Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=656407#post656407][b]Kaisch Ráhel - 2017.01.19. 21:23[/b][/url]

Órák óta ülök már itt, szépen csendben, holott ez az iroda pont arra való, hogy valaki beszéljen. Bármiről… mindenről, én valahogy mégis képtelen vagyok a szavak formálására. Túl sok mindent kéne mondanom, vagy épp túl keveset, és a látszólagos tanulás mögött, folyton azon kattog az agyacskám, hogy kezdjek ehhez hozzá.
Az óra lassú ketyegése az egyetlen zaj, na meg Zója papírjainak sercegése, ami valljuk be, furcsa. Mi mindig rengeteget beszélgetünk, sokszor apróságokról, de ilyen mértékű csend még sose volt köztünk. Tudom, hogy ez főleg az én bűnöm, azt viszont nem tudom, mióta lett ennyire nehéz beszélnem vele.  Ő olyan megértő, és mindig tök jó tippeket ad, most mégis félek olyan ártatlan kérdéstől, hogy hogy telnek a napjaim, vagy csináltam-e már valamit, mert félek attól, ahogy ő ezt fogadni fogja.
Persze kamaszkor. Simán rá lehet fogni mindent, és még csak nem is kételkedne benne senki, csupán az, aki tudja, hogy a kamaszkor nálam nem úgy zajlik, ahogy másoknál szokott. Én érettebb vagyok ennél, most ebben a hülye szobában látom csak be igazán, hogy a saját fejem után menni, és csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, irtó nagy ostobaság, és csak Merlin tudja, hová terel. Én pedig nem akarok rossz útra kerülni, és ezen sürgősen változtatnom is kell, de mi van… ha már nem lehet?
- Nem tudsz valami menő szöveget sírkőre? – teszem fel a kérdést úgy hirtelen, még csak fel sem nézve a jegyzeteimből. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem maradhat így, valahogy mégis tudatnom kell vele, ha másért nem, azért hogy segítsen abban, ne kelljen olyan hamar az a szöveg.
- Csak mert… nem akarok valami sablonosat, olyat akarok, ami marhára illik hozzám – nézek most már a nőre, sóhajtok is mellé egy nagyot, meg a könyvet is becsukom, némán jelezve, hogy most már készen állok az özönvízre.
- Beléptem a csapatba…. mármint… a kviddics csapatba – ha van valaki, aki tudja, hogy ez mekkora probléma, akkor az Zója. Ő ott volt, mikor apám a lelkére kötötte, hogy ezt végképp ne hagyja, sőt akkor is ott volt, mikor Bercel nemes egyszerűséggel, követelte, hogy engem mentsenek fel repüléstan alól, csak ennyire nem akarja, hogy közöm legyen ahhoz, ami az ő vesztét okozta.
Így hát… mostanra talán már arra is rájött, miért kellett nekem ennyi idő, míg kellően összeszedem magam ahhoz, hogy ezt kibökjem.
- Terelőnek raktak – mosolyodok el a helyzet iróniáján, bár ez a téma minden, csak épp vicces nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=658420#post658420][b]Kaisch Ráhel - 2017.02.04. 18:47[/b][/url]

Talán órák is eltelnek, mire megszólalok, de kell nekem idő, mire mindezt összeszedem magamban, mert ugye a tálalás a legfontosabb. Szegény Zója még csak nem is sejti, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, elvégre, mégsem akkora dolog, hogy tiltott helyre tévedtem, ha egyben maradok, meg még jól is jövök ki belőle, azonban azt inkább nem firtatom, hogy én mennyire élvezem az edzéseket, meg az egész játékot.
- Egyébként nem vagyok annyira szörnyű. Nyeste azt mondta, hogy még lehet a rellon elleni meccsen is beállít, tökre el tudom találni a gurkókat, és még egy csapattársam se került miattam a gyenguszra. És Zója élvezem. Én tényleg nem így akartam, csak segítettem neki a szertárban takarítani, aztán a kezembe került az ütő. Mire meg észbe kaphattam volna, már közöltem is vele, hogy be akarok lépni a csapatba. Lehet, hogy ez hülyeség, de ezt most tényleg nem én irányítottam, egyszerűen... csak úgy jött magától - vállat vonok, mert nem érzem magam bűnösnek... annyira. Persze, nem is kellett volna a szertárba kerülnöm, sőt a seprűre se kellett volna ráülnöm, sőt ebbe a suliba se kellett volna járnom... akkor valószínűleg mindez elkerülhető lett volna. Járhattam volna a világot apámmal, ahogy ő azt eltervezte szépen, még fizetett is volna egy magántanárnak, Zója beszélte le erről, mert nekem szükségem van arra, hogy emberek között legyek, és az öreg meg nem volt olyan hülye, hogy egy pszichológussal álljon le veszekedni, aki már akkor három gyereket nevelt. Jó, Franci nem minősül gyereknek, de akkor is... neki is szüksége van rá.
- Te mondtad, hogy ez az év arról szól, hogy beilleszkedjek, barátokat szerezzek és hasonló. Jó, ez nem valami, amit másokhoz vágsz, de gondolj csak bele, milyen építő jellegű lesz majd együtt lábadozni. És ha nem is kell, most már része vagyok valaminek, a csapattársaim meg már a folyosón is észrevesznek. De csak hogy megnyugtassalak, Franci meg a színjátszókörbe állt be, ott együtt vagyunk, és neki ott van az apja is - vigyorodok el, nem csodálnám, ha szegény a haját kezdené tépni máris.
Aztán megint csend telepedik rám, nem szólalok meg, mert még mindig idő kell, mire kibököm azt, amiért valójában itt vagyok.
- Arlen csak egy barát. Könyörgöm, legalább te ne láss többet ebbe, semmi nem igaz abból, amit rólunk írnak... és még szűz vagyok - emelem plafonnak a tekintetem, mert bár nem konkrétan tette fel a kérdést, én egyből erre asszociáltam, ahogy mindig, mikor szóba kerül a pasi téma.
- És rendezett, vagyis rendeztek nekem szülinapi bulit... emlékszel? - mert sejtem ő is be volt avatva ebbe, máskülönben nem tudtak volna belépni a házunkba.
- És ha már szülinap, ugye azt mondtad, ha kitalálom, mit akarok, megkapom - erről szólt ugyanis az egyességünk, és én mennyire örültem annak, hogy nem még egy felesleges dologgal lep meg, inkább kivárja, míg én eldöntöm, mit szeretnék.
- Fogadj örökbe... családot akarok... rendeset, és valószínűleg apám se esne akkora letargiába, ha meg mégis... csomó bizonyítékot össze tudnánk szedni, hogy bebizonyítsuk, mennyire felelőtlen... - igen, ez csak elsőre hangzik baromságnak, én viszont már szépen végig is gondoltam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=659197#post659197][b]Kaisch Ráhel - 2017.02.10. 23:02[/b][/url]

- Nem tudom, azért elég para lenne elsőre pont a pszichopaták ellen játszani - jó, értem én, hogy nem minden rellonos az, de a csapat tagjairól egyenként lerí ez a jelző, ahogy én azt megfigyeltem. És hát nem lenne túl jó dolog már az első meccset mínusz egy végtaggal zárni.
- Én nem hiszek ilyesmibe, ha hinnék, utálnám, mert folyton csak szivat - vágok egy grimaszt, mert segítő szándékot nem láttam benne, meg alapjáraton is elég ateista vagyok. Nekem nem megy az, hogy higgyek olyasmiben, ami lehet, nem is létezik. Meg hát az én életemet csak én irányítom nem? Különben nem gürcölnék minden erőmmel azért, hogy ez így is legyen. És az is furcsa, hogy ő hisz ilyesmibe, pedig realistának ismertem meg.
Megeshet, hogy egy kicsit talán hevesebben reagáltam a kelleténél, de ez az a téma, amit egyszerűen nem akarok bolygatni, sem túlgondolni. Ha Arlenről van szó, tényleg csak megyek a saját fejem után, és jöhet az özönvíz... már-már kimondottan várom is, mert most aránylag nyugi van. Ha belegondolok, mióta a kastély lakója lettem, mindenben volt részem, épp csak nyugalomban nem. Csak úgy történnek a dolgok, én meg kapkodhatom a fejem, esélyem sincs megemészteni egy eseményt, máris jön a helyére egy másik. Nem biztos, hogy nekem ez pont jó, aki mindent annyiszor átrág. Hirtelen kell sokszor dönteni, és nem is okolhatok igazán senkit, mert már nem teszik meg helyettem. Furcsa belegondolni, alig pár hónapja mennyivel másabb volt minden, azt meg még furcsább elképzelni, hogy én menekülni akartam az elől.
- Nem tudom... ez az egyetlen olyan dolog, amiből nem értek semmit. Mármint oké, hogy barát.. azzal nincs gond, csak akkor tartsa is meg azt a határvonalat, érted? Jó, biztos, hogy nem, én se értem - könyöklök az asztalra, és tenyerembe hajtom a fejem, úgy nézek a nőre. Szerintem, egyikünk se hitte volna, hogy ilyen hamar szembejönnek a pasi problémák.
- Mert Cami is barátom, a legjobb barátom, és vele mégse olyan, nem buckázik a hasam, meg nem ver le a víz, meg nem jövök zavarba, ha hozzámér... Én ezt nem akarom - könyörgőn nézek rá, hátha tud nekem segíteni. Ezek az érzések nem nekem valók, nem tudok velük megbirkózni, kezelni őket meg még úgysem. Oké, hogy már majdnem felnőtt vagyok, ennyire azért mégsem, és mindig is utáltam, ha összezavarnak, ő meg rendszeresen ezt teszi.
- Megértem Francit, meg szerintem az apjára is tudott hatni, ha nem ő, akkor Everettbá' tuti..... azt hallottam, hogy szerelmet vallott neki... mármint Everett bá'-nak. De nem tudom, nem akarok annyira belefolyni, meg lehet, ez is csak egy hülye pletyka, mindenesetre, Francinak nem mondtam el - igen, neki sok mindent nem mondok el, és szörnyen is érzem magam miatta. Elvileg az egyik legjobb barátom, neki mégsem merek annyira megnyílni, mint ennek a nőnek, sőt... rajta kívül, senkinek.  
- Úristen Zója, én ezt csak viccből mondtam... - vágok hirtelen közbe, nem vagyok biztos abban, hogy én már elég érett vagyok ehhez a beszélgetéshez, a fejem egyenletes vörösödése erre a tanú. Jó tudom, nem ciki dolog ez, de akkor is...
- Én hülyén éreztem magam eleinte.... egy csomó ember, és mind engem figyel, mintha egy nagyító alatt lettem volna - tényleg nem az volt életem legkellemesebb időszaka, azonban az utánalévő ezt bőven kárpótolta, bár... nem vagyok biztos benne, hogy arról is be kellene számolnom. Titkaim csak lehetnek nekem is, nem?
Nagy nehezen csak kinyögöm, mit is szeretnék, majd egyből az ajkam kezdem rágcsálni. Rossz szokás, és nagyon ritkán történik meg, de ez most egy komoly pillanat, én meg levegőt is alig veszek.
- Otthagyott egy téren, egy boltban, az előkészítőben, mikor meg lett beszélve, hogy értem jön. Egyetlen szülőin jelent meg, akkor is hisztizett... és ezek csak a fontosabbak. Felnőtt ember, tisztában kellene lennie azzal, hogy attól, hogy tud beszélni a gyerek, és talán útbaigazítást is tud kérni, még baromira nem kellene egyedül hagyni egy olyan helyen, ahol nem volt előtte. És még azt akarta, hogy menjek vele Ugandába... ezek után, már az sem biztos, hogy hazajöttem volna... Egy szót nem szólt arról, hogy van testvére... annak meg egy lánya, itt a suliban kellett rádöbbennünk, és szerintem el is vágtam magam nála - motyogom szomorúan, mostanában kezd kicsit idegesíteni, hogy Ilda nem ad életjelet, de úgy vagyok vele, hogy lehet, látni se akar, ezt pedig tiszteletben tartom.
- Ők kíváncsiak voltak rám, érted? Még csak lehetőséget se adott arra, hogy megismerjem a családom. Ó és képzeld, karácsonykor volt ám itthon, egy nővel andalgott a vásárban, engem meg Will kanalazott össze, miután ezt végignéztem. Még csak eszébe se jutott, hogy itt lézeng valahol a lánya - kifakadok, nem tehetek róla, de muszáj hangosan is kimondanom mindazt, amivel sikerült csalódást okoznia nekem.
A megbeszélés lehetőségét pedig el is vetem, és szerintem ezek után Zója is belátja, hogy nincs mit. Maximum azt, hogy lemond-e rólam önként, vagy menjen a huzavona? Még az sem érdekel, még azt is bevállalom.
- Ez azt jelenti, beleegyezel? - vigyorodok el végre, mert nekem ez jön le. Az meg még jobb, ha még többen leszünk, szeretek sok családtagot.
- Perszehogy - pattanok fel, és rendhagyó módon kerülöm meg az asztalt, hogy aztán megöleljem a nőt. El sem hiszi, mekkora örömöt szerzett nekem ezzel.
- Köszönöm.