Ombozi Sára

Csend és nyugalom. Máté úgy érezte, mára ezekből is elég volt. Szünidő eleje óta alig mozdult ki a házból, szinte csak a szülinapján volt akkor este bulizni, azon kívül meg néha -néha kijárt sétálni egyet, de ennél többre nem volt képes. Most meg úgy döntött, leküzdi határtalan lustaságát, és felgyalogol a kastélyig - illene már, meg amúgy is ott pihent az íróasztalán az a könyv a kviddicsről, amit a tanulószobából hozott el, méghozzá egy jó ideje. Visszavihetné. Más amúgy sincs, amit igazán csináljon. Kifordult hatalmas ágyából, majd a fürdő felé vette az irányt, hogy elvégezze reggeli teendőit. Pizsamában vágtatott le a földszintre, hogy bedobja kiadós reggelijét, majd teli hassal visszavánszorgott az emeletre, ezúttal, hogy átöltözzön. Nem tűnt úgy, hogy kint túl hideg lenne, már szépen tavaszodott, így nem öltözött túl vastagon. Még megcsodálta kobakját az előszobai tükörbe, majd kilépett a napsütésbe, és kényelmes tempóban megindult az iskola felé. Nem telt sok időbe, hogy oda érjen, úgy tizenöt percig élvezhette a napsütést, aztán belépett a hatalmas, kellemesen hűvös előcsarnokba. Pár másodperc tétovázás után, amiben feltérképezte magában a keresett helyet és az arra vezető legrövidebb kombinációt, megindult a keleti szárny irányába. Folyosók, kanyarok, lépcsők és megint lépcsők. Földszint, első emelet, második emelet. Először tekintetével kereste meg az illetékes ajtót, hogy aztán nagy léptekkel közelítsen felé, kezében a könyvvel, amit tudatosan magával hozott. Erősen nyomta le a kilincset, és kirántotta az ajtót, mint ahogy otthon is szokta csinálni, hogy aztán jó zajosan bedübörögjön a csendes terembe. Becsapta az ajtót maga mögött, majd megállt egyhelyben, hogy felmérje a terepet, és megtalálja a polcot, amiről anno lekerült az olvasmány. Csak akkor pillantotta meg a lányt, mikor már meg is indult az egyik, jobb oldalon lévő, könyvespolc felé. Dobott felé egy amolyan "üdvözlégy" üzenetű vigyort, de tovább ment, hogy letegye a "Kviddics évszázadai"-t. Ahogy a helyére került a könyv, már lépkedett is visszafelé a két összetolt fotelhez, amelyekben a rajzoló majdnem eltűnt.
- Mit rajzolsz? - szólította meg az ismeretlent, ahogy a lány feje fölött megpróbálta meglesni a remekművet. Mindig is csodálta azokat az embereket, akiknek volt ilyesmihez türelmük és tehetségük, talán azért, mert ő egy igazi anti-talentumnak számított ilyen téren. De mindenki másban jó. Nem?

Mi lesz ebből...

 Mi a halál az az "Ölelgessünk zöldeket"-nap? Máté már meg sem tudta számolni, hányszor hallotta a rejtelmes kifejezést az elmúlt hétben. Először a Rellon klubhelyiségében hangzott el, aztán a folyosókon, végül már a faluban is erről beszéltek. Bár igazán lett volna jobb dolga is, mint hogy kétes eredetű kalandokra vetemedjen, a fiú úgy döntött, megnézi miről is van szó, ha már ekkora felhajtást csináltak körülötte. Volt egy sanda gyanúja, hogy nem lesz valami túl szórakozató, sőt, de a kíváncsiság erősebb volt, így útban a bejárati csarnok felé elkezdett találgatni, hogy vajon mi is fogja fogadni. Talán valami újrahasznosítós találkozás? Vagy ilyen ECO dolog? Valahogy el tudott képzelni pár diákot "Ölelgessük a fákat, mert jót tesz a természetnek!" feliratú táblákkal masírozni, de valahogy nem tűnt túl hihetőnek ez alkalommal. Csak egy ötlete volt még, de abba belegondolni sem mert. Abszurdum. Abszurdum, hogy valaki tényleg olyasmit rendezzen, ahol a zöld házbelieket kell ölelgetni. Belegondolva, inkább öngyilkosság. Úgy döntött, inkább nem ezen strapálja az agyát, majd csak kiderül. Sietve tette meg az utolsó pár métert a hatalmas tölgyfaajtó felé, vett egy mély levegőt, és belépett a kastélyba.
 Igazság szerint úgy meglepődött, hogy szinte elfelejtette kifújni a levegőt. Kikerekedett szemekkel, földbegyökerezett lábakkal bámulta a túldíszített helyet. Egy hatalmas papírsárkány. Rengeteg színes, csicsás plakát, egy bazi nagy "Szeresd a rellonost!" felirat, és megannyi visszataszító kis apró plüss. Ki az, aki ilyen szörnyűségre vetemedne? Ahogy kicsodálkozta magát, egy horkantással adta tudtára a jelenlévőknek, hogy mennyire nem helyeseli az ötletet, majd előrébb sétált pár lépést, hogy felzárkózzon egy ugyancsak megbotránkozottnak tűnő szőkeség mellé.
-Itt meg mi a fene folyik? -kérdését a mellette álló lánynak intézte, bár közben olvasható undorral az arcán kezdte el vizsgálni a helyiség összes "feldobott" sarkát, feltéve magában a kérdést, hogy biztos nem csak egy rossz viccről van szó.

A bajba került ölelgetős társaság

Vannak bizonyos okok, amiért Máté úgy döntött, inkább a falubeli házban tengeti mindennapjait, és nem a kastélyban, diáktársai között. Ami most történik egy tökéletes példa ezekre az okokra. Hogy a bűnbánatba legyen valakinek ilyen ötlete? Illegális kéne legyen megvalósítani az ekkora hülyeségeket. Alig ocsúdott fel az első botránkozás-rohamból, amit a díszítés okozott, mikor egy ismeretlen lány lendült a két rellonos felé. Máté ösztönösen lépett egyet hátra, és végignézte, ahogy Michelle arcára kiült a végtelen undor és düh, ahogy a vöröske szorosan magához öleli. A fiú kitapogatta pálcáját, és rázárta jobb kezének ujjait a markolatára. Nem állt szándékában leátkozni szegény lányka fejét, csak ne jöjjön közelebb. Ahogy a szőkeségnek sikerült lekaparnia magáról az ölelkezőst, az megindult felé. Máté előkapta pálcáját, de háztársa gyorsabb volt nála, így az eridonos megdermedt félúton. Huh. Ezt megúszta.
 Nem mintha sokáig tartott volna az idill, alig pár másodperc múlva, mikor vissza tekintett Michre, hogy egy hálás pillantással díjazza a sóbálvány átkot, azon újra lógott valaki, csak kicsit alacsonyabban, mint az előbb. Az illetékes egy kisfiú volt, aki hatalmas szemeket meresztett először a lányra, majd őrá. Az még benne is tudatosult, hogy nem lenne a leghősiesebb dolog bántani egy gyereket, így leengedte karját, amivel pálcáját tartotta, hogy szótlanul figyelje az eseményeket. Még egy mosolyszerűséget is megejtett, mikor látta, hogy a lány kissé tétován ugyan, de visszaölelgette a fiúcskát. Megfogadva tanácsát, hátrébb lépett még egyet, hogy Leonie lehetőleg mellette suhanjon el, és ne jöjjön neki. Már szinte fellélegzett, hogy megúszta ezt az egész ölelgetős dolgot, mikor  egy vékony karocskát érzett a dereka tájékán. Csodálkozva nézett le, mire a kis srác a kezébe nyomott egy szörnyen rusnya sárkány plüsst, amin rózsaszín póló volt, „Szeresd a rellonost!” felirattal. Máté igazán megpróbált elfojtani egy fintort, helyette inkább előállt egy műmosollyal. A cirkuszban persze megtanították vigyorogni ha kell, ha nem, és a gyerekeket is megszokta már, de az ölelgetős-plüssös prücskökkel még nem volt teljesen megbékélve. Felemelte tekintetét háztársára, amolyan „Hogyan tovább?” pillantással, de nem volt túl sok ideje kommunikálni a másikkal, mert az apró kéz a derekáról karjára csúszott, és bár Máté számára alig érezhető erővel, húzni kezdte az apró asztal felé, közben ledarálva egy szöveget csillogós filcekről. A fiú arca igazi kétségbeesésbe torzult, és halkan, alig észrevehetően bajtársa felé suttogott egy „Segítség”-et, miközben követte Krisztiánt az asztalkához. Na ezért szokott olyan ritkán feljárni az iskolába.

 Máté szinte ajtóstól lépett ki a házból, jókedvet sugárzó vigyorral. Végre szebb lett az idő, már nem kellett bundákban mászkálni, sőt, abban reménykedett, hogy lassacskán a kerti medencét is újra használhatják. Lazán öltözködött, épp csak amennyire az időjárás követelte, és fütyörészve indult meg a kastély fele. Ifjúsági világnapot ünnepeltek, és megbeszélték Anneval, hogy találkoznak a réten, hisz a lány, mint főszervező hamarabb kellett megjelenjen a rendezvény helyszínén. A srác sosem volt túlságosan aktív ilyen szempontból, nem volt ő nagy DÖK-ös, de amióta Annie lett az elnök, többször rángatja el hasonló eseményekre, amikről azért még Napsi sem mondhatja, hogy unalmasak. Odakint már kezdett sötétedni, a kellemes langyos szellő meg felborzolta a fiú rendetlen haját. Az est fénypontja – számára legalábbis – a hírhedt tábortűz volt, így arra mindenképpen fel akart érni az iskolához. Úgy hallotta, hogy lesz ingyen eszem-iszom, ez pedig végképp meggyőzte, hogy mozduljon ki a házból. A rövid úton találkozott egy-két rohangáló diákkal, az ismerősöknek fejbiccentéssel, vagy épp egy kézfogással köszönt.
  Az utolsó pár méteren felgyorsította lépteit, így pár másodpercen belül már szeme elé tárult a diákokkal teli rét. Tekintetével megkereste az íjjász lányt, majd egy hanyag félmosollyal megindult abba az irányba, ahol látni vélte. Hátulról közelítette meg, majd egy hajborzolós-fejsimogatással üdvözölte.
-Nem rossz – mondta elismerésképpen végighordva pillantását a réten. Igazán nagy szó, hogy ennyi ember összegyűlt. – Hol is van az az ingyen kaja? –kérdezte a lányt, miközbe nyakát nyújtogatva nézelődött a képzeletében finomabbnál finomabb ételekkel megrakott asztal után. Annak örült a legjobban. Hiába, az út a szívéhez tényleg a gyomrán keresztül vezet.

A kviddics tökéletes figyelemelterelésnek ígérkezett a történtek után, így Máté fürgén indult meg a pálya fele aznap reggel. Elsők között ért oda, gyorsan átvedlett a kényelmes mezbe, majd seprűjének támasztva fejét várta a többiek érkezését. Hamarosan megjött az egész csapat, így kezdhették a mérkőzést. Mindenképpen érdekesne ígérkezet ez a rellon-rellon meccs. Az a csapat nyer, ahonnan kevesebben kerülnek gyengélkedőre, mi?
 Maga elé meredve várt készenlétben a sípszóra, majd ahogy az elhangzott, elrugaszkodott a földről, és egész lomhán odarepült a három karikához, nyolcasokat írva le, hogy a megfelelő pillanatban dobni tudja magát a kvaff után, ha a helyzet azt kéri. A játék tempósan haladt, gurkók repültek össze vissza, Napsi pedig a bőrlabdát követte tekintetével. A másik csapat egyik hajtója pár percen belül már a közelébe is ért, majd bevetette a leggyakrabban használt cselt -úgy tett, mintha az egyik karikára dobna, pedig épp a másikra készült küldeni a kvaffot. Őrzőnk épp a középső és bal karika között lebegett, és majdnem ellendült jobbra, de, mivel az elmúlt meccseken állt már szemben pont ilyen helyzettel, gyorsan reagált, és mégis a bal karika felé vetette magát, kiegyenesedve seprűjén, és kinyújtva mind két kezét, hogy, számításai szerint, a labda tenyereibe landolhasson.

+1

Budanekeresd
okt. 18

 Végre egy kis pihenés. Mostanában annyi fele jártak, hogy Máté már meg sem tudta számolni, hány új kocsmában voltak, hány előadást játszottak, vagy hogy hány külföldi csajnál próbálkozott be az elmúlt hetekben. Aznap este tökéletesen telt, ünnepeltek egyett a siker örömére, majd pára óra harsány nevetés és koccintás után megindultak a lakókocsik fele, hogy álomra hajtsák fáradt buksijaikat. Még gyorsan elbúcsúztak mind egymástól, "Jó éjt!" kívántak, majd mindenki elvonult. Napsi gyorsan átöltözött, majd bedőlt az ágyban, és pár másodperc múlva már húzta is a lóbőrt. Szeretett ő szórakozni, meg minden, de azért az alvás...az alvás az örök szerelme. Nem mintha sokáig tartott volna a nyugodt hortyogás, hisz arra ébredt, hogy valaki pisszeg meg bökdösi, hogy keljen már fel. Már reggel lenne? Dehogy, ezt megállapította, ahogy kinyitotta a szemét, és a vaksötétben kivette Harold körvonalait. Beletelt egy kis időbe, amíg földolgozta haverja mondanivalóját. Egy nyűgős mordulással válaszolt, de gyorsan fölvette a cipőjét, és kisurrant az ajtón az aggódó báttyal együtt.
-Merre próbálkozzunk? -suttogta oda, előhúzva a csomag cigijét a farzsebéből. Meggyújtott egy szálat, majd visszacsúsztatta helyére a dobozt. A hideg levegőben még a pára is látszott, így a fiúk mögött hosszú füstcsík jelezte útjukat.
-A sátorban nézted már? -bökött fejével az említett hely felé. Végül arra indultak meg, hisz egy próbát megér. Bár szótlanul keresgéltek, semmi, de semmi sem készíthette volna fel őket a látványra, ami odabenn várta őket.
 Az égő cigaretta kiesett Máté kezéből, ahogy dermedten megtorpant a cirkuszi szátor bejáratánál, megpillantva a vértócsában fekvő lányt. Nem tudott sem megszólalni, sem megmozdulni, és egyetlen kérdés visszhangzott üvöltve a fejében: meghalt?

Máté készenlétben a bal karikánál, a labda meg átmegy a középsőn. Gyönyörű. A fiú sűrűn szitkozódva értékeli előbbi manőverét, majd dühösen megindul a labda után. Rengeteg dolog járt a fejében, de nem gondolta, hogy ennyire el fogják terelni a figyelmét a(z elbukott) vizsági, a cirkusz, az Annelievel történtek. Bár, még ha magának nem is vallotta be szívesen, a lány csele ügyes volt.
Még mindig kissé dühöngve visszarepült a karikák elé, felmérte csapattársai hollétét, majd jobb kezét hátralendítve eldobta a labdát Helena fele, aki ugyan csak most lépett pályára, de a neki való passz tünt a legideálisabbnak. Nagyon remélte, hogy a lányt nem fogja kizakkantani koncentrációjából, hogy máris ő kapja a kvaffot. A csapat egyre gyarapodik, és az új emberkék látványosan fejlődnek. Ezt pedig igazi élvezet szemmel követni.

+1

Hiába járkál fel-alá évek óta a falu és a kasély között, Máténak valahogy még mindig nem sikerült feldolgoznia, pontosan mennyi időre van szüksége, hogy kényelmes tempóban eljusson lakásától az iskoláig, így - a változatosság kedvéért - megint késésben volt. Kissé felgyorsította lépteit, de nem loholt felfelé a dombon, ennyire azért nem aggódot Myráért, elboldogul a lány még pár percig nélküle is. Ahhoz képest, hogy először nem igazán akart eljönnni, belement gyerekkori barátnéja kedvéért, de most, felmérve a szépen díszített rétet, meg a rengeteg diákot, egészen megjött a kedve ehhez az egész kívánságos-csónakázáshoz, bár még mindig nem értette pontosan, mi is fog itt történni, csak az Annelieből kicsalt információ töredékekre tudott alapozni - azok pedig nem segítettek túl sokat.
 A diákok már kisebb-nagyobb csoportokban tódultak ki a kastélyból, a srác pedig el is haladt pár ismerős alak mellett, akiknek futólag köszönt, majd ment is tovább. Egy harmad-negyedéveseknek tűnő lányhad halk kuncogás kíséretében követték tekintetükkel Mátét, ahogy laza lépteivel elsétált elöttük, aki észrevéve őket a megszokott féloldalas vigyor kíséretében rájuk kaccsintott, elégedetten fogadva a reakciót, mely hangos vihogásban, és hirtelen összesúgásban nyilvánult meg.
 A következő pillanatban viszont már Myrát kereste, mert azért az sem lenne rossz, ha sikerülne megtalálnia a lányt. Nem telt sok időbe, míg kiszúrta a fatörzsön gubbasztó zöldet, s magabiztos léptekkel indult meg felé.
-Aztán te is jól elbújtál, hallod - vetette oda köszönés helyett, egyik kezével beletúrva hajába, másikat pedig nyújtva a rá várakozó boszorkánynak.
-Bocs a késésért, kissé elszámoltam magam - magyarázta vigyorogva a nyílvánvalót. -Van valamilyen elképzelésed, hogy merre, vagy csak...megindulunk? - kérdezte tekintetével az eget pásztázva. Tiszta, felhőtlen égbolt nézett le rájuk, mintha maga a természet is mindent beleadott volna, hogy a diákoknak jól teljes ez az este. Hát...majd meglátjuk.