Mi lesz ebből...

 Mi a halál az az "Ölelgessünk zöldeket"-nap? Máté már meg sem tudta számolni, hányszor hallotta a rejtelmes kifejezést az elmúlt hétben. Először a Rellon klubhelyiségében hangzott el, aztán a folyosókon, végül már a faluban is erről beszéltek. Bár igazán lett volna jobb dolga is, mint hogy kétes eredetű kalandokra vetemedjen, a fiú úgy döntött, megnézi miről is van szó, ha már ekkora felhajtást csináltak körülötte. Volt egy sanda gyanúja, hogy nem lesz valami túl szórakozató, sőt, de a kíváncsiság erősebb volt, így útban a bejárati csarnok felé elkezdett találgatni, hogy vajon mi is fogja fogadni. Talán valami újrahasznosítós találkozás? Vagy ilyen ECO dolog? Valahogy el tudott képzelni pár diákot "Ölelgessük a fákat, mert jót tesz a természetnek!" feliratú táblákkal masírozni, de valahogy nem tűnt túl hihetőnek ez alkalommal. Csak egy ötlete volt még, de abba belegondolni sem mert. Abszurdum. Abszurdum, hogy valaki tényleg olyasmit rendezzen, ahol a zöld házbelieket kell ölelgetni. Belegondolva, inkább öngyilkosság. Úgy döntött, inkább nem ezen strapálja az agyát, majd csak kiderül. Sietve tette meg az utolsó pár métert a hatalmas tölgyfaajtó felé, vett egy mély levegőt, és belépett a kastélyba.
 Igazság szerint úgy meglepődött, hogy szinte elfelejtette kifújni a levegőt. Kikerekedett szemekkel, földbegyökerezett lábakkal bámulta a túldíszített helyet. Egy hatalmas papírsárkány. Rengeteg színes, csicsás plakát, egy bazi nagy "Szeresd a rellonost!" felirat, és megannyi visszataszító kis apró plüss. Ki az, aki ilyen szörnyűségre vetemedne? Ahogy kicsodálkozta magát, egy horkantással adta tudtára a jelenlévőknek, hogy mennyire nem helyeseli az ötletet, majd előrébb sétált pár lépést, hogy felzárkózzon egy ugyancsak megbotránkozottnak tűnő szőkeség mellé.
-Itt meg mi a fene folyik? -kérdését a mellette álló lánynak intézte, bár közben olvasható undorral az arcán kezdte el vizsgálni a helyiség összes "feldobott" sarkát, feltéve magában a kérdést, hogy biztos nem csak egy rossz viccről van szó.

A bajba került ölelgetős társaság

Vannak bizonyos okok, amiért Máté úgy döntött, inkább a falubeli házban tengeti mindennapjait, és nem a kastélyban, diáktársai között. Ami most történik egy tökéletes példa ezekre az okokra. Hogy a bűnbánatba legyen valakinek ilyen ötlete? Illegális kéne legyen megvalósítani az ekkora hülyeségeket. Alig ocsúdott fel az első botránkozás-rohamból, amit a díszítés okozott, mikor egy ismeretlen lány lendült a két rellonos felé. Máté ösztönösen lépett egyet hátra, és végignézte, ahogy Michelle arcára kiült a végtelen undor és düh, ahogy a vöröske szorosan magához öleli. A fiú kitapogatta pálcáját, és rázárta jobb kezének ujjait a markolatára. Nem állt szándékában leátkozni szegény lányka fejét, csak ne jöjjön közelebb. Ahogy a szőkeségnek sikerült lekaparnia magáról az ölelkezőst, az megindult felé. Máté előkapta pálcáját, de háztársa gyorsabb volt nála, így az eridonos megdermedt félúton. Huh. Ezt megúszta.
 Nem mintha sokáig tartott volna az idill, alig pár másodperc múlva, mikor vissza tekintett Michre, hogy egy hálás pillantással díjazza a sóbálvány átkot, azon újra lógott valaki, csak kicsit alacsonyabban, mint az előbb. Az illetékes egy kisfiú volt, aki hatalmas szemeket meresztett először a lányra, majd őrá. Az még benne is tudatosult, hogy nem lenne a leghősiesebb dolog bántani egy gyereket, így leengedte karját, amivel pálcáját tartotta, hogy szótlanul figyelje az eseményeket. Még egy mosolyszerűséget is megejtett, mikor látta, hogy a lány kissé tétován ugyan, de visszaölelgette a fiúcskát. Megfogadva tanácsát, hátrébb lépett még egyet, hogy Leonie lehetőleg mellette suhanjon el, és ne jöjjön neki. Már szinte fellélegzett, hogy megúszta ezt az egész ölelgetős dolgot, mikor  egy vékony karocskát érzett a dereka tájékán. Csodálkozva nézett le, mire a kis srác a kezébe nyomott egy szörnyen rusnya sárkány plüsst, amin rózsaszín póló volt, „Szeresd a rellonost!” felirattal. Máté igazán megpróbált elfojtani egy fintort, helyette inkább előállt egy műmosollyal. A cirkuszban persze megtanították vigyorogni ha kell, ha nem, és a gyerekeket is megszokta már, de az ölelgetős-plüssös prücskökkel még nem volt teljesen megbékélve. Felemelte tekintetét háztársára, amolyan „Hogyan tovább?” pillantással, de nem volt túl sok ideje kommunikálni a másikkal, mert az apró kéz a derekáról karjára csúszott, és bár Máté számára alig érezhető erővel, húzni kezdte az apró asztal felé, közben ledarálva egy szöveget csillogós filcekről. A fiú arca igazi kétségbeesésbe torzult, és halkan, alig észrevehetően bajtársa felé suttogott egy „Segítség”-et, miközben követte Krisztiánt az asztalkához. Na ezért szokott olyan ritkán feljárni az iskolába.