Vera, a Főnök
Kiva, a kolléga
Leonie, az őrült kolléga

Munka, munka munka! Juhéj!
Keith-nek az a halovány érzése támadt, hogy az emberek többsége máshogy fogja fel a munkát, mint ahogy ő. Már akkor is elárasztotta a határtalan boldogság, mikor a szokásos délutáni tortájánál meglátta, ahogy Vera kiplakátolja a munkalehetőséget, az ingyen sütitől és a fizetéstől pedig olyannyira fellelkesült, hogy azon nyomban rendelt egy újabb csokitortát, majd beadta a saját, kissé talán csokis jelentkezését (a maszat ellensúlyozására rajzold egy gyönyörű virágot a lánynak). Ekkor még el se gondolkozott azon, hogy mindez esetleg lefoglalja majd néhány délutánját és estéjét, amit különben Leonie-vel tölthetne (esetleg, mondjuk) mert lelki szemeivel csak új festékeket, új ecseteket látott, amik a lehető legfinomabb, táncoló sütiket festik, meg embereket, sok sok embert, akikkel majd megismerkedhet a felszolgálások során.
A nagybátyjától mostanában, határtalan depressziójának a kellős közepén maximum siránkozó leveleket kap, és úgy néz ki, még a válaszul küldött sütemények, biztató szavak se elégítik ki a férfi különleges szintre fejlesztett önsajnálatát. A 42. levele például ma reggel érkezett, amiben Keith megtudta, hogy hajnalban még a locsolókanna is ordítozott Nathaniellel, ám nem derült ki, hogy miért, mert betoppant Leonie, Nathaniel levele pedig hirtelen olyan elhagyatott és magányos lett, mint a férfi maga.
Csekély egy órás készülődés után reppentek ki az Eridonból, színesen, bohémen, újra betöltve a kastélyt a nevetésükkel és a feltűnő táncikálásukkal. Keith nyakában ugyanaz a hosszú sárga boa van, mint a tónál, csak most éppen egy világos, mozgó mintákkal díszített nadrágot vett mellé, meg azt a kigombolva hordott pulzáló-hatású selyeminget, amit a beköltözésnél viselt. És pecsétgyűrűk, pecsétgyűrűk, pecsétgyűrűk - jó hír, hogy ezek a cuccai még megmaradtak, Leonie ugyanis napi rendszerességgel mászik bele a szekrényébe, és ami a kezébe kerül, azt már gyakrabban látni a leányon, mint a tulajdonképpeni gazdáján. Keith cserébe gyakran kiveszi Leonie kezéből a sminkkészletet, hogy egyedi arc, illetve testfestést alkosson neki, hasonlóképpen, mint most.

- Talán majd a közeljövőben számításba kéne vennünk az elindulást. - 16:35, a tóparton fetrengve, kissé még vizes ruhákkal.
- Meg kéne keresni a cipőmet. - 16:38, tópart, vizes haj.
- Úszunk még egyet? - 16:42, tópart, vizes haj, megtalált vizes cipő
- Mit gondolsz, elindulunk? - 16:48, tópart, vizes haj szárítása
- Megkívántam a limonádét. - 16:54, lakósor, egy limonádé áruló kislány mellett. vizesen.
- Jé, nézd, ott van Gilbert! - 16:56, főutcza széle, Gilbert megkínálása limonádéval. beszélgetés.
- Leonie, Leonie, úúúáooo, nézd! - 16:59, az Ajándékbolt új kirakata előtt. Törölköző és mágikus buborékfújó vásárlása. Új, piros öv.
- Valamit meg akarok mutatni. - 17:09, a Polgármester kertje, Leonie virágot kap a hajába és a ruhájába, Verának virágcsokor készül.
- Szép felhők. - 17:12, Flaviu tanárnőt formázó felhők bámulása, nagy, színes buborékok.

17:15, a bolt előtt, rongyos cipő felvétele - csak az elegancia végett- nagy vigyor, belépés, az ajtó csilingelve jelez.
Keith, mivel elég sok időt szán a cukrászda termékeinek az elpusztítására, már az ajtóban meglátja a hely tulajdonosát. Tulajdonképpen még soha nem beszélt vele, de múlt héten már biccentettek egymásnak a faluban, úgyhogy a lány viszonylag felkészültnek számít Keith és Leonie stílusával kapcsolatban.
A fiún mindenesetre kicsit se látszik, hogy tudatában lenne a késésnek, vagy, hogy bánná a dolgot, szégyenkezés helyett elbűvölően vigyorog, széles mozdulattal köszönti háza prefektusát, Kivát, majd Vera felé fordul.
- Hello, hogy vagy? Ő Leonie, én pedig Keith vagyok. A munkára jelentkeztünk. - Itt átnyújtja a liliomokkal és orchideákkal díszített kicsi virágcsokrot.
- Beugrottunk a polgármesterhez, és úgy gondoltuk, hozunk neked virágot, ha már elkésünk, csak azért, hogy ne haragudj nagyon.

Leonie
június 7. éjszaka

Nagyon nehéz dolog belegondolni a döntéseink következményébe. Van úgy, hogy az ösztönök, vagy a vágyak vezérelnek, és ilyenkor nem létezik 'majd' nem létezik 'később,' ilyenkor csak most van, egy pillanat - és ezen az egyetlen, aprócska pillanaton áll, vagy bukik a helyzeted, ez dönti el, nyakig merülsz-e különböző állati ürülékekben, vagy megúszod szárazon.
Hát, ez az eset is pontosan erről szól. Paff, ploccs, bluggy.
Keith-nek még annyi lehetősége sincs, hogy olyan szépen repüljön bele a vízbe, ahogy Leonie tette - az ő esése jobban hasonlít ahhoz, mikor egy mesefigura függőleges helyzetből, arccal előre rázuhan a vízre, majd néhány másodperc múlva lassan alámerül. Csak ő kis híján megfullad a boájától, amit Leonie olyan különlegesen tehetséges mozdulattal szorított össze a nyakán, de érdekel ez egyáltalán valakit? Mindkét gyerek a vízben van.
- Plehh, plehh, kkhr. - Válaszolja, miután a nagy szőke hajkupaca felbukkan a víz felszínén. A nem várt fordulat annyira megijesztette, hogy akaratlanul levarázsolta magáról a boát, ami most lusta, szőrös kígyóként úszkál mellettük.
- Áh...- Leonie vérfagyasztó sikolyát követően végre sikerül elkaparni haját az arcából, kidörzsölni a vizet a szeméből, úgyhogy a látási viszonyok hirtelen ugrásszerűen javulni kezdenek - megkönnyebbülten sóhajt, mintha most, hogy végre az alig pár fokos vízben úszhatnak, helyreállt volna a világ rendje.
- Tényleg! - A lassan megbékélő vízfelszín csodálatos tükörként szolgál a csillagoknak, ennek a tündöklésnek a kellős közepén pedig ott van két lökött kölyök, akik gondolkozás nélkül választják az égi úszást annak ellenére, hogy végtagjaik példátlan gyorsasággal igyekeznek teljesen lehűlni és megmerevedni. Hátúszás, hátúszás, mellúszás, békeúszás, nyugis lebegés, vacogó fogak, remegő ajkak.
A mókának végül is az a fránya biológia vet véget, ami először Leonie hangján szól hozzájuk. Tényleg ideje elindulni.
- Talán megoldjuk valahogy. - Vacogja vissza a lánynak vigyorra fagyott arccal, majd megkeresi Leonie kezét a víz alatt, megkeresi a saját nyakát -meglepő, hogy ez ment nehezebben- aztán rápakolva a kisebb kézpárt, menetirányba fordulva a part felé veszik útjukat. Leonie közelsége rejtélyes okokból remek motiváció Keith végtagjainak, úgyhogy csak négyszer tart tovább kijutniuk, mint ahogy befelé haladtak.
- Visszamegyek a boámért. - Közli a lehetetlenül hangzó tervét, éppen mikor már -jócskán rájátszva- négykézláb kimásztak a partra. Erre már nem is vár reakciót, igazolva elmebetegségét rögtön visszagázol a jéghideg tóba. Szerencsére a boa hűen követve gazdáját alig két méterre úszkál a parttól, szóval még éppen sikerül élve visszajutnia Leonie mellé, akihez aztán úgy bújik oda, mint egy kisállat a testvéréhez. Az ölelésben némán rálehel párat a fülére, csak azért, mert az előbb Leonie azt mondta, nagyon hideg már.
Kicsi később, mikor a tónál maradt életereje végre megtalálja és visszabújik belé, elneveti magát.
- Talán jobb lett volna ha ezt nappal játszom el. - Mondja békésen mélázva, érdeklődve kitekintve Leonie felett a csillagfényes nagyvilágba, és hamar meg is találja, amit keresett; az alig néhány méterre tőlük, a diákok által összetákolt kezdetleges tűzrakóhely egészen biztos, hogy még soha senkinek nem volt ilyen gyönyörű.
- Nem mondom, hogy használtam már ezt a bűbájt, de láttam, ahogy a nagybátyám ezzel gyújtotta fel a képeit és a könyveit...- Arra se pazarolja az erejét, hogy felálljon, négykézláb mászik oda a tűzrakóhelyhez, ahol is némi keresés után előhúzza pulóvere alól a pálcáját. Úgy tűnik, Keith ma nem elégszik meg a vízzel, ami nem ölte meg őt, megkísérli hát felgyújtani az erdőt. Ha ezt is túléli, biztos, hogy földrengést csinál.
- Piroinitio! - Szól, mire egy meglepően erős lángcsóva robban ki a pálcájából, recsegve-ropogva rögtön meggyújtva a fahasábokat, meg egy kicsit a füvet is - nem baj, a boával gyorsan el lehet oltani ezt a néhány szikrát.
- Jééé...- Olyan meglepett vidámsággal pislog fel a tűzre -ülve, mert a varázslata sikeressége egyenesen ledöntötte a térdéről- mintha bizony a tűz egyszerűen csak kinőtt volna előtte a fűből.
- Képzeld, elázott a csokim. - Panaszolja nagyokat fintorogva, miközben a tűz mellé szépen sorban kipakolja a zsebében lévő holmikat; egy kevéske pénz, cukrok, az említett átázott csokoládé, egy kicsi, meggyötört notesz, mellé pedig egy tönkrement, magát töltő toll. Aztán cipő le, zokni le, pulóver le, póló le, még meztelen felsőtesttel is kevesebb az esélye a megfázásnak, mintha magán hagyná a pamutpulóvert, ami jócskán teleszívta magát vízzel. A nadrág már olyannyira hozzátapadt, hogy kár lenne ezzel szenvedni.
A tűz állati jólesik a bőrének, úgyhogy hamar átlendül egy újabb hangulati fázisba, énekelni kezd.

Donovan, Atlantis - zene 1:54-től
Buffalo Sprongfield, For what its Worth
Emberek, Tábortűz

Leonie
június 7. péntek, éjjel

A tűznél is jobb jel Leonie hangja, mert ez tényleg azt jelenti, hogy visszatértek a rendes kerékvágásba - az a másfél perc, amikor kénytelenek voltak küzdeni egy kicsit az életükért, borzasztó némaságban telt, és egyikük se táncolt közben. Most Keith megismétli azt a nevetést, aminek egy gyengébb változatát a parton már megengedte magának, de most csak azért is sokkal harsányabb és vidámabb hangon, mert szép az élet.
- Mi az? - Kérdi szórakozottan, mikor Leonie, tőle teljesen szokatlan módon lelassítja a beszédét, mi több, egy pillanatra talán el is hallgat. Felpillantva Keith legnagyobb meglepetésére Leonie elkapja a tekintetét, ami tudomása szerint még sosem fordult elő megismerkedésük óta, úgyhogy hirtelen zavarában neki is csak egy könnyed nyakvakarászásra futja, de lepillantva meztelen mellkasára rögtön rájön a megoldásra; hát persze, nincs miben megolvasztaniuk a vizes csokit, így nem tudják megenni se. Ez a probléma valóban zavarba ejtő.
Ám ha nincs csoki, legalább zene van, és ha zene van, Leonie újra beszélni kezd.
Keith már csak arra eszmél, hogy vörös hajszálakat köpdös, és megint csupa víz, holott az előbb már kezdett megszáradni.  
- Odaadom a hangomat, ha ideadod a hajad! - Válaszolja gondolkodás nélkül Leonie követelésére. Valójában nem is annyira bonyolult elképzelni őt derékig érő vörös hajjal, egy bizonyos szögből nagyon is csinos lenne vele. Ki tudja, egyszer talán tényleg kipróbálja.
- In the summer time when the weather is high, you can stretch right up and touch the sky... - Soha nem veszi nagyobb hasznát zenei tudásának, mint az ilyen éjszakákon, amikor a nevetéstől fuldokolva visítja a dalokat egymás után. És dob a térde, meg a kőrakás, Leonie és a saját hangszálai az összes többi, még nem érezték, hogy ennél több kéne.
- When the weather's fine, we go fishin' or go swimmin' in the sea, we're always happy, life's for livin' yeah, that's our philosophy - Se Keith, se a boa nem hagyja túl sokáig egyedül táncikálni Leonie-t, és a sámántánc is tökéletesen megfér a jive mellett - pörgések, forgások, jógázzunk, riszáljunk, ó a fene, meggyulladt a nadrágom, jó boa, ügyes boa, szellemek, jöjjetek. Ma már úsztak a csillagok között, hátha ezúttal sikerül lecsalogatni őket maguk közé.

Mungo Jerry - In the Summertime
Doors - Alabama Song
Doors - Gloria /csak a szöveg miatt, meg pont ez ment/
Bob Dylan - Mr. Tambourine Man
Bob Dylan - Tangled up un blue

Luca

Mint mindig, most is tökéletesen működik közöttük a hangulat-gerjesztő-átvitel kis gépezete; Keith a nagy tükrük előtt ácsorogva nézegette magát vadiúj harangujjú vörös dísztalárjában, miközben alkalmanként rámosolygott Leonie-re, aki mögötte csacsogva fonta a haját. Már éppen javasolni akart egy közös arcfestést az estére, mikor eszébe jutott, hogy Luca így kilógna a csoportból - aztán eszébe jutott az is, hogy Leonie még nem tudja, hogy csatlakozik hozzájuk a lányka. Ami eztán történt, már magától értetődik; Leonie felpattant, Keith megfordult, és mindketten egyszerre érezték magukon a másik, és a saját maguk fájdalmát és sértettségét is. Mikor Leonie elszaladt, Keith éppen csak annyit habozott, amennyi idő alatt a pajtásra eltűnhetett - a festményre vonatkozó megjegyzése telitalálat volt.
Némi keresgélés után Keith tőle abszolút nem megszokott, és nem is természetes haraggal tér vissza a padlásra, hogy befejezze a készülődést (gyűrűk, kócos haj, fényes cipő). Körülötte a dolgok időközönként felreppennek, majd hanyagul levágódnak a földre, a grammofon pedig 10 másodpercenként eltekeri a zenét, nagy valószínűséggel tönkre is téve két lemezt, bár az is igaz, hogy meg se próbálja megnyugtatni magát. Arra a kósza gondolatra pedig, hogy bosszúból Lucának ajándékoz valamit kaotikus ruhatárából, némileg megundorodik magától. Végül is ajándék-ruha nélkül, de az eleve Lucának szánt speciális ceruza készlettel indul el, még utoljára a zsebébe süllyesztve azt a két vörös pecsétgyűrűt, amit az eredeti tervek szerint Leonie-val együtt viselt volna.
- Állati a mamuszod! - Köszönti Lucát lelkesen felnevetve, mikor a nagy tömegen átpasszírozva magát odaér hozzá, egy kicsit megpörgeti és ad neki két puszit. Nagyjából 20 másodpercébe került észrevennie Leonie másoknak integető alakját az eridonosok körül, de a reakciója kimerül egy zavart mosolyban és abban, hogy rögtön az áfonyás sütis pakkhoz nyúl, kiemelve egyet Luca részére is. A nagy tömegben sokkal egyszerűbb elterelni a figyelmét a fenti eseményekről, mivel természetéből adódóan imádja a társasági eseményeket, a tömeget, ráadásul Lucával van, akit Leonie véleményével együtt is nagyon kedvel.
- Leonie is mindig ilyenekben jár, de egyszarvúsa neki sincs. - Mondja félig tele szájjal, miközben felméri az eddig figyelmen kívül hagyott díszletet, amit minden különösebb lelkesedés nélkül vesz tudomásul, és néha odaköszön egy-egy elhaladó ismerősnek. Még utoljára félig-meddig Leonie felé sandít, de mikor legközelebb Lucához fordul, már megadja neki azt a teljes és korlátlan figyelmet, amivel beszélgetni szokott az emberekkel.
- Hogy vagy? Állati jó végre újra látni. Ezt neked hoztam. Múlt héten jártam Londonban a rokonoknál, ott találtam abban a művészellátóban, ahol én is szoktam vásárolni. - Az, hogy örül Lucának, egyértelmű lenne akkor is, ha nem mondaná; olyan közvetlenül és természetes örömmel vigyorog, mintha évek óta várná ezt a találkozást. Alapvetően soha nem lehet meglepetés, ha Keith ajándékot ad valakinek, mert bármiféle ünneptől függetlenül is szereti meglepni a környezetét ilyesmikkel, de Luca még nem kapott tőle semmit, az első alkalmak pedig mindig fontosak.
- Azt hiszem ezzel könnyebb lesz az árnyékolás meg a kontúr. - Az átnyújtott kis készlet hat mágikus ceruzát rejt, melyek át vannak itatva azzal a kivonattal, amik a képeket és a festményeket is "élővé" teszik, általában Keith is ilyeneket használ, praktikus kis holmi.  
- Végre lerajzolhatod nekem a Navinet, ha már nem tudok bemenni. - Teszi hozzá hamiskás vigyorral, ami nem épp azt sejteti, hogy egy Navine-rajzzal a birtokában rögtön feladja majd a reményt, hogy bemenjen a házba. Persze az egyértelmű cinkostársa eddig csak Riri lehetett volna, de ő este már nehezen elérhető.

Mesmesélő
04.03. 22:00 körül

Tegnap plüssökkel álmodott, ma plüssöket fest a káosz folyosóján. Szereti ezt a folyosót, illik hozzá - a falaknak öt perc se kell, hogy tökéletesen idomuljanak az ő festékes meztelen felsőtestéhez. Már megint nem vett pólót, undorító. De egy pirosra színezett, kis eridonos címer-mozaikokkal díszített iskolai talár ott hever a fal tövében a háta mögött, egy tollas kalapos páncél mellett, aki már réges-rég megszokta, hogy Keith folyamatosan feldíszíti őt.
- Háh! - Közli diadalmasan, és nagyot lendít egy szamár csóváló lila farkán. Kissé drága mulatságnak tűnhet arra használni a különleges falfestékeit, amelyből a született kreációk már rögtön a mű befejezte után életre kelnek, hogy kétnaponta kijárjon az iskola különböző pontjaira, de örömittasan vigyorgó, nevetős arca arról árulkodik, hogy nem is tudná szebben elfoglalni magát a minimális Leonie-mentes órákban. Leonie most elaludt, ő meg így is majdnem egy óráig ücsörgött mellette, mielőtt kijött.
- Úgy gondolod te is, hogy elkéne egy kecske? - Kérdi a páncélostól, hátrébb lépve, szakértően vakargatva a lila mókusszőrrel az állát, amitől az természetesen teljesen lila lesz.  
- Ühm...- Lett kecske. Kissé absztrakt módon akkora, mint a szamár patája, de legalább nagyok a szemei. Jó. Jó festmény - pont olyan kaotikus, színes, expresszív mint most Keith. A tíz színű, nagy fejű papagájok a 160 centis plüss-szamár felett repdesnek, a szamár meg egy kicsit meg van zavarodva, mert egy oázisba került, de azért vigyorog. Fent egy felhőn sír egy orrszarvú.
Mikor aztán a fiú piros festékes ujjával megvakarja a piros festékes orrát és megfordul, hogy egyetlen Lellolie-hez menjen (vagy ahhoz a manóhoz, aki egy hajnalban elmesélte neki, mennyire sajnálja, hogy le kell mosnia a festményeit) egy fel nem festett, de pontosan oda illő lényt lát maga felé rohanni.
 Pislogás, kettő is, négy is. Első lehetetlen, de meglepően makacsnak bizonyuló gondolata az, hogy a festők -tanácsának láthatatlan dimenziójából pottyant ide a kis oroszlán, hogy megbüntesse/segítsen neki, amiért kihagyta őt az élénk freskóból, és ezzel -életében először- talán rosszat tett az ecsettel. Már szinte bűntudatos képpel várja, hogy odaérjen hozzá a lény.
- Miért jöttél? - Kérdi barátságosan vigyorogva - már az általános norma szerint barátságosan, saját magához mérve talán inkább óvatosan.

Zordon

- Még többet? - Vágja rá mohón, szélesen vigyorogva, csillogó szemmel, és már fel is kapja a földről a plüssállatot. Jogos a kérdése, hiszen elég végignézni a srácon, hogy rájöjjünk, az ő életéből aztán abszolút nem hiányzik se a vidámság, se az öröm, ellenben persze néhány felesleges aprósággal, mint a házirendre való figyelem, a szorgalom, vagy legalább néhány társadalmi norma.
Ennek tetejében most még egyenesen felszabadultnak látszik, hogy kiderült, a furcsa lény nem a festményt jött kritizálni, ő meg önmagában annyi furcsaságot generál maga körül, hogy Zordon nem is tűnik rendellenesnek - ott van nagyszerű példának Kumagoro, az ugráló rózsaszín bolykupac, például ő is teljesen ártalmatlan. Keith egy percig se haboz, ha arról van szó, hogy meg kell bíznia a puha játékszerben, noha ő maga viszonylag ritkán szokott plüssöket ölelgetni, ismer valakit, aki annál inkább - minél puhább a játék, annál édesebb ajándék.
- Elviszlek az Eridonba és megmutatlak Leonie-nak, imádni fog. Meg Wowbagger is, ő a kutyánk. - Közli vigyorogva és gondosan felülteti a vállára a jószágot, elvégre ha boldogságot oszt, biztos az se fogja zavarni, ha Keith önkényes módon szállítja ide-oda. Azt nem tudja megígérni, hogy Leonie nem tesz-e majd ennél rosszabbat vele, de mókában nem lesz hiány, és a plüss biztos, hogy így is-úgy is boldogságot fog okozni kettejüknek, ez akkor is így lenne, ha nem ez lenne a konkrét célja. Keith úgy okoskodik, hogyha az oroszlán épségben megéli a reggelt, majd átviszi Ririnek (ha ki tudja rángatni Leonie karjaiból).
- Várj. - Közli magával és megpördül a sarkán, hogy visszabaktasson az ottfelejtett köpenyéért és az irdatlanul koszos oldaltáskájáért, ami csak azért színes, mert sokszor csak fent mossa el az ecseteit. Persze közben se hagyja abba a beszélgetést.
- Állati szerencse ám, hogy találkoztunk, nagyon örülök. Különben pontosan mióta vagy beszélő oroszlán?

Zordon

A pakolászás és a beszéd közben az agya félig még mindig a festésen jár, így egyáltalán nem veszi észre Zordon roppant édes próbálkozásait a nyalogatásra - egyszer-kétszer hajolgatás közben megfogja a plüsspopóját, hogy visszatolja a vállára, majd a másikra dobja a köpenyét, így most úgy néz ki -gondolja ő-, mint egy kalóz, vér helyett festékkel, papagáj helyett plüssel, faláb helyett királyi köpennyel amit éppen most bitorolt. A táska a kincsesláda.
- Mindenkinek. - Bólogat sűrűn, hogy még véletlenül se maradjon egy helyben a feje se. Ezek után úgy meglepődik a kisállat követelésén, hogy rosszul mozdul és le is ejti őt.
- Sajnálom, azt hiszem azt nem lehet. -  Felveszi a földről és továbbindul a folyosón, de a válla helyett most már a kócos szőke hajára teszi, ahol talán könnyebb egyensúlyozni.
- Majd Leonie-t megpuszilhatod. - Mondja engesztelésül, miközben kikapar a táskája zsebéből két bon-bont, és feladja az oroszlánnak az egyiket. Egyáltalán nem tanácsos még egy plüssnek se puszilgatnia, ha épp a padlás felé tartanak, még akkor se, ha a plüss fiú. Keith egészen biztos benne, hogy Leonie nem támogatná Zordon közvetlenségét. Ha Zordon megpuszilná, azzal nem okozna boldogságot, így elvesztené a funkcióját, jobb mindenkinek szárazon.  
Befordulnak egy sarkon, Keith köszön egy járőröző prefektusnak és ezúttal 3 másodpercig bírja, hogy néma maradjon, mert ennyi ideig tart lenyelnie a csokit. NNéhány jóleső nyami-hang után tehát megszólal.  
- Mivel nem tudom honnan jöttél, fel kell, hogy készítselek, a padláson a többi plüssállat nem beszél, de még az élő kutya és a nyúl se - szó mi szó, próbálkoztunk már azzal, hogy megtanítsuk őket beszélni, de egyelőre csak egy padlizsánt tudtunk Trillian farka helyére varázsolni. - Magyarázza vigy-vigyorogva, miközben felnyúl, hogy megsimogassa a vad oroszlán puha sörényét.

Krisztián

Hopp sasszé balra kettő, hopp sasszé jobbr kettő, hopp sasszé balra kettő, hopp sasszé jobbra kettő, ugrás pörgés, fordulat!
Gyönyörű érkezés.
Hopp sasszé balra kettő...
Az élet szép. Bájos bolyhos felhőkből áll, meg gyönyörű zöld fűből, kedves emberekből, aranyos gyerekekből. Keith mindig is vidámnak látta az életet, de most mintha cukormázat öntöttek volna őrült kis világára. Miközben táncikálva halad a főutcán a a ribizlis-csokoládés fagyiját nyalogatja, csak úgy lobog utána frissen mosott szőke haja és citromsárga, vékony talárja. Szerencsére volt jó pár ruhadarabja, ami átment a "cukisági" rostán, a taláron kívül ilyen egy kék mesehősös póló és egy narancssárga trapéznadrág, amin jó pár fagyinyom található, mert mikor megszólított embereket mindig nagyon hirtelen állt meg, és amúgy se győzi hova kapkodni vigyorgó fejét; mindenhol csoda vár rá.
- Szervusz pajtás! - Közli kedvesen és barátságosan nevetve, miközben pihegve lecsüccsen egy kisfiú mellé. Furcsa gondolat suhant át a fején, amint meglátta a kisfiút; eszébe jutott a húga, és felbuzgott benne a határtalanul aranyos testvéri szeretet. Jó lenne egy öcs, például egy ilyen kisfiú, mint aki mellette ül. Látott már valaki nála gyönyörűbb gyereket? Keith kis híján az ölébe kapja és megölelgeti, de egyelőre még csak ámulva-gyengéden néz rá.
- Hogy vagy? - Kérdezi lelkesen, és oldalra fordulva gyorsan törökülésbe helyezkedik, hogy szemből csodálhassa a gyermeket, miközben eszi a fagyiját. A gyerekek csodálatosak.
- Ne haragudj, kéred? - Ismeri a szabályt, ami arról szól, hogy minden édességügyben a kisebbeké az előny. Mikor ez eszébe jut, szinte ijedten tolja el magától a fagyit, hogy beletuszkolja a kisfiú kezébe.
- Tessék, vedd el. - Ő maga a másik kezével már a talárja zsebében turkál, hogy előkeresse az erre a napra kicsiny napocska matricákkal díszített pálcáját. Ám még mielőtt ez megtörténik, sok minden előkerül a zsebéből; cukorkák, 2-3 apró plüssfigura, néhány muffinos és cuki figurás bábu, meg egy kis csillám, hátha valakinek szüksége lenne rá az utcán, sose tudni. Ezek mind-mind az ölében landolnak, hogy Keith egy-két ujjával játszhasson a plüss-kutyák aranyos fülecskéjével.
- Invito jégkrém! - Volt ám neki táskája, de lerakta a régi munkahelyén, a cukrászdában, hogy ne kelljen az óriási jégkrémes dobozzal rohangálnia, hiszen megolvadna - most ez száguld kettejük felé két kanállal, amit Keith ugyanúgy a kisfiú felé nyújt, mint imént a fagyit.
- Hogyhogy nem játszol éppen a játszótéren, vagy miért nem a testvéreddel vagy? - Ha neki ilyen testvére lenne, egész nap vele akarna lenni, mint Ririvel. Hiányzik neki Riri.  

Leonie...mondjuk.  

Tata tatta tattata...Egy aranyos hegedűdal jár a fejében egész nap, és mindez rejtély, hogy hogyan, de arra ösztönzi, hogy muffint süssön.
Tatta ttata taatatta. Mosolyognak majd, rak rájuk színes cukorkákat, meg vastag cukormázt.
Tattatatta tatttata - élet! konyha! Imádni fogják az eridonosok. Muszáj lesz vinnie Kahlilnak és a HVH-nak is, amiért ma reggel odaadták neki a szép fényesre suvickolt (azóta festékessé vált) prefektusi jelvényt. Meg persze ott van az a két tanár is, akik ma ki akarták küldeni őt óráról, amiért virágokat varázsolt a talárjukra...Egy muffin mindenkit megvigasztal.
És igen, Keith állapota súlyosbodik. Mit ad Isten, ma már nem is citrom-narancssárga kombinációt visel, hanem egy iszonytatóan édes kiskutyával díszített inget, szabadon lévő mellkasára pedig egy festett tulipán kerül. Az új jelvénye nincs itt, valószínűleg elhagyta a padláson.
Miután belépett a konyhába és néhány kedves lány manót megtáncoltatva eljutott a pultig, rögtön el is kezdi a hozzávalók összegyűjtését. Korábban kétszer-háromszor már főzött itt Leonie-val, úgyhogy a manók maximum meghökkennek, amiért ma a szokásosnál is furcsább, de nem kérdeznek rá terveire. Persze ha így lenne, Keith biztos, hogy boldogan mesélne nekik a muffin csodálatos erejéről, az imádott tanárairól és arról a rengeteg eridonosról, akiket legszívesebben egyenként ölelne meg, hogy kifejezze, mennyire szereti őket.
- Mit sütsz, kis szűcs...- Motyogja nevetve, lisztes orral, noha a lisztet még ki se bontotta, miközben nagy lelkesedéssel törni kezdi a tojásokat a hatalmas fém tálkába, ami az érintésére citromsárgává változott. Az elmúlt néhány napban még kevésbé tartja kontroll alatt az erejét, mint a fertőzése előtt.

Leonieszerűség

A tálka fölé hajolva éppen a napocskás matricával ellátott pálcája hegyével igyekszik kiszedni a tálba került apró tojáshéjakat, mikor egy artikulálatlan állati ordítást hall maga mögül.
Felegyenesedve ártatlan érdeklődéssel fordul az új jövevény felé, de nem sok ideje van nézelődni, mert rögtön összeroskad egy nála nagyobb test súlya alatt - pontosabban majdnem összeroskad, mert a pultnak dőlve az utolsó pillanatban valahogy sikerül elkerülni azt, hogy rögtön a földön fetrengjenek.
- Vigyázz...a tulipán...- Nyögi elhalóan a vész pillanataiban is csak a kis festményére gondolva. Nem látszik rajta, hogy rossz néven vette volna az ismeretlen fiú barátságos közeledését, az utolsó pillanatban még vissza is öleli, bár tőle szokatlan módon nem kezd el rögtön beszélni, vigyorgás helyett pedig csak pislogva masszírozza a nyakát, amibe az imént szokatlan erővel martak bele. A gesztusok, a beszéd, a vörös haj emlegetése, meg a barátság, meg minden, eléri, hogy Keith második reakciója se a boldog ugrálás legyen, a szépségre vonatkozó kérdésre pedig tisztán látszik, hogy felszökik a bal szemöldöke. Nem reagál a tál feldöntésére, noha az elérve a pult szélét ráfolyik a trapéznadrágjára, nem rohan rögtön oda, mikor a fiú elsírja magát, helyette vet egy méltánytalanul hosszú, fürkésző pillantást a hosszú sötét hajtól egészen a lóbáló lábakig, és vissza.
- Öhh...- Korai volt a próbálkozás, mert az agya még nem töltött be, viszont most már a száját se csukja vissza.
- Hmmmmmmmmmm. Leonie? - Ez élete legdiszkrétebben feltett kérdése, ami azért nagy szó, mert máskor nevetve kérdez rá arra is, ha valakinek életre szólóan megátkozták a testvérét.
- Leonie! - Mintha csak most jött volt rá, jól ugrik egy nagyot, és oda is szökken a fiúhoz...lányhoz...hozzá, aki a pulton ülve sírdogál. Mert aki a pulton ülve sírdogál, az nem lehet más, mint Leonie. Hülye volt, hogy nem ismerte meg rögtön.
- Most te látsz át az én fejem felett! - Közli az örvendetes hírt, mert ez az első ami eszébe jut, miközben előszed egy mesefigurás zsebkendőt a nadrágja zsebéből, a másik felé nyújtja, majd valamiféle ismeretlen belső késztetés hatására megöleli őt. Nem baj, hogy Leonie a pulton ülve meglehetősen látványosan magasabb nála, így az ölelés talán nem hat olyan vigasztalóan, mint általában. Keskeny hát helyett erős testalkatot érez a keze alatt, a vörös lobonc helyett pedig fekete fürtöket.
- Megváltoztál. - Nahát. Igen, talán mások nem vették észre, de Keith-t, Keith-t, aki ennyi időt tölt Leonie-val, még az ilyen apró változások se kerülhetik el a figyelmét.
- És nem, nincs szakállad. De nézd! - Ekkor ő hajtja fel a fejét, hogy Leonie megtapizhassa az állán és az állkapcsán újonnan előbújt szőke szőrszálakat. Aztán felnevet, bár ő se egészen érti, miért.
- Látod? Ma reggel már ott voltak. Mondd csak, eddig is képes voltál alakváltozásra? Ugye, igazából lány vagy? Csak mert...- Nem fejezi be a mondatot, helyette zavartan lehajol a leborult tálért és felemeli. A manók időközben eltakarították a kiömlött hozzávalókat, és most már csak messziről figyelik a furcsa párost.
- Csak mert elég férfias vagy, és akkor többé nem emelgetlek át a küszöbön. - Mondja végül elvigyorodva, és újra törni kezdi a tojásokat. Bár ez alapvetően megmagyarázná, hogy miért hordta mindig Keith ruháit, azért sok egyéb, zavarba ejtő kérdést is feltenne a kapcsolatukat (a jó barátságukat) illetően - Keithnek most épp nem jutnak eszébe ezek a kérdések egyrészt, mert Leonie-ra pillantva így is-úgy is egy szeretett embert lát, másrészt pedig jobban leköti a figyelmét, hogy Kahlil kék, vagy rózsaszín cukormáznak örülne-e jobban, de azért valahol mélyen ott motoszkálnak benne.
- Muffint sütök. Segítesz? - És megszokás diktálta mozdulattal jól összecukrozza Leonie nóziját.

Lenoel
-cukikórral megfertőződve-

Úgy néz ki a pár perces sokk után megint helyreállt közöttük a sajátos harmónia. Keith megnyugszik, Leonie megnyugszik, és minden sokkal szebb és jobb - úgy viselkednek, mint bármikor máskor, csak épp ez még abszurdabb, mint általában. Ennek ellenére Keith nem bírja visszafogni magát és prüszkölve felnevet, amikor Leonie újdonsült mély basszusával fennhangon kijelenti a nemi hovatartozását, amikor pedig lecsúszik a pultról és vörös arccal félbevág egy mondatot, Keith is krákogni kezd, és olyan indiszkrét pillantást vet Leonie nem-leonie testére, hogy azért az eredeti tulajdonosa egészen biztos, hogy behúzna neki egyet.
Hopp a tojás, a kakaó, cukor, liszt, meg ami kell. Kettejük közül, megszokott módon jobbára Keith dolgozik, bár meg kell hagyni, a sütés-főzés-jelleg is ad némi érdekes ferdítést a külső megjelenésüknek.
- Hát persze! Vagyis... - Látszik rajta a pillanatnyi elbizonytalanodás, miközben kétségbeesett arccal rápillant barátjára. Érdekes így egymás mellett állni, hogy szinte szemmagasságban vannak egymással. Leonie nagyjából öt centivel nőtt túl Keiht-t, nagyobb lett és valószínűleg nincs már olyan jó illata, de akkor is Leonie. Hiába, Keith nem tud ellenállni ennek a reménykedő, cukormázas arcnak.
- Akkor is mellettem aludhatnál, ha nyálkás csigává változnál. - Jelenti ki határozottan és el is vigyorodik, miközben hagyja, hogy Leonie közelebb lépve díszíteni kezdje a haját. Ruhájuk van elég, majd maximum éjszaka nem Keith fogja átvetni a karját Leonie vállán.
- Ühm...szóval ez egy átok? Akkor el kell múlnia. Különben ismerős vagy így, ez valaki más teste? Mi történt pontosan, Leonie? - Különös, hogy a "miért váltottál nemet" kérdés csak most kerül elő, és most se úgy, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a jelenlegi helyzetben. Keith kérdezés közben dalolászik és fütyül, aztán pedig kinyújtott nyelvvel koncentrál, hogy a megfelelő tésztamennyiséget töltse a pici muffinformákba. Fontos, hogy finom sütiket adjon a barátainak, hogy Leonie mostantól férfi, az maximum néhány dolgot módosít....
- Bepisilni? - Kérdezi szórakozottan kuncogva, miközben berakja a sütőbe az első adag muffint.
- Ja, hogy úgy...- Persze rögtön rájön a dolog problematikájára, amint megfordul és újra szembetalálja magát a sután tébláboló Leonieval.
- Ööhhm...szeretnéd, hogy esetleg...Megmutassam? - Mert egy igaz barátnak mindent meg kell tennie a másikért.
- Mármint nem úgy...csak, hogy hogyan működik...mármint mit kell csinálni. Használni. Érted. - Sose beszélt még ilyesmiről a lánnyal, rendben, egy lánnyal se, és most se lenne kellemesebb, ha Keith nem látna mindenhol mindent ölelgetni-és szeretgetni valónak, hiába vesszük úgy, hogy most bizonyos szempontból sokkal jobban hasonlítanak egymásra.
- Jaj, gyere ide.... - Nagy ölelés. A két jó barát, a tulipános szőke, meg a sírós szemű fekete.
- Invito ruhák! - Közli ölelés közben a pálcájával, mert hirtelen eszébe jutott, hogy tudná még boldogabbá tenni Leoniet. Azt szeretné, ha a lány ugrálna és szökdécselne, mert az olyan édes, hogy nagyon.
Mire végeznek az öleléssel, persze meg is érkeznek az idehívott ruhák - Keith legrikítóbb, legaranyosabb, legfeltűnőbb nadrágjai, ingei, talárjai.

Leonie
cukikórosan


Kacagva nézi Leonie reakcióját - Keith számára most semmilyen téma nem lehet olyan kínos, amire ne kerülne rá a "bájosaranyos" cédula.
- Igen, azt hiszem kénytelen leszel hozzáérni...Ha nem haragszol, én azért mégse csinálnám meg helyetted. - Ezt azért mégiscsak jobb leszögezni, mintha egy, a kelleténél vadabbra sikerült lebegtetőbűbáj miatt kiesne az irányítás Leonie kezei közül.
- Majd szerzünk neked valami gumikesztyűt...tudom, hogy undorító, de rögtön belejössz majd. - Mondja végül komolykodva, együttérzően pislogva barátja felé, miközben háttal nekidől az asztalnak, két kezével pedig a pult szélét kezdi piszkálni. A hirtelen beiktatott ölelés után is ebbe a pozícióba tér majd vissza, és összehúzott szemöldökkel nagy töprengésében hol Leoniet nézi öltözködés közben, hol pedig a mellkasára festett szép tulipán körvonalain húzogatja hosszú mutatóujját.
- Azért örülök, hogy nem fojtott meg. - Mondja egyszerűen pár perc hallgatás után, mikor felpillant az épp nadrágot húzó lányra. Egy pillanatra ugyan úgy tűnt, hogy ez az információ kibillentette a friss világnézetéből, ami néhány napja aranyos apróságokkal és szeretettel pumpálja a vérét, de végül újra felkúszik arcára jellegzetes vigyora, ő meg beletúr szőke hajába.
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszakapjátok a saját testeteket, a Bagolykőn még soha semmilyen varázslat nem volt maradandó hatású. - Motyogja immár ismét a földet fixírozva, félig azon agyalva, elég lesz-e, ha csak az eridonosoknak készít muffint, és csak akkor pillant fel kicsinosodott barátjára, mikor az esetlenül lóbálva végtagjait odaáll elé egészen közel. Keith most kivételesen nincs kihúzva, Leonie meg magasabb is nála néhány centivel, úgyhogy a fejét alig feljebb billentve néz bele az ismerős-ismeretlen szempárba.
- Nem fogsz fiú maradni. - Ismétli megnyugtatóan vigyorogva, de mivel úgy érzi, ez még mindig nem elég meggyőző, feljebb nyújtózkodva ad Leonie-nak egy eszkimópuszit - ezt olyan ritkán csinálják, hogy ha mégis, az mindig nagyon különleges hangulatot teremt. Persze erre azóta nem került sor, hogy Keith találkozott a fertőző plüssel, úgyhogy most, engedve a több napja körülötte kószáló kísértésnek, a nózik ártatlan összebirizgálása után még nyom egy ráadás puszit Noel Leonie orrára.



// Megfertőződtél.   //

Leonie
cukikórosan

Van két különös pillanat a puszi után; az első, amikor egy szívdobbanásnyi ideig olyan furcsán néznek egymásra, a második, mikor Leonie elvörösödve elfordul, és hasonló történik Keithszel is, bár az ő árnyalatnyi kis édes-bájos pirulása talán sok tekintetben különbözik barátjáétól. Elég megfoghatatlan helyzet, hogy mégis egyszerre látja maga előtt Leoniet és Noelt, miközben hiába próbálna az agya néha egy cseppnyi ideig gondolkozni, már csak azért, hogy kiigazodjon abban a kaotikus halmazban, ami a fejében van; nem megy. Minden rózsaszín és bolyhos, pont, ő jelenleg ennyit tud felfogni a világból. Azért jó lenne minél közelebb létezni Leonie mellett.
- Jó is, hogy mondod, elméletileg nem kell több idő nekik 10-15 percnél. - Feleli felhagyva az ismételt görnyedős padló-fixírozással, miközben nevetve ellöki magát a pulttól, és odalépked a sütőhöz.
- Majd hagyunk itt nekik. - Készségesen beleegyezik, micsoda remek ötlet! Eszébe se jutott megjutalmazni a manókat, pedig tényleg megérdemlik. Hányszor, de hányszor kellett takarítani utána...Ezen tűnődve futólag szét is néz az üres helyiségben, de láthatóan nem foglalkoztatja túlzottan a manók távolléte, mert felvéve egy tulipános sütőkesztyűt (hogy passzoljon a mellkasához) inkább a muffinokat emeli ki a sütőből.
- Még szép, megkóstolhatod, és díszíteni is segíthetsz, szükségem van a kreativitásodra. - Válaszolja újra nevetgélve, majd büszkén Leonie felé mutatja a szépséges barna muffinokat, mielőtt elkezdené kiemelgetni őket a tartóból, hogy azt gyorsan újratölthesse a kétféle tésztájával. A cukormáz, az olvasztott étcsoki, a csokigyöngyöcskék és egyéb díszítő kiegészítők természetesen már rég ott nyújtózkodnak az asztalon csak arra várva, hogy végre rájuk kerüljön a sor.
- Mondtam már, hogy különben mázlid van ennek a fiúnak a testével? Elég rossz lenne, ha nem is tudom, valaki olyat kaptál volna, akire nem jók a ruháim. - Kérdezi futólag megpaskolva Leonie lábát, miközben újra utat tör magának a készen lévő muffinok felé.
- Ja igen, és ma reggel prefektus lettem. - Teszi hozzá mintegy mellékesen, de azért bőszen vigyorogva - ám először, nyilván egy ördögien kitervelt ötlet alapján, időt se hagy a reakcióra, mert egy sebtiben elkészített csokimázas-piros cukorkás (a cukorkák mosolyognak) muffinnal nyomban Leonie előtt terem, és bedugja a szájába a felét. A biztonság kedvéért azért ott marad, már nem azért, mert reméli, hogy Leonie telibe köpi, hanem, hogy ő adhassa neki az ízletes falatokat.
- Muffinsütés után elmegyek Ririhez, tegnap vettem neki egy új plüsst, mert olyan szomorú volt, hogy Toby elveszett...- Keith búslakodó arcán pontosan látszik, mennyire szomorú is az, ha valaki elveszíti a plüss zsiráfját.
- Elkísérsz? Jó lenne, különben se voltam már vele egy hete. Este pedig Lucával készültünk járőrözni, de ő biztos nagyon fáradt lesz, mi lenne, ha helyette eljönnél velem te? Festhetnénk húsvéti mintákat az ablakokra. - Járőrözésen, igen. Keith prefektus, igen. Egészen biztos benne, hogy Leonie nem mond nemet a játékra hívó ártatlan vigyorának, amivel azután néz rá, hogy a beszéd végén kijátszotta magát az eddig ismeretlen sötétbarna tincsekkel.
- Finom? - Teszi hozzá kíváncsian pislogva, miközben hátrébb lépve újra díszíteni kezdi a muffinokat. Most hirtelen minden helyreállt, minden csodás.

Lencsi, Gryllus, Ben

Mestermű. Fűszeres ízvilág. A bors, petrezselyem, babérlevél, vöröshagyma, paprika, oregánó, rozmaring és az olaj szédítő, izgalmas keveréke. Pulyka és csirkemell apróra vágva, kellemesen pirosra sütve. Lágyan vágható, puha fehérhús. Mmmmmm...Paradicsomos, salátás, hagymás, mozzarellás, ananászos, uborkás saláta. Tzaziki. Ahw. Ropogós sültkrumpli és piták. Ahwmmmhhmmm.
Gyros házilag.
A gyrosnak hagyománya van, a gyros bármikor jó. Ínycsiklandó. Gondos, gyors elkészítéséhez Keith még a festékes kezeit is megmossa, és az adagok összeállításához még a haját is hátratúrja, olyannyira nagyon, de nagyon koncentrál a tökéletes kivitelezésre. Sütés közben rak még hozzá egy kis borsot, a krumplihoz kis sót. Az olaj oliva, extraszűz.
Sokat csinál, mert Leonie mindig megpróbálja megenni az ő részét is, aminek a vége rendszerint, hogy mozdulni se tud, olyannyira teletömi magát, de persze másnak is ígérte, hogy hagy az eridonos konyhában (amit már Leonie remélhetőleg a saját maga teletömése után lát meg, különben nagy a valószínűsége, hogy azt is eltünteti). Persze ő és az ő elsőként elkészített extrahúsos gyrosa leginkább édes magányra vágyik; ez az az öt perc, mikor Keith maradéktalanul kiélvezheti gasztronómiai remekelését, mikor magának nyammogva és nyummogva megveregetheti a vállát, kezdetben izgatottan nekiesve, jó alaposan megrágva, néha aprólékosan szétszedve a darabokat, hogy egészben s külön-külön is élvezhesse őket, a tökéletes boldogságban úszva teletömött pofazacskókkal, hogy a végén már nyögni-nyelni nem tudván hátradőlhessen valami puha fűben, amikor már csak a tzazikibe mártogatott hüvelykujját nyalogatja boldogan...De szörnyű sors, ezt kiélvezni mégsem tudja teljesen, mert a réten, mikor már épp az utolsó szakaszba ér, mennyországába idegen tolakszik; egy Zénó névre hallgató kis elsős.
Zénó, miután nagy sietve előadta zavaros történetét valami szertárról, egy erőszakos barna hajú negyedikesről, Leonie-ról meg arról, hogyan követte Keith nyomát egészen idáig az Eridonból, ahol azt mondták, hogy épp most lépett le valami irdatlan nagy tányérral, boldog gyermeki mosollyal, gyorsan közli is Keith-szel, hogy többé nem vállalkozik küldönci feladatokra - nem neki való furcsa utasításokat vinni mindenféle furcsa szerzeteknek.

Keith igen nagy s saját véleménye szerint díjat érdemlő erőfeszítéseket tesz, hogy lerángassa szellemét és gyomrát az imént megnyíló végeláthatatlan gyrosparadicsomból, de mindezt csak azért teszi, mert Zénó viszonylag a történet elején kiejtette Leonie nevét. Leonie ügyei, annak ellenére, hogy már számtalanszor, megszámlálhatatlanul sokszor meggátolták őt a gyros-katarzis elérésben, mindig elsődleges figyelemben részesülnek; természetes, hogy most se halogatja az indulást, s eszébe se jut, hogy esetleg Sárkánytanon lenne a helye.  Tanul ő egyáltalán olyat? Itt van egyáltalán az iskolában? Az épület most csak a Szertárból áll, ahol a vörös lobonc randalírozik.
Biztos megint megpróbálta gyeppé változtatni a köveket és minden csupa sár meg kosz lett, és el kell játszanunk, hogy ő a prefektus, én meg utána viszem a jelvényét. Gondolja ímhol Keith naivan, de nézzük el neki; tele a hasa.

- Annabell, szia! - Közli jó hangosan már a folyosó közepén - kicsi rá az esély, hogy Leonie a szertárból pontosan meghallotta mit kiáltott, de talán megismerte a hangját, Keith pedig éppen nagyon vigyorog festékes haját menet közben újra összeborzolva, mert Gryllus-al, hiába évfolyamtársa, ezidáig nem beszélt sokat, s most úgy néz ki, végre lehetősége adódik.
- Mi a helyzet? Épp tegnap beszélgettem pár szót rólad a nővéreddel, valami olyasmit mondott, hogy sehogy se tud téged rávenni valami esszé megírására...Zénó rólad beszélt, amikor az agresszív barnát emlegette? Tudsz valamit Leonie-ről? - Milyen ártatlanul, nyugodtan mosolyog...milyen ártatlanul, nyugodtan nyúl a kilincshez...
- Miért van zárva a szertár?

Annabell, Lencsi, Benjamin

Azonnal gyorsabban kezd verni a szíve, mikor meghallja Leonie féktelen ordibálását, de az ajtó ezután se akar engedni, hiába ráncigálja holmi pótcselekvésként; fél füllel hallgatja a rágalmakat, miközben már az ajtó túloldaláról elkezd átragadni rá a barátja feszültsége.
- NEM IS SZERETED A SÁRGADINNYÉS SÜTEMÉNY HÉJÁT! - Kiáltja, miközben bent hatalmas reccsenések, roppanások és puffanások jelzik lakótársa útját. Luca nevére prüszköl egyet, jelezve, mennyire idejétmúlt téma került le újra a polcról, de leginkább most az idegesíti, hogy az ajtó makacsul tartja magát. Azt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy minden jel szerint van még valaki az elbarikádozott szertárban, de hiszen ez nem is fontos a sok szörnyűség mellett, amit Leonie kiordibál az ajtón, mert azok visszhangzanak a fejében, nem az, hogy túszul ejtett valakit.
- Leonie! - Azért ebben a panaszos felszólalásban se lehet figyelmen kívül hagyni Keith hangjából sugárzó sértettséget. Szóval Ben szebben fest nála?
- Micsoda, mit beszélsz?- Olyan hévvel fordul oda Annabellhez, mintha teljesen elfelejtette volna a lány jelenlétét - talán így is van. Egy pillanatig összehúzott szemöldökkel, morcogva veszi tudomásul a helyzetet, ami csak most vált teljesen világossá a számára, majd anélkül, hogy bármin alaposabban elgondolkozna azon kívül, hogy Leonie mással akar lakni, azonnal félreáll a robbantási kísérlet útjából. Közben azért ő is előveszi a pálcáját és hátrakeni az arcába hulló szőke tincseket.
Az ajtó teljesen és tökéletesen szétrobban, még Keith-nek is le kell guggolnia, hogy ne csapódjon frontálisan az arcába egy darab. Aztán meg se várva Annabellt elfut mellette, be egyenesen a portól átláthatatlanná vált szertárba - csak a két növekvő tüzet látja, meg Ben ájult alakjának a körvonalát maga előtt. Ben állapota hidegen hagyja. A tűz is.
- Láttam, hogy tegnap odaadtad egy navines fiúnak áfonyát, pedig tudod, hogy imádom! Jól vagy? - Gyorsan felállította magában a fontossági sorrendet. Mindazonáltal a kérdést már olyan kedvesen és aggódva mondja, főleg a méltán felháborító áfonya-ügy kontrasztjában, hogy az már zavarba ejtő.
- Leonie, normális vagy te? - Kérdezi csevegő hangon, önkéntelenül bujkáló kis mosollyal, miközben ide-oda forgolódik, keresve barátja alakját, és mivel már ismeri őt, a pálcáját is készenlétben tartja, hátha a későbbiekben szükségesnek tűnhet majd egy pajzsbűbáj magára, Annabellre (ami külön bonyodalom, hogy ő nem Luca), vagy Leonie-ra magára. A lány egészségi állapotának kérdése egy pillanatra félresöpörte benne a sértettségét, ami a felé irányuló bizalmatlanságból fakad (meg abból, hogy Leonie szerint van, akivel jobban érezné magát), de azért senki nem mondaná el róla, hogy most már kész békésen és ésszel kezelni a helyzetet. Felfordulás, káosz körülöttük, meg bennük is.
- Ha akarod, add csak vissza az összes képet, majd úgyis készítenek neked másikat! Ben biztos a palacsintát is jobban csinálja! És mondd el neki a jelszót, csak azért, mert Luca nekem elárulta a navineset, mikor megrajzoltuk a cikesz-mintát a tetoválására! Miért kellett leütnöd, miért nem szöktetek el valahová?!

Leonie, Annabell, Ben

Nem lép hátra, mikor Leonie elindul felé a maga "most ezekkel a fadarabokkal elvágom a torkod" stílusában, de azért félrehajol, ha véletlenül túl közel repül el mellette néhány holmi. És mi mást tehetne, ha nem védekezne, ha máshogy nem, hát szavakkal, hiszen ha Leonie ilyen ideges, ő is ritkán tudja megőrizni a hidegvérét - mindenesetre pajtija következő mozdulatát igazán övön aluli ütésnek érzi, látványosan le is fagy egy pillanatra, mikor ő a vörös haj takarásában valahová, nem tudni hová, puszit ad Bennek. Ezek után Keith részéről akár bent is éghetnek a szertárban, ami egyébként egyre lehetségesebb kimenetelnek tűnik; körülöttük, mögöttük a régi faládák és pergamenek úgy terjesztik a tüzet egymás között, mint a diákok a pletykát, ha megtudják, hogy egy tanár kikezdett egy diákkal.
- Nem lehet ő az egyetlen barátod! - Közli -kiáltja- feldúltan, miközben hátat fordít Leonie-nak és tesz néhány lépést előre. Közben megszokásból, ösztönből lendít egyet pálcás karjával, ledöntve ezzel az Annabell mellett álló polcot is, de mikor újra szembefordul a többiekkel, már leereszti a karját - mint utóbb kiderül, botor módon. Leonie bűbája telibe kapja a mellkasát, aminek erejétől Keith nekilökődik egy polcnak - és ezzel egy időben indul el valami furcsa, idegen szél, vagy talán energiahullám a többiek felé, felkavarva a port, a szőrt a hátukon, tovább gerjesztve a tüzet, mely most már néhol tényleg ijesztő magasságokba csap, és eloltva azt a picike hagyományos lámpát, ami eddig a fejük felett himbálózott, mint s józanság utolsó támaszpontja. Hogy ezután pontosan mi történik, arról Keith-nek fogalma sincs, talán mert most minden valahogy belőle fakad; ő jó ideig nem érzékel mást, csak azt a feldolgozhatatlan mennyiségű zavaros, egymásnak tökéletesen ellentmondó érzelmet, amit Leonie átültetett belé, és amit nem hogy különválasztani, de megnevezni se tudna igazán - még gondolkodni sincs rá ideje, a lelkébe helyezett tökéletes káosz átveszi felette az irányítást.
Egy ideig még talpon van, fejét fogva előretántorog néhány lépést, nehéz lenne leírni, milyen az, ha az embernek úgy túlcsordul a lelke, hogy aztán attól robban szét. Jól láthatóan remeg az egész fiú, utoljára még azt gondolja, hogy ebből nagy baj lesz, és ez a gondolat mindenre jó, csak arra nem, hogy megnyugodjon tőle. Jobb híján kiáltana egyet, kérdésnek szánva, de csak egy polcsor dől magába minden magyarázat nélkül. Mikor felemeli a kezét, hogy megtámaszkodjon a mellette sejtett falban, egy csapat régi könyv, játék és órai eszköz emelkedik a magasba vele a régi dobozokból kigurulva, amik aztán keringőzni kezdenek, míg valamennyien bele nem zuhannak a tűzbe.  
- Akkor se lehet Ben! - Eztán a hörgés és a morgás furcsa keverékét hallatja, mire megreccsen valami ismeretlen dolog a falban. Csövek?
Keith nincs jelen, de szédül, fáj, fáj, fáj a feje, hiába próbálna ránézni a többiekre, ők is látják a ködös tekintetéből, hogy maximum foltokat lát.  
Harag, düh, szeretet. Harag önmaga felé, harag Leonie-ra, mindenkire, tehetetlen düh, szeretet, melyet nem lehet kezelni. Elrepül előttük egy szekrény, elzárja a kijáratot.
- Kell, kell! - Hadarja mindenféle artikuláció nélkül, homlokkal a falnak dőlve tűri a testét beterítő zsibbadást, miközben ágyútüzelésként elindul egy doboznyi bájitalos fiola feléjük; eltalálnak mindenkit, mindent, és ahol célt érnek, ott felrobbannak, valami fájdalmas, savas kis löttyöt eresztve magukból.
Félelem, féltékenység, magány. Félelem az emberektől, az emberek nélküliségtől, féltékeny a jobbakra, a magány összenyom.
Szépen egyenletesen feltörik alattuk a padló, végig, miközben Leonie furcsa dolgot tapasztal; olyan, mintha egy láthatatlan ember túrna bele a hajába, és emelné fel azt a levegőbe, majd tépni, húzni kezdené azt - persze ez még mindig jobb, mint Ben helyzete, aki bármerre is fordulna, mindig azt látja, hogy valami kemény tárgy igyekszik fejbe vágni - közben Keith is mintha akaratlanul lengetné a karjait ide-oda, groteszk és ijesztő módon hol hosszabb, hol rövidebb hajjal, hol sima, hol borostás arccal.
- Csak a tökéletes. - Közli rekedten a nagyvilággal, aztán hátát a hideg falnak döntve, melyről egyszerre az egész szobában kezd omlani a vakolat, egyszerűen lerogy a földre, mintha az összes életet kifelé kezdené pumpálni, izzik körülötte a levegő, arcáról meg csorog a lázas veríték, meg a könny. Annabell ruhája elszakad, a játékok felettük ütemesen verni kezdik magukat a falba, furcsa alapritmust adva a tűz ropogásának.
- Báhh...- Tesz egy olyan mozdulatot, mintha hányni készülne, ám végül csak négykézláb ereszkedik és magához reptet egy széthasított kartont, meg egy festéket, isten tudja melyik eldugott polcról, majd pacsmagolni kezd a lapon - Leonie ehhez hasonlót láthatott már, mikor alvajáró módjára felkelt éjszaka, de most képtelen kifejezni bármilyen összefüggő gondolatot egyrészt, mert vadul remeg a keze, másrészt pedig, mert nincs benne egy konkrét vezető érzés, ami támasza lehetne, így csak összekeni magát, s bármily meglepő, ahol ő összekeni magát, ott lesz festékes a tőle méterekre álló Leonie is.
Hőség van, oxigén nincs, félelem van, a magára hagyott, ketrecbe zárt állaté, de megváltás nincs, mert hülyeség, hülyeség. Újra megreccsen valami a falban.

Leonie, Annabell, Ben


Tűz - hatalmas füst, légszomj. Villanások, sikolyok. Kántálják a nevét...Leonie itt van. Valaki eltalálja - aztán kiszáll belőle az átok, Keith pedig megint csak Keith, egy meglehetősen meghökkent Keith, térdelve, félig a föld felé hajolva, egy olyan helyzetben, amiben az ember sok mindent szeretne, csak megfagyni és mozdulatlanul tűrni mi lesz, éppen nem. Az átok megszűnése persze azt is jelenti, hogy az utolsó polc nem omlik magába, hogy a csövek abbahagyják a recsegést, hogy a padló se törik tovább s hogy az összes játék, óra, eszköz, mely eddig a fejük felett lebegett, most rájuk esik. Most, hogy magánál van, nem azt jelenti, hogy ura lenne varázserejének, de lényegesen könnyebb mindenkinek a létezés, hogy átokmentes lett. Kiáltaná Leonie nevét, hogy hol van, menjen el, de még most se tud megszólalni, aztán erőszakos rántást érez - a háta mögé nézni nem tud - ordítást hall, majd bukkan fel, hogy megölelje, megnyugtató.  
Kiérve a hurcolás után - ami nem egy horzsolást és vágást okoz sóbálvánnyá merevedett térdén - a többiekkel ellentétben neki továbbra is fennáll egy lényegi probléma; nem tud köhögni, pedig a tüdejét ő is jócskán teleszívta füsttel. Így hát csak tehetetlenül próbálja szétfeszíteni Annabell varázslatát, míg a lány segítségért kiáltozik, Leonie pedig előtte tipródik. A szenvedést azután a barátja váratlan, meghökkentő, lehengerlő, újszerű, meseszerű, értelmetlen, örömteli, régen várt, meg valahogy mégis természetes gesztusa szakítja meg - ám a gyors szájpuszit Keith kénytelen ugyanolyan fapofával tűrni, mint eddig minden mást, habár szíve szerint elkerekedett szemmel dobna egy hátast itt a földön térdelve. Ezek után egyáltalán nem hibáztatja Leonie-t, amiért türelmét vesztve egy kissé agresszívabb megoldást talál, de hiába próbálja telepatikusan a tudtára adni, hogy a ráncigálásból maximum esés és agyrázkódás lesz, kitágult szemű pajtija (most már feltűnik neki) csak nagy sokára találja meg a megoldást. Keith addigra már jócskán tele van szórva virággal, és valószínűleg roppant könnyű fogást találni rajta (mármint ugye a ruháján, a markolássegítő bűbáj miatt), míg végre esélye nyílik a szabad mozgásra. Vajon mi más lehetne az első dolog, amit tesz most, hogy Leonie megcsókolta? Először is négykézláb ereszkedve kiköhögi a tüdejét, olyan hangon, mintha minimum 30 évet töltött volna el a szertárban aktív láncdohányosként éldegélve - innen nézve szerencse, hogy nem pont akkor múlt el a sóbálványátok, mikor a puszit kapta, különben tényleg nem tudnának sehogy pozitívan kijönni ebből az emberrablós helyzetből.
- Ne haragudj, hogy nem hoztalak át a küszöbön. - Mondja esetlenül köhécselve, miközben kissé méltóbb helyzetbe pofozva magát feláll, és Leonie-ra néz. Néz, néz, ott a káosz kellős közepén állva, majd felnevet. Sok puszi az ajkakra, puszi az arcra, orra, homlokra, hajra, megint a szájra és újra visszatérve, nagy vigyor, nagy, lelkes, kölyökölelés, fel is kapja egy pillanatra. Most barátja bűbája nélkül is túl van telítve érzésekkel, csak kissé más fajtákkal. Leonie vállát félig pajtin, félig bújósan átkarolva néz aztán újra szét maguk körül - a szertár lángokban, dől a füst, Annabell kétségek között, Ben alig él, a többiek körülöttük tátognak, valaki elrohant segítségért, néhányan meg locsolóbűbájokkal bombázzák a szertárt. Azután végignéz Leonien - szakadt ruha, tépett haj, csupa festék, korom, vágások, a savas mérgektől sebek. Önmagán is nagyjából ezeket tapasztalja - csak kár, hogy alig emlékszik rá, mi történt odabent.
- Ühhhhhm.... - Vonja le a következtetést, aztán újra végignéz a társaságon.
- Annabell, ha felkísérjük Bent a gyengélkedőre, nincs kedved eljönni velünk turmixot inni? - Kérdezi életvidám hangon, olyan arccal, mint akinek a világon semmi gondja nincs, egyrészt, mert borzasztó nagy kedve lett egy turmixra, másrészt pedig jó ötletnek tűnik lelépni, még mielőtt ideér egy tanár. A szertár most már teljesen mindegy, milyen állapotban van, elvégre kibékültek Leonie-val - és ez a hozzáállás olyan szemtelen módon tükröződik Keith vigyorán, ami egyáltalán, tényleg semmi jót nem ígér a jövőre nézve.

Merse úrnak
2014. augusztus másodika. délután fél négy.

Keith szombat délután hazafelé sétál a Szendrei család fürdőszobájából. Eeegen. A több hetes munka lassan-lassan befejeződik, elkészül a festménye a fürdőszobába, és ez sokkal kevesebb örömöt okoz neki, mint általában; Riri beköltözésekor tett ígéretét maradéktalanul valóra váltva egy percig se hagyja, hogy Keith unatkozzon festés közben. Ha szünetet tart, készít neki egy mindig túl cukros, vagy túl citromos limonádét, munka közben felolvasást tart neki, vagy néha, nem túl feltűnő helyeken maga is megpróbálkozik egy-két rózsa szálával - a kád mögé titokban még a kézlenyomata is felkerült. A munka vége tehát csak azt fogja jelenteni, hogy véget érnek a kis unokatestvérével töltött vidám órák, mivelhogy nem kell többé vigyáznia rá - és ez semmiképp nem töltheti el örömmel Keith-t.
Sittysürütty. Persze azért nehéz rosszkedvűnek lenni, ha gyönyörűen süt a Nap, s ha nedves a föld, a fű, amin mezítláb halad (a cipőjét véletlenül Védáéknál felejtette). Éppen ezért kanyarodik el a játszótér fele, mivelhogy erre több a füves terület, s az anyukák/apukák már amúgy is kezdik megszokni színes ingeit, mely alá nem vesz pólót, festékes arcát, mellkasát, hasát, trapéznadrágját, meg a sok egyéb kiegészítőt a pecsétgyűrűtől kezdve a farzsebéből kiálló ecsetekig, melyekből igen ritkán és csak igen keveset hagy a Szendrei házban, mert folyamatosan szüksége van rájuk.
Néhány gyerek nevetve köszön neki és ő visszanevet rájuk - leginkább olyanok, akikkel akkor találkozott, mikor Ririért ment az iskolába. Aztán, mit ad Isten, előtte terem egy színes beton, meg annak túloldalán egy térdeplő raszta.
- Hohohó! - Általában neki kell rávennie az embereket, hogy díszítsenek vele páncélokat, fessenek folyosókat, így most őszintén megörül a lehetőségnek. Mindenféle invitálást, vagy köszönést megelőzve maga is letérdel, befestékezi az egyik vastagabb ecsetét, és minden gond nélkül, pontosan idomulva a fiú tempójához, egy új ágaz vezet be a kusza minták és kanyarok ösvényén, amin ő halad, párhuzamosan a másikkal.
- Tetszik a játékod. - Ha a szőke ránéz, Keith ránevet. Szép is a játszótér, itt minden gyerek megosztja egymással a játékokat.  

Merse úrnak
2014. augusztus másodika. délután fél négy.

- Furán, mi? - A fiú reakciójára egy fél percre abbahagyja a munkát, hogy térdelés közben kiegyenesedhessen. Fejét oldalra biccenti, mikor a másik szemébe néz, majd hirtelen, élénken felnevet - rögtön utána ráhunyorít, azoknak a szelíd mosolyával, akik a mindenség dolgaiban teljesen otthonosan mozognak. Szólni nem szól semmit, mert utána visszatér a munkára. Négykézláb támaszkodva fest tovább, néha egészen, a velejéből más mintákat, mint a srác, akire furán néznek a vonalak, de ez abszolút nem ront az összhatáson; a bárányfelhői, dús, aranyló, szürreális mesefigurái tökéletesen illenek a keringő-kanyarodó, csúcsos és csúcstalan tengerekhez, utakhoz, hegyekhez, amik a rasztafiú által születnek meg.
- Tudod ez olyan, mint Sohaország. - Jegyzi meg vidáman, fel se nézve; egészen biztos benne, hogy csak ők és a gyerekek látják a kezük alatt megszülető világot, az a szülő pedig, aki beáll mögéjük, csak jót mosolyog a keszekusza, élénk formákon.
- Keith vagyok. - Válaszolja békésen kellően nagy ívet kanyarítva, azután ecsetjéből kiugrik egy medve. Ő is csak akkor látja mit alkot, mikor már készen van. Lehet, hogy a csatlakozásával megjelent a betonon egy másféle, jelenleg némileg stabilabb irányvonal, de az irányítás továbbra is a festékek kezében van.
- Van kedved festés után enni, meg repülni? Seprűn. Csak mert süt a Nap. - Kérdezi, miközben kék, fehér és zöld színekből, elvont körökből és vonalakból mintha két repülő alak emelkedne ki. Ekkor elérnek az egyik széles kanyarhoz; még két hasonló hosszú szakasz van, amit befesthetnek. Úgy látszik megtetszett a kuszahajú.

Évnyitó, évzáró
Leonie

Házvezetőjüknek már csak egy fáradt sóhajtásra futotta, mikor meglátta őket összeillő, eridonpiros, középen hátulról felvágott dísztalárban lebucskázni a padlástéri szobájukból - Leonie és Keith így mentesült a kényes teher alól, hogy elmeséljék; nekik tulajdonképpen nincs is fekete dísztalárjuk, mert az összeset beszínezték, vagy szétszabdalták egy új kreációhoz, úgyhogy a ruhatárukhoz képest még így is a lehető legkommerszebb szettet választották, csak az ünnep tiszteletére, ami nem mellesleg büszkén hirdeti házukat is, ha nagy hangjuk, vidám nevetésük nem tenné amúgy is teljesen egyértelművé a helyzetet. Persze a hivalkodó dísztalár alatt mindketten választottak maguknak más elegáns ruhát is, Keith például egy igencsak bő ujjú, galléros, elől rojtos kellemes narancssárga inget, hozzá illő világos nadrágot és piros cipőt.
- Teljesen komolyan, és akkor meghívtam reggelire hozzánk, elmondtam a jelszót, csak azt nem tudom, be tud-e jutni észrevétlenül a kastélyba...- A helyi hajléktalanról korábban megkezdett beszélgetésük zavartalan lefolyását az se hátráltatja, hogy alighogy beértek és leültek a háztársaik által foglalt helyeikre, Wickler úr máris belekezd az évzárós mondókájába - no persze a lelkes tapsolásból és az éljenzésből ők is kivették a részüket, miközben élénken integettek a teremben lévő barátaiknak, akikkel kis késésük miatt nem tudtak korábban beszélgetni.
- De mi is lemehetünk hozzá. - Teszi hozzá kis szünet után, amit arra használt ki, hogy lassú mozdulatokkal kedvére igazgassa Leonie gyönyörű loboncát, amibe fent egy virágkoszorút varázsolt - bár ezt igazándiból később se hagyja abba, csak mikor egy pajtis orrpuszival lezárja a műveletet. Ekkor azonban ahelyett, hogy jó prefektus módjára végre az igazgatója felé fordulna, inkább elővesz a talárja belső zsebéből egy kis zacskónyi kekszet - ez a negyedik éve itt, pontosan tudja, milyen nehéz kivárni a lakoma előtti beszédeket éhgyomorral, meg aztán "a gyomrot is be kell melegíteni", mondta Joey Tribbiani, úgyhogy a kis zacskó, ha Leonie ha hagy belőle másoknak is, szépen észrevétlenül elindul az Eridon asztala alatt.

Leonie
-meg az eridonosok asztali eseményei-

Összedőlés, év eridonosa, nagy éljenzés, kiáltás, táncolás és ugrálás az igazgatóig, Leonie megpörgetése - év prefektusa, fennakadás, Luca, Leonie tart-fog, hasraesés, nagy röhögés. Vidám arcok, hátba veregetés, színes forgatag. Karnevál. A többi bejelentés, még több bejelentés, kviddics, év diákja, iskolaelsők, büszkeségek, hosszú-hosszú, nagyon hosszú, a személyzet változik, minden változik...a sunyiban elindított nassolni való elfogy. Elfojtott kacagás, viccmesélés az eridonos asztalnál és nagy tapsolások, otthonos légkör. Új tanárok, új igazgató - új terep, ismeretlen partner. Wickler már hozzászokott a mókáikhoz, meglátjuk, Portnipper miként áll a szelíd, színtiszte őrülethez, Keith a tekintetét keresi az újnak s réginek is, kedves (el)köszöntés, hála, majd újra, ismét csak elsüpped Leonie karjai között, mosoly, békesség, lázas várakozás, növekvő haskorgás...vacsora.
Húsleves hússal, hagymaleves pirítóssal, pálca elő, Leonie leönti magát, Leonie leönti Keith-t, Leonie leönt mindenkit, franciasaláta, sültek, rántott finomságok, halak, lazac, teleszáj, kacagás, a csirkecomb felpattant a tálcáról és megpróbál elrohanni - halk pukkanás, a csirkecomb felpattan a levegőbe, majd ráesik egy ártatlan elsős fejére.
Még több bejelentés. A rebarbarás morzsa édes ígérete.
A fül csokis, a nyak csokis, Merse a közelben, barátok a közelben, vidám integetés, és az ijesztő-örömteli felismerés; végzősök lettünk!
Hangos hullámokban előtörő hangoskodás az eridonos asztalnál, erős évfolyam, jó közösség, vidámság, itt van Erik, itt van Ashley, mindenki. Idén minden más lesz, még csak Keith tudja, mennyire - mikor ebbe belegondol, reflexszerűen csak még erősebben szorítja Leonie kezét, majd rákacag. Alig várja a budanekeresdi forgatagot. Képtelenség nem vigyorogni.
- Leonie, mielőtt majd visszamegyünk az Eridonba ünnepelni, szerintem menjünk le és kérjünk még sütiket a manóktól. - Suttogja egészen közel hajolva - no nem amiatt, mert különösebben titkolnák buliszervezési terveiket, de a közelhajolás megfelelő alkalmat teremt arra, hogy nyomjon a vöröske orrára egy puszit, és egyúttal kiszedjen a hajából egy apró kis tésztadarabot.
- És...ahm. ühhm. - Muszáj hozzátennie, mennyire boldog, mennyire szép az élet, és mennyire hiányzik neki a tűzijáték és a konfetti a Nagyteremből. Szerencsére mindebből az Eridonban épp kielégítő mennyiség van.
Lábdobogás, könnyed dúdolgatás, egyszer úgy tűnik, hogy mindjárt felpattan, beletúr a hajába és kirohan, mert már nem bírja tovább, máskor pedig úgy húzódik drága pajtása mellé, mintha legszívesebben egybevarrná a piros talárjaikat.  
- Domdomdomdomdomdomdom...mmm-mennyei. Isteni ez a rebarbarás morzsa. - Mély, jóleső borzongás, szinte várja, hogy az étkezés végén Leonie, ahogy szokta, belefúrja állát a vállgödrébe.
- Nagyon szeretlek, Lelloly. - Teszi hozzá aztán könnyedén, először rá se nézve a pajtira, majd félig-meddig feléfordulva, az orra alatt somolygó kis játékos mosolyával.

Lelloly
//kérlek csak zenével olvasd. akkor válts, mikor újat linkeltem.//

Don't be a naughty Eskimo! Don't be a naughty Eskimo...
Kellemes füstös.
A füst kellemes.
Leonie igen határozottan ma érkezik s Keith akármekkora elégedettséggel is hempereg a puha selyemmé változott padlón, egy perccel se húzná tovább az időt, hogy újra láthassa őt. További engedményekre is hajlandó; lemond arról, hogy anyaszült meztelenül osonjon ki a vasútállomásig, bár sokan azt a köldökig felnyesett, indiántollakkal tarkított inget se mondanák feltétlenül elfogadható viseletnek, amit gyorsan magára kap. A nadrág Lelloly kedvence.
One Size Fits All...
Bizonytalan céltudattal vág neki az útnak, elugráló lépcsőfokokkal, fallal, képekkel, ködben úszó pulzáló foltokkal és narancssárga léggömbökkel maga körül, hajába túrva meg is áll néha röhögni a semmin. Olykor az elsőre határozott támasznak tűnő fal se bizonyul elég erősnek, hogy megtartsák a keresztbe-kasul táncikáló fiút, de legalább
legalább...
legalább...
Mi ez, az északi torony?
uplalla! Rükverc.

Legalább szép az idő. Szép?
Keith autóban utazó kutyát idézve dől ki derékig a legközelebbi ablakból és az erős kora tavaszi szél némileg segít is szétfújni a körülötte terjengő...áradó átható illatfelhőt. Sajnos nem tudni, ez eddig hány gyanútlan elsőssel találkozott már, akik már a cseppet árulkodó illatától is szárnyas vízilovakkal akarnak utazni, mert Keith mély gondolataiba merülve nem nagyon figyelte maga körül az embereket.
Valamivel el kellett ütni az időt, míg hazajön a kedvenc kis csipkebokra. Különben se szívesen adna neki olyan cukorkát, amiről nem tudja, hogy nagyon-nagyon finom, és a ma szopogatott édesség merőben újszerű.
Sálak, repülő parókák...ja, csak egy kóbor macska, fanyar festménylakók, nemigen esik ám el. Ilyenformán alig fél órába kerül, míg elér a bejárati csarnokig. Szól a blues. ómamám.  
Your mouth...
- Your mouth is your religion...
I heard your story when you come home
You said you went to see your sister last night. - És így szól Keith. Kellemes csípőrázós jazzes tánclépések a csarnokon át.

Lelloly
Ez upendi, csupa vidám szenvedély, olyan bíztató sőt oly izgató, ahogy elborít az éj.

Eljut hozzá a hatalmas ajtó felől érkező jelentős hideg levegő, de a fázós borzongás ellenére nem úgy néz ki, mint akinek tényleg összeállt a kép, miért és honnan is érkezett ez az érzés; a tág pupillák mögött meglapuló utolsó gondolat, hogy a csarnokba igazán óriási kárpitokat lehetne fellebegtetni a falakra, utána egy lassú és lusta mozdulattal odébb fordul - talán már épp megörülne a bejáratnál álló jelenségnek, de elvigyorodni sincs ideje, mikor már érkezik is a békés, szelíd köszönés s ő természetesen ahelyett, hogy megtámasztaná magukat, hagyja, hogy ezt a fal tegye meg helyette - így a háta és a mellkasa egyaránt kiveheti a részét az ütközésből, nem lesz később sértődés belőle.
- Leonie...! - Sóhajtja meglepően magas hangon felderülve, miközben már úgy szorítja magához a lányt, mintha legalábbis évek óta szem elől vesztették volna egymást.
- Azt hittem kiérek a vonatodhoz. - Mormogja, miután alaposan körbenézett és biztosan megállapította, hogy tényleg nem a vasútállomáson vannak - komoly teljesítmény egy olyan szituációban, amikor három napot és két holdat látva (zárt térben) valaki a napszakot se tudná eldönteni. A viszontlátás öröme s a hamarosan érkező, játékosan üdvözlő ujjacskák azonban hamar lényegtelenné is teszik a helyszínt vagy az órát. Keith puszit nyom Leonie fejbúbjára, majd ráhajtja a fejét.
- Szeretlek. - Vallja be ismét ő is, s ezután egy másodpercig, vagy hetekig tartó békés, pihentető képszakadás következik, aminek megnyugtató volta már majdnem elaltatná Keith-t, mikor Leonie újra megmoccan, ránéz. Más nem is szakíthatta volna meg a pillanatot, hiszen Keith jelenleg (és szó szerint) mindent és mindenki mást száműzött a világából.
- ...hiányoztál. - Rögtön befejezi a pajtás mondatát, noha most abszolút nem tudja értelmezi Leonie nyugtalan tekintetét. Ő a maga részéről megint vigyorog és nem is húzza tovább az üdítő nevetést, mikor felkapaszkodnak rá. A fal csakhamar újra okos ötletnek bizonyul, Keith egészen biztos, hogy most nem tudná megtartani magukat nélküle, főleg nem azután, hogy meztelen talpától kezdve a derekáig megremeg, mikor Leonie a nyakához bújik. Már így is úgy érzi, hogy vízszintesen fekszenek a függőleges falon, nem sokat változik tehát a szédelgő észlelése akkor se, mikor úgy dönt, jól átkarolva Leonie-t lefekteti őt a hideg márványlapra, ahol jelenleg sokkal logikusabbnak tűnik lenniük és csókolózniuk. Tulajdonképpen a válasza is csak ennyi.

Ethan
Egy este

Bódulat, vad, tömény illat, kemény, színek - színes csíkok, megszáradt, megrepedt festék, kóc, szőke fej, vibráló világ, tág pupilla. A fejetlenségek folyosója zavaros, könnyen elnyeli az embert, könnyel le is nyel itt mindenki minden szokatlant már, és Keith úgy fest, a falra is, ki is, mintha az egész káoszt ő okozta volna; a felborult bájitalos fiolákat, a földön elterülő vérvörös, lüktető folyadékot, a tekergő mintákat, a páncélokat, amik virágos női ruhákba vannak öltöztetve, kalappal. Nem mondhatni, hogy most szakított volna a hagyományokkal és túlzásba vitte volna az öltözködést; az elegánsan elszaggatott trapézfarmeren s a farzsebéből kiálló ecseten kívül nem visel semmi mást, nehogy bármi is akadályozza kemény munkájában, hogy elkészítsen egy ideig-óráig tartó monumentális falfestményt. Meztelen lábfejénél festékes dobozok sorakoznak türelmesen bugyogva, s az alkotás hevében nem taszít ki senkit és semmit a környezetéből, ami meglehetősen sok felesleges befestékezéssel jár, nem végez tiszta munkát.
Kellemesen kipiruló arc, erőteljes mozdulatok, páran megszólítják és kedvesen rájuk is nevet, de lassan kikopik mellőle minden barát, visszanevetnek rá és hagyják dolgozni. Így megy ez - hozzáférhetetlen lendület, szolid őrület.

Eridon
Évnyitó
Előkészületek

Mikor Radúz Leonie-t és Keith-t kérte fel a Vadőrlak kidekorálására, valószínűleg ő maga se tudta, pontosan milyen lehetőséget ad a két prefektus kezébe - talán túlzás lenne azt állítani, hogy a HV lakásából is egy harmadik padlás született, de egyes elemeiben kétségkívül erős hasonlóságokat mutat, ilyen például a számtalan pörgő-forgó hosszú, szabálytalanul lógó színes szalag, függöny, anyagdarab, a különböző helyekre ledobált piros párnarengeteg, mint ülőalkalmatosság, az ideiglenesen a falra ragasztott óriási Eridon címer. A sötétedéssel a fények többségét kint és bent is színes lampionok és fényfüzérek biztosítják, melyekkel egyikük se spórolt igazán; a fára bűvölve, a falakra akasztva, az asztalok fölé alapvetően kétféle célt szolgálnak; biztosítják, hogy minden eridonos jól lássa a másikat és valami különös meleget árasztanak (vagy nem árasztanak, csak Radúz különleges puncsa biztosítja, hogy mindenkinek melege legyen?), hogy csökkentsék a halálrafagyott főnixek számát - ebben különben a manók is megpróbálnak segíteni és fél hétkor már meg is jelennek. Míg Keith Radúz bútorait igyekszik embertelen színkavalkáddá varázsolni, ők kipakolják a megannyi édességet, tortákat, piskótákat, pitéket és a kifogyhatatlan forrású meleg teákat és habos kakaókat. Bár az évnyitó alapvetően a vacsora után van, gondolva arra, aki nem csak nassolni akar, aki igazán éhes, elvétve találhat egyéb ételeket is.
Rejtély, honnan, de Leonie és Keith, hogy kicsit megteremtsék a KH hangulatát, szereztek kintre egy hatalmas, kényelmes, bár kissé kopott piros kanapét is (lehet, hogy éppenséggel tényleg a körletből hozták), aki erre nem fér rá, még mindig leülhet a kiterített vastag plédekre, de utóbbiakat bárki magára is tekerheti, ha úgy tartja kedve. Nem úgy tűnik, mintha ebben a különleges, kuckós és otthonos mesevilágban bármi furcsának tűnhetne; már a Vadőrlakhoz is apró piros kavicsokkal teleszórt mécses-úton lehet eljutni, melyek különböző állomásait a legkülönfélébb meglepetésekkel dobták fel, ilyenek például a kastélyból hozott feldíszített páncélok, Radúz óriásira növesztett zöldségei, néhány kusza zöld növény, vagy éppen csak a ruha anyagokból kirakott, vagy földre festett "ERIDON" feliratok. Aki szeretné, még a kisállatait is elhozhatja, Wowbagger és Trillian is ott rohangál folyamatosan Leonie lába körül.
A friss HV lejátszója mellé emellett lekerült Keith-ék sajátja is; ezek összebűvölve biztosítják, hogy kint és bent is egyaránt szóljon a zene, lemezeket bárki rakhat be, hiszen ott sorakozik mind a lejátszók mellett. Csak bátran! Mire megérkeznek az emberek, Leonie és Keith rikító piros nadrágban, pecsétgyűrűkkel, tollas kabátban, színes ruhákkal, pulzáló-mintás inggel és határtalan jókedvvel valószínűleg már rögtönzött táncbemutatót tart Radúznak, úgyhogy épp ideje megmenteni a Házvezetőt.


// Az Évnyitó október 15-ig tart, szerepjátékosan a hagyományos évnyitó utáni nap estéjén vagyunk. A hozzászólásokat egy szálba írjátok, kérlek! //
 

Minden erre járónak!
okt.15. 23:45
dallamok
Előzmények
Folytatás

Útját a lépcsőkön, ablakpárkányokon keresztül-kasul megannyi csillámport és színes szalag jellemzi, egyszer még egy prefektusba is belefut, aki szorgalmasan fel is róná neki harsány nevetését, ha éppen nem egy kollégájával hozta volna össze a balszerencse. Keith minden akadályt legyőzve rendületlenül közeledik a következő állomása, a baglyok laka felé. Az állatok szeretik és ismerik őt; az elmúlt években rengetegszer köszöntötte itt a hajnalt, mikor kivonult ide az összes festő motyójával a vállán - ez még jóval azelőtt volt, hogy kétlaki életet kezdett volna élni Budanekeresd és a kastély között.
Mikor bedugja az ajtón kócos szőke fejét, már rutinszerűen nyúl színes tollakkal díszített zsebéhez, hogy előszedjen némi bagolynasit és az a néhány kósza madár is, aki véletlenül itt van éjszaka, lelkes szárnycsapásokkal és kíváncsi szemekkel köszöntik őt.
 Belefér néhány puha fej megsimogatása, ellenben itt se tervez túl sok időt elölteni, mivel a hőmérséklet itt se sokkal jobb, mint a pincében. El se rakja a pálcáját, ahogyan korábban az alagsort, úgy ezt a szellős termet is molesztálni kezdi; a baglyok számára felszerelt rudakat a legelképesztőbb színekkel, a szivárvány legmeghökkentőbb összeállításaival varázsolja át, a falak rikító sárgák, az ablakpárkányok pirosak, a talaj zöld lesz. Tulajdonképpen egyikben se lehet teljesen biztos ő maga se, hiszen a Hold fénye nem igazán segíti a színek érzékelését. Ezt a termet teljes pompájában már csak az első erre tévedő bagoly, ember, szellem, vagy manó fogja megcsodálni, Keith a színezésen kívül több meglepetést is hagy neki, mint például a rudakról lelógó igen kétségbeejtően tollas boák és 3x5 méteres mozgó poszter egy esőerdőről - ez utóbbi hangja kellemes szél fújást és esőhangot kölcsönös a helynek. Valószínűleg a baglyok lepődnek meg a legkevésbé a kastélyban Keith viselkedésén, ők már régebben is szemtanúi voltak néhány furcsa esetnek, éppen itt.  A következő állomás a környéken lévő csillagvizsgáló lesz, ha minden igaz, azt már nem ebben az esőerdő-témában fogja végigvinni.

Eridonos évnyitó
Péter Fanni
Johnny B Goode
Pretty Woman

Egyesek képesek annyira belelendülni a táncba, hogy észre se veszik, mi folyik körülöttük; például, hogy csodás mesevilágukba megérkeznek a többiek, akiknek tulajdonképpen megteremtették ezt az egészet - Keith csak akkor eszmél fel, mikor Teó, nagy titkot kérve, szájára tett ujjal megjelenik, majd gyorsan ellebeg mellettük. A hideg ellenére teljesen érthető, hogy kint van az ünneplő tömeg apraja-nagyja; kint van nem csak a kakaó, de a díszítés nagyja is. Mire azonban ő maga kirobban a Vadőrlakból, Radúz már nagyban belefogott az ajándékok osztogatásába - tiszta rejtély, hogy ennek ellenére hogyan ő az első, aki elveszi az egyik sípot. Nem is haboz sokáig, míg kipróbálja, milyen remekül szól a kis hangszer - csak utána csúsztatja be nagy gonddal az egyik zsebébe. A legjobb embertől kapják ezt az ajándékot; ő nem fog zavarbaejtő kérdéseket feltenni, ha az éjszaka kellős közepén hívják a segítségét az erdő egy járatlanabb ösvényén, mondjuk, mikor osonnak vissza a faluból, de túl sok a prefektus a bejáratnál - hiszen az erdő mélyére nappal se szabadna bemenni, Radúz mégse feltételezi senkiről, főleg nem egy eridonosról, hogy iskolás évei alatt legalább egyszer - de inkább többször - ne szegné meg ezt a szabályt.
- Ezek fantasztikusak! - Kiált lelkesen biccentve a Házvezetője felé, majd kissé hátrébb lépve az asztalok irányába engedi, hogy a többiek is szerezzenek maguknak egy-egy darabot. A másodpercekig tartó békés koktél-szürcsölgetés és Obszidián fülének simogatása pontosan addig tart, míg a grammofon zenét nem vált, akkor azonban az épphogy feltápászkodó Fanni mellé ugrik, mint potenciális táncpartner, s karját-derekát megragadva készségesen  pörget rajta egyet. Egyet-kettőt-hármat.
- Táncoljunk! - Négyet-ötöt. No azért más tánclépésekre is képes, ahhoz azonban már kell Fanni lelkesedése is.

Eridonos évnyitó
Péter Fanni
Váradi Fanni
Tutti Frutti
Great Balls of fire
Rock Around The Clock
Jailhouse
Stayin' Alive

Fanni nagyszerűen reagál Keith felkérésére, s rögtön olyan agyeldobós táncba kezdenek, ami azonnal veszélyeztetett státuszba helyez mindenkit maguk körül; az állatok érdeklődve, lelkesedve figyelik, mi a nagy esemény, míg ők ugrálva-pörögve-forogva-dalolva ropnak az udvar kellős közepén. Keith néha Fanni felé kap, hogy meg-megpörgesse őt, vagy éppen saját magát, de különben elég nehéz lenne behatárolni, miféle táncot is választottak; leginkább valami nagyon alternatív módon értelmezett rocky-hoz hasonlít.
Keith, amint arra lehetősége nyílik, természetesen mást is odapörget maguk mellé, ilyen lehet az imént mellettük ténfergő Váradi Fanni is, amennyiben nem menekül rögtön messzire; bizony, Keith két táncossal is bőven elbír, hiszen Leonie-n edződött, aki egymaga felér akár egy tucat energiatúltengéses mongúzzal is, ha táncról van szó...meg egyébként. Ki tudja, talán másoknak is kedvük szottyan megmozdulni, örülve Radúz ajándékának, a díszletnek meg egymásnak, a grammofon most mindenesetre valóban a táncosoknak kedvez és ontja magából a jobbnál jobb pörgős zenéket. Let's dance!
Energiafelöltés gyanánt, hogy egy pecre se kelljen megállniuk, még apró, ízletes macaronokat is szerez, amiket egy ügyes mozdulat során át is nyújt a színes hajú Fanninak, a saját négy darabjával bohóckodva zsonglőrözik egy kicsit, mielőtt egymás után befalná őket.