A kastély felé sétálva furcsa, édeskeserű érzések kerítettek hatalmukba - minden megtett lépéssel erősödtek és ahogy feltekintettem a hatalmas épület sziluettjére, szinte varázsütésre idéződött fel minden. Öt évet töltöttem el ezen falak közt, öt semmihez sem mérhető évet, ami alatt olyan dolgokat és embereket ismertem meg, akik örökre megváltoztatták a világomat. Azelőtt nem volt ilyen nehéz ide visszatérni, hiszen ha jöttem, vártak, vagy ha nem is, de megörültek nekem, hozzám vágtak egy-két nekem őrizgetett sértést meg kiadagolták a számomra rezervált maró gúnyt... Az utóbbi évben nem bírtam magam rávenni, hogy visszatérjek ide, a temetés után képtelen voltam átlépni a küszöböt, még a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy...hogy nincs többé. És annak sem, hogy a tűz emésztette el.
Most mégis, megtorpanás nélkül lépek be a nehezen nyíló hatalmas kapun, csak hogy körülnézve megállapítsam, egy lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül. Ha lenne órám, rápillantanék, de szerintem nem véletlen, hogy sosem bíztak a gondjaimra ilyesféle érzékeny, könnyen elveszíthető ketyerét - így csak abban vagyok biztos, hogy időben indultam, így valószínűleg korábban érkeztem a kelleténél. Nem baj, legalább megtehetem, amit régóta tervezgetek már, tudom is, merre van az a folyosó, de minden lépéssel nehezebbé válik megtenni a távot. Aztán egyszercsak ott állok a tablónk alatt és nézem az ismerős arcokat, miközben tüdőmből kiszorítja az összes levegőt az érzés, ami marokra fogja lényemet. Tavaly lett volna a találkozó, öt éve annak, hogy levizsgáztunk, és bár szétváltak útjaink, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Shizu, aki mosolyogva int, óvónéni lett; a világfájdalmat tettető, de csillogó szemű Neko gyakran megfordult nálam látogatóban; a mindig morcos Rent pedig kéznyújtásnyira éreztem a iskolában. Hogyan sodródhatott olyan rövid idő alatt olyan messzire? Még ismerhettem Eirit, még itt jártam, amikor Seren irodájának fele gyerekkuckóvá változott, aztán egyszerre mindketten eltűntek. Tudom, hogy talán sosem tekintett igazán barátnak, vagy nem közelinek, de azt hittem, jobban tudok rá vigyázni és annak érzése, hogy cserben hagytam, sokáig nem hagyott nyugodni.*
- Sajnálom, Ren.-*Tétován cirógattam meg az üreglapot, a rámán pihentetve lecsúszó kezem. Mint később megtudtam, számos emberrel volt körülvéve, akik megpróbáltak neki segíteni, akik figyeltek rá, de ez sem bizonyult elégnek. Csak abban reménykedhetek, hogy most ott van, ahol a kislány, és hogy a démonai nem tudják többé elérni.*
- Kinek fogom így elküldeni az ujjam, ha leharapja egy sárkány?-*Néztem szomorkás mosollyal a szigorú arcvonások tulajára, aki csak vállát megvonva méregetett tovább, valószínűleg sajnálva, hogy nem sértegethet. Eléggé belemerülhettem a tablónézésbe és a nsoztalgiázásba, mert merengéseimből egész közelről hallatszó lépések zaja riasztott fel - kíváncsian fordítottam fejem az érkező irányába.

A kastély felé sétálva furcsa, édeskeserű érzések kerítettek hatalmukba - minden megtett lépéssel erősödtek és ahogy feltekintettem a hatalmas épület sziluettjére, szinte varázsütésre idéződött fel minden. Öt évet töltöttem el ezen falak közt, öt semmihez sem mérhető évet, ami alatt olyan dolgokat és embereket ismertem meg, akik örökre megváltoztatták a világomat. Azelőtt nem volt ilyen nehéz ide visszatérni, hiszen ha jöttem, vártak, vagy ha nem is, de megörültek nekem, hozzám vágtak egy-két nekem őrizgetett sértést meg kiadagolták a számomra rezervált maró gúnyt... Az utóbbi évben nem bírtam magam rávenni, hogy visszatérjek ide, a temetés után képtelen voltam átlépni a küszöböt, még a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy...hogy nincs többé. És annak sem, hogy a tűz emésztette el.
Most mégis, megtorpanás nélkül lépek be a nehezen nyíló hatalmas kapun, csak hogy körülnézve megállapítsam, egy lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül. Ha lenne órám, rápillantanék, de szerintem nem véletlen, hogy sosem bíztak a gondjaimra ilyesféle érzékeny, könnyen elveszíthető ketyerét - így csak abban vagyok biztos, hogy időben indultam, így valószínűleg korábban érkeztem a kelleténél. Nem baj, legalább megtehetem, amit régóta tervezgetek már, tudom is, merre van az a folyosó, de minden lépéssel nehezebbé válik megtenni a távot. Aztán egyszercsak ott állok a tablónk alatt és nézem az ismerős arcokat, miközben tüdőmből kiszorítja az összes levegőt az érzés, ami marokra fogja lényemet. Tavaly lett volna a találkozó, öt éve annak, hogy levizsgáztunk, és bár szétváltak útjaink, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Shizu, aki mosolyogva int, óvónéni lett; a világfájdalmat tettető, de csillogó szemű Neko gyakran megfordult nálam látogatóban; a mindig morcos Rent pedig kéznyújtásnyira éreztem a iskolában. Hogyan sodródhatott olyan rövid idő alatt olyan messzire? Még ismerhettem Eirit, még itt jártam, amikor Seren irodájának fele gyerekkuckóvá változott, aztán egyszerre mindketten eltűntek. Tudom, hogy talán sosem tekintett igazán barátnak, vagy nem közelinek, de azt hittem, jobban tudok rá vigyázni és annak érzése, hogy cserben hagytam, sokáig nem hagyott nyugodni.*
- Sajnálom, Ren.-*Tétován cirógattam meg az üreglapot, a rámán pihentetve lecsúszó kezem. Mint később megtudtam, számos emberrel volt körülvéve, akik megpróbáltak neki segíteni, akik figyeltek rá, de ez sem bizonyult elégnek. Csak abban reménykedhetek, hogy most ott van, ahol a kislány, és hogy a démonai nem tudják többé elérni.*
- Kinek fogom így elküldeni az ujjam, ha leharapja egy sárkány?-*Néztem szomorkás mosollyal a szigorú arcvonások tulajára, aki csak vállát megvonva méregetett tovább, valószínűleg sajnálva, hogy nem sértegethet. Eléggé belemerülhettem a tablónézésbe és a nsoztalgiázásba, mert merengéseimből egész közelről hallatszó lépések zaja riasztott fel - kíváncsian fordítottam fejem az érkező irányába.

Gabriel Garaf

Kapott egy nevet, egy időpontot, és persze a találkozás helyét - a projekt feladat elvégzése erősen ajánlott az elemi mágusoknak, így neki is, bármennyire is nem szerette volna ezt egyelőre, mert úgy összességében nem volt kedve az elemét használni, annak ellenére sem, hogy már visszatért az ereje. Mindenesetre hajlott az ötletre, hogy egy volt eridonossal tartson a Sárkányrezervátumba, mert valahogy úgy érezte, hogy talán egyszerűbben kijön majd a fiatal férfivel, mint a tanárokkal, akiket felajánlottak nekik - persze lehet, hogy téved, de a házvezetője nyilatkozatai biztatóak voltak.
Mikor eljött az idő fogta szépen a hátizsákját, amit azért csak úgy pasimódra töltött meg holmival, szóval a váltásruhán kívül alig volt benne valami, és leballagott a bejárati csarnokba, hogy megkeresse mentorát. Sötét ruha volt rajta, a haját pedig most is, mint szinte mindig (amikor Leonie nem fonta be), szabadon hagyta.
Mikor leért nem látott senkit, hát egy darabig csak körbe járt, és picit puffogott magában, hogy a férfi késik, aztán az egyik folyosó bejárata előtt elhaladva egy alakra lett figyelmes, akit eddig még nem látott itt, de nyilvánvalóan nem diák volt, ráadásul a régi tablókat nézegette. Esélyesnek tartotta, hogy ő lesz az a bizonyos Gabriel, de biztos nem lehetett benne, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy megkérdezze.
Magabiztos léptekkel indult el az idegen felé, aki láthatóan nagyon el volt merülve a gondolataiban, és csak akkor nézett felé, mikor Nath már egészen közel ért.
- Hello - köszönt a vörös, mikor megállt a másik előtt. - Te vagy Gabriel Garaf? - kérdezte, miközben a férfi arcát kutatta. Tiszta, keleties vonások, mosolygós szempár. Az biztos, hogy nem tűnt egy megrögzött gonosztevőnek. Oldalra pillantva aztán már abban is biztos lehetett, hogy valóban a jó személyt találta meg, mert a tablóképen nyilvánvaló, hogy a vele szemben álló volt.
- Nathaniel Blackwood - nyújtott kezet, mert neki aztán fikarcnyi fogalma sem volt az illemről, meg amúgy sem volt olyan nagyon sokkal idősebb nála a másik, viszont azt ő is tudta, hogy bemutatkozni nem ártana.

Nathaniel

A felém ügető fiú látogatásom oka - nem nehéz ráismerni a leírásból, amit kapott: hosszú, lángvörös haj, magasság, széles mozdulatok, minden ül. Vállán szerény hátizsák lifeg, remélem, nem vette félvállról, amire vállalkozott. Küldtem egy nem túl hosszú jegyzéket arról, mire lesz szüksége a mellettem töltött gyakorlása alatt, a többit a rezervátum felszereléséből és készleteiből tudom én biztosítani.
Hogyan is kerülök a képbe én? Pár napja bagoly érkezett hozzám, ami nem ritka, ám most annál nagyobb meglepetést jelentett, mivel a feladó Lyra volt - pontosabban ő és Rochard professzor, akivel futólag ismertük egymást, diákságom utolsó évéből, és aki most egykori háza elején állt. A meglepetéseknek itt még nem volt végük, mert mentornak kértek fel egy diák mellé, némi magyarázatot fűzve hozzá és gondolkodási időt adva, hogy megfontoljam, elvállalom-e. Pár percig tanácstalanul forgattam a lapokat, újra és újra átfutva minden sort, hogy biztosan jól értsem a helyzetet, miközben fel-alá sétáltam a lakásban. Sosem foglalkoztam elementár mágia tanításával, de ez tűnt a kisebbik gondnak, mert kilenc év alatt elég tapasztalatra tettem szert, sokkal inkább a felkérés miértje aggasztott. Végül azonban úgy éreztem, ha módomban áll segíteni, nincs okom elutasítani a belém helyezett bizalmat. Hát így.*
- Szólíts csak Riellnek.-*Nem kerülte el a figyelmem, milyen alaposan megnézett, de nem bántam, legalább büntetlenül tanulmányozhattam addig a vonásait, ami egyfajta kedvtelésem. A levelekből keveset tudtam meg a fiúról, így leplezetlen kíváncsisággal fordultam felé, bárminemű rosszindulat nélkül - ilyen vagyok, nyitott és őszinte, szinte állandó, könnyed derűvel.
- Sejtettem. Hogy szólíthatlak?-*Mosolygtam rá, nem szentelve különösebb figyelmet az etikett elleni vétségnek, simán elfogadva a felém nyújtott kezet és megrázva - a tenyerem valószínűleg kicsit kérges, de ezen kívül semmi furcsa nincs benne. Az egész megjelenésem elég hétköznapi, elvégre szívesebben járok mugli ruhában, mint talárban, ami az én életvitelem mellett roppant unpraktikus öltözet.*
- Elnézést, ha megvárattalak. Előbb értem ide, aztán elkapott a nosztalgiázhatnék.-*Tettem hozzá, még utoljára a tabló felé fordulva, mielőtt szapora kopogások után valami nekiállt tüzetesen ismerkedni a nadrágom szárával. Lepillantva egy kis kupacnyi lángoló bundájú, hegyes fülő valamivel néztem farkasszemet.*
- Helló, kispajtás! De szép vagy...-*Guggoltam le mellé, hogy alaposabban szemügyre vehessem, hagyva, hogy megszaglásszon engem és a felé nyújtott kezem, mielőtt megpróbáltam volna megsimogatni a teremtést, amiben sárkányrókára ismertem.

Riell

- Rendben - biccentett elfogadva a javaslatot, igazából jobban is tetszett neki a Riell, mint a Gabriel. Aztán a férfi viszonozta a kézfogást és Nath egy kicsit meglepődött, hogy mennyire erős a másik fogása, de nem szólt semmit, csak elraktározta magában az infót. Még jó, hogy Riell nem tűnt egy vérszomjas fajtának, mert verekedni végképp nem szeretett volna vele, esélye se lenne.
- Nath, Nathaniel... Amelyik tetszik - válaszolt. Neki lényegében mindegy volt, amíg nem facsarják ki a nevét, vagy tesznek a végére olyan képzőket, amit már kiskorában is utált.
Mostanában Nath nem volt olyan harsány, mint régebben, jócskán csökkent már annak a mennyisége is, amennyit egyáltalán megszólalt, magához képest visszahúzódóbbá vált. Sokat gondolkodott az elmúlt időszak történésein, igyekezett túltenni magát rajta, de nem ment minden simán. Normális esetben most is már régen vigyorogna, kérdezgetne, mesélne, de nem úgy most, amikor inkább komoly arccal tanulmányozza mesterét, hátha megtud róla még valamit.
- Hát ez sem ma volt... - jegyezte azért meg meglepődve, mikor a szeme a tablón lévő évszámra siklott. Visszanézett a férfire, de valahogy még mindig nem látta ennyi idősnek, de lehet, hogy ő nem ért ahhoz, hogy ezt megítélje. Mondjuk a keleties vonások sokszor kortalanná teszik az arcokat.
- Semmi baj, nem sietünk sehova - válaszolta majd félig hátrafordult, mert meghallotta a kis tappancsok topogását.
- Hanabinak hívják - tájékoztatta a férfit, mert úgy tűnt, hogy a kis sárkányróka rögtön megkedvelte, de amúgy is egy igen barátságos jószág, valószínűleg fel fog még ülni Riell ölébe is, ha hagyja. Mikor elindult az Eridonból, a róka lemaradt, hogy szétnézzen, körbeszaglálódjon, most pedig új érdekességet talált az idegen személyében.
- Mivel megyünk? - érdeklődött aztán a vörös, titkon valami olyasmi válaszban reménykedve, hogy természetesen sárkányháton, de erre azért nem volt valami sok a reális esély. A hopp-port nem szerette, mindig koszos lett tőle a haja és néha meg is pörkölődött, úgyhogy inkább kerülte, ha lehetett.

Nathaniel

Nem szándékosan szorítottam erősen, ilyenné tett a munkám és mivel nem törékeny hölggyel álltam szemben, valahogy eszembe sem jutott, hogy illene finomabbnak lenni. Mindenesetre, a természetem bőven ellensúlyozta ezt az apró botlást.*
- Akkor majd váltogatom.-*Vetettem fel, hogy salamoni döntést hozva megcsillogtassam kivételes bölcsességem. Nath egy-két szóban válaszolgatott, kissé távolságtartóan, de nem zavartattam magam, hagyva, hogy szokja a helyzetet, mert bíztam benne, hogy előbb-utóbb feloldódik. Kevés olyan ember van, aki tartósan képes görcsös és morcos maradni a környezetemben...illetve... Nincs. De most jobb, ha lerázom ezt magamról.*
- Az biztos. Ami vicces, hogy mind elementaristák, akiket látsz: tűz, föld, víz és levegő.-*Bökök a képekre, balról jobbra haladva - afféle különös négyesfogat voltunk, mind prefektusok, barátok, csínytevők és mind másfelé vettük az irányt végül. Aztán Nathaniel egyértelműen meglepett pillantását látva csak még szélesebbre húzódott a vigyorom, mert nem volt nehéz kitalálni, mire gondol, arról pedig szegénynek még fogalma sincs, hogy ha külsőre nem tűnök nagyon idősnek, a mentális korom aztán végképp nem felel meg a születési bizonyítványomban szereplő dátumnak.*
- Még ma is elkérik a személyimet, ha megpróbálok alkoholt venni.-*Vontam meg a vállam, bár ez általában olyan helyeken fordult elő, ahol nem ismertek. Néha remekül lehetett vele húzni az eladónők agyát, úgy tenni, mintha lázasan kutatnék a személyim után, majd álrájönni, hogy otthon felejtettem és megpróbálni kimosolyogni az italt, aztán ha mégse működött a varázs, akkor előhúzni a szomorú színű kis kártyát.*
- Illik hozzá a név. Hana-chan.-*Most épp az állát vakargattam, amit elragadtatással tűrt, úgy fordítva a fejét, hogy minél jobban hozzáférjek, majd amikor megpróbáltam abbahagyni, akkor az ölembe ugrott, kényelmesen elhelyezkedve és nagy szemekkel zsarolta a folytatást. Elnevettem magam, fejem csóválva.*
- Le!-*Parancsoltam, lesöpörve ölemből, aztán ahogy földet érve egy pillanatig tanácstalanul meredt rám, megsimogattam a fejét, megdícsérve.*
- Nem vitted túlzásba a nevelését.-*A hangom nem rosszalló, csupán megállapítom az egyértelműt, amivel valamit kezdeni kell - jó, hogy a róka nem harap és nem támad minden mozgóra, de ez kevés ahhoz, hogy igazi familiáris váljon belőle. A kérdésre felnéztem, mert hangyányi reménykedést éreztem kicsendülni a hangjából és szinte láttam, hogy képzeletében a kapu előtt parkol egy felnyergelt magyar mennydörgő.*
- Zsupszkulccsal megyünk a rezervátum határáig. Utaztál már azelőtt ilyennel?-*Érdeklődtem, miközben zsebembe nyúlva keresgélni kezdtem, mígnem ujjaim ráakadtak a megfelelő tárgyra és előhúztam, széthajtva - egy plüss sárkány volt az, egyike az állomás kisebb, hivatalos zsupszkulcsainak, biztonsági okokból azonban még ez is csak a széléig vihetett. Az út maradékára tartogattam némi meglepetést, csak kóstolóképp, mivel ma este már nem megyünk sárkánylesre.

Riell

- Mindannyian? - csodálkozott rá Nath újra a tablóra, kicsit közelebb lépve, és alaposabban megszemlélve. Most jött csak rá, hogy Riell miért nézte olyan elmélyülten, hiszen észrevette a szomorú sorsú Weaver prof képét is, aki ezek szerint egy évfolyamra járhatott vele. Visszanézett egy pillanatra Riell arcára, aztán újra a tablóra, de úgy döntött, inkább nem kérdez, mert nem sok köze volt az egészhez, és ő is tudná értékelni, ha nem faggatnák, pedig biztos, hogy az aktája is a férfinél landolt, úgyhogy tudnia kell mindent.
Aztán szóba került a kor, Nath pedig végre elmosolyogta magát, ahogy a személyiről esett szó.
- Igazából meg tudom érteni - közölte, közben pedig berobogott Hanabi is, akinél Riell rögtön tarolt már azzal, hogy megsimogatta őt.
- Mhm - bólintott helyeselve, mert szerinte is jó nevet talált a rókának, pedig abszolút hirtelen ötlet volt. Bohókás kis állat volt, kicsit szertelen, de nagyon jó természetű. Ha nem így lett volna, akkor Nath bajban lett volna, mert ahogy Riell is megjegyezte, a nevelés az nem sikerült túl fényesen, a legtöbbet Gilnek sikerült elérnie a kölyöknél, Nath viszont egyáltalán nem értett az állatokhoz, úgyhogy bár igyekezett, de problémás volt neki a feladat. Mindenesetre a szavakra nem válaszolt, mert még ha igaz is volt, úgy gondolta, hogy egy idegennek nincs köze hozzá, szóval inkább egyszerűen eleresztette a füle mellett.
Mikor az utazási mód megbeszélésére került sor, sajnos csalatkoznia kellett, bár azért sejtette, hogy tényleg nem sárkánnyal fognak menni, de mégis, azért az nagyon menő távozás lett volna. A zsupszkulcsot látva aztán megrázta a fejét.
- Még nem - válaszolt, miközben a kis plüsst nézegette, ami kifejezetten megtetszett neki. Sosem vallotta volna be senkinek, hogy szerette a puha és aranyos dolgokat, pedig így volt.
Ez után levette a hátáról a zsákot és most nagy szerencsének bizonyult, hogy nem tömte ki, mert úgy gondolta, hogy biztonságosabb lesz Hanabinak, ha abban utazik.
- Gyere, ülj bele! - hívta a rókát, aki némi értetlenkedés után szépen belekucorodott a zsákba, Nath pedig feljebb húzta a cipzárt, de úgy, hogy ha akarja, akkor a fejét ki tudja dugni a résen. Miután ezzel végzett, visszavette a vállára a zsákot, de most nem a hátára, hanem előre, mint a kisgyerekekkel szokás, hogy foghassa az állatkáját utazás közben.
- Részemről indulhatunk - mondta, várva a további parancsokra.

Nathaniel

- Japp. Meg prefektusok is, sokat lógtunk együtt.-*Ugyan halál viccesnek találom visszatekintve, hogy minket Nekóval bárki is alkalmasnak tartott a jelvény viselésére, de annyira nem is végeztük rossz munkát. Ellenben Tenshit, megfontolt Levitás létére, rengeteg dologba lehetett belerángatni. Akaratlan is mosolyra szalad a szám, ahogy eszembe jut, hogyan értük el közös erővel, hogy a nyulam egy hónapis fehér alapon tarka pöttyös legyen, na nem mintha ez magát az állatot zavarta volna.*
- Ó, igazán szórakoztató.-*Főleg, ha belegondolok, hogy tizennégy-öt évesen még annyira alacsony és lehetetlenül vékony voltam, hogy a hosszabb hajjal megspékelve gyakran néztek lánynak. Igazán élvezet volt 165 centivel próbálni tekintélyt parancsolóan rendreutasítani bárkit is. Később már könnyebben ment, de igazán csak akkor hagytam el ezeket a vonásokat, amikor a kényelmes iskolapadból kikerültem a "vadonba", egyenesen a mély vízbe. A welszi hegyekben töltött első három hónap, amivel a betanítása kezdődött, halálos volt ilyen szempontból - hideg, teljesen elszigetelt, sehol egy egyenes felülettel és a legközelebbi hely eléréséhez is rengeteget kellett általában mászni. Ehhez persze Angliához híven rengeteg eső, egy lehetetlenül bonyolult nyelv és még pár apró kellemesség társult.
- Majd mutatok pár trükköt, amivel jól lehet őket idomítani. Nem olyan nehéz.-*Az elsődleges célom - vagy funkcióm? - az volt, hogy segítsek neki, tanulni, fejlődni, amiben csak tudok. Ehhez viszont figyelnem kell, hogy rájöjjek, mik a hiányosságai, mert csak a saját tapasztalataim súgására támaszkodhattam - nem kaptam semmiféle "aktát", a prof nem adná ki csak úgy. Közben Nath rávette a rókát, hogy másszon a hátizsákjába, ami a lehető legjobb megoldás volt erre a helyzetre, és a kis lény se tűnt elégedetlennek, némi ficergés után megtalálta a legkényelmesebb fekvést és nyugton maradt.*
- Elméletben még maradt némi időnk. Nincs véletlenül órád?-*Nézek Nathanielre, mert bár szerintem poén lenne, neki valószínűleg nincs kedve velem együtt szorongatni a plüsst még percekig. Pedig elég vicces lenne állni, cseverészni és közben két végéről húzni szegény sárkányt - kicsit úgy festenénk, mint két kedélyes barát, aki ovi óta nem tudja eldönteni, melyiküké is legyen a kedvenc játék.
Szerencsére Nathnál volt óra, így az utolsó pár percet lazán kivártuk, hogy a rántást követő rövid út után alig érve földet már azt néztem, ő hogy landol, hogy szükség esetén elkapjam, mielőtt teljes súlyával Hanabin köt ki. Egyéb iránt most csaphatta meg a hideg levegő és az erdő illata, még ha magából a rengetegből nem is látszott sok a leszálló sötétségben. Pálcát húzva morzéztam fel az őrtoronynak, hogy én vagyok és rendben ideértünk, a tervezettnek megfelelően.*
- Egy darabon sétálunk.-*Jelentettem be - innen nem esett olyan messzire a főépület

Riell

- Érdekes évfolyam - jegyezte meg mosolyogva, mert tényleg azok voltak. Prefik és elemi mágusok... elitek. Ebben az iskolában amúgy is nagyon sok különleges képességű diák volt, mintha direkt őket tanítanák itt, és hát igen, ő is épp azért volt most itt a folyosón, hogy majd a képességét induljon fejleszteni.
Egy olyan képességet, amit egyelőre használni sem akart. Fejben már előrébb járt, valahol ott, hogy ha Riell majd kéri, hogy varázsoljon, akkor mi lesz, ha megint megmakacsolja magát az ereje? Egyszerűen nem akart mesélni, nem csak neki nem, hanem senkinek se. Éppen ezért aztán arra sem válaszolt, amikor fel lett ajánlva a segítség a kis róka tanításához, csak hümmögött párat, mert teljesen máshol volt agyban.
- De, van - riadt aztán a kérdésre, és feljebb húzta a ruhaujját, hogy megnézze az időt, aminek kapcsán kiderült, hogy van még némi idejük. Nathaniel ez alatt leginkább Hanabinak dünnyögött, hogy a kisállat továbbra is nyugton maradjon, majd amikor eljött a zsupszkulcs aktiválásának az ideje, akkor megfogta a plüsst, és valami kiragadta a helyéből.
Nem volt szép a földet érése. Alaposan megütötte a fenekét, mert nem számított rá, hogy ilyen problémás lesz az érkezés, és csak arra volt ideje figyelni, hogy ne hasmánt és ne Hanabira érkezzen, de azért miután nyöszörögve feltápászkodott belekukucskált a táskába. Szerencsére a róka csak megijedt egy kicsit, de egyébként jól volt, úgyhogy Nath végre szétnézhetett, hogy hova is került.
Nem látott sokat a sötétben, de különös volt ez a hirtelen hideg és a csend, amihez a fiú végképp nem volt hozzászokva. Mégis, valahogy azonnal megnyugtatta, teleszívta a tüdejét az illatos levegővel, és úgy érezte, hogy jól meglesz itt, amíg a feladata tart.
- Rendben - bólintott Riell felé is, aztán bizonyítandó, hogy az iskolából kikerülve rögtön máshogy viselkedik, folytatta. - Mikor van itt vacsora? - kérdezte nem hazudtolva meg önmagát, hiszen mindig is kajacentrikus volt. - És mikor mutatsz nekem sárkányt? Még sosem láttam élőben - mondta, miközben elindult a férfi mellett, amerre az mutatta az utat.

//Folyt. Sárkányrezervátum//