Egy olyan hely, melyen hiába beszélsz hangosan, vagy akár kiabálhatsz is, nem sokat ér, hiszen ezek a portrék mindent és mindenkit leköröznek. Egyes privát statisztikák szerint a legtöbb célba ért hátsó támadás ezen a folyosón hangzott el, hiszen elég kimondani az átkot, a pálcáig eljut az információ a célba vett azonban mindezt már nem hallja meg. Itt mindenféle és fajta ember keveredik, vidéki képek keverednek a városiakkal, mind egymásnak kiabálnak át, nem veszik a fáradtságot, hogy kisétáljanak a keretből, náluk így is tökéletesen megy az információcsere, melyből olyan szintű keveredés van, hogy még az Edicumban se lehet megjelentetni. Az emberi hangokhoz keveredik a különböző foglalkozások, piaci kofák hangja, valamint a szabadon tartott állatok sokaságának különböző hangmagasságokon történő kommunikációja. Ezen a helyen vigyázni kell a tettekkel, hiszen sokan azt hiszik, hogy ha nem hallják nem is látják a dolgokat, pedig szinte ki vannak éhezve arra, hogy valami új dolgot kürtölhessenek szét a kastély egész területén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=824515#post824515][b]Mórocz A. Móric - 2021.01.14. 16:21[/b][/url]

A túlélésre kell játszani. Alapszabály. Egyébként nem az, de a mai nappal biztos, hogy felkerült a lista élére, mer’ komolyan nem lehet bírni már ezt a stresszt. Ami másokat ér, hát látom az arcukon, ne akard már nekem beadni, hogy nem a túlélésre mennek, csak nézz rájuk! Mint valami gyászmenet, ami… nem, egyáltalán nem nyomja rá a bélyeget az én napomra, csak mondjuk félig, mert nem aludtam valami jól, ráadásul Móric csodálatos magas c hangjára kelni reggel, nem tett jót a lelkemnek. Normális esetben sem tesz mindig jót, de miután kiderült, hogy harapdálta magát, és nem érzett semmit, azért na. Elkezd gondolkodni az ember.
Így indultam neki a napnak, amire csak rátett az a remek dolgozat Henrik bácsival, mintha csak ráérzett volna. Én meg ültem felette, mint egy rendes gyermek, mert… nos, lehet elkalandoztak kicsit a gondolataim és nem írtam semmit, de legalább rájöttem, hogy - mire is? Szemöldökráncolva caplatok a folyosón, hogy eljussunk a következő véres harc helyszínére, amikor meghallom nevemet testvérem szájából, aminek következtében ott helyben megállok, ahol vagyok. Kérdés nélkül dobom el én is a táskámat, ahogy Móric teszi, kisterpesz a folyosó közepén, és várok a csodára. Elgondolkodhatnánk azon, miért nem kérdezek semmit, de Móric vagyok, Móric meg a testvérem, szóval megspórolom ezt magamnak. Félrebiccentett fejjel, elnyílt ajkakkal, összeszűkült szemekkel gondolkodom a felvetésen, majd kiáltok fel azzal a lendülettel a fájdalomtól.
- MÓRIC, HOGY EGY PIXIE-ÓL LEGYEN A SZOBÁD, NORMÁLIS VAGY?! HAGYD MÁR ABBA! - kapok fejemhez azonnal, mert igen, fiam, nekem is nagyon fáj, szóval fejezd abbafele! Vérmesen csillanó tekintetemet emelem testvéremre, miközben simogatom a fejemet, ahol kínoz minket, majd ahogy abbahagyja, kihasználva az alkalmat harapok bele saját alkaromba, cseppet sem kímélve magam. De nem ám! ÉDES A BOSSZÚ!