A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

Eördögh Lars Tobias
délután | Raufarhöfn közelében (Izland) | x


A pubban megbeszéltük, hogy elmegyünk valahova. Jobban mondva, én felvetettem a dolgot, ő pedig koránt sem tiltakozott. Úgyhogy most itt vagyunk. Izlandon. Karácsony ötödik napja van. Köszönt és minden jót kíván öt szélkakas, négy nyafka macska, három veréb-zenész, két gerle, egy csíz a csupasz körtefán, valamint a nyúl és a róka, akik zsupszkulcs segítségével érkeztek a szigetre. Helyi idő szerint négy óra van. A nap már fél három körül lement és fel sem kel holnap délig. Mi mást kívánhatna egy vámpír, nem igaz? Jogosan merül fel a kérdés, miért nem ilyen helyen lakom. Nos laktam. Nem is egyszer. Ám az igazság az, hogy szeretek aludni. Ezt pedig csak nappal teszem. Ha sötét órák járnak, nem érzem magamon a fáradtságot, ami arra késztetne, hogy álomba szenderüljek. Nem nehezedik rám, nem nyom el semmi. Így pedig az ágyam is eléggé kihasználatlan marad. Mármint alvás szempontjából. Ez pedig, lássuk be, elég szomorú. Úgyhogy nem értékelem annyira a hosszú éjszakát, mint azt mások hinnék és elvárnák. Túl hívogató a puha ágy, ez ellen pedig nem nagyon tudok, és nem is igazán akarok mit tenni.
Raufarhöfn mellett kötünk ki tehát, Izland egyik legészakibb pontján. A kis halászfalu fényei barátságosan világlanak, a lábaink előtt heverve, ahogy ezen a nem túl magas dombon állunk a település fölött. Ahhoz éppen elég, hogy beláthassuk a hófödte vidéket és messze eltekinthessünk az óceánon a szürkületben. Idezsuppanásunkat követően hosszan figyelem a tájat, zsebre tett kézzel, hajamat a szél az arcomba fújja. Hallgatom a környék neszeit, magamba szívom a vidék hűs illatát és élvezem társaságom testének melegét egy lépésnyire mellettem. Szinte sugárzik az itteni mínusz négyben. Mondjuk ez nem olyan vészesen hideg. Csak Magyarországhoz képest ugye, ahol éppen csak fagy. Már ha teszi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=559055#post559055][b]Adam Kensington - 2015.12.29. 19:17[/b][/url]

Eördögh Lars Tobias
délután | Raufarhöfn közelében (Izland) | x


A pubban megbeszéltük, hogy elmegyünk valahova. Jobban mondva, én felvetettem a dolgot, ő pedig koránt sem tiltakozott. Úgyhogy most itt vagyunk. Izlandon. Karácsony ötödik napja van. Köszönt és minden jót kíván öt szélkakas, négy nyafka macska, három veréb-zenész, két gerle, egy csíz a csupasz körtefán, valamint a nyúl és a róka, akik zsupszkulcs segítségével érkeztek a szigetre. Helyi idő szerint négy óra van. A nap már fél három körül lement és fel sem kel holnap délig. Mi mást kívánhatna egy vámpír, nem igaz? Jogosan merül fel a kérdés, miért nem ilyen helyen lakom. Nos laktam. Nem is egyszer. Ám az igazság az, hogy szeretek aludni. Ezt pedig csak nappal teszem. Ha sötét órák járnak, nem érzem magamon a fáradtságot, ami arra késztetne, hogy álomba szenderüljek. Nem nehezedik rám, nem nyom el semmi. Így pedig az ágyam is eléggé kihasználatlan marad. Mármint alvás szempontjából. Ez pedig, lássuk be, elég szomorú. Úgyhogy nem értékelem annyira a hosszú éjszakát, mint azt mások hinnék és elvárnák. Túl hívogató a puha ágy, ez ellen pedig nem nagyon tudok, és nem is igazán akarok mit tenni.
Raufarhöfn mellett kötünk ki tehát, Izland egyik legészakibb pontján. A kis halászfalu fényei barátságosan világlanak, a lábaink előtt heverve, ahogy ezen a nem túl magas dombon állunk a település fölött. Ahhoz éppen elég, hogy beláthassuk a hófödte vidéket és messze eltekinthessünk az óceánon a szürkületben. Idezsuppanásunkat követően hosszan figyelem a tájat, zsebre tett kézzel, hajamat a szél az arcomba fújja. Hallgatom a környék neszeit, magamba szívom a vidék hűs illatát és élvezem társaságom testének melegét egy lépésnyire mellettem. Szinte sugárzik az itteni mínusz négyben. Mondjuk ez nem olyan vészesen hideg. Csak Magyarországhoz képest ugye, ahol éppen csak fagy. Már ha teszi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=559088#post559088][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.12.29. 20:33[/b][/url]

A karácsonyt otthon töltötte, de az ötödik nap hajnalán összecsomagolt és visszautazott a faluba. Nem szólt semmit, csupán egy cédulát hagyott a konyhapulton, a dán szavak már nehezebben jönnek, mint gondolta volna. Elutazom északra. Újév után jelentkezem. Stílusa hivatalos, mint mindig, ha írnia kell. Indulás előtt még kiosont a ház mögé, ahol boldog csaholás fogadta. Veszélyes volt, hogy lebuktatják a kutyák, de nem hagyhatta itt szó nélkül őket. El kellett köszönnie.
A hátralevő órákat a konyhájában töltötte egy csésze rég kihűlt kávé fölött. Lába mellett egy kicsi kézipoggyász néhány csereruhával és a szükségesekkel. Mégsem mehet egy ingben, őt nem védi a halhatatlanság búrája. A hipotermia nem tartozik a legvonzóbb halálnemek közé.
Látszólag teljesen nyugodtan ücsörgött, belül azonban állt a bál, minden dübörgött és remegett, az izgalom és az aggódás váltogatta egymást. Nem tudta nem túlgondolni a helyzetet. Tudja, hogy télen minél északabbra megy az ember, annál több vérszívóba botolhat. Nem csoda, hogy olyan ritkásak a mugli települések. A helyükben ő is valahova Ecuadorba menne egy banánültetvényre, ahol este tízig süt a nap és reggel hatkor már pattognak a verebek a fákon. Tobias most mégis északra utazik. Mehetnének a Skandináv-félszigetre is, esetleg Lappföldre, de mégiscsak ragaszkodik az életéhez és szeretné megérni az újévet különösebb bonyodalom nélkül. Úgyhogy átzsuppolnak a tengeren túlra, ami talán elég lesz ahhoz, hogy nyugodtan élvezhessék az óceánpartot.
A csípős szél belekap fekete kabátjának szegélyébe, lehelete felhőként gomolyog arca előtt. Mintha újra otthon lenne. A hirtelen hőmérséklet-változás olyan érzetet kelt, mintha brokkoli lenne a gyorsfagyasztó jégszekrényben. Hiába öltözött fel vastagon, a jeges zuhany soha nem kellemes, pedig ez még egész kellemes ahhoz képest, hogy éjszaka majd mi vár rájuk. De lassan hozzászokik és ezzel egyidejűleg a táj elvonja a figyelmét saját triviális problémáiról.
Az ég a távolban még világosszürke, de már húzza magára az indigó paplant, melyre csillagok miriádját hímezték az istenek. A hófehér partokat vad ecsetvonásokként nyaldossa végig a habzó óceán, fel-le, fel-le. Néhány vakmerő sirály a távoli bójákon billeg, sikoltva üzenve feléjük titkaikat. A vidék ősi, mégis kortalan, az idő belső zsebének sarkában pihen megbújva, ahol a változás nem találhat rá. Tobias úgy érzi, mint aki egy elfeledett, szent helyre bukkant, Atlantis elsüllyedt romjai közé lépett. Atlantis azonban az otthon érzését kelti benne, mintha szíve végre megpihenhetne egy zúgban a világ háta mögött, kiesve időből, emberi emlékezettől távol.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=559112#post559112][b]Adam Kensington - 2015.12.29. 21:12[/b][/url]

Eördögh Lars Tobias
délután | Raufarhöfn közelében (Izland) | x


Meglepő, két ennyire máshonnan érkezett, ilyen másként nevelkedett, ennyire különböző személy, más-más faj képviselője, hogyan érezheti ennyire ugyanazt. A hófődre vidéken állva, mintha nem volna más, csak a béke, az otthon. Mintha visszaérkeztem volna a kezdetekhez, és elértem volna mindennek a végére. Egyszerre olvad bele a múlt és a jövő a jelenbe, egyesülve alkotván meg az egészet. A mindenséget. Hiába állok bakancsomban a bolygó egyetlen, hideg szegletén, mégis látom a világot. Érzem minden apró rezdülését. Összes lakóját. Ott vagyok minden zugában. Hallom nyugodt légzését.
Hosszú perceken át állunk így egymás oldalán, majd ráérősen letekintek rá mellém, profilját fürkészve. A szél pirospozsgássá tette kissé arcát. Szemeibe könnyeket csalt. Vagy ez utóbbit talán nem csak a szél tette? Észre sem veszem, hogy milyen illetlenül sokáig nézem őt, mint valami ritka értékes festményt, a múzeum egyedüli, kiváltságos látogatójaként.
Márványszín ábrázatom ismét a falu fényei felé fordítom, majd kisvártatva oldalra nyúlok és megfogom a fiú kezét. Lágyan. Akárcsak ha egy szellő ölelné körbe. Tenyerem tenyerébe csúszik. Hüvelykujjam hüvelykujjára pihen. Szusszanok egyet és ismét rá pillantok, várva, hogy rám nézzen. Mikor pedig ezt megteszi, finoman biccentek a fejemmel, hogy jöjjön, és már lépek is, a falunak hátat fordítva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=559124#post559124][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.12.29. 21:32[/b][/url]

Olyan békét érez magában, mint régóta nem. Valójában nem emlékszik, hogy valaha érzett volna ilyet. Talán igen, hisz az érzés úgy csúszik fel a lelkére, mint egy jól kitaposott, meleg cipő. Pontosan az ő mérete. Mindig lecsupaszított, védtelenül vacogó belsején ezúttal nem zord vihar robog keresztül, hanem nyugodt, sárgás fényű, puha melegség önti el. Mintha egész életében szaladt volna valami láthatatlan veszély elől, olyan régóta és olyan sokáig, hogy végül már nem is volt tudatában menekülésének, a mozgás rutinná vált. Most végre megállt, és a megkönnyebbüléstől sírni tudna, lerogyva a hóba, mélyeket lélegezve, fulladozó hullajelölt a parton, ahova a tenger végül kivetette, megsajnálva áldozatát.
Megérzi, hogy a mellette álló férfi őt nézi, lassan felpillant rá és elmosolyodik. Olasz reneszánsz festők művein találni ilyen mosolyokat. Éteri és tiszta, mint egy hegyi tó kristályos felszíne, mely alatt minden apró kő részletesen kivehető. Mintha az Uffizi-galéria faláról lépett volna le, lerázva magáról az olajfesték-darabokat, élő, hús-vér alakká válva.
Az ő hideg keze még mindig forrónak tűnik a vámpír jeges tenyerében. Mégis jólesően fonja ujjait az övéire, a mozdulat természetes, megnyugtató. Az apró jelzésre felemeli a földről a táskáját és hagyja, hadd vezesse tovább, távolabb a civilizációtól, távol mindentől és mindenkitől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=559322#post559322][b]Adam Kensington - 2015.12.30. 20:19[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=560454#post560454][b]Eördögh Lars Tobias - 2016.01.03. 13:15[/b][/url]

A zsupszkulcs közel repítette őket úti céljukhoz, egy rövid séta után meg is állnak egy különösen elrendezett kőcsoport előtt. Tobias látott már hasonlót, bár tény, hogy ilyen hibátlant még soha. Mintha csak tegnap görgették volna oda a köveket. Ami valószínűleg így is történt. Ez azonban mit sem ront a hely varázsán. A mennyek földi tükre, a skandináv mitológia és hitrendszer leképeződése. Varázslóként tisztában van vele, hogy ezek az ősi mítoszok egyáltalán nem alaptalanok, egy szent helynek ereje van. Néha tündérek, gnómok bújnak elő a föld alól, a köd ráncaiból és gurgulázó nevetésüket visszaverik a bölcsen mosolygó kőtömbök öblös hasai. Egy ilyen helyen léteznek még csodák.
Amint lassan befogadja a látványt, az egyre sötétedő tintakék égbolton fényívek bukkannak elő, mintha csak arra vártak volna, hogy ők oda érjenek és megmutathassák nekik csodás valójukat. Tudata mélyén tudja, hogy ez csupán protonok és elektronok által keltett jelenség, melyek a Napból és a naprendeszerünkön kívülről érkeztek el a Földre - ám ki mondaná, hogy ez nem egy csoda? Hogy egy ekkora univerzumban, egy végtelen világban úgy álljanak össze az apró részletek, a megfelelő számú részecske épp akkor érkezzen el a légkörbe, amikor ők ketten pontosan ott állnak alattuk? Racionális, tényszerető énje is gyermeki áhitattal emeli fel tekintetét az égre, szája kissé kinyílva, egy ideig nem száll fel előle pára, lélegzetet is elfelejt venni. Valhalla csarnokainak függönyei, melyeket meg-meglebbenti a huzat a két világ közti ajtón beszökve, ők meg a réseken beleshetnek az istenek lakomájára.
Tisztán csengő hangon felnevet, olyan könnyűnek érzi magát, akár repülhetne is, ha akarna. Az árnyak súlya eltűnt mellkasáról, szabadon, mélyen lélegezhet végre. Az örökösen gondterhelt vonások kisimultak, a világ elől rejtőzködő arc nyíltan az ég fele fordul, rajta visszatükröződnak az ég zöldes-sárgás fényei. Lassan a Adam felé fordítja a fejét, nem szól semmit, de a békés, hálás mosoly és a csillogó tekintet mindent elárul. Némán megszorítja a kezét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=561971#post561971][b]Adam Kensington - 2016.01.09. 20:58[/b][/url]

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Egy önfeledt nevetés és rám emeli tiszta tekintetét. A szemébe nézek, csodálva benne a gyermeki örömöt és a végtelen megkönnyebbültséget. Nem nyomja teher, nem takarja árnyék. Hiába a kietlen, havas mező, a hideg és a sötét, a káprázatos északi fény és a hely varázsa körbeöleli őt. Ahogyan kezem a kezét és lényem a lényét. Mind megnyugtatja. Mindben elveszik. Nem fogom vissza magam én sem. Hagyom, hogy befedjen. Hagyom, hogy átjárjon. Kizárom a nagyvilágot, miközben magaménak tudom az egészet.
- Az egyik fényszalag lekúszik hozzánk... - susogom mély hangomon, felpillantva az égre. Ezzel tárom ki közös tudatunk kapuját. Képzeletünkben, saját valóságunkban az aurora borealis egyik íve elhúzódik a többitől. Mintha csak észrevett volna minket. Célba vesz. Könnyeden hullámzik le hozzánk. Először az Arctic Henge kőtornyain, oszlopain kúszik át a légben, aztán körbejár minket. Csak állok a fiú mellett nyugodtan. Figyelem a jelenséget, amely végül belém merül. A mellkasomba bújik, mozdulatlan szívemre tekeredik és rászorít. Felfénylik és kiüt. Újraéleszteni próbál. Csak segíteni akar. Fújva nyögök, jobban Tobias kezébe kapaszkodva és várom az eredményt. Kíváncsi vagyok, mire jut. Vajon be tudja indítani több száz éve rezdületlen szívemet akár csak egy pillanatra?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=562861#post562861][b]Eördögh Lars Tobias - 2016.01.14. 10:43[/b][/url]

Azt mondják, az északi fényeknek hangjuk van. A muglik mindenféle eszközzel próbálják rögzíteni, felvenni, bizonyítani létezését - pedig ha csak egy téli estén megállnának a fényszalagok alatt és lecsupaszított szívvel, kitárt lélekkel figyelnének, talán meghallják. Egy másik világ hangjai. Mintha a tér és idő szövetén egy hasadás volna, egy keskeny ív, melyen átszöknek a neszek. Zene, egészen halk zene, az istenek hárfája, talán egy hegedű is...
Az egyik szalag külön életre kel, lágyan, a zene hullámzására kilibben a többi közül és leúszik közéjük, körbesuhanva körülöttük, majd végül befészkelve magát Adam belsejébe. Egy gyertya lángja, az élet apró jele gyúl ki szemében és mintha ő maga is fényleni kezdene. Tobias teljesen felé fordul, kezét nem eresztve el, a szabad tenyerét felemeli és a férfi vibráló mellkasára teszi. Mintha a kezén keresztül át tudna adni valamit, egy élet-szikrát, amely újra indítaná a régóta csendesen pihenő szivet. Ha valahol ez megtörténhet, az itt van, ezen a nem evilági helyen, ezen az időn kívüli fehér, varázslatos tájon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=564375#post564375][b]Adam Kensington - 2016.01.19. 20:04[/b][/url]

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Az istenek kísérleteznek rajtam. Az ő kezük nyúlik le az égből. Talán ászok, talán vánok, talán egy közös tanács, amely Midgard különlegességeit figyeli, és amely most egy élettelen élőre akadt. Morfondírozva méregetnek, állva fölöttem, mint orvosok a műtőben és eszmét cserélnek a tapasztalatokról, miközben szerkezetük, a Fény dolgozik testemen. Meglepődve látják, hogy míg az aurora borealis önmagában nem jár sikerrel, egy halandó segédletével már képes rá: szívem megdobban.
Sápadt arcom kipirul, kezem felmelegszik. A csodálkozástól, a különös, már rég elfeledett érzéstől eltárom egy kissé számat. Hosszan tart ez a pillanat. Utána azonban össze kell szorítsam szemem ettől az émelyítő fájdalomtól, ami rám tör. Hiszen évszázadok óta halott belsőmbe úgy pumpál a vér, mintha egy már összepréselt palackba akarnánk vizet tölteni. Feszíti, bántja, erőlteti. Fogam összeszorítom, meggörnyedek és térdre hullok, közben a fiú karja után kapva, belé kapaszkodva. Fejem előre bukva, arcomat hajam függönye takarja.
Az istenek csalódottan ciccegnek. A műtét csak részlegesen sikerült. A fény kihúzódik belőlem, ám nem tekeredik vissza a mennyboltra, hanem körbeölel kettőnket. Simítón, őrzőn, nyugtatón ezután a kemény beavatkozás után. Az ászok és vánok pedig elvonulnak, magunkra hagyva minket, kitárgyalni a történteket.
Mi, midgardiak pedig maradunk itt az északi pusztán a hóban. Homlokom Tobias derekának nyomva, egyik kezem kabátja ujját markolja, a másik oldalába kapaszkodik. Szorításom lassan enyhül, ahogy szívem nem tesz tovább erőszakot rajtam. Újra mozdulatlan. Újra nyugodt. Megkönnyebbültet sóhajtok és lassan felnézek éjjeli társamra. Őrangyalként áll fölöttem, a fénytől karolva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=568938#post568938][b]Eördögh Lars Tobias - 2016.02.29. 16:17[/b][/url]

Hatalmasra tágult zöldjeivel figyeli a vámpírt. Látja meglobbanni a fényt a szemében, hallja - vagy csak képzeli, hogy hallja - az örökké mozdulatlan szív első, egyetlen, robajszerű dobbanását. Mint a világ keletkezésének első hangja, az ősrobbanás visszhangja tűnik fel benne. Ezzel egyidőben az ő szíve egyet kihagy - talán a döbbenet, talán a világ rendjének kiegyenlítése? Egy igen, egy nem. Egy élet, egy halál. A rend felbonthatatlan. Vagy mégsem?
Erősen tartja, szorítja a kezét, a másikkal karja után nyúl, aztán mégsem ér hozzá, csak készenlétben lóg a levegőben mellette. Azonban a második dobbanás újra a fiúban harsan. A harmadik is. Ez már az övé, csak az övé. Még mindig tányérnyira kerekedett szemekkel néz le rá, légzése gyors, mintha körbe-körbe szaladt volna a kőcsoport körül.
A természet végül mindig győzedelmeskedni fog, még egy ilyen mágikus helyen is. Bizonyos törvényeket nem lehet felülírni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=569113#post569113][b]Adam Kensington - 2016.02.29. 20:31[/b][/url]

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Zihálok, mintha bármit számítana. Csak megszokás. Hajam kissé ziláltan arcomban. Most kifejezetten törékenynek tűnhetek. Leigázhatónak. Szemeim fénye amilyen dús, egyben olyan elgyengült. Mindez persze csak illúzió. Valami, amit pár pillanatra talán még én is elhiszek. Elképzelem, hogy Tobias képes lenne uralkodni rajtam. Elképzelem, hogy erősebb nálam. Hogy képes lett volna megtartani, amikor térdre csuklottam. Meghatározhatatlan súlyomnál fogva ez lehetséges lett volna bár, a kiváltó ok és a magam elhagyása miatt viszont már kevésbé. Mindez tehát tünékeny képzet csupán. Olyan távoli, hogy még közös tudatunkban sem üti fel fejét, egyedül csak bennem egy kicsit. Nem mintha a fiú ne volna erős. Azonban akkor is halandó.
Kapaszkodom őrangyalomba, miközben hallgatom szívverését. Békével tölt el, hogy ez nem a sajátom már. Egy ember ettől rettenne meg, nekem ez hoz megnyugvást. Még ha csak álom vagy gondolat is, túlontúl bizarr, idegen, elfeledett ahhoz, hogy másként legyen. Még annál is furább, mint hogy a sarki fény lekúszott közénk. Igazából ez utóbbi ebben a szent pillanatban kifejezetten természetesnek tűnik. Vagy talán a szívverésem is az volt? Talán pont attól volt félelmetes, hogy ennyi évszázad távlatában is mennyire ismerős? Nem tudom. Nem tudom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=570949#post570949][b]Eördögh Lars Tobias - 2016.03.06. 10:32[/b][/url]

Az az érzése támad, ami oly sokszor, ha védtelen lényt lát - pedig ez most csak délibáb. Önkéntelen, ösztönös védelem. Egy állat ösztöne - hisz a jó oldalunkat tőlük örököltük. Minden, ami eredendően gonosz, az az ember sajátja. De valójában kettejük közül nem a férfi a törékeny halandó. Az illúzió egy pillanatig tartott, szaporán pislogni kezd, de már tovatűnt a látvány. Az érzést azonban mégsem tudja lerázni magáról. De ettől ő nem érzi magát hatalmasnak. Máskor lehet azt érezné. Ő, a másik, azt hozná ki belőle. Hisz mi vagyunk az evolúció csúcsa. A legveszélyesebb ragadozó - vagy legalábbis az egyik legveszélyesebb. A többi is mindenesetre belőlünk származik. Minden más értünk, általunk van. Ki van nekünk szolgáltatva. Csak ki kell nyújtanunk a kezünket, hogy kioltsuk a fényt egy szempárban. De nem csak sötétséget hozhatunk, hanem világosságot is. Tobias lassan térdre ereszkedik, így újra ő kell kissé felnézzen a vámpírra. Egyik kezét még mindig szorítja, a másikat bizonytalanul felemeli, aztán a hideg, újra halvány arcra csúsztatja.
Kettejük közül csak egyiküknek verhet a szíve. Csak egyikük élhet a szó biológiai értelmében. De ez nem vethet gátat. A természetnek csak bizonyos határig van ereje. Azután minden rajtunk áll.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=572501#post572501][b]Adam Kensington - 2016.03.11. 10:33[/b][/url]

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Az Őrangyal a Földre száll. De nem leereszkedik. Nem éreztet hatalmat, nem méltóztatik, nem kegyeskedik, egyszerűen mellém szegődik. Le hozzám. Le a hóba. Szememet egy pillanatra sem veszem le róla. Tekintetem az ifjú, kellemes vonásokon csüng végig. Ott marad akkor is, mikor már kissé lefele kell nézzek rá.
Keze, amely nem az én kezemet fogja épp, megindul arcom felé. Míg hozzám nem ér, az a benyomása lehet, hogy egy szobrot simít majd meg. Bőröm márványszerű. Az északi fényben végképp annak tűnik. Érintésre azonban élő. Hideg, sápadt, de eleven szövet. Nem halott. Hogy volna az?
Ki tudja, milyen sokáig térdeplünk így közös tudatunkban, miközben Izland haván állunk kéz a kézben, az aurora boreálist vagy éppen egymást csodálva. Folytatjuk aztán sétánkat, csak olykor váltva szót. Többre nincs szükség. Hosszan, komótosan bandukolunk a kietlen, varázslatos vidéken, amíg csak tehetjük. Amíg míg a sötétség uralja a tájat és amíg társaságom halandó testre állja a körülményeket.
Végül eltűnünk, mintha sose jártunk volna itt. Pedig valójában örökké itt leszünk.