talán csak egy hozzám hasonló vette volna észre, hogy átfutott az arcomon, mégis elég kedves megnyilvánulás volt ez tőlem, főleg egy halandó felé. Mégis ki venné rá a fáradtságot, hogy kedvesen elcseverésszen a táplálékával, miközben legszívesebben már megcsapolta volna. Valószínűleg senki, tehát ezért egy hatalmas piros pontot érdemelek.
-Nem. –hagytam rá.
Valóban, csak egy teljes évet tévedett, annak ellenére, hogy már sokkal régebb óta itt vagyok. Azt hiszem, nagyon jól tartom magamat. Igaz, ezen már nem kell sokat aggódnom, tekintetbe véve, hogy nem öregszem. Vicces, de inkább szeretnék emberi lenni és kedves, ráncos nénikeként mesélni az unokáimnak, mint örökkön-örökké vért szívni. Bár ennek is megvannak az előnyei; tartósítva vagyok, szép maradok, nehéz megölni. Igen, azt hiszem, ezeket határozottan a jó-dolgok listájára írhatom.
Tudtam, hogy sikerült őt megzavarnom a kérdésemmel, éppen ez is volt a célom. Egy egyszerű, semmit mondó kérdés és a válasz tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Hallottam, hogy mit mond, annak ellenére, hogy nem foglalkoztam vele és valahova az elmém mélyébe el is raktároztam. Igyekeztem kordában tartani az érzéseimet és a vágyaimat és nem vetettem rá magamat a fiúra, annak ellenére, hogy minden porcikám ezért könyörgött.
Újabb piros pöttyöcske… a végén még bambit fogok zabálni…
-Londonból. –feleltem tömören. Úgy voltam vele, hogy ha kérdezni akar, úgyis megteszi.
Lopva rásandítottam. A szíve hevesebben vert, ez pedig azt jeleni, hogy végre valahára érzékelt valamit abból, ami itt lebegett köztünk a levegőben egész idő alatt. Komolyan mondom, már-már ott tartottam, hogy szerzek egy hatalmas transzparenst és ráírom, hogy „Menekülj!” Nevetséges ötlet, egy vámpír sohasem ennyire egyenes és kiszámítható. Én meg aztán pláne nem.
Visszafordultam a fiú felé, majd lassan megindultam felé és a mellette lévő fotelben foglaltam helyet, csak hogy tovább borzoljam az idegeit. Kíváncsi voltam, mennyit bír el.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 23:36 Ugrás a poszthoz

Eugene Carnage

Lehunytam a pilláimat, miközben átküzdöttem magam egy vidáman beszélgető embercsoporton. Komolyan, ezeknek nincs jobb dolga az éjszaka közepén, mint idekint ácsorogni és nevetgélni? Egészen addig nem vettem levegőt, amíg biztos távolba nem kerültem tőlük. Félre értés ne essék, ettem, mielőtt kimerészkedtem a birtokról, csakhogy az éhség sohasem múlik el igazán. A testem mindig többet és többet követel, én meg attól félek, hogy előbb-utóbb feladom és valakinek átharapom a torkát. Véletlenül. Természetesen magamtól sohasem tennék ilyesmit, de kicsit olyan, mintha valaki más irányítana. Ösztönlény vagyok, nem az érzelmeim befolyásolnak, sokkal inkább a vágyaim.
Gondolkodás nélkül indultam el a kísértetház lépcsőjén felfelé. Nem létezik olyan kísértet, akitől nekem tartanom kellene. Nem olyan egyszerű megölni és átverni sem. Hamarabb észreveszek bizonyos dolgokat, mint a halandók és ez határozottan előny… Jobban belegondolva rengeteg előnye van a betegségemnek, a probléma csupán az, hogy ugyanennyi negatívumot is fel tudok sorolni –talán még többet is.
Felérve megtámaszkodok az ablakpárkányos és elbámulok a házak fölött. Mennyien adnák vérüket azért, hogy olyanná válhassanak, mint én, én pedig egyszerűen csak végezni akartam magammal –megjegyzem, ez lehetetlennek tűnik. Talán én vagyok az ostoba, bennem van a hiba, de az is lehetséges, hogy az emberek nincsenek tisztában vele, mi mindent kell feláldozniuk az örök szépségért. Család, élet, szerelem, vér… Elsőre elfogadható ajánlatnak tűnik; mégis kinek kell a szerelem? Csak a gond van vele! Persze, de ezt fogod mondani száz év múlva is? Nem tartom valószínűnek.
Lehunyt pillákkal elképzelem anyám arcát, mikor nem megyek majd haza karácsonykor, sem a szünetekben. Egyszerűen csak eltűnök az életéből. Teljesen magára hagyom. Egy szörnyeteg vagyok –már a nyilvánvaló tényeken felül.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 2. 00:05 Ugrás a poszthoz

E.C.

Szörnyeteg… De mégis mit tehetnék? Most süllyedjek önsajnálatba és kezdjem el emészteni magam amiatt, ami történt? Valószínűleg elvegetálhatnék bambi véren, de azt semmiképpen sem lehetne valós életnek nevezni. Még csak annyira sem valós, mint az, amit emberi vérrel a szervezetemben élhetnék. Miért játsszam meg magam és keseregjek a múlton, mikor csúcsragadozó lettem? Hogy egy kedvenc könyvemből hozzak egy igen egyszerű példát: miért lennék Louis, ha lehetek Lestat is? Persze, ezt csak képletesen kell érteni. Eszem ágában sincsen felfalni a fél iskolát egyetlen nap leforgása alatt, csupán irányítani akarom a saját életem és nem azon rágni magam, hogy mi lett volna ha… Ez a hajó már elment, én pedig vagyok, ami vagyok. Ez ilyen egyszerű. Sohasem voltam egy szent és nem is várhatja el tőlem senki, hogy egyik pillanatról a másikra azzá váljak.
A szemeim kipattannak, mikor lépteket hallok magam mögül, majd az ajtó hangos –legalábbis számomra igencsak hangos– nyikorgását. Várok és tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egyedül. Ekkor jön a felismerés; vendégemnek nem dobog a szíve. Ez pedig nem jelenthet sok mindent.
Megperdülök és mellkasomból abszolút nem emberi morgás tör fel, miközben vicsorítok. Védekezem. Fogalmam sincs, mire számíthatok az érkezőtől, minden esetre úgy állok, hogy maradjon menekülési útvonalam, illetve előnyös pozícióban legyek a támadáshoz, ha szükségem lenne rá. Igen, tudom, hogy egy tanárral állok szembe, de a tudat, hogy vámpír nem sok jót ígér. A legutóbbi ilyen kis találkozáskor élőhalottá váltam.
-Nem nevezném sétának. –sziszegek. –Inkább csak felmérem a terepet.
Egyfajta védekező mechanizmusként ujjaimat begörbítve tartom magam mellett. Ez nagy segítség lehet a támadásban, bár egyelőre fogalmam sincs, mihez is akarok kezdeni. Bizalmatlan vagyok és valójában rettegek, ami csak még inkább megijeszt.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 2. 00:36 Ugrás a poszthoz

E.C.

Semmi nehézség nincs abban, hogy egy vámpír felismerjen egy másikat. Csak egy kicsit kell hallgatózni hozzá. Egy ember számára ez már nagyobb falat, de közel sem megvalósíthatatlan. Az igaza megvallva, ha egy hónappal ezelőtt nem találkoztam volna az átváltoztatómmal soha rá sem jöttem volna, hogy az iskola falai között élőhalottak is mászkálhatnak. Valamiért az embernek az az érzése támad, hogy ezek csak legendák, mesék, a kisgyermekek ijesztgetésére találták ki őket. De akkor este, mikor én találkoztam a vámpírral egyáltalán nem így éreztem. Nem féltem, nem könyörögtem. Elfogadtam. Valójában meg akartam halni, de ő többet látott bennem. Ígéretes alanyt. Hát, most ígéretes alanyhoz méltóan fogom átharapni az érkező torkát.
A vendégemmel egyszerre mozdultam, míg ő felém lépett, én egy kicsit oldalra, így ismét teret hagyva kettőnk között. Tudtam mire akar célozni, már azelőtt, hogy kimondta volna és éppen ettől féltem attól a perctől kezdve, hogy megtudtam, nem vagyok egyedül. Valamiért nem volt bizalomgerjesztő a helyzet. Egy dologban azonban biztos voltam, nem fog megölni. Nem teheti meg. előadhatja a hatalmas és félelmetes vámpírt, de nem fog rám támadni. Ez volt az oka annak, hogy én sem mozdultam, egyelőre.
-Sajnálom, nem láttam a nevét kiírva. –szűkültek összébb hajszálnyival a szemeim.
Veszélyes játékot játszottam. Sokkal körültekintőbbnek kellett volna lennem, mielőtt visszajöttem az iskolába, de én ostoba elmulasztottam a terepszemle vámpírokra kiterjedő részét. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem vagyok egyedül.
Elmosolyodom a kérdésre és a testem azonnal reagál. Egy gyors mozdulattal megpróbálok a férfi mögé kerülni és mivel ösztönből cselekszem bevetem a fogaimat, abban a reményben, hogy sikerül legalább egy kicsikét megsebeznem.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 2. 08:33 Ugrás a poszthoz

E.C.

Már akkor tudtam, hogy rossz ötlet támadni, amikor megmoccantam, de valójában nem én irányítottam saját magamat. Ismét kétféle érzelem tombolt bennem. Egyrészről mérhetetlenül dühös voltam, amiért valaki megpróbál kioktatni, irányítani és fenyeget, másrészről viszont féltem, mivel egy hónapnyi tapasztalattal a hátam mögött nem sok jóra számíthattam. Túlságosan makacs és irányíthatatlan voltam még, ami sem nekem, sem az ellenfeleimnek nem volt jó, tekintve, hogy egy normális beszélgetést eléggé nehéz lett volna kezdeményezni velem. Akartam én, de egyszerűen nem ment. Minden élesebben kirajzolódott körülöttem, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
Az ütés erejétől oldalra billent a fejem, de mivel valamivel erősebb voltam egy átlagembernél semmiféle fájdalmat sem éreztem. Az újabb figyelmeztetés hallatán halványan elmosolyodtam és szépen, lassan fordítottam vissza fejemet a férfihez, miközben minden mozdulatát figyeltem. Nem szerettem volna, ha meglepetés ér. Persze, a hangsúly egyértelművé tette számomra, hogy amíg jó kis vámpírként viselkedem, addig nem esik komolyabb bajom… A kérdés csak az, hogy jó akarok-e lenni.
-Tudja tanár úr, igazán kíváncsi vagyok, mit szólnának az iskolában, ha az egyik diák csak úgy… eltűnne. –jegyzem meg csevegő stílusban, miközben hátat fordítok neki és az ablak felé lépkedek.
Fel sem merül bennem, hogy esetleg hátba támadna. Egyáltalán nem tűnik ilyen alattomosnak, bár egy vámpírnál sohasem tudhatja az ember –…vámpír. Valószínűleg hasonló stílusban egyik tanárral sem mertem volna beszélni az átváltozásom előtt, csak hogy itt volt egy közös titok. Bármiben lefogadtam volna, hogy a diákok nagy részének sejtelme sincs róla, ki is ő valójában; ez pedig egy újabb kártya a kezemben –remélem, nem lesz rá szükség, hogy kijátsszam.
-Tudja mit? –fordulok felé hirtelen és az ablakkeretnek támaszkodom. –Vállalom a tettem következményeit.
Nevezetesen annak, hogy az ő területére tévedtem. Most komolyan! Hát tudhattam én, hogy egy másik vérszívó is rohangál a környéken? Na, nem mintha az bármitől is visszatartott volna. Sohasem érdekeltek a szabályok és éltem-haltam –jelenleg már inkább csak halok– a veszélyért.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 2. 08:43 Ugrás a poszthoz

Tolland

Sejtettem, hogy a fiút rosszul fogja érinteni a közeledésem, na de ennyire? A szíve ismét meglódult és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy egyszerűen csak magára kéne hagynom, mielőtt valami komoly baja lesz –akár saját maga miatt, akár miattam. Kezdtem sajnálni. Mintha nála nem működtek volna azok a kis csengettyűk. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy valaki ilyen könnyedén sétál a gonosz karjaiba. Vicces, valószínűleg én is hasonlóan cselekedtem volna annak idején –cselekedtem is–, bár én nem naivitásból, sokkal inkább kalandvágyból, és mert akkor és ott egyáltalán nem akartam élni. Bármit megtettem volna azért, hogy elhagyhassam ezt a világot és soha többé ne kelljen visszanéznem. Túl sok gond vett körül; az apám, az anyám, David, Yar. Mind, mind csak egy újabb tőr volt a szívemben, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Piszkosul fájt.
Nyertem egy utat a homályzónába. Remek, csak arra nem számítottam, hogy amikor felébredek, már nem egészen leszek önmagam. Volt egy olyan ostoba reményem, hogy ember maradtam. Ez nem jött be. Valamiért az agyam legrejtettebb zugában már az elejétől tudtam, hogy ez egy halott kívánság. Azonnal rájöttem, mi történt velem, ami nem könnyítette meg az átváltozással járó borzalmak túlélését sem.
-Ma nem igazán voltam benn. –vontam meg a vállamat és felbámultam a csillagokra. –Rosszul éreztem magam.
Ez jó érv, de ha valaki csak egy kicsit is ismer, tudnia kell, hogy hazudok. Én meg a rosszullétek? Ugyan már, nekem aztán soha nem volt semmi bajom, ha pedig volt is, nem foglalkoztam vele. Még a Daviddel való szakítás után is képes voltam talpra állni. David… talán vele hamarosan beszélnem kellene. Azt hiszem, jó lenne, ha tudná, hogy már biztonságban vagyok és őt is képes vagyok megvédeni. A kérdés csak az, hogy mit szólna az új Kath-hez.
-Na, és hogy tetszik a kastély? –tereltem a témát.
Valahogy, nem volt kedvem az óráimról cseverészni. Sőt, tulajdonképpen a nappalokról nem akartam, ez pedig egy semleges témának tűnt, miközben egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy kivillantsam a fogaimat. Éhes voltam.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 2. 15:02 Ugrás a poszthoz

E.C.

Természetesen felhagytam a támadással és eszem ágában sem volt ismét próbálkozni. Mi értelme lenne? Tapasztaltabb, mint én, könnyűszerrel hárítja a harapásaimat és nem mellesleg, valószínűleg kettőnk közül én járnék rosszabbul, ha ismét neki esnék. Mennyi az esélye, hogy kétszer egymás után megúszom egy vámpír fenyegetőzéseit? Azt hiszem, éppen a nullával egyenlő. Talán még nem tudom kontrollálni a viselkedésemet, túl erősek az érzelmeim, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarok meghalni, ez pedig egy nagyon jó érv amellett, hogy miért is kell az ablakhoz tipegnem és megkapaszkodni a keretben.
Felsóhajtok a következő fenyegetésre, majd a férfi felé fordulok és végigmérem. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ilyen egyszerű elrejteni a maradványaimat, de azért abba nekem is lenne némi beleszólásom. Elvégre, ha az életemért kell futnom, bármire képes vagyok. Jobban futok, mint egy ember és jobban is látok a sötétben, mégis van egy olyan kellemetlen érzésem, hogy előle nem tudnék elbújni.
-Miért olyan biztos benne, hogy senkinek sem mondtam még el? –nézek egyenes a szemeibe.
Ha ember lennék, most ösztönösen valahová máshová fókuszálnék, ezzel lebuktatva magamat, azonban jelen állapotomban képes vagyok szemrebbenés nélkül hazudni. Igaz is, miért nem szóltam én még erről senkinek? Ja, igen… mert Jessie felszívódott. Viszont, ha bármi bajom esne, ő egészen biztosan megkeresne, elvégre olyan, mint a húgom lenne és túlságosan bátor ahhoz, hogy hátat fordítson, ha egy vámpír állja el az útját.
-Arrafelé túl sok fajtánkbeli kóborol , és sokkal nehezebb lenne kikerülni őket, mint a varázslók között, éppen amiatt, mert ez nehezebb terep. –fonom össze karomat a mellkasom előtt. –Meg egyébként is! A rellonosok borzalmas természetükről híresek, így nem olyan feltűnő, hogy kilógok a sorból… már amíg át nem harapom valakinek a torkát. –lehunyom egy pillanatra a szemeimet.
Sok ellenséget szereztem annak idején, mikor bekerültem az iskolába. Valószínűleg a nagy többség észre sem fogja venni, hogy valami megváltozott. Mennyivel könnyebb így elrejtőzni. Abba bele sem akarok gondolni, mi lenne, ha egyikükkel jelen körülmények között összefutnék. Oké, vámpír vagyok, oké, gyilkos vagyok, de hogy az ismerőseimmel végezzek? Lehetetlen.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 3. 00:17 Ugrás a poszthoz

E.C.

Valójában pontosan értettem, mire akar célozni és ez volt a legfájdalmasabb az egészben. Egyszerűen csak nem akartam elfogadni, hogy többé nem lehetek az, aki vagyok. Ez ijesztő, elgondolkodtató és egyben felemelő érzés is volt. Rettegtem, mert tudtam, hogy minden, ami eddig tökéletesnek tűnt a nem éppen tökéletes világomban, most darabjaira hullik és boldog voltam, mert nem kellett olyan apróságokkal foglalkoznom, mint hogy apám meg akar-e ölni, vagy hogy mit gondolnak rólam az emberek. Persze, mindemellett ott volt a veszteség érzése is. Anyámat talán soha többé nem látom viszont és gyászoltam a lelkemet, ami elveszni látszott. De az önkínzás és a depresszió nem járható út számomra. Bele sem merek gondolni, mi történne a körülöttem élőkkel, ha hisztérikus vámpírként suhognék a kastély folyosóin.
Tekintetemet a férfire emeltem és vártam egy pillanatot. Ki akartam mondani, tudtam, hogy muszáj beszélnem róla, különben éppen azzá válok, amivé semmilyen körülmények között nem akarok. 
-Pontosan értettem, mire céloz. -fúrtam íriszem az övébe. -Ettől függetlenül az elméletet még elsajátíthatom és... -és ekkor jött el az a pont, hogy nem bírtam tovább, elcsuklott a hangom.
Amennyiben ember lennék, most valószínűleg összekuporodnék a padlón és megvárnám, míg a sírógörcs megunja kínzásomat és tovább áll, jelen helyzetben azonban ezt nem tehettem meg. Az érzelmeim lényegesen erősebbnek tűntek, mint annak idején. Átkaroltam magamat, mert úgy éreztem, hogy hamarosan teljesen szétesek. Mintha egy hatalmas űr tátongott volna bennem.
Borzalmas volt.
-Egyedül vagyok, fáradt vagyok és éhes. Kiszolgáltatottnak érzem magam a saját vágyaimtól és megőrülök attól, hogy mindent látok és hallok. Talán mások szerint ajándék, szerintem valójában átok, de persze mindennek meg van az ára. Ahhoz, hogy csúcsragadozó lehessek, el kell viselnem a következményeket. -vontam vállat, majd tekintetem megvillant, miközben folytattam. -De én ezt nem akartam! Így is volt elég problémám az életemmel! Miért pont én? Igen, tudom, ez most igazán önző volt, hiszen senki sem érdemli meg, hogy ilyen sorsra jusson, de én reménytelen vagyok! -lebámultam a padlóra és vettem egy mély levegőt. -Valószínűleg valamelyik tehetséges tanítványa hamarosan úgy is elvégzi a piszkos munkát.
A történtek ellenére egyáltalán nem állt szándékomban meghalni, mindössze kétségbeestem és teljesen összezuhantam, mikor hangosan ki kellett mondanom azt, ami már hosszú ideje égette a bensőmet; már az éhségen kívül.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 4. 13:57 Ugrás a poszthoz

E.C.

Miközben beszéltem végig a férfit figyeltem, de egyáltalán nem állt szándékomban védekezni. Tudtam, ha megpróbálna végezni velem, valószínűleg sikerülne is neki, bármennyire küzdök. Erős voltam és gyors, de semmiképpen sem elég ügyes ahhoz, hogy megakadályozzam, ha netalán megfordulna a fejében a kivégzésem. Talán jobban is jártak volna a környéken élők. Túl sok barátom volt itt, akinek árthatok ebben a formában és túl sok ellenség, aki nap, mint nap kihívja maga ellen a sorsot és mindenféle figyelmeztetés nélkül nekem támad; mint Riel, Gwen vagy bárki más, akinek egyszerűen nincsen kedve a szürke hétköznapokhoz. Mindezek ellenére bíztam benne, hogy a kis vészcsengő megszólal a fejükben, amikor a közelembe kerülnek, hiszen a legtöbb embert automatikusan figyelmezteti valami apróság, hogy okosabb lenne, ha távol tartaná magát tőlem.
Szinte egészen biztos voltam benne, hogy mi játszódik le a velem szemben álló vámpír fejében. Félre értés ne essék, nem tudok gondolatot olvasni, egyszerűen csak éreztem a tekintete mögött húzódó néma fenyegetést. Talán nem is volt tudatos, minden esetre én nagyon is tisztában voltam a gondolatmenetével.
-Én nem olyan vagyok, mint mások. –futtattam végig tekintetem a helyiségen. –Hogyan lehet valaki jó vámpír?
Ez a kérdés szöget ütött a fejemben. Valamiért nem találtam meg a választ erre egyik könyvemben sem. Mi tesz valakit jó vámpírrá? Az, hogy gyorsan és precízen öl, miközben szinte teljesen láthatatlan a felületes szemlélők számára? Vagy az, hogy képes kontrollálni magát? Ezek mind csak apró szeletei annak, ahogyan szerintem egy vámpírnak viselkednie kellene. Talán nem embert kell játszani, de nagyon hasonlóvá kell válni ahhoz, hogy észrevétlen maradj, hiszen az átlagos senkinek sem tűnik fel azonnal, ellentétben a sötétben bujkáló alakokkal.
Mikor vennének hamarabb észre, ha közöttük járkálnék, mintha mi sem történt volna, vagy ha bebújnék a kínzókamrába, esetleg az erdőbe és még egy koporsót is cipelnék magammal? Na, ugye!
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. november 4. 19:22
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 7. 19:07 Ugrás a poszthoz

E.C.

Komolyan elgondolkodtat a kérdés, amit fel is tettem. Miért ne lehetnék tökéletes, ha egyszer nincsen más választásom, mint ezt a létformát végig csinálni. Ha szerencsém van, igencsak hosszú ideig kell úgy tennem, mintha élnék, akkor pedig nem szerencsés, ha önsajnálatba merülök, nem igaz? Biztosan túl lehet élni valahogy, hiszen nem én vagyok az egyetlen. Nem mellesleg sohasem voltam jó kislány. A szeretteimért küzdöttem, a többiek nem érdekeltek. Az érzelmeim semmiben sem korlátoznak, pláne nem abban, hogy táplálkozzam. Vegyük csak például azokat az unalmas lányregényeket, amelyekben a cuki, állati véren élő vámpírsrác örök hűséget esküszik barátnőjének. Nos, én határozottan nem az a típus vagyok, aki üldözni fogja bambit az erdőben.
A körülményekhez képest. Felsóhajtok és hátat fordítok a férfinek, hogy egy kicsit gondolkozhassak. Nem tartok tőle, hogy hátba támad, az túlságosan sablonos lenne, nem mellesleg pedig jelen helyzetemben éppen kétféle menekülési útvonal állna rendelkezésemre.
-Jelenleg az iskola sötétebb és kevésbé használt területeit veszem igénybe, de ez persze csak átmeneti megoldás… míg nem jut eszembe valami jobb. –vonom meg a vállam alig láthatóan, a hangomból pedig tisztán lehet érezni, hogy semmiféle ötletem sincsen eme csekély probléma orvoslására.
Mégsem cipelhetek be a Hannával közös szobámba egy koporsót. Azt hiszem, érdekes pillanat lenne, mikor belökdösöm a helyiség közepére és közlöm vele, hogy mától itt tervezem eltölteni a nappalaimat, de ne aggódjon, nem fogom megcsapolni éjjel, ja, és ha valaki jönne ide, akkor lehetőleg nagyon gyorsan süllyessze el az ágyam alá. Ez abszolút nem kivitelezhető megoldás.
-Az jutott eszembe –fordulok meg hirtelen, ismételten gyorsabban, mint egy átlagember. -, hogy mégis hogyan tudnám megvédeni magam? Elvégre maga a vámpírok szakértője! És most nem a hegyes fogamra gondolok, na meg a fajtánkra vadászókra, hanem a többi vámpírra. –mérem végig gyorsan a férfit. –Mint a mellékelt ábra is mutatja, nem vagyok valami jó a… közelharcban. –húzom el a számat, de azonnal rendezem is a vonásaimat.
Gyűlölöm, amikor gyengének látnak. Főleg azok után, hogy sokkal erősebb vagyok, mint bárki más ezen a környéken.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 10. 17:58 Ugrás a poszthoz

E.C.

Miért kötődöm ennyire az iskolához? Talán, mert nekem már csak ennyi maradt meg a régi életemből. Mit szólna anya, ha hazamennék és közölném vele a tényeket? Valószínűleg nem üldözne el a kastélyból, de a rettegés, ami az arcára lenne írva többet elárulna, mint bármi, amit kimond a száján. Na, meg a szívverése. Borzalmas lenne, ha ezt át kéne élnem, épp emiatt ragaszkodom olyan dolgokhoz, amik talán egy külső szemlélő, egy tapasztalt vámpír számára érthetetlenek.
 Szerettem volna, ha nem kell ma este itt állnom és kétségbe esve bámulni ki az ablakon, miközben egy potenciális veszélyforrás szobrozik a hátam mögött. Valamiért hirtelen nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt kimerészkednem a kastélyból, ha pedig meg is tettem, nem kellett volna idejönnöm, most pedig, ha már itt vagyok, nem kellett volna rátámadnom egy, nálam sokkal erősebb és idősebb, vámpírra. Azt hiszem, borzalmas döntéskete hozok.
-Köszönöm a tanácsot. -fordulok meg szépen lassan, kifejezéstelen hangon.
Nem akarom, hogy tudja, mi fordul meg a fejemben, ahogyan azt sem akarom, hogy az érzelmeimet kiolvashassa a hangomból. Ezt az önkontrollt még otthon megtanultam, tehát nincsen rá sok reális esély, hogy azonnal rájöjjön, mennyire nyomorultul érzem magamat.
A válasz meg sem lep, azonban cseppet sem elégít ki. Hogy mi a probléma vele? Az, hogy én nem fogok bujkálni. Ha kell, addig edzem magam, míg meg nem döglök, de eszem ágában sincsen meghátrálni. A képességek elgondolkodtatnak, azonban először az első javaslatra válaszolok.
-Nem fogok rejtőzködni. -hangom jegesen és határozottan csattan a sötét helyiségben. -Mi értelme ennek az egésznek, ha menekülnöm kell? Mindenki elkezdte valahol. A mesterem pedig nem elhagyott, hanem én hagytam el őt. Eszem ágában sincs olyantól tanulni, aki fék nélkül gyilkol. -semmi idegesség sincsen a hangomban. 
Tökéletesen nyugodt vagyok.
-Miféle képességek? -vonom fel a szemöldököm. Ez érdekesnek tűnik.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 15. 10:38 Ugrás a poszthoz

E.C.

Nem reagálok a megjegyzésre. Az elmúlt pár perc alatt kikövetkeztettem –ami nem volt nagy művészet-, hogy mondhatok én bármit, úgyis talál a férfi benne valamiféle hibát. Elvégre ő az ijesztő vámpír, én pedig csak véletlenül idekeveredtem. A gond mindössze annyi, hogy nem hiszek a véletlenekben, ahogyan abban sem, hogy képtelen lennék megvédeni magamat, ha a körülmények azt megkívánnák. Igenis meg tudnám tenni. Erős vagyok, erősebb, mint az kívülről látszik. Talán mások nem hisznek bennem, de ez egyáltalán nem érdekel. Én hiszek magamban és csak ez számít.
-Azt szerintem mindenféle képesség nélkül is meg lehet mondani, tekintetbe véve, hogy nemrég meghaltam. –mutattam rá a nyilvánvaló tényekre és összefontam a karomat a mellkasom előtt.
Természetesen tisztában voltam vele, hogy mit akar ezzel mondani a vámpír, de az én gondolkodásmódom teljesen más volt, mint az övé. Emberként képes voltam olvasni mások mozdulataiból, tökéletesen kiismertem őket, a gesztusaikat, most pedig, hogy ez lettem sokkal több mindent észreveszek, mint az előtt. Nekem nincs szükségem csodálatos képességekre ahhoz, hogy felismerjem a jeleket. Valószínűleg azért, mert túl sokat foglalkoztam ezzel annak idején.
Elgondolkozom egy pillanatra, de a tekintetem nem veszem le a férfiről. Van itt valami, ami nem hagy nyugodni. Elsajátítani bizonyos képességeket. Remek, de mégis hogyan? Rengeteg könyvet elolvastam a vámpírokról még otthon, sőt, hallottam ezt-azt a tanítómtól, de arról nem ejtett el egyetlen aprócska információmorzsát sem, hogy hogyan lehetne megszerezni egy-egy képességet.
-Mitől függ, hogy milyen képesség ez és egyáltalán hogy lehet kifejleszteni? –érdeklődöm, abban a reményben, hogy végre valamiféle válaszhoz is hozzájutok.
Borzalmas érzés kirekesztettnek lenni, hiszen mindig én voltam az első, aki először be lett avatva, akinek minden körülmények között segítséget nyújtottak... igen, egy másik életben, azonban mióta az iskolába kerültem, többnyire képes voltam megállni a saját lábamon, csakhogy akkor ott volt nekem Jess és David, az azért sokat javít a helyzeten. Rémes, hogy még nem találkoztam velük... Tudtam, hogy ezen olyan gyorsan kell változtatnom, ahogyan az csak lehetséges.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. november 15. 10:39
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. december 2. 23:11 Ugrás a poszthoz

Gil


Sohasem akartam igazán vámpír lenni. Volt valami ebben a létformában, ami már azelőtt taszítani kezdett, hogy valójában megtapasztaltam volna létezésem lényegét. Mindenki másképpen nevezi. Lehet önsajnálat, zavarodottság, vagy csak az a bizonyos érzés, hogy az egész világ ellenem fordult; mindez azonban cseppet sem volt igaz. Senki sem harcolt, csak és kizárólag én magam. Minél mélyebbre akartam ásni azt, aki igazán vagyok és szerettem volna olyan lenni, mint egy átlagos ember. A professzornak igaza volt, ez egyenesen lehetetlen. Miért mutatnék egy maszkot, mikor önmagában a létezésem is puszta véletlenek sorozata. Valamilyen oknál fogva mindig belekeveredtem a legrosszabbakba.
Azt hiszem, ez az oka, hogy ezt a fiút annyira közel éreztem magamhoz. Ő is pontosan ugyanilyen. Talán nem annyira akaratos és manipulatív, de ő is csak beleesik a csapdába, amit egészen véletlen épített saját magának. Én is ugyanígy tettem. Már bántam, de ez senkit sem érdekelt. Az emberek szépen lassan eltűntek és semmivé váltak a számomra. Vérbank. Élelem. Élet. Ennyit jelentettek, semmi többet.
-Hidd el, nálad többet senki sem lát. –biztosítottam.
Gondosan ügyeltem rá, hogy azok, akik valamilyen véletlen folytán eljutnak a közelembe ne ismerhessen ki igazán. Elrejtettem előlük a valódi arcomat vagy így, vagy úgy. A végeredmény azonban magáért beszélt. Daviden kívül senki sem tudott róla, mi is vagyok valójában. Ez pedig nem sok. Ha megölnének, valószínűleg senki sem keresne. Szomorú, de igaz.
Komoly tekintettel hallgattam végig a fiú kis monológját, de nem reagáltam semmit. Meg sem moccantam, akárcsak egy kőszobor ültem végig a kifakadását, majd hagytam, hogy menjen. Egy pár percig. Amíg rendbe tettem a gondolataimat. Nem sietett sehova, én pedig akkor is könnyedén beérhettem volna, ha futva próbál elmenekülni előlem. Beismerem, ez nagy előny; a gyorsaság, a kifinomult szaglás és a tökéletes látás.
Ezúttal is, mint mindig már készen volt a terv, mindössze egérutat adtam neki, lehetőséget, hogy meggondolja, miket vág a fejemhez, amikor feltűnök mellette és esélyt, hogy megnyugodjon és tisztázza magában a helyzetet.
Mintha startpisztoly dördült volna el, máris ott álltam a fiú mellett és felvettem a tempóját, mindez nem vett igénybe többet két másodpercnél.
-Nem akarok győzni. –cövekeltem le a tér közepén és kezemet a mellkasára helyeztem, hogy őt is megállásra kényszerítsem. –Ha szeretném, könnyedén legyőzhetnélek, anélkül, hogy komolyabb erőfeszítést kellene tennem. Most nem akartam győzni. –fúrtam fenyőzöld tekintetem az övébe.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. december 29. 23:26 Ugrás a poszthoz

Mary

Az elmúlt napokban még a megszokottnál is fáradtabb voltam. Kissé olyan ez, mint mikor az embert nagyon leszívja egy stresszes helyzet; például vizsga; és utána csak arra vágyik, hogy egész nap az ágyában heverészhessen, és ne kelljen még csak a kisujját sem mozdítani. Ezzel az egésszel mindössze annyi probléma volt, hogy nekem mindez nem árthatott. Futhattam akármennyit, még csak lihegni sem kezdtem. Ez is olyasmi, amit a vámpírlét áldásának szokás nevezni. Mióta eldöntöttem, hogy csak ezekre fogok figyelni, úgy tűnik, mintha egyre több lenne.
Szerettem volna kitörni ebből a megrekedt állapotból, ezért róttam a folyosókat már jó ideje. A gondolataim folyton egy felé kalandoztak, az az egy dolog pedig Kinsey volt. Valamiért nagyon hasonlítottunk –bizonyos értelemben– és ez tett minket tökéletes ellenségekké. Ahogy a mondás is tartja; két dudás egy csárdában… Minden esetre én tényleg mindent megtettem, hogy ne legyen közöttünk olyan feszült a hangulat. Például ott volt az a vacsorameghívás… Oké, arról már inkább ne beszéljünk, hogy néha a legszívesebben jól megharapnám, de mégis! Eddig nem tettem meg, pedig igazán megérdemelné. Ebből is látszik, hogy micsoda fantasztikus önkontrollal rendelkezem. Na meg, a másik dolog, hogy ha ő nem lenne, unatkoznék, tehát eszem ágában sincs félresöpörni az útból.
Egy hirtelen és mindenképpen meggondolatlan ötlettől vezérelve löktem be a társalgó ajtaját. Nem is gondoltam rá, hogy odabent esetleg emberek lesznek, és hogy azoknak az embereknek ki kell tudnom zárni az illatát az agyamból. Nem akartam bajt, éppen ez volt az oka, hogy felcsüccsentem egy távolabbi ablakpárkányra és csak bámultam a sötétséget. A gondolataimnak szabad folyást engedve üldögéltem. A fejemben lepergett rengeteg kérdés a létemmel kapcsolatban, de azzal is tisztában voltam, hogy ezekre egyedül kell megtalálnom a választ. Ez nehezebbnek tűnt, mint hittem.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 12. 19:05 Ugrás a poszthoz

David

Az idő lassú ütemben vánszorgott előre. Az elmúlt néhány hónap évtizedeknek tűnt. Nincs jelentősége. Számomra többé mindez nem jelent semmit. Miért is foglalkoznék olyan apróságokkal, mint az idő, mikor én talán sohasem fogok meghalni? Mikor kisebb voltam mindig olyan hihetetlenül lassan vánszorgott el az a néhány óra, amit különböző nyelvek tanulásával kellett töltenem otthon a kastélyban. Ezúttal ugyanezt éreztem, csakhogy nem pár órácskáról volt szó, hanem lassan már négy hónapról.
Egyedül voltam. Bizonyos szempontból.
Jó, természetesen Jess mindig ott állt mellettem, ha szükségem volt rá és Kinsey sem egy elhanyagolható tényező, de valami hiányzott. Pontosabban valaki.
Ezer éve nem láttam már Davidet és a hiánya kezdett fájdalmasan igazivá válni. Szükségem volt valakire, aki mellett önmagam lehetek. Aki látott már az őrület szélére sodródni és a boldogságtól a fellegek között lebegni. Olyasvalaki, aki nem ítélne el, ha egy hisztériás kirohanásom alkalmával a torkának ugranék.
Rendben. Ez tényleg csúnya dolog lenne, de David… nos, ő valószínűleg előbb-utóbb megbocsátana nekem. Mert ismer, pont mint én őt.
Nem bírtam tovább egyhelyben ülni. Az üresség a mellkasomban hajtott előre. Fogalmam sem volt róla, hová is akarok pontosan menni, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok a szobámban tengődni a négy fal között. Általában ezt műveltem. Napközben aludtam, éjszaka vadásztam és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Bizonyos szempontból rendben is volt, hiszen vámpír vagyok, a csúcsragadozó. Mégis kissé gyengének magam.
Ahogy végigmentem a folyosókon ismerős hangra lettem figyelmes. Szívdobogás. Méghozzá egy olyan élőlényé, akit ezer közül is felismernék.  Kinyitottam a terem ajtaját –ne néztem körbe, pontosan tudtam, hova vezet– és Davidhez suhantam. A sebességem miatt láthatatlanná váltam a fények számára, ezért odabent továbbra is tökéletes sötétség uralkodott.
A fiú mögé kerültem és átkaroltam hátulról.
-Én vagyok! –figyelmeztettem ezzel egy időben, mert tartottam tőle, hogy sikerült ráhoznom a frászt.

Öltözék
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 12. 22:06 Ugrás a poszthoz

David

Az elmúlt időszakban nem túl sok emberi megnyilvánulást sikerült produkálnom. Eleinte kétségbeestem, mikor kiderült, hogy mivé is váltam teljesen magamba zuhantam és úgy éreztem, nincsen kiút. Kerestem a fényt. Foggal-körömmel kapaszkodtam az egykori önmagamba, mintha ez megvédene attól, ami a lelkem mélyén lakozik. Attól, aki valóban vagyok. A fényt szépen lassan felváltotta a sötétség. Rájöttem, hogy mik az előnyei ennek a lénynek és azt is elismertem, hogy valamerre el kell mozdulnom; vagy esetleg eltemethetem magamat egy kőhalom alá. Fájdalmas lenne, de nem halnék bele… csak szenvednék, jobban, mint bármikor.
Tehát ez sem tűnt végleges megoldásnak.
A találkozásom Kinseyvel megerősített abban, hogy tovább kell lépnem. Gondolkodásunkban felfedeztem némi hasonlóságot és igyekeztem ezek után így nézni a világot. Olyan apróságokat vettem észre, mint eddig még soha. A logikára és a tényekre kezdtem építeni, majd szépen lassan megalkottam azt a Katherine-t, aki most vagyok. Nem volt egyszerű, de túltettem magam a halálomon és elismertem, hogy vámpír vagyok.
Íme, az első lépés.
Sejtettem, hogy rá fogom hozni a frászt Davidre, és ahogy meghallottam a szívverését egészen biztos lettem benne, hogy nagyon rossz ötlet volt a sötétben bujkálni.
-David. –halványan elmosolyodtam, mikor kiejtettem a nevét és természetesen megtartottam. Akkor is megbírtam volna őt tartani, ha nem rendelkezek ember feletti erővel, mivel nem állt szándékában agyonnyomni.
Sejtettem, hogy milyen félelmeket ébreszthettem fel benne, ahogyan azt is, hogy kész lett volna támadni. Valószínűleg, ha abban a pillanatban nem ébred rá, hogy én vagyok, akkor nekem esett volna. Nem mondom, hogy engem fájdalmasan érintene, de határozottan egy örök emlékre tennék szert.
Viszonoztam a puszit és puszta ösztöntől vezérelve l átöleltem a derekát, fejemet a nyakba fúrtam.
-Nagyon sajnálom! –susogtam. –Egyébként megvagyok. Tudod, nekem nem igazán lehet ártani. –emlékeztettem és miközben elmosolyodtam ajkaim súrolták a bőrét. –Rendben vagy?
Természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy náthás-e vagy esetleg nem ette meg az ebédet. Ennél sokkal fontosabb dolgokra céloztam, amivel ő is egészen biztosan tisztában volt. Úgy ismertem már, mint a tenyeremet. Ha nem lettek volna mostanában sötét gondolatai határozottan nem így reagált volna a megjelenésemre.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 13. 17:27 Ugrás a poszthoz

David

Valójában hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem megjelenésem hatását. Csak egy kicsit. Ezzel valószínűleg mindenki más is így lenne. Oké, ez a mindenki más egy igazán tág fogalom és jobb lenne talán leszűkíteni mindössze egy emberre. Arra az egyre, akinek majdnem sikerült rám hoznia a frászt a legutóbb a tükörteremben.
Már-már ijesztő, hogy mennyit forognak a gondolataim körülötte. Lassan a tiltott szavak listájára kell tennem a nevét, különben megőrülök tőle. Nem, nem azért, mert egy ostoba liba vagyok, aki egyszerűen csak beleesik az első helyes srácba, hanem mert ő maga egy hatalmas rejtély.
David közelsége megnyugtatott. Olyan volt, mintha egy hatalmas üveggömbbe léptem volna és ezzel sikeresen kizártam a jelen problémáit. Nem valószínű, hogy ezt a valóságban is megtehetem, de el akartam hinni. Egy időre.
-Esküszöm, nem volt szándékos… legalábbis részben. –húzódtak ajkaim mosolyra.
Válasza hallatán megfordult a fejemben, hogy vajon elérhetném-e valahogy, hogy senki se emlékezzen rám. Sőt, én magam is felejtsek el mindent, ami az elmúlt néhány hónapban történt.
Úgy látszik kikapcsoltam az agyam logikus gondolkodásért felelős részét.
-És mégsem futsz el. –jegyeztem meg.
Ez fontos volt. Sokkal fontosabb, mint bármi az utóbbi időben, mert hirtelen már nem is éreztem magamat annyira egyedül. A gondolat, hogy David feláll és elmegy darabokra szakított. Csak egy pillanatra ugyan, de tökéletesen üres lett.
Megmoccantam és mintegy köszönet képpen egy puszit leheltem az arcára.
Amikor a szavak elhagyták a száját egy pillanatra megmerevedtem és tekintetem végigjárattam rajta. Mindent láttam, amit látnom kellett.
-Nem találtam meg, mivel a te információidból kiindulva akár a föld alatt is lehetett volna. –mutattam rá. –De te tudod, mi van vele! A szívdobogásod nagyon sok mindent elárul, szóval ki vele David! És felejtsd el azt a hülyeséget, hogy engem meg kell védeni.
Elhúzódtam tőle és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, így remélve még nagyobb nyomatékot az előbbi kérésemnek.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. február 12. 22:41 Ugrás a poszthoz

David

Mindig is tudtam, hogy David mellett az életem csak bonyolult lehet. Nem reménykedtem. Nem akartam változtatni; őt akartam. Sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint bármi másra ezen a világon… egy ideig. Az életem vett egy hatalmas fordulatot és ő nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá. Ez az oka annak, hogy most valaki teljesen más körül forognak a gondolataim minden egyes percben.
Egy nő mindig talál tökéletes kifogást.
Ez is az. Elvégre, ha ott is lett volna, neki képtelenség ellenállni. Az övé lettem, ha tetszik, ha nem. Nincsen osztozkodás, nincs magántulajdon. Minden az övé.
Egy kiszolgáltatott vámpír. Édes.
-Valami olyasmi. –mosolyodtam el halványan.
David karjai között a helyére kattant néhány kirakós darabka. Ő sokkal több volt, mint egyszerű barát, az emlékeimet pedig senki sem veheti el tőlem. Bíztam benne. Hosszú ideig senkiben sem bíztam meg annyira, mint ebben a fiúban.
Aztán elhagyott…
-Tulajdonképpen akaratlanul is azt teszem. Elvégre az apám és a bátyám… Őket nem tagadhatom meg. –jegyeztem meg mélyen a szemeibe nézve. –Beszéltem Keith-szel, amikor Londonban voltam. Nem mondtam neki semmit rólad, de… annyira más volt, mint hittem. –elhúzódtam Davidtől, hogy láthassam a reakcióját.
Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy így fogok beszélni azokról az emberekről, akik pokollá tették az életem, valószínűleg az illető azt is megbánta volna, hogy a világra jött. Azonban most minden megváltozott. Keith a testvérem és talán hamarosan az egyetlen élő rokonommá avanzsál. Őt nem felejthetem el, még akkor sem, ha gyűlölöm azért, amiket tett.
Tulajdonképpen csak egy rövid találkozás volt, ő mégis egészen kedves, türelmes és megértő volt. Valószínűleg meg akart ölni. Előtte. De amikor szemtől szembe kerültünk; hasonlítottunk és ez borzalmas volt.
A hirtelen fénytől egy pillanatig hunyorogtam. Én a sötétben is mindent tökéletesen láttam és már elszoktam tőle, hogy világosságra legyen szüksége a környezetemnek.
-Mindkettőt. –kaptam a keze után, mint mohó gyermek a cukorkáért. –Mit tudsz David?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes RPG hozzászólása (90 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Fel