A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=545157#post545157][b]Várkonyi Arnold - 2015.11.19. 17:51[/b][/url]

És elérkezett a várva várt nap!
A mindezt előrejelző levél címzésére csupán egy pillantást vetettem, azonnal felismertem a kanyargós kézírást, és úgy ültem le a klubhelyiségben lévő kanapék egyikére, mint bármikor máskor: várva a helyzetjelentést, mi történt a távoli, otthonnak nevezett kis városkában. A lefirkantott két sor láttán homlokomat ráncolva szükségeltetik néhány másodpercnyi bootolás, hogy felfogjam: „Szombaton érkezem, délelőtt tízkor ér be a vonatom. Alig várom, hogy lássalak! Testvéred” Melyik? Érkezik? Mi a frászról hadovál a húgom? Olyan hirtelen pattanok fel meglepetésemben, amint megviselt agytekervényeim a helyére rakják a kirakós darabkáit, hogy a lendülettől kis híján orra is bukom közvetlen utána.
Most pedig – természetesen – késve, szinte futva közelítek a bejárati csarnok felé. Szerettem volna lemenni az állomásra húgom elé, de erről asszem már lecsúsztam. Rég láttuk már egymást, az izgatottságtól percenként liftezik a gyomrom, hát még, ha belegondolok, hogy ezentúl mindig elérhető távolságban lesz, csupán egy karnyújtásnyira. Mintha ezer éve lett volna, hogy egy iskolába jártunk és szinte minden nap találkoztunk. Személyesen. Nem csak az elfoglaltságtól függően pár naponta váltott levélből hallunk a másikról. Levakarhatatlan vigyor terül szét az arcomon, egy kicsit talán elvetemültnek tűnhetek tőle, de szerencsére a diákok többsége kihasználva a hétvégi szabadságot, még csak mostanában ébredezik.
- Várkonyi Fruzsina! – hangom mély basszusa visszhangozva dübörög végig a csarnokon. Amennyiben legdrágább kishúgocskám felém néz, a szokásos csálé vigyorral találkozhat szembe, az övénél sötétebb, kócos tincsekkel és csubakka arcszerkezetével. Megrohamozom: futni kezdek felé, csak az utolsó métereken lassítok kicsit, méretbeli különbségeinket számításba véve, de semmi nem állíthat meg. Ráugrom, a nyakába csimpaszkodva, majom módjára lógok rajta, lábaimmal is tartva magam. Igen, mind majd’ kilencven kilómmal. Bízom benne, hogy ha borulunk, nem csattanunk túl nagyot, hogy első napjait kapásból a gyengélkedőn kelljen töltenie, de megszokhatta már, hogy két elvetemült fiútestvér esetében néha megfordulnak a nemi szerepek, és mindenre számítani kell. – Végre itt! Hogy tetszik? Más, mint Svájc, mi?