Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=692228#post692228][b]Hunter Bailey - 2017.07.22. 13:49[/b][/url]

Jobb keze lecsúszik az ablak mellett álló fotel karfájáról, és a semmiben kezd lógni. Mutatóujját újra meg újra összerántja az ideg. Szőke feje oldalra billen, szája elnyílik. Órák óta várakozik már, és úgy tűnik, a több hónapnyi kialvatlanság és testi-lelki fáradtság, ami a gyerekekkel jár, lassacskán győzedelmeskedik a fiatal apuka fölött.
Agyát zaklatott álom lengi körbe; a burjánzó sötétség bekebelezi, a teste csakhamar feszültté válik, fejét ide-oda csóválja, a torkán feltörő medvebőgés elcsitul, és csak szaggatottan jelentkezik újra.
Álmában Anneliet és Sólyom Mátét látja, épp úgy, ahogy néhány órával korábban, a kis tavacska körül, futás közben.
Terhes vagy már, Merkovszky?, széles vigyorral érte be a DÖK elnököt, és egy jelentőségteljes mozdulattal lejjebb húzta orrán a fekete, márkás napszemüvegét. Csak mert szépen kikerekedett a hátsód. Nem panaszként, no offense. Ombozinak biztos bejön.
Szavai közben még megigazította a nyakában lógó kék kürtöt, amit a Levita házvezetőjének kredencéből csempészett ki, a következő pillanatban viszont hirtelen rántás érte, mire meghátrált és a torkát feszítő zsinórhoz kapva torpant meg.
What the..., köhintett fel, és hunyorogva fordult hátra. Hé, hé, hé, nem, nem, nem! Hova gondolsz, te... egyre emelkedő hangerővel figyelte a férfit, aztán egyszerre felismerte, maga... mit csinál? MIT CSINÁL?! Ezt most loptam! Fogadásból, és ha elveszi... hé, hé, hé!, kiabálta, de hiába, a madzag szakadt, a kürt pedig a Rellon HVH kezében landolt. Nem, nem, NEM, NEM, NEM! Adja vissza! ADJA VI..., kiabálta, és a sarkon forduló – szempillantás alatt eltűnő - férfire vetette magát. A Levitás prefektus hatalmas puffanással ért földet, arcát lehorzsolta egy korhadt faág.
Hangosat horkant, alsó ajka megrándul. A beutaló, mintegy szerelmes levél fekszik a kezében, és csak arra vár, hogy valaki hozzáértő ajtót nyisson, és beszélgetésre invitálja. Jobbjával felsértett arcbőréhez kap, de a lehunyt szeme alól kibuggyanó kövér könnycseppek nem jutnak el tudatáig. Lelki szemei elé bekúszik kislánya hangos kacaja és fiának övét szorító keze, a szíve pedig egyszersmind olyasfajta szeretettel telik meg, amelyet csak egy szülő érezhet. Egyszerűen túlcsordul.