A Nyugati szárny második emeletén haladva található a Társalgó. Az ajtóra nem fordítottak nagy figyelmet, egyszerű keret fogja körbe, s a kilincs is átlagos formára készült. Belépve azonnal észrevehető, hogy a teremben főként a kék szín dominál. A padlót borító szőnyeg sötétebb kék, míg a falak világoskék színre lettek kenve. A termet úgy méretezték, hogy akár száz diák is kényelmesen elférjen benne egy esetleges rendezvény alkalmával. A falakat természetesen itt is kisebb nagyobb képek borítják, melyek állandó szómenésétől személyes jellegű témákat, titkokat megbeszélni lehetetlen, mint ahogyan az itt való alvás sem esélyes éjfél előtt. A falak színe így alig látszik, hiszen a padlótól a plafonig szinte minden egyes centimétert beborítják a különböző varázslók megörökített változatai. Ablakból néhány darab található, egymástól körülbelül három méteres távolságra bemélyedve a falba. Finom zöld bársonyszövettel vannak borítva a párkányok, kényelmes ülőhelyként szolgálva ezzel. A függönyök bronz árnyalatú, vastag anyagból készültek. Több asztal található bent, valamint mindegyik köré néhány fotel és kanapé van csoportosítva, melyek ezüstös árnyalatot viselnek magukon. Az asztalokon aprósütemények, valamint különféle finom nedűvel megtöltött kancsók oltják a szomjazókat, különleges teakeverékektől kezdve a forró csokin át a gyümölcsnektárokig.
A jobb oldali főfalon található egy kandalló, téli időszakban a legkedveltebb berendezése a helyiségnek. Különféle apró tárgyakkal vannak díszítve, mint a házak címerállatainak kicsinyített másai. A kandalló előtt egy puha, és nagyobb szőnyeg található, mely sárga színt öltött- ide szoktak kuporodni az átfagyott fiatalok. Maga a kandalló arany, és ezüst színekből van keverve.
Különböző beszélgető sarkok is vannak kialakítva, gyaníthatóan már a diákok keze nyomán. A teremben ugyanis található rengeteg párna, piros és fekete színekben, némelyek a kanapék és fotelok közelében, mások a fal tövében. Ezek a legkönnyebben mozdítható ülőalkalmatosságok, így nagy népszerűségnek is örvendenek az ezüst színű berendezési tárgyak után.
Egy kétajtós nagyobb szekrény is található bent, tölgyfából kifaragott, már sötétre színeződött darab. Poharakkal és tányérokkal felszerelt, esetleg egy mumus is meghúzódhat az ősöreg berendezési tárgyban, így ajánlatos vele vigyázni!
A teremben a hangulat mindig kellemes, fáklyák szolgálnak fényforrásként, a diákok egyik legkedveltebb helye a kastélyban.

Frayec napok óta nyugtalanul viselkedik és néha teljesen úgy csinál, mintha egyáltalán nem ismernénk már egymást hosszú idő óta. Holott van annak már talán két éve is, vagy több, a lényeg azonban csak annyi, hogy nem hajlandó velem gyakorolni. Pedig a felügyelőket sem láttam már egy ideje, így most alkalmam nyílna arra, hogy ismét töretlen lelkesedéssel vessem bele magam az elemi mágiába, ahhoz viszont szükségem lenne a rasekra. Aki passzív-agresszív magatartást tanúsít körülbelül azóta, hogy Adriannal szakítottunk.
Fogalmam sincs, mit vártam ettől az egésztől. Egy percig sem gondoltam, hogy könnyű lesz. Hiszen bárhogy is nézzük, ebben az egészben én hibáztam, méghozzá nagyon nagyot. Megbántani senkit sem akartam, mégis én lettem az, aki a legnagyobb pofont kapta. Adrian szavai még napokig visszhangoztak a fejemben, egyszerűen nem hagytak nyugodni. És ott volt még a harmadik fél is, aki a legtöbbet szenvedett úgy, hogy nagyon sok mindenről nem is tudott. Ezt tényleg én rontottam el, de nagyon.
Az egyik ablakban ülök, hátam nekidöntöm az ablak melletti falnak. Felhúzott térdeimre fektetem karjaim, állam megtámasztom rajtuk. Percek óta az üres kandallót bámulom, mellettem Frayec fekszik és tulajdonképpen ugyanezt csinálja. Mindketten hallgatunk, pedig már elég ügyesen kommunikálunk egymással, most mégis inkább hagyjuk, hogy a körülöttünk lézengő pár rellonos és eridonos hangja legyen a hangosabb. Az ajtó néha kinyílik, majd hamarosan be is csukódik, amire nem is figyelek; az emberek jönnek és mennek. Tüntetőlegesen bámulom a fekete kandallót, pilláim akkor sem rebbennek, mikor az egyik lány hangosabban kiált fel. Az utána következő hangos nevetés tanúsítja, hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt nekem feltétlenül a szigorú prefektust kellene játszanom. A hangos nevetésük, a belőlük csak úgy áradó vidámság és szeretet rontja el még jobban a kedvem, a depresszív hangulatomon már semmi sem tudna javítani. Azt hiszem itt az ideje, hogy ismét meglátogassam Michelle-t és önző barátnő módjára elraboljam, hogy kezdjen valamit velem, mert ez így nem állapot. Az ajtó pedig pont ebben a pillanatban nyílik ki ismét, én pedig, mintha csak tudnám, hogy ki lép be rajta, felpillantok. És íme, ott áll Ő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=594886#post594886][b]Nemes L. Izabella - 2016.05.18. 21:23[/b][/url]

Frayec napok óta nyugtalanul viselkedik és néha teljesen úgy csinál, mintha egyáltalán nem ismernénk már egymást hosszú idő óta. Holott van annak már talán két éve is, vagy több, a lényeg azonban csak annyi, hogy nem hajlandó velem gyakorolni. Pedig a felügyelőket sem láttam már egy ideje, így most alkalmam nyílna arra, hogy ismét töretlen lelkesedéssel vessem bele magam az elemi mágiába, ahhoz viszont szükségem lenne a rasekra. Aki passzív-agresszív magatartást tanúsít körülbelül azóta, hogy Adriannal szakítottunk.
Fogalmam sincs, mit vártam ettől az egésztől. Egy percig sem gondoltam, hogy könnyű lesz. Hiszen bárhogy is nézzük, ebben az egészben én hibáztam, méghozzá nagyon nagyot. Megbántani senkit sem akartam, mégis én lettem az, aki a legnagyobb pofont kapta. Adrian szavai még napokig visszhangoztak a fejemben, egyszerűen nem hagytak nyugodni. És ott volt még a harmadik fél is, aki a legtöbbet szenvedett úgy, hogy nagyon sok mindenről nem is tudott. Ezt tényleg én rontottam el, de nagyon.
Az egyik ablakban ülök, hátam nekidöntöm az ablak melletti falnak. Felhúzott térdeimre fektetem karjaim, állam megtámasztom rajtuk. Percek óta az üres kandallót bámulom, mellettem Frayec fekszik és tulajdonképpen ugyanezt csinálja. Mindketten hallgatunk, pedig már elég ügyesen kommunikálunk egymással, most mégis inkább hagyjuk, hogy a körülöttünk lézengő pár rellonos és eridonos hangja legyen a hangosabb. Az ajtó néha kinyílik, majd hamarosan be is csukódik, amire nem is figyelek; az emberek jönnek és mennek. Tüntetőlegesen bámulom a fekete kandallót, pilláim akkor sem rebbennek, mikor az egyik lány hangosabban kiált fel. Az utána következő hangos nevetés tanúsítja, hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt nekem feltétlenül a szigorú prefektust kellene játszanom. A hangos nevetésük, a belőlük csak úgy áradó vidámság és szeretet rontja el még jobban a kedvem, a depresszív hangulatomon már semmi sem tudna javítani. Azt hiszem itt az ideje, hogy ismét meglátogassam Michelle-t és önző barátnő módjára elraboljam, hogy kezdjen valamit velem, mert ez így nem állapot. Az ajtó pedig pont ebben a pillanatban nyílik ki ismét, én pedig, mintha csak tudnám, hogy ki lép be rajta, felpillantok. És íme, ott áll Ő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596230#post596230][b]Szentmihályi Norbert Dávid - 2016.05.24. 17:29[/b][/url]

Az elmúlt időszakban nem volt boldog. Mit nem volt boldog... Egyenesen boldogtalan volt! Szóismétlés? Megengedem magamnak, mert azt hiszem ezt a búskomor szempárt nem lehet máshogy jellemezni, mint úgy, hogy boldogtalan. De rá kellett jönnie, hogy az élet sajnos sem Izabellával, sem nélküle nem áll meg, így jó egy hétnyi tömény depresszió után hókon csapta magát, hogy "szedd össze magad fijam, mit művelsz te more?" és már vissza is tért a régi Norbert. Kívül. Belül halott és sivár... Ja, nem. Nem az.
Igazából baromi jól néz ki és érzi is magát. Tudjátok mit csinál? Yaristához küldött egy baglyot, hogy segítsen neki felkészülni a következő kviddics mérkőzésre, belevetette magát a buliba és sikerült is ideiglenesen összeszednie valami navinés szőke bigét, akit rövid úton ki is hajított. Merthogy a csaj valami életre szóló románcot képzelt, Norbert meg úgy gondolta, hogy elfelejti a bút, amit egy bizonyos nőszemély okozott neki. Így tehát az esküvő elmaradt, a pofon viszont nem, de megérte. Ím újonnan és gyógyultan, hetykén nyitja ki a társalgó ajtaját, hogy kicsit elvegyüljön a többiek között.
Ja igen, merthogy a társadalmi élete haldoklik. Illetve nem, abban az egy hétben haldoklott, azóta meg dolgozik, hogy visszakerüljön ismét a megszokott pörgésbe és azt hiszem elmondhatom, hogy ez sikerült is neki. Szóval épp belép a helyiségbe, amikor ösztönszerűen találja meg tekintete Izabelláét, aki elég... Nyúzottan néz ki. Az eridonos persze fantasztikusan, mint mindig, de a lány látványa megüti azért. A mosoly, amivel indított kissé lohad, majd elkapja a fejét. Kínos.
Mielőtt még azt tenné, amit tennie kéne, vagyis hogy eredeti terve szerint besétál a társaságba és ontja magából a jobbnál jobb poénokat, helyette előkapja a farzsebében tartott Zabhegyezőt és nem messze Izabellától lehuppan egy fotelbe, hogy olvasson. Az mellékes, hogy egy betűt sem fog fel, mert perifériájában látja a gyönyörű szőke hajat, ahogyan a smaragd zöld szemeket is, de úgy dönt, Adrian problémája, ha a barátnője szomorú. Neki semmi joga nincs ahhoz, hogy odamenjen. Különben sem szeretné elkövetni újra ugyanazt a hibát, mert köszöni szépen, de elég volt egyszer az a megaláztatás, amit átélt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596252#post596252][b]Nemes L. Izabella - 2016.05.24. 18:27[/b][/url]

Nem így képzeltem az első találkozást. Őszintén szólva sehogy nem képzeltem el, de ez még a vártnál is rosszabbul sült el. Ha valaki azt mondja nekem, hogy Norbi majd üdén és vidáman betoppan azon az ajtón és rögtön velem találja szembe magát, én annak ellenére röhögöm ki, hogy jelen pillanatban még a nevetés fogalmát is elfelejtettem. Legszívesebben sírnék igazából, és ahogy meglátom az eridonost, aki ennél jobban nem is lehetne, ismét érzem a remegést a gyomrom tájékán. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy ez a sírás vagy Norbi látványa miatt van-e.
Igazából fogalmam sincs, hogy mit vártam. Nem szóltam neki a rellonosról, amiatt berágott rám, aztán mi szakítottunk, Norbi pedig nem is festhetne jobban. Nagyon úgy néz ki, hogy bármi is történt köztünk, őt egy kicsit sem érdekli a mostani állapotom, engem viszont nagyon is zavar, hogy teljesen megszűnik a valahol a múlt héten elveszett kommunikációnk. Figyelem, ahogy némán ül le egy fotelba és kezd el olvasni, erre persze már Frayec is felfigyel. Hiába utál már napok óta, ha valami történik, arról ő sem szeretne lemaradni.
Nem vagyok tisztában a következő lépésekkel. Egyértelműen látni sem akar, bár legalább bejött a terembe és nem fordult ki azonnal vissza a folyosóra, ahogy meglátott. Ez viszont nem változtat a tényen, hogy nem fog beszélgetést kezdeményezni, bármennyire is szeretném most ezt. Le sem veszem róla a tekintetem, hátha sikerül bármifajta reakciót kiváltanom belőle; egy pillantás, egy szó, még az is jobb lenne, ha elküldene innen, de legalább beszélne. Tisztáznom kell vele a dolgokat, elvégre erre a találkozásra várok már mióta, hogy beszélhessek vele. És hiába nem képzeltem el semmit, hiába várom most a kezdeményezését bármiben, makacsul bámulja a könyve oldalait. A szívem szakad bele ebbe a látványba.
Miután semmi jelét nem mutatja az érdeklődésnek, elkapom róla a tekintetem és az ablak másik végébe húzódó rasekra pillantok. Frayec szemei megvetéssel vannak tele, már amennyiben egy állat szemei tele lehetnek bármilyen érzelemmel. De mégis ez az egyetlen, ami miatt végül rászánom magam a kezdeményezésre. Csak előtte felkészítem magam az elutasító válaszokra.
- Norbi - kiszállok az ablakból és közelebb lépek hozzá, itt azonban megakadok. Tanácstalanul harapom be alsó ajkam, karjaimat összefonom magam előtt, miközben csak arra várok, hogy rám nézzen. - Beszélhetnénk? - hangom és kezem is megremeg beszéd közben, de bármennyire is gyorsan túlesek ezen a két szón, a java még csak most jön. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne menjek közelebb hozzá és leguggolva elé mondjam a szemébe mindazt, ami az elmúlt hétben fogalmazódott meg bennem. Kezdve azzal, hogy borzasztóan sajnálok mindent, folytatva a szakítással, a történet pedig remélhetőleg nem egyikünk kiborulásával fejeződik be.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596265#post596265][b]Szentmihályi Norbert Dávid - 2016.05.24. 18:55[/b][/url]

Minden idegszálával arra koncentrál, hogy maximálisan közömbös legyen. A jelek szerint ez sikerül is neki, pedig olyan gondolatok is végigcikáznak fejében, hogy oda kéne menni, magához kéne ölelnie és megkérdeznie, hogy mi a baja. De azt mégsem teheti meg, mert milyen lenne már a múltkori után? Azok után, hogy ő lett átverve, talán neki kéne sírnia és őt kéne megvigasztalni, meg a darabokra hullott szívét összeragasztgatni! Mégis Izabella néz ki nyomorultul nem ő és higgyétek el, ennek nem az az oka, hogy Norbert nem szerelmes belé most is halálosan. Ó, dehogynem, nagyon is, csak épp nem akarja, hogy mindenki rajta röhögjön, hogy háhá, a kis nyomi, akit jól átvert valami kiscsaj. Meg mekkora gáz már, hogy szerelmes, pedig tök reménytelen az egész.
Mellesleg nem is nagyon figyelt a pletykákra, amik közben esetleg keringhettek róla, Adrianről, főleg Izáról. Elhatárolódott és ez így volt jól, hiszen kellett a regenerálódáshoz, hogy kicsit kívülről lássa a dolgot. Tudja, hogy ő is hibázott, körültekintőbbnek kellett volna lennie, de már mindegy. Amit viszont a legutóbb elmulasztott, most nem teszi, biztosan egy ujjal sem ér hozzá a levitáshoz.
Amikor a nevét hallja azon az édes hangon, amit úgy imád, megdobban a szíve, de csak nagyon lassan, mondhatni kínkeservesen lassan pillant fel, ráadásul tök közömbösen. Mert bármennyire is halott a szíve jelenleg és bármennyire is pokolba kívánja ezt a helyzetet, továbbra is tiszteli és becsüli a lányt. Csak ugye elég rossz, hogy a barátját megcsalta, ráadásul vele, de... Ettől igyekszik jelenleg elvonatkoztatni.
- Ha szeretnél, beszélhetünk - bólint egyet és fejével a másik ülő alkalmatosságra bök, hogy üljön csak le. Talán úgy könnyebb lesz, mert egyértelműen látszik, hogy mindjárt összeesik az idegességtől. Pedig igazán felesleges, boldog a barátjával, nem kellenek ezek a bánatos szemek. Hacsak nem valami rokona halt meg, nem nagyon tudja elképzelni, mi lehet az oka annak, hogy beszélniük kell. Meg igazából akkor sem érti, mert ott van neki Adrian, a hős barát... Féltékeny? Áh, dehogy. Csak már zöldül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596274#post596274][b]Nemes L. Izabella - 2016.05.24. 19:32[/b][/url]

Mély levegőt veszek a földet érés pillanatában, mert bármennyire is akarok én beszélni vele - ezek szerint ő velem nem igazán -, nehezemre esik normálisan közeledni felé. Egyelőre egy cseppnyi érdeklődést nem mutat irányomba, ami azért nem is kicsit bánt a történtek ellenére. Bármennyire is szeretnék gyorsan túlesni ezen a dolgon, már akkor bebizonyosodik a reményem ellenkezője, mikor Norbi felpillant. Majdnem összeesek, ahogy belenézek a szemébe, hangja ennél közömbösebb már nem is lehetne és mikor egy kicsit abba a hitbe ringatom magam, hogy mindjárt sikerül majd mindent megbeszélnünk, kétségbeesetten keresem ismét a tekintetét. Az egyetlen dolgot ebben a pillanatban, amitől egyszerre nyugodhatnék meg és kerülhetnék az ájulás határára. Ekkora paradoxonról még nem is olvastam, nem hogy nem éltem át.
- Figyelj, én... - lassan ereszkedem le a fotelba, karjaim még mindig összefonva tartom magam előtt, egy másodpercig lepillantok rájuk, azonban Norbi kérésének eleget téve felnézek rá, mikor ismét beszélni kezdek. Vagyis az elején még hadarok és ismét mindenről magyarázok, de végül sikerül kinyögnöm, amit akarok. - Én sajnálom. Mindent, amit tettem és mondtam, vagy amit éppen nem mondtam, csak akartam, de ott álltál és egyre közelebb jöttél, én meg... A lényeg az, hogy bármennyire sincs erre most szükséged, szeretném, ha tudnád, hogy tényleg bánom a dolgot. És ezt most nem csak azért mondom, hogy megsajnálj vagy valami. Hidd el, arra van most nekem a legkevésbé szükségem - valami halk nevetésféleséget hallatok, majd komoran folytatom a beszédet. - Igazából azt sem tudom, hogy ez téged mennyire érdekel még, vagy hogy egyáltalán valamikor érdekelt-e. Mert engem érdekel és valahol mélyen zavar is, ami történt. Viszont ha visszacsinálhatnám, én... mindent ugyanúgy tennék - hogy erre kapok-e bármilyen reakciót? Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok most bármit is kiolvasni a szemeiből vagy az arckifejezéséről, de talán ez jobb is így. Míg érzelmeket keresek Norbi arcán és az ölembe ejtett ujjaim tördelem, Frayec az ablakban ülve figyel minket. Tekintetem le sem veszem a fiú arcáról, látni akarom annak minden rezdülését, akár egy halovány jelét is annak, hogy érdekli egy kicsit a mondandóm.
- Adrian és én... - nehezemre esik kimondani a szavakat, mély levegőt kell vennem rövid mondatom közepén. - szakítottunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596284#post596284][b]Szentmihályi Norbert Dávid - 2016.05.24. 20:02[/b][/url]

Kérdőn vonja fel a szemöldökét a magyarázkodás kezdetére. Merthogy ez magyarázkodás lesz és még csak most fog elkezdődni, arról nem beszélve, hogy ki tudja meddig fog tartani. Természetesen egyenesen a lány szemébe néz és elvárja ugyanezt, mert ennyi kijár neki, hogy a gondolataival éljek, melyek jelenleg uralják elméjét.
És ahogy belekezd, Norbert szíve úgy facsarodik össze. Persze mit várt? Izabella megbánta azt a csókot. Talán zavar van az erőben a palijával és emiatt most el kell mondania, hogy köztük soha nem lehet semmi, meg mennyire helytelen volt és bánja. Ebben a pillanatban az eridonos is sajnálja azt a pillanatot, azt a kósza gondolatot, aminek megfogalmazódásaképp elcsattant az a csók. Egy csalódott mosoly jelenik meg arcán, ahogy hallgatja a lányt. Ennyit jelentett neki az egész, egy hibát, amit egy megbánással semmissé tud tenni, de Norbert nem. Neki fontos volt az istenért, mert szereti! És bármennyire is undorodom ettől a romantikus dumától - mert tényleg -, ő komolyan gondolta és, ha megtehetné, még a következmények ismeretében is megtenné. Ott mélyen ezt érzi, de az eszére hallgatva tudja, hogy tilos lett volna.
Megcsóválja fejét a levitás utolsó mondatára. Már nem tudja elhinni neki. Valahogy olyan hamisnak tűnik az egész, amit annyira szeretett. Szerette Iza tisztaságát, őszinteségét, egyszerűségét és magától értetődését, hogy csak van és megtestesíti azt, amit Norbi keres. - Tudod Iza... - lehajtja a fejét és a könyv sarkát babrálja, mielőtt felnézne és megcsóválná a fejét. Nehéz folytatnia. - Már nehezen tudom elhinni, hogy ugyanezt tennéd. És azt sem hiszem, hogy én ugyanezt tenném. Hülye voltam, mert úgy csókoltalak meg, hogy fogalmam sem volt, foglalt vagy-e vagy sem. De igazán nem kell sajnálkoznod azért, hogy akár az én, akár a saját lelked megnyugtasd. Vettem az adást és kiszálltam - széttárja karjait és hitetlenül elmosolyodik. Nem gondolja, hogy volna folytatása itt bárminek, főleg ennek a beszélgetésnek.
Épp ezért lepi meg, ahogy Iza belekezd a mondandójába. Amúgy is haldokló szíve kővé dermed. Most végig kell hallgatnia, hogy mennyire szeretik egymást, meg a többi és... Szakítottak. Tessék? A lányra emeli a tekintetét és jóízűen felnevet. Annyira mélyről és olyan keservesen vidáman, amilyet ritkán hallani mondjuk bárkitől. Hirtelen rájön, hogy nem tud együtt érezni Izabellával és a fájdalmával. Csak azt tudja, hogy Izabella ezek szerint sem azt az Adrian gyereket, sem pedig őt nem szereti, ezért a csalásért pedig képtelen nem kegyetlen lenni.
- Tudod drága, ezt hívják úgy, hogy két szék között a pad alá - hagy némi szüntetet, de nem azért, hogy a levitás megszólalhasson, ó de nem ám. Hanem hogy legyen ideje feldolgozni a hallottakat. - Hogy te szakítottál vele vagy ő veled, az teljesen mindegy. Megcsaltad, én pedig az egész életemet olyan szülők között éltem, akik ugyanezeket a köröket futották. Nem tudlak sajnálni és azt sem tudom, hogyan érezzek irántad, miután először egy kis erre-arra jó voltam, utána a dolgok rosszabbra fordultával ismét engem keresel. Én is találtam magamnak utánad búfelejtőt, de én nem leszek a tiéd. Ha majd képes leszel engem szeretni úgy igazán, akkor lesz értelme bármiről is beszélgetnünk, mert én barátként nem tudlak szeretni. Ennyi - ismét széttárja karjait, hogy válaszoljon a másik, ha akar, de ő nem nagyon tud már mit hozzátenni ehhez. Hiszen ismét megalázkodott félig és kimondta, hogy szerelmes a lányba, de nem fog pitizni. És örökké várni sem. Iza viszont most nem azért ül itt, mert őt szereti, hanem mert a másik épp nem szereti. Ebből ismételten köszöni, de nem kér.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596303#post596303][b]Nemes L. Izabella - 2016.05.24. 20:35[/b][/url]

Képtelen lennék a szemébe nézni mindezek után, ha nem kérte volna tőlem pontosan egy ugyanilyen nyomorult helyzetben ezt. Nem tudom, hogy mindezt csak az illem miatt szeretné betartatni velem, vagy így akar elkerülni egy esetleges hazugságot, de sikerül eleget tennem a kérésének és elmondani így, amit el akarok mondani. Sosem tudtam hosszasan beszélni egy adott témáról, mindig is inkább röviden intéztem el a dolgot, de még emlékszem, olyan is volt, hogy egyáltalán nem akartam megszólalni semmilyen helyzetben. Most azonban minden régi szokásom a sutba dobva ered el a nyelvem, és bár az elején még a mondataim sem függnek talán össze, csak sikerül kinyögnöm, hogy mit akartam mondani. És pont ezért kapom Norbitól a második pofont. Mert naivan azt hittem, hogy egy kis tartózkodás után majd megbocsájt, vagy legalábbis úgy tesz, mintha egy kicsit is elkezdene megbocsájtani nekem.
Némán hallgatom a szavait, pilláim néha lesütöm, majd újra feltekintek rá. Nem szeretnék neki több fájdalmat okozni, és még a gyönyörű mosolya ellenére is kénytelen vagyok belátni, hogy igaza van. Mindenben. Ezt az egészet én rontottam el ott, amikor engedtem neki. El kellett volna mennem. Meg kellett volna mondanom, hogy nem lehet. Megakadályozhattam volna, hogy ez lecsapódjon ránk. Még Norbira is, aki a tudta nélkül keveredett bele ebbe a helyzetbe, most pedig úgy száll ki belőle, hogy én jóformán észre sem veszem. Lesütött szemekkel dolgozom fel a kapott információt, és hiába vizsgálom meg minden oldaláról a történetet, neki van igaza. Teljes mértékben, nekem pedig ezt muszáj lesz elfogadnom. Ahogy azt is, hogy ezzel nem csak tönkretettem a kapcsolatom, de örökre elvágtam magam Norbinál.
Abbahagyom az ujjaim tördelését és inkább egymásba fonom őket, pilláim mellett előrehulló hajam is takarja félig az arcom. Most már kezdem belátni, hogy tényleg az előtörő naivságom volt az oka, hogy azt hittem majd meg tudjuk ezt beszélni. Norbi olyanokat vág a fejemhez, hozzáteszem ezt is(!) teljesen jogosan, amitől ismét visszatérek a történet elemzéséhez. A többiekkel nem is foglalkozva bámulom egymásba font ujjaimat, míg az eridonos folytatja a beszédet. Minden egyes szóba beleremeg a gyomrom, a torkomat fojtogatni kezdő gombóc hirtelen nő meg, szemeim megtelnek könnyel. Nem akarom, hogy ennyi legyen. Nem akarom csak így befejezni.
Megrázom a fejem és miután felemelem, letörlöm a könnyeim is. Nem akarok többet sírni. Már semmit sem akarok többé.
- Norbi, te... pontosan mit is érzel irántam? - bár minden erőmmel küzdök a válasza ellen, mert nem akarok még egy olyan helyzetet, mint korábban volt Zéténnyel, valahol titokban mélyen mégis azt akarom, hogy ugyanúgy válaszoljon, mint a rellonos. Paradoxon, mondom én.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596335#post596335][b]Szentmihályi Norbert Dávid - 2016.05.24. 21:28[/b][/url]

Szeretne elnéző lenni, szeretne mindent helyre hozni, de mélységesen dühíti, hogy Izabella mindössze annyit fogott fel, hogy megbánta, ami történt. És mégis melyik részét? Hogy megcsalta a barátját? Hogy az eridonos megcsókolta? Vagy netán azt, hogy mindez a kedves Adrian tudtára jutott? Akárhogy is, a lány továbbra sem ért semmit abból, amit a fiú el akar neki magyarázni.
Látja, hogy mekkora arcul csapás minden szava, mégsem áll le. Nem tud. Bántotta őt a lány, megalázta, fáj neki az egész, most pedig ideje, hogy megtudja, milyen is ez valójában. Az ambivalens érzések végeláthatatlanul küzdenek bensőjében, hogy vajon folytassa-e, amit elkezdett, vagy már elegendő csapást mért Izára? Amúgy is ripityára tört szívének ugyan megnyugvást nem jelent, ha a lányé is szilánkokban hever, az elégtétel ez esetben mégis azt a reménysugarat adja, hogy egyszer majd rájön a másik, mit tett. És hogy ezzel mit okozott.
Beletörődést. Ennyit lát a lányon, semmi mást. A könnyek, amik ismét végigfolynak az arcán azért persze meglágyítják szívét. Olyannyira, hogy majdnem mozdul, hogy felitassa őket. Minden igaz szó és kegyetlenség ellenére még mindig szereti, mert nem tudja nem szeretni. Ez nem igaz. Őt nem lehet nem szeretni. Mégsem mozdul végül, csak ül és vár.
És ekkor megérkezik a kérdés. A Kérdés. Összepréseli ajkait és fogalma sincs, hogyan mondhatná ezt ki itt, a társalgó közepén, mindenki előtt. Csak néz Izabella szemeibe és megpróbálja összeszedni magát, de egy idő után az érzések megjelennek íriszeiben. A bánat, a keserűség, de közben a mérhetetlen vágy a lány iránt is. Ez az egyveleg egy hihetetlenül mély örvényt alkot, amiből nincs kiút.
- Valami olyasmit, amit nem érdemelsz meg ezek után. Azt, amit a gyakorlóteremben is éreztem. Amit azóta is érzek - hangja halk, fejét pedig ezek után elfordítja, ujjai elfehérednek a könyvön, de nem mondja ki. Képtelen rá. Pedig csak annyi lenne: szeretlek. Oly sokszor kifolyt már ajkain, annyiszor hangzott már el, most mégsem képes rá. Nem tudja kimondani úgy, hogy biztos abban, nem viszonozzák.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=596387#post596387][b]Nemes L. Izabella - 2016.05.24. 22:03[/b][/url]

Végiggondolhatnám én ezt százszor is, átrághatnám magam rajta minden egyes lehetőséget megvizsgálva, mégis ott lyukadnánk ki, ahol most tartunk. Az lenne a legegyszerűbb, ha újrakezdhetném az egész évem. Mert minden akkor csapódott le rám, mikor mestertanoncként beléptem a kapun; a felügyelők miatt összekaptam a szüleimmel, Vivien már nem is tartózkodik Magyarországon, itt van a szakítás Adriannal és most ez a Norbi-dolog. Minden hibám közül, amit valaha vétettem eddig az életben, talán ezt bánom most a legjobban. Norbi szenved, látom rajta, mikor néha engedni látni. Miattam szenved, emiatt pedig én is. Holott én vagyok az egyetlen, aki itt meghozta azt a rossz döntést, csak azért, mert abban a pillanatban engedett valamilyen érzésnek.
Én már nem is tudom pontosan, hogy ki iránt mit érzek. Sosem voltam szerelmes, és mindaz, amit Noel mondott róla, nekem édeskevés volt. Tudom, hogy ha ő igazat mondott, akkor nem voltam még szerelmes, azt azonban nem említette, hogy mi ennek az előzménye. Hogy mikor jössz igazán rá. Hogy mikor tudod biztosra, ez szerelem. Én nem ezt érzem, és lehet, hogy egy ideig még nem is fogom. Norbi szavait csak lassan fogom fel, könnyeim közben ismét elerednek. Akaratomon kívül bántottam meg, pedig ez lett volna a legutolsó dolog, amit vele akartam tenni.
- Norbi, te.. - megakadok, ma már nem is tudom hányadszor. Elhallgatom a mondatom többi felét, képtelen lennék ezek után még bármit is kérdezni tőle. Megkaptam mindenre a válaszom, sőt olyanokra is, amiket nem kérdeztem meg.
Ahogy ismét felpillantok Norbira, már nem találom a szemeit, sem a szép mosolyát. Rám sem bír nézni, amit teljesen megértek, csak a jelenlegi helyzetben nekem nagyon is arra van szükségem, hogy rám nézzen. Akárhogy. Szomorúan, dühösen, megvetéssel teli tekintettel, csak még egyszer utoljára...