Werbőcy István

Napszemüveg, baseball sapka és a talárom csuklyája is a fejemen. Ha valaki azt mondja 10 évvel ezelőtt megszeretem a talárt röhögve szétátkozom. De hát az élet már csak ilyen. Az embernek a saját képébe röhög és fittyet hány arra, hogy ő mit szeret. Mondjuk most nem is süt olyan erősen a nap, de jobb az óvatosság.
Igaz, erre csak addig van szükség, amíg belépek a kastély bejárati csarnokába. Ahogy becsukódik magam mögött az ajtó, hátra dobom a csuklyát, a baseball sapkát megfordítom, így az ellenző a tarkómat takarja és a napszemüvegemet is lejjebb tolom, úgy lépek közelebb a pontokat mutató homokórákhoz. A levitáét szemlélem és mellette a navinét.
- Alakulunk... - állapítom meg, ahogy jobban megnézem, hogy az eridont már elhagytuk, de lássuk be, nagyon messze vagyunk a győzelemtől. Ekkor nyílik újra az ajtó és én odébb araszolok, hogy még egy halvány fény sugár se érjen, nem mintha belehalnék, csak azért mégis.
A belépő fiú valószínűleg nem vesz észre, s ahogy körbe pillant egyértelművé válik, hogy most először van itt. Vajon én is ilyen fejet vágtam? Tűnődöm el, aztán arra jutok, hogy remélem nem. Nem mintha baj lenne azzal, ahogy kinéz, de mégis csak más 14 évesen rácsodálkozni valamire, mint 24 éves fejjel tenni ezt. Megrázom a fejem, aztán meghallom, hogy motyog.
- Hajrá, hajrá! - biztatom vigyorogva, aztán közelebb lépkedek, hogy jobban megnézzem magamnak. Innen ugyanis nem látni, hogy melyik házba való. Az én taláromon persze ott virít a levita címere és a prefektusi jelvényem is. Pedig azt ki akartam már dobni... Na mindegy. Van, amikor jól jön.
- Min Jong - nyújtom előre a kezem, miközben bemutatkozom. Egyszerűen keresztnévre hagyatkozva, mert valószínűleg még ezt se nagyon fogja érteni. Kéne találnom egy magyar nevet magamnak. - De hívj csak szimplán Emdzséjnek - toldom még meg, mert így talán egyszerűbb, miközben várom, hogy ő is elmondja kicsoda.

Werbőcy István

Ha tudom, hogy ennyire zavarba jön, nem szólítom meg. Vagy de. A fene sem tudja, igazából élvezem ezt. Nem kéne, mert ugye tökre megváltoztam, de nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak tovább rajta.
- Üdv, a suliban, kedves 13. generációs újra varázsló - vagy valami ilyesmi. Sosem gondoltam, hogy az ilyesmi számítana. Na de az én helyzetem merőben más. Megszámolni sem tudom, hogy hány ezer éve vagyunk csak varázslók... Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet mugliként. Mondjuk már nem. De az ő korában ezt hittem.
Mindenesetre a kézfogás után lehajolok és felveszem a süvegjét. Megcsodálom, kicsit leporolom, még meg is fújom, hátha így tisztább lesz. Igaz egy bűbájjal gyorsabb lenne, de a pálcámat megkeresni tovább tartana, és egyébként sem akarom rögtön a szívbajt hozni rá.
A szavaira helyeslően bólogatok. Szép elhatározás, bár kicsit nagyratörő. De ki kell használni.
- Nos István, én nem akadályozlak meg benne. Valószínűleg a legselejtesebb vagyok az ország mágusai között, szóval hajrá. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy segítesz lehagyni a navinét a pontversenyben - magyarázok neki vidáman még mindig aztán a homokórák felé bökök, hogy láthassa, bár másodikok vagyunk csúnyán el vagyunk maradva. Ám mintha ő kicsit megszeppenne. Pislogok is párat, hogy miért a cipőjét bámulja.
- Nem haragszom, de ha magázni fogsz, megha... izé... - gyorsan a fejébe nyomom a süveget - büntetőmunkára küldelek - mondom még mindig vigyorogva. - Még csak negyedikes vagyok.
Remélem nem vesz komolyan. Egyébként sem harapnám meg. Te jó ég! Milyen nap van? Már ilyen sok idő eltelt volna, hogy utoljára...? Nem foglalkozom vele.
- Szóval... új vagy? Körbe vezesselek? - érdeklődöm gyorsan, ezzel elterelve a saját gondolataimat is. Aztán az órámra pillantok. Még van bő egy órám, ráérek.

Werbőcy István

Röhögni kezdek. Nem bírom tovább. Annyira édes. De komolyan nem értem. A muglik teletömték a fejét valami hülyeséggel és középkori felfogásokkal a varázslókról, vagy honnan jött neki ez a bugyutaság?
- Valamikor a középkorban biztos úgy volt - mondom végül, mikor sikerül abbahagynom a nevetést és megvonom a vállam. - Nem tudom, neked mivel tömték a fejed eddig a varázsvilágról, de szerintem nagyon félre informáltak. - Megállapításom mosolyogva közlöm vele. Remélem nem veszem a kedvét máris. De igazán nem árt, ha tisztában van vele, hogy nem vagyunk maradi társaság. Mármint, az itteniek tuti nem azok, és ez jó is így, nem szerettem Koreában sem ezeket a régimódi dolgokat.
- Első lecke: ne higgy el mindent, amit hallasz vagy látsz - mondom neki nagyon komolyan, ahogy ledöbben a navine pontjain. - A tudást egyébként sem pontversenyben mérik... - ezzel pedig a komolyságomnak vége is. Megvonom a vállam.
- Egyébként rosszul tudod. Nem okosak. Bölcsek. A kettő pedig nem ugyanaz. "Egy levitás fő jelleme a bölcsesség, de igazából művészléleknek is mondható, mivel igen gazdag és érzékeny érzelmileg. Kerüli a vitákat, a fölösleges szópárbajokat." - idézek egy könyvből, amit valamelyik levitás hagyott a klubhelyiségben, én pedig beleolvastam. - "...igen kitartóak, lelkiismeretesek, megbízhatóak: amibe belefognak, azt minden úton-módon befejezik, de csakis azt, ami igazán érdekli őket. Megfontoltak, nagy önfegyelemre képesek, így távol áll tőlük a szeszélyesség..." - egy pillanatra el kell gondolkodnom mi volt még, de aztán folytatom - "...néha talán túl sokat gondolkoznak, tépelődnek, önelemeznek. Nagy hibájuk az, érzékenységükből kiindulva, hogy igen sértődékenyek... Hajlamosak a pesszimizmusra, és a feladatok kiötlői nem közülük kerülnek ki. Inkább csapatjátékosok, mintsem vezetők. A gyors döntés sem kenyerük. Lassan járj, tovább érsz elven, mindent átrágnak, még mielőtt határoznának."
Fejezem be, aztán megvonom a vállam.
- Biztos azon rágódik mindenki, hogy mi lenne a legjobb pontszerzési mód, ha le akarjuk hagyni a navinét. De az is lehet, hogy a pesszimizmusból fakadóan már feladták. Igazából mindegy. Szerintem semmi sem múlik ezen.
Magyarázom neki tovább aztán hátat fordítok a pontoknak. Azt nem kötöm az orrára, hogy én igenis tervbe vettem, hogy életemben először tanulni fogok így a pontversenyt is a szívemen viselem. Nem tesz jót az imidzsemnek, ha kiderül, hogy több száz pontot gyűjtöttem.
- Rendben. Mi érdekel elsőre? Megnéznéd a levitát, vagy a nagytermet? Esetleg az érdekel hol lesznek az óráid? Vagy kint néznél körbe? - imádkozom, hogy ne az utóbbit mondja, de persze azt is megoldhatjuk. Csak az általában kérdéseket szül. Igaz, mostanra egészen jó válaszaim vannak. Kár, hogy utálok hazudni.

Werbőcy István

Elgondolkodom a kérdésén, hogy higgyen-e a tanároknak vagy sem. A válasz ugyanis, nem olyan egyszerű, mint gondolná. Legalábbis a saját tapasztalataim alapján nem az.
- Azt hiszem, a bölcsesség azzal kezdődik, hogy el tudod-e dönteni, mit híhetsz el, és mit nem - jegyzem meg végül, nagy komolyan, még mindig gondolkodva, hogyan fejthetném ezt ki jobban, de sajnos nem találok rá megfelelő szavakat. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem mindent lehet elhinni a tanároknak sem.
Jobb is, hogy másra terelődik a szó. Mondjuk a pontverseny pont nem a legjobb téma jelenleg.
- Tapasztaltnak nem mondanám magam. De a legjobb módszer az egészen biztosan a kitartó pontgyűjtögetés. Lehetetlen pedig nem létezik. Ha valamit igazán akarsz, akkor mindent megteszel, hogy elérd a célt - felelem végül egészen könnyedén. Aztán hátrapillantok, még egyszer a pontversenyre. Már majdnem nekiállok számolni, hogy hány pont is kéne, még az ujjaimat is magam elé emelem, aztán megrázom a fejem. - Szerintem sima ügy. Főleg ha te is beszállsz a nagyratörő vágyaiddal. - Az utolsó mondatot már vigyorogva közlöm vele, elvégre lássuk be, eléggé fennköltnek hangzott, de legyen úgy, ahogy mondta. Nekem aztán édes mindegy. Én is megteszem, ami tőlem telik.
Visszafordítom a fejem, s ha már felajánlottam, hogy körbe vezetem, el is indulok.
- Akkor irány a Levita! Először a Gólyalakban leszel, aztán ha megismerkedsz a többiekkel, akkor választhatsz, hogy melyik fiú szobába költözöl be - magyarázom neki, aztán csak bólogatok - Persze, nem probléma! Ha a nagyteremben járunk be is kaphatunk majd pár falatot.
Hátha elmegy kicsit az idő...