Prof

Ha tudnám, mit akar tőlem a prof, nem ekkora görccsel a gyomromban mennék hozzá. Feltételezem, nem a kávéját és a fánkjait akarja behajtani, hisz azt már másnap az asztalán találta, ahogy megegyeztünk, ráadásul némi idő eltelt azóta. Másnak talán szemet se szúrt, nekem viszont épp elég volt ahhoz, hogy gyökeresen kiforduljak magamból. Az a cseppnyi emberség is kiveszett belőlem, amit nagy nehezen kapartam össze az itt töltött idő alatt.
Persze örülök is valamilyen szinten, legalább okkal mozdulok ki, mert amúgy csak mászkálni, ohgy elüssem az időt... az szerintem gáz, pedig jól esik kicsit kiengedni, és nem azon fáradozni, hogy a két lakótársam, semmit ne szűrjön le abból, hogy valami gáz van velem. Nem vagyok én gyenge.
A prof szobájához érve, kopogok is párat, majd várom, hogy nyíljon az ajtó. Közben azért próbálom rendezni a vonásaim, hogy egy életképesebb Opheliával találja szembe magát, de ez nem olyan egyszerű.

Prof

Várok, mára rossz szokássommá vált, hogy nem csapom ki egyből a hisztit, ha valaki megvárat, pedig régen elég vicces volt. Úgy tűnik... tényleg fejlődtem, legalább egy kicsit. Inkább nem agyalok azon, mit akarhat tőlem a bent lévő, mert egyre furább gondolataim támadnak, és mind arra sarkall, hogy fussak. Mázli, hogy amúgy nem lehet egy könnyen megfélemlíteni, vagyis... addig lehet, míg dühbe nem jövök.
Aztán hamarosan nyílik az ajtó, én meg nem tudom megállni, hogy ne tekintsek rá amolyan "na?" pillantással. Aztán eszembe jut, hogy tulajdonképp nem is vagyok néma.
- Öhm... bocsi, hogy nem hoztam fánkot, nem esett útba a konyha- motyogom, mert már rég a szoba látványa köt le jobban. Igen, valaki beengedett magához, szegény prof.
- Nem lehetnek nagy elvárásai- csúszik ki a számon, mert ahogy elnézem a helyet, nem kiköpött olyan, mint ahol bárki szívesen töltené az idejét, sokkal inkább hasonlít valami átmeneti zugra, amit nem sokszor használnak. És most félre a lakberendező hajlamaimmal.
- Igazából... nem akartam eljönni, de érdekelt, hogy miért kellett- burkoltan - vagy épp cseppet sem- utalok arra, hogy tényleg kíváncsivá tett. Feltételezem, vagyis erősen bízom benne, hogy ez nem randi, mert akkor tényleg kifutok,... ja a világból is.

Prof

Nem mondhatnám, hogy belépve a szobába, egyből otthonosan érezném magam, sőt... ugyanolyan idegen, mint bármelyik más hely a kastélyon belül. A helyzetemen az sem könnyít, hogy a szoba tulaja se kevésbé ismeretlen, így óvatosan lépkedek, mint aki bármire számít, végtére is, ez így van. Nehezen tudok megbízni bárkiben, és az sem örökletes.
- Azt valahogy sejtettem- bólintok, majd aprót rázok a fejemen. Nem akarok leülni, nem vagyok hatvan, hogy ne bírnék egyhuzamban végigállni pár percet, és amúgy se terveztem hosszúra nyújtani ezt  a látogatást. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem csak rajtam múlik, azaz, de... mert, ha érzem, hogy szorul a hurok a nyakam körül, simán távozok angolosan, azon ne múljon. Jelenleg a kíváncsiságom nagyobb, ezért érdeklődve fürkészem a professzort, mert őszintén, el sem bírom képzelni, hogy valaki csak úgy az én társaságomban akarná tölteni a szabadidejét, azért annyira jó fej nem vagyok.
Percekig meg se szólalok, csak meredek rá. Már-már hallani lehet, hogy az ajtók záródnak, és én lelkesen visszavonulót fújok. Ha volt is valami érzelem az arcomon, eltűnt, már csak egy merev maszk van helyette. A szemeim még bizalmatlanabbul méregetik, mint eddig. Tulajdonképp több gondolat is megfordul a fejemben, de kisvártatva rájövök, hogy jelenleg egyik sem kivitelezhető, így kimérten bólintok egyet.
- Oké, biztos, hogy nincs szükségem magára- az első mondatom várható volt, bár mélyen engem is megijeszt a tárgyilagosság, amivel ezt közöltem.
- Félre ne értsen, szívbe markoló, ahogy a törődést akarja gyakorolni- a hangomba gúnyos él szökik, és a z arcomra is egy hasonló mosoly ül ki, elvégre nem nehéz rájönni, hogy a professzor ennek a tulajdonságnak igencsak híján van.
- De ne rajtam tegye, nekem nem hiányzik, hogy valaki minden lépésemet figyelje, és sarokba állítson, ha valami rosszat csinálok, esetleg elmotyogjon egy ejnye-bejnyét. Abból a korból már kinőttem- vágom a fejéhez, körítés mentesen, ha már ő is ezt tette.

Dwayne


- Fenyegetni én? Ugyan kérem...- legyintek is mellé, mert egy... annyi eszem van, hogy nem egy tanárt próbálok zsarolni, kettő, ha fenyegetőznék, nem így tenném. Keresztapám stratégiája marhára bevált. Én is előbb mutatnám meg neki azt, hogy mire számíthat, mint üres szavakat vágni a fejéhez.
És egy kicsit meg is mutatok belőle. Tény, nem vagyok már annyira védtelen, mint amikor először találkoztunk. A tekintetem se zavart, mert volt időm megszokni, hogy még én magam se tudom, mi lesz  a következő lépésem. Teljesen kiszámíthatatlan vagyok, épp ezért mások szerint veszélyes, de ezt mondjuk nem hiszem.
- Hűűű maga aztán tud bánni a nőkkel- még csak fel se szisszenek a váratlan támadás után. Ugyan, mit nekem némi szorítás. Nem vagyok finnyás, nem fogom elbőgni magam, csak mert valaki nem szépen beszél hozzám, sem akkor, ha fizikai erőszakot alkalmaz, bár ez még korántsem mondható annak, vagy csak az én mércém nem elég alacsony, hisz a testem nem egy heg fedi, azokat meg nem én aggattam magamra, puszta unaloműzésképp.
Egyszer próbálom meg kirántani magam, de mivel az se mondható sikeresnek, felhagyok vele, de csak azért, mert kíváncsi vagyok, mi lesz.
- Azt lesheti- sziszegem, mert én akkor se mutatnám ki, hogy félek, ha tényleg így lenne, nem hogy megjátsszam magam.

Épp csak dúdolnom kéne a kellemes sétánk során, de elmosolyodok azon, milyen pletykák keringhetnek rólunk. Hát, legalább nem a kastélyból kifelé cipelnek így... legalább is nem most. Ez azért egy pozitívum.
- Minek néz engem? Esetleg, légy szíves, vagy kérlek? Fájna?- már pedig nekem ne parancsolgasson, nem az egyik ölebe vagyok. Már csak azért se ülök le, még a taszítás ellenére se, helyette inkább kihívón meredek rá.
- Kicsinálni? Azt már valaki megtette, sorry. Bezárni? Ameddig P... khm valakinek szüksége van rám, úgyse lennék sokáig ott. Egyéb variáció?- nézek rá cseppet unottan, miközben vázolom a tényeket. A kérdést, miszerint, végképp elment-e az eszem, simán figyelmen kívül hagyom, szerintem Warren magától is tudja a választ.
- Semmit, ami hasznomra válna. Nem hiszem, hogy meg tudnám védeni magam azzal, hogy szabványszerűen öntöm ki a teát- a hangom gúnyosabb már nem is lehetne. Ami érdekel, az nincs az órarendbe, ami meg benne van... talán három órán voltam bent? És akkor sokat mondok, mégis le tudok vizsgázni.

Dwayne

- Egyáltalán mit keres emberek között, ha bánni se tud velük? Azt hiszi, én vagyok itt a legnehezebb eset? Hát baromira téved. Javaslom menjen vissza az őserdőbe, ott még talán hallgatnak is magára- csattanok már fel én is, mert valahogy nehezen viselem az ordibálást, elszoktam tőle, holott volt mikor mást se hallottam. Hát igen, a jót túlságosan hamar meg lehet szokni, aztán jön a nyakleves.
Szemeim megvillannak, jelezve, vagy a tanárnak kéne lenyugodnia, vagy hagynia kéne, hogy én nyugodjak le, mert ez így nagyon durván elfajulhat. Isten legyen rá a tanúm, most fordul meg először a fejemben, hogy bemossak egy jókorát egy aurornak.
- Túl sokat képzel magáról. Az aurorok is emberek, nem?- hát akkor játszunk így, nem vagyok híve a türtőztetésnek. Nem is tudom sokáig tartani magam, és igen, iszonyatosan nagy a szám ,amit egyszer még nagyon meg fogok bánni, de jelenleg... tojok rá.
- Nekem aztán semmim ne védje, nincs szükségem magára, gyakorolja az önzetlenséget máson- sziszegem neki, mert megint csak visszatérünk a régi témához. Emlékszem, anno ugyanitt, ugyanezt vágtam a fejéhez, még ha nem is ezekkel a szavakkal.
Aztán egy pillanat alatt kerekedik el a szemem, és akad bennem a szó. Már.már tátott szájjal bámulok Warrenre, mert honnan a francból tudhatná? Aztán rendezem a vonásaim, az arcom megkeményedik.
- Az az Én dolgom. Maradjon ki belőle- sose hallott nyugodtsággal csengenek a szavak. Igen, tisztában vagyok vele, hogy szorul a nyakam körül a hurok, ennek ellenére se kell senki segítsége, főleg nem az övé.... majd... megoldom valahogy.

Dwayne

- Nem, a te dolgod az, hogy bevágd azokat a dögöket egy cellába, és láthatólag marhára nem végzed jól- nehogy már hőst kezdjen játszani. Ha ők tényleg azt tennék, mai a dolguk, nem kéne az ilyesmitől tartani, ugyebár.
- És marhára nem vagyok kislány. Egy kislánynak a legnagyobb problémája az, hogy melyik babával játsszon, nem az, hogyan mentse az életét- szögezem le, hogy azért lényegi különbség van  a kettő között. Nekem még csak babám se volt, ellenben, nagyobb fájdalomküszöbbel rendelkezem, mint háztársaim bármelyike. Nézzek az élet jobbik oldalát, vagy mi a fene.
- Látom nem fogod fel. Hogy segíthetnél? Ha csak a keresztapám fülébe jut, hogy egy aurorral fecsegek, még azelőtt kapnék egy Cruciot, mielőtt kinyöghetném, sajnálom- csóválom meg a fejem. Még ha hagynám is, hogy engem pátyolgasson se tehetne sok mindent, csak rontana a helyzetemen, amire meg végképp nincs szükségem. Belegondolva, tényleg nem túl fényesek a kilátásaim, de eddig minden okés, leszámítva a tényt, hogy undorodok magamtól, de azzal könnyen megbarátkozok. Az se jut el a tudatomig, hogy átváltottam tegeződésbe, ki foglalkozik az ilyesmivel, gyanítom, Warren se sznob annyira.
- Amíg velük cimborálok, élhetek, legrosszabb esetben bekasztliznak... ilyen egyszerű- nincs mit ezen magyarázni, két rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Más nem ezt tenné a helyemben? Eleget küzdöttem már ellene, belefáradtam, ennyi. Jó ez így, leszámítva egykét necces helyzetet, még ott a tudat, hogy esetleg a negyediket is kijárhatom. ha ez a buzgómócsing itt velem szemben, nem készül rajtam fitogtatni a hős komplexusát.

Dwayne

- Felelőtlen? Már miért lennék felelőtlen?- kérdőn meredek Warrenre, mert fogalmam sincs, ezt honnan szedte. Én igyekszem óvatosan csinálni ezt, hülyeség, de a kicsapástól azért egy fokkal jobban tartok, ne kérdezzétek meg, miért.
- Nem vagyok annyira hülye? Ennél szebbet se mondtak még- sóhajtok fel teátrálisan, persze csakis a szarkazmus tetteti ezt velem. Mondjuk sejtem, hogy Warrentől ez már egy bók, de valamiért nem én lennék, ha nem így kezelném.
- Ki az a Sötét Nagyúr?- torpanok meg, és ülök le a tanárral szembe. Sikerült az érdeklődés enyhe csíráját elültetnie bennem, ez a tekintetemen is látszik. Még sose hallottam ezt a nevet, mégis sejtem, nem egy tündérmese vár rám, feltéve, ha a velem szemben ülő alak, nem makacsolja meg magát, és kielégíti eme tudásszomjam.
- Sajnálom, szinte biztos, hogy itt nincs, hogyan ne vond magadra a figyelmet kurzus- húzom el a szám, persze mindennemű gúnyt bevetve. Mondtam már, hogy a gondolkodás nem az a cselekvés, amit én önszeretettel teszek, így talán egy kicsit, egy nagyon kicsit igaza van abban, hogy nem valami jól csinálom.
- Pazar, ennyit a magánéletről- dőlök hátra, és talán a düh miatt veszek ki egy szál cigit, és gyújtom meg azt. Azon fent sem akadok, hogy épp egy tanárral szegek szabályt, sokat megszegtem már, ez már nem oszt, nem szoroz.
- Nos, a jelek szerint igen. Pierrenek nagyon fekszik a lehetőség, hogy lesz egy illúziómágusa... feltéve, ha életben hagy addig, míg rendesen elsajátítom azt- igen, az a fránya feltéve, meg a fránya de, milyen lenne az élet ezek nélkül a szavak nélkül?
- Eszméletlen ötlet, miért is nem jutott eszembe? A bökkenő csak az, hogy vélhetőleg már azelőtt én húznám a rövidebbet, mielőtt rágondolnék- a hangom halk, mert egy hónap alatt a második auror beszél itt nekem az ölésről. Hát, valahogy nem ez az ő dolguk, nem?
- Oké, tudod, szép hogy így szembesítesz a nyilvánvalóval, és marha jól esik erről beszélni meg minden, de kinyöghetnéd, mire akarsz kilyukadni- mert nekem senki ne mondja azt, hogy az éjszaka közepén, az ilyen kedélyes fecsegések mindenféle hátsószándék nélkül esnek meg.

Dwayne

És én még azt hittem, Olivérérrel nehéz egy légtérben lenni, persze mert azóta elfelejtettem, van nekünk egy tünemény aurorunk is. Igazából azt se tudom megjósolni, melyikünk fog előbb robbanni. A kipattanó szikrák már-már látszanak, mindketten a tűréshatárainkat feszegetjük már, ami nem éppen a legjobb eset.
- Tanár vagy, az a dolgod, hogy kielégíts a nebulók tudásszomját- vágom fejéhez a tényeket, hogy marha rosszul végzi a dolgát. Aurorság ide vagy oda, itt elsősorban tanárként üzemel, és így nem lesz a legjobb.
- Kezd elegem lenni abból, hogy bármit teszek, mindig a nyakamra küldenek. Azt kell hinnem, te intézed így a dolgokat- mert rajta kívül még senki nem vágta a fejemhez, hogy héj, én leszek a gardedámod. Vanda is felfogta, hogy nem kell engem pátyolgatni, némi időbe telt neki igaz, de a végeredmény a fontos, nem?
- Nem akarok én idecsődíteni senkit, tudniuk se szabadna róla- emelem fel a hangom, ahogy az öklöm az asztalba vágom. Na, igen, itt a bökkenő, olyan ügyesen kijátszottuk őket.... vagyis... ezek szerint csak azt hittük.
- És ha már tudnak, miért hagyták, hogy lopnom kelljen? Voltunk hárman abba a rohadt múzeumban, simán lekapcsolhattak volna- és ez az, amit soha nem fogok megérteni, és nem is akarom. Csak sodródom az árral, mást úgyse nagyon tudok tenni, tekintve, hogy egyik oldallal szemben se rúghatok labdába. Szívás gyengének lenni, én mondom.
- Nem, nem nyakalok be olykor imperiot, nem kényszerítenek, mondtam már, ha nem teszem, amit mondd, megöl- tárom szét a karom, mert nem tudom, ő hogy van vele, de számomra ez elég ösztönző tud lenni.
- És mégis hogy? Ők neveltek fel, miattuk vagyok olyan, amilyen...- világítom rá a tényre, hogy a viselkedésem már a legkevésbé írható az én számlámra. Eddig is tudtam, hogy nem teljesen normális, amit teszek, vagy mondok, tojtam is rá, és eztán is azt fogom tenni.

Dwayne

Sajnálom a szerencsétlent. Mondanám zsigerből, aztán a jobbik felem győz, hogy azért ilyet mégse kéne. Attól, hogy nekem rossz tapasztalataim vannak szülők terén, lehet még Warren mintaapa. Állítólag a saját gyerekeivel mindenki máshogy bánik, bár ezt alátámasztani nem tudom.
- Perfektül vagyok egyedül, nem kell senki- értek vele egyet. Elég Vanda nekem. Szerencsére ő nem az a tartsuk rajta a szemünk típus. Mostanság jobbára csak aludni járok haza, és egy szót se szól, nem kérdez, úgyis tudja, ha van valami, majd elmondom magamtól. Mégse tudom családtagként tekinteni, talán, mert nem tudom, hogy az milyen, vagy hogy működik, mindenesetre, látszólag tökéletesen elégedett azzal, amit nyújtani tudok neki.
- Akkor szakadj le erről az egészről, és rólam is. Mondd azt, hogy koholt dolog az egész, véletlenül botlottam beléjük és ennyi- vagy hazudjon, amit akar, de ne akarjon rávenni arra, hogy hagyjam, belemártsa magát az én dolgomba. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen, főleg nem neki, mikor pár hivatalos dokumentumon kívül semmi köze hozzá.
Csak megrázom a fejem. Ha azt hiszi, azzal, hogy elveszi a pálcám, lelki traumát okoz, nagyon téved. Az illúziómágiához nincs szükség rá, és amúgy se használom, ami azt illeti. Azért mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót, csak visszafordulok.
- Azt hiszed, jobb vagy különb vagy náluk, de nagyon tévedsz. Ugyanolyan sz*r alak vagy, mint ők- felteszem, nem ez a legszívélyesebb búcsú, mégis kikívánkozott belőlem.

---

Másnap

Egy pohár kávéval haladok Warren irodája felé. Sztoikus nyugalommal, mintha nem is ugrottunk volna majdnem egymás torkának. A hajam lófarokba kötve, a szemüvegem rajtam, ez jelzi azt, hogy szenteltem néhány percet a jegyzeteimnek. Persze nem vittem túlzásba, a vizsgák nehezén már túl vagyok, és két K-t is sikerült bezsebelnem, tényleg nem vagyok annyira hülye.
Másik kezembe a nyílvesszőt szorongatom, amit az erdőben lévő fák egyikéről sikerült leoperálnom, felteszem, a tanáré.
Kopogok párat, aztán ha nyílik az ajtó, már lengetem is meg a talált tárgyat.
- Visszakapod, ha én is a pálcám- mert ez már csak így megy. És le merném fogadni, azért annyira fontos neki a cucc, hogy visszakapjam az enyémet.

Dwayne

Semmi kedvem nem volt amúgy eljönni, sőt úgy terveztem, hogy már csak azért is ignorálom a találkozást. Aztán eszembe jutott valami. Egyetlen kósza mondat a sok elhangzott közül, mégis ez vett rá arra, hogy bekopogjak azon az ajtón. Azt nem tudom, neki mennyi kedve van az egészhez, de hát.... ő hívott ide, nem?
- Nem kösz, nem sokat tudnék kezdeni vele- sétálok lassan az asztal felé, és lerakom a vesszőt. Kivételesen nem hagyom figyelmen kívül a tekintetet, ami végigkísér, így most a madárnak szentelem a figyelmem.
- Mindig ilyen csúnyán néz?- nézek Warrenre, miközben fejemmel a madár felé bökök. Aztán csak megemberelem magam, mert igenis akarok valamit. Csak úgy nem lennék ilyen tündér, erre vélhetőleg a másik is rájött, tekintve, hogy normális esetben minimum egy sértés már elhagyta volna a szám.
- Tegnap felvetetted, hogy azok akár meg is halhatnának.... Hogy gondoltad kivitelezni?- nézek rá komolyan, legalább ilyen jellegű választ várva. Egész este ezen rágódtam, mert tudniillik, legyek bármennyire is elfuserált, ölni nem tudnék, viszont, ha ezen múlik, hogy szabad legyek.... tényleg szabad... igen, tudom, akkor se érné meg, mégis csak egy másik ember élete, mai felett aztán nem rendelkezhetek, mégis megmaradt az a kósza gondolat. Ha lesz egy kis szerencsém, még azelőtt lebeszél róla, mielőtt elszánom magam. Ez lenne az etikus lépés, azt hiszem.

Dwayne

- Csak azért mondod, mert tudod használni. Én még a pálcámat se tudom- vonok vállat, mert ez az igazság. Mellesleg mindkettő nélkül perfektül megvagyok, így nem is érzem a hiányukat. Ráadásul egoista mód nagyon azon az elven vagyok, hogy az illúziómágiának sokkal több hasznát fogom venni, már ha elsajátítom anélkül, hogy bedilizek a tanulása közben.
- Ez furcsa, általában azért tartanak állatot, mert valamilyen szinten kötődnek hozzájuk- morfondírozok, és azon a véleményen vagyok, Warren legyen akármilyen fafejű is, tuti, hogy ha egy kicsit is, de kötődik Jackhez, különben a bagoly már nem itt ülne. Halványan mosolyodok el magamban, de úgy döntök, nem bocsátkozom részletekbe.
Inkább kinyögöm azt, amiért tulajdonképp itt vagyok. Talán azt várom, hogy majd azt mondja, sürgősen verjem ki a fejemből, már így is elég ostoba vagyok, és annyi buktatója van az egésznek, nem számolva azzal, hogy utána már én is sz*r alak leszek, tényleg. És ezért lepődök meg a válasz hallatán. A zavar pár pillanatig ki is ül az arcomra, mert komolyan nem erre számítottam, azt akarom, hogy beszéljen le róla, ne támogasson.
- Az együttműködés még oké, de a bizalom... Nekem az nem megy, Dwayne. Még abban se tudok megbízni, akibe tényleg szeretnék- a hangom halk, és a vesszőt kezdem az asztalon táncoltatni. Megint itt kötünk ki, és kísértetien hasonlít az egész egy régebbi beszélgetésemre Olivérrel. Hányszor ígértem, hányszor fogadtam meg...
- Serenben megbíztam... ő meghalt, azóta... nem megy és kész- vonok vállat, mert úgy érzem valami magyarázattal szolgálnom is kéne. Teszem hozzá, hogy az is haladás, hogy a volt HVH-ban sikerült. De ő rá is szolgált, hisz majdnem a halálomon voltam, mikor szó szerint beestem az irodájába.

Dwayne

Nem vagyok én mindig idegbeteg, az már más kérdés, hogy egy pillanat alatt elő lehet hozni belőlem azt az állapotot. Tényleg nem tudom, Olivér hogy bírja velem, vagy egyáltalán, hogy tudja kezelni a szeszélyességem. A helyzeten az sem segít, hogy Dwayne is bővelkedik hangulatingadozásban. Érdekes egy kapcsolat lesz ez mindenesetre.
- Nem szokásom köpködni- biztosítom róla, ha egyszer arra vetemedik, hogy még valami kellemetlenséget aggat a nyakába, akkor nem én leszek az, aki keresztbe tesz neki. Azt azért sikerül felfognom, hogy neki se épp sétagalopp lesz, biztos meg fog szegni ő is egy tucat rá vonatkozó törvényt. Az, hogy én erre vetemedek, nem újdonság, abban sem vagyok biztos, hogy tettem már valami olyat, amit nem tilt valami.
- Kávét. Ma még nem jutottam hozzá- sóhajtok fel, és önkényesen döntöm el, leülhetek. Valahogy itt mindig elmaradnak a formaságok,  ami valamilyen szinten tetszik is, mert sose tartottam sokra a kötelező köröket.
- És hogy tervezed? Gondolom, nem lenne túl bölcs dolog ajtóstól rontani a házba- én meg csak egyszer követtem el valami hasonlót, azt is akkor, mikor az agyam ellepte a vörös köd, és valljuk be, az ésszerű gondolkodás se az én erősségem.
- Öltél már?- bukik ki belőlem a kérdés, bár egy részem tudja rá a választ, mégis az ő szájából akarom hallani ezt.

Dwayne

Csak felvonom a szemöldököm, mert egészen addig nem értem a dolgot, míg a manó meg nem jelenik. El is felejtettem, hogy ők is dolgoznak a kastélyban, holott mikor idejöttem, naponta rúgtam velük össze a port. Azta de rég is volt már az, pedig csak harmadik éve vagyok itt, most mégis, mintha az egész többnek tűnne.
- Köszönöm- azért ezt illik megköszönni, még nekik is. A kávémat kevergetve kezdek el gondolkodni, igen a folyadék iszonyat sokat segít ebben.
- Ha. Kezd elegem lenni ebből a szóból- motyogom csak úgy magam elé, mert tényleg kiborító, hogy mindig ott van az a feltételes mód, de hát magamnak kerestem a bajt. Már akkor tudtam, hogy semmibe nem lehetek biztos, mikor belevágtam az egészbe, mégis fejjel futottam a falnak, mert ez vall rám. Tényleg iszonyat szerencsétlen vagyok.
- Nem vettem észre- nézek rá zavartan, mert azt határozottan tudom, hogy senki nem követett, leszámítva pár alkalmat. Hmmm, lehet Warren elől menekültem? Végül is, ez most lényegtelen.
Épp emelném a számhoz a bögrét, de a mozzanat megakad a tanár kifakadása közben. Kell pár pillanat, még fel is fogom a hallottakat.
- ... és biztos, hogy ők is ezért hagytak még életben. Nem vagyok még nagykorú...- ér el a felismerés, és gondolatban már le is keverek magamnak egyet, amiért erre nem gondoltam eddig.
Nem tudom, hogy más hogy érezne, ha kiderülne, már megint csak egy bábu... de engem ez baromira dühít.
- És ha életben is maradok, egy cellán már rajta van a nevem.... a francba- inkább a poharat figyelem, mintsem ránézzek Warrenre. Valamiért nem érzem, hogy bárki szemébe is tudnék nézni. Jöhetnék én azzal, hogy nem így akartam, de lefogadom ezt aztán senkit nem érdekel.
- Létezik elég ok ahhoz, hogy elvedd valaki más életét?- vonom fel  a szemöldököm, aztán leküzdve a kényszert, hogy kifussak a világból, mégis ráemelem a tekintetem.

Dwayne

Dwayne

Nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, az, hogy rájöjjek valamire, mait talán eddig is tudtam, pusztán azért nem akartam felfogni, mert tudtam, hogy fájna. Egy ideig szabad voltam, tényleg szabad, és úgy vették el tőlem, hogy azt szinte fel se fogtam, megint csak rángatnak, de Isten legyen rá a tanúm, most inkább futnék vissza a kúriába, ahol a gyerekkorom töltöttem, ennél még az a hely is jobb volt. Talán nem zavarna ennyire, ha tudnám, megúsznám, simán fejjel futnék a falba, mert ilyen vagyok, de most... most egyszerűen fogalmam sincs mit tegyek.
- Ne tegyek semmit? Nézd, nem tudom, mennyire sikerült kiismerned, de én nem az a fajta vagyok, aki nyugodtan ül, és várja a sült galambot. Nem tudok nem csinálni semmit, mikor ott lebeg a szemem előtt, mekkora sz*r helyzetbe hoztam magam- nem emelem fel a hangom, csak tényszerűen közlöm a dolgot, és elmondhatom, megdöntöttem  a rekordom, nem is tudom, mikor beszéltem utoljára ennyit magamról, igen még ennyit se szoktam, vannak akik maguktól rájönnek erre, így nem kell ecsetelnem.
- Tudom, hogy azt hiszed, a törékeny lelkem nem bírja feldolgozni a történteket, de nem kell finomkodnod, oké? Volt már ennél rosszabb is- csak azért teszem ezt hozzá, mert látom, hogy Dwayne kellemetlenül érzi magát. Már pedig én aztán végképp nem kérem arra, hogy miattam fogja vissza magát, főleg mert én se teszem ezt, és ez így fair, gondolom.
Kivételesen engedelmes lány leszek, és egy bólintás kíséretében állok fel, majd lépek ki az ajtón. Nem köszönök, mert sejtem, nem is telik el olyan sok idő, hogy megint összefussunk, na meg mert hajlamos vagyok megfeledkezni róla.

---

Pár nappal később

Elment az eszem. Nyugtázom a tényt, ennek ellenére mégse lassítok, vagy torpanok meg, még csak az hiányzik, hogy valaki így lásson. Az meg csak egy mellékes plusz, hogy a zsebembe ott lapul az egyik legértékesebb festmény - mikre nem jók a bűbájok, nemde?-, amiért most szó szerint megküzdöttem.
Igazából azt se tudom igazából, kit lepett meg jobban, ahogy kiejtettem azt az egyetlen szót. Szerintem ugyanaz az arc nézett az aurorra, amilyen rám, persze csak egy pillanat volt az egész, mert a férfi aztán mással lett elfoglalva. Az adrenalin még mindig hajt, de igyekszem kordában tartani magam, és nem bőgni az első adandó alkalommal. Azt mondták ez is könnyű lesz, semmi macera, de arról egy szó se esett, hogy vagy hatan várnak majd a múzeum előtt, és megint kinél maradt  a kincs... azt se tudom, hová rejtsem, több szívességet biztos, hogy nem fogok kérni, főleg nem ezek után. Még szerencse, hogy csuklya volt rajtam, bár mondjuk nem segített valami sokat.
Gondolkodás nélkül tépem fel Dwayne ajtaját, és öles léptekkel haladok az asztalhoz, miközben előkotrom a festményt, és egy bűbáj segítségével növesztem vissza az eredeti méretére.
- Azt hiszem, a ne csinálj semmit... nem lesz a legjobb stratégia- lihegve ejtem ki a szavakat, hisz az idáig tartó sprinteléstől elszoktam. Aztán kapok észbe, hogy tulajdonképp vérfoltok lepnek el, hát igen, azt senki nem mondta, hogy a bizonyos átok közepette ne tartózkodjak az illető közelébe.
- Nyugi, nem a sajátom- legyintek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne amúgy. Fogom magam, és invitálás nélkül foglalok helyet, talán egy kifakadásra várva, vagy nem is tudom.

Dwayne

Tényleg fogalmam sincs róla, miért épp ide jöttem, csak azt tudom, így nem flangálhatok a folyosókon, sem a rellonban, Vandához meg még úgyse mehetek le, még csak az hiányzik, hogy őt is belekeverjem ebbe. Eddig sikerült ügyesen elhallgatnom a kilétét, tudom, hogy keresztapám nem fogadná örömmel, hogy nála lakok. Hiába rokon, és hiába van még biztos jó pár... valahogy ezek senkivel nem érintkeznek.
Az meg még csak eszembe se jut, hogy Dwaynenek is dolga lehet, ne legyen, mikor én tökre kétségbe vagyok esve. Az aurorok nem tűntek úgy, mintha csak meg akarnák játszani az egészet, épp ezért keményítettem be én is.
- Ki más?- kérdek vissza a szemem forgatva. Nem hinném, hogy annyian megfordulnak nála, aztán ki tudja. Ráadásul veheti úgy is, hogy a büntetésemet töltöm. Nem megy a lenyugodás, még ha le is ülök, két perc múlva állok is fel, hogy aztán kijárkálhassam magam. Még a madár se érdekel, duzzogjon csak.
Csak akkor torpanok meg, mikor meghallom a kérdést. Még a levegő is bennem akad, és egy kósza pillanatig lefagyva bámulok Warrenre, majd megrázom a fejem.
- Igazad van, fogalmam sincs. Már itt se vagyok, bocsánat- hadarom, ahogy az ajtó felé megyek, de mikor a kezem vagy hatodszorra se tudja megfogni a kilincset, elködösödik az agyam, és az ajtóba vágok.
- A francba, az imént kaszaboltam meg az egyik kollégád- nem kiabálok, nem is tudnék, de szembe se fordulok vele, csak miután letöröltem a kitörő könnycseppeket.

Dwayne

Nem akarom én ráaggatni magam, de tényleg nem tudom, hová mehetnék máshová. Jó, vannak tippjeim, de ahhoz túl sokat kéne beszélnem, és nincs kedvem. Dwayne legalább képben van, még ha nem is miattam, így a felesleges magyarázkodás elmarad.
Persze robbanok, mert kezd kimenni belőlem az adrenalin? Vagy olyat tettem, ami ellen eddig küzdöttem, és sikerült ezt felfognom? Nem tudom, csak azt, hogy ez nem volt egy helyes lépés, de könyörgöm, most se volt mellettem senki, hogy fogja a kezem, és azt mondja, ejnye lányom. Úgy általában sincs fogalmam arról, mi a helyes, csak saját magamra hivatkozhatok, nem olyan nevelésben részesültem, mint az itteniek többsége.
- Nem akartam, esküszöm, hogy nem akartam- nézek rá kétségbeesetten, mert nem is tudom, hogy magyarázhatnám el. nem gondolkodtam, egyszerűen csak a pálcám  a kezembe került, és elhagyta a szó a szám. De tudom, ha illúziómágiát alkalmaztam volna, az még talán rosszabb is lett volna, és nem kockáztathatom, hogy emiatt Alexát is felelősségre vonják, elvégre azzal, hogy beleegyezett, felelősséget is vállalt. Annyira nehéz ez az egész, mint az a hülye dominó, elég egyet megpöckölni, és dől össze minden.
Nem várok én semmire, vigasztaló szavakra főleg nem, úgyse tudnám őket kezelni, senki nem vigasztalt még, azt meg nem akarom, hogy csak azért mondjanak valamit, hogy az én lelkemnek jobb legyen.
- Azért mentünk- bökök a fejemmel a festmény felé, miközben felsóhajtok.
- És tényleg tök egyszerű volt minden, szépen kicseréltük egy hamisítványra, és már léptünk is volna. Csak, kint ott voltak hatan, és minket vártak. Tudták, hogy ott vagyunk, nem tudom, hogy, de tudták. És ők kezdték.... aztán csak arra emlékszem, hogy a férfi előttem egy pillanatig meglepődve néz rám, aztán csak a vér- mesélem, miközben a madarat kezdem simogatni, kell a mellékcselekvés, a kezem még így is megremeg néha.
- Azt se tudtam, mit csinálok.... csak jött- fogadkozok egyből, mintha erre bármi szükség lenne, attól én még ugyanolyan sz*r alak vagyok.

Dwayne

- Én próbáltam az lenni. De bocsi, hogy nem fogom ölbe tett kézzel hagyni, hogy elrángassanak. Amúgyis megérdemlik, a mocskok- pufogok egy sort dühömben. Oké, tudom én, hogy nem ez a legjobb módja az egésznek, és nincs semmi mentségem rá, miért tettem, de akkor is.  Ők meg simán kísérleti nyúlként alkalmaznak, az mennyivel jobb?
- Nem is tudom, hogy jutott eszembe- harapok az ajkamba idegesen, és tényleg kedvem támad kifutni a világból. Igen ez a mondat egyenlő a helyeseléssel. Azért biccentek is, tudatva vele, hogy ebbe rendesen beletrafált most.
Az, hogy nem kezd lélek búvárkodni a lehető legjobb döntés, tuti, hogy nehezen viselném, ha még lelkiznem is kéne amellett, hogy a sírással küszködök. Nem szokásom kimutatni az ilyesmit, de egyszerűen, van, ami már nekem is sok. Nagyon sok.
- Tessék, de azzal semmit nem érünk, ha töröljük, az utolsó varázslatot- adom neki oda a nemrég visszakapott ágat, ami mindig csak bajt hoz a fejemre. Naivan azt hiszem, ezt akarja tenni, de hát… semmi értelme, tekintve, hogy a vágás nyomai az illető testén díszelegnek.

Dwayne

Csak egy hajszálon múlik, hogy fogom magam, és utat engedek mindennek, ami bennem van, elvégre… engedélyt kaptam rá. Az a bigyó, ami bennem van, és nem hagyja, hogy hülyét csináljak magamból, mégse engedi ezt. Oké, szoktam sírni, mert bármilyen hihetetlen is, én is képes vagyok rá, de nem úgy, hogy közben valaki premier plánból nézi végig, hogy omlok össze szép lassan.
Bízom Dwayneben, amennyire csak tudok… tényleg, de még neki se hagyom, hogy fogást találjon rajtam, hiába mondja a józan eszem, hogy úgyse használná fel ellenem, nem megy. Mondjuk nem is vethetik a szememre ezt, nem épp bizalomtól túltengő közegben nőttem fel.
- Ennyitől nem fogok kiborulni- rázom is meg a fejem,  és próbálom a tőlem megszokott könnyedséggel kiejteni a szavakat, de a hangom remegése ellen nem tudok mit kezdeni. Leülök a fal tövébe, felhúzom a térdeim, hogy a kezemmel átkarolhassam magam, és csak kitartóan bámulom a padlózatot.
- Akikkel szoktam- vonok vállat, mégse tudok neveket mondani, nem értem, miért. Nem akarom, hogy ők is bajba kerüljenek miattam. Igazából, csak most kezdem érezni, hogy mennyire benne vagyok ebben az egészben, és mennyire nem találom a kiutat.
- Lelépek… komolyan, így legalább a sulit nem rángatom bele az egészbe, azt meg úgyse hagynám, hogy Wickler megint tartsa, a hátát miattam- ejtem ki az első ötletet, ami eszembe jut, vagyis nem jut eszembe, már rég azon rágódok, el kéne húznom innen, mielőtt még nagyobb bajt csinálok. Az nem érdekel, hová mehetnék, tudom, feltalálom magam, legalább Dwaynenek se kell a gardedámot játszani. Még az se zavar, hogy a pálcám eltöri, csak a baj van azzal az ággal.  

Dwayne apci  



Mondjuk, megérteni se fogom, miért kellett széttörni a pálcám, de jelenleg ez a legkisebb problémám, az egy pótolható dolog, de én ettől még ugyanolyan visszataszítónak találom magam. Olyat tettem, ami ellen mindig is küzdöttem, de senki nem volt mellettem, hogy leállítson, esetleg hátba veregessen, és igen, féltem, mert én is képes vagyok rá.
De most már csak feledni akarom az egészet, és hagyni, hogy elmúljon, ez mindig bejön, ha nem törődök vele, egy idő után elmúlik minden.
- De én nem akarok terrorista lenni, csak tudod, sajnos senki nincs mögöttem, aki megmondhatná, mi a helyes. Annyiszor hangoztatod, hogy gyerek vagyok, mégse voltál ott… nem állítottál le- bukik ki belőlem egyszerre, és olyan kétségbeesetten, hogy attól még én is megijedek. Pedig szükségem volt rá, és azt mondta figyel.
Akkor se sírok, bár a könnyeim már rég utat törtek maguknak, de nem vagyok hajlandó tudomást venni erről. Legközelebb csak arra eszmélek fel, hogy egy italt nyújt nekem, és mivel ellenkezni nincs erőm, egy bólintás után lehúzom.

Kati